|
Naívan kezdjük
el
(Darvasi Lászlóval beszélget Bombitz Attila)
- Balassa
Péter kisesszéje mintha apásan figyelmeztetne téged. Teleírod az újságokat,
neved szinte márkává válik, nem csapott meg a hígulás szele?
- Sem apásnak,
sem túlzottan féltőnek nem gondolom Balassa Péter velem kapcsolatos kritikáját,
mely a Jelenkor januári számában jelent meg. Amit te figyelmeztetésnek
gondolsz, vélem én, az mindössze egyetlen, habár kétségtelenül hangsúlyos
mondat. A mondat arról szól, hogy fel kellene hagynom a miniatűr karcolatokkal
és a kistárcákkal. Mondja mindezt Balassa Péter a komolyabb, nagyobb horderejű
munkák érdekében. Igaza van.
- Megfogadod
a tanácsát?
- Nagyon szívesen
megfogadnám. Egészen pontosan: meg fogom tenni, ha végleg úgy látom, hogy
a tárcázás, a kényszerű hírlapírás megfojtja bennem az írót. És persze
azt sem szabad eltagadni, hogy kis színeseket, tárcákat, glosszákat, publicisz-
tikákat írni egyszerűen kellemes dolog. Ebben a kellemességben a könnyed
mozdulatok gyors megtérülésében van a legnagyobb veszély. Én az utóbbi
három év alatt igen sokat és sok félét dolgoztam. A mínuszos hírtől a drámáig,
a tárcától a kisregényig mindenfélét írtam. Ez mértéktelenség. Most egy
regényen dolgozom, és hidd el, legszívesebben az életemnek minden pillanatát
ennek a munkának szentelném. De egzisztenciális okokból ezt nem tehetem
meg. Mint ahogy az is előfordulhat természetesen, hogy egyszer csak azt
mondom, le vannak szarva az egzisztenciális okok.
- Kényszerűség
és írói szerep szakadéka közt hogy találod meg az átjárást? Mértéktelenséged
mennyire bosszulja meg magát?
- Az úgynevezett
írói szerep is kényszerűségekből, apró és körmönfont inspirációkból, kedves,
olykor agresszív motivációkból épül fel. Én magát az írói szerepet is kényszerű-
ségnek érzem, amikor nem írni kell, hanem íróként megmu- tatkozni. De te
nem erre a kényszerűségre gondoltál, ha jól értem. Az a kényszerűség roppant
egyszerű dolog, meg kell élni valahogy. Hagyjuk ezt.
- Jó, de
akkor most konkrétabban: mi van a tárcával?
- Nem igazán
tudom, mi van a tárcával. Sejtéseim vannak. Vannak irodalomtörténészek,
kritikusok, akik lemondtak arról, hogy ezt a hírlapírói műfajt a mai sajtóviszonyok
között tisztességesen és korszerűen működtetni lehetne. Ez egy nagyon fontos
és igen megalapozott vád, és a tárcaírásnak ama nyelvezetét teszi kritika
tárgyává, amely nyelvezetben a tárcaírás fénykorának nosztalgiája, úgymond,
problémátlanul működik. A komolyabb magyar napilapok és hetilapok az elmúlt
néhány évben folyamatos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a
tárca mint alapvető és eredendő újságírói műfaj visszajöjjön. Ezek az erőfeszítések
idővel rendre ellehetetlenültek. Arról van szó, hogy a tárca nevű hírlapi
virágot szépírók, avagy szépírói tulajdonságokkal bőségesen rendelkező
hírlapírók nevelték ki és ápolták. Következésképpen a tárca az az újságírói
műfaj, amely a leginkább megkívánja a szépírói attitűdöket. Ugyanakkor
megkívánja a rendszerességet. Az egyéb újságírói műfajok arról az újságról
szólnak, amelyben megjelennek. Az átlagolvasó nem azt mondja, hogy iksz-ipszilon,
hanem a Népszabadság írta. A tárca nevet kíván. Folyamatosan, hétről
hétre föltűnő történetekben, mindenféle kedves és kedvetlen esetekben létező
nevet. A tárcát általában föltámasztani nem lehet. Arra gondolok, hogy
ha megkérnek, teszem azt száz írót, ennyi és ennyi pénzért írjon tárcákat
egy adott napilapba, ez a tárca föltámadásán mit sem fog segíteni. Egy
vagy két írót kell felkérni, így talán van esély, s persze azt is látni
kell, hogy a modern újságírás és a szépírói habitus mennyire eltávolodott
egymástól. Manapság lehet valaki kiváló és nagyon fontos újságíró úgy,
hogy életében akár egyetlen, mondjuk azt, igényesen megformált mondatot
elkövetett volna. És ezt komolyan gondolom. A napi újságírás mind távolabbról
figyeli a tárcát. Így lehet, közel az idő, hogy egészen el fogja hagyni.
- A tárca
lazább nyelvezete nem folyik bele szövegeid világába?
- Mivel te
kritikákat szoktál írni, ezt neked, az én esetemben speciel jobban illik
tudni. A kérdés tehát barátságosan provo- katív, ugyanakkor megfontolandó.
Nem tudom, illetve azt érzem, hogy azok a nagyobb lélegzetű szépírói munkák,
melyekkel sok időt töltöttem el, gondolok itt A fuldai kékvízesésre,
A Werner-lány históriájára, vagy éppen a most készülő regényemre,
már elkerülik ezt a veszélyt. Átfedések, áttűnések, rövid történetek, kisnovellák
és tárcák között nyilván előfordulnak. Ez elkerülhetetlen. De minél tovább
dolgozik az ember egy adott anyagon, a nyelv annál "mélyebben" mutatja
meg magát.
- A kritika
mennyire befolyásol?
- A legtöbb
kritika nem akkor hat rám, amikor olvasom, hanem amikor valami újabb dologhoz
fogok. Akkor módosít vagy befolyásol. Mikola Gyöngyi azt mondta például,
hogy a Werner-lány története azért okozott számára némiképp csalódást,
mert az elbeszélés világát díszletszerűnek érezte. Kedvesen és szeretettel
mondta ezt. Sokszor eszembe jut mostanában, amikor írom a regényemet. A
kritikának természetesen több fajtája van. A baráti vállveregetéstől a
húszflekkes tanulmányig széles a skála. Minden kritika fontos, mondom így
általánosságban, mert a kérdés is általános. Képzeld csak el annak az írónak
a helyzetét, akiről nem vesz tudomást a kritika.
- Kritikát
írtál te is...
- Írtam kritikát,
egynéhányat, legtöbbször felkérésre, fátylat reá.
- Várjunk
egy pillanatot azzal a fátyollal. Azt akarom kérdezni, hogy te, mint tárcaíró,
radikálisan tartózkodsz az ítéletektől és a tudományos alapvetésektől?
- Mint tárcaíró
- s gondolom az ÉS-ben publikált Ötvenhárom ceruzarajz című,
írókról szóló sorozatra gondolsz - tartózkodnék a tudományos alapvetésektől.
Őszintén szólva, az ítéletektől is. Tárcaíróként én azt mondom el, milyennek
látom az írót, mi jut eszembe a művéről, és ez ugye egy szélsőségesen szubjektív,
és igencsak kétséges, ugyanakkor szórakoztató álláspont. Sok hülyeséget
összehord az ember tárcázó íróként. Nem különben kritikusként. Legyen ez
vigasz minden megbántott, félreértett írónak.
- Nem érzed
azt, hogy mostanában a kritika lett uralkodóvá, hogy túlburjánzik és lenyomja
a konkrét irodalmat?
- Tegyük fel,
igazad van. A kérdés számomra mégiscsak az lenne, hogy ezt a helyzetet
miféle körülmények hozták létre. Egyfelől legalább annyi fiatal, középfiatal,
roppant agilis, törekvő kritikus van ma, mint amennyi író, másfelől pedig,
ha benne maradok a kontextusban, a kritikus csak akkor nyomhatja el az
írót, csak akkor telepedhet rá, ha ezt az író engedi. Művek kellenek. Igazán
nagy, kockázatos, a legvégsőket megkísértő művekre gondolok. Ezekkel a
művekkel az én írói évfolyamom még adós. Ha tehát az úgynevezett primer
irodalom teóriákkal, elméleti fejtegetésekkel, ezoterikus passzusokkal
elfedhető, úgy az egy természetes állapot. Ha meg lehet vele tenni, akkor
meg is érdemli. Ugyanakkor a mű mindig fontosabb lesz, mint a róla szóló
beszéd, viszont a műről is beszélni kell.
- A te
szövegeid igencsak adják az elméleti diskurzusok lehetséges kibontását...
- Ennek természetesen,
mint író, nagyon örülök, de azt soha nem lehet kitalálni, pontosabban elvárni,
hogy az irodalom milyen legyen. A jó irodalom mindig önmagát alakítja,
és ha megvan a megfelelő empátiája, akkor figyelembe vesz teoretikus, vagy
kritikai elvárásokat. Persze ez nem recept. Teória csak az irodalomból
következhet. Ha tehát, mondjuk, az én szövegeimről elméleti úton is lehet
hasznos és pontos diskurzust folytatni, akkor én azt boldogan veszem, mert
a valóság visszaigazolását látom. Mert az úgynevezett valóságnál fontosabb
dolog nincsen. Vagyis nincsen fontosabb az életünknél. És csak az képzelődik,
aki él. Amikor én írok, látni vélem az életet, a valóságot. S ha mindez
teóriákban, művekről szóló vitákban, igenlésekben és ellentmondásokban
kap megerősítést, akkor a dolog rendben van.
Mondok erre
egy példát. A Borgognoni-féle szomorúság című könyvemben az anyag
első fele úgynevezett Magyar Novellákat tartalmaz.
Mármost mi
az, hogy Magyar Novella? Bennem mint íróban nagyon sok minta, modell él.
S ha egy kicsit eltávolodom az egyes szám első személytől és általánosságokban
folytatom, így tehát: minél inkább olvasunk valakit, minél többet foglalkozunk
valaki más íróval, annál nagyobb az esély, hogy egyszercsak úgy írjunk
és gondolkodjunk, ahogy ezt ő tette. Én szeretném folytatni a kiteljesedett,
kiépített, lezárt vagy félbehagyott írói eljárásokat, mindazon írói modelleket,
amelyek a nagy egész részei, de ezt felelőtlenül és meggondolatlanul nem
tehetem meg. Amikor tehát, Magyar Novellákat írok, ironikusan beszélek,
ironikusan viszonyulok mind a témához, mind pedig a témát befolyásoló,
előhívó írói hagyományhoz. S főképpen ironikusan viszonyulok a nyelvhez.
- A letett
egészek után mintha részek kidolgozását olvasnánk újra.
- Dehát csináltam
én valami mozdíthatatlan és kikezdhetetlen egészet? Nem hinném. A Borgognoni-féle
szomorúság másik ciklusa úgynevezett Rövid történeteket tartalmaz,
megannyi apró, lírai modellt, töredéket, részletet. Például a könnymutatványosok
történetét, bolondok, gólok, puncikák, tököcskék egymásra rímelő históriáját.
Ha viszont szerepeltetem az én jó könnymutatványosaimat a készülő regényemben,
márpedig szerepeltetem, sőt nagyon komolyan és elszántan szerepeltetem
őket, egészen más a helyzet, akkor a részletek és a töredékek és a kicsi
modellek egy nagyobb, teljesebb szövegtérben kezdenek el funkcionálni.
Vagyis egy történetnek nincs vége, mint ahogy kezdete sincs... Akkor talán
kiderül az is, hogy a történetet - amely műfaji megjelenéssel leggyakrabban
hozzák kapcsolatba a nevem -, én folyamatosan változó, folyamatosan alakuló
szöveghelyzetnek fogom fel. Arról van szó, hogy egy rövid történet például
a regényben már önnön variációjaként, önnön olvasataként van jelen. Ez
játék is. Erősen ironikus játék. Én az iróniánál komolyabb dolgot el nem
tudok képzelni.
- Miért
fordultál el a lírától, s lett fontosabb számodra a történet-írás?
- Azt hiszem,
nem fordultam el a lírától, inkább bizonyos lírai formákat adtam inkább
fel mindenfajta epikai formáció kedvéért. De hogy megintcsak vitatkozzam
a kérdéseddel, számomra nem a történet-írás lett a fontosabb, hanem a világról
való beszédnek az a lehetősége, amit a próza, illetve amit a prózán belül
egy hagyományosabb értelmű és működésű elbeszélői pozíció kínált. Én eleinte
nem tudtam, hogy történeteket kezdtem el írni. Egyszerűen csak elkezdtem
beszélni, meséltem, beszámoltam, részleteztem, s tettem ezt azzal az egyszerűséggel
és naivitással, ahogy a gyerekek mondják el vasárnap délutáni kalandjaikat.
A veinhageni rózsabokrok című könyvről beszélek. Mondom, gyanútlanul
kezdtem el beszélni, de a novellák, a történetek többsége mégis a bűnt
kísértette meg. Képletesen szólva, mintha szüzen kezdtem volna el írni
ezt a könyvet - nem biztos, hogy bűntelenül, de szüzen, és mire a végére
értem, már semmiképpen sem lehettem az. Számomra a történet - az, hogy
az ember konstruál, szerkezeteket hoz létre, indulatokat, érzelmi energiákat
működtet egy adott cél érdekében - egyet jelent a bűnbeeséssel. Naívan
kezdjük, de aztán úgy fejezzük be, hogy mindenképpen tudunk annyit, amennyi
sok az ártatlansághoz.
- Mekkora
kísértés a regényírás? Ez is bűnbeesésed része?
- Hozzátartozik,
vagyis túl van rajta. Én olyan felszabadultan, olyan gondtalanul, olyan
szomorú mámorral soha nem fogok többé írni, mint ahogy A veinhageni
rózsabokrokban. A regénynél, a most készülő regényemnél leginkább a
forma, a terjedelem nagysága, évszázadokat átívelő tere és ideje kísértett
meg. Hogy meg tudom-e írni. Van-e elég türelmem, alázatom és konokságom
hozzá. Egy év óta írom, nap mint nap, tehát azt gondolom, van elég alázatom
hozzá. Ettől függetlenül természetesen lehet pocsék munka, de már előre
félek attól az időszaktól, amikor elkészül. Jó egy regénnyel együtt élni.
Olyan, mint egy másik ember, aki szeret téged. Biztonságot ad.
- Nem mesélünk
a regényről?
- 17. század,
zsidók, magyarok, törökök, németek, mesék, legendák, háborúk, Szeged, Buda,
Balaszentmiklós.
- Szív
Ernőt milyen érzés volt színpadon látni?
- Szegénnyel
sok tökéletlenség történik a színpadon. A Szív Ernő estéje című
szorongó komédia most megy Debrecenben, a Csokonai Színházban. Nem olyan
darab, aminek a kézirata alatt beszakad az asztal, ami után radikálisan
mást kell gondolni a színházról, a magyar drámáról. De én kedvelem. Mondjuk
azt, hogy ez egy kedves darab, sokkal kedvesebb, mint az előző, az első
darabom. A vizsgálat a rózsák ügyében című bűnügyi legenda, amit
ugyancsak Debrecenben játszottak.
- Szabadid-dben
írod át a történeteidet színpadi játékokká?
- Engem az
érdekelt, hogy azok a szövegek, melyek novellaként vagy tárcaként viszonylag
jól mutattak, zártak voltak, melyek úgymond be voltak fejezve, hogyan mutatnak
egy másik műnemben. A veinhageni novellának nagyon erős drámai töltése
van, vélem én. Mivel nem vagyok elszántan színházba járó ember, az eddigi
drámáimat határozott, többszöri, és végül vissza nem utasítható inspirációk
okán követtem el. Leginkább Dobák Lívia dramaturggal dolgoztam együtt.
De nem szabadidőmben, nagyképű leszek, nekem egy ideje olyan nincsen, legfeljebb
néha azt mondom, nem érdekel semmi, se dráma, se novella, se tárca, szakadjon
le az égbolt, megyek ki fejelni a gyepre a baráttal. (Van egy gyep a lakással
szemben. Szép zöld gyep.) Tehát a darabokat sem szabadidőmben írtam. Szeretek
színpadi munkát írni; fölfrissít, szórakoztat, és nem esik nehezemre. Készülök
egy újabb drámára is, de ez már nem átírás lesz, elsőrendű, friss, még
meleg matéria lesz.
- Miért pont
Debrecenben mutatják be a darabjaidat?
- Leginkább
azért, mert Dobák Lívia korábban Debrecenben volt dramaturg. Ő ott dolgozott
többek között Parti Nagy Lajossal és Garaczi Lacival is. Aztán meg, saját
hazájában, az ember tényleg nem lesz próféta. Mondjuk én Szegeden próféta
nem akarok lenni, elég az nekem, hogy én vagyok a helyi írócsoport titkára.
Az eddigi darabjaim egyelőre nem fértek bele a helyi színház repertoárjába.
Kormos igazgató úr a Szív Ernő estéjének kéziratát még január
végén elkérte elolvasás céljából. Most, mikor beszélgetünk, április másodika
van, ha jól értem a helyzetet, az igazgató úr nem tudta teljesíteni a maga
elé kitűzött célt, és nem olvasta a darabot, vagy mégiscsak teljesítette,
de olyan lesújtó a véleménye, hogy szóra is feleslegesnek méltat.
- Más problémád
nincs Szegeddel?
- Az égvilágon
semmi problémám nincs Szegeddel, Baka Pistával ellentétben, én szeretek
itt élni, jól érzem magam ebben a városban, körülbelül ennyi az én léptékem.
Egy ekkora város.
- Németországból
ide is küldhetnek repülőjegyet...
- Válogatott
novelláskötetem jelent meg tavasszal, az igencsak jónevű és tekintélyes
Rowohlt kiadónál. A repülőjegyet ők küldték, lévén ott az a szokás, hogy
egy könyvpremier mindenféle fölolvasási kötelezettségekkel is együtt jár.
Nekem a tervek szerint Berlinben, Kielben, Aachenben, Frankfurtban, Münchenben
és Hamburgban kell felolvasóestet tartanom, alig két hét alatt. Kicsit
sűrűnek tűnik.
- Mivel
vígasztaljalak?
- Tegnap láttam
egy szép román lányt a televízióban, aki repülőjegyet mutogatott. Azt mesélte,
hogy épp nem kapott jegyet arra a gépre, amelyik Bukarest fölött néhány
nappal ezelőtt darabokra szakadt és lezuhant. Szóval talán azzal, hogy
nem mindig az a repülő zuhan le, amelyiken mi utazunk. |
|