|
Hunyadi Imre
A tata-tóvárosi zsidóság
története
1867-1938
A magyar zsidóság teljes egyenjogúsítását
az emancipációs törvény megalkotása jelentette. A törvény - évezredes megkülönböztetésnek
vetve véget - a keresztényekkel egyenlő jogokat biztosított számukra is.
A zsidóemancipáció
történelmi gyökere az európai történe- lemben a reformáció megindította
vallási türelmességből ered, s a felvilágosodás s a francia forradalom
által hirdetett lelkiismereti szabadság, az általános szabadságeszmények
elterjedésével vált európai normává. Az európai társadalom szekularizálódása
- amely a polgári fejlődés velejárója volt - szintén elősegítette a zsidóságnak,
mint számkivetett felekezetnek az egyenjogú- sítását.
A feudális
társadalomban a zsidó mindvégig kirekesztett elem volt. Kirekesztettségének
oka a vallási alapú előítélet, amely a - vulgárisan - "istengyilkosokat"
tulajdonképpen a társadalmon kívül helyezte. Így az akkori társadalom alapvető
tulajdon- formájából, a földtulajdonból, melyhez a hatalomgyakorlás kötődött,
természetesen szintén nem részesedhettek. Ez volt az oka annak, hogy a
zsidóság a gazdasági élet terén az őt körülvevő keresztény világ által
átengedett, illetve fel nem ismert gazdálkodási, megélhetési területeket,
lehetőségeket foglalta el. Ezek a kereskedelem, hitelélet, általában a
pénzzel kapcsolatos, a keresztények által erkölcsileg is sokáig lenézett
foglalkozási ágak voltak. Ez a sajátosság a magyar viszonyok közepette
rendkívüli lehetőségeket teremtett a zsidóságnak az emancipáció beköszön-
tével a gazdasági élet terén. 1867-ig az osztrák-német tőke beáramlása
jelentette a lassú magyarországi polgárosodás hátterét. A kiegyezés után
a magyar társadalomnak fel kellett mutatnia egy olyan tényezőt, amely ezt
a szerepet átveszi. Jelentős magyar polgárság hiányában a feladat a nemességre
vagy a parasztságra, mint meghatározó népelemre kellett volna hogy maradjon.
Vizsgáljuk meg, mégis miért a zsidóság élt a legjobban - számarányához
mérten kiemelkedően nagy mértékben - ezzel a lehetőséggel:
1. A nemesség
a liberális kormányzat polgárosodást előirányzó politikájával szemben a
maga feudális előjogainak megvédésével reagált. A földhöz való kötődés,
kötöttség nehezítette a rugalmasabb gazdasági szerepvállalást, lassította
a kor kihívásaira a reagálókészséget. Általában is a polgárosodás veszélyeztette
a megmerevedett földbirtokosság hagyományos gazdasági s politikai hatalmát.
Így a földesúri réteg egyértelműen alkalmatlan volt a polgárosodás zászlóvivőjének
szerepére.
2. A parasztság,
mint másik meghatározó népelem a felette uralkodó feudális - arisztokrata
réteg által vetett gátak, a demokratikus elmaradottság miatt nem volt képes
helyzetéből kiemelkedni.
3. Az egyedüli
népelem, amely alkalmas és kész volt felváltani az osztrák német tőke szerepét
a magyar progresszió- ban, a zsidóság volt.
Miért a zsidók?
A zsidóság
addigi kirekesztettsége folytán mentes volt azoktól a feudális kötöttségektől,
melyek a polgárosodás, a kapitalizmus térhódításának legfőbb visszafogói
voltak. Az évszázados háttérbe szorítás kifejlesztette a zsidóságban azt
a szükségszerű beidegződést, hogy a számára mindenkor szűkös lehetőségeket
a legjobban kihasználja, a lehetőségekhez képest a leggyorsabban alkalmazkodjon
az új adottságokhoz. Ez egy olyan racionali- táshoz vezetett, amely a nehézkes,
hagyományos, feudális értékrendű osztályokkal szemben lépéselőnybe hozta
őket az új gazdasági rend, a kapitalizmus térhódításánál. Ehhez járult
az, hogy a polgárosodás s kapitalizálódás természetüknél fogva városias
jelenségek, s az ezzel szemben idegenkedő tradicionális osztályok itt is
hátrányba kerültek a városiasodottabb zsidósággal szemben, melynek emancipációja
egybeesett a modern ipar s kereskedelem fellendülésével, ami a városiasodás
fellendülése is volt egyben.
Segítette
ezt a folyamatot az is, hogy a Tisza-kormányzat példátlanul túlfejlesztette
az államigazgatást, ami hagyományos presztizse miatt a történelmi osztályok
tagjait szívta fel, további vákumot hagyva a zsidóság számára a kapitalizálódó
gazdasági élet terén. Ezen tényezők hatására indult meg a magyar zsidóság
példátlanul gyors s nagy méretű gazdasági szerepvállalása a dualizmuskori
Magyarországon.
Az emancipációval
együtt járt a zsidóság asszimilációja. Az egyenjogúsítás olyan társadalmi
körlüményeket teremtett számukra, amelyek előrelendítették beolvadásukat
a magyar- ságba. A legmagasabb - politikai - szintű nyitottság bizakodóvá
tette a hazai zsidóságot, melynek nagy része élni kívánt a lehetőséggel.
Az emancipációhoz való viszonyuk miatt 1868-ban két táborra szakadt a hazai
zsidóság. A neológ szárny az asszimilációt, a megkülönböztető szokások
elvetését szorgal- mazta, így próbálva csökkenteni különállását. Ezzel
szemben az ortodox szárny továbbra is ragaszkodott a régi szokásokhoz,
külsőségekhez, elzárkózást hirdetve elvetette a nemzetbe való integrálódást.
A tata-tóvárosi
zsidóság, követve a hazai zsidóság kétharmadát, a neológokhoz csatlakozott.
Ezzel kinyilvánította elkötelezettségét a haladó, asszimilálódni kívánók
pártjához. Az, hogy így döntött két okra vezethető vissza:
1. A helyi
zsidóság eredetre nézve régóta letelepedett, javarészt a 18. század közepén
az Eszterházy-féle betelepítési hullámmal együtt érkezett, jobbára cseh-morva
származású csoport volt. Van tudomásunk olyan, a 18. század végéről származó,
úgynevezett MASKIR, azaz halotti könyvről, amely a tatai hitközség vezetőit
s adakozóit sorolja fel, köztük igen sok olyan családnévvel, amelyek a
19-20. század fordulója nagy nemzedékének őseit jelölik: Leopold, Pollák,
Wessel, Kellner, Pressburger. Ez azt jelenti, hogy a helyi zsidóság viszonylag
régen beilleszkedett a helyi társadalomba, s ekkor már tulajdon- képpen
az asszimiláció előrehaladott fokán állt. Alátámasztja ezt a megállapítást
az is, hogy 1880-ban az 1037 helyi zsidóból 847, azaz 82 % vallotta magát
magyar anyanyelvűnek.
2. A helyi
zsidóságból hiányzott a galíciai-orosz elem, mely a pogromok elől a 19.
század utolsó évtizedeiben nagy tömegben, akadálytalanul áramlott az emancipált
Magyarországra. Ez a csoport jellemzően tradicionális vallási- s életfelfogás
valamint igen szegénysorú volt, ragaszkodott külsőségeihez, a vallási előírásokhoz,
vagyis azokhoz a jellemzőkhöz, melyek leginkább az asszimiláció ellen hatottak.
Ugyancsak
az asszimilációt szolgálta a névmagyarosító mozgalom lelkes propagálása
a helyi lapban, a Tata-Tóvárosi Híradóban. Minden névmagyarosítást
közzétett s lelkesen üdvözölt az újság, zsidót, tótot, németet egyaránt.
Emellett cikkek sorai jelentek meg, melyekben a helyi zsidóság a nemzet
melletti elkötelezettségről tett tanúbizonyságot, s amelyek szerint a nemzet
részének tekintette magát.
Az 1880-as
évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a
nekiinduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga
ablakait s falait uszító feliratokkal - pl. "Űzd a zsidót!" - firkálták
össze. Ezek a tiszaeszlári vérváddal egyidőben történt események alaposan
felkavarták a közvéleményt. Az esetről több fővárosi lap is tudósított.
A helyi zsidóság álláspontja ellenben visszafo- gott volt. Feltételezhető,
hogy talán óvakodtak a túlreagálástól, ezzel is óvva nehezen kiharcolt
pozíciójukat. Talán ugyanezért nem találni tudósítást a tiszaeszlári perről
sem a helyi lapban. A helyi zsidóságból hiányzott az a túlérzékenység,
mely mindig nehezítette az elfogadásukat, s ezáltal beilleszkedésüket.
Mi okozhatta
alig néhány évvel az emancipációs törvény adta egyenlővé válás lehetősége,
az asszimiláció előtti szabad út megnyitása után a zsidóellenesség fellobbanását?
Itt újra utalnunk
kell néhány fentebb - más összefüggésben - részletezett történeti aspektusra.
A válasz a felszínt jelentő liberális törvényhozás és a társadalom valódi
fejlettsége közötti minőségi különbségben keresendő. A liberális törvényhozás
olyan demokratikus törvényalkotó munkával igyekezett felzárkóztatni az
országot a kialakuló demokratikus Európához, amely törekvéssel teljesen
ellentétben állt a magyar társadalomszervezet fejlettsége.
A merev, kasztrendszer-szerű
tradicionális magyar társadalomszervezet alapvetően ellenállt minden demokrati-
zálódási kísérletnek, így a zsidóság emancipációjának, s főleg az ebből
fakadó térnyerésnek is.
A történelmi
feudális osztályok, az arisztokrácia, de főleg az elszegényedett közép-
és kisbirtokosság az államszervezetben meg tudták tartani hatalmi pozícióikat,
s így gazdasági erejéhez mérten továbbra is túlzott befolyással rendelkezett.
A feltörekvő zsidóság ennek az elemnek az "ősi juss" jogán alapuló jogait,
pozícióit veszélyeztette. Ezek a történelmi osztályok általában demokrácia-ellenesek
voltak, de a kialakuló demokrácia lehetőségeit legjobban kihasználó zsidóság
látványos gazdasági térnyerése (s saját visszaszorulásuk) kimondottan "idegesítette"
őket, így antiszemitizmusuk egyúttal antidemokratizmusuk felszíni megjelenési
formája is volt. Ehhez a fajta antisze- mitizmus kialakulásához hozzájárult
a birtokossgában s a parasztságban is meglévő általános gyanakvás az idegennel
szemben. Mivel Magyarországon a 19. századi városi polgári elem általában
idegen (német) volt, s a térnyeréssel ugrásszerűen megnövekedett a zsidó
polgárság számaránya, a hagyományos nemes, paraszt-polgár ellentét keresztény-zsidó
ellentét színezetet is kapott. Megjegyzendő, hogy a feudális-polgári, régi-új
ellentét egész Európában jelen volt, de faji kérdéssé csak ott vált, ahol
az újjal, a polgárral egy népcsoportot lehetett azonosítani. Ezzel szemben
a gazdaságilag feltörekvő zsidóság alapvető érdeke a demokrácia előrehaladása
volt, s így ideolgiailag teljesen szembekerült a konzervatív magyar történelmi
osztályokkal.
A kor antiszemitizmusának
alapja, s erről nem szabad megfeledkeznünk a középkori eredetű s teljesen
soha el nem tűnő előítélet volt. Ez alapvetően azon a keresztény ítéleten
alapult, hogy Krisztus gyilkosai zsidók voltak. Be szokták állítani az
esetet úgy is, hogy Krisztus s az apostolok üldözött keresz- tények, üldözők
pedig zsidók, holott jól tudjuk, hogy valójában mindannyian zsidók voltak.
Ez a középkori keresztény egyházak által is terjesztett erősen vulgarizált
álláspont azonban azt az alapvető antagonizmust takarta, hogy a zsidó vallás,
amely ráadásul a keresztény vallások alapvallása, ugyanazon szent könyv
használja, egyedülállóan ellenállt a teljességgel keresztény Európában
mindenfajta erőszakos s kevésbé erőszakos keresztény térítési kísérletnek.
Ez a körülmény kivívta az egyházak és a középkori keresztény társadalom
ellenszenvét. Ebből kifolyólag a zsidók szentséggyalázók, a mindenkinek
megbocsájtást nyújtó, de velük szemben arrogáns keresztény egyházak által
üldözött számkivetettek, törvényen kívüliek lettek.
A mássággal
összefüggő előítélet, s az általa kiváltott ellenőrzés fokozódott a 19.
század utolsó évtizedeinek Magyarországán, az emancipáció nyújtotta nagyobb
szabadság miatt megnövekedett galíciai s oroszországi zsidóbevándorlás
miatt.
A tömeges
bevándorlás magában is ellenszenvet váltott ki (míg 1850 és 1900 között
a zsidóság száma meghárom- szorozódott, addig a magyarországi népesség
csak 50 %-kal nőtt), de a a vallási előítélet talaján, térnyeréssel párosulva
ez a hatás fokozottan érvényesült.
Negatívan
hatott az is, hogy a bevándorló népelem szemben a hazai zsidósággal külsőségeiben
jobban elütött, jobban elkülönült, ortodox zsidságból állt, ráadásul szegényebb
is volt. Üldözöttsége folytán érzékenyebb volt bármely sérelemre, az előítéletre
előítélettel válaszolt. Az oroszországinál nagyobb szabadság adta lehetőségekre
nagyobb vehemenciával vetette rá magát, ezért erőszakosnak tűnt fel az
amúgy is ellenséges, saját érdekeit védő magyar társadalmi csoportok szemében.
A fenti összefüggések
azért érdekesek szempontunkból, mert Tata-Tóvároson sem a galiciai zsidóság,
sem az elszegényedett kisbirtokosság, sem az idegennel bizalmatlan parasztság
nem játszott meghatározó szerepet.
A tatai zsidóság
régen helyben lakó, asszimilálódó csoport volt, mely megtalálta helyét
a helyi társadalomban, úgy hogy senki érdekeit nem sértette. Az antiszemita
hullám hamar elvonult, mivel nem helyben kialakult jelenség volt, nem hagyott
mély nyomokat a helyi társadalomba. Folytatódott, illetve meg sem szakadt
az a korszak, amely a tatai polgárság és a zsidóság aranykora volt.
A század utolsó
évtizedeiben sorra alakultak a helyi zsidóság egyesületei, civil szervezetei,
így 1878-ban az Izraelita Jótékony Nőegylet, 1882-ban a Krajcár Egylet
- iskolai segélyző egylet, majd 1893-ban létrehozták az iparos önsegélyző
egyletüket is. 1882-ben izraelita óvoda nyílt, mely felekezetre való tekintet
nélkül fogadta a kisdedeket. 1880 óta az addigi német helyett magyarul
tartották az istentiszteleteket a tatai zsinagógában. Ugyanekkor áttértek
a nemzeti jellegű oktatásra a felekezeti iskolában. A hitközség Farkasházi
Fischer Dezső szavaival "felszámolta a középkori szokásokban elmaradott
hitközségi állapotokat". A civil szervezetek virágzása volt ez az időszak,
az egyes felekezetek, így a zsidók is saját egyleteik mellett tevékeny
részt vállaltak más, nem felekezeti szerveződések létrehozá- sában, működtetésében.
A tatai zsidóság is tevékenyen részt vett, és tisztségeket is viselt pl.
az Ipartestületben (alelnök Dukász József), a 48-as Kör és a Casino egyletekben.
A tatai polgárok kölcsönösen látogatták egymás egyleteinek rendezvényeit,
a Tata-Tóvárosi Híradó rendszeresen lehozta az egyes jótékonysági
bálok, estek adakozóinak névsorait. A gyakori felülfizetés polgári mivoltuk
hangsúlyozása volt, a szociálizáció ilyen formája, a lehetőleg minél több
helyen való megjelenés s adakozás, a névsorok a polgári öntudat erősítését
szolgálta. Az 1895-es ún. recepciós törvény, az izraelita vallás törvényesen
bevett vallássá nyilvánítása is tovább erősítette a zsidó magyarok biztonságérzetét,
az asszimilációs törekvéseket. A zsidók társadalmi megbecsülését mutatta
abban az időben az, hogy egymás után nyertek a királytól nemességet. Ez
nem is olyan rég még teljességgel elképzelhetetlen volt. Némileg helyi
vonatkozású tény, hogy ebben az időszakban kettő tatai származású zsidó
is nemességet kapott, 1892-ben Fischer Ignác majolikagyáros ,,tóvárosi,
1900-ban Gold Zsigmond bankár ,,tatai" előnévvel. A helyi képviselő testületeket
vizsgálva megállapítható, hogy a zsidóság társadalmi megítélése igen pozitív
volt, a legtöbb adót fizető virilisták mellett ugyanis az 1911-es választáson
Tatán 2, Tóvároson 3 zsidó is bekerült választott képviselőként a testületekbe.
1913-ban a Komáromi Királyi Törvényszék 43 tatai esküdtje közül 8 zsidó
vallású volt. Milyen messze volt ez a tény attól a középkori megkü- lönböztetésétől,
hogy zsidó nemzsidó ellen nem tanúskodhatott, és fordítva. Ez az időszak
tehát a korábbiakhoz képest rendkívül kedvező volt a hazai, s így a tatai
zsidóság számára. A gazdaság fellendülése mellett társadalmi egyenrangúvá
válásuk is megindult. Különösen kedvező volt a helyzetük Tata-Tóvároson,
ahol a ki nem küszöbölhető vallási alapú előítéleten kívül nem voltak jelen
azok a fent részletezett tényezők, amelyek egyes csoportokban a modern
antiszemitizmust kialakították.
Összefoglalva
ezeket a sajátosságokat, Tatán rég letelepedett, az asszimilációs úton
már korán megindult, polgárosodottabb zsidóság élt. Teljesen hiányzott
a galíciai elem, a hitközség a neológiát választotta, a zsidóság helyi
gazdasági térfoglalása nem indukált feszültségeket, inkább elismert motorja
volt a helyi gazdasági életnek. Tata jellegzetesen az a vidéki kispolgári,
paraszti városka volt, amely a zsidókkal mint egyénekkel teljes összhangban
élt, méreténél fogva is távol volt az általánosítás lehetőségétől, túlságosan
is jól ismert mindenkit mindenki ahhoz, hogy bármely téveszmék gyökeret
tudjanak verni.
Tatának 256
hősi halottja volt az I. világháborúban. Ebből 37 zsidó. Sokan közülük
tisztként, kitüntetésekkel tértek vissza a frontról, tehát kitűntek helytállásukkal,
ami nem különösebb erény a többiekkel való összehasonlításban, hiszen ezek
a zsidó tataiak éppoly magyarnak tekintették magukat, mint bajtársaik.
Sok magyar zsidó várta az antiszemita előítéletek megszűnését a háborúban
vérüket áldozó hitestársaik áldozathozatala által. Így gondolták a sokezer
hősi halott végleg meggyőzi az magyarságot az ő hazafi mivoltukról. A harctereken
meg is szűnt a különbség, de a háború utáni válsághelyzet újabb problémákat
teremtett e téren.
A zsidóság
hazai gazdasági térfoglalásával párhuzamosan Tatán is hasonló folyamat
ment végbe. Gazdasági lehetőségeik az emancipációval kibővültek, de már
korábbi törvények is fokozatosan bővítették mozgásterüket, így 1840-tól
a szabad iparvállalás lehetősége, 1846-tól a türelmi adó eltörlése, 1859-tól
lehetőség keresztény alkalmazottakat foglalkoztatására valamint 1860-tól
a szabad ingatlanszerzés joga.
Mivel Tata
uradalmi központ volt, ebből fakadóan, a földesúri védőszárnyak alatt a
helyi zsidóság nyugodtabban fejthette ki a korábbi századokban is gazdasági
tevékenységét. A földesurak amúgy is szívesen vették igénybe a zsidókat
gazdasági célokra, ugyanis kisebb haszonnal fuvaroztak, megbízhatóan és
jövedelmezően vezették az uradalmi bor- és pálinkakiméréseket. Fentebb
részletezett, történelmileg kialakult rátermettségük folytán a 19. század
elején még szinte teljesen parasztias mezővárosokban, törvényszerűen töltötték
be azokat a foglalkozási funkciókat, amelyekhez nagyobb vállakozókedv,
a pénz forgatásának képessége kellett. Így a korabeli helyi zsidóság kénytelen
volt főleg kereskedéssel, házalással, kocsmáztatással foglalkozni, ugyanúgy
mint hitestársai bárhol máshol az országban. Már 1736-ban az össszeírt
38 zsidó családfő közül 17 kereskedő és 9 iparos volt. A 19. század elején
piacolással, borkereskedéssel s pálinkaméréssel, valamint lisztkereskedéssel,
dohánykereskedéssel foglakoztak. A földesúri bérleményeken gondos gazdálkodsásal
megszerzett pozícióik, a lassan meginduló polgári fejlődés s a tradicionális
magyar társadalom földhöz való kötődése, idegenkedése az újtól, a változástól,
a polgári foglakozásoktól megteremtette a tatai zsidóság számára is azt
a lehetőséget, hogy a helyi kapitalizálódás éllovasa legyen. Ezen tényezők
hatására a helyi zsidóság vállalkozásai a kisipari szintről fokozatos növekedésnek
indulhattak. Az 1820-as évek elején alapított fajansz- és kőedénygyárat
Fischer Mór. Ugyanebben az időszakban alapította unokatestvére, a tatai
születésű Fischer Móric a herendi porcelángyárat. Több világkiállításon
aratott sikert, s 1867-ben nemességet is kapott. 1851-ben Steiner Éliás
alapította meg cukorgyárát, mely hamarosan az ország harmadik legjelentősebb
ilyen üzeme lett Magyarországon és fénykorában 310 helybélinek is munkát
tudott adni. 1852-ben hozta létre posztómanufaktúráját Wessel Sámuel, aki
a helyi csapók közül emelkedett ki. Szintén 1851-ben vetette meg az alapját
a későbbi országos hírű bőrgyárnak Leopold Sándor tatai tímármester, s
hamarosan 15-20 főnek adott munkát. 1860-ban a zsidó tulajdonú cukor-,
posztó-, bőr- s kőedénygyáron kívül 2 szeszfőző és 1 téglaégető üzem haladta
meg a kisipari szintet Tatán. Ezek voltak tehát a későbbi fejlődést megalapozó
alaptőke - a pesti-budai Weisz, Deutsch, Hatvani, Goldberger, Ganz családok
- tatai megfelelői, melyek nyomdokain az emancipációval s a kiegyezéssel
meginduló gazdasági fellen- düléssel megnyílt a lehetőség a zsidó magyarok
gazdasági életben való fokozottabb részvételére.
A századvég
kedvező politikai viszonyainak következtében ebben az időszakban tovább
szaporodott a zsidó tulajdonú tata-tóvárosi gyárak száma.
1875-ban alapította
Pollák Sándor pokróc-, tarisznya- és szőnyegüzemét. (Tipikus példa az esete.
Apja a majki posztmanufaktúra vezetője volt. 1866-ban eljött mellőle és
kéziszövödét alapított Tatán. Termékeivel egész Brassóig kereskedett, ott
gyapjúra cserélte, így fejlesztette kis gyárrá a műhelyt.) Fiai továbbfejlesztették
a gyárat, s 1905-ben már 25 főt foglakoztattak, az első világháborúban
pedig hadiszállítók lettek. Így fel voltak mentve a szolgálat alól, de
mégis bevonultak, kitüntetve s sebesülten tértek haza. Ez is egy jó példa
a zsidóság hazafias érzelmeire.
A Leopold-féle
gyár is tovább fejlődött, 1898-ban az országos finombőrtermelés 19 %-át
produkálta. A háború alatt szintén hadiszállítók lettek. Zsidó tulajdon
még ezekben az években a Beer-szeszgyár, a Strausz-féle szappanfőző üzem,
a Ganz-téglagyár, a Szarvas-ecetgyár, a Leopold-szappanüzem. Egyéb jelentősebb,
nem zsidó, tatai üzemek ekkor a grófi tégla- és pezsgőgyár, a Hardthmuth-kályhagyár
és a Melh- schmidth-bőrgyár. Az 1890-es években a tatai iparosok 10 %-a,
a kereskedők 70 %-a volt zsidó vallású. Lakossági arányuk ugyanekkor 11.482
főből 1132 fő, ami 9.85 %-nak felel meg. Tehát, főleg a kereskedelem terén
kiemelkedő a szerepük. Szakmai összetételük jellemzője, hogy az anyakönyvi
adatok alapján egy földművest sem találni köztük, csak három bérlőt. A
hagyományos és elterjedt tatai szakmákban, mint a fazekas, molnár, csak
elvétve találhatók, de a fűszeresek, kocsmárosok túlnyomó részét ők adták.
Valamint a szabók és a bádogosok túlnyomó része is zsidó volt. Érthető
tehát, miért írta Rédei Miklós, Tata első nagy monográfiájának szerzője
1888-ban a tataiakról, hogy nem volt meg bennük a kellő kereskedő szellem,
ellenben ,,a zsidó születik rá, mint a cigány a muzsikára és a tatai nép
a helyi zsidóságban a kereskedés és az ipar fejlesztőjét találja meg".
A háború után
tovább fejlődtek a zsidó tulajdonú gyárak. A Leopold-bőrgyárban a 20-as
években már 60-nál többen dolgoztak, termékeik 80 %-át exportálták. A Pollák-féle
szőnyeggyár 1930-ban már 80 fővel termelt, villanyerőre rendezkedett be,
a korszerű gépekkel az 1936-os évben már 300.000 m2
szőnyeget gyártott. A 20-as évektől több jó gyár és társaság is alakult
zsidó tőkével:
- 1923-ban
a Telkes-féle építő Rt.;
- 1928-ban
a Csillag-féle szeszgyár;
- 1924-ben
a Komárom megyei Kereskedelmi Rt.;
- 1934-ben
a Szén és brikettárusító Rt.
- 1930-ban
a 15 legjelentősebb tatai üzem közül 9 volt zsidó tulajdonú.
Ugyanebben
az évben a tatai önálló iparosok 6,3 %-a, a kereskedők 20 %-a volt zsidó.
Így részarányuk kevesebb az 1890-es adatokhoz képest, de ezzel egyidejűleg
népességük is csökkent, 9.85 %-ról 5.49 %-ra, úgyhogy hozzávetőleges arányuk
nem romlott oly nagy mértékben és a kereskedelemben és a nagyobb társaságok
tulajdonában így is magasan szám- arányuk felett reprezentáltak. Másrészt
az arányok változása jelzi a más vallású tataiak felzárkózását is a kereskedelemben,
a polgárosodásban.
A polgári
pályákra való orientáltságukat mutatja, hogy 1930-ban a 11 tatai orvosból
5, a 6 ügyvédből 2 zsidó volt. Országos arányuk 1930-ban az orvosok esetében
34,4 %, az ügyvédeknél 49,2 % volt.
A 4 helyi
biztosítótársaságból a Dukász-féle Fonciére zsidó tulajdonú.
Fontos szerepet
töltöttek be a jelentősebb helyi pénzintézetek vezetésében is, így az 1869-ben
alakult Tatai és Tóvárosi Takarékpénztárban, illetve az 1870-ben alapított
Tata-Tóvárosi Iparbank Rt.-ben s az 1911-ben létrejött Tata-Tóvárosi Kereskedelmi
Bank Rt.-ben.
A helyi mezőgazdaságban
nem játszottak jelentős szerepet, bár érdemes megjegyezni, hogy míg a 20-as
évekig csak mint bérlők szerepeltek, addig a 30-as években már több birtokos
is kikerült közülük. A legnagyobb birtokosok Lusztig Jakab és a Leopold
testvérek voltak, akik korszerű gazdaságokat alakítottak ki.
A társadalmi
aspektusokat vizsgálva ott fejezték be, hogy a század kezdetének társadalmi
pezsgésében a zsidóság asszi- milációja jelentős mértékben előrehaladott
s az antiszemitizmus a felszín alá szorult.
A hazai zsidóság
háborús részvétele alapján joggal remél- hette, hogy a vele ellenséges
rétegek is megbékülnek. Azonban a már kialakult dzsentri ellenszenv csak
meghúzódott az általános gazdasági fellendülés, majd a háború árnyékában,
de nem múlt el. A háború utáni válsághelyzetet, majd a belőle kinövő őszirózsás
forradalmat, illetve a kommunista Tanácsköz- tátsaságot az utánuk uralomra
jutó keresztény-dzsentri történelmi középosztály - védekezésképp a saját
felelőssége miatt - igyekezett a zsidóság nyakába varrni. Az hogy a zsidóság
arányát meghaladó mértékben vette ki részét a Tanácsköztrásaságból, egyértelmű,
ez azonban következménye annak, hogy a leghamarabb polgárosodott magyar
népelemként mint polgár került szembe a konzervatív, túlhaladott feudális
hatalmát féltő magyar középosztállyal, s mint ilyen hamar kapcsolatba került
a radikális irányzatokkal és a baloldali munkásmozgalmakkal. Az ellenforradalmi
Horthy-rendszer mint mankóra, úgy támaszkodott az egész magyar zsidóság
bűnbakká nyilvánítására. Ezzel próbálta eltakarni a történelmi osztályok
felelősségét az ország sorsának alakításában, ezzel vezette le a társadalmi
feszültséget s így próbálta megtartani az önbecsülését annak a rétegnek,
aki bár végig magának vindikálta az ország vezetését, mégis tönkretette
azt. A zsidódiktatúra vád azonban igen átlátszó volt, ugyanis mindenki
jól tudta, hogy a Tanácsköztrásaság éppúgy irányult a nagytőke, mint a
nagybirtok ellen. A kommün alatt mintegy 70 zsidó nagytőkést is fogva tartottak
a vörös- katonák. S szintén köztudott volt, hogy Horthy legfőbb támogatói
zsidó mágnások voltak a szegedi napok alatt.
Összességében
azonban megállapítható, hogy ez a modern, politikai antiszemitizmus alkalmas
volt a zsidóság térnyerésétől leginkább sértett nagyvárosi kispolgárság,
lecsúszott, vagyontalan középosztály, állástalan diplomások, a városi nyomorgók
elhallgattatására.
Nézzük, hogy
ezzel a háttérrel, hogy zajlott le a kommün ideje Tatán. A két forradalom
komolyabb összetűzések nélkül vonult át Tatán. A hatalomátvételek zökkenőmentesen
zajlottak. A zsidódiktatúra hely létét cáfolja, hogy a Nemzeti Tanácsnak
1, a direktriumnak 2 zsidó tagja volt. Vagyis épp a zsidóuralom alatt volt
a legkevesebb zsidó tagja a helyi irányító testületeknek. A képviselőtestületeknek
ui. mindig több zsidó tagja volt, akár virilista, akár választott. Jellemző
a helyi viszonyokra, hogy később, az ellenforradalmi rendszer alatt sok
volt direktóriumi tag, szimpatizáns zavartalanul folytathatta becsületes
polgári tevékenységét. Nem volt éles elhatárolódás az egymást vált rendszerek
között, sok funkcionárius mindvégig a felszínen maradt. Jellemző a piarista
karnagy esete, aki az első szabad május elsején vezényelte az énekkart,
majd nemsokkal később az ÉME helyi vezetője lett. A megyei direktórium
szintén jórészt a helyükön hagyta a közhivatalok vezetőit. Bár Trojkó Béla
nagyigmándi főszolgabírót visszahívta és erről értesítette is, de ugyanakkor
Trojkó Béla elvtársat közigazgatási és politikai megbízottként kirendelte.
Hát így folytak le a rendszerváltások Tatán...
Mindez azt
mutatja, hogy politikai szintű antiszemitizmus helyben nem vert gyökeret,
nem volt társadalmi bázisa. Az országos antiszemita hullámot lovagolva
azonban 1919-től megjelent a Híradó, 1923-tól Tatai Hírlap.
Hogy csak lovagolta ezt a hullámot, azt bizonyítja, hogy egy-két év után
teljesen konszolidálódott, sőt zsidó hirdetéseket is megjelentetett. Ez
megint csak azt jelenti, hogy nem volt tömegbázisa a tatai zsidóellenességnek.
Ügyelve arra, hogy ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget a dolognak, csak
a szóhasználat és a stílus kedvéért vizsgáljuk meg ezt a kiadványt.
Maga a lap
gazdaságilag nem függött az eladástól, mivel MOVE járási közlönye
volt. Kiadja a TURUL Rt., tiszta magyar érdekeltség válalat. Sok szerkesztője
együtt dolgozott Goldberger rabbival és más zsidókkal is az Englander-féle
TTH-nál. Idézzünk a beharangozó számból: "Nem gyűlöljük a zsidót,
ha magyar faji fölényünket elismeri, de antiszemitákká válunk, amint fölénk
kerekedni próbál."
A zsidó =
kommunista azonosítás teljesen általános volt. Az, hogy ennek semmiféle
alapja nem létezett helyben, fentebb kiderült. A helyieknek a kettőt azonosítani
semmilyen alapjuk nem volt. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a helyi fűszeresben,
zsidó orvosban a Lenin-fiúk cinkosát látta volna a tatai polgár. Hogy nem
helybeli hangok ezek, bizonytíja az a cikk, melyben azzal vádolja a zsidókat,
hogy hazafiatlanságból kihúzták magukat a háború alatt a kötelességteljesítés
alól. Lásd a hősi halált halt tata-tóvárosiakat... Általában a magyar faji
fölényt hangsúlyozza a lap, erkölcsileg lenézi a zsidókat. Ellenséges minden
asszimilációs törekvésükkel, csak az magyar, aki keresztény.
Általánosítás
az alapja a A felvidéken sem kellenek a zsidók című cikknek is,
melyből a következő sort idézzük: "Jobban tenné a zsidóság, ha nem keltene
hangulatot maga mellett" - ti. nem próbálna asszimilálódni - hanem kivetné
magából a selejteseket. Sok cikk jelent meg a zsidók léha, erkölcstelen
életmódjáról. Ezzel párhuzamosan a keresztény felsőbb- rendűséget bizonygatta
az újság. Így jelent meg cikk a szemérmetlen fürdőzőkről, és hogy az általuk
eldobált újságok között "véletlenül sem volt becsületes magyar kiadvány",
vagy a Man és társai kártyáztak című iromány a későn záró zsidó
kocsmárosról. Rendszeresen jelent meg a Híradó lapjain zsidó vicceket,
anekdotákat. Néhány cím: Amikor a héber habbal repül, A vértesek
zsidaja, Blauk szakácsnéja. A zsidó-keresztény ellentétet, a
zsidóság erkölcstelenségét volt hivatott propagálni a Lővinger és az
úrnapi körmenet c. cikk "valami Lővingerről, aki nem átallotta ingujjban
végignézni az úrnapi körmenetet". Általában sértőek és bántóak a zsidókkal
kapcsolatos Hiradó-beli jelzők. Diadalként, a keresztény magyarság
győzelmeként számoltak be egy-egy keresztény, "tiszta magyar vállalat"
meglakulásáról.
Lassan azonban
kezdtek az ilyen cikkek elmaradni és 1920-tól már megjelentek a lapban
zsidó hirdetések is. Ez a jelenség is mutatja a helyi politikai antiszemitizmus
gyökérte- lenségét. Aztán egyszer csak egy 1924-es cikkben a Hírlap
felszólítja a tataiakat, hogy Ne szidd a zsidót, hanem tanulj tőle.
Érdekes felismerés, talán magának írta a szerkesztőség. A cím után ilyeneket
lehet olvasni: "a zsidók csak kihasználják a mi tehetetlenségünket" (gazdasági
téren). Vagy: "Ha a magyar észt, ami a magyarban megvan egy kis merészséggel
megtá- mogatnánk, felülmúlhatnánk mindenkit, még a zsidót is."
Megdöbbentő
sorok ezek egy ilyen kiadvány oldalain. De teljességgel rávilágítanak azokra
a megkülönböztetésekre, amelyekkel a zsidókat illették abban az időben.
A kitérő után
térjünk vissza a tatai zsidóság társadalmi részvételnek vizsgálatára a
két világháború közötti időszakban.
A kommün után,
annak tatai enyhe lefolyása miatt is, a helyi társadalmi élet hamar visszatért
az eredeti kerékvágásba. A fent részletezett okok miatt a zsidóság részvételét
sem zavarta semmi. A társasági élet újra beindult, és a zsidóság a háború
előtti inenzitással vette ki újfent a részét.
Rövid szünet
után ismét megjelent a Tata-Tóvárosi Hiradó, mely a keresztény kurzust
támogató vezércikkel kezdte első számát: "Azt mondjuk mi is, hogy igenis
érvényesüljön a nemzeti, keresztény törekvés, de az a kereszténység, amely
a názáreti jóságán, megértésén és türelmén alapul[...] és a keresztet nem
avatja júdásbottá."
Tárgyilagos,
higgadt program ez, mely híven tükrözi a helyi zsidóság hozzáállását, szándékait.
Talán a helyi nem zsidók toleranciájának, a békés együttélés hagyományának
is köszönhető, hogy az alaptalan vádaskodások nem tévesztették meg a helyieket
és nem volt semmifle olyan megnyilvánulás, melyre a helyi zsidóság elzárkózással,
befelé fordulással reagált volna.
Visszatérve
a társadalmi élethez, a helyi zsidóság legkedveltebb egylete a Tóvárosi
Magyar Asztaltársaság volt, melynek elnöke Dukász József, helyi zsidó üzemtulajdonos
volt. A szakmatársak megbecsülését jelzi, hogy a helyi kereskedő egylet
elnöke, és az ipartestület alelnöke is zsidó volt. Kiemel- kedő volt a
helyi zsidóság szerepe a sportéletben. Meg kell jegyezni, hogy fogékonyságuk
az újra, válalkozókészségük e területen is megmutatkozott. Mint jómódú
vállalkozók, mecénásai is voltak a század elején kibontakozó sportéletnek,
de az aktív sportemberek között is jelentős számú zsidó volt. A focimeccseknek
a Brüll-féle fatelep adott helyet (1908-ban itt rendezték az első mérkőzést),
az úszóversenyek résztvevőit a tóparti Leopold-ház látta vendégül. Kiemelkedő
sportbajnok volt Dukász László, aki nemzetközi versenyket nyert úszásban
és később a TAC úszóedzője lett. De zsidó fiúk alkották a vizilabdacsapat
zömét s a sokáig 1. osztályú futballcsapatban is sokan játszottak. Ott
voltak a zsidók az atléta, az asztalitenisz s a tenisz szakosztályokat
is. Súlyukat mutatta az is, hogy deportálásuk után az egyesületben gyakorlatilag
elhalt a sportélet... Példaértékű momentum, hogy az erősen nemzeti jellegű
Levente Egyletben is tisztségeket töltöttek be. Mint a korabeli híradásokból
kitűnik, sokan játszottak jól hangszereken, s sok zsidó értelmiségi tartott
tudományos előadásokat a különböző egyesületek rendezvényein. A képviselőtestületekbe
az 1930-as választásokon egyszerre négy zsidó került be a tatai és egy
a tóvárosi testületbe, természetesen a virilisták között ekkor is nagy
számban foglaltak helyet. Ugyanekkor erősítették meg sokadszor tisztében
Brüll Ignác tóvárosi törvénybírót.
Konszenzus
volt tehát Tatán, megvalósulni látszott az az óhaj, melyet a Tata-Tóvárosi
Híradó 1922-ben, mint programot tett közzé. Ebben az országban mindenki
jól kell hogy érezze magát, aki a haza jobb sorsán munkálkodik.
Némileg nem
illik ebbe a képbe az, hogy az első világhábo- rúban elesett hősök emlékére
a tatai zsidóság külön emléktáblát állíttatott. Ez a néha érthetetlen elkülönülés
sok zavart okozott a zsidósággal kapcsolatban.
Hitéletükről
viszonylag kevés információnk van. A hitközség a győri izraelita kerülethez
tartozott s a tatai rabbihoz 19 környékbeli község tartozott. Fiúközség
volt Alsógalla, Felsőgalla s Tatabánya. Istentiszteletet naponta, magyarul
tartottak. A tata-tóvárosi gyülekezetnek 187 adófizetője volt ekkor, ők
voltak jogosultak hitközségi ügyekben dönteni. Az általuk fizetett adó
összege, valamint megoszlásuk a két község között is mutatja, hogy Tóvároson
volt a gyülekezet vagyonosabb része.
Jellegzetes
iskoláztatási forma volt honos ekkor a zsidóság körében. Ún. segélyező
egyletük gondoskodott távoli vidékekről származó zsidó gyerekek fogadásáról
s ellátásáról s így ők is elküldhették saját gyerekeiket távolabbi iskolákba.
Ez jelentősen megkönnyítette fiataljaik továbbtanulását, sok tatai zsidó
diák végzett Budapesten, Pécsett, Kolozsvárott, de külföldön is. Az elemista
korak az izraelita elemibe jártak, ahol a sorkosz- toltatással segítették
a jobb módúak szegényebb hitestársaik gyermekeinek taníttatását. Elemi
után sok fiú ment a fiúgimnzáiumba, a lányokat pedig a polgáriba járatták.
Soha nem választották a lehetséges harmadik formát, a gazdasági továbbképzőt.
Ez is mutatja a zsidók foglalkozási orientációját.
Az önsegélyező
egylet a Chevra Kadisa már az 1700-as évektől működött Tatán. Befizetéseikből
segítették szegényebb hitestársaikat, finanszírozták a temetések költségeit.
Általában ezért szerény temetéseket rendeztek, s a koszorúkért már megváltást
kellett fizetni.
A temetkezési
egyleten kívül a múlt századtól működött az iparosok, kereskedők önsegélyző
egylete, a Poel Cedek, valamint az Izraelita Nőegylet. A rabbi 1912 óta
Goldberger Izidor bölcsészdoktor volt, jeles tudós, a magyar zsidóság történetének
kutatója. 1942-ig volt hivatalában. A harmincas években újra felvirágzott
a névmagyarosító mozgalom, amit a Tata-Tóvárosi Híradó buzdító cikkekkel
üdvözölt. Ez a múlt század végén is az asszimilációs szándék magas fokát
mutatta s a jelek szerint a harmincas évek elejének légköre újra asszimilációs
bizakodással töltötte el a zsidóságot.
Ebbe a légkörbe
hasított bele az első zsidótörvény, amely bizonyos szellemi foglalkozások
esetében korlátozta az izraelita vallásúak számát. Ennek következtében
szűnt meg a Tata-Tóvárosi Híradó. Ugyanekkor el kellett búcsúzniuk
poszt- juktól a zsidó képviselőknek is. A magasfokú szimpátiát mutatta
az, hogy ünnepélyesen búcsúztatta mindkét testület zsidó tagjait. Tata-Tóváros
országgyűlési képviselője, bár a törvény "célját", a "gazdasági téren való
visszaszorítást" támogatta, becsületére legyen mondva, hogy a törvény végrehajtásának
módjával nem értett egyet s lemondott. |
|