Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 4.sz.
 Bodri Ferenc
Kernstok Károlyról alapfokon
 
 

Művészettörténeti könyvkiadásunk a tetszhalál állapotában - a tény ismert, minden érv mellőzhető. A pragmatikusan financiális gondolkodás biztosra sandít, a megkötött és felbonthatatlan szerződések vis inertiae-i mellett csupán a teljes reménnyel bíztató, kommerciális albumokat kedveli. A "szakma" padlóra került. A furfangosabbja ugyan megtalálja a felködlő lehető- ségeket - egy-egy apró kiskönyv a legváratlanabb helyeken bukkangat elő. A dolgok friss természetéből adódón gyakran kevésbé tájékozott áldozatvállalók elsőszülöttjeként. A félrevezetett sikertelenségben aztán szétporlik a hirtelen felvirágzó remény.
     Minden megjelenés új lehetőség a tájékozódás színes mezején, és ha a lehetőségek szűkülésére figyelmezünk, hosszú időre meghatározott ítéleteket és ismereteket közöl. Az állítások horizontja majdhogy végleges. Pedig akár Petőfi intése kísérthetne a könnyelműségről, amikor valamely mellékágon egy bármely témájú és tendenciájú monográfiácska lehetősége felmerül. Vagy a tartózkodások érdeke szülhetne megfontolást: nemcsak témánkról, de önmagunkról állítunk bizonylatokat a talán gazdagabb jövendő elé. Felmérésünk mérlegre kerül, forráskutatás tárgya lesz, akár egy festői pályakép. Újabb elemzés alapja minden vélemény, szociológiai adalék, ha egyszer kiadásra került. És ha már "művészettörténet, gondoljunk - mondjuk - Louis Vauxelles-re, a nagy névadóra, aki az impresszionistákat és a kubistákat gúnyolta ki, így téve halhatatlanná nevét. Tőle sem vitatnám a kimondott szó jogát, a témában azért természetesen Zolának vagy Apollinaire-nek (megfejtve paraboláikat) jobban hiszek. És feltehetően evvel nem állok egyedül.
     A Kernstok-füzetek nyitánya (Tatabánya, 1993), Horváth Béla könyvecskéje az e tájon külön érdeklődés fókuszában álló, kitűnő festő és közéleti ember pályáját és munkásságát összefoglaló korábbiak, Körmendi András (1936), majd Dévényi Iván (1970) hasonlói, Kassák Lajos kortársi elemzései (Ma, Munka), Feleky Géza, Bárdos Artúr, Bálint Aladár, Lengyel Géza, Elek Artúr, Farkas Zoltán, Lukács György (Nyugat), Diener-Dénes József (Huszadik Század), Bölöni György, Szász Zoltán (Világ), Lyka Károly, Fülep Lajos, Rózsa Miklós és mások folyóirat- és újságcikkei, könyvei után (közbül még Kernstok előadásai, tanulmányai, apró könyvecskéje is: A képzőművész. Tehetség és problémák) a művész egyoldalú bemutatásával, gondolkodásának leszűkítésével és néhány profán elemzéssel nyújt többet, a régi-új szerző célzatos állítá- saival az új századforduló előtt. Mentve a vélten menthetőt.
     A kis könyv megjelenésének mégis örülhetünk. Az oly nagy hatású művész "közvetítő szerepének" alapos és tárgyszerű, valóságos értékein való és akár komparatikus feldolgozásával a társművészetek közösségében művészettörténetünk mindmáig adós. Kernstok műve meggyőzően bizonyítja, hogy "a festmény nemcsak kép, hanem az adott korszakban a reformtörekvések része, nemcsak stilárisan, hanem eszmeileg, társadalmilag is szerepe van", a festőt "személyisége, életútja, az általa képviselt eszmék, irodalmi tájékozottsága, politikai aktivitása, sokrétű személyes kapcsolatai mind a korszak kiemelkedő egyéniségévé, vezéralakká avatják[...], ő kapcsolja össze a festészeti törekvéseket Jászi Oszkár, Ady Endre, Fülep Lajos és Lukács György eszméivel" - olvasom Passuth Krisztina Nyolcakról szóló könyvében (1967), a Magyar művészet 1890-1919 című nagymonográfiában (1981) ugyancsak ő írta a csoportról szóló fejezet alapvetését és találó portrérajzait.
     A szókimondó és délceg tartású festőt "az írók nagyon szerették. Ady nemcsak társaságát, képeit is szerette. Babits is nagy csodálattal emlegette" - jegyezte Bóka László. "Imádom, mert olyan modern festő és olyan maradi ember... - lelkendezett Szép Ernő. És idézhetnénk Móricztól és másoktól tovább a hasonló hevű vallomások sorát. "Politikában (Magyarországon) Andrássy Gyulát, írónak Ignotust, festőnek Kernstokot szeretem a legjobban... - írta egy cikkében Ady (Pesti napló, 1911). Ismeretes "vers-küldése" a Sípja régi babonáknak homlokán. Látogatása 1913 decemberében "a festői adyzmus" művelőjénél Nyergesújfalun, ugyanígy levelezésük, akár "a ló és lovasok motívum" szimbolikusan feltörő megjelenése a művésztárs verseiben. "Milyen derék fiú volt. Szíve volt, kérem" - emlékezett a verssel megajándékozott.
     Persze a leghosszabban a festőket idézhetnénk vezérükről. Írásainak egybefoglalása után egy színes vallomásantológia és alapos bibliográfia kiadása lehetne "a Kernstok-kutatás" mielőbbi feladata, ha már a festőnek alapítványa született errefelé.
     A nyitókönyv egyedülálló nóvuma éppen bibliográfiai része lett. E nemben unikum és kuriozitás: kizárólag a szerző "Kernstok Károllyal kapcsolatos publikációinak" jegyzékét mutatja fel. És bár az ismert Kernstok-kutató 1958 és 1982 között nem kevés adalékot közreadott, a kor- és kartársak munkásságának teljes elhallgatása elgondolkodtató. A könyvnek maradtak szűz lapoldalai. A szerző akkor sem közöl lelőhelyet (olykor még nevet sem), amikor a végre megvalósított összképben a festőtől, a kortársi és későbbi irodalomból bőséggel idéz. Elmarad szinte minden dokumentáció, még akkor is, amikor a maga polemikus írásait sorolja utóbb. Amikor Végvári Lajossal vitázik, hogy a Vontató hajósok alkotásánál hatott-e Kernstokra Rjepin művészete. Ő maga id. Pieter Brueghel Vakok című képének hatását véli felfedezni a forrásvidéken. Igaz, mindkét képen vonuló alakok láthatók, mint a valóságban, a Dunaparton, a festő Kisorosziban való nyaralása során. Hiányzik a Dévényi Ivánnal való perlekedés kiváltó okának lelőhelye (Jelenkor, 1960. május), amikor szerzőnk Kernstok életútjáról folytat ádáz vitát. Öt teljes folyóiratoldalon, öt képpel dúsítva "megjegyzéseit", és mint többnyire, természetesen különnyomatban is. Dévényi egyetlen lapon válaszolt.
     A hosszú névsor azért került e beszámoló elé, hogy kissé helyrebillentsem a "Kernstok-mérleget". Jelezve: a kitűnő mester művészetével, társadalmi szerepvállalásaival, hatásával (stb.) nem egyedül monográfusa foglalkozott. Vele párhuzamban Dévényi, hasonló rendszerességgel Passuth Krisztina és mások az ifjú "utókor" kutatói között. Az olykor több lapon idézett Kernstok-írások nacionáléját kiváltképp hiányolom, mert akár a folyóiratcímekből körvonalazódnának a festő kapcsolatai és vonzódásai: Nyugat, Huszadik Század, Szabadgondolat, Kékmadár stb., előadásainak színhelyeiből ugyanígy, pl. Galilei-kör.
     A hívebben érdeklődőket így mégis az említettek írásaihoz terelgetném e könyvecske tanulságos átpörgetése után, "a Kernstok-jelenség" megközelítéséhez árnyaltabb és árnyasabb forrásmezőket nyújtanak. Hitelesebbek az ítéleteik. Mindegyik mellett kellő mértékben találnak "irodalmat", a sorban természetesen Horváth Béla megjelentjeinek jelzéseit. Kizárás nélkül, pedig az önjelző monográfus a sok ideológiai hordalékkal tarkított, alapjában szürke mondattengerén nem középiskolás fokon közli a magáét rendszerint. Inkább egy kissé alább. A "Zeitgeist" a megírás napi áramlatait követi, az idézetek színes vitorláshajók a monoton kurrenciák olajfoltos és hínáros tengerén. Akár ezért is egyre szorongatóbb feladat lehetne "az alapművek" kiadása, a kellő és illő adalékokkal természetesen. A munkakezdéshez a szerzőnek ebben a füzetkében ugyancsak titkolt gyűjtése nyilván rendelkezésre áll. Hogy mindannyian egyként tájékozottak legyünk. Hiszen itt csupán a szorgalom és a kettős irányú tájékozottság vitathatatlan volta tűnik elénk. Az önbibliográfiából a kizáró gondolkodás prekoncepciója, a szövegből komplementumai. A színképnélküliség. A mindenha- tóság kísértő tudata.
     Ez a "kettősportré" a festőt illetően kissé a meggyőzés konok érvei és művészi ereje nélkül jelentkezik. A madárröptű életrajz utáni "hatáskutatás" eredményei a korszerűbb lehetőségek áramában csak részben módosultak. A festő társadalmi érzékenységének és gondolkodásának eredetét a monográfus még mindig egy szűk történelemfelfogás kizáró és egysíkú vetületében mutatja fel. A viselőt szabja a kabáthoz, pedig a századvégi kaleidoszkóp sokszínűséget jelez. A millennium idejében Münchenből és Párizs után hazatérő festő "a forrongó magyar társadalomban[...] a legnagyobb horderejű eszme- áramlathoz, a szocializmushoz kapcsolódott" a szerző szerint. Már-már úgy tűnik itt, hogy a maga realizmusba váltó naturalizmusából a festő heves társadalmi érzékenysége mellé keres ideológiát, bár horizontkeresése az egykorú magyar szociáldemokrata munkásmozgalom köznapi politikumától egy kissé távol állt. A Szocialista agitátor (1886) itt "a magyar szocialista munkásmozgalom egyik legkorábbi képzőművészeti lecsapódása" lett, és Ferenczy Károly Hegyi beszédével egyidejűleg bemutatott Agitátor a gyár kantinjában (1897), Munkácsy Sztrájkjára (1895), ennek kompozíciós szerkezetére hajazó nagykép "proletárzsáneréhez" aligha volt a festőnek szüksége ismerni a klasszikusokat. Ha mégis tette, akkor a Szocialista agitátor fehér inges főalakjának arca (a modell Kosztolányi-Kann Gyula) árulkodó: ijedt revelációval, a várhatóktól egy kissé félve, tétován hallgatja az elmosódott arcú mellékfigura perzselő sugallatait.
     A nagy kép jobb oldalán agitáló figurában "a 20. század egyik legjelentősebb alakjának különös megsejtése" jelenül meg a monográfus szerint. A kopaszodó férfi heves mozdulatában először ugyan "a remek skurcot" értékelték, inkább valamiféle anarchista lázítót vagy szociáldemokrata iskolamestert láttak a kortársi kritikusok. A "különös megsejtés" profán misztikájában sem Lenint a későbbi értékelők, tudva, hogy akkor ez túlzottan korai. És ez a messiássejtő sugallat a maga misztifikáló ingoványa miatt akár szélsőbalról is erősen bírálható. Politikai értelemben a zsáner szituációja miatt is támadható, és bár "a figurák elég jól indokolják egymást pszichológiailag", a szemtanú Gorkij később másféle helyzetekről írt. A képet érdemes lenne egyszer összehasonlítani vázlataival: a kompozicionális helyzetek pszichikuma, az arcokban és a gesztusokban jelzett gondolko- dásmód teatralitása mennyire életteltebbé módosult az érlelődés során. Mintegy előlegezve a festőnek "a tüdőbajos munkáskép [...] szolgaművészetéről" írt későbbi vallomását, a "kutató művészet" igényét jelezve, Kernstok stiláris harcát "a szentimentális zsánerkompozíció" ellen. A maga realitásigénye miatt és talán Nagybánya ellenében serénykedik társaival a szolnoki művésztelep formálódása körül, bár a Tisza partjára nem költözik. Nehezen viselné az alkotó csendes köznapok unalmát, pihentető menedéknek meg ott a Duna, Dömös és Kisoroszi, főként Nyergesújfalu. "Hajlamait tekintve inkább higgadt naturalistának kellett volna lennie, nyugodtsága, kiegyensúlyozottsága polgári karriert előlegzett neki. S ő mégis a nehezebbet választotta, az újrakezdést, a kutatást, a vitatkozást, az ellenkezést - mutatja be Kernstokot Pogány Ö. Gábor 1946-ban a magyar festészet forradalmárai között. De festészetének alakulására mégsem a társadalmi elméletek hatottak, inkább a művészet forradalmárai. És talán nemcsak külhoni bolyongásainak tájékozódása, Párizs sokszínűsége és Hans von Marées lovai, egy kissé az angol Walter Crane szemléletének magyarhoni diadala. Crane volt "a kutató művészet" egyik szecessziós-szimbolista apostola, aki a szerkezet primátusában a kontúrnak, "egyetlen biztos vonalnak" kiemelt jelentőséget adott. Kernstoknál ez nemcsak elméletében, a képein jelentkezik. Különösen freskóin és üvegablakain.
     A festői út szuverén formálásában, egyben a hazai társadalmi mozgalmak változataiban mind jobban eligazodva mindvégig "polgár" maradt. A munkások mind skolasztikusabban politizáló szervezetében bizonyára nehezen találta volna helyét humánus szimpátiája és polgári ambivalenciái egyként nyilvánvalók. Természetes, hogy a szabadkőművesség felé tájékozódik, ők megnyitják előtte páholyaikat. "1901-ben lesz szabadkőműves. A Reform-páholyba veszik fel. 1906. január 2-án elbocsátják, befogadja a Petőfi-páholy március 17-én. Innen elbocsátják 1909. március 13-án. Ekkor alapítja a Március-páholyt március 15-én, majd törlik a nevét - olvasható Palatinus József könyvében (Szabadkőművesek Magyarországon, 1944). Kernstok (úgy tűnik) ezekben a társaságokban is sokat reformer- kedett. Kiforrva utóbb a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság, Ady és Jászi, a Nyugat és a Galilei-kör szociálisan ugyanígy elkötelezett, intellektuális módon érzékenyebb "második reformnemzedéke" sorában találja helyét. Művészetével és szerepvállalásaival, előadásaival és írásaival egyaránt.  "Egy szövetségese van csak a polgárságnak - írja 1913-ban -: a többi dolgozó osztályok. Együtt dolgozni a rendi uralom ellen, ha kell a munkásság forradalmi eszközeivel is: ez a közeli napok történelmi jelentősége. (Történelmi napok, Szabadgondolat). A liberális és demokratikus polgár türelmet- lensége mutatkozik általa 1911 végén, amikor Koronghi Lippich Elek "művészetpolitikus 25 éves jubileumának díszközgyűlésén ünneprontó módon berzenkedik: "a századvégi nacionalista frazeológia megtermékenyítette a tanácsos úr fantáziáját - értékeli a negyedszázadot. Ott áll Szende Pál, Jászi Oszkár, Bíró Lajos és mások oldalán 1914 júniusában az Országos Polgári Radikális Párt alapítói között. A festő világnézetének tájékozódási és mozgalmi palettája jóval színesebben árnyalt az itt olvashatóknál, sajnálatos, hogy ezúttal ismét eléggé mono- krómra sikerült. A vonzódások és hatások elemzésében Dévényi még "az elvárások" béklyóiban is színesebb sprektrumot formált, világosabban látható vonalhálózatot: 1960-as tanulmányában (Kernstok Károly részvétele a haladó művészeti és politikai mozgalmakban), majd kis könyvében tíz esztendő után. Először Horváth Bélával szinte egyidejűleg. Természetesen ő sem hallgatta el a szociáldemokrata pártalapító, egyben Kernstok- rokon Porth György figyelemfelkeltő kísérleteit.
     A "szélesebb spektrum" ugyanígy vonatkozhat Kernstok 1918/19-es szerepvállalásaira: az 1919. január 31-én kinevezett "szépművészeti ügyek kormánybiztosa" a diktatúra hónapjai során az ügyek intézéséből fokozatosan kiszorul. Gyaníthatóan szívesen vállalta "az iskola" felállítását Nyergesújfalun. Ugyancsak túlliheghették "a megtorlást" a helyi restaurációs hatalmaskodók.
     Kernstok akkor sem tagadta világnézetét, amikor a hosszú és gyötrelmes emigrációjából visszatérten, "a nem hivatalos művészeti rehabilitációjával  (KÚT, Szinyei Merse Pál Társaság) párhuzamosan vezetői tisztet vállalt a Magyar Fabiánus Társaságban, Braun Róbert, Szász Zoltán, Vámbéry Rusztem és mások mellett "harcolva a humanizmus útszélre dobott gondolataiért" (Körmendi András, 1936).
     Arról, hogy a Zivatar című kép (1914-1919) jelképessége befejezetlenül is mekkora mélységű, és az Utolsó vacsora változatok (1920, 1925) mennyiben "a demokratikus forradalmár összeomlott álmainak kifejezései" lehetnek - szubjektív indítékú a megközelítés -, aligha vitatkozhatunk. Aradi Nóra A szocialista képzőművészet története című monográfiájának kiadásaiban nem jegyzi ezeket a képeket, és az 1897-es nagy kép bőséges elemzésében sem sejteti Lenint.
     De Kernstok meghajszolt arcú önportréi mellett az 1934-es Sírbatétel férfialakjainak, egy későbbi Ádám és Éva ábrázoláson az ősapa önarcképjellege mégis feltűnő. Elmélyült kiábrán- dultságot mutatnak, az idős és beteg ember legbensőbb fájdalmait. Ellenpontban a Szép Heléna elrablása-kép kedves groteszksége áll, "a freskóvágy elevenségének" derűsebb véglete. Az emigrációval kezdődő két alkotói évtized feltárása a kiskönyvben amúgy is elnagyolt, vázlatos, eléggé futólagos - Dévényinél ugyanígy. Kernstoknak - vélem - ekkor is éltek jeles festői erényei és eredményei. Akár feldolgozásra várakozón. Mint az egykori társaknak, bár ők talán jobban tudtak "váltani". Körmendi András több értéket talált.
     A sutácska mondatok ("ő eszmeileg fejlettebb", "művészeti vonalon azt tapasztalta Párizsban" stb.) a szerzőnél, a szedőnél a hosszú í kísértő mágiája (hírdet, dícsér, intím és mások) helyett szívesebben olvastam volna egy-két helyi jellegű kuriozitást. Például arról, hogy a kedves Nyergesi-testvérek mesterük mely képeihez állhattak modellt. Derkovits Gyulával és velük kik voltak még (és mire mentek) a Kernstok-iskola jelesebb növendékei. A gyakori látogatók miként vigadtak Nyerges- újfalun. Ha már "helyi" a kismonográfia.
     Egy árnyaltabb pályakép és színesebb festőportré igényének ébresztése az új kísérlet legnagyobb érdeme. A teljesedéshez a kortársi és a személyes források kellő felmutatásán át vezethet út. Megoldatlan feladatok szükségessségére irányított fénycsóvát a felmelegített értékelés.