|
Vasadi
Péter
Európaiak vagyunk vagy leszünk?
E kérdés látszólag tautológikus, hiszen a válasz oly kézenfekvő: persze,
hogy európaiak vagyunk, itt, ha még a tőlünk keletebbre fekvők is
azok. Földrajzi tekintetben ez igaz is, csakhogy a továbbiakban épp azt
szeretnénk megmutatni, hogy az európaiság eredete még földrajzilag
is keleti, legalábbis keletibb, s lényegében nem földrajzi, hanem
szellemi-lelki-történeti eseményláncolat szövevényes következménye, beérése,
kivirágzása, s az a fenyegetettsége, az ellaposodása, a szétmosódása is.
Az alábbi gondolatmenet alapja egy tanulmány (Mérleg, 25. évf.,
1989/4.sz.), amelynek szerzője Joseph Ratzinger bíboros, a vatikáni Hittani
Kongregáció prefektusa, a mai katolikus teológiai irodalom szellemi nagysága,
a kiemelkedő protestáns teológusok barátja s levelező társa, világunk enciklopédikus
ismerője s mind a keresztény, mind az egyetemes emberi egységesülés nagy
ösztönzője. Gondolatai, művei, interjúi azt igazolják, hogy a modern ember
egzisztenciális problema- tikáit a legapróbb részletekig képes mérlegelni,
s ebben sohasem a leegyszerűsítés, a távoltartás, a tekintélyelvű elmarasztalás
vezeti s jellemzi állásfoglalását, hanem a nagy tudás, meggyő- ződése az
igazságról, a mindenkori indítékok meg nem alkuvó keresése. Holott az Abszolút
Tekintélynek, Istennek bíborosként is alázatos szolgája, a hit világos
szavú védelmezője, aki nemcsak a történelmi eszmeáramlatok forrását és
sodró erejét ismeri föl, s a bennük lappangó szellemi elsilányosodás veszélyeit,
hanem azokat a kínban születő, de termékeny változásokat is, amelyek előmozdíthatják
az európaizálódást. S ez - hite szerint - a kerek világra vonatkoztatva
az élet jobb minősége is.
A dicséretszámba menő jellemzés a következőkben
be fog igazolódni. S ha a föntiekhez hozzávesszük, hogy e teológus igazán
otthonosan egy papi szeminárium kis szobájában érzi jól magát, melynek
háromszobányi könyvtárterme zsúfolásig meg van rakva könyvekkel, s ha csak
teheti, együtt ebédel a kispapokkal s hatvanon jóval túl is bőr alatti
mosoly uralja gyermekarcát s ősz, dús haj keretezi, akkor elmondhatjuk,
érdemes meghallgatni, mit mond átalakuló kontinensünk múltjáról s jövőjéről,
mit javasol, mit tart arról, hogyan lett Európa európaivá, s ha már más,
hogyan lehetne ismét az. Ratzinger "még mint fiatal müncheni érsek írta
ezt a tanulmányt, melyből a Mérleg főszerkesztője (B.J.) az alábbi
részletet emeli ki: "A történelem kerekét nem forgathatjuk vissza. A jövő
Európájának magában kell foglalnia a negyedik dimenziót, az újkor dimenzióját.
Mindenekelőtt át kell lépnie a túl szűk nyugati, a latin világ határait,
magában kell hordoznia a görög világot s a keleti kereszténységet is. De
megfordítva, a latin örökség, a nyugati kereszténység öröksége nélkül sem
képzelhető el Európa.Miért nem?" - kérdezhetjük. Azért nem, mert a keletkezett
Európa szétválaszthatatlan, részeire nem bontható történelmi, szellemi
és morális egyesülés (ha nem is kifejezett egység-)ként érett meg. Mai
nehézségei, egyenetlenségei láttán szembe kell néznie mind az ellene ható,
mind a rajta túllépni akaró tendenciákkal, ha magasabb szinten (hatalmi
tehetetlenségeit, túlélezett magánérdekeit, etnikai hasadékait meghaladva)
egység akar lenni. Európa ma még csak szeretem-nemszeretem, de szükséges
óhaj, nem az egyenlő esélyű nemzetek kongruenciája. Európa eredetében rejlik
az a kifejezetten erkölcsi többlet, amely a más kontinensekre is kiterjedő
hatások szülőhelyévé tették, s ha ma nem mondhat magáról mást, mint hogy
gazdasági és katonai hatalmak szövetsége, mely állítással szemben több
nyomós ellenérvet s ellenbizonyítékot hozhatnánk föl, akkor az európaiság,
mint erkölcsileg minősíthető jelző, érvénytelen.
Mit gondolunk mi Európáról?
Hát erről aztán beszélhetünk. Van, aki tejjel-mézzel folyó Kánaánnak
hiszi. Más Paradicsomnak, némi bűnözéssel. Pompidou-játéklabirintusnak.
Megint más dugig Piacnak. Óriás kéjbarlangnak. Akciózók álomi, masniszerű
úthálózatának, melyen ezrével száguldoznak a Harley-Davidsonok. Kontinens
nagyságú pénzeszsáknak. Megkövült mosolyú fogreklámnak, Las-Vegas-i fényzuhatagnak.
S hagyján, hogy az hiszi ezt, aki még nem járt ott, kint. De aki
már kapott egy-két pofont billiárdgolyó-simára borotvált, fekete dzsekis
germán úrigyerekektől, kis orrcsavarással fűszerezve idegen mivolta miatt,
s mégis ábrándozik Európáról, itthon, bekötött orral, a körzeti
rendelőből kijövet, az kissé furcsa. A mi Európa- fogalmunk túlszínezett,
ködös, idealista álomkép. Azoké, akiket C. S. Lewis tapintatosan "naturalisták"-nak
nevez. Nem akar tudatlan ütődötteket mondani. A ma Európája többezer éves.
Elég öreg ahhoz, hogy hatalmas gazdagságától félrevezetve elegáns, lassú
folyású expozékban nyilatkozzék a tömeges éhhalálról, ám a könnyed, mégis
megfontolt szavak mögül az élesebb fülek kihallják a szenilis motyogást.
Európában olyan folyamatok mennek ma végbe, amelyek nem külső, hanem
belső fenyegetettségére hívnák föl a figyelmét, ha hinne magának.
Ratzinger a külső fenyegetettséget, mint kezdeményező, egységesülésre szólító
történelmi okot s körülményt említi. Ilyen közvetlen fenyegetés volt az
iszlám, a két világháború maga is, és a rombolásból következő életveszélyes
nihilizmus: "Európa leginkább ott tapasztalja meg, hogy micsoda, ahol olyasmivel
kell szembesülnie, ami önnön lényegének ellentéte".
Mi Európa önnön lényege? Népek, nemzetek,
csoportok és egységek együttmunkálkodásának eredménye, ennek kell lennie,
"többnek a pusztán pragmatikus érdekközösségnél", és kevesebbnek a magasröpt-
idealizmusnál; "a hosszútávú politikai cselekvés[...] reális és ideális célja".
De az a reális cél, "amelyből hiányzik az alakító erkölcsi eszme, semmit
sem ér" [...] "Csak a politikai realitás és az erkölcsi eszme szintéziseként
fölfogva válhat »Európa« a jövőben politikai hatóerővé. Az Európa szó a
görögök alkotása, a szemita "ereb" kifejezésből ered s napnyugtát, "estét"
jelent. Ez a szóalkotás már önmagában is "a szemita és a napnyugati szellem
közti, sorsszerű párbeszédre utal", földrajzi értelemben is. Történetileg,
kultúrájában, stílusában pedig Európa önmaga megteremtője volt, beleértve
szellemi fejlődésébe s növekedésébe minden történeti korszakának
hozamát, küzdelmét, téziseit és antitéziseit, egymásra rétegződő intellektuális
és tapasztalati többleteit, alkotásait, alkotmányait. Minden kor része
lett a megtestesítő folyamatosságnak, ezért nem bölcs dolog egyes korszakait
sötétnek, másokat meg- vagy fölvilágosodottnak nevezni; a korok előre is
haladtak, vissza is estek. A kultúra nem korlátozható sem a művek mennyiségére,
sem az eszmék, a kastélyok, a parlamentek, az önvédelmi harcok s a könyvtárak
számának gyarapodására, ha pl. az emberi élet tiszteletét, védelmét s óvó
szeretetét tekintjük az európaiság mércéjének; s miért ne tekinthetnénk
annak?
Az Európa-fogalom veszélyeit
Ratzinger "három kontrasztban", ellentétben (A) jelöli meg, s mutatja
bennük, hogy "mi nem az"; ezek az ellen-áramlatok negatívan jellemzik Európát.
"I.Vissza Európa mögé"
Az ókor vége és az újkor eleje közti időben Európát legko- molyabban
az iszlám fenyegette. Európa és Ázsia szemben állt egymással Krisztus előtt
már fél évezreddel, s ebben a szembenállásban föl kell fedeznünk az iszlám
és a kereszténység lényegének különbözőségét. Az iszlám kíméletlen monoteizmus,
egyistenhit, mely azonban elutasítja Isten emberré válásának még csak a
teológiai lehetőségét is. Távoltartotta magát a görög szellemiség racionalitásától,
bár ismételten közeledett hozzá. Az iszlám mind inkább (napjainkig) egységesítette
azt, amit a kereszténység Európában az emberi személyiség szabadságának
jegyében elválasztott: a hitet a polgári s bűntetőjogi normáktól, a vallást
a törzsi- s államszerkezeti, s etnikailag is eltérő jogrendszerektől; az
iszlám leszűkítette "a racionalitást ott, ahol a keresztény szintézis helyet
adott a rációnak".
A hanyatló iszlám a 19. századtól kezdve fokozatosan
került "az európai jogrendszerek befolyása alá", amelyek úgy tekintették
magukat egyetemes érvényűnek, hogy teljességgel fölszámolták keresztény
alapjaikat. Ennek az lett a következménye, hogy mint megtartó kereteket
istentelennek, hitellenesnek minősítették őket, s növekvő ellenszenvvel
fordultak ellenük. Az így kiváltott válság Európa egységét is érintette,
s érinti ma is. A hideg szekularizáció következménye annak a válságnak
is, "amelybe az európai észjog jutott, miután teljesen föladta saját vallási
alapelveit, s ezért ténylegesen fönnáll" - a külsőleg nem is nyomban észlelhető
- "anarchia eluralkodásának veszélye. Abban a pillanatban, mikor Európa
megkérdőjelezi vagy eltörli saját szellemi alapelveit s elhatárolja magát
történelmétől, s azt szennycsatornának kiáltja ki, egy nem európai kultúra
csak valamilyen radikális reakcióval válaszolhat erre. Ez abban áll, hogy
megpróbál visszatérni a keresztény értékek előtti állapotba".
A mai iszlám, és a nem keresztény világmozgalmak
oka és veleje ez. Vannak azonban sajátos európai eredetű mozgalmak is,
melyek kemény radikalizmussal fordulnak szembe az európai szellemiséggel.
Lévi-Strauss például "a keresztény domesz- tikációt", mint rabszolgaságot
iktatná ki az európai szellemiségből a monde sauvage (a vademberek
világa) kedvéért. A hasonló struktúrájú gondolkodásmód egyik legszörnyűbb
terméke a meghökkent, de tehetetlen 'szabad' világ szemeláttára jött létre,
a "szép, szilaj, germán" életstílusnak hódolt, s rövidesen ezt a közismert
nevet szerezte meg magának: nácizmus, mely "alapvető törekvéseit tekintve
a kereszténység elutasítása volt". Aki Európa mögé kíván visszatérni, az
a kultúrálatlanság dzsungelében találja magát.
"II. Menekülés előre"
Mint már utaltunk rá, a még kereszténynek mondható Európa, társadalmilag
a középkor végétől, markánsan a francia forradalomtól, gondolkodási irányait,
s életérzését, alkotásmódját tekintve pedig a reneszánsztól számítva az
önállóság útjára lépett, vagyis az önértékűséget rációban, jogban, politikumban
a vallásssal szemben határozta meg. Ez a fölvilágosodottnak mondott
alapállapot különböző európai mozgalmakat szült. Bár "a politikát" - még
- "vallásilag megokolt etikai normák szabályozzák, de (a politika) már
nem teokratikus jellegű". Az ész az újkorban autonómiához jut, csak azt
fogadja el létezőnek, ami kísérletileg igazolható (A. Comte). Ennek az
elvnek kockázatai s előre nem látható természeti-szellemi következményei
csak az 'atomkorban' derülnek ki vagy mutatkoznak visszafordíthatatlannak.
A pozitivizmus azonban korábban is, ma is hajthatatlan, és lépésről-lépésre
fosztja meg az embert azoktól az értékektől, amelyek "fölöttünk vannak",
viszont azokat az értékeket vagy értékeknek tulajdonított ál-értékeket,
amelyek "alattunk vannak", politikailag s egyénileg is, a természet irányíthatónak
vélt erő-mechanizmusai közepette kötelezővé teszi. Isten tagadása még nem
egyetemes, nem is kötelező, de Isten már egyértelműen a privát szférába
szorult. Az, hogy Isten többé már nem a közösség legjobb java (summum
bonum), azt vonja maga után, hogy valami másnak kell azzá lennie: helyébe
lép a 'szentesíthető' nemzet, majd a 19. század második felétől
a plebs, később a proletariátus, illetve a világforradalom
(F. W. Brucht). Ma pedig a gazdaság-kór: "a modern fogyasztói társadalmakról
elmondhatjuk: a hasuk az istenük".
E legutóbbi, főként nyugati társadalmi formációban,
melyben a 'szférásított' "Isten rangja az egyén számára is megváltozik",
fölismerhetők a bár spontán módon előidézett, mégis totalitárius vonások,
Ratzinger "poszteurópai" államiságot lát. E társadalmak már csak anyiban
európaiak, amennyiben "az európai örökség maradványaiból élnek".
Amik még áthatolnak a modern társadalmak mind
szivacsosabb állagán, s amik az elrekesztett "fönnvalók" számára szabad
utakat nyitnak és vájnak, azok a kifejezetten lelki-szellemi értékek.
Nem mások, nem az igazi művek `pompájában` díszelgő álművek sikeres kampányai,
hanem az értékek, akár még szegényes kivitelben is. Az igazi értékek között
önkéntes pluralitás képződik, bizonyos belső szolidaritás a legellentétesebb
pólusokon is addig, amíg tudják egymásról, hogy igazságot keresnek.
Ez a tény nemcsak föltételezi, hanem egyenesen megköveteli az előjel nélküli
erkölcsiséget. Lassan azonban Európa szelleminek mondott piacán olyan pluralizmus
(és nem pluralitás) terpeszkedik el, amelynek óriási étvágya és
kibocsátó ereje van, de mindinkább tompuló értékigénye s -ítélete,
sőt nem is titkoltan szellem- és értékellenes; miféle pluralizmus ez? "Olyan,
amelyből egyre jobban kiszorul a jog [...]erkölcsi megkötöttsége, a szentség
ismerete s mindenfajta nyilvános jelenléte, s az Istennek, mint közösségi
értéknek a tisztelete."
Az ilyen pluralizmus, amely szabad teret enged
az értékként maszkírozott rontás és rombolás erőinek is, árgus szemmel
ügyelve ezek sérthetetlenségére, szükségképpen lesz részrehajló a szellemi
jó kárára, s akarva is, akaratlanul is lealacsonyodást idéz elő.
"...az ilyen társadalom, ahol ez csakugyan bekövetkezik, nézetem szerint
hosszú távon nem maradhat jogállam, át fogja adni magát a zsarnokságnak,
miután belefáradt az anarchiába. A Jézus perét elemző Rudolf Bultmann (jelentős
protestáns exegéta, teológiai értelmező) erre a végeredményre jut: "elvileg
lehetséges nem keresztény állam, de nem lehetséges ateista állam". Ratzinger
szerint "A mai nyugati társadalmak a legjobb úton vannak afelé, hogy szert
tegyenek erre a tapasztalatra."
"III. A marxizmus"
Ma már a marxista alapon berendezkedő kommunista államok 1989-től folyamatos
összeomlása után talán szükségtelennek tetszik a marxizmusról, mint az
'Európa-mögöttiség' legélesebb ideológiai - és nem szellemi - kísérletéről
beszélnünk, de nem így van; a marxizmus, mint másnevű vagy más megnevezésekkel
illetett s liberális oltóanyagokkal átitatott társadalom-elméleti fölfogás,
alakító erő, eszmeiség vagy gondolkodásmód tovább él, s valószínűleg az
öntisztulásra képes és alkalmas szociális demokratizmusba torkollva, magába
integrálva az európai polgári létmód külső-belső törekvéseit, parlamentáris
ellenfele s korlátozója lehet a mértéktelen, természet-kizsákmányoló kapitalizálódásnak.
Ennek azonban két alapföltétele van: 1) tudnia kell, hogy európai erkölcsiség
nélkül erre képtelen, 2) nem lehet még kripto-kommunista sem.
Ratzinger tanulmánya az alakváltó marxizmus
túlélésére nem tér ki, ő csupán teológiai alapvetésű eszmetörténeti megálla-
pításokra szorítkozik. Szerinte a marxizmus lényege az Európától való elfordulás
vagy visszatérés a jézusi keresztény hit mögé, "Izrael teljesen
nyitott reményéhez". Ennek azonban sem a vallásos jellegű várakozáshoz,
sem örökséghez nincs semmi köze. Csak e remény "lendületét" veszi át, s
azt ötvözi a kizárólag evilági, újkori ész hatalmával. A marxizmusnak a
legjobb jó a forradalom, a teljes eddigi világ tagadása. Szükség- szerű
tehát, hogy a marxizmus a kereszténység legeltökéltebb ellenfele legyen,
s annak az Európának is, amely "a keresztény- ség által formált történelmi
alakulat[...] A marxizmus Európa szülötte, de elutasítója is, mivel nem ismerheti
el a hitet a belső európai önazonosság mércéjéül." A hit, mint alapozás
és nemzetek fölötti egyesítő erő - ha rejtettebben is - Európát ma is fönntartja.
Ezek után logikus a kérdés: a posztmarxista
szociális demokráciák az 'előtti' vagy 'utáni' Európába akarnak-e s milyenként
visszatérni? Európa nemcsak valamilyen, hanem változó is, illetve
elkerülhetetlenül változnia kell, ha Európa akar maradni.
(Folytatjuk)
Megjegyzés: a "..." jel a méltatotté, a '...' jel a méltatóé. |
|