Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 3.sz.
 Vasadi Péter 
Európaiak vagyunk vagy leszünk?
 

E kérdés látszólag tautológikus, hiszen a válasz oly kézenfekvő: persze, hogy európaiak vagyunk, itt, ha még a tőlünk keletebbre fekvők is azok. Földrajzi tekintetben ez igaz is, csakhogy a továbbiakban épp azt szeretnénk megmutatni, hogy az európaiság eredete még földrajzilag is keleti, legalábbis keletibb, s lényegében nem földrajzi, hanem szellemi-lelki-történeti eseményláncolat szövevényes következménye, beérése, kivirágzása, s az a fenyegetettsége, az ellaposodása, a szétmosódása is. Az alábbi gondolatmenet alapja egy tanulmány (Mérleg, 25. évf., 1989/4.sz.), amelynek szerzője Joseph Ratzinger bíboros, a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa, a mai katolikus teológiai irodalom szellemi nagysága, a kiemelkedő protestáns teológusok barátja s levelező társa, világunk enciklopédikus ismerője s mind a keresztény, mind az egyetemes emberi egységesülés nagy ösztönzője. Gondolatai, művei, interjúi azt igazolják, hogy a modern ember egzisztenciális problema- tikáit a legapróbb részletekig képes mérlegelni, s ebben sohasem a leegyszerűsítés, a távoltartás, a tekintélyelvű elmarasztalás vezeti s jellemzi állásfoglalását, hanem a nagy tudás, meggyő- ződése az igazságról, a mindenkori indítékok meg nem alkuvó keresése. Holott az Abszolút Tekintélynek, Istennek bíborosként is alázatos szolgája, a hit világos szavú védelmezője, aki nemcsak a történelmi eszmeáramlatok forrását és sodró erejét ismeri föl, s a bennük lappangó szellemi elsilányosodás veszélyeit, hanem azokat a kínban születő, de termékeny változásokat is, amelyek előmozdíthatják az európaizálódást. S ez - hite szerint - a kerek világra vonatkoztatva az élet jobb minősége is.
     A dicséretszámba menő jellemzés a következőkben be fog igazolódni. S ha a föntiekhez hozzávesszük, hogy e teológus igazán otthonosan egy papi szeminárium kis szobájában érzi jól magát, melynek háromszobányi könyvtárterme zsúfolásig meg van rakva könyvekkel, s ha csak teheti, együtt ebédel a kispapokkal s hatvanon jóval túl is bőr alatti mosoly uralja gyermekarcát s ősz, dús haj keretezi, akkor elmondhatjuk, érdemes meghallgatni, mit mond átalakuló kontinensünk múltjáról s jövőjéről, mit javasol, mit tart arról, hogyan lett Európa európaivá, s ha már más, hogyan lehetne ismét az. Ratzinger "még mint fiatal müncheni érsek írta ezt a tanulmányt, melyből a Mérleg főszerkesztője (B.J.) az alábbi részletet emeli ki: "A történelem kerekét nem forgathatjuk vissza. A jövő Európájának magában kell foglalnia a negyedik dimenziót, az újkor dimenzióját. Mindenekelőtt át kell lépnie a túl szűk nyugati, a latin világ határait, magában kell hordoznia a görög világot s a keleti kereszténységet is. De megfordítva, a latin örökség, a nyugati kereszténység öröksége nélkül sem képzelhető el Európa.Miért nem?" - kérdezhetjük. Azért nem, mert a keletkezett Európa szétválaszthatatlan, részeire nem bontható történelmi, szellemi és morális egyesülés (ha nem is kifejezett egység-)ként érett meg. Mai nehézségei, egyenetlenségei láttán szembe kell néznie mind az ellene ható, mind a rajta túllépni akaró tendenciákkal, ha magasabb szinten (hatalmi tehetetlenségeit, túlélezett magánérdekeit, etnikai hasadékait meghaladva) egység akar lenni. Európa ma még csak szeretem-nemszeretem, de szükséges óhaj, nem az egyenlő esélyű nemzetek kongruenciája. Európa eredetében rejlik az a kifejezetten erkölcsi többlet, amely a más kontinensekre is kiterjedő hatások szülőhelyévé tették, s ha ma nem mondhat magáról mást, mint hogy gazdasági és katonai hatalmak szövetsége, mely állítással szemben több nyomós ellenérvet s ellenbizonyítékot hozhatnánk föl, akkor az európaiság, mint erkölcsileg minősíthető jelző, érvénytelen.
 

Mit gondolunk mi Európáról?

Hát erről aztán beszélhetünk. Van, aki tejjel-mézzel folyó Kánaánnak hiszi. Más Paradicsomnak, némi bűnözéssel. Pompidou-játéklabirintusnak. Megint más dugig Piacnak. Óriás kéjbarlangnak. Akciózók álomi, masniszerű úthálózatának, melyen ezrével száguldoznak a Harley-Davidsonok. Kontinens nagyságú pénzeszsáknak. Megkövült mosolyú fogreklámnak, Las-Vegas-i fényzuhatagnak. S hagyján, hogy az hiszi ezt, aki még nem járt ott, kint. De aki már kapott egy-két pofont billiárdgolyó-simára borotvált, fekete dzsekis germán úrigyerekektől, kis orrcsavarással fűszerezve idegen mivolta miatt, s mégis ábrándozik Európáról, itthon, bekötött orral, a körzeti rendelőből kijövet, az kissé furcsa. A mi Európa- fogalmunk túlszínezett, ködös, idealista álomkép. Azoké, akiket C. S. Lewis tapintatosan "naturalisták"-nak nevez. Nem akar tudatlan ütődötteket mondani. A ma Európája többezer éves. Elég öreg ahhoz, hogy hatalmas gazdagságától félrevezetve elegáns, lassú folyású expozékban nyilatkozzék a tömeges éhhalálról, ám a könnyed, mégis megfontolt szavak mögül az élesebb fülek kihallják a szenilis motyogást. Európában olyan folyamatok mennek ma végbe, amelyek nem külső, hanem belső fenyegetettségére hívnák föl a figyelmét, ha hinne magának. Ratzinger a külső fenyegetettséget, mint kezdeményező, egységesülésre szólító történelmi okot s körülményt említi. Ilyen közvetlen fenyegetés volt az iszlám, a két világháború maga is, és a rombolásból következő életveszélyes nihilizmus: "Európa leginkább ott tapasztalja meg, hogy micsoda, ahol olyasmivel kell szembesülnie, ami önnön lényegének ellentéte".
     Mi Európa önnön lényege? Népek, nemzetek, csoportok és egységek együttmunkálkodásának eredménye, ennek kell lennie, "többnek a pusztán pragmatikus érdekközösségnél", és kevesebbnek a magasröpt- idealizmusnál; "a hosszútávú politikai cselekvés[...] reális és ideális célja". De az a reális cél, "amelyből hiányzik az alakító erkölcsi eszme, semmit sem ér"  [...] "Csak a politikai realitás és az erkölcsi eszme szintéziseként fölfogva válhat »Európa« a jövőben politikai hatóerővé. Az Európa szó a görögök alkotása, a szemita "ereb" kifejezésből ered s napnyugtát, "estét" jelent. Ez a szóalkotás már önmagában is "a szemita és a napnyugati szellem közti, sorsszerű párbeszédre utal", földrajzi értelemben is. Történetileg, kultúrájában, stílusában pedig Európa önmaga megteremtője volt, beleértve szellemi fejlődésébe s növekedésébe minden történeti korszakának hozamát, küzdelmét, téziseit és antitéziseit, egymásra rétegződő intellektuális és tapasztalati többleteit, alkotásait, alkotmányait. Minden kor része lett a megtestesítő folyamatosságnak, ezért nem bölcs dolog egyes korszakait sötétnek, másokat meg- vagy fölvilágosodottnak nevezni; a korok előre is haladtak, vissza is estek. A kultúra nem korlátozható sem a művek mennyiségére, sem az eszmék, a kastélyok, a parlamentek, az önvédelmi harcok s a könyvtárak számának gyarapodására, ha pl. az emberi élet tiszteletét, védelmét s óvó szeretetét tekintjük az európaiság mércéjének; s miért ne tekinthetnénk annak?
 
 
Az Európa-fogalom veszélyeit

Ratzinger "három kontrasztban", ellentétben (A) jelöli meg, s mutatja bennük, hogy "mi nem az"; ezek az ellen-áramlatok negatívan jellemzik Európát.
 

"I.Vissza Európa mögé"

Az ókor vége és az újkor eleje közti időben Európát legko- molyabban az iszlám fenyegette. Európa és Ázsia szemben állt egymással Krisztus előtt már fél évezreddel, s ebben a szembenállásban föl kell fedeznünk az iszlám és a kereszténység lényegének különbözőségét. Az iszlám kíméletlen monoteizmus, egyistenhit, mely azonban elutasítja Isten emberré válásának még csak a teológiai lehetőségét is. Távoltartotta magát a görög szellemiség racionalitásától, bár ismételten közeledett hozzá. Az iszlám mind inkább (napjainkig) egységesítette azt, amit a kereszténység Európában az emberi személyiség szabadságának jegyében elválasztott: a hitet a polgári s bűntetőjogi normáktól, a vallást a törzsi- s államszerkezeti, s etnikailag is eltérő jogrendszerektől; az iszlám leszűkítette "a racionalitást ott, ahol a keresztény szintézis helyet adott a rációnak".
     A hanyatló iszlám a 19. századtól kezdve fokozatosan került "az európai jogrendszerek befolyása alá", amelyek úgy tekintették magukat egyetemes érvényűnek, hogy teljességgel fölszámolták keresztény alapjaikat. Ennek az lett a következménye, hogy mint megtartó kereteket istentelennek, hitellenesnek minősítették őket, s növekvő ellenszenvvel fordultak ellenük. Az így kiváltott válság Európa egységét is érintette, s érinti ma is. A hideg szekularizáció következménye annak a válságnak is, "amelybe az európai észjog jutott, miután teljesen föladta saját vallási alapelveit, s ezért ténylegesen fönnáll" - a külsőleg nem is nyomban észlelhető - "anarchia eluralkodásának veszélye. Abban a pillanatban, mikor Európa megkérdőjelezi vagy eltörli saját szellemi alapelveit s elhatárolja magát történelmétől, s azt szennycsatornának kiáltja ki, egy nem európai kultúra csak valamilyen radikális reakcióval válaszolhat erre. Ez abban áll, hogy megpróbál visszatérni a keresztény értékek előtti állapotba".
     A mai iszlám, és a nem keresztény világmozgalmak oka és veleje ez. Vannak azonban sajátos európai eredetű mozgalmak is, melyek kemény radikalizmussal fordulnak szembe az európai szellemiséggel. Lévi-Strauss például "a keresztény domesz- tikációt", mint rabszolgaságot iktatná ki az európai szellemiségből a monde sauvage (a vademberek világa) kedvéért. A hasonló struktúrájú gondolkodásmód egyik legszörnyűbb terméke a meghökkent, de tehetetlen 'szabad' világ szemeláttára jött létre, a "szép, szilaj, germán" életstílusnak hódolt, s rövidesen ezt a közismert nevet szerezte meg magának: nácizmus, mely "alapvető törekvéseit tekintve a kereszténység elutasítása volt". Aki Európa mögé kíván visszatérni, az a kultúrálatlanság dzsungelében találja magát.
 

"II. Menekülés előre"

Mint már utaltunk rá, a még kereszténynek mondható Európa, társadalmilag a középkor végétől, markánsan a francia forradalomtól, gondolkodási irányait, s életérzését, alkotásmódját tekintve pedig a reneszánsztól számítva az önállóság útjára lépett, vagyis az önértékűséget rációban, jogban, politikumban a vallásssal szemben határozta meg. Ez a fölvilágosodottnak mondott alapállapot különböző európai mozgalmakat szült. Bár "a politikát" - még - "vallásilag megokolt etikai normák szabályozzák, de (a politika) már nem teokratikus jellegű". Az ész az újkorban autonómiához jut, csak azt fogadja el létezőnek, ami kísérletileg igazolható (A. Comte). Ennek az elvnek kockázatai s előre nem látható természeti-szellemi következményei csak az 'atomkorban' derülnek ki vagy mutatkoznak visszafordíthatatlannak. A pozitivizmus azonban korábban is, ma is hajthatatlan, és lépésről-lépésre fosztja meg az embert azoktól az értékektől, amelyek "fölöttünk vannak", viszont azokat az értékeket vagy értékeknek tulajdonított ál-értékeket, amelyek "alattunk vannak", politikailag s egyénileg is, a természet irányíthatónak vélt erő-mechanizmusai közepette kötelezővé teszi. Isten tagadása még nem egyetemes, nem is kötelező, de Isten már egyértelműen a privát szférába szorult. Az, hogy Isten többé már nem a közösség legjobb java (summum bonum), azt vonja maga után, hogy valami másnak kell azzá lennie: helyébe lép a 'szentesíthető' nemzet, majd a 19. század második felétől a plebs, később a proletariátus, illetve a világforradalom (F. W. Brucht). Ma pedig a gazdaság-kór: "a modern fogyasztói társadalmakról elmondhatjuk: a hasuk az istenük".
     E legutóbbi, főként nyugati társadalmi formációban, melyben a 'szférásított' "Isten rangja az egyén számára is megváltozik", fölismerhetők a bár spontán módon előidézett, mégis totalitárius vonások, Ratzinger "poszteurópai" államiságot lát. E társadalmak már csak anyiban európaiak, amennyiben "az európai örökség maradványaiból élnek".
     Amik még áthatolnak a modern társadalmak mind szivacsosabb állagán, s amik az elrekesztett "fönnvalók" számára szabad utakat nyitnak és vájnak, azok a kifejezetten lelki-szellemi értékek. Nem mások, nem az igazi művek `pompájában` díszelgő álművek sikeres kampányai, hanem az értékek, akár még szegényes kivitelben is. Az igazi értékek között önkéntes pluralitás képződik, bizonyos belső szolidaritás a legellentétesebb pólusokon is addig, amíg tudják egymásról, hogy igazságot keresnek. Ez a tény nemcsak föltételezi, hanem egyenesen megköveteli az előjel nélküli erkölcsiséget. Lassan azonban Európa szelleminek mondott piacán olyan pluralizmus (és nem pluralitás) terpeszkedik el, amelynek óriási étvágya és kibocsátó ereje van, de mindinkább tompuló értékigénye  s -ítélete, sőt nem is titkoltan szellem- és értékellenes; miféle pluralizmus ez? "Olyan, amelyből egyre jobban kiszorul a jog [...]erkölcsi megkötöttsége, a szentség ismerete s mindenfajta nyilvános jelenléte, s az Istennek, mint közösségi értéknek a tisztelete."
     Az ilyen pluralizmus, amely szabad teret enged az értékként maszkírozott rontás és rombolás erőinek is, árgus szemmel ügyelve ezek sérthetetlenségére, szükségképpen lesz részrehajló a szellemi kárára, s akarva is, akaratlanul is lealacsonyodást idéz elő. "...az ilyen társadalom, ahol ez csakugyan bekövetkezik, nézetem szerint hosszú távon nem maradhat jogállam, át fogja adni magát a zsarnokságnak, miután belefáradt az anarchiába. A Jézus perét elemző Rudolf Bultmann (jelentős protestáns exegéta, teológiai értelmező) erre a végeredményre jut: "elvileg lehetséges nem keresztény állam, de nem lehetséges ateista állam". Ratzinger szerint "A mai nyugati társadalmak a legjobb úton vannak afelé, hogy szert tegyenek erre a tapasztalatra."
 

"III. A marxizmus"

Ma már a marxista alapon berendezkedő kommunista államok 1989-től folyamatos összeomlása után talán szükségtelennek tetszik a marxizmusról, mint az 'Európa-mögöttiség' legélesebb ideológiai - és nem szellemi - kísérletéről beszélnünk, de nem így van; a marxizmus, mint másnevű vagy más megnevezésekkel illetett s liberális oltóanyagokkal átitatott társadalom-elméleti fölfogás, alakító erő, eszmeiség vagy gondolkodásmód tovább él, s valószínűleg az öntisztulásra képes és alkalmas szociális demokratizmusba torkollva, magába integrálva az európai polgári létmód külső-belső törekvéseit, parlamentáris ellenfele s korlátozója lehet a mértéktelen, természet-kizsákmányoló kapitalizálódásnak. Ennek azonban két alapföltétele van: 1) tudnia kell, hogy európai erkölcsiség nélkül erre képtelen, 2) nem lehet még kripto-kommunista sem.
     Ratzinger tanulmánya az alakváltó marxizmus túlélésére nem tér ki, ő csupán teológiai alapvetésű eszmetörténeti megálla- pításokra szorítkozik. Szerinte a marxizmus lényege az Európától való elfordulás vagy visszatérés a jézusi keresztény hit mögé, "Izrael teljesen nyitott reményéhez". Ennek azonban sem a vallásos jellegű várakozáshoz, sem örökséghez nincs semmi köze. Csak e remény "lendületét" veszi át, s azt ötvözi a kizárólag evilági, újkori ész hatalmával. A marxizmusnak a legjobb jó a forradalom, a teljes eddigi világ tagadása. Szükség- szerű tehát, hogy a marxizmus a kereszténység legeltökéltebb ellenfele legyen, s annak az Európának is, amely "a keresztény- ség által formált történelmi alakulat[...] A marxizmus Európa szülötte, de elutasítója is, mivel nem ismerheti el a hitet a belső európai önazonosság mércéjéül." A hit, mint alapozás és nemzetek fölötti egyesítő erő - ha rejtettebben is - Európát ma is fönntartja.
     Ezek után logikus a kérdés: a posztmarxista szociális demokráciák az 'előtti' vagy 'utáni' Európába akarnak-e s milyenként visszatérni? Európa nemcsak valamilyen, hanem változó is, illetve elkerülhetetlenül változnia kell, ha Európa akar maradni.

                                                  (Folytatjuk)
 

Megjegyzés: a "..." jel a méltatotté, a '...' jel a méltatóé.