|
Böröndi Lajos
Búcsú a posztmoderntől
Beszélgetés Sárándi Józseffel
Kezdjük azzal, hogy a Tokaji Irótáborban
1994 augusztusában elmondott beszédedet mostanáig még nem láthattuk nyomtatás-
ban, csak néhányan olvashattuk kéziratban. Mert a Magyar Napló cenzúrázni
akarta, mások meg nem nagyon tolongtak érte. Ebben a beszédben te az úgynevezett
posztavangard...
- Posztmodern.
- Az úgynevezett
posztmodern írókat elég keményen "helyreraktad". Hogyan áll tehát a magyar
költészet a posztmodernnel?
- Előtte és
utána is elmondtam, hogy mit gondolok erről az egészről, de hogy milyen
árnyékerő volt, és milyen árnyékerő van mostanában is, azt jelzi, hogy
nekem is körülbelül egy hétre volt szükségem arra, hogy a szöveget megírjam.
És egy hónapig kondicionáltam magam, hogy áttörjem a burkot, legyőzzem
a nehézségi erőt, el merjem mondani ezt a szöveget a megfelelő helyen,
ahol ott voltak a tévékamerák, ott voltak a rádiómikro- fonok, ott voltak
az akadémikusok, ott voltak a szakma kiválósá- gai. Ott voltak az írótársadalom
képviselői is. És megrökönyödve hallgattak. El sem kezdtem a beszédemet,
amikor a szél már lesodorta a kéziratpapírt az asztalról, úgy kellett összeszedni
a papírlapokat.
De meglepett
az a megértés, amely este fogadott a tévés, rádiós és a gyalog emberek
részéről egyaránt. Akik félve bár, de odasettenkedtek hozzám, és megszorították
a kezemet azzal, hogy jó volt, amit mondtál. De volt, aki vállalata a legalitást
is, például Czigány György, aki a televíziós műsornak a felvételvezetője
volt. Ő elsőként gratulált a beszédhez, és azt mondta, hogy az határvonal
a magyar irodalomban.
De még mindig
ott a kérdés, hogy miről is van szó tulajdon- képpen? Hogy ez határvonal
lenne? Semmi érdemi dolgot nem mondtam eddig erről a beszédről. Nem tudom,
hogy fontos lenne-e arról szószátyárkodnom, amit írásban jobban megfogalmaztam.
Inkább arról beszélnék, amiről a sajtó, a rádió, a televízió oly "híven"
beszámol napról-napra. Hogy a gazdaságban, a politikában különféle összefonódások
lepleznek hatalmas bel- és külföldi érdekeket. Ne tétovázzunk kimondani:
ez a kulturális életben is úgyanígy működik! Csak ez megfogha- tatlanabb
még a gazdasági-politikai összefonódásnál is. És mivel megfoghatatlanabb
és árnyékban működik, így félelmetes az az erő, amit a kulturális társadalomra
kifejt. És közvetve az egész társadalomra is. Valamikor az emberek elég
fogékonyak voltak arra, hogy odafigyeljenek, mi történik az irodalomban,
és mi történik a sajtóban. A sorok között tudtak olvasni, és tömegesen
eljártak író-olvasó találkozókra, és egy verseskönyv el tudott fogyni Magyarországon
tízezer példányban. Hogy ez megszűnt, szétfoszlott, nem utolsó sorban annak
köszönhető, hogy ízlésdiktatúra uralkodik. És sokat tehetnek erről azok
az írók is, akik szolgálatába álltak és állnak egy olyanféle irányzatnak,
amely megpróbálja levenni a lábáról az igazi, az eredeti irodalmat, írókat.
És itt térnék
rá röviden arra, hogy nemcsak a kortársvakság működik, hanem egy ennél
sokkal veszedelmesebb pestise is az irodalomnak. Ez pedig a megfélemlítés
és a megfélemlítettség. Ha nem tartozol valamilyen csoporthoz, érdektársulathoz,
akkor neked nem terem babér. De nemhogy babér, nem terem, még örülni kell
annak is, ha összeáll egy könyv, és meg is jelenik, és olvasói támadnak.
Ha az írók
bedőlnek egy ilyenféle árnyékeszmének, ha elszakadnak az élettől, ha elszakadnak
az emberektől, elvagdossák a valósághoz kötő gyökereket, akkor tényleg
megérdemlik, hogy ne adják ki őket, vagy esetleg csak ötszáz példányban,
vagy még annyiban sem. Mert ők maguk ásták maguknak a vermet, amibe belezuhantak.
Mert nem kell az olvasónak az az irodalom, amelyben nem látja a típust,
amely képes valamilyen formában képviselni azt a magatartást, mely valamiféle
tapogatózást, kilábalást, fogódzót jelenthetne a számára. Azokat a könyveket
nem látják, amelyeket magyar nyelven írtak, jól szerkesztett mondatokkal.
És nem kell azért szégyellnie magát az embernek, hogy tud alanyt, állítmányt,
határozót, jelzőt egyeztetni, és az érthető a gyalog olvasó számára is.
De ha valakinek
nincs mondanivalója, és csak benyalt valami utómodern, posztmodern dolgot,
és azért futtatják, mégiscsak hallatlan! De mi az, hogy posztmodern? S
mi az, hogy utómodern? Hát hol tűnődött el azon Petőfi Sándor vagy Ady
Endre vagy József Attila, hogy ő milyen izmushoz tartozik? Ők teremtettek.
Teremtett világuk volt. És őket utánozták, őket majmolták, őket ajnározták
vagy hurcolták meg életükben és holtuk után is. De ők teremtett világot
produkáltak.
- Miért
kellett Sárándi Józsefnek, aki tudomásom szerint minden rendszertől független,
s már gazdaságilag sem megszo- rítható, tíz nap vagy tíz hét ahhoz, hogy
ezeket a gondolatokat leírja és elmondja? Miért kellett bátorságot gyűjteni?
Hisz veled már nem lehet mit csinálni. Már mindent megtettek, amit lehetett.
- Mert egy
nekifutásra nem volt elég bátorságom, hogy ekkora szörnynek, egy ilyen
Minotaurusznak nekimenjek, és levágjam a fejét.
- Úgy gondoltad,
hogy teljesen egyedül vagy?
- Nem gondoltam
azt, csak attól tartottam - ami részint sajnos be is jött -, hogy az írótársaimnak
az a része, akik fogékonyak még a bajvívásra, legyen az politika, legyen
az szerelem, legyen az intellektuális próbatétel, oly mértékben elbizonytalanodott,
oly mértékben tanácstalanodott el, hogy nem voltam bizonyos abban, hogy
elgondolásom mellé állnak.
- Te alaposan
leszedted a keresztvizet erről az irányzatról...
- És ezt vállalom
is. Cifrázás és hámozás nélkül. Épeszű ember nem tud hahotázás nélkül beszélni
erről most már. De még mindig mérlegelnek! Én azt reméltem, hogy tényleg
fölbátoríthatok erőket a még meg sem jelent írásommal, olyanokat, akik
valóban a perifériáról, a vidékről jöttek.
- És vannak
ilyenek? Látod őket?
- Egy részük
belehalt. Például, akiről utolsó beszélgetésünk alkalmával nagy szeretettel
beszéltem: Holló András. Egy része pedig szorgalmasan dolgozik beleközönyösödve
abba, hogy életében már úgysem fog lényeges változás bekövetkezni.
- Mondtál
neveket is!
- Itt van
például Bertók László, akit régóta szeretek, és becsülök. Itt van hatvanévesen,
és alig ismerik. Pedig olyan gyönyörű szonetteket kevesen írnak, mint ő.
Vagy említhetném Kerék Imrét is a vidéken élők közül. Vagy - csak a szerénytelenség
kímél meg attól, hogy téged is említselek, aki az irodalom szerény munkásaként
dolgozol, több műfajban is. Mondhatnék olyan neveket szűkebb környezetemből,
mint a Győrffy Attiláét, aki zseniális két vagy három verseskötetet produkált,
de egyszerűen irtózik az irodalmi élet szagától is, de nem is vesz róla
tudomást az irodalmi élet. És nem beszélve magamról, aki végigkussoltam
a Kádár-rendszert, most úgy tudom, hogy nem kussolok, de most is cenzúráznak.
Hát akkor mi változott? Hatalmi harc folyik, amelynek el kell dőlnie. Oly
mértékben kell egyensúlyt teremteni az álirodalom és a valóságos irodalom
között, hogy ne mutatkozhassék aránytévesztés. Például, hogy aki fővárosi,
az szerepel a rádióban, a televízióban, a központi lapokban, aki vidéki,
az meg vagy él, vagy belefullad a maga keserűségébe.
- Én emlékszem
rá, hogy amikor egy éjszakát nálad töltöttem, és azt végigbeszélgettük,
te parafaköltészetnek nevezted a Tandori-félét. 1984-ben, ha jól emlékszem.
Azt mondtad, hogy a parafa feljön a víz színére, a többiek meg elsűllyednek.
Mondtál neveket is. Ennyire eleged volt, abból, ami történt, hogy
úgy gondolod, néven kell nevezni őket?
- Nézd,
felőlem teleírhatják a könyvtárakat Tandoriék, Petőczék, Kukorellyék. De
hát maguk veszítik el az olvasótáborukat! Ha volt ilyen egyáltalán. Mert
nem kellenek, mert olvashatatlanok. Nem tud emberséget ihleni például Tandori
a verebes verseiben. Ez lehetett új az első két kötetben. Szerintem az
első két kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása és a Töredék
Hamletnek kitűnő. De ennyi a Tandori-életmű! Meg egy-két krimi talán.
Orbán kitűnő
elme. Régóta becsülöm és viaskodom vele. És a legutóbbi kötete, a virágirodalomról
szóló, kitűnő formamű- vészt hozott. De a köréje gyűlők nem jók. Ezzel
szembe kell nekik is nézniük, és valakinek - én vállalom ennek következ-
ményeit - figyelmeztetni kell őket, hogy tévútra kerültek. Én nem proletkultot
követelek. Hanem a mindennapi szenvedést. Amit ki-ki a maga nyelvén, de
ki tud vallani az irodalomban. A költészet pedig különösen alkalmas erre.
- Elég
elkeserítő, amit mondtál. Szerinted milyen jövő vár a magyar költészetre?
Az, ami Nyugaton van? Az a két-három emberre szabott költészet?
- Van ebben
az országban legalább egymillió nyomorgó, máról holnapra élő ember. Legalább
hárommillió olyan, aki éppen, hogy csak a felszínen tud létezni. Én nem
vagyok sem politológus, sem szociológus. De abban biztos vagyok, hogy ha
valaki ezeket a tömegeket kihagyja a személyes játszmáiból - igenis játszmának
tekintem az irodalmat is, nem játéknak csupán, bár az is -, az lemond arról,
hogy megnyerje magának az olvasót. Lehet persze szociális érzékenységgel
is rosszat írni. Isten óvjon meg bennünket attól a politikai rezsimtől,
amely a jelenleg uralkodó posztmodern meddőhányókat fogja a magyar irodalom
gerincvonulatává avatni!
- Kellene
egy szép befejező mondat. Egy szép reménykeltő! Ne nevess, jön a boldogabb,
szebb jövő! Már nem kell a vers, már nem kell olvasni, s már a posztmodern
sem kell!
- Meggyőződésem
- ha látszólag ellentmondok is magamnak -, hogy ha megmarad ez a 93 000
négyzetkilométer meg a környezete, ahol a magyar nyelv él és működik, lesz
felvevőpiaca egy olyan irodalomnak, amely érzékeny az itt élők problémáira.
- Jóska,
te, akit minden rezsimben megnyomorítottak, éppen te vagy optimista?
- Hát mi veszíteni
valóm lehet még?
(1994 november hava) |
|