Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 3.sz.
 Műhelyem lyukas teteje 
  
  

Cserepezés, palázás közben arról álmodoztam hajdanán, hogy egyszer híres ember leszek, akire "buknak a nők". Költő szerettem volna lenni, és boldog. Vágyott állapotaim képzete úgy élt bennem, mint kilátásba helyezett ajándék, melyet jutalmul kapok majd valamiért. A megvalósulást kísérő keservekről persze fogalmam sem lehetett. Elmém túlfűtött működése állandó feszültségben tartott. A kellemes izgalom elnyomta időérzékemet, és fáradtságot sem éreztem. Ebéd- és cigaretta-szünetekben ügyelnem kellett, ki ne jöjjek a svungból. Olyankor is a munkán járattam az eszem. Lejátszottam a mozzanatsort, mit, hogyan fogok csinálni. Aztán adj neki, hadd menjen. Talán ennek tulajdonítható, hogy szinte észrevétlenül telt el a munkaidő. Ha lazítottam, hatalmába kerített a fáradtság, és komoly erőfeszítésembe került újból lendületbe jönnöm. A ritmus kikapcsolta a munka kényszerjellegét. Ha formában voltam, nem számított, hogy koszos leszek. A zsinóregyenesre faragott hajlat, élgerinc, s a meszelt tűzfalak szépsége kárpótoltak.
     Néha írás közben is érzem a ritmus örömét. Élmény ez, szabadságélmény. Jó lenne marasztalni pillanatait. A hiány ébreszt rá értékeire. Akár a szerelemben, az ismételt beteljesülések erősítik folytonosságtudatunkat.
     Palázva-cserepezve hozzászoktam a teljesítményre összpontosító csöndes szólózáshoz, s gyakran fölvetődött bennem: mit keresek én ezek között? Arisztokratizmus volt ez, vagy csupán az adott környezettel szembeni másra vágyás? Stendhal írta valahol, hogy imádja a népet, de szenvedést okoz számára minden pillanat, melyet a nép között kell töltenie. Kinek jutna eszébe őt ezért elvont humanistának mondani, s ha eszébe jutna is, Stendhal ettől még Stendhal marad. Nem szándékom hozzámérni magam, csupán az idézett mondat ejt gondolkodóba. Úgy tűnik, hogy amikor a népről beszél, a nép fogalmán a köznépet érti, a köznépet, ahonnan a falusi ács fia: Julien Sorel is jött.
     Az író szubjektív véleménye s a kor hősét megjelenítő nagy regény között nincs ellentmondás. A mű ismeretében a gondolat is mélyebb értelmet nyer. Számomra azt is jelenti, hogy a nép se nem homogén, se nem mozdulatlan. A történelemalkotó tömeg sokhangú, heterogén szemléletű "személyiség", mely mindig "brutális". Aki ebből a közegből válik ki, az egyéni sorsában a közösség sorsát is viszi, és pályaívén (nevezzük fejlődésnek) láthatók az egész konglomerátum mozgásának jellegzetes, gyakran tragikus ellentmondásai.
     Nos, ami érvényesülési vágyamat illeti, csakhamar teljesült. Egy sajtó útján elkövetett "becsületsértés és rágalmazás" ürügyén ellenem indított, ám a dolog lényegét tekintve koncepciós per veszteseként 1978-79 fordulóján, az átkos "kaptárait" megjárva valóban "híressé", mi több: Szabad-Európa-szerte "hírhedtté" váltam. "Karrierem" a tatabányai Új Forrás folyóiratnál "tetőzött", ahol a lap priuszos munkatársaként hetvenkilenc-nyolcvanban megszerveztem az azóta is sokszor emlegetett, hivatkozott és idézett nemzet-vitát. Az akkori főszerkesztővel minisztériumi fegyelmiket kasszíroztunk jutalmul érte.
     Magyar alcsúcs-rekordot azonban a folyóirat nyolcvannégyes évfolyamának októberi számában közölt Öröknyár; elmúltam kilenc éves című Nagy Gáspár-verssel döntöttem. Naná, hogy kirúgtak az állásomból, s egy év szilenciumot sózott rám az aczéli-marxista kultúrpolitika.
     Tanítani nem taníthattam; "maga az utcára vinné az ifjúságot" - mondotta volt a megyei pártbizottság ideológiai titkára. Viszont gálánsan fölajánlott egy "lemezlovas" "státuszt" a tatai Móricz Zsigmond diszkó klubban...
     Maradt a tisztes ipar, a feketén művelt tetőfedő szakma.
     Mit kerestem én ezek között? - tettem föl magamnak immár "felülnézetből" az obligált kérdést. A kérdések kérdése mögé is kérdőjelek kunkorultak. Válaszkényszerem volt, noha senki se kérdett.
     1992. augusztus 17-én interjút készítettem - jobb híján önmagammal.
     Kérdés Mi vagy: népies? urbánus?
     Egyik sem. Szemléletem alakulására elsősorban a magyar szabadelvű radikalizmus eszméi hatottak. Talán nem véletlen, hogy épp Ady Endre költészete, illetve publicisztikája, Jászi Oszkár művei és az osztálya kerékkötőivel, később a fasizmussal, a gestapo embereivel, fegyveresen is szembefordulni bátor Bajcsy-Zsilinszky Endre magatartása ma is példaértékűek számomra. Másokat is említhetnék: köztük baloldali nézeteket valló gondolkodókat, de hát ez az "izé" nem névsorolvasás akar lenni.
     Egyébként, ha nem tűnik szerénytelenségnek, mivoltomban, indokolatlannak tetsző cselekedeteim ellenére vagy éppen azok miatt, egyedi példánynak vélem magam, akit aligha sikerülne iskolához, irányzathoz, táborhoz "képzettársítania" bárkinek.
     Kérdés: Van-e ars poétikád?
     Hagyományos értelemben nincs. Az önamga iránt is kíméletlen igazmondást tartom az emberrel, művésszel szembeni legkorszerűbb jellembeli és esztétikai követelménynek. Tudom, persze, hogy nem lehet egyszerre mindenkit büntetlenül "sértegetni". A "kihívó" magatartás "céltáblává" tesz, s a céltábla nem tud visszalőni.
     Szerencsére, talán mert tábortalanul gyakorlom a "sértegetést", iletve az (ön)bírálatot, és mert mostanság nem vagyok tétel sem az irodalmi életben, sem a politikában, néhány nagyjából kihevert találattól eltekintve ez idáig megúsztam, hgoy valaki is komolyan leszámolni próbáljon velem.
     Igaz, látva a közélet porondján történő öldökléseket, s az értelmiség ilyen-olyan csoportjainak, "szabadcsapatainak" pénzért, nyilvánosságért és hatalomért folytatott erkölcsi-szellemi "vérengzését", én csaknem egy évtizede, vidéki házamba visszavonulva remete-harcmodorban küzdök, kizárólag a fehér papír terepén.
     Kérdés: Hogyan vélekedsz a jövődről, a túlélés esélyeiről?
     Működik bennem, bár jól leplezve a derűlátás.
     Mik az indítékai? Én a Kádár-rendszerben margóra kerültem, sőt... ám a jelenlegi kormány szemében sem vagyok "szalonképes". Nem hívtak vissza a folyóirathoz (Új Forrás), melyet néhai Payer Istvánnal kultúrtörténeti jelentőségűvé építettünk, építettem. Sem mint újságírónak, sem mint magyar-történelem szakos középiskolai tanárnak állást nem kínáltak. Nem baj. Ez különben sem a panasz és az önreklám helye, tudják rólam, hogy "összeférhetetlen" vagyok. Tekintsük tehát tényfeltárásnak az eddig leírtakat.
     Megboldogult nevelőapám intelme jut eszembe, melyet harmincegy éve a pályaválasztás lehetőségein tépelődésem idején mondott: "Fiam, nem bánom, ha elvégzed az egyetemet, de előbb tanulj ki egy becsületes szakmát. Rezsimek jönnek-mennek, mindent elvehetnek tőled, dolgozni viszont mindig kell, a fejedből és a kezedből nem képes senki kilopni a tudást."
     Minden bejött az öregemnek, de főként nekem. Ő asztalos volt, én tetőfedő lettem. Munkanélküliség ide-oda, az idő nekem dolgozik. A cserép szétfagy, a pala megreped, s ha a "kalap" kilyukad, ázni kezd a fej. Amikor megszólal a csengő, megyek és rendet rakok. Tavasztól őszig "sétalovaglás" a tetőn, ősztől tavaszig írás-olvasás. Ez a gyakorlat viszonylagos független- égem záloga.
     Ha nem hívnak be újra (lévén még hadra fogható), s ameddig a kortárs irigység "csak" közönnyel, agyonhallgatással büntet, és békén hagy az Adóhivatal, továbbá ha Isten és jómagam megőrizzük egészségem, hátralévő éveim során meg tudom csinálni azt a három-négy könyvet, melyek fölött nem fognak elszunnyadni "a jövendő fehérei". Ha olvasnak még egyáltalán.
     Nem vagyok sem modern, sem menő, a szavak rosszul felfogott értelmében. Mosolygok a szidolozott sikercsillagokon.
     Hosszútávfutás ez, gyerekek.
     Levelibéka. Egyre kedvemre valóbb a levelibékaélet.

*

     Jut eszembe - sikercsillagok...
     Leszakad a pofám az Orbán-, Tandori-, Esterházy-, Kukorelly-, Petőcz- Satöbbi-imitátorok agresszív nyüzsgésétől, de attól is, ami a kortárs magyar irodalom úgynevezett "posztmodern" háza táján történik...
     "Az ésszerű, a felnőtt gondolkodás, a tárgyszerű érvelés nem azonosul egyetlen »izmus«-sal, irányzattal, »iskolá«-val sem, hiszen minden »izmus« szükségszerűen egyoldalú, számottevő területeket kizár az érvényességre és hitelességre számítható jelenségek közül" - írta Vekerdi László.
     Én, Szaglásterror című szösszenetemmel teszek pontot a végemre...
 

Valaki suttyomban
szellentett
az áhitat Európába sündörgő
fekete vonatán
Posztmodern! - kockáztatta meg
a tömött szerelvény
szolgálatos izmuskalauza
s az imént még gyanakvón
egymást méregetők
sóhajtva bólogattak -
(hogy ez nekik nem jutott eszükbe)

Erről a vicinálisról is lemaradtam
Nekem a "posztmodern"
büdös
és tele van a facipőm vele/d/tek
haver!