|
Műhelyem lyukas
teteje
Cserepezés, palázás közben arról álmodoztam
hajdanán, hogy egyszer híres ember leszek, akire "buknak a nők". Költő
szerettem volna lenni, és boldog. Vágyott állapotaim képzete úgy élt bennem,
mint kilátásba helyezett ajándék, melyet jutalmul kapok majd valamiért.
A megvalósulást kísérő keservekről persze fogalmam sem lehetett. Elmém
túlfűtött működése állandó feszültségben tartott. A kellemes izgalom elnyomta
időérzékemet, és fáradtságot sem éreztem. Ebéd- és cigaretta-szünetekben
ügyelnem kellett, ki ne jöjjek a svungból. Olyankor is a munkán járattam
az eszem. Lejátszottam a mozzanatsort, mit, hogyan fogok csinálni. Aztán
adj neki, hadd menjen. Talán ennek tulajdonítható, hogy szinte észrevétlenül
telt el a munkaidő. Ha lazítottam, hatalmába kerített a fáradtság, és komoly
erőfeszítésembe került újból lendületbe jönnöm. A ritmus kikapcsolta a
munka kényszerjellegét. Ha formában voltam, nem számított, hogy koszos
leszek. A zsinóregyenesre faragott hajlat, élgerinc, s a meszelt tűzfalak
szépsége kárpótoltak.
Néha írás
közben is érzem a ritmus örömét. Élmény ez, szabadságélmény. Jó lenne marasztalni
pillanatait. A hiány ébreszt rá értékeire. Akár a szerelemben, az ismételt
beteljesülések erősítik folytonosságtudatunkat.
Palázva-cserepezve
hozzászoktam a teljesítményre összpontosító csöndes szólózáshoz, s gyakran
fölvetődött bennem: mit keresek én ezek között? Arisztokratizmus
volt ez, vagy csupán az adott környezettel szembeni másra vágyás? Stendhal
írta valahol, hogy imádja a népet, de szenvedést okoz számára minden pillanat,
melyet a nép között kell töltenie. Kinek jutna eszébe őt ezért elvont humanistának
mondani, s ha eszébe jutna is, Stendhal ettől még Stendhal marad. Nem szándékom
hozzámérni magam, csupán az idézett mondat ejt gondolkodóba. Úgy tűnik,
hogy amikor a népről beszél, a nép fogalmán a köznépet érti, a köznépet,
ahonnan a falusi ács fia: Julien Sorel is jött.
Az író szubjektív
véleménye s a kor hősét megjelenítő nagy regény között nincs ellentmondás.
A mű ismeretében a gondolat is mélyebb értelmet nyer. Számomra azt is jelenti,
hogy a nép se nem homogén, se nem mozdulatlan. A történelemalkotó tömeg
sokhangú, heterogén szemléletű "személyiség", mely mindig "brutális". Aki
ebből a közegből válik ki, az egyéni sorsában a közösség sorsát is viszi,
és pályaívén (nevezzük fejlődésnek) láthatók az egész konglomerátum mozgásának
jellegzetes, gyakran tragikus ellentmondásai.
Nos, ami érvényesülési
vágyamat illeti, csakhamar teljesült. Egy sajtó útján elkövetett "becsületsértés
és rágalmazás" ürügyén ellenem indított, ám a dolog lényegét tekintve koncepciós
per veszteseként 1978-79 fordulóján, az átkos "kaptárait" megjárva valóban
"híressé", mi több: Szabad-Európa-szerte "hírhedtté" váltam. "Karrierem"
a tatabányai Új Forrás folyóiratnál "tetőzött", ahol a lap priuszos
munkatársaként hetvenkilenc-nyolcvanban megszerveztem az azóta is sokszor
emlegetett, hivatkozott és idézett nemzet-vitát. Az akkori főszerkesztővel
minisztériumi fegyelmiket kasszíroztunk jutalmul érte.
Magyar alcsúcs-rekordot
azonban a folyóirat nyolcvannégyes évfolyamának októberi számában közölt
Öröknyár; elmúltam kilenc éves című Nagy Gáspár-verssel döntöttem.
Naná, hogy kirúgtak az állásomból, s egy év szilenciumot sózott rám az
aczéli-marxista kultúrpolitika.
Tanítani nem
taníthattam; "maga az utcára vinné az ifjúságot" - mondotta volt a megyei
pártbizottság ideológiai titkára. Viszont gálánsan fölajánlott egy "lemezlovas"
"státuszt" a tatai Móricz Zsigmond diszkó klubban...
Maradt a tisztes
ipar, a feketén művelt tetőfedő szakma.
Mit kerestem
én ezek között? - tettem föl magamnak immár "felülnézetből" az obligált
kérdést. A kérdések kérdése mögé is kérdőjelek kunkorultak. Válaszkényszerem
volt, noha senki se kérdett.
1992. augusztus
17-én interjút készítettem - jobb híján önmagammal.
Kérdés Mi
vagy: népies? urbánus?
Egyik
sem. Szemléletem alakulására elsősorban a magyar szabadelvű radikalizmus
eszméi hatottak. Talán nem véletlen, hogy épp Ady Endre költészete, illetve
publicisztikája, Jászi Oszkár művei és az osztálya kerékkötőivel, később
a fasizmussal, a gestapo embereivel, fegyveresen is szembefordulni bátor
Bajcsy-Zsilinszky Endre magatartása ma is példaértékűek számomra. Másokat
is említhetnék: köztük baloldali nézeteket valló gondolkodókat, de hát
ez az "izé" nem névsorolvasás akar lenni.
Egyébként,
ha nem tűnik szerénytelenségnek, mivoltomban, indokolatlannak tetsző cselekedeteim
ellenére vagy éppen azok miatt, egyedi példánynak vélem magam, akit aligha
sikerülne iskolához, irányzathoz, táborhoz "képzettársítania" bárkinek.
Kérdés: Van-e
ars poétikád?
Hagyományos
értelemben nincs. Az önamga iránt is kíméletlen igazmondást tartom az emberrel,
művésszel szembeni legkorszerűbb jellembeli és esztétikai követelménynek.
Tudom, persze, hogy nem lehet egyszerre mindenkit büntetlenül "sértegetni".
A "kihívó" magatartás "céltáblává" tesz, s a céltábla nem tud visszalőni.
Szerencsére,
talán mert tábortalanul gyakorlom a "sértegetést", iletve az (ön)bírálatot,
és mert mostanság nem vagyok tétel sem az irodalmi életben, sem a politikában,
néhány nagyjából kihevert találattól eltekintve ez idáig megúsztam, hgoy
valaki is komolyan leszámolni próbáljon velem.
Igaz, látva
a közélet porondján történő öldökléseket, s az értelmiség ilyen-olyan csoportjainak,
"szabadcsapatainak" pénzért, nyilvánosságért és hatalomért folytatott erkölcsi-szellemi
"vérengzését", én csaknem egy évtizede, vidéki házamba visszavonulva remete-harcmodorban
küzdök, kizárólag a fehér papír terepén.
Kérdés: Hogyan
vélekedsz a jövődről, a túlélés esélyeiről?
Működik bennem,
bár jól leplezve a derűlátás.
Mik az indítékai?
Én a Kádár-rendszerben margóra kerültem, sőt... ám a jelenlegi kormány szemében
sem vagyok "szalonképes". Nem hívtak vissza a folyóirathoz (Új Forrás),
melyet néhai Payer Istvánnal kultúrtörténeti jelentőségűvé építettünk,
építettem. Sem mint újságírónak, sem mint magyar-történelem szakos középiskolai
tanárnak állást nem kínáltak. Nem baj. Ez különben sem a panasz és az önreklám
helye, tudják rólam, hogy "összeférhetetlen" vagyok. Tekintsük tehát tényfeltárásnak
az eddig leírtakat.
Megboldogult
nevelőapám intelme jut eszembe, melyet harmincegy éve a pályaválasztás
lehetőségein tépelődésem idején mondott: "Fiam, nem bánom, ha elvégzed
az egyetemet, de előbb tanulj ki egy becsületes szakmát. Rezsimek
jönnek-mennek, mindent elvehetnek tőled, dolgozni viszont mindig kell,
a fejedből és a kezedből nem képes senki kilopni a tudást."
Minden bejött
az öregemnek, de főként nekem. Ő asztalos volt, én tetőfedő lettem. Munkanélküliség
ide-oda, az idő nekem dolgozik. A cserép szétfagy, a pala megreped,
s ha a "kalap" kilyukad, ázni kezd a fej. Amikor megszólal a csengő, megyek
és rendet rakok. Tavasztól őszig "sétalovaglás" a tetőn, ősztől tavaszig
írás-olvasás. Ez a gyakorlat viszonylagos független- égem záloga.
Ha nem hívnak
be újra (lévén még hadra fogható), s ameddig a kortárs irigység "csak"
közönnyel, agyonhallgatással büntet, és békén hagy az Adóhivatal, továbbá
ha Isten és jómagam megőrizzük egészségem, hátralévő éveim során meg tudom
csinálni azt a három-négy könyvet, melyek fölött nem fognak elszunnyadni
"a jövendő fehérei". Ha olvasnak még egyáltalán.
Nem vagyok
sem modern, sem menő, a szavak rosszul felfogott értelmében. Mosolygok
a szidolozott sikercsillagokon.
Hosszútávfutás
ez, gyerekek.
Levelibéka.
Egyre kedvemre valóbb a levelibékaélet.
*
Jut eszembe
- sikercsillagok...
Leszakad a
pofám az Orbán-, Tandori-, Esterházy-, Kukorelly-, Petőcz- Satöbbi-imitátorok
agresszív nyüzsgésétől, de attól is, ami a kortárs magyar irodalom úgynevezett
"posztmodern" háza táján történik...
"Az ésszerű,
a felnőtt gondolkodás, a tárgyszerű érvelés nem azonosul egyetlen »izmus«-sal,
irányzattal, »iskolá«-val sem, hiszen minden »izmus« szükségszerűen egyoldalú,
számottevő területeket kizár az érvényességre és hitelességre számítható
jelenségek közül" - írta Vekerdi László.
Én, Szaglásterror
című szösszenetemmel teszek pontot a végemre...
Valaki suttyomban
szellentett
az áhitat Európába sündörgő
fekete vonatán
Posztmodern! - kockáztatta
meg
a tömött szerelvény
szolgálatos izmuskalauza
s az imént még gyanakvón
egymást méregetők
sóhajtva bólogattak -
(hogy ez nekik nem jutott eszükbe)
Erről a vicinálisról is lemaradtam
Nekem a "posztmodern" büdös
és tele van a facipőm vele/d/tek
haver!
|
|