Úgy örülök én az ünnepnapnak, mint
félszemű apa vakon született gyermekének. Állításom sokakban bizonyára
visszatetszést kelt, de legalábbis magyarázatra szorul. Magyarázkodni azonban
csak az szokott, akinek valamilyen oknál fogva nem tiszta a lelkiismerete.
Az enyém pedig tiszta. Ki kell tehát bogoznom, mi bajom voltaképp az ünnepekkel,
hiszen ünnepek pozitív küls-belső "kényszerek" egybeesése alkalmaikor mindig
voltak, vannak és utánunk is lesznek az emberek életében. Ezt nevezik hagyománynak,
mely akaratunktól függetlenül létezik. Hitünk, tévhitünk vagy hitetlenségünk
teszi maradandóvá, meghitten bensőségessé, illetve formális szokássá. Vannak
- a kevesek, a boldogok -, akik a naptári évek minden napját ünnepként
élik meg, mások viszont, váltott életeik során csak fényévenként, ha ünnepelnek.
Cinizmus nélkül vallhatom, hogy én valószínűleg az utóbbiakhoz tartozom.
Nem mintha eddig nem lettek volna jó napjaim, passzaim, örömteli majdnem-ünnepeim.
Voltak, talán a kelleténél is bővebben mért nekem a Sors a világi vigasságokból.
Talán - mondom, de "rosszul szeretünk mi mind, kiket rosszul szerettek"
- feslik föl egy régi versem törvényének szövedéke. A szeretni jól tudó
Szeretet tehát a kulcs az igaz emberi érzésekhez. Van akihez megtaláltam,
van aki megtalálta hozzám, ideiglenesen persze, mert az ősállandóság
a kiválasztott kevesek elixírje, és ezt nem bírjuk mámor nélkül elviselni.
(1990)
|