Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 2.sz.
 Gróh Gáspár
Elek Tibor: Szabadságszerelem
 

Előrebocsátva a legfontosabbat: Elek Tibor (aki azt mondja magáról, pályatársa bon mot-ját szociológiai tényként idézve: "én NEM VAGYOK KRITIKUS" - mivel középiskolában tanít) tanulmányainak, kritikáinak, interjúinak gyűjteménye kitűnő könyv. Mindenekelőtt azért, mert a szerző valóban nem kritikus, szerencséjére éppen abban az értelemben nem, ahogyan ma az alig létező műfaj művelői kritikusok: amikor napi penzumként, kedvetlenül és alig odafigyelve, véleményük gondos leplezésével, mellékesen írnak olyan dolgozatokat, melyek irodalomszo- ciológiai és funkcionális szempontból jobb híján kritikának neveztetnek.
     Elek Tibor ezzel szemben, távol attól a sokszor viszolyog- tatóan kellemes, s csiklandozóan zárt közegtől, amit - megint csak jobb híján - irodalmi életnek neveznek, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy témáiban mindig elmélyedjen, hogy ne csak az éppen kezében lévő könyvre, hanem a teljes életműre, az irodalmi folyamatok átfogó rendszerére figyelve eredjen az adott mű értékeinek, szerkezetének, vállalkozásának, megvalósulásának titkai nyomába. Így aztán a kötetbe került valamennyi írása a maga tárgyát tekintve megkerülhetetlen - volna, ha akadna még olyan közeg, ahol a pályatársak egymásra figyelése olyan természetes követelmény, ahogyan az Elek Tibor dolgozataiban magától értetődik.
     A szerző kívülállása az irodalmi élet közegén nem esetleges, ahogyan az sem, hogy a Gyulán élő Elek Tibor kötetének kiadását a pozsonyi Kalligram vállalta magára, s nem valamelyik honi kiadó. Az írásait meghatározó szemléleti jellegzetességek, a sokirányú nyitottság ugyanis éppen azt hozza magával, hogy nincs olyan közege, amelyikben teljesen föloldódna, azaz: amelyik magába darálná. Elek nem vállalja, hogy gondolko- dásának szabadságát föláldozza valamely szekértáborhoz csatlakozással. Ez a szemlélet szinte valamennyi írásában észrevehető: arról az útról árulkodik, amit a kritikus megtett - nemcsak a művek befogadásában, hanem a saját kritikusi- irodalomtörténészi világa kialakításakor. Ideálja egy minden elemében a hagyományos irodalmi szerepvállaláshoz kötött, a tradícionális értékeket fontosnak valló alkotói világkép, ami azonban a legkevésbé sem jelenti a hagyományos formákhoz kötődést, készen kapott keretek közé illeszkedést. S különösen nem a tradíció karanténjában való megrekedést. Sőt: éppen ez az, ami a legmélyebben irritálja, mert jól tudja, hogy az irodalom szüntelen változásában az, amit hagyománynak tekintünk ma, egykor szentségtelen újítás volt. S ezért fogékony minden termékeny újdonságra, modern vagy posztmodern vívmányra, mindarra, ami nem szegényíti el az irodalmat és nem állít új divatú normarendszerével új tabukat az alkotók elé. Ennek az összetett látásmódnak ma idehaza nincs sok vállalója, legalábbis az irodalom közterein nemigen tudnak harcos szervezeteket fölmutatni. A közéletnek nem béketeremtő szintézisre van szüksége, hanem markánsan markos, militáns, csoportképző egyoldalúságra - ami persze sohasem igaz. Az viszont mégis szervesen következik ebből, hogy Elek Tibor érdeklődése abba az irányba fordul, ahol ez a szembenállás nem eszkalálódik dzsungelháborúvá.
     E kötet írásainak középpontjába a határon túli magyar irodalom került, s ez nemcsak a kötet válogatási szempontjainak, hanem az Elek-írások természetes irányának is nagyon megfelel. S ennek megfelelően tagolódik kötete belső törvényei, s nem égtájak vagy nemzedékek szerint. Elek Tibor írásaiban maradéktalanul megvalósul a magyar irodalmat egységes egésznek tekintő szemlélet. Határok, nemzedéki irányzatbéli szempontok alapján ezt az irodalmat nem lehet földarabolni, tagolni azonban igen. Egysége éppen ebben a struktúráltságban, sokszínűségben teljesedik ki. Mindez azért természetes, mert Elek nem kiragad motívumokat, nem némely felszínesen vagy akár a lényegre utalóan divatossá vált szerző munkásságát tekinti át, hanem föltárja azokat a folyamatokat, amelyek a szerzők pályáját befolyásolják, s követi azok hátországának alakulását is. Ezért, (mert hiszen nem rendszeres irodalomtörténetet ír, hanem kritikákat, tanulmányokat), az egyes írók, művek tükrében átfogó kép, az adott mű teljes kontextusa megjelenik. Megala- pozott tárgyismerete, átfogó szakmai tudása olyan alap, ami - túl szűkebb tárgyukon - minden esetben fontossá teszi ezeket az írásokat. Jellemző példája ennek, ahogyan a fiatal szlovákiai írónemzedékről, az "íródiások"-ról ír, vagy ahogyan Sütő András Álomkommandóját elemzi. Az egyik esetben ugyanis világosan kirajzolódik annak a korszakváltásnak a folyamata, ami a szlovákiai magyar irodalomban annyi vajúdás után, immáron (legkevesebb) második nekifutásra végbemenni látszik - s ebben nemcsak a mai fiatalok, hanem az előttük járó nemzedékek szerepének, értékrendjének az ismerete is megjelenik. A Sütő-dráma elemzése pedig - nem kevés drámaisággal - azt tárja az olvasó elé, hogy miként küzd Sütő a kifejezésért rendkívül szorongató körülmények közepette, s hogyan veszít ebben a harcában, hogyan gyűri le anyaga és helyzete. Ugyanakkor Elek mintát kínál arra, hogy miként lehet úgy bemutatni egy írói kudarcot, hogy annak minden szavából a megértésre törekvés sugározzon, s így a belső értékek feltárásának és az életmű folyamatának egységében a félresiklottságban is meghúzódó teremtés, a vállalkozás hősiessége is föltárul. Mindehhez azonban nem csupán egy mű, hanem a teljes Sütő-pályakép ismerete adja a biztos alapot, annál is inkább, mert ez egy korszak és egy világ bensőséges és tárgyszerű ismeretét jelenti. S ugyanez érvényes arra is, ahogyan Kocsis István erőteljes pályakezdését és megtorpanását elemzi.
     Mindeközben viszonylag kevésszer foglal direkt formában állást. A lehetséges teljességgel és pontossággal leírja tárgyát, s ennek során alakítja ki azt a képet róla, ami már tartalmazza kritikai ítéletét is. S nem azért teszi ezt, mert ítéleteiben nem határozott, hanem mert kivételesen lelkiismeretes és igényes, akinek tárgyával kapcsolatosan nem is annyira kritikai a viszonya, mint inkább az irodalomtörténész kíváncsisága és elemzőkészsége mozgatja.
     Ez jellemzi kötete egyik legjobb darabját, amiben Tőzsér Árpád költészetét elemzi: nem csupán a magyar költészet, hanem Közép-Európa távlatában, regionális és ezen keresztül egyetemes összefüggésben is, olyan költők együttesébe illesztve, mint Zbygniew Herbert és Vladimir Holan. S mindezt olyan természetes biztonsággal teszi, s olyan bensőségesen ismerve ezt a közeget, hogy magától értetődően kerüli el a túl- és az alulértékelés csapdáit. Eközben föltárja azt a lírai s egyúttal líratörténeti folyamatot is, melynek során a hagyományos költői formák megújítása is természetes módon megy végbe, és a költői világkép kitágulása az alkotói intellektus kiteljesedése jegyében bontakozik ki. Mindez egyébként tökéletesen egybeesik azzal, amit Elek Tibor az irodalmi korszak- (ha úgy tetszik: paradigma-) váltásról, modernitásról, posztmodernről általában vall. Azzal tehát, ami ebből felszabadító, ami a műalkotás dimenzióit kitágítja, ami a kifejezés esélyeit javítja. Ez persze természetes és tapintatos elvetése az önmagáért való írásnak, annak a közkeletű és rendkívül erősen ható iskolának, ami a szövegközpontú szövegformálás kánonját teremtette meg, s ami a műalkotás önlefokozásához, közönségtől való elszakadásához is vezethet.
     Elek elkerülhetetlennek tartja az irodalmi formanyelv megújulását, a hagyományos, kopottan-sematikusan "realista" ábrázolásmód meghaladását. Legkedvesebb írói azok - mint Tőzsér is -, akik megteremtették a maguk szintézisét, akik számára a hagyomány nem legyőzendő, hanem meghaladandó adomány. Ugyanezért foglalkozik szeretettel Markó Béla verseivel, tárja fel Sziveri János költészetének tragikusan korán lezárult esztétikai és alkotáslélektani forrásvidékét. S voltaképpen ugyanez a titka annak is, ahogy érzékeny pontossággal mutatja be Mózes Attila idehaza kevéssé ismert munkásságát, nem kis keserűséggel utalva arra az értetlen közönyre, amit a kritika tanúsít iránta. Vagy tán "át kellene települnie, mint Bodor Ádámnak, hogy a honi kritika is fölfedezze?" - kérdi. Hasonlóan fontos, ahogyan Grendel Lajos írásait elemzi. Itt is utalni kell arra, hogy Elek Tibor milyen magától értetődő természetességgel mozog a teljes magyar irodalomban, s hogy mennyire függetlenül és elfogulatlanul képes véleményalkotásra, még akkor is, amikor szívének-eszének oly kedves alkotóiról ír. Ha valamit jónak tart, akkor nincs értelme ezt titkolni (ámbár jót írni bármely könyvről sokkal nehezebb, mint rosszat), annál kínosabb viszont, és nem kevés intellektuális bátorságot követel annak kimondása, ha egy olyan író, akinek életműve mellett a kritikus határozottan elkötelezte magát, a korábbiaknál gyöngébb művet ad ki a kezei közül. De - ahogyan azt Mózes Attila mondja beszélgetésükben - magáénak vallja azt az elvet, hogy "ha barátaim nem restellnek rossz könyvet tenni az asztalomra, én sem szégyellem megbírálni őket".
     Elek a maga számára is kelletlenül és fájdalmasan írja meg ilyen tartalmú dolgozatait: nemcsak a már említett Álomkommandóról, hanem Grendel Szakítások című regényéről is. Ez a következetesség hitelesíti véleményalkotását, s igazolja minőségérzékének, s elemző erejének megbízhatóságát. S ami a legfontosabb: ezek az írások megerősítik azt a képet, hogy kritikai munkái nem pusztán a műveken belüli eligazodás, még csak nem is csupán a megismerés-tájékozódás viszonyrend- szerében születnek, hanem sokkal fontosabb célja van velük. Valamennyi írása (és ez szinte arisztokratikus fényűzés) az adott művet vagy fölvetett problémát annak teljes egzisztenciális súlyában kezeli. Ugyanazzal a teljes odafordulással, saját legmélyebb problémájának megélve vizsgálja a műveket, amilyen kockázatot vállalva, teljes komolysággal megírták azokat létrehozóik. Ebből adódóan Elek írásainak önmagukban is tétjük van, mert sohasem azt célozza létrehozójuk, hogy pusztán egy kritikát írjon meg. Ez pedig több, mint az amúgy példás szakszerűség és alaposság, hiszen érzékelhetővé teszi azt a küzdelmet is, amit az olvasó a befogadásért, az elemző a mű áttekinthetőségét biztosító stratégiai nézőpontok megszerzéséért folytat. Ennek eredményeként nem csupán tárgyát tekintve igazít el, hanem az anyagával való küzdelmének, saját belső útjának megmutatásával is hat olvasóira. S ez annál inkább is meggyőző, mert sohasem tolja magát előtérbe, sőt már-már személytelen akar maradni.
     Tanulmánykötetről, különösen, ha ilyen szerteágazó tematikát dolgoz fel, szinte lehetetlen összefoglaló értékelést adni. Így van ez Elek Tibor könyve esetében is: igazi értékét úgy mutathatja meg, ha egyes részei önállóan, saját dimenzióik között működhetnek, ha a tanulmányok vizsgált szerző recepció- jának összefüggésrendszerében kerülnek elhelyezésre. Ekkor ugyanis nyilvánvalóvá válik, ami helyszűke miatt itt tételesen nem bizonyítható, hogy Elek Tibor írásai az adott tárgy vizsgálatának legmagasabb szintjére jutottak, s ez még akkor is maradandó érték, ha az idők során a tárgyalt anyag értéke erodálódik.
     Elek Tibor nem kísérletezik rendszeralkotással, nem dolgozik nagy tömbökkel. Alighanem túlságosan nagyképűnek tartja az efféle konstrukciókat, tárgyszerűségében viszont teljes mértékig megbízható. Eközben a példái, analógiái, tipologizáló kedve előhívta seregszemlék, csoportosítások bizonyítják széles körű, anyagán túlmutató tájékozottságát, s a biztos elméleti hátteret. Mindez - önértékén túl - azt is igazolja, hogy Elek Tibor az itt is olvasható, sokszor az esetleges szerkesztői óhajoktól függő írásokon túl nagyobb lélegzetű munkákra is hívatott. Csak remélhetjük, hogy ez is megadatik neki, amiként a méltó kritikák írásának lehetősége. S akkor az sem baj, ha a jövőben sem lesz kritikus.

(Kalligram, 1994)