|
Gróh Gáspár
Elek Tibor: Szabadságszerelem
Előrebocsátva a legfontosabbat: Elek
Tibor (aki azt mondja magáról, pályatársa bon mot-ját szociológiai tényként
idézve: "én NEM VAGYOK KRITIKUS" - mivel középiskolában tanít) tanulmányainak,
kritikáinak, interjúinak gyűjteménye kitűnő könyv. Mindenekelőtt azért,
mert a szerző valóban nem kritikus, szerencséjére éppen abban az
értelemben nem, ahogyan ma az alig létező műfaj művelői kritikusok: amikor
napi penzumként, kedvetlenül és alig odafigyelve, véleményük gondos leplezésével,
mellékesen írnak olyan dolgozatokat, melyek irodalomszo- ciológiai és funkcionális
szempontból jobb híján kritikának neveztetnek.
Elek Tibor
ezzel szemben, távol attól a sokszor viszolyog- tatóan kellemes, s csiklandozóan
zárt közegtől, amit - megint csak jobb híján - irodalmi életnek neveznek,
megengedheti magának azt a fényűzést, hogy témáiban mindig elmélyedjen,
hogy ne csak az éppen kezében lévő könyvre, hanem a teljes életműre, az
irodalmi folyamatok átfogó rendszerére figyelve eredjen az adott mű értékeinek,
szerkezetének, vállalkozásának, megvalósulásának titkai nyomába. Így aztán
a kötetbe került valamennyi írása a maga tárgyát tekintve megkerülhetetlen
- volna, ha akadna még olyan közeg, ahol a pályatársak egymásra figyelése
olyan természetes követelmény, ahogyan az Elek Tibor dolgozataiban magától
értetődik.
A szerző kívülállása
az irodalmi élet közegén nem esetleges, ahogyan az sem, hogy a Gyulán élő
Elek Tibor kötetének kiadását a pozsonyi Kalligram vállalta magára, s nem
valamelyik honi kiadó. Az írásait meghatározó szemléleti jellegzetességek,
a sokirányú nyitottság ugyanis éppen azt hozza magával, hogy nincs olyan
közege, amelyikben teljesen föloldódna, azaz: amelyik magába darálná. Elek
nem vállalja, hogy gondolko- dásának szabadságát föláldozza valamely szekértáborhoz
csatlakozással. Ez a szemlélet szinte valamennyi írásában észrevehető:
arról az útról árulkodik, amit a kritikus megtett - nemcsak a művek befogadásában,
hanem a saját kritikusi- irodalomtörténészi világa kialakításakor. Ideálja
egy minden elemében a hagyományos irodalmi szerepvállaláshoz kötött, a
tradícionális értékeket fontosnak valló alkotói világkép, ami azonban a
legkevésbé sem jelenti a hagyományos formákhoz kötődést, készen kapott
keretek közé illeszkedést. S különösen nem a tradíció karanténjában való
megrekedést. Sőt: éppen ez az, ami a legmélyebben irritálja, mert jól tudja,
hogy az irodalom szüntelen változásában az, amit hagyománynak tekintünk
ma, egykor szentségtelen újítás volt. S ezért fogékony minden termékeny
újdonságra, modern vagy posztmodern vívmányra, mindarra, ami nem szegényíti
el az irodalmat és nem állít új divatú normarendszerével új tabukat az
alkotók elé. Ennek az összetett látásmódnak ma idehaza nincs sok vállalója,
legalábbis az irodalom közterein nemigen tudnak harcos szervezeteket fölmutatni.
A közéletnek nem béketeremtő szintézisre van szüksége, hanem markánsan
markos, militáns, csoportképző egyoldalúságra - ami persze sohasem igaz.
Az viszont mégis szervesen következik ebből, hogy Elek Tibor érdeklődése
abba az irányba fordul, ahol ez a szembenállás nem eszkalálódik dzsungelháborúvá.
E kötet írásainak
középpontjába a határon túli magyar irodalom került, s ez nemcsak a kötet
válogatási szempontjainak, hanem az Elek-írások természetes irányának is
nagyon megfelel. S ennek megfelelően tagolódik kötete belső törvényei,
s nem égtájak vagy nemzedékek szerint. Elek Tibor írásaiban maradéktalanul
megvalósul a magyar irodalmat egységes egésznek tekintő szemlélet. Határok,
nemzedéki irányzatbéli szempontok alapján ezt az irodalmat nem lehet földarabolni,
tagolni azonban igen. Egysége éppen ebben a struktúráltságban, sokszínűségben
teljesedik ki. Mindez azért természetes, mert Elek nem kiragad motívumokat,
nem némely felszínesen vagy akár a lényegre utalóan divatossá vált szerző
munkásságát tekinti át, hanem föltárja azokat a folyamatokat, amelyek a
szerzők pályáját befolyásolják, s követi azok hátországának alakulását
is. Ezért, (mert hiszen nem rendszeres irodalomtörténetet ír, hanem kritikákat,
tanulmányokat), az egyes írók, művek tükrében átfogó kép, az adott mű teljes
kontextusa megjelenik. Megala- pozott tárgyismerete, átfogó szakmai tudása
olyan alap, ami - túl szűkebb tárgyukon - minden esetben fontossá teszi
ezeket az írásokat. Jellemző példája ennek, ahogyan a fiatal szlovákiai
írónemzedékről, az "íródiások"-ról ír, vagy ahogyan Sütő András Álomkommandóját
elemzi. Az egyik esetben ugyanis világosan kirajzolódik annak a korszakváltásnak
a folyamata, ami a szlovákiai magyar irodalomban annyi vajúdás után, immáron
(legkevesebb) második nekifutásra végbemenni látszik - s ebben nemcsak
a mai fiatalok, hanem az előttük járó nemzedékek szerepének, értékrendjének
az ismerete is megjelenik. A Sütő-dráma elemzése pedig - nem kevés drámaisággal
- azt tárja az olvasó elé, hogy miként küzd Sütő a kifejezésért rendkívül
szorongató körülmények közepette, s hogyan veszít ebben a harcában, hogyan
gyűri le anyaga és helyzete. Ugyanakkor Elek mintát kínál arra, hogy miként
lehet úgy bemutatni egy írói kudarcot, hogy annak minden szavából a megértésre
törekvés sugározzon, s így a belső értékek feltárásának és az életmű folyamatának
egységében a félresiklottságban is meghúzódó teremtés, a vállalkozás hősiessége
is föltárul. Mindehhez azonban nem csupán egy mű, hanem a teljes Sütő-pályakép
ismerete adja a biztos alapot, annál is inkább, mert ez egy korszak és
egy világ bensőséges és tárgyszerű ismeretét jelenti. S ugyanez érvényes
arra is, ahogyan Kocsis István erőteljes pályakezdését és megtorpanását
elemzi.
Mindeközben
viszonylag kevésszer foglal direkt formában állást. A lehetséges teljességgel
és pontossággal leírja tárgyát, s ennek során alakítja ki azt a képet róla,
ami már tartalmazza kritikai ítéletét is. S nem azért teszi ezt, mert ítéleteiben
nem határozott, hanem mert kivételesen lelkiismeretes és igényes, akinek
tárgyával kapcsolatosan nem is annyira kritikai a viszonya, mint inkább
az irodalomtörténész kíváncsisága és elemzőkészsége mozgatja.
Ez jellemzi
kötete egyik legjobb darabját, amiben Tőzsér Árpád költészetét elemzi:
nem csupán a magyar költészet, hanem Közép-Európa távlatában, regionális
és ezen keresztül egyetemes összefüggésben is, olyan költők együttesébe
illesztve, mint Zbygniew Herbert és Vladimir Holan. S mindezt olyan természetes
biztonsággal teszi, s olyan bensőségesen ismerve ezt a közeget, hogy magától
értetődően kerüli el a túl- és az alulértékelés csapdáit. Eközben föltárja
azt a lírai s egyúttal líratörténeti folyamatot is, melynek során a hagyományos
költői formák megújítása is természetes módon megy végbe, és a költői világkép
kitágulása az alkotói intellektus kiteljesedése jegyében bontakozik ki.
Mindez egyébként tökéletesen egybeesik azzal, amit Elek Tibor az irodalmi
korszak- (ha úgy tetszik: paradigma-) váltásról, modernitásról, posztmodernről
általában vall. Azzal tehát, ami ebből felszabadító, ami a műalkotás dimenzióit
kitágítja, ami a kifejezés esélyeit javítja. Ez persze természetes és tapintatos
elvetése az önmagáért való írásnak, annak a közkeletű és rendkívül erősen
ható iskolának, ami a szövegközpontú szövegformálás kánonját teremtette
meg, s ami a műalkotás önlefokozásához, közönségtől való elszakadásához
is vezethet.
Elek elkerülhetetlennek
tartja az irodalmi formanyelv megújulását, a hagyományos, kopottan-sematikusan
"realista" ábrázolásmód meghaladását. Legkedvesebb írói azok - mint Tőzsér
is -, akik megteremtették a maguk szintézisét, akik számára a hagyomány
nem legyőzendő, hanem meghaladandó adomány. Ugyanezért foglalkozik szeretettel
Markó Béla verseivel, tárja fel Sziveri János költészetének tragikusan
korán lezárult esztétikai és alkotáslélektani forrásvidékét. S voltaképpen
ugyanez a titka annak is, ahogy érzékeny pontossággal mutatja be Mózes
Attila idehaza kevéssé ismert munkásságát, nem kis keserűséggel utalva
arra az értetlen közönyre, amit a kritika tanúsít iránta. Vagy tán "át
kellene települnie, mint Bodor Ádámnak, hogy a honi kritika is fölfedezze?"
- kérdi. Hasonlóan fontos, ahogyan Grendel Lajos írásait elemzi. Itt is
utalni kell arra, hogy Elek Tibor milyen magától értetődő természetességgel
mozog a teljes magyar irodalomban, s hogy mennyire függetlenül és elfogulatlanul
képes véleményalkotásra, még akkor is, amikor szívének-eszének oly kedves
alkotóiról ír. Ha valamit jónak tart, akkor nincs értelme ezt titkolni
(ámbár jót írni bármely könyvről sokkal nehezebb, mint rosszat), annál
kínosabb viszont, és nem kevés intellektuális bátorságot követel annak
kimondása, ha egy olyan író, akinek életműve mellett a kritikus határozottan
elkötelezte magát, a korábbiaknál gyöngébb művet ad ki a kezei közül. De
- ahogyan azt Mózes Attila mondja beszélgetésükben - magáénak vallja azt
az elvet, hogy "ha barátaim nem restellnek rossz könyvet tenni az asztalomra,
én sem szégyellem megbírálni őket".
Elek a maga
számára is kelletlenül és fájdalmasan írja meg ilyen tartalmú dolgozatait:
nemcsak a már említett Álomkommandóról, hanem Grendel Szakítások
című regényéről is. Ez a következetesség hitelesíti véleményalkotását,
s igazolja minőségérzékének, s elemző erejének megbízhatóságát. S ami a
legfontosabb: ezek az írások megerősítik azt a képet, hogy kritikai munkái
nem pusztán a műveken belüli eligazodás, még csak nem is csupán a megismerés-tájékozódás
viszonyrend- szerében születnek, hanem sokkal fontosabb célja van velük.
Valamennyi írása (és ez szinte arisztokratikus fényűzés) az adott művet
vagy fölvetett problémát annak teljes egzisztenciális súlyában kezeli.
Ugyanazzal a teljes odafordulással, saját legmélyebb problémájának megélve
vizsgálja a műveket, amilyen kockázatot vállalva, teljes komolysággal megírták
azokat létrehozóik. Ebből adódóan Elek írásainak önmagukban is tétjük van,
mert sohasem azt célozza létrehozójuk, hogy pusztán egy kritikát
írjon meg. Ez pedig több, mint az amúgy példás szakszerűség és alaposság,
hiszen érzékelhetővé teszi azt a küzdelmet is, amit az olvasó a befogadásért,
az elemző a mű áttekinthetőségét biztosító stratégiai nézőpontok megszerzéséért
folytat. Ennek eredményeként nem csupán tárgyát tekintve igazít el, hanem
az anyagával való küzdelmének, saját belső útjának megmutatásával is hat
olvasóira. S ez annál inkább is meggyőző, mert sohasem tolja magát előtérbe,
sőt már-már személytelen akar maradni.
Tanulmánykötetről,
különösen, ha ilyen szerteágazó tematikát dolgoz fel, szinte lehetetlen
összefoglaló értékelést adni. Így van ez Elek Tibor könyve esetében is:
igazi értékét úgy mutathatja meg, ha egyes részei önállóan, saját dimenzióik
között működhetnek, ha a tanulmányok vizsgált szerző recepció- jának összefüggésrendszerében
kerülnek elhelyezésre. Ekkor ugyanis nyilvánvalóvá válik, ami helyszűke
miatt itt tételesen nem bizonyítható, hogy Elek Tibor írásai az adott tárgy
vizsgálatának legmagasabb szintjére jutottak, s ez még akkor is maradandó
érték, ha az idők során a tárgyalt anyag értéke erodálódik.
Elek Tibor
nem kísérletezik rendszeralkotással, nem dolgozik nagy tömbökkel. Alighanem
túlságosan nagyképűnek tartja az efféle konstrukciókat, tárgyszerűségében
viszont teljes mértékig megbízható. Eközben a példái, analógiái, tipologizáló
kedve előhívta seregszemlék, csoportosítások bizonyítják széles körű, anyagán
túlmutató tájékozottságát, s a biztos elméleti hátteret. Mindez - önértékén
túl - azt is igazolja, hogy Elek Tibor az itt is olvasható, sokszor az
esetleges szerkesztői óhajoktól függő írásokon túl nagyobb lélegzetű munkákra
is hívatott. Csak remélhetjük, hogy ez is megadatik neki, amiként a méltó
kritikák írásának lehetősége. S akkor az sem baj, ha a jövőben sem lesz
kritikus.
(Kalligram, 1994)
|
|