Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1995. 2.sz.
 Csűrös Miklós  
Nagy Attila Kristóf: Szellemi bonctan
Komjáthy Jenő költészetének hatástörténeti elemzése  

 
 

Ritkán idézik Babitsnak azt az önkritikus megjegyzését Az irodalom halottjai című korai tanulmányához fűzött jegyzeteiből, ahol bevallja, hogy fiatalosan eltúlozta hősének irodalomtörténeti jelentőségét, ha nem is szavaival, de azok hangsúlyával "bizonyára némileg túlbecsülte" valóságos értékét. Voltaképpen az esztétikai megközelítésnél fontosabb volt számára egy "irodalom-pszichológiai probléma": " hogyan hat a közönséggel való kapcsolatnak és az elevenebb irodalmi környezetnek hiánya az írói egyéniségre" (Irodalmi problémák). Azóta is megmaradt ez a felemásság Komjáthy értékelése körül. Horváth János ismert tanulmánya (Újabb költészetünk világnézeti válsága) abban jelöli meg fejlődéstörténeti jelentőségét, hogy "Adyhoz vezet át"; "a panteista költő viszonya a tárgyi világhoz, ennek tökéletes birtokbavétele általa: már kész szimbolikus koncepció; ez egész világnak ő a lelke, ura, s e léleknek a tárgyi világ csak képleges mása, érzékelhető tüneménye, szállása, szimbóluma". Németh László szókimondóbban fogalmazza meg kritikai ítéletét A Nyugat elődeiről szóló tanulmányában. Van egy kegyetlen, de érzékletes mondata a nemzedék vezéregyéniségeiről, elvadulásukról, a korlátok előérzetének létorgiájáról: "Reviczky símán folyó jambusai a reménytelenség álló egét tükrözik; rajta is túltesz Komjáthy, aki az irodalomtól távol, ihlet és önimádat zaklatott hangulatába lovalja magát, melyet akármilyen kegyetlen, találóan csak az onániához lehet hasonlítani." (Az én katedrám). Szinte érthetetlen, hogy egy ilyen végletesen kihívó mondat mellett az egyre szaporodó új Komjáthy-irodalom jóformán reflexió nélkül megy el, ahelyett, hogy legalább vitatkoznék a merész, de talán nem alaptalan bírálattal.
     Komlós Aladár költészettörténeti áttekintésében (A magyar költészet Petőfitől Adyig) 1959-ben a szocialista költők fejezetcím után találkozunk Komjáthy ismertetésével. Nagy Attila Kristóf vitatkozik Komlóssal, bár sokat elfogad és átvesz gondolatai közül. Komlós szocialista költőt akart kreálni Komjáthyból, és ehhez főleg a Saint-Simonnal való összehasonlítást használta föl. A Szellemi bonctan szerzője érvekkel vitatkozik, ezzel az eszmetörténeti eredeztetéssel Komjáthy költészetének előzményeit merőben más gondolatvilágban nyomozza és mutatja be, a platóni és újplatonista eredetű, valamint a régi keleti filozófiákban, később Spinozában, majd Schopenhauerben, általában az "ezoterikus-hermetikus tanok" sokféle hatásában, árnyalatában. Arisztokratikusnak, individualisztikusnak láttatja Komjáthy szemléletét, és társadalomképéről szólva azt állítja: "Számára a politikai szféra egészében tisztázatlannak, kreatív, szuverén emberhez méltatlannak bizonyult." Itt, szembetűnően, manapság érthető politikai kiábrándultságot vetít vissza a múltba és húsére a monográfus, hiszen Komjáthy egyebek között éppen a politikai ellenzékiségben volt Ady elődje. "Kortespolitika és kortesirodalom" ellen, "a vármegyék és a katedrák" ellen küzdött, Tisza Kálmán és Gyulai világa ellen; de 1887-ben Komjáthy-kötetet még nem méltathatott vagy bírálhatott Gyulai, és Reviczkytől is leginkább olyasmit ismert, mint az Edelény a hű szerető című költői beszély. Túloz a szerző, amikor Szász Károlyt és Csengery Antalt Gyulai famulusává alacsonyítja, és azt állítja róluk: "kánonná kívánják merevíteni Arany János költői gyakorlatát és Petőfi örökségét". Arany megadóan tűri mindezt, bár a Petőfivel rokon hipernépies iránytól ő maga is elfordult, már az ötvenes évek során inkább egyfajta klasszikus realizmus felé tart. Petőfinek nem rokonai az epigonjai, Csengery és Szász nem famulusai, hanem bár nem kongeniális, de igazi bizalmasai Aranynak, Petőfi halála után - Tompán kívül - hozzájuk írta legszebb, legtöbbet idézett, klasszikus értékű leveleit, önvallomásait.
     A felesleges nemzedék című fejezet legjobb találata egy Belinszkij-idézethez kapcsolódik, és érzékletesen fejezi ki a szituáció összetettségét: (Komjáthy költészete) "délibáb, melyet mindenki lát ugyan, de mindenki nemlétező tárgynak tart". "És mégis: - folytatja Nagy Attila Kristóf -, nincs a magyar irodalomban - sőt bízvást mondhatjuk, a világirodalomban sem -, aki ilyen távolra merészkedett volna az általánosság, a kozmosz, a metafizika birodalmába, az Abszolútumba mint Komjáthy tette." Ez túlzásnak tetszik: hivatkozhatunk Csokonaira, Berzsenyire, Vörösmartyra, Madáchra, Aranyra, Adyra, Babitsra, Kosztolányira, József Attilára, Szabó Lőrincre vagy Pilinszkyre, Nemes Nagyra és Weöres Sándorra - nyilvánvaló az efféle kijelentések elsietettsége; a költői intellektus nem föltétlenül elvont és nemzetközi. A "kozmopolita irányzat" zászlajára írhatta Vajda János nevét Arany ellenzékeként, de Vajda nem volt kozmopolita, és azzal is tisztában volt, mekkora költő Arany: "a nagy költők osztályozása - kényes, szinte lehetetlen dolog. Mert van bizonyos színvonal, melyen ez óriások együtt békében ülnek, s nem keresik az elsőséget, ha asztalhoz ülnek."
     A Korrajz kulcsszavai, fejezetcímei: A középszerűség mocsara, A heroizmus lehetetlensége, a Csöndes kalmár idők. Nagy Attila Kristóf némileg jogos aktualizálással az értelmetlen munkát elutasító Komjáthy álláspontját Nietzschééhez közelíti, és A kötelességhez című verset idézi, kiemelve a "szolga-erkölcstől" való iszonyatát. Reviczky, Rudnyánszky, Komjáthy panaszai - ez igaz -, nem föltétlenül a dzsentroid munkakerülés allűrjei; a heroikus élet vágya és az esztétikai kultúrmodern polgárellenes mentalitás, új írói létforma vágya ad nekik hitelt. Mégsem tartom szerencsésnek, akár Max Weber elemzése kapcsán sem, például Aranyról szólva, aki életkörülményeire gyakran panaszkodott, de azért "jelentős vagyont hagyott maga után", az anyagiasság vádját. Szerkesztőként Arany lelkiismeretesen törekedett arra, hogy munkatársait díjazza, művei kiadására a magáéból áldozott, hivatali munkáját végtelen alázattal végezte, akadémiai dolgozószobájának berendezése többnyire ajándékokból került ki. E kitérővel csak azt a szemléletet próbálom valamennyire oszlatni, amely a szegény, nyomorgó, ellenzéki és kozmopolita költők helyzetével egy dicsőített, vagyonos atyáét akarja igazságtalanul szembeállítani.
     A kozmopolita költészetről szóló vitának valóban van megosztó hatása. "Mikor az új törekvésekkel szemben valamiképp értetlen Arany önérzetes versben reagál a kissé túlzottan vehemens kozmopoliták támadására", akkor Reviczky és nyomában Komjáthy az általános emberi kultusza mellett foglal állást. Reviczky és Komjáthy tévedett, mert "elfeledkeztek arról a dinamikáról, amellyel nemzeti és általános emberi kölcsönösen áthatják egymást". Amit ezután Belinszkijra hivatkozva a nemzeti és az általános emberi kapcsolatáról, a tartalom és a forma szétválásáról olvasunk, az leginkább Komjáthy költészetének elvontságára, levegőtlenségére, egyhangúságára vall rá: "egy délibáb, melyet mindenki lát ugyan, de mindenki nemlétező tárgynak tart". Ám ez nem költői elvéből következik, hanem a nyelvvel, a közvetíthetőséggel kapcsolatos aggályaiból. Arany Hamlet-fordításáról elismeri, hogy nem kevésbé szép, mint az eredeti, majd Schopenhauert idézi: "Gedichte kann man nicht übersetzen, sondern blos umdichten, welches allerzeit misslicht ist". Jól tudja Komjáthy, hogy Shakespeare-t fordítani vagy Arany nyelvén írni lenne nehezebb és művészhez méltóbb feladat: "Hogy az úgynevezett kozmopolita költők (Byron, Heine, Lenau stb.) átültetése némi könnyebbséggel jár, abból magyarázható, hogy nincs meg bennük a népies mélysége, mely alulról, a társadalmi fenékről hozza fel kifejezéseit: nem az egész nemzet képviselői". A Szellemi bonctan az olyan szituációk lehetőségéről is szól, amikor a nemzeti elvet éppen saját érdekében csöndesebben kell jelezni, talán bújtatni, de semmiképpen sem szembeállítani más egyetemes értékekkel, és ez a szorongás Reviczkyben épp úgy megvan, mint Komjáthyban.
     A kikerülhetetlen Petőfi-kérdést Nagy Attila Kristóf A jótékony szellem című fejezetben dolgozza ki. Úgy véli, hogy "az individuum autonómiáját védő, hirdető költőegyéniségek kultusza" 1871 után Európa-szerte újra időszerű lett, de más indokolással, mint Gyulaiék szemléletében. A "kozmopoliták" inkább mint "öntörvényű fenegyereket, mint romantikus váteszt, mint a világszabadság kozmopolita harcosát vállalták magukénak" Petőfit. Kettejük összehasonlításában nem könnyen követhető fejtegetések vannak Petőfi szerepjátszásáról, Komjáthy humortalanságáról. Hasonlítsuk össze például Petőfi Az őrült és Komjáthy Deliriumban című versének egy-egy részletét. Petőfi shakespeare-i módon, a drámai megjelenítés humort is magában foglaló fölényével érzékelteti kiábrándult hősének végletes kétségbeesését, világundorát. Nála az őrült "hahotái" igazolódnak, mert költőileg összefoglalóan általánosít: "Jajgatunk s kacagunk, / De a halál azt mondja: csitt!". Komjáthy viszont szentnek és látnoknak mutatja magát extázisában: "Őrült vagyok, s ez őrületben / Belátok véget, kezdetet, / Mi régen elmúlt s eljövendő, / Mitől az ősi föld beteg." Ezért nem elfogadható a Petőfi és Komjáthy "veszélyes, lappangó infantilitásáról" szóló tétel: Petőfi volt - a korkülönbségtől függetlenül - a férfi közülük, apaként, férjként, világköltőként. Komjáthy egyetemes kitekintésű tanulmányciklus-tervében Vörösmartyé mellett Petőfi neve is szerepel. A költő nemzetköziség melletti elkötelezettségét hangsúlyozva Nagy Attila Kristóf olykor arra is utal, hogy Komjáthy nemzetiségi környezetében szükségszerűen bukkantak föl olyan mozzanatok, amelyek magyar nemzeti érzése kinyilatkoztatására késztették. A Költő vagyok szerzője félreolvashatatlanul hitet tesz nyelvi magyarsága mellett: szabadságvágyában fontos szerepe van magyarságának, szétáradás-képzetét, fény-élményét, "kéjeit", átszellemüléseit, bilincstöréseit, "dúsgazdag" életét nemzeti nyelvén akarta másokkal megosztani. 1890. szeptember 24-én két verset ír: a Nincs lehetetlen! alapeszméje, hogy "Isten a szellem, / Végtelen úr, örök a gondolat. / Győz, ki merészel, / Isteni ésszel / Vív iszonyú, emelő harcokat." Ugyanazon a napon rögzíti az említett Költő vagyokban: "Költő vagyok s magyar: / Virága büszke törzsnek én; / Napfényes álmival / Csügg lelkem áldott életén. / Dalomnak minden ember / Megérzi még hevét, / S fönséged elragadja, / Csodás magyar beszéd!"
     Nagy Attila Kristóf a fnoszticizmusban fedezi föl a Komjáthy-líra "igazi kútfejét". A költő merített a korai görögség mitológiájából, az egyiptomi és őskeresztény hagyományból, de szimbolikájának elsődleges motívumai (fény, Nap, madár, szív, lélek, Logosz) a titkos, szakrális tudásból erednek. Ez a könyv talán legfontosabb fölismerése, innen erednek értékei, hiszen korábban inkább csak érintették az életműnek ezt az aspektusát, és most mélyebben beláthatjuk egy ősi törekvés feltámasztását költészetében: a kettős természetű ember mindig idegenkedik az őt bántó, tőle idegen világtól, - követet, segítőt vár, aki magasabb szellemvilágba juttatja el, - örök honvágyat érez a titkos Isten, a fény isteni birodalma, a szellem világa után. Holmásutt lelhetné föl ezt az Euthanáziát, mint a vallomásos-misztikus elragadtatásban, az intellektuális szerelemben vagy a napimádat felé hajló ősi eredetű vallási kultuszokban. Az ilyen típusú és eredetű fogalmi gondolkodásra és képhasználatra visszavezethető motívumok sorra vétele, rendszerezése, a költői világképbe való beillesztése eredeti kutatáson alpuló tudományos eredmény, amit az is igazol, hogy újabb alapos és elmélyült Komjáthy-tanulmányok szerzői is fölhasználják Nagy Attila Kristóf fölfedezéseit és asszociációit. Kimutatja, hogy a költő világképe nem csak valamely elvont általánosság dolgában koherens, hanem a részek és az egész, a "mikrokozmosz" és a "makrokozmosz" a világképben is, a stílusban is egymás tükörképe. Nem vállalkozik arra,hogy a fölsorakoztatott motívumok költői univerzummá való egyesülését bizonyítsa; nem mutat be - analitikusan vagy szintetikusan - "műegészeket"; részletekre vonatkozó kritikai megjegyzései nem tömörülnek összefoglaló értékelésbe. A munka értékeire, a kötet szellemi hasznosságára figyelve ki kell emelnünk, hogy magas színvonalú népszerűsítő funkcióján kívül a szerző a szaktudománynak is tudott újat mondani, legfőképpen sajátos, netán sarkított szempontjaival, a figyelemfölkeltéssel a tovább gondolandó, újra megvitatandó kérdések sokaságának jelzésével.