|
Csűrös Miklós
Nagy Attila Kristóf:
Szellemi bonctan
Komjáthy Jenő költészetének hatástörténeti elemzése
Ritkán idézik Babitsnak azt az önkritikus
megjegyzését Az irodalom halottjai című korai tanulmányához fűzött
jegyzeteiből, ahol bevallja, hogy fiatalosan eltúlozta hősének irodalomtörténeti
jelentőségét, ha nem is szavaival, de azok hangsúlyával "bizonyára némileg
túlbecsülte" valóságos értékét. Voltaképpen az esztétikai megközelítésnél
fontosabb volt számára egy "irodalom-pszichológiai probléma": " hogyan
hat a közönséggel való kapcsolatnak és az elevenebb irodalmi környezetnek
hiánya az írói egyéniségre" (Irodalmi problémák). Azóta is megmaradt
ez a felemásság Komjáthy értékelése körül. Horváth János ismert tanulmánya
(Újabb költészetünk világnézeti válsága) abban jelöli meg fejlődéstörténeti
jelentőségét, hogy "Adyhoz vezet át"; "a panteista költő viszonya a tárgyi
világhoz, ennek tökéletes birtokbavétele általa: már kész szimbolikus koncepció;
ez egész világnak ő a lelke, ura, s e léleknek a tárgyi világ csak képleges
mása, érzékelhető tüneménye, szállása, szimbóluma". Németh László szókimondóbban
fogalmazza meg kritikai ítéletét A Nyugat elődeiről szóló tanulmányában.
Van egy kegyetlen, de érzékletes mondata a nemzedék vezéregyéniségeiről,
elvadulásukról, a korlátok előérzetének létorgiájáról: "Reviczky símán
folyó jambusai a reménytelenség álló egét tükrözik; rajta is túltesz Komjáthy,
aki az irodalomtól távol, ihlet és önimádat zaklatott hangulatába lovalja
magát, melyet akármilyen kegyetlen, találóan csak az onániához lehet hasonlítani."
(Az én katedrám). Szinte érthetetlen, hogy egy ilyen végletesen
kihívó mondat mellett az egyre szaporodó új Komjáthy-irodalom jóformán
reflexió nélkül megy el, ahelyett, hogy legalább vitatkoznék a merész,
de talán nem alaptalan bírálattal.
Komlós Aladár
költészettörténeti áttekintésében (A magyar költészet Petőfitől Adyig)
1959-ben a szocialista költők fejezetcím után találkozunk Komjáthy ismertetésével.
Nagy Attila Kristóf vitatkozik Komlóssal, bár sokat elfogad és átvesz gondolatai
közül. Komlós szocialista költőt akart kreálni Komjáthyból, és ehhez főleg
a Saint-Simonnal való összehasonlítást használta föl. A Szellemi bonctan
szerzője érvekkel vitatkozik, ezzel az eszmetörténeti eredeztetéssel
Komjáthy költészetének előzményeit merőben más gondolatvilágban nyomozza
és mutatja be, a platóni és újplatonista eredetű, valamint a régi keleti
filozófiákban, később Spinozában, majd Schopenhauerben, általában az "ezoterikus-hermetikus
tanok" sokféle hatásában, árnyalatában. Arisztokratikusnak, individualisztikusnak
láttatja Komjáthy szemléletét, és társadalomképéről szólva azt állítja:
"Számára a politikai szféra egészében tisztázatlannak, kreatív, szuverén
emberhez méltatlannak bizonyult." Itt, szembetűnően, manapság érthető politikai
kiábrándultságot vetít vissza a múltba és húsére a monográfus, hiszen Komjáthy
egyebek között éppen a politikai ellenzékiségben volt Ady elődje. "Kortespolitika
és kortesirodalom" ellen, "a vármegyék és a katedrák" ellen küzdött, Tisza
Kálmán és Gyulai világa ellen; de 1887-ben Komjáthy-kötetet még nem méltathatott
vagy bírálhatott Gyulai, és Reviczkytől is leginkább olyasmit ismert, mint
az Edelény a hű szerető című költői beszély. Túloz a szerző, amikor
Szász Károlyt és Csengery Antalt Gyulai famulusává alacsonyítja, és azt
állítja róluk: "kánonná kívánják merevíteni Arany János költői gyakorlatát
és Petőfi örökségét". Arany megadóan tűri mindezt, bár a Petőfivel rokon
hipernépies iránytól ő maga is elfordult, már az ötvenes évek során inkább
egyfajta klasszikus realizmus felé tart. Petőfinek nem rokonai az
epigonjai, Csengery és Szász nem famulusai, hanem bár nem kongeniális,
de igazi bizalmasai Aranynak, Petőfi halála után - Tompán kívül - hozzájuk
írta legszebb, legtöbbet idézett, klasszikus értékű leveleit, önvallomásait.
A felesleges
nemzedék című fejezet legjobb találata egy Belinszkij-idézethez kapcsolódik,
és érzékletesen fejezi ki a szituáció összetettségét: (Komjáthy költészete)
"délibáb, melyet mindenki lát ugyan, de mindenki nemlétező tárgynak tart".
"És mégis: - folytatja Nagy Attila Kristóf -, nincs a magyar irodalomban
- sőt bízvást mondhatjuk, a világirodalomban sem -, aki ilyen távolra merészkedett
volna az általánosság, a kozmosz, a metafizika birodalmába, az Abszolútumba
mint Komjáthy tette." Ez túlzásnak tetszik: hivatkozhatunk Csokonaira,
Berzsenyire, Vörösmartyra, Madáchra, Aranyra, Adyra, Babitsra, Kosztolányira,
József Attilára, Szabó Lőrincre vagy Pilinszkyre, Nemes Nagyra és Weöres
Sándorra - nyilvánvaló az efféle kijelentések elsietettsége; a költői intellektus
nem föltétlenül elvont és nemzetközi. A "kozmopolita irányzat" zászlajára
írhatta Vajda János nevét Arany ellenzékeként, de Vajda nem volt kozmopolita,
és azzal is tisztában volt, mekkora költő Arany: "a nagy költők osztályozása
- kényes, szinte lehetetlen dolog. Mert van bizonyos színvonal, melyen
ez óriások együtt békében ülnek, s nem keresik az elsőséget, ha asztalhoz
ülnek."
A Korrajz
kulcsszavai, fejezetcímei: A középszerűség mocsara, A heroizmus
lehetetlensége, a Csöndes kalmár idők. Nagy Attila Kristóf némileg
jogos aktualizálással az értelmetlen munkát elutasító Komjáthy álláspontját
Nietzschééhez közelíti, és A kötelességhez című verset idézi, kiemelve
a "szolga-erkölcstől" való iszonyatát. Reviczky, Rudnyánszky, Komjáthy
panaszai - ez igaz -, nem föltétlenül a dzsentroid munkakerülés allűrjei;
a heroikus élet vágya és az esztétikai kultúrmodern polgárellenes mentalitás,
új írói létforma vágya ad nekik hitelt. Mégsem tartom szerencsésnek, akár
Max Weber elemzése kapcsán sem, például Aranyról szólva, aki életkörülményeire
gyakran panaszkodott, de azért "jelentős vagyont hagyott maga után", az
anyagiasság vádját. Szerkesztőként Arany lelkiismeretesen törekedett arra,
hogy munkatársait díjazza, művei kiadására a magáéból áldozott, hivatali
munkáját végtelen alázattal végezte, akadémiai dolgozószobájának berendezése
többnyire ajándékokból került ki. E kitérővel csak azt a szemléletet próbálom
valamennyire oszlatni, amely a szegény, nyomorgó, ellenzéki és kozmopolita
költők helyzetével egy dicsőített, vagyonos atyáét akarja igazságtalanul
szembeállítani.
A kozmopolita
költészetről szóló vitának valóban van megosztó hatása. "Mikor az új törekvésekkel
szemben valamiképp értetlen Arany önérzetes versben reagál a kissé túlzottan
vehemens kozmopoliták támadására", akkor Reviczky és nyomában Komjáthy
az általános emberi kultusza mellett foglal állást. Reviczky és Komjáthy
tévedett, mert "elfeledkeztek arról a dinamikáról, amellyel nemzeti és
általános emberi kölcsönösen áthatják egymást". Amit ezután Belinszkijra
hivatkozva a nemzeti és az általános emberi kapcsolatáról, a tartalom és
a forma szétválásáról olvasunk, az leginkább Komjáthy költészetének elvontságára,
levegőtlenségére, egyhangúságára vall rá: "egy délibáb, melyet mindenki
lát ugyan, de mindenki nemlétező tárgynak tart". Ám ez nem költői elvéből
következik, hanem a nyelvvel, a közvetíthetőséggel kapcsolatos aggályaiból.
Arany Hamlet-fordításáról elismeri, hogy nem kevésbé szép, mint az eredeti,
majd Schopenhauert idézi: "Gedichte kann man nicht übersetzen, sondern
blos umdichten, welches allerzeit misslicht ist". Jól tudja Komjáthy, hogy
Shakespeare-t fordítani vagy Arany nyelvén írni lenne nehezebb és művészhez
méltóbb feladat: "Hogy az úgynevezett kozmopolita költők (Byron, Heine,
Lenau stb.) átültetése némi könnyebbséggel jár, abból magyarázható, hogy
nincs meg bennük a népies mélysége, mely alulról, a társadalmi fenékről
hozza fel kifejezéseit: nem az egész nemzet képviselői". A Szellemi
bonctan az olyan szituációk lehetőségéről is szól, amikor a nemzeti
elvet éppen saját érdekében csöndesebben kell jelezni, talán bújtatni,
de semmiképpen sem szembeállítani más egyetemes értékekkel, és ez a szorongás
Reviczkyben épp úgy megvan, mint Komjáthyban.
A kikerülhetetlen
Petőfi-kérdést Nagy Attila Kristóf A jótékony szellem című fejezetben
dolgozza ki. Úgy véli, hogy "az individuum autonómiáját védő, hirdető költőegyéniségek
kultusza" 1871 után Európa-szerte újra időszerű lett, de más indokolással,
mint Gyulaiék szemléletében. A "kozmopoliták" inkább mint "öntörvényű fenegyereket,
mint romantikus váteszt, mint a világszabadság kozmopolita harcosát vállalták
magukénak" Petőfit. Kettejük összehasonlításában nem könnyen követhető
fejtegetések vannak Petőfi szerepjátszásáról, Komjáthy humortalanságáról.
Hasonlítsuk össze például Petőfi Az őrült és Komjáthy Deliriumban
című versének egy-egy részletét. Petőfi shakespeare-i módon, a drámai
megjelenítés humort is magában foglaló fölényével érzékelteti kiábrándult
hősének végletes kétségbeesését, világundorát. Nála az őrült "hahotái"
igazolódnak, mert költőileg összefoglalóan általánosít: "Jajgatunk s kacagunk,
/ De a halál azt mondja: csitt!". Komjáthy viszont szentnek és látnoknak
mutatja magát extázisában: "Őrült vagyok, s ez őrületben / Belátok véget,
kezdetet, / Mi régen elmúlt s eljövendő, / Mitől az ősi föld beteg." Ezért
nem elfogadható a Petőfi és Komjáthy "veszélyes, lappangó infantilitásáról"
szóló tétel: Petőfi volt - a korkülönbségtől függetlenül - a férfi közülük,
apaként, férjként, világköltőként. Komjáthy egyetemes kitekintésű tanulmányciklus-tervében
Vörösmartyé mellett Petőfi neve is szerepel. A költő nemzetköziség melletti
elkötelezettségét hangsúlyozva Nagy Attila Kristóf olykor arra is utal,
hogy Komjáthy nemzetiségi környezetében szükségszerűen bukkantak föl olyan
mozzanatok, amelyek magyar nemzeti érzése kinyilatkoztatására késztették.
A Költő vagyok szerzője félreolvashatatlanul hitet tesz nyelvi magyarsága
mellett: szabadságvágyában fontos szerepe van magyarságának, szétáradás-képzetét,
fény-élményét, "kéjeit", átszellemüléseit, bilincstöréseit, "dúsgazdag"
életét nemzeti nyelvén akarta másokkal megosztani. 1890. szeptember 24-én
két verset ír: a Nincs lehetetlen! alapeszméje, hogy "Isten a szellem,
/ Végtelen úr, örök a gondolat. / Győz, ki merészel, / Isteni ésszel /
Vív iszonyú, emelő harcokat." Ugyanazon a napon rögzíti az említett Költő
vagyokban: "Költő vagyok s magyar: / Virága büszke törzsnek én; / Napfényes
álmival / Csügg lelkem áldott életén. / Dalomnak minden ember / Megérzi
még hevét, / S fönséged elragadja, / Csodás magyar beszéd!"
Nagy Attila
Kristóf a fnoszticizmusban fedezi föl a Komjáthy-líra "igazi kútfejét".
A költő merített a korai görögség mitológiájából, az egyiptomi és őskeresztény
hagyományból, de szimbolikájának elsődleges motívumai (fény, Nap, madár,
szív, lélek, Logosz) a titkos, szakrális tudásból erednek. Ez a könyv talán
legfontosabb fölismerése, innen erednek értékei, hiszen korábban inkább
csak érintették az életműnek ezt az aspektusát, és most mélyebben beláthatjuk
egy ősi törekvés feltámasztását költészetében: a kettős természetű ember
mindig idegenkedik az őt bántó, tőle idegen világtól, - követet, segítőt
vár, aki magasabb szellemvilágba juttatja el, - örök honvágyat érez a titkos
Isten, a fény isteni birodalma, a szellem világa után. Holmásutt lelhetné
föl ezt az Euthanáziát, mint a vallomásos-misztikus elragadtatásban,
az intellektuális szerelemben vagy a napimádat felé hajló ősi eredetű vallási
kultuszokban. Az ilyen típusú és eredetű fogalmi gondolkodásra és képhasználatra
visszavezethető motívumok sorra vétele, rendszerezése, a költői világképbe
való beillesztése eredeti kutatáson alpuló tudományos eredmény, amit az
is igazol, hogy újabb alapos és elmélyült Komjáthy-tanulmányok szerzői
is fölhasználják Nagy Attila Kristóf fölfedezéseit és asszociációit. Kimutatja,
hogy a költő világképe nem csak valamely elvont általánosság dolgában koherens,
hanem a részek és az egész, a "mikrokozmosz" és a "makrokozmosz" a világképben
is, a stílusban is egymás tükörképe. Nem vállalkozik arra,hogy a fölsorakoztatott
motívumok költői univerzummá való egyesülését bizonyítsa; nem mutat be
- analitikusan vagy szintetikusan - "műegészeket"; részletekre vonatkozó
kritikai megjegyzései nem tömörülnek összefoglaló értékelésbe. A munka
értékeire, a kötet szellemi hasznosságára figyelve ki kell emelnünk, hogy
magas színvonalú népszerűsítő funkcióján kívül a szerző a szaktudománynak
is tudott újat mondani, legfőképpen sajátos, netán sarkított szempontjaival,
a figyelemfölkeltéssel a tovább gondolandó, újra megvitatandó kérdések
sokaságának jelzésével. |
|