KRITIKAI ÍRÁSOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL

            VITA            
Elszalasztott lehetőség
JOHN KEKES


A posztkommunista Magyarország jövője szempontjából fontos, hogy a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus erősségeiről és gyöngeségeiről egymást tisztelő résztvevőkkel nyilvános vita folyjék. Ilyen vitára csak akkor kerülhet sor, ha a résztvevők fölismerik, hogy ésszerűen gondolkodó és tisztességes emberek politikai kérdésekben eltérő véleményen lehetnek, s nem tételezik föl, hogy vitapartnerük ostoba, gonosz, vagy mindkettő. Könyvem, A liberalizmus ellen szándéka az volt, hogy ilyen vitára teremtsen alkalmat. Miklósi Zoltán recenziója (BUKSZ 2000. Nyár, 119-126. old.) sajnos elszalasztja ezt az alkalmat, mivel félreérti a könyv okfejtését, s a liberalizmussal szemben fölhozott ellenvetések többségéről tudomást sem vesz. Ennek a válasznak az a célja, hogy a recenzó által homályban hagyott dolgokat megvilágítsa, a liberálisokat pedig válaszra ösztökélje, hogy így az ésszerű vita megkezdődhessen.

A recenzióban számos alapvető félreértés van. Először is, Miklósi azt mondja, hogy a könyv a liberalizmusra adott kommunitárius felelet (199-200. old.: "a kommunitárius oldalról ..."). Ez nem így van. Nem vagyok és soha nem is voltam kommunitárius, s a könyv érvelése is független a kommunitarizmustól. Az érvelés lényege az, hogy a liberalizmus védhetetlen, mivel inkonzisztens. Egy másik könyvemben a konzervativizmusnak olyan változata mellett érvelek, amelynek kevés köze van a kommunitarizmushoz. A liberalizmus ellenben fölhozott ellenvetések azonban nem előfeltételezik sem a konzervatizmus, sem a kommunitarizmus helytállóságát. Annak ugyanis, hogy a liberalizmus inkonzisztens, semmi köze sincs alternatíváinak sikeréhez vagy kudarcához. Másodszor, Miklósi úgy gondolja, hogy a könyvet Rawls igazságosság-felfogására adott válaszként kell értékelni (120. és 122. old.: "Kekes liberalizmuskritikájának középpontjában ..." és "bár Kekes általában beszél ..."). Ez sem így van.

A könyv tíz fejezete közül csak kettő szól Rawlsról. A könyv a rossz, az egyenlőség, az igazságosság és a jóakarat liberális felfogását bírálja. Ezek közül csupán az igazságossággal kapcsolatos bírálat irányul Rawls ellen. A többi akkor is érvényes volna, ha Rawls soha nem írta volna meg Az igazságosság elméletét vagy más műveit. Harmadszor, Miklósi szerint a könyv legfontosabb tézise a liberalizmus negatív és pozitív céljainak inkonzisztenciája (122. old.: "Kekes legfontosabb tézise ..."). Ez megint csak nem így van. A könyv négy egyformán központi fontosságú tézist mond ki, mégpedig a következőket: a liberalizmusnak a rosszról, az egyenlőségről, az igazságosságról és a pluralizmusról vallott nézete egyaránt inkonzisztens. A Miklósi által a legfontosabbnak tartott tézis csak ezek egyike. Negyedszer, Miklósi azt állítja, hogy a könyv szerint a rossz csökkentése az autonómia növelésének egyetlen indoka (124. old.: "Kekes következetesen úgy ..."). A könyv számtalan helyen leszögezi, hogy az autonómia növelése mellett szóló érv az, hogy a liberálisok ezt a jó élet feltételének tekintik.

A tényleges ellenvetésekre rátérve a könyv a liberalizmusnak négy inkonzisztenciát ró fel. Először is, a liberálisok azért törekednek az autonómia növelésére, mert azt a jó élet megéléséhez szükséges feltételnek tartják. De az is céljuk, hogy a rosszat csökkentsék, mivel a rossz a jó élet egyik akadálya. Ez a két cél azonban inkonzisztens, egyrészt mivel az autonómia növelése a rosszat elkövetők cselekvése elől is eltávolítja az akadályokat, s ennélfogva mindenképpen a rossz növekedéséhez vezet; másrészt mivel a rossz csökkentése csak a rosszat elkövetők autonómiájának csökkentése útján lehetséges. A könyv 2-3. fejezete ezt fejti ki. Miklósi tisztában van ezzel az ellenvetéssel, de nem felel meg rá. Kiforgatja az 1. és 5. fejezetben bevezetett és a könyvben végig használt megkülönböztetést az autonómiára való képesség és annak megvalósítása között. Az autonómia "metafizikai" és "gyakorlati" értelmezésének nevezi át őket, majd azt veti a szememre, hogy elmulasztom ezt a megkülönböztetést megtenni. Mindez persze lényegtelen, mivel a két liberális cél közötti inkonzisztenciát ez a megkülönböztetés egyáltalán nem érinti, ezért aztán homályos, hogy Miklósi miért is tárgyalja. A liberálisok számára az a probléma, hogy - az autonómia kívánatosságától függetlenül - a jó életet akadályozó kiterjedt rossz visszaszorítása csak a rosszat elkövetők autonómiájának megkurtítása révén lehetséges. Ha a rossz annyira kiterjedt, mint amennyire a liberálisok vélik, akkor az autonómia korlátozása, illetve ennek révén csökkentése nem lehet kismértékű.

A második inkonzisztencia az, hogy a liberalizmus szerint a jó élet megköveteli, hogy az embereket egyforma bánásmódban és tiszteletben részesítsük; ezt pedig úgy tekintik, mint ami megköveteli a gazdasági erőforrások egyenlősítését. Ez a jobb sorban élők vagyonának a rosszabb sorban élők javára történő újraelosztásával jár, de anélkül, hogy megkérdeznék, miért kerültek a szóban forgó emberek abba a helyzetbe, amelyben vannak. Az eredmény az, hogy a liberalizmus kénytelen elkötelezni magát olyan képtelenségek mellett, mint a jó és a rossz emberek egyforma törődéssel és tisztelettel való kezelése; egyeseknek a megérdemelten szerzett erőforrásaiktól való megfosztása, s olyanoknak juttatása, akik nem érdemelték meg azokat; illetve az erőforrások minden megkülönböztetés nélküli elosztása, még akkor is, ha nyilvánvaló és előrejelezhető, hogy a rossz emberek rossz célokra fogják azokat használni. A könyv 5. fejezete négy érvvel bizonyítja, hogy ezek az abszurditások a liberalizmusból igenis következnek. A négy érvből Miklósi hármat nem is említ. Az egyetlen, amelyikkel foglalkozik, az egalitárius politikai programok abszurditására mutat rá a férfiak és a nők várható élettartama egyenlőtlenségének kiküszöbölésére fölhozott példa segítségével. Válasza úgy hangzik, hogy a férfiak és a nők összehasonlítása nem jogos, mivel a két csoportot önkényesen definiálták. Csakhogy ha az emberiség férfiakra és nőkre való természetes fölosztása önkényes, akkor nincs olyan fölosztás és nincs olyan csoport, amely ne volna önkényes, ide értve a társadalom jobb és rosszabb sorban élő csoportjaira való liberális fölosztást. Ha pedig ez így van, akkor az erőforrások kiegyenlítése melletti liberális érvelés összeomlik.

A harmadik inkonzisztencia az igazságosságot érinti. Ebben az összefüggésben tárgyalja és bírálja a könyv Rawls elméletét. A 7. fejezet Rawls elméletével szemben három belső és négy külső ellenvetést fejt ki. Miklósi egyikről sem vesz tudomást. A legalapvetőbb probléma az, hogy Rawls elmélete egyszerűen nem szólhat az igazságosságról, mivel az igazságosság lényegileg arra vonatkozik, hogy ki-ki azt kapja, amit megérdemel, márpedig Rawls explicite tagadja, hogy az igazságosság célja az volna, hogy ki-ki azt kapja, amit megérdemel. Rawls elméletének erkölcsileg visszataszító következménye az, hogy eszerint az igazságosság azt követeli meg, hogy egyesektől elvegyük azt, amijük van, tekintet nélkül arra, hogy törvényesen szerezték-e javaikat; s olyanoknak juttassuk, akiknek kevesebb van, tekintet nélkül arra, hogy ennek oka az, hogy bűntényt követtek el, ostoba kockázatot vállaltak, nem voltak hajlandók dolgozni, vagy segélyekből akartak élni. Bármit hozzanak is föl Rawls elmélete mellett, mivel annak nem az a tárgya, hogy ki-ki azt kapja, amit megérdemel, nem nevezhető igazságosságelméletnek. Miklósi az égvilágon semmit sem mond erről a perdöntő kérdésről, mint ahogy a könyv által fölhozott érvekről sem.

A negyedik inkonzisztencia a liberálisoknak a pluralizmus iránti föltételezett elkötelezettségével kapcsolatos. A pluralizmus az a felfogás, hogy az ésszerű értékek gyakran nem egyeztethetők és mérhetők össze, illetve összeütközésbe kerülhetnek egymással, valamint hogy a jó élet sokféle formát ölthet, hiszen különböző értékek és a közöttük fölmerülő konfliktusok föloldásának különböző módjai teszik őket jó életté. A pluralizmus következménye, hogy minden érték feltételes, s egyik sem kerekedhet a többi fölé, mivel nincs olyan a priori módszer, amelynek segítségével előre megmondhatnánk, hogy két, egymással ütköző érték közül melyiket kell a másikkal szemben előnyben részesítenünk. A liberálisok viszont nem lehetnek a pluralizmus elkötelezettjei, mivel a liberalizmus alapértékei: a szabadság, az egyenlőség, az emberi jogok, az elosztási igazságosság és az autonómia primátusának vannak elkötelezve. A liberálisoknak azt kell vallaniuk, hogy amikor ezek a liberális értékek összeütközésbe kerülnek olyan értékekkel, mint a béke, a jólét, a biztonság, a rend, a család vagy a tisztességesség, akkor a liberális értékeknek kell fölülkerekedniük. Ha a liberálisok nem ezt vallanák, akkor nem volnának tartalmi elkötelezettségeik, s ezért nem volna miért liberálisnak nevezni őket. Ha azonban a liberálisok azt állítják, s így is kell tenniük, hogy a liberális értékek előnyben részesítendők a többivel szemben, a pluralisták pedig tagadják ezt, akkor a liberálisok számára inkonzisztenciával jár, ha elkötelezik magukat a pluralizmus mellett is. Ezt a két álláspontot konzisztens módon nem lehet egyszerre képviselni. A 8. fejezet ezt fejti ki. Miklósi válasza úgy szól, hogy a liberális értékek a jó élet feltételei, nem pedig alkotóelemei. Azt azonban nem mondja meg, hogy ez miért ne volna igaz a békére, a jólétre, a biztonságra, a rendre, a családra és a tisztességességre nézve is. A liberálisok által alapvetőnek tartott értékek csakúgy, mint a többi érték, a jó élet feltételeit jelentik. A liberálisoknak azt kell megmagyarázniuk, hogyan lehetnek egyszerre elkötelezettjei a liberális értékek primátusának és a pluralizmusnak. Erre Miklósi nem szolgál magyarázattal.

A négy említett és a könyvben részletesen tárgyalt bírálat súlyos nehézségeket jelent a liberalizmus számára. Egy értelmes vita további folytatását nagymértékben megkönnyítené, ha a liberálisok elmagyaráznák, hogy ezeket a nehézségeket miképpen lehet leküzdeni úgy, hogy közben saját álláspontjuknak nem mondanak ellent. Sajnálatos, hogy Miklósi Zoltán egyrészt az ellenvetéseket nem ismerteti megbízható módon, másrészt nem mutatja meg, hogyan lehetne őket megválaszolni. Mások talán ügyesebbek lesznek.

Fordította: Balázs Zoltán



Válasz John Kekesnek
MIKLÓSI ZOLTÁN

John Kekes azt állítja, alapvetően félreértettem könyve gondolatmenetét. Örülök, hogy legalább abban egyetértés van köztünk: A liberalizmus ellen nem a liberális elméletekre adott kommunitárius válasz. Szemben azzal, amit Kekes levelében ír, ezt magam sem állítottam. Éppenséggel azt mondtam, hogy könyvének okfejtése nem éri el a kommunitárius érvelés ismertebb formáinak színvonalát (BUKSZ, 2000. Nyár, 119., 126. old.), és több ponton elemeztem, hogy nézetei miben térnek el a kommunitárius szerzőkéitől (például uo. 123., 125. old.). Itt érdemes megjegyezni, hogy (ismét csak szemben azzal, amit Kekes levele sugall) bírálatomnak nem volt célja a liberális elméletek vagy éppen Rawls nézeteinek védelmezése. Ezt explicit módon ki is jelentettem (uo. 122. old.). Nem azt akartam kimutatni, hogy a liberalizmus általában vagy Rawls elmélete sajátosan nem cáfolható, csupán azt, hogy Kekes érveivel nem.

Kekes azt állítja, a könyvében előadott liberalizmuscáfolat érvényessége független attól, hogy ő maga egyébként milyen tartalmi nézeteket vall, és hogy ezek tarthatók-e. Ez azonban legfeljebb akkor lenne így, ha tisztán logikai következetlenséggel vádolná a "liberalizmus"-t (kénytelen vagyok az idézőjel használatához folyamodni, mert Kekes egymással is vitázó álláspontokat tárgyal olykor differenciálatlanul e megjelölés alatt), és ha az ellentmondások demonstrálása során nem támaszkodna olyan háttérfeltevésekre, amelyek helyessége független a "liberalizmus" állításainak helyességétől, viszont nagyon is függ saját nézeteinek érvényességétől. Bírálatomban egyebek mellett azt próbáltam bizonyítani, hogy könyvében nem így jár el: éppen saját felfogásából következően félreérti azt a szerepet, amit például az autonómia és az igazságosság játszik a liberalizmus manapság legbefolyásosabb változataiban.

Ezt a meggyőződésemet levelével nem sikerült megrendítenie. Kekes mintha nem venne tudomást például Rawls elméletének deontologikus jellegéről, hogy ugyanis itt a "helyes" fogalma elsődleges a "jó"-éhoz képest: e felfogás szerint bizonyos jogok pusztán az erkölcsi lény státusából fakadóan illetnek meg minden egyént, az "érdemek" bármiféle mérlegelését megelőzően. Éppen ezért van elsőbbsége az igazságosságnak a "jól elrendezett társadalom" kritériumainak felállításakor. Kekes azért juthat arra a képtelen következtetésre, hogy Rawls művének tárgya nem is az igazságosság, mert ez utóbbit a "kinek-kinek érdeme szerint" elv leszűkítő értelmezésére korlátozza, figyelembe sem véve az arra vonatkozó érveket, hogy az érdemeket megelőzően is létezhetnek erkölcsi követelések. Ez a leszűkítő értelmezés azonban természetesen nem független Kekes saját meggyőződéseitől. (S megint csak nem igaz, hogy ezzel az ellenvetésével ne foglalkoztam volna - uo. 124., 125. old.)

Ugyanez a gyökere Kekes arra vonatkozó, a levelében megismételt állításának, amely szerint a "liberálisok" önkényesen járnak el, amikor az igazságosságot kiemelik az "alapértékek" sorából és privilegizált státust tulajdonítanak neki a jó élet feltételei között. Ez a megjegyzés arra vall, ahogy erre céloztam is, hogy Kekes a "liberálisok" egyéni idioszinkráziájának, esetleges, talán életmódjukból fakadó elfogultságának tulajdonítja ezt a lépést. Ezért mondhatja, hogy indoklásra szorul, például a család miért nem jut hasonlóan kivételezett helyzethez. S valóban, ha az igazságosság egyike volna az ilyen értelemben vett "alapértékek"-nek, akkor nehezen volna igazolható ez az eljárás. Csakhogy a Kekes által bírált elméletek szerint az igazságosság éppen a jó élet különböző formái megvalósításának (avagy a különböző "alapértékek" követésének) a feltétele, és ez éppen azért lehet értelmes feltevés, mert az igazságosság itt elsődleges az érdemhez képest. Amikor tehát Kekes az igazságosságot az "alapértékek"-kel azonos szintre helyezi, akkor megint a saját leszűkítő igazságosságértelmezésére támaszkodva jár el. Ezt jól illusztrálja a családra stb. vonatkozó megjegyzése. Szekularizált, modern társadalom esetében a család inkább tűnik a lehetséges életformák (a "jó élet"-ről alkotott különféle felfogások) egyikének magának, semmint általában ezek feltételének. Hogy Kekes a családot stb. levelében (is) azonos szinten tárgyalja az igazságossággal, arra utal, hogy nem értette meg ellenvetéseimet.

Kekes levele bevezetőjében burkoltan azzal vádol, hogy hiányzik belőlem a vitapartner iránt elvárható tisztelet. Nyilván az általa támasztott elvárások jegyében, félrevezető módon idézi cikkemet. Természetesen nem állítottam, hogy az emberek felosztása nőkre és férfiakra általában önkényes volna. Annyit mondtam csupán, hogy az általa konstruált példában legalábbis indoklásra szorul, hogy valóban ezek lennének a releváns csoportok (uo. 125. old.). Az erre vonatkozó érveimmel viszont nem foglalkozott Kekes, ezért nem szükséges azokat megismételnem.