KRITIKAI ÍRÁSOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL

            SZEMLE            
A cigány népesség Magyarországon.
Dokumentáció és adattár

Az emigrációból hazatérő Kemény István első teendői közé tartozott, hogy Havas Gáborral, majd Kertesi Gáborral - mint vezető munkatársakkal - az oldalán nekilásson az 1971. évi országos cigánykutatás megismétlésének. Kertesi és Kézdi könyve az 1993-94-ben lezajlott adatfelvétel mintavételi eljárását ismerteti (1. fejezet); az általános iskolai összeírásokból származó adatok segítségével ellenőrzi a minta megbízhatóságát (2. fejezet); majd a két adatforrás alapján - a mintahibákat figyelembe véve - megbecsli a cigány népesség nagyságát (3. fejezet). A cikkterjedelmű módszertani tanulmányokat vaskos adattár követi, mely közel négyszáz oldalon közli az 1893 és 1994 közötti különböző „cigány-összeírások” adatait megyei, járási, illetve települési bontásban.
Az 1971. évi cigányvizsgálatról ugyan átfogó beszámoló készült (Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai Kutató Intézete, 1976), ám csupán néhány rövid cikk jelent meg nyomtatásban (Kemény István: A magyarországi cigánylakosság. Valóság, 1974. 1. szám; A Budapesti cigányokról. Budapest, 1975. 5. szám), a további publikációt és a teljes körű feldolgozást lehetetlenné tette a Keményt emigrációba kényszerítő politikai zaklatás. Most ilyen külső akadályokkal nem kellett számolni, és ha valaki leemeli a polcról Kertesi és Kézdi könyvét, annak az az örömteli benyomása támad, hogy - végre, valahára - az 1993-94. évi kutatást lezáró nagy mű bevezető kötetét tartja a kezében. A békebeli minőségben kiadott Dokumentációt és adattárat lapozgatva további kötetek képe merül fel benne: hasonlóan szép kiállítású műveké, melyek majd számot adnak a magyarországi cigányok termékenységéről, halandóságáról, egészségi állapotáról, települési és lakásviszonyairól, iskolázottságáról, megélhetési lehetőségeiről, életvezetéséről, törvény előtti és esélyegyenlőségéről, nyelvéről és kultúrájáról. Hogy a technikai-módszertani bevezető önmagában közel félezer oldal terjedelmű: rendjén való, mert a cigányság kilátástalan helyzete a megszólalásnak súlyt adó közlési formát kíván, elszórt szakcikkek és „anyagok” helyett (mellett) megkerülhetetlen monográfiát vagy könyvsorozatot, olyat, amilyenre utoljára a magyar falu állapota indította a két háború között kiadott „Magyarország felfedezése” alkotóit.
Sajnos, a nagy mű további kötetei egyelőre nem jelentek meg, és félő, hogy egyhamar nem is fognak. Ezzel nem a Kemény, Havas, Kertesi és Kézdi által jegyzett, az 1993-94-ben felvett adatokon alapuló tanulmányokat akarom leszólni. Ha egymás mellé helyezzük a minden részletre kiterjedő, pazar kiállítású kutatás-módszertani dokumentációt és a különféle folyóiratokban és tanulmánykötetekben megjelent rövid, a fontos témáknak csupán egy részét érintő - mégoly kiváló - tényfeltáró írásokat, akkor feltűnő az aránytalanság.
A tudományos kutatás és kutatóképzés hazai rendszerét ismerve ezen csodálkozni vagy bosszankodni nem érdemes. A cigányfelvétel adatállománya kimeríthetetlenül gazdag, azt három-négy kutató sem rendezni, sem feldolgozni nem tudhatja - az ilyen szerteágazó adatbázisokon rendes körülmények között diákok serege dolgozik, az ő disszertációikból származik az eredmények zöme. (Kézdi Gábor maga is diákként - kezdetben kutatási asszisztensként - kapcsolódott be a cigányfelvétel feldolgozásába.) A monografikus feldolgozás a rendelkezésre állónál sokkal több pénzbe kerülne: az adatállomány részleges rendezése és előkészítése csupán a külső közreműködőként részt vevő MTA Közgazdaságtudományi Intézetben legalább tíz ember-évet vett igénybe, eddig. Végezetül, a teljes feldolgozáshoz szükség lenne az alkotói nyugalomnak valamilyen minimális - a hazai körülmények között elérhetetlen - fokára.
Mindez természetesen nem érinti a Bevezetőben közöltek igazságtartalmát, nem vész kárba a mesteri munkát végző szerkesztő és tipográfus Kravjánszki Róbert, a fotókat készítő és válogató Csongor Anna, valamint a térképészek teljesítménye sem.
A cigányfelvétel kutatói előtt az a kérdés állt, lehetséges-e reprezentatív mintát venni olyan sokaságból, amelyről lajstrom nem áll rendelkezésre, sőt a sokaság nagysága sem ismert. További kérdések is felmerülhettek: érdemes-e ilyen mintát venni, és megoldható-e a feladat a személyiségi jogok megsértése nélkül. Utóbbi kérdések közül az elsőről - érintőlegesen a másodikról is - éles vita folyt egyfelől a cigánykutatás résztvevői, másfelől Ladányi János és Szelényi Iván között a Kritika és a Replika hasábjain (Ladányi János és Szelényi Iván: Ki a cigány? Kritika, 1997. december; Az etnikai besorolás objektivitásáról. Kritika, 1998. március; Havas Gábor, Kemény István és Kertesi Gábor: A relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren. Kritika, 1998. március; Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatás lehetőségéről. Replika, 1998. március). Erre később szeretnék visszatérni, egyelőre maradjunk a lehetségesség kérdésénél!
A Kemény-Havas-Kertesi-féle kutatásban cigánynak az minősült, akit a nem cigány környezet cigánynak tart. Ez a meghatározás nem egyértelmű, ám gyakorlati célokra tökéletesen megfelel, belátható ugyanis, hogy a pontatlanságából eredő torzítás elhanyagolható mértékű.
Ami a meghatározás egyértelműségét illeti, tételezzük fel, hogy megkérünk hat embert, minősítse a többi ötöt aszerint, hogy cigánynak (+) vagy nem cigánynak (-) tartja-e! Az adatfelvétel egy lehetséges kimenetét mutatja az alábbi táblázat:

Ki Kiről?
mondja? 1. 2. 3. 4. 5. 6.
1. + - - - -
2. + + - - -
3. + - - - -
4. + - - - -
5. + + + - -
6. + - + - -
Ha nem cigánynak azokat tekintjük, akiket senki sem tart cigánynak (4., 5. és 6.), akkor a cigányok megfigyelt száma egynek, kettőnek vagy háromnak adódik, attól függően, hogy azt tekintjük-e cigánynak, akit (a) az összes megkérdezett nem cigány cigánynak tart, vagy (b) azokat is, akiket a többségük annak tart, (c) esetleg azokat is, akiket legalább egyikőjük annak tart. Ha nem cigánynak azokat vesszük, akiket a többség annak gondol (2., 4., 5. és 6.), akkor cigánynak megint csak egy, két vagy három személy minősül, és ha megengedjük a (c) esetet, akkor a 2. személy egyszerre lesz nem cigány (a kiinduló definíció szerint) és cigány (mert van valaki, aki annak tartja). A képlet tovább bonyolítható a „nem tudom” válaszok megengedésével, de ennek nincs (sincs) gyakorlati jelentősége, mint arra rövidesen rátérek.
Noha a „cigány az, akit a nem cigány környezet cigánynak tart” definíció pontosításra szorul, a gyakorlatban mégis kielégítően működhet, amennyiben - a „cigány” meghatározást eleve bizonytalannak tekintve - elég nagyra méretezzük a mintavétel során megkérdezettek számát, és az ítéletek nem olyan ellentmondók, mint a fenti példában. De vajon így van-e?
Két érvet szokás felhozni annak érzékeltetésére, hogy a „cigány” meghatározás mennyire képlékeny. Az egyik a cigánynak tartott és a magát cigánynak valló népesség közötti óriási különbség: Magyarországon közel félmillió a százötvenezerrel szemben. A másik az időben ismétlődő, úgynevezett panelfelvételek tapasztalata, mely szerint ugyanazon kérdezők ugyanazon személyeket hol így, hol úgy minősítik. (Lásd például Sík Endre: A longitudinális cigány. Replika, 1995. június.) Véleményem szerint egyik érv sem meggyőző, miközben maga a Kemény-Havas-Kertesi-féle felvétel bizonyítja, hogy a nem cigány környezet pontosan határolja körül a cigány kisebbséget.
Az „önbesorolásra” való hivatkozás hibás, mert a külső megítélés egyöntetűsége, illetve a külső és belső megítélés egymáshoz való viszonya két különböző kérdés. A cigányságot érő megkülönböztetést azok szenvedik el, akiket a nem cigány környezet cigánynak tart, a kutatás is ezt a népességet próbálta körülhatárolni. Az ide tartozók száma akkor bizonytalan, nemcsak gyakorlatilag, hanem elvileg is, ha a külső ítéletek erősen megoszlanak, de - hacsak nincsenek személyes kapcsolatban az ítélők a megítéltekkel - független attól, hogy az utóbbiak mit gondolnak saját etnikai hovatartozásukról.
A panelvizsgálatokban megjelenő bizonytalanság értékelésekor két dolgot figyelembe kellene venni. Egyfelől közismert, hogy a panelek egymást követő hullámaiban még olyan egyértelműnek tűnő változók esetében is gyakran adódnak eltérő értékek, mint az iskolázottság vagy a születési év. Másfelől, amikor a kérdező kétszer egymás után besorolja a kérdezett személyt, az statisztikai értelemben nem jelent mást, mint egy kísérlet kétszeri végrehajtását egy-, azaz 1 fős mintán. Ha elég sok embert kérdeznének meg a célszemélyről - például mindig egy ötvenfős kérdezőbiztos csoport faggatná őt, és a többségi vélemény alapján történne a minősítés -, akkor a „panelhiba” a töredékére csökkenne, vagy teljesen eltűnne. Márpedig ennek így kellene történnie a mesterség szabályai szerint, hiszen „a célszemély minősítése a kérdező által”: bizonytalan kimenetű valószínűségi változó, melynek mérésére egy vagy két megfigyelés nem elegendő.
Éppen az országos cigányvizsgálat szolgáltat perdöntő érvet amellett, hogy a „fehér” környezet egyértelműen határolja körül a cigányságot: az adatfelvétel első körében cigányként felkeresett 2201 személy (háztartás) közül 1,4 százalék tagadta meg a válaszadást azzal az indokkal, hogy nem tartja magát cigánynak. Ha ugyanezt az okot tételezzük fel az indoklás nélküli, emberjogi indokkal vagy egyéb okból bekövetkezett válaszmegtagadás esetén is, akkor is csupán 4,9 százalékra tehetjük azoknak az arányát, akik elutasították a nem cigány környezet rájuk vonatkozó megítélését. Ha igaz is, hogy a cigányként megkülönböztetettek számbeli többsége magát elsősorban magyarnak vallja, azért szinte mindegyikük érvényesnek fogadja el a többségi társadalom minősítését. Bizonyára vannak, akik büszkén, mások egyfajta, érzelmileg semleges etnikai különbségtudat alapján, és sokan az életüket ellehetetlenítő bélyegként - de ez már egy másik kérdés.
A cigányként megkülönböztetett népesség statisztikailag egyértelműen körülhatárolható halmaz. Ladányi és Szelényi érvével - mely szerint értelmetlen dolog az „igazi” cigányság körének felmérésével bajlódni, vagy „a cigányok” számáról beszélni - csak egyetérteni lehet, de ilyesmire az 1993-94. évi kutatás résztvevői nem törekedtek. Erőfeszítéseik arra irányultak, hogy a definíciójuknak megfeleltethető népességből - először is - reprezentatív mintát vegyenek. Arról, hogy ez miként történt, Kézdi és Kertesi könyve részletekbe menően beszámol, itt csak az alkalmazott logikát eleveníteném fel.
A mintavétel elsődleges egységeként kis földrajzi egységek szolgáltak. Ezeket a kutatók a cigány lakosság sűrűsége szerint csoportokba sorolták. Budapesten a városrendezési körzetek képezték a szóban forgó „kis földrajzi egységeket”, a besorolás pedig az általános iskolai cigány tanulók számára vonatkozó, Ladányi János és Csongor Anna által gyűjtött adatok alapján történt. Miskolcon iskolakörzeteket minősítettek „sűrűnek”, „ritkának” vagy „üresnek”, hasonló, teljes körű általános iskolai adatgyűjtés alapján. Más városokban kulcsinformátorokat - önkormányzati szakembereket, tanárokat, orvosokat, cigány szervezetek képviselőit - kértek meg a körzetek rangsorolására. A falvak esetében a kutatók maguk képeztek iskolakörzeteket (úgynevezett „községbokrokat”, melyekben az iskolával nem rendelkező falvak az iskolaközponthoz rendelődnek), hogy ezeket a rendelkezésre álló iskolai statisztikák alapján rangsorolhassák. Az így előállított, rétegzett lakókörzeti sokaságból mintát vettek, majd a kiválasztott körzeteken belül újabb kulcsinformátorok (például tanárok, védőnők) segítségével - továbbá a környéken lakók megkérdezésével - összeírták a cigány háztartásokat.
Ennek a szellemes, az előítéletek építkezését követő eljárásnak (az előítélet szót itt technikai értelemben használva) akad néhány, hiányérzetet vagy kételyt ébresztő részlete. A kevésbé súlyosakkal kezdve: jó lenne többet tudni a körzetszintű meghiúsulás kérdéséről és a körzetbesorolás részleteiről. Miért zárkózott el a cigányvizsgálatban való közreműködéstől például Szeged városa, milyen érveket hoztak fel az illetékesek a többi együtt nem működő településen? Valóban függetlennek tekinthető-e a körzetszintű meghiúsulás a cigányok részarányától, mint a szerzők állítják, de nem dokumentálják, például népszámlálási adatok felhasználásával? Pontosak-e a települési kulcsinformátorok által adott településrész-besorolások? Vajon Budapesten és Miskolcon, ahol a városrészek besorolása teljes körű iskolai statisztikák alapján történt, nem lehetett volna egyszersmind kikérni az önkormányzati (stb.) szakemberek véleményét is az egyes körzetekről, legalább itt ellenőrizve, hogy azonos eredményekre vezet-e a kétféle besorolási eljárás?
Folytatva egy súlyosabb kétellyel: nem világos, pontosan hogyan történt a kiválasztott körzeteken belül a címösszeírás. Erről alig esik szó a könyvben: megtudjuk, hogy a kérdezők a már említett kútfők kikérdezése mellett végigjárták az utcákat, a helybeliektől érdeklődtek a cigány családok lakcíme után, és a többi. Úgy tűnik, az itt követett eljárásról maguk a szerzők sem tudnak sokat, noha a körzeteken belüli összeírás részletei sok mindent elárulhattak volna arról, hogyan definiálódik a „relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren”. (A népességbecslést az ebből fakadó bizonytalanság nem érinti, mert a 3. fejezetben a szerzők kisebb vagy nagyobb összeírási hiba feltételezésével számított becslési variánsokat tesznek közzé, melyeknek eredményei igen közel esnek egymáshoz.)
Abban igazat kell adnunk Ladányinak és Szelényinek, hogy a klasszifikáció - az emberek hajlandósága arra, hogy kisebbségként különböztessenek meg egy olyan csoportot, melynek tipikus tagja a többséghez tartozónak vallja magát - a probléma magvához tartozik: ha egyszer arra a kérdésre, hogy „ki a cigány”, csak a többségtől kapható válasz, akkor valóban lényeges információt hordoznának a klasszifikációra vonatkozó adatok: mely településeken kik fektettek fel listát az ott lakó romákról, és milyen célból? Ténylegesen mire használták ezeket a listákat? Milyen lakókörzetekben mekkora volt az emberek hajlandósága arra, hogy a lakótársaikat cigányként osztályozzák? Különböztek-e a klasszifikációs szokások településméret, iskolázottsági és jövedelmi szint szerint, vagy a helyi választási eredményekben megnyilvánuló politikai beállítottság függvényében? E kérdések megválaszolására a cigányfelvétel mintavételi naplói, ha voltak ilyenek, éppenséggel alkalmasak lehettek volna.
A körzeteken belüli összeírás fázisa nemcsak technikai és szociológiai, hanem etikai értelemben is kényes pontja a cigányvizsgálatnak. Az országgyűlés emberi jogi bizottságának elnöke a követett eljárást nem találta törvényellenesnek. Tudomásom szerint a kutatás lezárulta után hivatalába lépő adatvédelmi biztos sem kifogásolta a módszert - a roma háztartások összeírását külső információ alapján -, szemben azzal a gyakorlattal, amikor a kérdezőbiztosok minősítik a kérdezetteket, anélkül, hogy erre figyelmeztetnék őket. Ez azonban nem változtat azon, hogy sokan olyan listára kerültek fel, amelyen esetleg nem szerettek volna szerepelni. A kutatás biztosította a jogorvoslat lehetőségét - a listára kerültekkel közölték, miért és hogyan kerültek a mintába, módjukban állt a válaszadást megtagadni, miközben az adatfelvétel jóhiszeműségéhez és a kutatók diszkréciójához sem férhetett kétség - ám mindez mégiscsak post festa történt. Kétségtelen: a „cigánykérdés” megszűnésének egyik állomását jelenti majd, ha az itt követett mintavételi eljárás a többségi társadalom együttműködésének hiányában lehetetlenné válik. (Ahogy ma elképzelni sem lehetne ilyen módszerrel lefolytatott „zsidókutatást”, sőt a magukat zsidónak vallók körében végrehajtott adatfelvétellel szemben is markáns ellenérvek fogalmazódnak meg. Lásd Török Mónika A lista című glosszáját a Magyar Hírlap 1999. november 11-i számában.)
A könyv második fejezete a minta torzulásait és az ezekből adódó becslési hibát tárgyalja, szakszerűen és meggyőzően. A szerzők figyelembe veszik, hogy egyes körzetek technikai okokból eleve nem kerülhettek be a mintába, más körzetek pedig téves besorolás alapján kerültek be. A mintavétel második lépcsője egyes körzetekben - az önkormányzat tiltakozása miatt vagy együttműködésének hiányában - meghiúsult; a mintába nem cigány háztartások is bejutottak (sem ők maguk, sem a kérdezőbiztos nem tartotta őket cigánynak); végül, a kérdezés egyes esetekben elköltözés, elhalálozás vagy válaszmegtagadás miatt meghiúsult. A fenti forrásokból származó torzító hatásokról a szerzők nem egyszerűen „megemlékeznek”, mint szokás, hanem minden esetben becslést adnak a lehetséges torzítás mértékére. Ezt követően az iskolai statisztikákkal való tételes összevetés alapján ellenőrzik, nem szorul-e belső korrekciókra a minta.
Miközben a második fejezet a kötet szakmailag kiemelkedő teljesítménye, valószínűleg éppen itt (mondjuk, az 55. oldalon, ahol a margóra nyomtatott szociofotóról cigány kisfiú kukucskál felénk, függöny mögül, kis híján eltakarva a Cochrane-féle varianciaképlet jobb szélét) érzi majd bizarrnak a leendő olvasó a könyvet, amennyiben nem követik elemző, a tárgyról, és nem a módszerről szóló, hasonló kiállítású és alaposságú kötetek. A fejezet egyébként példaszerű elemzésének vagy egy monográfia bevezető kötetében, vagy valamilyen statisztikai folyóiratban lenne a helye.
A könyv harmadik fejezete ismerteti a cigányság lélekszámára vonatkozó becsléseket: az egyik a felvétel mintavételi algoritmusának „visszafordításával” készült (közvetlen módszer), a másik az iskolai statisztikák alapján (közvetett módszer). A szerzők bizonyítják, hogy a tévedés 10 százaléknál kisebb kockázata mellett 357 és 547 ezer (közvetlen becslés), illetve 364 és 568 ezer fő közé (közvetett becslés) tehető a többség által cigánynak tekintett népesség. E becslések középértéke - az 1993. évi cigány népesség legvalószínűbb nagysága - 455 ezer fő.
Ehhez fogható tudományos alapossággal és körültekintéssel - tudomásom szerint - még nem készült becslés a cigányság lélekszámáról sem itthon, sem másutt. A szerzők érdeme nem merül ki abban, hogy kiszámítottak egy, a társadalmi önismeret és a további kutatás számára nélkülözhetetlen adatot. Legalább ilyen fontos, hogy módszertani mércét állítottak egy ilyen típusú számadat megbecsléséhez, tételes kritika nélkül is helyére téve a licitálós játékot, ami ebben a kérdésben Magyarországon folyik (a nagyotmondásban érdekelt szereplők részvételével).
Az elemző részeket követő vaskos adattár a megszállott böngészőkön és a térképek szerelmesein kívül elsősorban a regionális kérdésekkel és településtörténettel foglalkozó kutatóknak ajánlható. Sajnálatos - és akkor is hiányossága a könyvnek, ha bevezetőnek tekintjük -, hogy az adatokhoz még a fő tendenciákat összefoglaló, leíró jellegű elemzés sem csatlakozik, csupán az egyes összeírások módszeréről kapunk rövid, a forráskritikai elemet nélkülöző ismertetést, kivéve az 1990. évi népszámlálást és a KSH 1993. évi nemzetiségi felvételét, melyekről valamivel részletesebben szól az F5. Függelék - ám ez sem vállalkozik az adatokban meglévő, esetleg szisztematikus különbségek feltárására.
Ez tehát valóban „csak” adattár, melyben szerzői irányítás nélkül, szabadon barangolhatunk, nemes vagy nemtelen szándékkal. Felelős kormánytényezők kiszámíthatják például belőle, hány forintot kapnak a romák - mint olyanok -, mondjuk azáltal, hogy az általuk sűrűn lakott Salgótarjánnak különféle állami pénzek jutnak. A cigányok elkülönítésének hívei elégedetten nyugtázhatják, hogy míg 1896-ban vagy 1941-ben elvétve akadt olyan település, ahol a cigányok részaránya felülmúlta volna az egyharmadot, ma nem ritkák a kétharmadon felüli értékek. A passzív elkülönülésre vágyók megnézhetik, hol ne vegyenek hétvégi házat. Borús perceket szerezhetnek az adatok az országgyarapításról ábrándozó nemzeti erőknek: szembesülniük kell a ténnyel, hogy amennyiben az 1896. évi arányokat ma is közelítőleg érvényesnek fogadjuk el, Erdély és a Partium visszacsatolásával várhatóan két és félszeresére növekedne a honi cigány népesség.
Hogy jó dolog-e tudni, hány cigány él Magyarországon, és hol, arról megoszlik a romák véleménye (is). Nem gondolom, hogy az adatszerű vizsgálódást elutasító álláspontra eleve úgy kell tekinteni, mint a mások szerencsétlenségéből tollasodó „pesti kutatókkal” szembeni éretlen megnyilatkozásra. Bizonyos feltételek mellett valóban el lehetne tekinteni a cigányként megkülönböztettek helyzetének tudományos kutatásától. Ha csupán a cigányság nyílt megkülönböztetésében állna a probléma - a diszkrimináció nem párosulna mély társadalmi elesettséggel -, továbbá, ha a kettős hátrány leküzdésében a romák nem csak önmagukra számíthatnának, akkor legfeljebb a tudományos kíváncsiság nem feltétlenül méltánylandó motívuma indokolhatná a reprezentatív adatgyűjtést. Miért?
A diszkrimináció tényét és tömegességét hitelesen dokumentálhatják a jogvédők beszámolói. Szerintem meggyőzőbben teszik, mint az ökonometriai tanulmányok, melyek a béreknek vagy más változóknak néhány könnyen mérhető tényezővel meg nem magyarázott „reziduumából” következtetnek a faji, nemi vagy másfajta megkülönböztetésre. Az emberek többsége ezeket az eredményeket nem érti, az értő kisebbség pedig, ha nem akarja, nem fogadja el. Az elméleti modelleket ugyanis nem lehet olyan egyértelműen operacionalizálni, hogy a becslési reziduumok ilyen értelmezésével szemben ne merülhessenek fel komoly ellenérvek, melyekkel csak az empirikus modell kereteiből kilépve lehet vitába szállni. Kétségtelen, hogy a jogvédők riportjai csupán eseteket ismertetnek, ám minden egyes leírt eset százak vagy ezrek viselkedéséről ad látleletet: a diszkóból kiebrudalt cigány ember történetének nem két szereplője van, részes abban a zavartalanul szórakozó fehér bőrű vendégsereg, a tűrő vagy támogató helyi hatalom, a közömbös ipartestület, az eset hírértékét alacsonyra taksáló sajtó és sokan mások.
Ha csak a diszkrimináció akadályozná a cigányság felemelkedését, talán igaza lehetne Ladányinak és Szelényinek abban, hogy „társadalomkutatóként ne azzal foglalkozzunk, hogy ki milyen etnikai csoportba tartozik, hanem, hogy ki miért akarja a társadalom egyes tagjait ťkizárniŤ azzal a tettel, hogy azokat etnikai másként minősíti”. (I. m. Kritika, 1998.)
Nem hiszem, hogy ez az adott helyzetben fontos kérdés lenne. A többségi társadalom meglehetős pontossággal határolja körül a cigányságot - az pedig olyan társadalmi helyzetben van, ami a közeli jövőben kizárja az etnikai megkülönböztetés megszűnését. A cigányság társadalmi helyzetének felmérésére, a leszakadás mértékének megállapítására vállalkozó kutatást - ennek részeként a népességbecslést - nem pótolhatják olyan vizsgálatok, melyek az etnikai besorolás genézisét állítják a középpontba. Társadalmi tényfeltáró kutatásra sem lenne szükség azonban, ha közmegyezés uralkodna abban, hogy az elesettség és megkülönböztetés önerősítő köre létezik, és abból a cigányság csakis külső támogatással léphet ki. Az állam, amely milliárdokat költ vélelmezett (pontosan soha fel nem mért) „hátrányos helyzetek” enyhítésére, miért ne költhetne többet a cigányság felemelésére a való helyzet aggályosan pontos megismerése nélkül?
Közmegegyezésről azonban szó sincs. Ezért kellenek az adatok, nem azért, mintha érdekelnék a döntéshozókat, vagy megingatnák az előítéleteseket. Megbízható adatokra az öntudatra ébredő cigányságnak van szüksége, hogy saját helyzetét pontosabban láthassa, megtalálhassa a kivezető utakat, és azok együttesét politikai alternatívaként mutathassa fel. Ezért tehető meg egy „cigánykutatásban” az, ami egy „zsidókutatásban” itt és most nem: a külső ítélet alapján történő besorolás, amennyiben ezt a cigányság legitim képviselői célszerűnek tartják. (Miként ez 1993-94-ben történt). Ezért kell és szabad elvégezni a megkülönböztetettekre vonatkozó tudományos igényű adatgyűjtés munkáját - ahogy Kertesi Gábor és Kézdi Gábor tette a Kemény-féle kutatás során, a részfeladat iránti alázattal, az egész iránti elkötelezettséggel.
Könyvüket arra a polcra helyezem, ahol csonka lexikonsorozataink torzó mivoltunkban is becses példányait tartjuk: a Magyar Lexikon „Encziklopédisták - Franczia Művészet”, és a Nagy Révai „A-Arany” kötetei közé.

Köllő János

Socio-typo, Budapest, 1998. 467 old. (alcím a belső borítón)




Czettler Antal: A mi kis élethalál kérdéseink

A magyar külpolitika a hadbalépéstől a német megszállásig

„A zt tapasztalta [ti. Francis Deak amerikai ezredes], hogy a nagy problémák mögött mi a saját kis élethalál kérdéseinket is nézzük, és igyekszünk Amerikát is rávenni, hogy lássa és értse meg őket” - idéz Czettler Antal könyve címében Kállay Miklós emlékiratából. A Svájcban élő jogász-történész munkája folytatása a Teleki-kormány külpolitikájával foglalkozó kötetének (Czettler Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939- 1941. Bp., 1997).
Czettler kitűnő könyvet írt, amely sokkal többet foglal magában, mint amit az alcím sejtet. A mű nem csupán a Bárdossy- és a Kállay-kormány külpolitikáját mutatja be igen aprólékosan, szinte napról napra haladva, hanem az 1942 és 1944 közti magyar belpolitikáról is átfogó képet tár elénk, s egyszersmind kiváló Kállay-portrét is ad.
Czettler Bárdossy László rövid, alig egyéves miniszterelnökségének a vázolásával vezeti be művét. Ez elkerülhetetlen annak megértéséhez, milyen bel- és külpolitikai helyzetben vette át a kormányzást Kállay a kormányzó és Horthy szűkebb tanácsadói köre hosszas unszolására 1942. március 9-én. Czettler két részben tárgyalja elsősorban a Bárdossy-kormány külpolitikáját - Magyarország hadba lépése előtt és után. Bárdossy személyisége, ellentmondásos karaktere ma is gyakran vita tárgya a történészek és a különböző politikai áramlatok körében. Czettler higgadtan, a diplomáciai forrásokra alapozva, megértő módon, de helyenként kritikusan értékeli Bárdossy politikáját. Ne feledjük, Magyarország 1941-ben három nagyhatalommal került hadiállapotba: a Szovjetunióval, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Bárdossyból sokszor briliáns jogi okfejtése ellenére sem lett Bethlen István vagy Teleki Pál kvalitásaival rendelkező államférfi. Az, ahogyan az amerikai követnek a magyar hadüzenetet bejelentette, az elemi diplomáciai udvariasságot is nélkülözte, így részben nevetségessé, részben lehetetlenné tette magát Herbert Pell követ, valamint a magyar és külföldi politikusok és diplomaták egy része előtt is. Igaz, Czettler azzal mentegeti a kormányfőt, hogy ha 1941 júniusában Magyarország nem lép be a háborúba, akkor a németek 1942-ben valószínűleg úgyis kikényszerítették volna a hadba lépést, ám nyomban hozzá is teszi: „Ennek ellenére Bárdossy 1941. júniusi hadba lépését szükségtelennek tartom. A magyar kormány kötelessége lett volna, hogy a lehetőségek szerint időt nyerjen. Ezt 1941 decemberéig vagy legkésőbb 1942 januárjáig meg lehetett és meg kellett volna próbálni. Bárdossy László ezt elmulasztotta.” (69. old.)
A két jól megírt bevezető fejezet után, melyek a könyv egyötödét alkotják, Czettler rátér a Kállay-kormány 1942. évi külpolitikájára. Kállay kinevezésekor öt pontból álló programot terjesztett a kormányzó elé: 1. megőrizni az ország még fennálló függetlenségét; 2. ellenállni a német követeléseknek, és elkerülni a német megszállást; 3. fejleszteni és a háború végéig épségben megőrizni a honvédséget; 4. kapcsolatokat létesíteni az angolokkal; 5. a németek bizalmatlanságának eloszlatására „németbarát gesztusokat és ha szükséges, antiszemita kijelentéseket tenni”. Ez utóbbiakra szükség is volt, hiszen Göbbels 1942. április 1-jei naplóbejegyzése sokat elárult róla, hogyan fogadták a náci politikusok az új magyar miniszterelnököt: „Horthy szívesen kiugrana, csakhogy a Führer megtette a szükséges ellenlépéseket. Kállay, a miniszterelnöke, cégéres disznó.” (128. old.) Ettől kezdve ez szabta meg Kállayval szemben a német alapállást. Kállay beszédeiben s megnyilatkozásaiban kormányzása során végig az „öncélú” magyar külpolitika kifejezést használta, amin az ország függetlenségét célzó politikát értette. Természetesen nem volt e téren könnyű dolga. Tettei és a szavai gyakran nem álltak - mert nem is állhattak - összhangban egymással, hiszen a németeknek folyton a tengelybarátságát kellett bizonygatnia. Czettler több ízben is kiemeli, hogy a „hintapolitika”, a „Kállay-kettős” („kettőt jobbra, kettőt balra”) kifejezéseket a korabeli pesti humor, s nem az 1945 utáni marxista történetírás szülte. Ez utóbbi képviselői sűrűn hangoztatták, hogy Kállaynak és kormányának fő célkitűzése volt, hogy átmentsék uralmi rendszerüket a háború utánra. Czettler iratokkal alátámasztva és helyenként talán a kelleténél hosszasabban - de jogosan! - vitatja ezt a marxista történetírói véleményt.
A könyv legjobb részei közé tartozik, amikor Czettler a magyar politikai elit „angolbarát” és „németbarát” csoportjait, tényleges politikai súlyukat elemzi. „Az ellentétek a két tábor között az 1943-as év folyamán annyira éleződtek, hogy kis túlzással szinte ťlatens polgárháborúrólŤ lehetne beszélni, amely végzetes módon megosztotta a magyar társadalmat” - írja (137-138. old.).
A mű negyedik fejezetében a szerző az 1943-as magyar béketapogatódzásokat ecseteli túlságosan is részletesen. Czettler Juhász Gyula munkáira (főként a Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban [szerk.: Juhász Gyula. Bp., 1978] című könyvére) támaszkodva mutatja be az angol-magyar titkos tárgyalásokat, de nagy teret szentel az Egyesült Államok felé mutató puhatolózásoknak is. Mindezt Mussolini bukásának és Olaszország háborúból való kiválásának a leírása követi. Czettler hangsúlyozza, hogy az olasz fordulat után alapjaiban rendült meg a német-magyar viszony, és a Warlimont tábornokkal már 1943. szeptember 9-ről 10-ére virradó éjszaka, a Márvány-tengeren állomásozó angol jachton kötött, Veress László által aláírt előzetes fegyverszünetben csúcsosodott ki. Ebben a magyar kormány megerősítette kapitulációját, azzal a megszorítással, hogy ezt addig nem hozzák nyilvánosságra, amíg a szövetséges csapatok a magyar határokhoz nem érnek. Érdekes, hogy míg a német elhárítás az összes magyar béketapogatódzásról tudott, addig a Veress-féle előzetes fegyverszünetet a német iratok nem említik, bár valószínűtlen, hogy a németek éppen erről ne tudtak volna. Mindez azonban már nem sokat nyomott a latban. Magyarország német megszállása véget vetett minden magyar kiugrási próbálkozásnak.
Néhányan a németekkel szembeni katonai ellenállásra biztatták volna Kállayt (például a Svájcban az angolokkal és az amerikaiakkal tárgyaló egykori londoni követ, Barcza György), ez azonban, ahogy Czettler is megállapítja, aligha vezethetett volna eredményre, és többek közt a magyar hadsereg hiánytalan pusztulását, a német- és nyilasellenes erők, valamint a zsidóság teljes kiirtását jelentette volna.
Vajon elkerülhettük volna-e a német megszállást, ha a szövetséges erők Churchill és a brit vezérkar szándékának megfelelően egy balkáni partraszállást hajtanak végre? Aligha. Szinte elképzelhetetlen, hogy Hitler akár Bécsig is engedte volna az angol-amerikai előnyomulást. Arról nem is szólva, hogy amíg a szövetségesek Magyarországig elérnek, addig a németek többször is bevonulhattak volna Budapestre. Czettler jól látja, az Egyesült Államokban is akadtak kiváló diplomaták - George Kennan, az amerikai diplomácia még ma is élő klasszikusa, vagy William Bullitt, egykori moszkvai és párizsi nagykövet -, akik figyelmeztették Rooseveltet a szovjet terjeszkedési szándékokra. Bullitt 1943-ban az elnökhöz intézett számos memorandumában megbélyegezte Sztálin imperialista politikáját, és követelte, hogy az orosz expanzió megakadályozása érdekében jelöljenek ki katonailag védhető demarkációs vonalat Kelet-Európában. Csakhogy Bullittnak 1942 után már nem volt döntő befolyása Rooseveltre. (1944 októberében Moszkvában még Churchillnek sem igen sikerült elnyernie az amerikaiak hallgatólagos támogatását a „százalékegyezményhez”.) Roosevelt sokkal inkább az oroszokat csodáló Harry Hopkinsra és a tábornokaira, Eisenhowerra és Marshallra hallgatott. Ők pedig kimondottan ellenezték a balkáni partraszállást. Az amerikai elnöknek nem volt fontos Kelet-Közép-Európa, mert úgy vélte, a háború után majd ráérnek mérlegelni a régió sorsát. S egyébként is hajlamos volt a nehéz problémák megoldását elhalasztani.
„Elkerülhető lett volna-e Magyarország tragédiája?” - teszi fel Czettler a kérdést az utolsó fejezet címében. Válasza: nem. A szerző a lényegre tapint rá, amikor megállapítja, hogy Teleki Pál kormányzása idején Magyarország még nem hadviselő fél, Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt azonban már három nagyhatalom ellen is hadat visel. Kállay feladata tehát Telekiénél is jóval nehezebb volt. Emellett Kállaynak két fontos tényezővel is meg kellett küzdenie: a közvélemény jelentős részével (szélsőjobboldali pártokkal, a kormánypárt jobbszárnyának a zömével és a tisztikar tagjainak a döntő többségével), amely gyanakvással fogadta a miniszterelnökségét, ugyanakkor szembesülnie kellett az angolszász-szovjet koalíció szilárdságával is. Kállay bízott ugyan benne, hogy „az angolok és amerikaiak nem veszik rossz néven Magyarországtól, amiért belépett a Szovjetunió elleni háborúba, s abban is reménykedett, hogy az angolszász-szovjet koalíció még a háború befejezése előtt fel fog bomlani” (603. old.), ám ez naivitás volt a részéről.
Czettler arról igyekszik meggyőzni az olvasót, Kállay mindent megtett azért, hogy az országot a háborúból kivezesse. Felvetődik a kérdés: Magyarország sorsát kizárólag a nagyhatalmak szabták-e meg? A kérdésre elsősorban levéltári forrásokra alapozott kutatások után adható majd megnyugtató válasz. Czettler is ad a kérdésre egyfajta feleletet, ezt azonban nem tartom teljesen kielégítőnek.
Emellett néhány nagyobb és több kisebb hibára s hiányosságra érdemes felhívni a figyelmet, annál is inkább, mert egy újabb kiadásban könnyen javíthatók.
Az 1. fejezet végén olvasható a megállapítás, mely szerint Magyarország és Kelet-Közép-Európa 1945 utáni sorsáért az angolszász hatalmak voltak a felelősek, amelyek „mérhetetlen anyagi és stratégiai fölényük ellenére nem akadályozták meg, hogy a Hitler ellen először szembeszálló Lengyelország és vele együtt egész Kelet-Közép-Európa egy másik, ugyancsak agresszív, totalitárius, antihumanista nagyhatalom, a bolsevista Oroszország uralma alá kerüljön” (71. old.). Ez így túlságos leegyszerűsítés. Kelet-Közép-Európa és benne Magyarország 1945 utáni sorsát valóban a nagyhatalmak is meghatározták, mégsem szabad egybemosni az angol, az amerikai és a szovjet külpolitikai célokat. A világháborúban a három nagyhatalom egyetlen közös akarata végig az volt, hogy Hitlert és a náci Németországot megsemmisítsék. Ideje azonban leszámolnunk bizonyos legendákkal és tévképzetekkel. Winston Churchill mindig is jóindulatúan viseltetett Magyarország iránt, aminek több tanújelét is adta. 1941 áprilisában például a brit kormány a miniszterelnök óhajának megfelelően nem üzent hadat Magyarországnak, noha külügyminisztere, Anthony Eden is erre ösztökélte a kormányfőt. 1941. december 4-én pedig - napokkal a Finnországnak, Romániának és Magyarországnak átadott hadüzenet előtt - Churchill így írt egyik feljegyzésében Edennek: „Történelmi hibát követünk el, rendben van. Vállalom érte a teljes felelősséget.” (Mármint a hadüzenetekért.) (Public Record Office, London, PREM 3/580/1) Évekkel később, az 1944-es októberi moszkvai konferencián Churchill a „százalékegyezmény” megkötésével sem azt kívánta elérni, hogy Magyarország orosz megszállás alá kerüljön. Akkor adódott talán az utolsó lehetőség arra, hogy a három szövetséges nagyhatalom pontosan meghatározza az orosz, illetve az angol-amerikai befolyási övezeteket Délkelet-Európában. Az angolok voltak a kezdeményezők, és már jóval előbb, 1944 tavaszán kialakították elképzeléseiket. Határozottan kijelenteni tehát, hogy a nyugati hatalmak a felelősek Magyarország sorsáért, nem lehet. Ezt akkor sem állíthatjuk, ha számításba vesszük, hogy az amerikai politika felelőssége nagyobb volt e téren, mint a brité.
Czettler Antal több ízben is megállapítja, hogy az angolszászok kelet-közép-európai politikáját a Londonban és a Washingtonban érezhető erősen baloldali befolyás szabta meg (55. old.). A „liberális” sajtó az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában egyaránt befolyással volt a közvéleményre, ez tagadhatatlan tény. A lényeg mégsem ez. Még azelőtt, hogy az oroszok rászorultak az angolszász katonai segítségre, meg lehetett volna határozni az orosz érdekszféra külső határait Kelet-Közép-Európában. Churchill tudatában volt ennek (lásd az 1944-es „százalékos” megállapodását Sztálinnal), miként annak is, hogy az amerikaiak és különösen az oroszok segítsége nélkül nem győzheti le Hitlert. Sztálin a balti államokat és Lengyelországot stratégiai jelentőségük miatt nem engedhette ki a markából, de máshol lehetett vele egyezkedni, ahogyan például Görögország és Finnország esetében is történt. A „százalékegyezmény” egyidejű sikere és kudarca végső soron nem Churchillen múlt, hanem Roosevelten, illetve az elnök politikai és katonai tanácsadóin, tábornokain.
Ugyancsak nagyon eltúlozza a szerző Károlyi Mihály és eszmetársai befolyását a BBC adásaira és ezen keresztül az angol külpolitikára (206., 313., 341., 382., 400-401., 595-596. old.), ugyanakkor Eduard BenesĄt súlyának megfelelően kezeli. Hogy milyen „befolyása” volt Károlyinak, arra álljon itt Hugh Daltonnak, a gazdasági hadviselés miniszterének 1941. május 22-i naplóbejegyzése: „…bár nagyon jól tud angolul [mármint Károlyi], alig lehet érteni, amit mond. Kötve hiszem, hogy van olyan politikai erő Magyarországon, amely komolyan venné ezt a szerencsétlent.” (The Second World War Diary of Hugh Dalton 1940-1945. Ed. Ben. Pimlott. Jonathan Cape, London, 1986.) Dalton, a munkáspárti politikus vaskos naplójában több szót nem is vesztegetett Károlyira. Brit kormányzati tényezők, a brit külügyminisztérium meghatározó tisztviselői sem vették komolyan Károlyit. A magyarbarát Macartney professzor időleges eltávolítása a BBC magyar adásaiból nem is annyira Károlyi műve volt, amint Czettler írja, hanem Bruce Lockharté, a Politikai Hadviselés Osztályának a vezetőjéé. Az ő csehszimpátiája, kiterjedt ismeretségi köre a cseh politikusokkal (főképp BenesĄsel, aki a teniszpartnere volt), nem maradt titokban.
Sommásnak hat, ahogyan Czettler Barcza György 1943-as svájci, az angolszász hatalmak megbízottaival folytatott titkos tárgyalásait, valamint a diplomata Kállayról és a Kállay-kormány politikájáról vallott nézeteit megítéli. Igaz, Barcza - ez a régi vágású, az Osztrák-Magyar Monarchiában képzett diplomata - némiképpen lenézte Kállayt, és ritkán értett vele egyet kül- és belpolitikai téren. Az is igaz, hogy naplójában „a megyei horizonton túl nem látó szabolcsi sviháknak” nevezte a miniszterelnököt (362. old.). Ám az, hogy Barcza, akinek úri gőgje a világlátott, széles körű műveltséggel rendelkező magyar hazafi évtizedes tapasztalatain nyugodott, mikor és mennyiben ítélt helyesen, külön vizsgálat tárgya lehetne. Az azonban biztos, hogy Barcza jól tudta azt, amit Kállay jó ideig nem mert igazán tudomásul venni. Az egykori követ 1941. október 27-én a következőket írta naplójában: „Mind jobban arra a meggyőződésre jutok, hogy ha a háború még eltart is 1944-45-ig, a nácikat oly megsemmisítő vereség éri majd, melyhez képest 1918 elhalványul. Sajnos majd akkor mi is a rossz, a német oldalon leszünk. A Szovjet pedig megszáll minket, hiszen ő van hozzánk a legközelebb, és akkor majd a német zsarnokságból a szovjetbe kerülünk. A barna diktatúrából a vörösbe. Szép kilátások!” (Barcza György: Naplórészletek, 1938-1944. Közzéteszi és bevezeti: Bán D. András. 2000, 1996. március, 8. évf., 3. szám, 43. old.)
Némelyik nyugati hatalom vezetőinek és diplomatáinak olyan megállapításokat tulajdonít a szerző, amelyeket nehéz értelmezni. Hármat emelek ki közülük. „Igaz, a nyugati hatalmak politikájának akkori irányítói szerették volna, ha a magyarok szabotálnak, robbantanak és hagyják halomra gyilkoltatni magukat annak érdekében, hogy a háború után az angolszász hatalmak ezt a magatartásunkat méltányolni fogják. De a mi népünk esztelenségre sohasem volt hajlandó, s e magyar mentalitás egyik legkiválóbb reprezentánsa volt Kállay Miklós.” (133-134. old.) Máshol pedig azt olvassuk, hogy Eckhardt Tibornak egy angol diplomata egyszer állítólag azt mondta: „It is not enough to be antinazi, one has to be pro-Soviet as well.” („Nem elég antinácinak [sic] lenni, szovjetbarátnak is kell lenni.”) (175. old.) Végül: Baranyai Lipót, a Nemzeti Bank egykori elnöke 1943 nyarán Royall Tylerral és Allen Dullesszal, Roosevelt elnök közép-európai megbízottaival tárgyalt Svájcban. Az amerikaiak azt kérték tőle, hogy Olaszország háborúból való kiválását kihasználva Magyarország szakítson Németországgal. Baranyai azonban ekkor az ebben az esetben fenyegető német megszállásra és a zsidók kiirtására hivatkozott, mire az amerikaiak állítólag azt válaszolták: a háború miatt „úgyis könyökig véres a karjuk”, és hogy ezért néhány százezer ember ide vagy oda nem számítana” (Czettler Antal kiemelése - 300. és 587. old.).
Vegyük sorjában az idézetteket. Nehezen bizonyítható, hogy a nyugati hatalmak azt kívánták volna a magyaroktól, hogy „gyilkoltassák halomra magukat”. Ellenben közös céljuk volt Hitlernek és szövetségeseinek a megsemmisítése. Az esztelenségre való hajlam állítólagos hiánya pedig nem feledtetheti velünk az oly kívánatos kiugrás végső sikertelenségét. Az antináci-szovjetbarát beállítottság kívánalmához azt fűzhetjük hozzá, hogy a kijelentést egy angol diplomata tette Szegedy-Maszák Aladár náciellenes és nem szovjetbarát diplomatának, a külügyminisztérium politikai osztálya egykori vezetőjének az emlékiratát használta ehhez forrásul. Nem tudjuk, ki lehetett a kérdéses angol diplomata, ezért nehéz értékelnünk szavainak súlyát. A Baranyai svájci tárgyalásain elhangzottaknak is Szegedy-Maszák emlékirata a forrása, ami nem igazán perdöntő bizonyíték. Van-e nyoma az állításnak az amerikai külügyi vagy egyéb iratok között? Nem tudjuk. Egyébként alig hihető, hogy éppen Royall Tyler, a Népszövetség egykori magyarországi pénzügyi megbízottja, aki évekig élt Budapesten, kedvelte a magyarokat, és sok magyar barátja is volt, ilyet vagy hasonlót mondott volna. Dullesról már inkább feltételezhető, de az sem biztos. Nem kellően dokumentált, sommás megállapítások ezek, melyek felvetik Czettler forráshasználatának a kérdését. A szerző elsőrendű német és magyar forrásokat használ, ami azonban csak részben áll az angol és amerikai külpolitikáról előadottakra. Juhász Gyula, Elisabeth Barker, Carlile Aylmer Macartney, Szegedy-Maszák Aladár és Barcza György munkái valóban fontosak és megkerülhetetlenek, ám önmagukban nem elegendők.
Hiányoljuk a Brit Központi Levéltárban és a washingtoni National Archivesban őrzött iratok felhasználását, amelyek ma már hozzáférhetők, hiszen az utóbbi években Londonban például egyre gyakrabban oldották (vagy oldják) fel a sokszor 75 éves kutatási tilalmat. S fontos iratok nemcsak Londonban vagy Washingtonban találhatók. Czettlerrel ellentétben ugyanakkor nem tartjuk jelentős forrásértékűnek John Montgomery volt budapesti amerikai követ, továbbá Újpétery Elemér vagy Laura-Louise Veress-Takács S. Dalma könyvét.
Czettler Antal igyekezett kijelölni - szerepének, politikai súlyának megfelelően, érdemeit és gyarlóságait egyaránt tekintetbe véve - Kállay Miklós helyét a magyar kül- és belpolitikában. Akad-e majd történész, aki hamarosan felülmúlhatja Czettler teljesítményét? Nem tudhatjuk. Ám annak, aki ezt megpróbálja, igen nehéz dolga lesz.

Bán D. András

Magvető, Budapest, 2000. 642 old. (Lassuló idő)




Svetlana Alpers: Hű képet alkotni

Holland művészet a XVII. Században

„Breve confinium artis et falsi”, keskeny közös határvonala emberi műnek és hamisságnak - ez a mondás, amelyet Alpers a Tacitusra hivatkozó Constantijn Huygenstől idéz, akár mottóként is állhatna a megjelenésekor, 1983-ban nagy port kavaró The Art of Describing előtt, jó és rossz értelemben egyaránt. Sajnos a könyv a magyar keresztségben a megtévesztő Hű képet alkotni címet kapta: ezt Alpers szövegéből emelte át a magyar változat szerkesztője (97. old.). A kérdéses helyen Alpers Robert
Hooke művének előszavát (1664) idézi, ám a mondat - és ez jellemző rá - Hooke-nál ilyen formában nem is szerepel, előszavában csak „hűséges kéz”-ről és „állhatatos szem”-ről (szerintem egyébként „megbízható szem”-ről) olvashatunk (96. old.). Svetlana Alpers tudatosan szakított a XVII. századi észak-németalföldi festészetről való gondolkodást a hetvenes-nyolcvanas években meghatározó ikonológiai iskolával, melynek képviselői a képek értelmezésekor nem az érzéki látványra figyeltek, hanem a fogalmi, újrafelismerő látás szükségességét hangsúlyozták: ezt a törekvést jelzi az eredeti cím, amit A látvány visszaadásának művészeteként lehetett volna fordítani. Alpers elhatárolja ugyan magát az ikonológiai iskolától, a képek értelmezésébe az ábrázolás világán kívül eső ismeretanyagot is bevonó művészettörténészek elképzeléseivel azonban közvetlenül csak munkája függelékében száll vitába (A holland művészet jelképes értelmezése). Sajnos a magyar olvasók nem ismerik se Eddy de Jongh, se De Jongh követőinek írásait, ezért az a kép, amelyet Alpers könyvéből alkothatnak maguknak a XVII. századi holland festészet jellegéről, megtévesztő: egyoldalúbb, mint azt maga Alpers feltételezte és szerette volna. A magyar kiadás előszavának szerzője, Németh István, a Szépművészeti Múzeum munkatársa, a téma legjobb hazai ismerője igyekszik pótolni ezt a hiányt, de érződik, hogy bár idegenkedik a sarkos értelmezésektől, nem tartotta volna szerencsésnek, ha megjelentetésekor rögtön meg is kritizálja Alpers munkáját (egy - többek közt De Jongh, Tümpel és Bruyn tanulmányait hozzáférhetővé tévő - cikkgyűjtemény előszavában ezt már megtette: Tizenhetedik századi németalföldi festészet. Szerkesztette Németh István. ELTE Germanisztikai Intézet, Néderlandisztikai Központ, 1997. [Németalföldi Kultúra Szöveggyűjtemény Sorozat 5.]).
Svetlana Alpers könyve öt fejezetből áll, ezek sorrendben a következők: Constantijn Huygens és az Új Világ, Kepler szemmodellje és a leképezés jellege északon, Az ábrázolás mestersége, A térképészet hatása a holland művészetben, A szövegek a holland művészetben. Az epilógus Rembrandt és Vermeer művészetét elemzi, a függelék pedig a képek jelképes értelmezésének lehetőségét vitatja.
Alpers abból indult ki, hogy a hagyományos művészettörténészi módszerek jórészt az antik és az itáliai művészet megértésére tett kísérletek során alakultak ki, és már ezért is kérdéses, alkalmazhatók-e az északi művészetre. Szerinte a holland művészet nem narratív, hanem leíró jellegű, amit valamiféle nemzetkarakterológia részeként (például 24. old.) a tipikusan holland látásmóddal vagy alapvetően vizuális jellegű kultúrával magyaráz. Ezen azt érti, hogy Németalföldön nem folyt semmiféle tudós diskurzus a festészetről; ez a mesterség nem kapcsolódott intézményekhez, a hagyományos készségeket alkalmazta, és a hollandoknak kivételes érzékük volt a felfedezéshez és rácsodálkozás öröméhez (48. old.). Alpers hangsúlyozza, hogy a maguk korában a XVII. századi holland festők alkotásait éppúgy a látható világ tanulmányozásának, leírásának eszközeként használhatták, mint a mikroszkópot, a távcsövet és a hozzá hasonló célt szolgáló térképet, vagy a camera obscurát. A festők, rajzolók nem valamilyen üzenetet kívántak megfogalmazni, céljuk a látott dolgok minden ideológiától mentes, tárgyszerű rögzítése volt. Hagyományai, illetve kivételes geopolitikai helyzete miatt Hollandia lehetett az a hely, ahol a XVII. század szemléleti váltása, melynek során az érdeklődés az olvasás és értelmezés kultuszától végleg a látás és a megjelenítés formái felé fordult, „teljes mértékben megvalósult a képalkotás folyamatában” (21. old.). Alpers könyvében a holland művészet leíró jellegét elemzi, a valóságosnak tűnő megjelenítés formáit veszi sorba: a mű csúcspontjai a „tipikusan holland”-nak tartott Pieter Saenredam képeit bemutató részek. Az epilógus a holland művészetet sajátosan naggyá tévő kivételes együttállásnak az eltűnéséről is beszámol - ugyanis a hagyományosan a holland típust megtestesítő (a szó eredeti értelmében realista) Vermeer utolsó képei „már jelzik azt a szakadékot a kép és az ábrázolt világ között, amelyet a holland képzőművészetnek kis híján sikerült elrejtenie” (250. old.) Alpers könyvét újraolvasva számomra sokszor nem volt egyértelmű: vajon az ábrázolt világ és a kép közti különbség elrejtését kísérelték-e meg a holland festők, vagy arra figyelmeztették nézőjüket, hogy szemfényvesztő játékot játszanak vele? Az előbbit mutatja be például a kepleri szemmodellt elemző fejezet (hogyan jelenhet meg az ábrázolt a szemlélőtől függetlenül létező, objektív látványként a képen), az utóbbit a térképészet hatásáról szóló rész (hogyan lehet egy kép egyszerre feljegyzés egy felületre és valami látottnak a felidézése).
Nem vagyok művészettörténész. Azt gondolom azonban, hogy a könyv magyar (művészettörténész vagy laikus) olvasóinak nagy része nem ismeri azokat a holland forrásokat, melyekre Alpers hivatkozik könyvében. Tudomásom szerint Alperst eddig nemcsak művészettörténeti elképzelései miatt bírálták (lásd Németh István előszavának 2-3. jegyzetét, 261. old.), hanem mint kutató-olvasót is megkritizálták. Kétségtelen, hogy az írott szövegeket nem az egyes festmények értelmezéséhez használja fel, hanem mintegy a holland szellemet, a művészek szemlélet- vagy mentalitásbeli közösségét kívánja felmutatni a segítségükkel. Teszi ezt azért, mert joggal állítja, hogy a korabeli források hallgatnak a festmények feltételezett morális jelentéséről, és azt is nehéz volna tagadni, hogy az ikonológiai értelmezést a körben forgó érvelés veszélye fenyegeti: a kutatók azért feltételezik a „burkolt” jelentést, és kezdenek párhuzamos szöveghelyek után kutatni, mert magukon a képeken nincs (egyértelmű) jele, hogy mélyebb jelentés vagy világértelmezés hordozói volnának. Alpers kétségkívül új utat nyitott azzal, hogy óvakodott bármit (bármiféle „üzenetet” vagy „narratív elemet”) is belemagyarázni a festményekbe: különös viszont, hogy a csak általánosságban segítségül hívott írott forrásokkal tette éppen ezt! Igyekezete a Constantijn Huygensről szóló fejezetben egész riasztó formát ölt. (Itt jelzem, hogy Huygens félreolvasására más példát hoz J. Bruyn. In: Oud Holland, 1985. 156. old., és 5. j.)
Alpers bemutatja, hogy a klasszikus humanista nevelésben részesült, sokoldalú Constantijn Huygenst legalább annyi minden kötötte az ismeretek fejlődésére épülő, empirikusan - de inkább tapasztalással, mint kísérletezéssel - megalapozott természetismeret irányvonalához, mint az atyja által közvetített, az áthagyományozott tudást előtérbe helyező eszményhez. Azonban Alpers Huygensnek szinte minden sorából ezt az új iránti, alapvetően képi érdeklődést olvassa ki! A legriasztóbb példa a szövegkörnyezet semmibevételére egy hosszú leíró költemény, a Dagh-werck egy részlete. Alperst idézem: „A költeményben a tudás legfőbb eszköze a szem. A legnagyobb adományok egyikeként méltatja, amelyeket az ember Istentől kapott: ťÓ, ki szemet és erőt adsz, / A szemet adod erősnek, / Mindenekre figyelőnek: / Lát mindent, ami látható.Ť (O, die d’oogen en ’t geweld geeft, / Oogen geeft bij dit geweld: / Oogen eens ter wacht gestelt, / En die all’ sien soo der veel’ sien:) A szem az az eszköz, amellyel Huygens új tudást közvetít a világról.” (39. old.) Természetesen ha a költő-fordító is versként akarja visszaadni az eredetit, számolnia kell azzal, hogy csorbulni fog az értelem (ez történt a második és a negyedik verssorral). De ez legyen a legnagyobb baj a fenti idézettel és Alpers hozzáfűzött kommentárjával! Alpers tudomást sem vesz róla, hogy az idézett részlet egy hosszabb gondolatmenet része: Huygens arról elmélkedik, milyennek kell lennie a jó kormányzatnak. Talán az sem véletlen, hogy Alpers itt - először és utoljára! - nem a Huygens által a Dagh-werckhez fűzött prózakommentárból idéz, ott ugyanis magyarázatként ez áll: „Adj a kormányzatnak elővigyázatosságot és egyetértést.” Az allegória világos: Isten, ki nemcsak hatalmat adsz, hanem bölcsességet is (ez az „oogh”), adj bölcsességet (elővigyázatosságot) is a hatalom mellé; ezt a bölcsességet (kormányzatot) választották meg, azért, hogy egyetértésben („eens”) őrködhessen, és együtt úgy lásson, ahogy a legtöbbjük lát. (Az idézet folytatása egyébként: őrizd meg a kormányzatot, nehogy gyanakvás homályosítsa el látását („scheel sien”), mert ez rossz döntést von maga után, ami a legnagyobb baj: a bizalmatlanság szülője...)
Árulja el valaki: hol van itt szó a látószervről, főleg arról a szemről, amely - mint Alpers írja - „új tudást közvetít a világról”? A Dagh-wercknek ez a részlete nem több - legalábbis a holland eredetiben - szellemes, viszonylag bonyolult szintaxisú allegorikus beszédnél, aminek becsét csak növeli a sokak által megénekelt téma. Megtévesztő, amit Alpers csinál: egyetlen szóval sem jelzi, hogy amit idéz, képes beszéd. Talán nem is tudja, hiszen mint ilyet is bevonhatta volna értelmezésébe: Hoogstraeten kapcsán ugyanis később hosszan fejtegeti majd, hogy a németalföldi nyelvben olyan absztrakt fogalmak is érzékletessé válhattak, mint a látás (99-100. old.).
De Huygens fiatalkori Önéletírásával sem bánik sokkal kíméletesebben, hiszen többek közt azt írja: Huygens „Zaklatott izgalommal ecseteli viszont egy Rubens Medúza-fej félelmetes élethűségét. A kép akkora bizonytalanságot ébreszt státusát illetően - valódi vagy festett -, hogy Huygens barátja, a kép tulajdonosa takaró alatt tartja, mintha ezzel lefegyverezné. Jóllehet Huygens a Medúzával a szépségnek a csúfsághoz vagy a rémülethez való viszonyát szemlélteti, az alapkérdés az ilyen ábrázolás igazságára vonatkozik. [...] Amikor Miereveld képmásainak életszerűségére igyekszik rátapintani, Huygens oda lyukad ki, hogy a művészet életszerűsége végül is, mint Seneca mondja, elmarad a valóság mögött. De nem ez az utolsó szava ebben a kérdésben. A továbbiakban példákat hoz fel modell és ábrázolás, vagyis élet és művészet bonyolult viszonyára. Megtoldva egy Tacitus-idézettel, miszerint a művészet mindig nagyon közel jár a csaláshoz, ťbreve confinium artis et falsiŤ. Az ember műve akkor is határos a hamissággal, amikor igaz. A ťművészetŤ (értsd: emberi mű), amit Tacitus így jellemzett, bizonyos asztrológusok jóslata volt, amelynek hittek ugyan, de félreértették. Amikor tehát beigazolódott, váratlan módon igazolódott be, és azt hitték, hogy hamis. Ez az anekdota, akárcsak a mottója, amit Huygens idéz, azt sugallja, hogy igazság és tévedés nem esik messze egymástól.” (46. old.)
Először is: Huygensre minden jellemző, csak az nem, hogy „zaklatott izgalommal” ecsetelne valamit. Önéletírásában például elmeséli, hogy igen tehetségesnek mutatkozott a rajzban, főleg rokona, De Gheyn mikroszkopikus aprólékossággal megrajzolt csodalényei tetszettek neki: de mert tartott tőle, hogy amúgy is rossz látása tovább romlik, inkább felhagyott a rajzolással. Ezt minden szívfájdalom nélkül írja le, és feltehetőleg akkor sem érzett semmit, amikor döntenie kellett. Huygens udvari ember volt, a vérévé vált, hogy hajlamait és ösztöneit hosszú távú céloknak alárendelve kell élnie. Másodszor: az idézett részletben Huygens arról értekezik, hogy vannak képek, melyeket csodál, de nem tartana a saját házában. Rubens festménye is ilyen. Ez a kép nagy hatást gyakorol ugyan a szemlélőre, de birtokosa természetesen nem takaró alatt tartotta, mint egy Jókai-hős a kincset, csak letakarva (ez a fordító tévedése és a szerkesztő figyelmetlensége). Ami azonban fontosabb: Huygens itt sem egészen arról beszél, amit Alpers neki tulajdonít. A Rubens-képtől azért idegenkedik, mert - bár már beállt a halál - a nő vonásai még mindig szépnek látszanak. Olyan rafinált ez az ábrázolás - meséli Huygens -, hogy szinte sokkolja a nézőt (ezért van általában letakarva). Ezt pedig arra hozza fel példának, hogy ha szép dolgokhoz nem ér fel az ábrázolás, attól még az ilyen alkotás okozhat örömet, de a csúf dolgok a mégoly ügyes ábrázolás által sem válhatnak soha megigézővé. Tehát nem az zavarja a képben, amiről Alpers beszél, hogy az ábrázolt esetleg összetéveszthető volna a valódival! (Egyébként is, mi lehetne itt a „valódi”: Medúza? vagy egy női fej? Ezt a kérdést nem is érinti Alpers, hiszen akkor igazat kellene adnia De Jongh-nak abban, hogy az ábrázoláshoz akár a megszólalásig hasonlító modellek nem magukat alakították a holland festményeken.) Ezután Huygens már csak az előbbi kérdéssel: a szép dolgok ábrázolásának problémájával foglalkozik. Van Mierevelt portréiban azt dicséri, hogy a mester „csak” annyira törekedett az ábrázolt élethű megjelenítésére, ahogy maga a természet nyilvánul meg minden arcban. Ugyanis a legtöbb portréfestő abba a hibába esik, hogy túl nagy igyekezettel fordul tárgya felé, be akarja bizonyítani, milyen nagy művész, ezért aztán a képmásban lesz valami túlhajtott, befejezett. Éppen ez teszi hamissá az ábrázolást, és ezzel kapcsolatban idézi Tacitus Évkönyvét Huygens! Alpers egyébként még Tacitust is pontatlanul értelmezi. Ő ugyanis arról írt, hogy valakiről azt jósolták, már sohasem tér vissza a városba. Mivel a kérdéses személy valóban sokáig nem bukkant fel, halálhírét keltették. Pedig hosszú ideig él még, és jóllehet a városba nem teszi be a lábát, sokat tartózkodik annak közvetlen közelében. Vagyis a „breve confinium artis et falsi” (keskeny közös határvonala emberi műnek és hamisságnak) mondás dupla fenekű: egész konkrét térbeli érintkezésre utal, és csak ezen keresztül bizonyos kijelentések félreértésének valós lehetőségére. Huygens elvileg nem tartja lehetetlennek a valóság hű megjelenítését kép formájában (lásd Mierevelt dicsőítését): a sikertelenséget - hogy az ábrázolás csak majdnem olyan, mint akit ábrázolni hivatott - pedig annak tulajdonítja, hogy a művész visszaélt mesterségbeli tudásával. Mindez azért kap morális felhangot, mert Huygens hajlamos rá, hogy ezt a vétséget a művész erkölcsi gyengeségeivel hozza kapcsolatba. Erről szól az Önéletírás Torrentiusról szóló fejezete. Huygens azért kedvelte a camera obscurát, mert ezáltal megfoghatóvá vált a tünékeny természet folyton változó alakja, anélkül, hogy a befejezettség, zártság bélyegét viselte volna: és éppen ezt a hiányosságot - hogy műve a befejezettség, a lezártság hatását kelti - vetette a camera obscurát a festéshez titokban használó, máskülönben is kétes hírű Torrentius szemére.
Lehet, hogy a XVII. századi hollandok olyan elfogulatlanul vizsgálták a környező világot, ahogy Alpers állítja, és az is elképzelhető, festőik éppen azt akarták elérni egyszerű témáikkal és kifinomult ábrázolásmódjukkal, hogy hasonló elfogulatlansággal szemléljék az ő alkotásaikat is: de kell hozzá némi elvakultság, hogy minden forrásból ezt olvassa ki a kutató, és láthatólag akkor sem árt egy kis szemfényvesztés, ha amellett kell érvelnie, hogy a fortélyos, megtévesztő hasonlóság jellemzi leginkább a XVII. század holland festészetét. Nagy kár az írott források kizsákmányolásáért. Kevesebb „bizonyíték” is elég lett volna, hiszen a XVII. századi holland képek akkor is felkínálnák az elfogulatlan szemlélő pozícióját, ha egyetlen korabeli forrás sem beszélne róluk. A provokatív szemléletmódú könyv nemhogy megkérdőjelezné, hanem inkább megerősíti a hagyományos - alapvetően XIX. századi, de a húszas-harmincas években újra megfogalmazott - értékítéletet.

Balogh Tamás

Ford.: Várady Szabolcs. Előszó és a ford. ellenőrzése: Németh István.
Corvina, Budapest, 2000. 296 old. (Egyetemi Könyvtár)




Bene Sándor: Theatrum Politicum

Nyilvánosság, közvélemény és irodalom a kora újkorban

Az elmúlt negyedszázad egyik vitathatatlan tudományos sikerágazata - különösen angolszász területen - a politikai eszmetörténet-írás volt. Angliában leginkább a Cambridge-ből kiinduló, Quentin Skinner, John G. A. Pocock és John Dunn nevével fémjelzett interpretációs hagyomány volt meghatározó, és Amerikában is, ahol kevésbé koncentrálódott egyetlen centrumban a kutatás, rendkívül fontos életművek (Donald Kelley, Keith Michael Baker, Peter Gay, Francis Oakley, Felix Gilbert) születtek.
A magyar eszmetörténeti kutatásban a nyolcvanas-kilencvenes években - leginkább az irodalomtörténeti oldalról érkező munkáknak köszönhetően - szintén komoly élénkülés volt tapasztalható. Bene Sándor kötetének Bevezetésében igen impozáns enumeratiót talál az olvasó, melyben a történész és irodalomtörténész szakma közelmúltjának és jelenének nagyjai (a teljesség igénye nélkül megemlítendő Benda Kálmán, Klaniczay Tibor, R. Várkonyi Ágnes, Péter Katalin, Köpeczi Béla, Szörényi László és Kovács Sándor Iván) mellett felsoroltatnak a fiatalabb és középgenerációs kollégák munkái is; s mindebből markánsan kirajzolódik a kora újkori eszmetörténet-írás utolsó két évtizedének „intellektuális térképe”.
A listából ezzel együtt az is nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar politikai eszmetörténet-írásnak nincs önálló intézményrendszere, és a különféle tudományos beágyazottságok sajátos témafelvetései és módszertani konvenciói nagyban befolyásolják a születő művek irányát. Bizonyos értelemben Bene Sándor könyve is egyfajta metodológiai kompromisszumkísérlet, mégpedig három különböző megközelítésmód között. Így egyrészről a szorosabban vett politikai eszmetörténet szempontrendszerét érvényesítette (és a politikai diskurzusok kontextuális rekonstrukciójára törekedett), másrészről az irodalomtörténeti elemzés sajátos kérdésfeltevéseit (így a toposzkutatást, a textualista metaforaelemzést), harmadrészt pedig - bizonyos mértékig - egy társadalomtörténeti vizsgálódást is beépített a kötetbe (a közvélemény-formáló értelmiségi csoportok társadalmi státusának változásait dokumentálandó).
Ez a metodológiai szinkretizmus persze egyáltalán nem válik hátrányára a kötetnek, annál is kevésbé, hiszen a kérdésfeltevés természete - azaz a kora újkori közvélemény problematikája - tálcán kínálja, sőt szinte kötelezővé teszi az interdiszciplináris megközelítést. A közvélemény struktúráinak értelmezéséhez ugyanis egyaránt szükséges a társadalmi szerkezet (amelyben e struktúrák gyökereznek), a toposzrendszerek és diskurzustípusok, valamint a közvélemény sajátosságaira való teoretikus reflexiók áttekintése is.
Már a kötet elején kirajzolódik Bene megközelítésének alapvető jelentősége, hiszen Habermas máig paradigmatikusnak tekintett munkája, A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (első kiadása: 1962) a közvélemény kora újkori modelljét meglehetősen sommásan intézte el azzal, hogy a reneszánsz és a polgári nyilvánosságtípusok között egyfajta átmeneti szakasznak tekintette. Időközben azonban a politikai eszmetörténet-írás szinte teljesen újraértékelte a XVI-XVII. század intellektuális jelentőségét, és a fentebb említett angolszász tudományos diskurzusban éppen itt lokalizálták a politikai modernitás gyökereit, nem pedig a felvilágosodás korában (melyet manapság politikai filozófiai szempontból sokkal kevésbé tartanak innovatívnak). Ebbe az általános revíziós kísérletbe illeszkedik tehát Bene ama teoretikus törekvése is, hogy a politikai modernitás (esetünkben a modern közvélemény) kialakulásának az alapstruktúráit éppen az érett reneszánsz és a felvilágosodás közötti másfél-két évszázadban dokumentálja.
Szerzőnk módszertani kiindulópontja az a rendkívül fontos állítás, miszerint a közvélemény „nem álláspont, hanem folyamat”, következésképp csak egy dinamikus modell felvázolásával - azaz a jelentésváltozásokon, a jelentésháló átalakulásán keresztül - értelmezhető. Bene elsősorban olasz forrásanyagra építve fogalmazza meg e szerkezetváltozás modelljét, melynek három kulcsfontosságú állomását azonosítja: eszerint a humanista modellt a XVI. század végére az udvari nyilvánosság struktúrái váltják fel, majd pedig a XVII. század második felében kialakulnak a modern tömeg-közvélemény alapvető diszkurzív keretei is.
A kötetben a „fáma”-toposzrendszer antik előzményeinek áttekintését a ciceroniánus ideált felelevenítő humanista nyilvánosságkoncepció felvázolása követi. A Theatrum Politicum fókuszában azonban éppen a humanista modell dezintegrációja áll, azaz annak vizsgálata, hogy e modell milyen belső ellentmondásai vezettek a humanista udvarideál „udvaron belüli eróziójához” a durván Machiavellitől Boteróig - azaz a XVI. század első évtizedétől az utolsóig - terjedő időszakban. Bene értelmezésében a humanista koncepció egy potenciálisan nyitott modellt jelentett: az „érvényes nyilvánosság diszkurzusába elvileg bárki beléphetett”, aki a megfelelő kulturális kódrendszert - azaz a studia humanitatis erősen retorikus alapozású önreprezentációját - képes volt elsajátítani (233. old.). A „nevelhető” - a politikai társadalom közegébe a szellemi kiművelődésen keresztül elvileg korlátlanul beemelhető - populus helyett a ragion di stato-diskurzusokban megfogalmazódó nyilvánosságmodell az udvari élet exkluzív mikrokozmoszát tette a „közvélemény” keretévé. A sodalitas litteraria csillogó erudícióját felváltotta az udvaroncok ragyogása (sprezzatura), és a néptől fényévnyi távolságra emelkedő Corte titokzatos opálos sugárzása.
E folyamatot Bene főként a hírnevet és a közszférát leíró (elsősorban „palazzo” és „piazza” viszonyára vonatkozó) toposzrendszer megváltozásán keresztül törekszik dokumentálni. Így kimutatja, hogyan lép a humanista hagyomány kulcsfogalmainak (virtu, fama, gloria) helyére az új típusú politikai spekuláció szókészlete (interesse, riputazione, onore); elemzi a ragion di stato-diskurzus alapvető témájának, a dissimulazione, azaz a „rejtőzködés” szimbólumrendszerének kialakulását, és azt, hogyan vált a politikai gondolkodás fókuszpontjává a humanista „buon governo” helyett az eredetileg az uralkodó birtokviszonyára és személyes hatalmi pozíciójára vonatkozó, majd egyre inkább absztrakt-territoriális konnotációkat felvevő kulcsfogalom, azaz a „stato”.
E szerkezetváltást szerzőnk két, a korszak forrásanyagaiban rendkívül gyakori metaforára utalva ragadta meg, mégpedig igen plasztikusan. Míg a humanista hírnévfelfogás szimbolikus tere a statikus „múzeum” (a halhatatlanok csarnoka, ahová emberfeletti virtussal lehet bekerülni, s ahol a bemutatott „örök érvényű” exemplumok az áhítatos erkölcsi imitatio tárgyává válnak), az udvari nyilvánosság metaforikus közege a dinamikus theatrum (a maszkok és szerepek állandó csereberéjének közönség tapsától kísért kavalkádja).
A toposzrendszer átalakulása azonban Bene értelmezésében teljesen magától értetődő módon ágyazódik egy szociológiai folyamatba, melynek kulcsfontosságú eleme szerinte az értelmiség (kiemelendő, hogy a Magyarországon is elterjedt szociologizáló és posztmarxista társadalomtörténeti megközelítéssel ellentétben Bene nem a „polgárság” absztraktabb strukturális szerepére helyezi a hangsúlyt, hanem egy ennél sokkal inkább körülhatárolható, bár igencsak nehezen definiálható társadalmi csoportra - azaz a politikai nyilvánosságot formáló értelmiségre - koncentrál) fokozatos „pozícióvesztése”, illetve „szakemberré süllyedése” a XVI. század folyamán. Éppen ebből a válsághelyzetből fakadt szerinte az az igény, hogy az értelmiség újrafogalmazza önnön funkcióját, s azt egyfajta közvetítő és legitimációteremtő szerepként határozza meg. Így válnak a Bene által feldolgozott forrásanyagban egyre fontosabbakká a hírnév „technikai kérdései”, s ennek jegyében gondolta újra a historiográfiai diskurzusok státusát is. Ezzel párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerültek az olyan műfaji keretek, mint például a politikai „reputáció” megteremtésére irányuló „storia contemporanea”.
Az érett államrezon-koncepció is magában hordta saját felbomlásának csíráit. Szerzőnk igen plasztikusan „fából vaskarikának” és „kvázi-nyilvánosságnak” nevezi az államrezon-hagyomány által konstruált diszkurzív teret. Az állandó színlelés tükörszobájában teljesen elvész a megszólaló énje, a leplezés és leleplezés skizofréniájában pedig benne rejlik a minden dolog manipuláltságát állító totális morális és episztemológiai szkepticizmus. Ezzel viszont lényegében értelmét veszti minden, a közösségre vonatkozó normatív állítás, s csak az elvtelen és komolyan vehetetlen hízelkedéssel körülvett cinikus hatalmi központ - minden diszkurzív nyilvánosságot megszüntető - valósága marad a porondon.
Nem véletlen, hogy a XVII. század közepére a közszerepléstől elforduló, a participatorikus demokrácia elvét csak a tudósok mikroklímájára alkalmazó „Akadémiák” váltak az értelmiség „mentsváraivᔠ(259. old.). Ezzel együtt a század közepén Bene egy ezzel ellentétes folyamat kezdeteit is dokumentálja, melynek végpontja éppen egy újra a tömeg felé forduló nyilvánosságkoncepció megfogalmazása - és a Cortegiano ábrándjával való teljes leszámolás - volt. A század végére a Piazza egy bizonyos értelemben újra visszanyeri fontosságát, habár már nem a humanista politikai kultúra intézményes participacionizmusának keretei között, hanem az új típusú közvélemény-struktúrák (politikai publicisztika, hírszolgálat) alapjaként. Ennek az újonnan kialakuló nyilvánosságmodellnek a kulcsfigurái a politikai központok és a szélesebb közvélemény „mediátorai”, a „politikai újságírás” olyan korai specialistái, mint Agostino Mascardi vagy Gregorio Leti. Bene értelmezése szerint itt válik először a közvélemény megléte maga is reflexió tárgyává: azaz a XVII. század végének forrásanyagát vizsgálva elérkeztünk egy olyan konfigurációhoz, amely - habár a XIX. század második felétől beköszöntő „tömegpolitiká”-hoz mérve természetesen még premodern jelenség - diszkurzíve és strukturálisan már egyértelműen a modern közvélemény-koncepciót vetíti előre.
Bene ezt a nagy ívű gondolatmenetet kitűnően megválasztott dokumentációs anyagra építi, és szakirodalmi utalásrendszere is igen sokrétű (a kötet jegyzetapparátusa több témában is rendkívül érzékenyen összeállított bibliográfiai „térkép”) - akár a közvélemény problémájának történeti és politikaelméleti feldolgozásaira vonatkoztatva, akár az egyes személyekre és toposzokra irányuló kutatásokat illetően is.
Mint minden ilyen átfogó koncepció, természetesen a Theatrum Politicum érvelése sem támadhatatlan. Három csomópontot lehet megemlíteni, amely a gondolatmenet koherenciája szempontjából kérdéseket vet föl. Az első ilyen probléma - mely nem annyira az érvrendszerre vonatkozik, hanem inkább koncepcionális - annak a kérdése, hogy az olasz anyag vajon mennyiben paradigmatikus a tágabb európai kontextus szempontjából. A szerző nyilvánvalóan nem kárhoztatható pusztán azért, mert itáliai forrásokra épített: az angol-francia-német „mainstream” szakirodalom bizonyos értelemben másodrangúnak kezeli a Machiavellit és Giucciardinit követő generációk politikaelméleti munkásságát, s ehhez képest Bene munkája meggyőzően helyezi vissza az európai eszmetörténet térképére például XVII. század elejének kevésbé ismert itáliai politikai íróit.
Ugyanakkor viszont vannak olyan pontok a szövegben, ahol az olasz kontextusból kiinduló elemzés egyszerűen elsiklik a többi nyugat-európai hagyomány párhuzamos folyamatai mellett, holott egy-egy terminus megértése a konkrét francia vagy német kontextuális referencia nélkül egyáltalán nem lehetséges. Jellemző például, ahogy félrecsúszik a „politikus”-szó kora XVII. századi jelentésárnyalatainak értelmezése („Általában azokat nevezzük politikusoknak, akik minden vallást a politikára, azaz a politikai hatalomra vezetnek vissza...” - idézi szerzőnk az antwerpeni jezsuitát, Leonard Leyst; 182. old.), ha nem vesszük észre, hogy a kifejezés elsődleges kontextuális referenciája nagyon is konkrét, a francia vallásháborúk szekularista „harmadik oldala”, azaz a politique-ideológia (L’Hoˆpital és követői).
Mindez akár még kukacoskodásnak is tűnhetne, az azonban már mindenképpen a modell alapproblémája, hogy az olasz anyag általános relevanciája a XVI. századdal kapcsolatban egyértelműen sokkal nagyobb, mint például a XVII. második felében, amikor Itália sok szempontból az európai elméleti-politikai közélet félperifériájává süllyedt. Ennek következtében viszont igen nehéz elhessegetni azt a gondolatot, hogy amíg a Cortegiano-modell kialakulásában az itáliai provenienciájú anyag egyértelműen rendelkezik egyfajta „autochton” belső logikával, addig a modern politikai nyilvánosság kialakulásának a tekintetében ez a kontextus igencsak kevéssé paradigmatikus (elég csak összevetni az egyébként valóban izgalmas Mascardi vagy Leti tevékenységét az angol Marchamont Nedham vagy - kicsit későbbről, a XVIII. század legelejéről - Daniel Defoe modernségével).
A második problematikus pont Bene koncepciójában a választott metodológia kérdése. Mint már utaltam rá, a szerző igen sikeresen használt fel több különböző tudományághoz tartozó elemzési keretet, azonban gondolatmenetének dokumentációját - részben talán intézményi kötöttségei következményeképp - elsősorban mégis az irodalomtörténeti módszertani kánonhoz (ezen belül is a „topológiai” vizsgálatokhoz) kötötte. Mindez viszont felveti annak a kérdését, mennyire lehet egy adott politikai diskurzus teljes egészét toposzokra vetítve rekonstruálni. Nincsenek-e olyan strukturális változások, amelyeket nehéz a metaforarendszer átalakulásán keresztül kielégítően dokumentálni? Tipikus ilyen szempontból a „köz” (és különféle megjelenési formái: közösség, publikum, közönség, res publica) problematikájának megdöbbentő háttérbe szorulása egy olyan kötetben, amely a „közvélemény” szerkezetváltozását kívánta vizsgálni. Igen valószínű, hogy a „köz”-re vonatkozó koncepciók átalakulását (amely nélkül pedig a közvélemény kérdésköre némiképp a levegőben lóg) nem nagyon lehetett volna kizárólag a toposzokra és metaforákra vonatkoztatva dokumentálni, hanem csak egy szélesebb politikai eszmetörténeti értelmezési keret megalkotásával, amelyben az elemzés nem kizárólag a retorikai motívumkincs történeti dimenzióját vizsgálja, hanem megpróbálkozik a különféle, egy adott időpillanatban egymással szembeszegülő diszkurzív hagyományok és tágabb referenciarendszerek (ezeket nevezi például az angolszász politikai eszmetörténet-szakirodalom egy része „politikai nyelveknek”) tematizálásával is.
Összességében a fenti két kritikai megjegyzés nem annyira arra irányul, ami benne van a kötet gondolatmenetében, hanem inkább arra, ami nincs benne (s e sorok írójától távol áll, hogy mindezeket a hiányokat hibaként rója fel a Theatrum Politicum szerzőjének) - így e kérdések sokkal inkább a további kutatás során elkerülhetetlenül felmerülő dilemmáknak tekintendők. Van azonban a könyv koncepciójában egy kulcsfontosságú momentum, amelyet mindenképpen érdemes lenne nem is annyira kiegészíteni, mint inkább újragondolni. Szerzőnk többször is hangsúlyozza, hogy az adott nyilvánosságmodell dezintegrációja a koncepcióban rejlő inherens ellentmondásból egyfajta „belső logika” szerint bomlott ki (lásd például 241. old.). Mindezt egy olyan metahistorikus kerettel támasztja alá, amelynek a lényege az, hogy a XV. század végétől a XVII. közepéig lezajlott egy egyirányú folyamat, amelyben az elvileg participatorikus humanista modell végül átadta a helyét az abszolutista államrezon-koncepciónak. Nem nehéz mindebben felismerni (és a kötetben természetesen Bene is hivatkozik rá) Maurizio Viroli gondolatmenetének hatását, melyet legtisztábban a From Politics to Reason of State (1992) című kötetében fejtett ki.
Ami miatt mindez meglehetősen problematikus konstrukció, az Viroli szempontrendszerének az egyoldalúsága: a kora újkori politikai eszmetörténetre a republikánus modell szemüvegén át tekintő princetoni professzor a humanista politikaelméletet szinte kizárólag a neoarisztoteliánus (illetve ciceroniánus) közjókoncepcióra vetítve elemzi. Viroli hajlamos megfeledkezni arról, hogy a humanista politikai kultúrának igencsak része volt a mecénásnak való korlátlan hízelgés és a bőkezű zsarnok legitimációjának kikovácsolása, s a participatorikus-republikánus modell csak a humanista politikai kultúra egyik ága. Közismert, hogy Leonardo Bruni firenzei humanista körének „republikánus” (Hans Baron klasszikus művének - Crisis of the Early Italian Renaissance - [1955] terminológiájában „civic humanist”) traktátusai éppenséggel a milánói hercegi udvar humanistáinak propagandapamfletjeire adott válaszként születtek. Ugyanígy igencsak egyoldalú Viroli azon törekvése, melyben az államrezon-diskurzust kizárólag abszolutista vonatkozásaiban próbálta megragadni.
A Theatrum Politicum szerencséje, hogy a szerző által felszínre hozott forrásanyag sokszínűsége tulajdonképpen relativizálja ezt a Virolitól átemelt merev szembeállítást. Talán ha teljesen sikerült volna elszakadni Viroli ideologikus interpretációjától, kevésbé lett volna ugyan éles a humanista és a ragion di stato-modellek heurisztikus kontrasztja, viszont jobban érzékelhetővé vált volna az államrezonba kódolt politikai modernitásaspektus is (amiről például a kurrens német államrezon-szakirodalom igen sokat beszél): azaz a lakosság „szükségletei” kielégítésének problémája. A „ragion di stato” összefoglaló névvel illetett poszthumanista (neosztoikus, „posztmachiavelliánus”, „antimachiavelliánus”, „arkánista”, neotacitista) hagyomány sokkal sokrétűbb, minthogy kizárólag a valóban abszolutista arcanum imperii-spekulációkkal lehessen azonosítani, így például ennek a tradíciónak a részeként fogalmazódtak meg a XVII. században azok az érdekelméletek, amelyek saját korukban legalább annyira a szabadságelvű politikai filozófusok (Spinoza vagy De la Court), mint az egyeduralom apologétáinak érvrendszerét ékesítették, hogy aztán Mandeville közvetítésével a brit (jobbára liberális) politikai gazdaságtan gondolati sarokkövévé váljanak. Ahogy tehát a humanizmus sem feltétlenül republikánus, úgy a ragion di stato sem volt feltétlenül abszolutista.
Ezzel viszont visszajutunk a két föntebb említett koncepcionális kérdéshez. Igaz-e a nyugat-európai politikai kultúrára általános érvénnyel is az az itáliai forrásokból kihüvelyezett háromlépcsős modell, miszerint a potenciálisan participatorikus humanista nyilvánosságstruktúrát egy, az államrezon hagyományára építő, „bezárkózó” udvari kvázinyilvánosság váltotta fel, amit viszont a modern típusú közvélemény újra a szélesebb rétegek felé is nyitó, azonban nem institucionális, hanem információs participációra épülő keretei robbantottak szét? És lehetséges-e (elégséges-e) ezt a váltást elsősorban a toposzrendszer megváltozására vonatkoztatva dokumentálni?
A kötet függeléke - jelentőségét tekintve azonban egyáltalán nem másodrangú - a kora újkori magyar politikai nyilvánosság modelljének vázlata (Epilógus: 326-391. old.). Bene gondolatmenetének lényege a magyar modell Nyugattal való speciális szinkronicitásának felvázolása (amely egyben egy általánosabb kelet-közép-európai interpretációs keret alapvetéséül is szolgálhat): míg a társadalmi struktúrák fáziskésésben vannak a „Nyugathoz” képest, addig a diszkurzív struktúrák a direkt recepció révén felmutatják majdnem ugyanazokat a jellemzőket, mint amelyek megtalálhatók e gondolatok forrásvidékén is.
A szerző a kora újkori magyar politikai nyilvánosság kereteit egy hármas osztatban tartja megragadhatónak: ezen összetevők tehát a) a középkori kommunikációs gyakorlat hagyománya; b) a humanista irodalmi nyilvánosság; c) a reformáció nyomán kirobbanó hitviták publikus diskurzusa. Bene értelmezésében a magyar „autonóm” politikai nyilvánosság e három diszkurzív keret összekapcsolódásából jött létre. A reformáció jelentősége ebben az értelemben tehát az, hogy ennek révén az egyházi-klerikus regiszter vernakuláris tradíciója összekapcsolódott a humanista hagyománnyal.
Mindehhez hozzájárult a magyar politikai kultúra ama specialitása, miszerint a nyugati modellekhez képest a döntő eltérést már a középkorban is - aztán a kora újkorban még sokkal inkább - az udvari kultúra „mutációja” jelentette (336. old.). E „mutáció” késő középkori gyökereit vizsgálva Bene rámutat arra, hogy míg a magyar populáris és klerikus irodalom regisztere a Nyugathoz viszonyítva teljes volt, az udvari-lovagi kultúra csak részlegesen fejlődött ki (így például felhívja a figyelmet a vernakuláris lovagi epika szinte teljes hiányára is). A középkori magyar monarchia összeomlásával ez az udvari regiszter még inkább eltűnt a politikai nyilvánosság alapszerkezetéből, ehelyett a XVI-XVII. században olyan speciális „kettős nyilvánosság” alakult ki, amelynek bázisát a „vitézlő rend” és a „politikus rend” alkotta, ráépülve a már addig is meglévő két diskurzustípusra („kancelláriai-humanista” és „vitézi”), és végső soron egyfajta „hasadást” hozva létre a két nyelvhasználat között. Ezt a „hasadást” Bene értelmezésében jól példázza Nádasdy Ferenc vagy Wesselényi Ferenc korabeli megítélésének ambivalenciája, hiszen e főnemesi politikusok szerepükből kifolyólag ingázásra kényszerültek a két beszédmód között, és így gyakran keveredtek feloldhatatlan ellentmondásokba.
Összességében Bene a kora újkori politikai nyilvánosság két tengelyét vázolja föl, s ezzel megalkotja a probléma - magyar szakirodalomban mind ez idáig messze legvilágosabb - modelljét: eszerint a különféle diskurzustípusok egyrészről az autonóm politika vs. politica ecclesiastica, másrészről pedig a republikánus vs. udvari-abszolutista koncepciók egymást metsző axisain helyezhetők el. Eközben arra az igen érdekes felismerésre jut, hogy Justus Lipsius különleges jelentősége a korabeli magyar politikai gondolkodás szempontjából talán éppen úgy érthető meg a legkönnyebben, ha megpróbáljuk elhelyezni ebben a koordináta-rendszerben, hiszen hamar rájövünk, hogy a neosztoikus filozófus értékrendszere éppen e két tengely metszéspontján található.
A magyar politikai nyilvánosságmodell egyik legfontosabb specialitása az a diszkurzív keret (a magyar „nemzeti” retorika), amellyel a főnemesség a köznemesség felé igyekezett politikailag nyitni a XVII. század közepén. Mindezt szerzőnk részben annak tulajdonítja, hogy a magyar politikai kultúra éppen relatív megkésettsége révén rendelkezett egyfajta „demokratikus” potenciállal (értelmezésében a klasszikus „Politika” tovább élő hagyománya - amúgy beteljesületlen - lehetőséget teremtett az új holland és német „polgárias” ragion di stato befogadására). Zrínyi Miklós különleges jelentősége pedig ebben az értelemben az, hogy ezzel a - rendi és vallási korlátokon is átívelő - diszkurzív nyitással összhangban, s annak programját talán a legtovább fejlesztve, a nyugati államrezon-hagyományt magyar kontextusra alkalmazta, s ezzel döntő mértékben hozzájárult egy autonóm magyar „politikai nyelv” kidolgozásához. Összességében a „közélet szereplői az olvasmányélményekből elsajátított szellemi magatartásformák alapján viselkedtek egy ilyen nyilvános kommunikáció terében, amelytől ezek a gesztusok és modellek olykor igencsak távol álltak, bár időről időre (mint az 1650-es és 60-as években) úgy tűnik, hatottak rᔠ(391. old.).
Tehát - a könyv két interpretációját összeolvasva - szerzőnk implicit konklúziója szerint az, ami az itáliai kontextusban egyfajta „belső logikából” fejlődött ki, a magyar kontextusban a recepciótörténet tükröződésein keresztül lépett be a politikai cselekvés terébe. Mindez persze inkább munkahipotézis, hiszen csak a magyar anyagnak az itáliaihoz hasonló feldolgozása nyomán lehetne egy ilyen konklúziót igazolni. E sorok írójától sem áll távol egy ilyesfajta végkövetkeztetés, ugyanakkor azért mindenképpen fontos annak kiemelése, hogy a további kutatásnak mégiscsak elsősorban a recepciótörténet és a belső diszkurzív és társadalmi dinamikák komplex összjátékát kell majd releváns értelmezési keretek közé helyeznie, azaz semmiképp sem szabad kizárólag a recepció tényének kimutatásánál megállni. Az olvasmányélmények „virtuális valósága” és a lokális (intézményes) diskurzusok, diszkurzív hagyományok (mint például a közjogi tradíció) nem egymástól függetlenül, hanem egymást állandóan formálva, átalakítva, kontextualizálva épültek fel. S ehhez - a nyugati teoretikus olvasmányokon túl - még hozzá kell vennünk azokat a különféle intellektuális és intézményes tradíciókat (így elsősorban a Habsburg udvari nyilvánosság diszkurzív kereteit) is, amelyekre a magyar politkai nyilvánosság mint autonómiáját fenyegető kihívásokra igyekezett reagálni, hiszen a magyar politikai retorika nyilván ezt a szimbolikus versengést is magába emelte, nemcsak az itáliai és francia eredetű teoretikus referenciákat.
Mindebből a meggondolásból viszont éppen a Bene Sándor által megfogalmazott extenzív kutatási programhoz jutunk vissza: a kora újkori magyar politikai közvélemény modelljének megalkotása nélkül valójában nem elemezhetők a politikai diszkurzusok, ugyanakkor viszont e diszkurzusok részletes elemzése nélkül lehetetlenség egy ilyen közvéleménymodellt megalkotni. Ebből is látszik, hogy a Theatrum politicum nem lezárás, hanem szellemi úttörés: módszertani invenciója és bizonyos alapkérdések végiggondolása mindenképpen újdonság a magyar eszmetörténeti irodalom teljes korpuszára nézvést is. Emellett abban az értelemben is párját ritkítja, hogy képes volt a nyugati szakirodalmat és a magyar referenciarendszert egyaránt érdemben kezelni, mi több, tanulságaikat egymásra vonatkoztatni, és összességében a további magyar kutatások számára rendkívül kifinomult programot nyújtani.
Bene Sándor könyvének különleges értékét, „aki jól mértékelheti fontolhatja elméjével, meg tudhatja ítélhetni minden egyéb magyar nyelven kiterjedett Politicus könyveken felől való haladásával mennyire vitte, s nyujtakoztatta légyen ez a könyv elől előttök pállyáját.” (Részlet Rimay Jánosnak Prágay András Guevara-fordításáról írott „recenziójából”. Levél I. Rákóczi Györgyhöz, 1629. In: Rimay János Összes művei. Akadémiai, Bp., 1955. 434. old.)

Trencsényi Balázs

Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999. 406 old. (Csokonai Könyvtár)




Karácsonyi Béla, Szegfű László (ed. et transl.):
Deliberatio Gerardi Moresanae aecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum

2000 augusztusában nyílt meg a Magyar Nemzeti Múzeumban az Európa Tanács 27. kiállítása Európa közepe 1000 körül címmel. A kiállított értékes középkori kéziratok között szerepelt a müncheni Bayerische Staatsbibliothek Clm. 6211 jelzetű kódexe is, amely Szent Gellért Deliberatio című művének egyetlen ma ismert másolata. (A codex unicus feltehetőleg a XI. század végén keletkezett.) A kiállítás alkalmából kiadott impozáns tanulmánykötet külön fejezetet szentel Gellértnek Gabriel Silagi tollából.
A Dániel 3, 57-65 szövegéből kiinduló, nyolc könyvből álló exegetikai mű (amely alapvetően a napi zsolozsma egy részét, a három zsidó ifjú énekét magyarázza) a velencei származású Szent Gellért csanádi püspök Magyarországon készült teológiai munkája. A látszólag rendszertelen, sőt csapongó gondolatmenetű írás elsősorban szentírási és patrisztikus alapokról kiindulva a világmindenség (számok, égitestek, csillagképek, elemek, élőlények) szimbolikus értelmezését adja. Részletesen értekezik a megváltás titokzatos művéről, és kitér az angyalok, a szentek és az egyház szerepére. Másrészt viszont hosszasan boncolja a világi hatalmasságok, a pogányok, az eretnekek és az ördög megtestesítőinek evilági jelenlétét is.
Maga a codex unicus nem valószínűsíti, hogy a művet sokan forgatták volna a középkori Magyarországon. Kapitánffy István Mezey Lászlóval vitázva már 1980-ban amellett érvelt, hogy a Deliberatio semmilyen nyomot nem hagyott a középkori magyar irodalomban. Max Manitius nyomán középkori latin irodalomtörténetében Franz Brunhölzl is szkeptikusan fogalmaz a Deliberatio hatástörténetét illetően. (Dacára annak, hogy a glosszák tanúbizonysága szerint azért olvasták a könyvet - legalábbis a késő középkorban). Egy XI. századi magyarországi püspök műveltsége és a középkori latinság egy kivételes jelentőségű forrásaként azonban a Deliberatio feltétlen figyelmet érdemel. Legfőképpen ezért örvendetes, hogy végre napvilágot látott Karácsonyi Béla és Szegfű László kiadása.
A vaskos kötetet (amelyet egyébként 2000 tavaszán Szent Gellért származási helyén, Velencében is bemutattak) tiszteletet ébresztő formátumban veheti kézbe az olvasó. Az első fedőlapot a XIV. századi Magyar Anjou Legendárium töredékének (Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana, Vat. Lat. 8541, fol. 68r) Gellért-illusztrációja díszíti. (Sulyok Hedvig, aki a Nuova Corvina 2000-es számában már méltatta a könyvet, tévesen azt állítja, hogy a borítón látható illusztráció magából a müncheni Deliberatio-kéziratból származik, amelynek jelzetét ráadásul hibásan adja meg.) A kétnyelvű (latin-magyar) kötet a legújabb szövegkiadást és a Deliberatio első teljes magyar fordítását tartalmazza. Az editio princeps Batthyány Ignác erdélyi püspök nevéhez fűződik (1790). Az első komoly szövegkritikai vizsgálatot Sörös Pongrácz végezte el, és tette közzé 1902-ben, számos helyen korrigálva Batthyány olvasatait. A mindmáig mértékadó szöveget Gabriel Silagi adta ki a Corpus Christianorum Continuatio mediaeualis című rangos sorozat 49. köteteként 1978-ban. Az, hogy a Migne-féle Patrologia Latina Szent Gellért művét nem vette föl gyűjteményébe, azzal az eredménnyel járt, hogy a nemzetközi szakirodalom számára a Deliberatio sokáig szinte hozzáférhetetlen volt. Ismerve viszont Jacques-Paul Migne abbé szövegkiadó tevékenységének körülményeit (újabban lásd R. Howard Bloch kötetét), megállapíthatjuk, hogy ennek a mulasztásnak mindenesetre legalább megvolt az az előnye, hogy nem tett jóvátehetetlen kárt a Deliberatio szövegében, ami Szent Gellért különös latinságának értékelését könnyen tévútra vezethette volna.
A Deliberatio magyar fordításának eddig csak részletei jelentek meg. A készülő új kiadás jegyében Karácsonyi Béla (aki a jelen kötet megjelenését sajnos nem érhette meg) és Szegfű László fordításai napvilágot láttak már 1976-ban, 1984-ben és 1999-ben. A Deliberatio második könyve részleteinek fordítását Déri Balázs adta közre kommentárral és jegyzetekkel 1992-ben. A magyar fordítások mellett feltétlenül megemlítendő még Radu Constantinescu bő válogatása román fordításban, amely 1984-ben jelent meg Bukarestben. (Gerard din Cenad-Armonia lumii sau tâlmâcire a cîntârii celor trei coconi catre Isingrim dascalul.) Ritkán hivatkoznak rá (kötetünk bibliográfiájában sem szerepel), pedig nemcsak kommentárokat, de egy kiváló irodalomjegyzéket is tartalmaz.
Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a Deliberatio kutatásában kétségkívül Szegfű Lászlónak, a szegedi egyetem történészprofesszorának érdemei a legnagyobbak. Munkájának helytörténeti ösztönzést is tulajdoníthatunk, ha figyelembe vesszük, hogy Szent Gellért egykori csanádi egyházmegyéjének kései utóda a mai Szeged-Csanádi Egyházmegye. Ami a korábbi kutatástörténetet illeti, Szent Gellért teológiai nézeteit Hajdu Tibor és Ibrányi Ferenc vizsgálta. (Utóbbi már kitért a szerző görög nyelvtudásának és a Corpus Areopagiticum hatásának problémájára is.) A Deliberatio latinságát, a magyarországi középlatinság egy elszigetelt jelenségét, régen kutatták és akkor sem részletesen: erről tanúskodnak Guoth Kálmán és Horváth János tanulmányai. A Gellért-szöveg új kiadásának szükségességéről írt 1942-ben Ivánka Endre, majd egy évvel később tanítványa, Bodor András értekezett arról, hogy a Deliberatio főforrása Sevillai Izidor Etymologiae című műve volt. A műben említett eretnekek problémakörét Rónay György és Redl Károly boncolta. (Rónay szerint Gellért egyértelműen a bogumil eretnekségről beszél, Redl azonban már óvatosabban fogalmaz: szerinte Gellért utalásai nem egy történeti eretnekségre vonatkoznak, hanem a pogányságba visszaeső magyarokra.) A legfontosabb munka azonban mégsem Magyarországon született: a nagynevű német paleográfus, Bernhard Bischoff támogatásával végzett kutatásai alapján 1967-ben, Münchenben jelentette meg Gellért-kötetét Gabriel Silagi. Szövegkiadása előkészítéseként Silagi áttekintést adott a müncheni kódexről, Gellért forrásairól, nyelvezetéről, stílusáról, és függelékekben adott közre egy glosszáriumot, grammatikai és ortográfiai megfigyeléseit, valamint a Batthyány-kiadás Sörös Pongrácz utáni második javítását. Silagi mellett külföldön Kosztolnyik Zoltán Szent Gellért életének és művének politikatörténeti jelentőségét tanulmányozta, Jean Leclercq pedig monasztikus vonatkozásait vizsgálta. Ismét Magyarországon Gerics József és Kristó Gyula bonyolódott heves vitába arról, hogyan értelmezhető a Deliberatio mint Orseolo Péter és Aba Sámuel korára vonatkozó forrás. Déri Balázs tanulmányai a Silagi-féle szövegkiadás kritikáját adták, és az Itala Biblia valamint a liturgikus latin szövegek hatásának új szempontjait vetették föl (ez utóbbit tette Török József is). Elkerülhetetlen továbbá megemlíteni, hogy nem a Deliberatio az egyetlen fönnmaradt Gellért-mű. Felix Heninzer 1982-ben ismertette nagy jelentőségű felfedezését: egy XIV. század eleji kézirat egyik oldalán (Karlsruhe, Badische Landesbibliothek, St. Peter perg. 23, fol. 113v) Szent Gellért homíliáinak záró soraira bukkant. A kézirat kodikológiai leírását Vizkelety András adta 1985-ben. A töredék magyar fordítását és a Deliberatio szövegével való párhuzamait Szegfű László tette közzé 1999-ben.
A Deliberatio bőséges szakirodalma eleddig soha nem szentelt megkülönböztetett figyelmet a klasszikus hagyomány, jelesül a septem artes liberales vizsgálatának. Ennek fő oka az lehet, hogy a latin klasszikusok ismeretét Gellértnél elsősorban Sevillai Izidor közvetítésével tartották lehetségesnek. Noha Jacques Fontaine kutatásai kétséget kizáróan tisztázták Izidor jelentőségét a klasszikus hagyomány átörökítésében, szerzőnk forrásainak vizsgálatakor nemcsak Izidor műveinek kézirati hagyományozása fontos, hanem alkalmasint a latin klasszikusoké is. Éppen mert a Deliberatio kutatásának kevéssé művelt területe, a Gellért által ismert klasszikus latin auktorok dokumentálása külön kutatás tárgya.
Milyen könyvtárakat használt Szent Gellért? Velencei szerzetesként nyilvánvalóan olvashatta a San Giorgio Maggiore kolostori könyvtárának kódexeit. Ebből a könyvtárból azonban a X. század végéről és a XI. század elejéről csak liturgikus kéziratokról maradtak feljegyzések-iskolai auktorokról nem. Más észak-itáliai könyvtárak viszont már abban a korban rendelkeztek a latin klasszikusok kivonatolt műveivel, florilégiumokkal, sőt hozzájuk írt kommentárokkal is. Feltételezhető, hogy a csanádi székesegyházi könyvtárban is akadtak a latin nyelv oktatásához szükséges könyvek. (Elég itt a Fulbertus chartres-i püspök által az 1020-as évek körül Bonipertus pécsi püspöknek küldött Priscianus-grammatikára gondolnunk, amely valószínűleg a pécsi székesegyházi iskola igényeit volt hivatott kielégíteni.)
Ami Gellértnek a trivium és quadrivium területén meglévő ismeretei rekonstrukcióját illeti, alapvetően a fönnmaradt szöveg közvetlen és túlnyomórészt valószínűleg közvetett klasszikus reminiszcenciáinak azonosításából kell kiindulnunk. A klasszikus kultúrához való viszonyát a kutatás már csak azért is meglehetősen mostoha bánásmódban részesítette, mert Gellért méltatói általában készpénznek vették azt a régóta meglévő téveszmét, amely szerint ő (akárcsak Petrus Damiani vagy St. Emmeram-i Otloh) az úgynevezett antidialektikus irányzat képviselője volt. Martin Grabmann, de még inkább Joseph Anton Endres nyomán közel egy évszázada tartja magát az az elképzelés, amely Petrus Damiani értékelésekor még Ernst Robert Curtiust is magával ragadta: a középkori kereszténységnek a klasszikus hagyománnyal szemben tanúsított állítólagos merev ellenállása. A jezsuita J. Gonsette és a bencés Jean Leclercq nem utolsósorban Petrus Damiani klasszikus latint idéző stílusára rámutatva árnyalta ezt az egyoldalú képet. Újabban Toivo J. Holopainen látványosan cáfolta Endres álláspontját, és könyvének egyik legfrissebb elismerő recenziója jelzi, hogy az antidialektikusok mítosza lassan véget ér. Anélkül, hogy az úgynevezett középkori humanizmus előfutárának tartanánk, számot kell tehát vetnünk azzal a lehetőséggel, hogy az antidialektikusok táborában emlegetett Szent Gellért nemcsak a patrisztikus, hanem a klasszikus hagyományból is merített.
Ezen új szempontok figyelembevételével, de természetesen számonkérésük igénye nélkül lássuk tehát, mennyiben járul hozzá Karácsonyi Béla és Szegfű László új Deliberatio-kiadása a Szent Gellért-kutatáshoz. A kötethez írt latin Praefatio egyértelművé teszi, hogy a szöveg kiadói és fordítói egy litterátus olvasóközönséget céloznak meg - nyilvánvalóan nem csupán Magyarországon. A külföldi (és természetesen a magyar) olvasók megnyerése azonban zökkenőmentesebb lehetett volna számos következetlenség és elírás nélkül. Míg a könyv fedőlapján és a címlapon Deliberatio Gerardi szerepel, az előszó mindvégig a Gerhardus névalakot részesíti előnyben. A helyesírási hibák elkerülése valószínűleg nagyobb tekintélyt kölcsönzött volna az amúgy tudós előszónak. Egy gondos kontrollszerkesztés könnyen elejét vehette volna annak, hogy az elírások már az Előszó olvasásakor megingassák a Deliberatio szövegének átírásába vetett (egyébként nem alaptalan) bizalmat. A latin Praefatio mentségére szolgál, hogy a magyar Előszó sem mentes kisebb hibáktól.
Viszonylagos rövidsége ellenére az előszó eligazítást nyújt a Szent Gellértre vonatkozó források, az életrajz, a kézirat és a szöveg kérdésében. Egyebek közt szó esik arról, hogy Gellért neve is felmerült a Szent István-i Intelmek lehetséges szerzői között. Excludi non potest - írja az Előszó, bár a kutatás már régen túllépett Békefi Remig részletes tanulmányán, amelyben az Intelmek és a Deliberatio közötti párhuzamok alapján vélte bizonyítottnak Szent Gellért szerzőségét. (Zoltvány Irén már 1902-ben vitatta Békefi hipotézisét.) Az Előszó említést tesz Gellért két elveszett művéről, Szent Pál zsidóknak írt levelének kommentárjáról és a De divino patrimonio című munkáról, amelyek talán a bakonybéli remeteségben készültek. Hasonlóképpen kitér az Előszó a csanádi székesegyházi iskola alapításának és Gellért görög nyelvtudásának kérdésére is. Utóbbi témakörben még ma is Ivánka Endrének a Deliberatio és a Corpus Areopagiticum kapcsolatát tárgyaló értekezései az irányadók. Bár Szegfű László egy 1985-ös tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy Gellért tudhatott görögül, az igazi kérdés mégsem az, tudott-e görögül avagy sem, jóval inkább az: mennyire tudott. Az Előszó szerint Gellért Észak-Itália korabeli latin nyelvén ír, de a prepozíciókat, felsőfokú mellékneveket, adverbiumokat és deponens igéket meglehetősen egyéni módon használja. A Deliberatio utalásai alapján némi képet kapunk Gellért ismeretségi köréről is: Isingrimus (talán Admont apátja), Richardus (a verduni St. Vannes apátja), Andreas presbyter (az előszó szerint akár Zoerard-András remete is lehetett) és Dodo presbyter (identificari nondum potuit). Noha nyilvánvalóan létező személyekről van szó, megemlítésük a szövegben feltehetőleg arra a képzeletbeli hallgatóságra utal, melyet Gellért mint irodalmi konvenciót használt fel egy kitalált dialógus felépítéséhez. (Ennek a fiktív szóbeliségnek általános vetületeire újabban Karl Suso Frank mutatott rá.) Az előszóhoz tartozik végül a müncheni kézirat kodikológiai leírása is.
A kötet oroszlánrészét természetesen a szövegkiadás és a fordítás teszi ki. A magyar előszó a következőképpen summázza a kiadási elveket (XI-XII. old.): „Jelen kiadásban az eredeti kézirat oldal- és sorszámait követve betűhíven - természetesen a rövidítések feloldásával - adjuk közre a szöveget, kritikai apparátusát a latin oldalak, forrásutalásait a magyar fordítás alá tördelve. A korábbi kiadások oldalszámait és a biblikus idézetek lelőhelyeit a margókon, a margójegyzetek magyar fordításait függelékben adjuk.” Ez a két mondat nem utal rá, de a kötet jelen formájában valahol félúton áll a fakszimile és az ismert kritikai kiadások között. Ezt a benyomást kelti az is, hogy a nyomtatott szöveg külön kiemeli a könyvek nagy kezdőbetűit, de a tulajdonneveket következetesen kis kezdőbetűvel hozza (horribile dictu: christus). Másrészt viszont modern központozást alkalmaz, ami nyilvánvaló és jogos elrugaszkodás a kéziratban található írásképtől, de rácáfol a tördelésből következtethető vizuális reprodukció igényére. Néhány helyen a kézirat eredeti sorbeosztásához való ragaszkodás azt eredményezi, hogy ahol a kódex egy sora véletlenül hosszabb, mint amilyen hosszú sort a nyomtatott kiadás tipográfiailag elbír, a félreértés elkerülése végett a kiadott szövegbe több sorszámot kell betoldani (46, 148, 322, 368, 416. old.). A margók csaknem szélesebbek, mint egy középkori kéziratban, mégis előfordul, hogy a kiadók marginális jegyzete belelóg a Deliberatio szövegébe (354. old.). Szemben Silagi kiadásával, a könyvek tagolása itt szolgaian követi a kézirat írásképét: a hatodik könyv például a kézirat 72r alján kezdődik, tehát a kiadás sem kezd új oldalt (286. old.). Még érdekesebb a kódex 100 reprodukciója, ahol a hatodik és a hetedik könyv közötti átmenet egyazon sorban történik - következésképpen a kiadásban még csak új bekezdést sem találunk (398. old.). Ha viszont a kiadás ennyire ragaszkodik a kódex írásképének visszaadásához, kérdés, vajon miért szedi kurzívval a bibliai idézeteket.
A nyitott könyv bal oldalán, a páros oldalakon találjuk a latin szöveget. Egy nyomtatott oldal megfelel egy fólió recto vagy verso oldalának. A bal oldali margó Batthyány és Silagi kiadásainak oldalszámai és a vonatkozó szentírási helyek feltüntetésére van fenntartva. A jobb oldali margón a sorszámozás látható, alul pedig a szövegkritikai és kodikológiai jegyzetek - javarészt Batthyány és Silagi kiadásaira, valamint Sörös Pongrácz korrekcióira hivatkozva. Ide kerülnek Johann Grünwalder freisingi püspök marginális jegyzetei is. (Érdekes, hogy Batthyány kiadására mindig oldalszámmal és sorszámmal történik hivatkozás, holott Batthyánynál nincs sorszámozás, míg Silagi kiadására csak oldalszámok utalnak, noha Silaginál van sorszámozás is.) A jobb oldalon a magyar fordítás olvasható. A fejléc itt is következetesen feltünteti a kódex fóliószámozását, ami azért félrevezető, mert első pillantásra azt a benyomást kelti, mintha már az eredeti kézirat is tartalmazná a magyar fordítást. A magyar szöveg alatt vannak a patrisztikus hivatkozások (leginkább Szent Jeromos, Sevillai Izidor és Beda Venerabilis műveire), amelyek viszont természetesen a bal oldali latin szöveg sorszámozását követik. Tudomásunk szerint kritikai kiadás ilyen szövegkiadási elvek szerint még nem készült. A kiadás már csak azért is egyedi, mert a Deliberatio szövegéhez csak a müncheni codex unicus áll rendelkezésre. Vajon ha két vagy három kézirat marad fönn, két vagy három könyvet kell kiadni? A szövegkiadás és a fordítás sajátos tördelése nem tükrözi a Monumenta Germaniae historica, a Corpus Christianorum, de még a kétnyelvű Sources Chrétiennes vagy az Oxford Medieval Texts kiadási elveit sem, amelyek pedig már sok szempontból irányadónak bizonyultak. Az említett sorozatok szedéstükre más alapelvek szerint szerveződik - azt a célt szolgálva, hogy a feltételezett eredetihez a lehető legközelebb álló, olvasható szöveget adjanak közre. Úgy tűnik, Karácsonyi és Szegfű Deliberatio-kiadásában a kódex vizuális reprodukciójának igénye némileg a szöveg egységes szabályok szerinti kiadásának rovására ment.
A kritikai apparátus terminológiája néhány helyen következetlen, és az egyébként gondosan összeállított mutatókba és a bibliográfiába is csúszott hiba. Ez utóbbiban Mezey Lászlótól csupán két tanulmány szerepel, holott Deákság és Európa című alapvető kötetében Mezey részletesen tárgyalja a Deliberatiót is. (Mezey véleménye szerint egyébként Gellért a Deliberatio írásakor használhatta a jelenleg a budapesti Egyetemi Könyvtár tulajdonában lévő U. Fr. l. m. 9 jelzetű, XI. század közepére datált Pseudo-Dionysius Areopagita-kódextöredéket is - hipotézisét Kapitánffy István hevesen vitatta.) A szövegkiadás közelebbi vizsgálata alapján elmondható, hogy a kritikai apparátus színvonala nagyjából egyezik Silagiéval.
Karácsonyi és Szegfű korábban közreadott fordításain és a jelenlegi fordításon kívül csupán Déri Balázs jelentetett meg egy kommentált és jegyzetelt magyar fordítást - a jelen fordítást tehát ezúttal csak a Déri-féle fordításhoz mérhetjük. Déri Balázs a szentírási szakaszokat Káldi György bibliafordítása alapján adja vissza, és meg is jegyzi, hogy „Gellért nem a mai Vulgatát használta, hanem eddig pontosan meg nem határozott korábbi bibliafordításokat”. Karácsonyi és Szegfű fordítása ezzel szemben (vagy éppen ezért) sem a Károli-, sem a Káldi-féle, sem pedig a katolikus fordítást nem használja. Noha a fordítási különbségek egyike alapján sem mutatható ki gyökeres eltérés az eredeti szöveg jelentésétől, a tanulság mégis az, hogy a problematikus részek átgondolása és pontosítása néhány helyen a jelen átültetés apróbb módosításaihoz vezetne. (Karácsonyi és Szegfű több évtizedes munkája egyébként már önmagában is ezt példázza.) Középkori krónikáinkhoz hasonlóan Szent Gellért Deliberatiója is megérdemelné, hogy idővel ne egyetlen autoritatív fordításban legyen elérhető. Az azonban a fordítók elévülhetetlen érdeme, hogy egy réges-régi adósságot törlesztve elsőként adták közre a teljes magyar fordítást.
Az új kötettel - a nehezen hozzáférhető Batthyány-féle szöveget nem számítva - egy alternatív kiadás társul Silagi Deliberatiója mellé, jóllehet kritikai apparátusában közel áll Silagiéhoz. A kéziratban föllelhető glosszák közreadásában viszont egyértelműen úttörő jelentőségű. Már említett méltatásában Sulyok Hedvig nemzetközi fórum előtt történészeknek, latinistáknak és a középkori filozófia búvárainak ajánlotta a könyvet. Félő azonban, hogy az új kiadás elérhetőségben a Corpus Christianorum alatt marad, főleg éppen külföldön. Továbbra is kérdés, hogy Batthyány, Silagi és most már a jelen kiadás szövege után a későbbiekben megjelenik-e egy negyedik. Karácsonyi és Szegfű kiadása remélhetőleg fölélénkíti a Deliberatio filológiai kutatását, amelyben máig jóval több a nyitott, mint a lezárt kérdés. E sok szempontból hiánypótló kötetnek nem szégyenére, hanem dicséretére válnék újabb kiadás és talán újabb fordítás megjelenése. Mindezek alátámasztására és egyben befejezésül hadd hívjam fel a figyelmet arra a sajnálatos tényre, hogy a kiadói Praefatio egyik utolsó latin mondatából hiányzik az állítmány: Hoc loco et omnibus, qui nobis per decades annorum laborantibus in volumine edendo favebant, et nos ad defectus, qui fortasse in editione inveniri possunt, operis Gerhardi episcopi melius intellegendi causa, intentos facturis (VIII. old.). A mondatot talán egy gratias agimus tette volna teljessé. Mindazonáltal az olvasó szintén hálával tartozik Karácsonyi Bélának és Szegfű Lászlónak az új szövegkiadásért és az első teljes magyar fordításért: gratias agimus maximas.


Jelen ismertetés a szerkesztők javaslatára rövidített és átdolgozott formában kerül közlésre. Az eredeti változat megtalálható az interneten: http://buksz.c3.hu/web/004/nemerk.html.

Nemerkényi Előd

Scriptum Kiadó, Szeged, 1999. XII + 765 old.