BUKSZ - 11. évfolyam, 1. szám (1999. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
T i s z t e l e t k ö r

Pléh Csaba
A pszichológus, aki tud írni


Jegyzetek

Mérei Ferenc mint állandóan megújuló kincs jelenik meg újfent a Lélektani naplóban, mely korábban elszórtan  publikált s szinte csak kalózkiadásként hozzáférhető írásokat fog egybe. Az évtizedek múltán újraolvasott Mérei első meglepő jellemzője az írás vonzereje. Legtöbbünkkel szemben Mérei olyan pszichológus, aki tud írni. Ez nyilván összefügg azzal, miként maga is szabadkozva mondja, hogy elsődlegesen értelmiségi, aki éppenséggel pszichológus, de lehetne más is, s ennek megfelelően mindig kiterjeszti, amit mond, a világnézet és a művészet világa felé. A humán értelmiségi hozzáállása ez, aki a tudomány szárazságával, személytelenítésével szemben bátran használ metaforákat. "Sűrű jelenségegyüttesről" "lekerekített jelenségekről", "hűvös meghatározásokról" beszél (16-17. old.), meg arról, hogy az "események leperegnek". Közszavakat átemel szakszóvá, mégpedig a tudomány szokásos dekontextualizáló eljárásaitól eltérően úgy, hogy épít az olvasóval való közös élményanyagra, arra, hogy a köznapi jelentéstartomány  többletjelentéseit használja a tudományban is. Gondoljunk e könyv egyik kulcsfogalmára, az "utalásra", vagy Mérei egy másik kedvencére, az "átpártolásra", vagyis a felnőtt értékrend helyett a kortárscsoport értékrendjébe történő beilleszkedésre. Mérei stílusát jellemzik még az új összetételek: tudatközelről, tudattávolról, tudatperemről (pl. 19. old.) beszél, különösebb magyarázkodás nélkül. Ez a használat persze le is leplezi a stiliszta veszélyeztetettségét.  Mérei olyan szerző - s ebben a mai pszichológiában csak Jerome Bruner tekinthető párjának -, aki  a megnevezéssel megoldásokat kínál. Körülír egy feltételezett folyamatot, világosan jellemzi, s sokszor ezzel ott is hagyja, örömét bevallottan a "jelenséghez tapadó magyarázatok csiszolásában" találja meg (178. old.).  Egyszerre hordozza ez a pozitivisták által  Hume óta oly sokat hangsúlyozott dologiasítás veszélyét, azt, hogy ha valamit "tudatperemnek" nevezünk, ezt a dolgot egyben létezőnek is tartjuk, s azt a veszélyt, hogy a pontos, kontextualizált leírás egyben magyarázatként kínálja magát. ("Hol vagyunk már a lélektanban a »törvénytől«! Megelégszünk az összefüggésrendszerrel, vagy akár az összefüggéssel", szabadkozik egy lábjegyzetben a 469. oldalon). Alapállása az entellektüellé, stílusa irodalmi, háttérfigura a politikában, sőt közszereplő, emiatt érezték kortársai határszereplőnek Méreit, a tudományosságot érintve is. Legjobb munkáiban mindig az intuíció és a személytelenített tudomány határán mozog. Amikor a tanítványok hada ezt "operacionalizálja", sokszor éppen a Mester eredeti ízei vesznek el.
Mérei azonban, s erre ismét a Napló a példa, mindettől nem válik művésszé, hanem olyan pszichológusi szerepet alakít ki, mely szerint a tudománynak közvetlen mondandóval kell bírnia az értelmiségi közösség számára. Olyan tudós, aki nem egy fiktív, hanem egy általa állandóan újrateremtett közönséghez és közösséghez szól. Mindez, ismét csak az évtizedes távlatból tekintve, újra kiemeli a közép-európai sorsban osztozó Mérei francia kultúráját. Olyan franciás guru volt ő, aki egyaránt viselte a tudós és az értelmiségi mundérját, ezeket fel is cserélte, sőt véleményirányító társasági szerepet vitt, és ezzel nemcsak a politikai váteszek közép-európai világában váltott ki feltűnést, de kiváltott volna a németes és az angolszász tudományosságban is. (Nem így van ez ma. Gondoljunk Bruner mellett Gould, Dennett vagy Rorty szerepére.) Viszont Mérei éppen attól nem szalonpszichológus, mint pozitivista kortársai mondták róla a háta mögött, mert nem a provinciális köznapiságra épít, hanem Charcot, Janet, Bergson s persze saját mestere, Wallon szerepmintájára.
  A Lélektani napló egyszerre mutatja meg mindkét vonást, amelyek révén Mérei oly központi szerepet játszott a magyar pszichológiában még azok számára is, akik közvetlenül alig vagy egyáltalán nem ismerték. Az alapvető élmény, ami az ismeretlen s bizony egyetemi körökben igencsak kevéssé emlegetett, szinte csak szimbolikusan létező Méreit közel hozta az egyetemistához a hatvanas évek közepén, a gondolatok megléte, vagy mondjuk inkább így, a gondolatok áttekinthető megléte volt nála. Mérei a francia clarté mestere, nemcsak a stílusban, hanem abban is, ahogyan a naiv pszichológiára és a kultúrára, mindannyiunk erőforrásaira épít írásaiban. Olyan embernek tartja magát, aki "magát a gondolkodás folyamatát szereti [...], a varázslatos utazást az érvelés buktatóin át" (177. old.), szemben azokkal, akik a gondolkodás eredményét kedvelik. Olyan szembeállítás ez, melyet régóta alkalmazunk a pszichológia múltjára is, így állítja szembe például Gordon Allport William James-t és Wundtot.
A Lélektani napló tartalmi különlegességének, Mérei másik vonzó vonásának jellemzésére engedtessék meg egy személyes kitérő. Az első könyv, mely kezembe akadt Méreitől, jól példázza ezt a világosságot és a mindannyiunk közös élményvilágára támaszkodó építkezést. Az együttes élmény volt ez, amely valahogyan megvolt a központi Szabó Ervinben. Számomra a könyvben az volt a közvetlen reveláció - emlékszem még a meglepetésemet s lelkesedésemet nem értő társaim furcsállására izgatottságom felett -, hogy arról szól, az emberi társas világ valóban létezik. Nem puszta hab a tortán, valami más, már létező dolog feletti moduláció, s nem is a csoport erőszakos uralma az egyén felett, ahogy a kor közösségi ideológiája sugallotta, hanem egy külön saját életszféra. Másként élünk meg dolgokat együtt, mint egyenként és külön. A tézis egyszerű. Mégis, a magam földhözragadt és a koponya világába zárt kognitív szemléletében, ha önvizsgálatot tartok, azóta is visszatérően ennek az implikációival, no meg valóságosságával küzdök. Anélkül, hogy mindig észrevenném, a korai olvasmányélményhez kapcsolódik, ha felmerül bennem: vajon van-e konstruktív szerepük is a társas kapcsolatoknak az ember gondolkodásában, vagy csak korlátozzák autonóm kibontakozásában; vajon mi a különbség az elemi társasság és a társadalom reprezentációja között, s hasonlók.
Méreit a Lélektani napló tanúsága szerint olyan dolgok érdeklik, amelyek "a lelkinek és a társasnak azon az érintkezési övezetén [helyezkednek el], amely e sorok íróját közel 30 év óta csábítja (le rencontre de l'individuel et du social)" (45. old.). Alapvetően franciás gond ez Méreinél, amely a tudományok feladatainak Durkheim megszabta kettéosztását feszegeti. Olyan világ gyermekei vagyunk, még a mi nemzedékünk is, s Mérei az intuitív pszichológus ezt közvetlenül érezte, mely ismételten visszaélt a közösségies fogalmakkal, mely az átéletlen hivatalosság világába helyezte a valahová tartozást és azt a kamaszos érzést és emberi hitet, hogy lehet "együtt gondolkozni". Ennek a közösségből kiábrándult korszaknak az alapkérdése az individualizmus felfedezése lesz, annak felfedezése, hogy nem is bűn saját érdekeinket követni s önállónak lenni. Mérei műve ezzel a háttérrel ad sajátos figyelmeztetést arra: egyén és társadalom viszonya korántsem lefutott a pszichológia számára sem.
Természetesen ez a kettős feladatvállalás jellemzi a szociálpszichológus Méreit, de érvényes az "ideológusra" is. Mérei nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: összekapcsolja a csoportok s csoportokon belül az egyének önfejlődésének elvével. Ez az önfejlődési, liberális pedológiai elkötelezettség lesz az, amiről hamarosan kiderült, hogy nem egyeztethető össze a kommunista gyakorlattal. Igaz, hogy a közösségi nevelésnek szocializációs szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez valódi közösségek kellenek, hirdeti Mérei. Igen világosan megfogalmazta ezt már gyermeklélektani alapvetésében is. "Az együttműködésre az együttes munka, a törvényességre a játékszabály, a közösségi feladatok megoldására a gyermekcsoportok előtt lebegő feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz való hűség előállapota annak a hűségnek, amely a felnőttet hazájához, társadalmi osztályához fűzi.
Így a társadalmi nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet éljenek: a csoportokban felelősségteljes funkciójuk legyen."71
Ugyanitt megfogalmazta azt a franciás kettősséget, az ember kettős szociális meghatározottságát is, mely későbbi életművében oly középponti jelentőségű mozzanat. "A társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt jelenségeket két magyarázó elv alapján rendszereztük:
Az együttes élmény fokozott öröme, a társas kapcsolatnak egyéni átélése, s egyben az a pont, amelyen túl, s amelynél mélyebbre a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.
A társadalmi modell, amely a külső viszonylatok alakító hatását magyarázza, s amelyen túl az egyén már mint társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak ebben az irányban való folytatása már a szociológia területére esnék."72
Mérei a Naplóban érzi, szabadkoznia kell amiatt, hogy lélektani mondanivalóját kiterjeszti. A társasnak és a társadalminak a francia szociológiai hagyományra visszavezethető feszültségét úgy oldja fel, hogy deklarálja, "nemcsak a sui generis társas jelenségek tartoznak a társas lélektan vizsgálódási körébe, hanem az ún. egyéni jelenségek is. [...] Ezt az ugrást oldjuk meg azzal, hogy nem társas jelenségekről, hanem a vizsgálódás társas szempontjáról beszélünk." (455. old.)
A könyv vezető fogalma, amelyben megjelenik a kettős ihletés, az utalás. A koncepció részben Henri Wallon felfogására vezethető vissza. Wallon a peircei tipológiára is emlékeztető jeltipizálása során kitér arra, hogy a jelzések (indexek, indiciumok), melyek Peirce vagy Bruner indexeinek felelnek meg nála, pars pro toto-szerűen hívják elő az egész helyzetet, amelyből vétettek. Ez azonban Wallonnál még egy primitívebb, reflexes kiegészülés. Mérei munkájában viszont a pars pro toto viszony, az emocionális telítettség és a közös (csoportos) élményekre való célzás egyszerre jelenik meg. Az utalás a felnőtt életében gyermeki mozzanat, de már nem az indiciumok korából való, hanem abból a korból, ahol már vannak a jelentőt és a jelentettet eltávolító jelek. A felnőtt életben ennek funkciója: a hagyományteremtés megélt csoportokban, illetve visszatérés a gyermeki érzelmi gazdagsághoz. Nem véletlenül kitüntetett illusztráció terepe az avantgárd művészet mozgalmi szerveződése és a jelek használata szintén az avantgárdban.
Az utalás gyermeki kibontakozásának elemzése, amit a könyv igencsak részletesen végez el, szembesítve azt szimbólummal, jellel s hasonlókkal, Méreit aktuális íróvá teszi. Az evolúciós pszichológia, az elméleti kognitív modellalkotás s a fejlődéslélektan alapkérdése ugyanis ma az, hogyan is keletkeznek e jelek és maga a jelezési viszony, hogyan válnak le a jelek a jelöltről s így tovább. A mai kognitív kutatásokban az utalás előtérbe állítása a középponti reprezentáció-fogalom alapvető kérdéseit érinti.
 Mérei könyvének kulcsmozzanatai az utalás és az álom. Nem  akármilyen ambíciót takar ez a börtönben dolgozó szerzőnél. Mérei valójában Freudot hívja ki. Az utalás, akárhogyan csűrjük-csavarjuk is, a participációval, sűrítéssel s hasonlókkal a freudi álommunka analógjává válik nála. Valami olyasmi, ami egy igazi, rejtett világot mutat. S ha az utalást szemiotikailag értelmezem, akkor a freudi szimptómatan analógja. Ha részleteiben tekintem, a Freuddal szembeni alternatív lényegi mozzanata: a társak inherens jelenléte az utalásokban. Az utalást csak az fogja fel jelként, aki átélte az egészet. "Az utalás a kiscsoportok természetes jelbeszéde, a cinkosság magától adódó jelrendszere. [...] Ebben az értelemben az együttes élmény anyanyelve." (95. old.)
A rejtvény pedig nem a lélek setét mélyében van, hanem a társak között. Az összeesküvő felnőtt világa ez, olyan világ, ahol a gyermeki szabadság és a politikai szabadság (ne feledjük a kontextust, a tényleges börtönt) ígéretét a valóságos közösségek megtilthatatlan és kibogozatlan élményvilága s az erre utaló jelvilág képviseli.
A vita a pszichoanalízissel Méreinél számos dologban tetten érhető. Miközben a pszichológiai dinamika fogalomrendszerét és szóhasználatát kedvvel átveszi, sokban megkérdőjelezi a pszichoanalitikus determinizmust és a kora gyermekkor végleges determináló szerepét egyaránt. "[A pszichoanalitikus megszállás és libidó-felfogással] szemben azt hiszem, hogy az energiák állandóan születnek és elhalnak a konkrét helyzetekben. [...] Lehet, hogy egy-egy felnőtt szerelemben gyermekkori indulataim táplálnak. De az is biztos, hogy vannak olyan felnőttkori szerelmeim, amelyek önálló indulati forrásból táplálkoznak.[...] Nemcsak a korai szállhatja meg a későit, hanem a késői is a korait. Nem igaz az, hogy az érzelmi élet egyforrású és egyirányú." (456. old.)
Az álomban pedig, a Mérei által többször is megírt témában szintén Janet-ra és Halbwachsra emlékeztető franciás felhangként a vezető témát a társas kapcsolatok alkotják. Ismét egy olyan mozzanat, ahol Mérei megemésztett, végiggondolt módon áll szemben a klasszikus freudi gondolkodással. A kötetnek, sok egyéb mellett, miközben újra bemutatja Mérei felfogását pár és csoport, csoport és vezető, egyén és közösség viszonyáról, valamint relevanciáját a reprezentáció-elméletek szempontjából, van néhány további vonása, mely máig aktuálissá, s nemcsak történeti érdekességűvé teszi. Az egyik az intuitív pszichológus és a kutató viszonyának visszatérő dilemmája, emlékeztetés arra, hogy a lélektannak igenis közvetlen emberi mondanivalója kell legyen, a másik pedig a pszichoanalitikus hagyományt színező, a klasszikus dinamikus felfogást társas dinamikával kiegészítő gondolkodás. Mindkettő olyan, ami a német, majd angolszász modell dominálta magyar pszichológia közegében a franciás hagyomány jelentőségére figyelmeztet, s annak folytatását igényli.

Jegyzetek

71 Mérei Ferenc: Gyermektanulmány. 1948. 159. old.
72  Uo. 157. old.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta