Pléh Csaba
A pszichológus,
aki tud írni
Mérei Ferenc mint állandóan
megújuló kincs jelenik meg újfent a Lélektani
naplóban, mely korábban elszórtan publikált
s szinte csak kalózkiadásként hozzáférhető
írásokat fog egybe. Az évtizedek múltán
újraolvasott Mérei első meglepő jellemzője
az írás vonzereje. Legtöbbünkkel szemben Mérei
olyan pszichológus, aki tud írni. Ez nyilván összefügg
azzal, miként maga is szabadkozva mondja, hogy elsődlegesen
értelmiségi, aki éppenséggel pszichológus,
de lehetne más is, s ennek megfelelően mindig kiterjeszti,
amit mond, a világnézet és a művészet
világa felé. A humán értelmiségi hozzáállása
ez, aki a tudomány szárazságával, személytelenítésével
szemben bátran használ metaforákat. "Sűrű
jelenségegyüttesről" "lekerekített jelenségekről",
"hűvös meghatározásokról" beszél
(16-17. old.), meg arról, hogy az "események leperegnek".
Közszavakat átemel szakszóvá, mégpedig
a tudomány szokásos dekontextualizáló eljárásaitól
eltérően úgy, hogy épít az olvasóval
való közös élményanyagra, arra, hogy a köznapi
jelentéstartomány többletjelentéseit használja
a tudományban is. Gondoljunk e könyv egyik kulcsfogalmára,
az "utalásra", vagy Mérei egy másik kedvencére,
az "átpártolásra", vagyis a felnőtt értékrend
helyett a kortárscsoport értékrendjébe történő
beilleszkedésre. Mérei stílusát jellemzik még
az új összetételek: tudatközelről, tudattávolról,
tudatperemről (pl. 19. old.) beszél, különösebb
magyarázkodás nélkül. Ez a használat persze
le
is leplezi a stiliszta veszélyeztetettségét.
Mérei olyan szerző - s ebben a mai pszichológiában
csak Jerome Bruner tekinthető párjának -, aki
a megnevezéssel megoldásokat kínál. Körülír
egy feltételezett folyamatot, világosan jellemzi, s sokszor
ezzel ott is hagyja, örömét bevallottan a "jelenséghez
tapadó magyarázatok csiszolásában" találja
meg (178. old.). Egyszerre hordozza ez a pozitivisták által
Hume óta oly sokat hangsúlyozott dologiasítás
veszélyét, azt, hogy ha valamit "tudatperemnek" nevezünk,
ezt a dolgot egyben létezőnek is tartjuk, s azt a veszélyt,
hogy a pontos, kontextualizált leírás egyben magyarázatként
kínálja magát. ("Hol vagyunk már a lélektanban
a »törvénytől«! Megelégszünk
az összefüggésrendszerrel, vagy akár az összefüggéssel",
szabadkozik egy lábjegyzetben a 469. oldalon). Alapállása
az entellektüellé, stílusa irodalmi, háttérfigura
a politikában, sőt közszereplő, emiatt érezték
kortársai határszereplőnek Méreit, a tudományosságot
érintve is. Legjobb munkáiban mindig az intuíció
és a személytelenített tudomány határán
mozog. Amikor a tanítványok hada ezt "operacionalizálja",
sokszor éppen a Mester eredeti ízei vesznek el.
Mérei azonban, s erre
ismét a Napló a példa, mindettől nem válik
művésszé, hanem olyan pszichológusi szerepet
alakít ki, mely szerint a tudománynak közvetlen mondandóval
kell bírnia az értelmiségi közösség
számára. Olyan tudós, aki nem egy fiktív, hanem
egy általa állandóan újrateremtett közönséghez
és közösséghez szól. Mindez, ismét
csak az évtizedes távlatból tekintve, újra
kiemeli a közép-európai sorsban osztozó Mérei
francia kultúráját. Olyan franciás guru volt
ő, aki egyaránt viselte a tudós és az értelmiségi
mundérját, ezeket fel is cserélte, sőt véleményirányító
társasági szerepet vitt, és ezzel nemcsak a politikai
váteszek közép-európai világában
váltott ki feltűnést, de kiváltott volna a németes
és az angolszász tudományosságban is. (Nem
így van ez ma. Gondoljunk Bruner mellett Gould, Dennett vagy Rorty
szerepére.) Viszont Mérei éppen attól nem szalonpszichológus,
mint pozitivista kortársai mondták róla a háta
mögött, mert nem a provinciális köznapiságra
épít, hanem Charcot, Janet, Bergson s persze saját
mestere, Wallon szerepmintájára.
A Lélektani
napló egyszerre mutatja meg mindkét vonást, amelyek
révén Mérei oly központi szerepet játszott
a magyar pszichológiában még azok számára
is, akik közvetlenül alig vagy egyáltalán nem ismerték.
Az alapvető élmény, ami az ismeretlen s bizony egyetemi
körökben igencsak kevéssé emlegetett, szinte csak
szimbolikusan létező Méreit közel hozta az egyetemistához
a hatvanas évek közepén, a gondolatok megléte,
vagy mondjuk inkább így, a gondolatok áttekinthető
megléte volt nála. Mérei a francia clarté mestere,
nemcsak a stílusban, hanem abban is, ahogyan a naiv pszichológiára
és a kultúrára, mindannyiunk erőforrásaira
épít írásaiban. Olyan embernek tartja magát,
aki "magát a gondolkodás folyamatát szereti [...],
a varázslatos utazást az érvelés buktatóin
át" (177. old.), szemben azokkal, akik a gondolkodás eredményét
kedvelik. Olyan szembeállítás ez, melyet régóta
alkalmazunk a pszichológia múltjára is, így
állítja szembe például Gordon Allport William
James-t és Wundtot.
A Lélektani napló
tartalmi különlegességének, Mérei másik
vonzó vonásának jellemzésére engedtessék
meg egy személyes kitérő. Az első könyv,
mely kezembe akadt Méreitől, jól példázza
ezt a világosságot és a mindannyiunk közös
élményvilágára támaszkodó építkezést.
Az együttes élmény volt ez, amely valahogyan megvolt
a központi Szabó Ervinben. Számomra a könyvben
az volt a közvetlen reveláció - emlékszem még
a meglepetésemet s lelkesedésemet nem értő társaim
furcsállására izgatottságom felett -, hogy
arról szól, az emberi társas világ valóban
létezik. Nem puszta hab a tortán, valami más, már
létező dolog feletti moduláció, s nem is a csoport
erőszakos uralma az egyén felett, ahogy a kor közösségi
ideológiája sugallotta, hanem egy külön saját
életszféra. Másként élünk meg dolgokat
együtt, mint egyenként és külön. A tézis
egyszerű. Mégis, a magam földhözragadt és
a koponya világába zárt kognitív szemléletében,
ha önvizsgálatot tartok, azóta is visszatérően
ennek az implikációival, no meg valóságosságával
küzdök. Anélkül, hogy mindig észrevenném,
a korai olvasmányélményhez kapcsolódik, ha
felmerül bennem: vajon van-e konstruktív szerepük is a
társas kapcsolatoknak az ember gondolkodásában, vagy
csak korlátozzák autonóm kibontakozásában;
vajon mi a különbség az elemi társasság
és a társadalom reprezentációja között,
s hasonlók.
Méreit a Lélektani
napló tanúsága szerint olyan dolgok érdeklik,
amelyek "a lelkinek és a társasnak azon az érintkezési
övezetén [helyezkednek el], amely e sorok íróját
közel 30 év óta csábítja (le rencontre
de l'individuel et du social)" (45. old.). Alapvetően franciás
gond ez Méreinél, amely a tudományok feladatainak
Durkheim megszabta kettéosztását feszegeti. Olyan
világ gyermekei vagyunk, még a mi nemzedékünk
is, s Mérei az intuitív pszichológus ezt közvetlenül
érezte, mely ismételten visszaélt a közösségies
fogalmakkal, mely az átéletlen hivatalosság világába
helyezte a valahová tartozást és azt a kamaszos érzést
és emberi hitet, hogy lehet "együtt gondolkozni". Ennek a közösségből
kiábrándult korszaknak az alapkérdése az individualizmus
felfedezése lesz, annak felfedezése, hogy nem is bűn
saját érdekeinket követni s önállónak
lenni. Mérei műve ezzel a háttérrel ad sajátos
figyelmeztetést arra: egyén és társadalom viszonya
korántsem lefutott a pszichológia számára sem.
Természetesen ez a
kettős feladatvállalás jellemzi a szociálpszichológus
Méreit, de érvényes az "ideológusra" is. Mérei
nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: összekapcsolja
a csoportok s csoportokon belül az egyének önfejlődésének
elvével. Ez az önfejlődési, liberális pedológiai
elkötelezettség lesz az, amiről hamarosan kiderült,
hogy nem egyeztethető össze a kommunista gyakorlattal. Igaz,
hogy a közösségi nevelésnek szocializációs
szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez
valódi közösségek kellenek, hirdeti Mérei.
Igen világosan megfogalmazta ezt már gyermeklélektani
alapvetésében is. "Az együttműködésre
az együttes munka, a törvényességre a játékszabály,
a közösségi feladatok megoldására a gyermekcsoportok
előtt lebegő feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz
való hűség előállapota annak a hűségnek,
amely a felnőttet hazájához, társadalmi osztályához
fűzi.
Így a társadalmi
nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet
éljenek: a csoportokban felelősségteljes funkciójuk
legyen."71
Ugyanitt megfogalmazta azt
a franciás kettősséget, az ember kettős szociális
meghatározottságát is, mely későbbi életművében
oly középponti jelentőségű mozzanat. "A
társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt
jelenségeket két magyarázó elv alapján
rendszereztük:
Az együttes élmény
fokozott öröme, a társas kapcsolatnak egyéni átélése,
s egyben az a pont, amelyen túl, s amelynél mélyebbre
a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.
A társadalmi modell,
amely a külső viszonylatok alakító hatását
magyarázza, s amelyen túl az egyén már mint
társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény
esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak
ebben az irányban való folytatása már a szociológia
területére esnék."72
Mérei a Naplóban
érzi, szabadkoznia kell amiatt, hogy lélektani mondanivalóját
kiterjeszti. A társasnak és a társadalminak a francia
szociológiai hagyományra visszavezethető feszültségét
úgy oldja fel, hogy deklarálja, "nemcsak a sui generis társas
jelenségek tartoznak a társas lélektan vizsgálódási
körébe, hanem az ún. egyéni jelenségek
is. [...] Ezt az ugrást oldjuk meg azzal, hogy nem társas
jelenségekről, hanem a vizsgálódás társas
szempontjáról beszélünk." (455. old.)
A könyv vezető
fogalma, amelyben megjelenik a kettős ihletés, az utalás.
A koncepció részben Henri Wallon felfogására
vezethető vissza. Wallon a peircei tipológiára is emlékeztető
jeltipizálása során kitér arra, hogy a jelzések
(indexek, indiciumok), melyek Peirce vagy Bruner indexeinek felelnek meg
nála, pars pro toto-szerűen hívják elő
az egész helyzetet, amelyből vétettek. Ez azonban Wallonnál
még egy primitívebb, reflexes kiegészülés.
Mérei munkájában viszont a pars pro toto viszony,
az emocionális telítettség és a közös
(csoportos) élményekre való célzás egyszerre
jelenik meg. Az utalás a felnőtt életében gyermeki
mozzanat, de már nem az indiciumok korából való,
hanem abból a korból, ahol már vannak a jelentőt
és a jelentettet eltávolító jelek. A felnőtt
életben ennek funkciója: a hagyományteremtés
megélt csoportokban, illetve visszatérés a gyermeki
érzelmi gazdagsághoz. Nem véletlenül kitüntetett
illusztráció terepe az avantgárd művészet
mozgalmi szerveződése és a jelek használata
szintén az avantgárdban.
Az utalás gyermeki
kibontakozásának elemzése, amit a könyv igencsak
részletesen végez el, szembesítve azt szimbólummal,
jellel s hasonlókkal, Méreit aktuális íróvá
teszi. Az evolúciós pszichológia, az elméleti
kognitív modellalkotás s a fejlődéslélektan
alapkérdése ugyanis ma az, hogyan is keletkeznek e jelek
és maga a jelezési viszony, hogyan válnak le a jelek
a jelöltről s így tovább. A mai kognitív
kutatásokban az utalás előtérbe állítása
a középponti reprezentáció-fogalom alapvető
kérdéseit érinti.
Mérei könyvének
kulcsmozzanatai az utalás és az álom. Nem akármilyen
ambíciót takar ez a börtönben dolgozó szerzőnél.
Mérei valójában Freudot hívja ki. Az utalás,
akárhogyan csűrjük-csavarjuk is, a participációval,
sűrítéssel s hasonlókkal a freudi álommunka
analógjává válik nála. Valami olyasmi,
ami egy igazi, rejtett világot mutat. S ha az utalást szemiotikailag
értelmezem, akkor a freudi szimptómatan analógja.
Ha részleteiben tekintem, a Freuddal szembeni alternatív
lényegi mozzanata: a társak inherens jelenléte az
utalásokban. Az utalást csak az fogja fel jelként,
aki átélte az egészet. "Az utalás a kiscsoportok
természetes jelbeszéde, a cinkosság magától
adódó jelrendszere. [...] Ebben az értelemben az együttes
élmény anyanyelve." (95. old.)
A rejtvény pedig nem
a lélek setét mélyében van, hanem a társak
között. Az összeesküvő felnőtt világa
ez, olyan világ, ahol a gyermeki szabadság és a politikai
szabadság (ne feledjük a kontextust, a tényleges börtönt)
ígéretét a valóságos közösségek
megtilthatatlan és kibogozatlan élményvilága
s az erre utaló jelvilág képviseli.
A vita a pszichoanalízissel
Méreinél számos dologban tetten érhető.
Miközben a pszichológiai dinamika fogalomrendszerét
és szóhasználatát kedvvel átveszi, sokban
megkérdőjelezi a pszichoanalitikus determinizmust és
a kora gyermekkor végleges determináló szerepét
egyaránt. "[A pszichoanalitikus megszállás és
libidó-felfogással] szemben azt hiszem, hogy az energiák
állandóan születnek és elhalnak a konkrét
helyzetekben. [...] Lehet, hogy egy-egy felnőtt szerelemben gyermekkori
indulataim táplálnak. De az is biztos, hogy vannak olyan
felnőttkori szerelmeim, amelyek önálló indulati
forrásból táplálkoznak.[...] Nemcsak a korai
szállhatja meg a későit, hanem a késői
is a korait. Nem igaz az, hogy az érzelmi élet egyforrású
és egyirányú." (456. old.)
Az álomban pedig,
a Mérei által többször is megírt témában
szintén Janet-ra és Halbwachsra emlékeztető
franciás felhangként a vezető témát a
társas kapcsolatok alkotják. Ismét egy olyan mozzanat,
ahol Mérei megemésztett, végiggondolt módon
áll szemben a klasszikus freudi gondolkodással. A kötetnek,
sok egyéb mellett, miközben újra bemutatja Mérei
felfogását pár és csoport, csoport és
vezető, egyén és közösség viszonyáról,
valamint relevanciáját a reprezentáció-elméletek
szempontjából, van néhány további vonása,
mely máig aktuálissá, s nemcsak történeti
érdekességűvé teszi. Az egyik az intuitív
pszichológus és a kutató viszonyának visszatérő
dilemmája, emlékeztetés arra, hogy a lélektannak
igenis közvetlen emberi mondanivalója kell legyen, a másik
pedig a pszichoanalitikus hagyományt színező, a klasszikus
dinamikus felfogást társas dinamikával kiegészítő
gondolkodás. Mindkettő olyan, ami a német, majd angolszász
modell dominálta magyar pszichológia közegében
a franciás hagyomány jelentőségére figyelmeztet,
s annak folytatását igényli.
71 Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.
1948. 159. old.
72 Uo. 157. old.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta