BUKSZ - 11. évfolyam, 1. szám (1999. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Tímár Árpád
Új csontváry-reneszánsz?

Lehel Ferenc: Csontváry
Szerkesztette, válogatta és a bevezetőt írta: Miltényi Tibor
Budapest, 1998. 171 old., 600 Ft
(Szellemkép könyvek 2.)

Jegyzetek

Csontváry Kosztka Tivadar élete és művészete körül különös bőséggel tenyésznek a mítoszok, a legendák. A legszélesebb köztudatba is oly mélyen beleivódtak az "érdekes" történetek, hogy ma már teljesen reménytelen minden olyan törekvés, amely megpróbálja különválasztani a dokumentumokkal alátámasztható tényeket a legenda elemeitől: a zseniális művészre vonatkozó általános toposzoktól ("a kritika és a közönség nem ismerte fel nagyságát", "kigúnyolták", "kinevették", "nyomorgott", "éhen halt" stb.) és a speciális "csontvárys" anekdotáktól ("a plein air feltalálva", "a királyt a napra kitenni..." stb.). Ezek ugyanis tetszetősen kitöltik az alig pótolható hiányokat a Csontváryra vonatkozó ismereteinkben.Művészetének utóéletét, műveinek sorsát, újabb és újabb felfedezésének körülményeit is számos "különös", "színes" történet övezi, a fuvarosokra rálicitáló ifjú Gerlóczy Gedeon történetétől a padláson talált műveken vagy Picasso állítólagos nyilatkozatán át Hruscsov feleségének székesfehérvári látogatásáig.A legendárium most újabb elemmel bővült: megszületett a "lenézett", a "szándékosan félreértett", a "mély szakmai gyűlölettel körülvett", mellőzött, alaptalanul bírált, a szakmai klikk által kiszorított, méltatlanul elfeledett zseniális kritikus, Lehel Ferenc apológiája is. Miltényi Tibor kiadta Lehel Csontváryról szóló írásainak néhány részletét, Bevezető tanulmányában pedig "megpróbált végre igazságot szolgáltatni" Lehelnek, aki "felfedezte Csontváryban a zsenit", s akit megfosztottak "világraszóló felfedezésétől".A kötet tehát kettős célt tűzött maga elé: közzé kívánt tenni fontosnak tartott szövegeket Csontváryról, és egy művészeti író tevékenységét akarta értékelni. Ha eltekintünk attól, hogy a vizsgálódás kívánt végeredményét kissé harciasan előrebocsátja a szerkesztő, mindkét célkitűzés teljesen jogos és időszerű, vitatni csupán a megvalósítás módszereit és eszközeit méltányos.Vannak ugyanis játékszabályok - mind a szövegek közlésére és újraközlésére, mind pedig az elemzésre, érvelésre, vitatkozásra vonatkozóan -, amelyeket mindenképpen érdemes betartani.Kezdjük a könyv formáján, külső megjelenésén, szerkezeti felépítésén. Külső borítóján ez olvasható: Lehel Ferenc: Csontváry. Ámbár Lehel Ferencnek eddig ilyen című könyve nem volt. A belső címlapról sem derül még ki, valójában mit tartalmaz a kötet. Itt az olvasható: Csontváry. Szerkesztette, válogatta és a bevezetőt írta: Miltényi Tibor. Itt Lehel Ferenc neve semmilyen formában sem szerepel, s az sem, miből válogatott a szerkesztő. Hogy a kötetben a szerkesztő Bevezetője után Lehel két Csontváry-könyvének - az 1922-ben és az 1931-ben megjelent hosszú című köteteknek - több fejezete található, továbbá a Függelékben egy nem Leheltől származó kézirat és egy 1919-ben megjelent riport -, az csak a Bevezető tanulmányból és a tartalomjegyzékből derül ki. (A cikk elején megadott könyvcím a külső borító és a belső címlap jóindulatú kompilációjának eredménye.)Hogy miért éppen ezek az írások jelentek meg most együtt önálló kötetként, azt talán az indokolhatja, hogy nincsenek benne  a Csontváry-emlékkönyvben. De hogy a Lehel-szövegek mellett a sok más publikálatlan, illetve újraközöletlen dokumentum közül miért éppen ez a két - sem Lehellel, sem könyveivel semmilyen kapcsolatban nem lévő - írás került e könyv függelékébe, az már nehezen magyarázható.De vegyük sorra a szövegeket. A Lehel-könyvek részleteinek újraközlése pontosnak mondható, nagyon kevés hiba, elírás csúszott bele, szinte egyik sem értelemzavaró. (Néhány tétel maradt ki a Csontváry-művek listáiból a 79. és a 80. lapon, a 104. lapon egy Viharos Hortobágy képcím maradt le, a 115. és 117. lapon egy-egy mondat hiányzik.) Nincs azonban kellő magyarázat arra, miért nem olvashatjuk a Lehel-könyvek teljes szövegét, vagy mit miért választott ki belőlük a szerkesztő, illetve mit miért hagyott ki. Illett volna a közölt részletek eredeti helyét is megadni, oldalszámokkal, amiből az is kiderült volna, hogy a könyveknek mekkora hányadát publikálták újra. Bár a fejezetek - igen helyesen - csorbítatlan terjedelemben vannak közölve, a bekezdéseket - önkényesen és érthetetlen módon - áttördelték: igen sok bekezdést összevontak, néhol viszont újakat is csináltak, minden jelzés és magyarázat nélkül. A szöveg helyesírását korszerűsítették, ami teljes mértékben elfogadható. Nincs értelme viszont annak, hogy sok művésznevet betűhíven, abban a formában reprodukáltak, ahogy Lehel - tájékozatlanságból vagy a korabeli források bizonytalan írásmódjából következően - írta. (Mayol-Maillol, Bracque-Braque, Gross-Grosz, Duffy-Dufy helyett. Cézanne-t viszont Lehel helyesen, ám Miltényi írja helytelenül, Cezanne-nak!)Súlyosabb problémák adódnak viszont a Függelékben közölt, Békéssy Leónak tulajdonított kézirattal kapcsolatban. Először is: illenék közölni pontos lelőhelyét és a dokumentum azonosításához szükséges levéltári/adattári jelzetet. (A kézirat az MTA Művészettörténeti Kutató Intézete Adattárában található, az MDK-C-I-7/3 számon.)Másodszor: a publikálatlan kéziratok közlésére vonatkozó szabályok mások, mint a nyomtatott szövegekre érvényesek: első közléskor szerencsésebb betű szerinti hűségre törekedni - kiegészíteni, "kijavítani", átírni, bekezdéseket összevonni, átszerkeszteni teljesen megengedhetetlen. És nem utolsósorban: a kézírást el kell tudni olvasni. Annyi hiba, annyi félreértés, félreolvasás található a közölt szövegben, hogy gyakorlatilag használhatatlan. (Pl. "érzés ihlettség" helyett izzó ihletettség, "élettel" helyett érettebb, "kicsikarni" helyett akarni, "egyfogalmú" helyett azonos.)Illenék továbbá mondani valamit a dokumentum jellegéről, állapotáról, eredetéről. Ez esetben például azt, hogy nem összefüggő kéziratról van szó, s nem azonos kézírásról. Az első kéztől származó szöveg, amely egy összehajtott levélpapír méretű lap négy oldalán olvasható, tartalmazza az írásmű címét - Beszélgetés Csontváry Kosztka úrral -, írója azonban nincs feltüntetve. (Békéssy neve úgy kerülhet szóba, hogy a kéziratok mellett található egy kísérőlevél. Ezt 1960-ban írta Zajti Ferenc festőművész, amikor a kéziratokat felajánlotta a Művészettörténeti Dokumentációs Központnak. "Csontváryval éveken át beszélgetést folytattam, családunk állandó vendége volt, ahol a család egy másik barátja szintén sokszor találkozott Csontváryval. Ezeket a beszélgetéseket közvetlen élmény alapján Békéssy Leó rajztanár lejegyezte. Ez a jegyzet a múzeumnak felajánlott emlékezés." Ezzel a nyilatkozattal vélte igazolni Zajti - mintegy ötven év távolából - a szöveg eredetiségét, tartalmának hitelességét.) Egy további, más méretű összehajtott levélpapíron már egy másik kéztől származó szöveg olvasható, s emellett van még három kisméretű papírlap - egy 1910-es naptár lapjainak hátoldala (nyilván erre alapozódik a kézirat 1910-re datálása) -, ezeken az első szöveggel szorosabban össze nem függő, helyenként nagyon vázlatos, illetve hiányos mondatok olvashatók.Mondani kellene valamit a feltételezett szerzőről is. Békéssy Leó festő, rajztanár életéről és munkásságáról elég sok tudható, évtizedekig kiállító művész volt, sokat szerepelt a nyilvánosság előtt, annak azonban semmi nyoma, hogy hosszú élete során bármikor nyilatkozott volna Csontváryval kapcsolatos emlékeiről, élményeiről. Ez is némi óvatosságra készteti az embert. Lehet persze, hogy ifjúkorában, főiskolásként - 1910-ben ugyanis még egészen kezdő művésznövendék volt - írt egy feljegyzést, lehet, hogy látta Csontváry kiállítását, találkozott a mesterrel vagy részt vett a kiállítás sajtótájékoztatóján, ez azonban csak feltételezés. Egyébként annak sincs nyoma, hogy valaha is megjelentetett bármilyen művészettel kapcsolatos írást. A fennmaradt kézirat is arra utal, hogy a "beszélgetés" leírója gyakorlatlan az újságírásban, nem igazi párbeszédről van ugyanis szó, sokszor nehéz eldönteni, mi az, amit a kérdező állít a művészről, és mi az, amit Csontváry szavaiként idéz. Ennek ellenére a szöveg első fele kétségtelenül tartalmaz olyan gondolatokat, kifejezéseket, fordulatokat, amelyek ismerősek Csontváry más írásaiból. Sokkal kevésbé áll ez a másik kéztől származó szövegre. Arra például nincs más forrásból adat, hogy Csontváry valaha említette volna Manet vagy Degas nevét. Itt a mondatok grammatikai szerkezete is sokkal inkább arra utal, hogy valaki Csontváry műveivel kapcsolatos benyomásait, gondolatait rögzítette, s nem Csontváry önmagáról vagy művészetéről alkotott véleményét közvetítette. (Ha egyáltalán Csontváryról szólnak ezek a feljegyzések, ugyanis nincs bennük semmi közvetlenül Csontváryra vonatkozó megjegyzés.)A kéziratról - melyet "egyértelműen autentikus forrásnak" tart - Miltényi azt írja bevezetőjében: "teljességgel érthetetlen, hogy miért bánt velük oly mostohán a Csontváry-kutatás".  Nos, én úgy gondolom, hogy ezek a körülmények érthetővé teszik az eddigi tartózkodást. Sok-sok évtizeddel az írás feltételezett keletkezése után ugyanis nincs lehetőségünk arra, hogy a Békéssy Leónak tulajdonított szöveg hitelességét ellenőrizzük. Sem azt nem lehet bizonyítani, hogy Békéssy Leó írta (és ha ő, akkor ki írta a kézirat második felét?), sem azt, hogy valóban 1910-ben készült (semmilyen adatunk nincs az említett "családi összejövetelekről"), sem azt, hogy a lejegyző a hallottakat pontosan, híven adta vissza. Ha a kérdezett életében jelenik meg egy interjú, legalább az feltételezhető, hogy az érintett látta a kinyomtatott szöveget, s ha valamivel nem értett egyet, tiltakozott, helyreigazítást követelt. De ha ötven év után kerül elő néhány papírlap...? Elhamarkodottnak tűnik, ha Miltényi Tibor a kézirat második feléből egy bekezdésnyi - bár kétségtelenül szép és költői, de bizonytalan eredetű - szöveget a borító hátoldalán már Csontváry megnyilatkozásaként, 1910-ből való eredeti írásaként tesz közzé.A harmadik közölt szöveg a Pesti Futárban 1919. május 2-án megjelent Csontváry, a világ legnagyobb érzés-plein-air festője című írás. Fontos dokumentum, ismeretlen volt, legalábbis a szakirodalom sokáig nem hivatkozott rá. (Ismereteim szerint Mezei Ottó idézte először.) Első újraközlése kétségtelenül Miltényi Tibor érdeme (Élet és Irodalom, 1996). Hogy a harmadszori közlésnek itt van-e a helye a Lehel-szövegek függelékeként, az persze vitatható, de ha már megjelent, érdemes lett volna kideríteni, ki írta a cikket. Az aláírás - (kv.) - ugyanis feloldható: Kaczér Vilmos készítette az interjút Nádas Sándor újságja számára, s erről ő maga is megemlékezett később, saját lapjában.1 A cikk szövegét egyébként pontosan közli Miltényi, egyetlen értelemzavaró sajtóhiba van csak benne: "Az állam soha nem vásárolt tőlem, s privátim sem adtam el és nem is adhattam el, mert drága voltam, s nem volt keresetem." Nos, az eredetiben - helyesen - nem volt keretem olvasható, arról van ugyanis szó, hogy Csontvárynak nem volt soha annyi pénze, hogy nagyméretű képeit bekereteztesse. Erről a korabeli kritikák is említést tesznek.Ennyit a közölt szövegek hűségéről, hitelességéről.ABevezető is több - tartalmi és módszertani - problémát vet fel. Kétségtelen, hogy Lehel Ferenc életét és munkásságát eddig senki nem dolgozta fel, a Csontváry-recepcióban betöltött szerepét sem elemezték kellőképpen. Ezt pótolni mindenképp időszerű lenne. A pályakép rekonstruálása, Lehel szemléletének, módszerének értékelése azonban sokkal alaposabb kutatómunkát és egészen más megközelítési módot igényel, mint amiről a Bevezető tanúskodik.Nézzük először, vannak-e olyan új kutatási eredmények a Bevezetőben, amelyek alapján joggal felvethető Lehel szerepének, jelentőségének radikális újraértékelése.Lehel Ferenc életéről, pályafutásáról nem tudunk meg újabbat vagy részletesebbet annál, ami a lexikonokban olvasható. (Amit életrajzként Miltényi közöl, az szinte szó szerint benne van az Életrajzi Lexikon III. kötetében.) Ez azonban nagyon kevés. Milyen családból származott, milyen anyagi körülmények között nőtt fel? Hol, milyen iskolát végzett a főiskola előtt? A főiskolán kik voltak a mesterei? Kik voltak barátai, művésztársai? Milyen történeti vagy filozófiai tanulmányokat folytatott, aminek alapján hol művészettörténésznek, hol filozófusnak nevezik? (Hogy az egyik lexikon mintarajziskolát említ, a másik képzőművészeti főiskolát, az nem azt jelenti, hogy mindkettőt kijárta, ahogy ezt Miltényi gondolja. Az elnevezés ugyanarra az intézményre vonatkozik, a neve változott csak meg a főiskolának, egyébként már Lehel ottjárta után, 1908-ban.) Jó lenne tudni, mikor hol lakott, mivel foglalkozott, miből élt. (Könyvek írásából - figyelembe véve a rendkívül alacsony példányszámokat - bizonyosan nem lehetett megélni.)Tudjuk, festőművésznek készült, többször járt Nagybányán, egy ideig kiállításokon is szerepelt. Mondani kellene azonban valamit arról is, milyen festő volt, milyen stílusban alkotott, milyen szemléletet képviselt. Mi volt a  véleménye kortársairól, az akkor legmodernebb irányzatokról? Hatott-e rá Csontváry stílusa, szemlélete? Művészi tevékenységének volt-e köze Csontváry festészetéhez? (Néhány ismerhető festménye alapján egyértelmű, hogy nem. Sem tanítványa nem volt, sem követője Csontvárynak, noha helyenként ezt a látszatot kelti.) És vajon miért hagyta abba a festést?Lehel végzettsége szerint festőművész volt, de felhagyott a festéssel, és csak írással foglalkozott, ám ettől nem nevezhető sem művészettörténésznek, sem - a szó szűkebb értelmében vett - műkritikusnak. (Ez ellen maga is tiltakozott Ecce criticus című könyvében.) Nem írt rendszeresen kiállításokról (például Csontváry kiállításairól és füzeteiről sem), nem volt egyetlen napilapnak vagy folyóiratnak sem hosszabb ideig munkatársa (nem számítva az önmaga írta-szerkesztette Nemzeti Művészet című, folyóiratszerű kiadvány rövid epizódját a harmincas évek közepén). Talán az a helyes, ha az Éber-Gombosi Művészeti Lexikon meghatározásánál maradunk: "művészeti író" volt. Ebbe bőven belefér, hogy írásainak - bár nem történeti vagy elméleti szakmunkák - valóban vannak értékes, jó stílusú, esztétikai érzékenységről, kiváló képelemző készségről tanúskodó részleteik.Miltényitől sem tudunk meg sok újat Lehel írói munkásságáról. Néhány munkát említ ugyan, de nem becsüli őket túl sokra. A Magyar művészet a török világ idején című könyvet például "pályájának totális mélypontja"-ként említi, Cézanne-könyvéről pedig ezt írja: "Elolvasott legalább tíz életrajzot a mesterről, és írt belőlük egy tizenegyediket sok fölösleges anekdotával és kevés meggyőző koncepcióval." Kimagaslóan jónak, értékesnek tulajdonképpen csak a két Csontváry-könyvet tartja. Az első változatról ezt írja: "Kitűnő könyv, gördülékeny, olvasmányos a stílusa, kiváló a szerkezete és ami a lényeg, Csontváry művészetét és különös személyiségét igen érzékenyen és gondolatgazdagon interpretálja." Az 1931-es változat pedig "életművének abszolút csúcspontja". "Minden tekintetben egészen kiválóan sikerült könyv ez, az utolsó néhány oldalt leszámítva Lehel legjobb képességeit csillogtatja." Csupán két teoretikus művet említ meg Miltényi "figyelemre méltó"-ként, tucatnyi más írását nem méltatja.De nemcsak Lehel könyveit kellene alaposabban elemezni, hanem a művei keltette visszhangot is árnyaltabban kellene bemutatni. Ha reális képet akarunk adni Lehel szerepéről, hatásáról, akkor bizony még sok részletkutatást el kell végezni, meg kell keresni a korabeli sajtóban a könyveire, írásaira reflektáló bírálatokat, vitacikkeket, hivatkozásokat. Enélkül teljesen megalapozatlanok az olyan kijelentések, mint "A kevés számú róla szóló cikkből egyértelműen kitűnik, hogy nem vették komolyan..." stb.Ezek a magabiztos kijelentések sajnos arról tanúskodnak, hogy a Csontváry- és Lehel-recepció történetéből Miltényi szemmel láthatóan más dokumentumot nem ismer - a Függelékben közölt két íráson kívül -, mint ami a Csontváry-emlékkönyvben megjelent. (Nyolc Csontváryról szóló kiállításkritikát említ, két recenziót Lehel könyvéről, tizenhárom kritikát az 1930-as kiállításról stb.) Az emlékkönyv nem szisztematikus kutatómunka nyomán jött létre. Gerlóczy Gedeon - aki nem kutatója, csak gyűjtője volt Csontvárynak - egész életében gondosan félretette mindazokat a Csontváryra vonatkozó írásokat, amelyek a keze ügyébe kerültek, amelyeket eljuttattak hozzá, amelyekre felhívták a figyelmét, s ezeket a hatvanas években kiadásra felajánlotta. Ami megvolt neki, az benne van az Emlékkönyvben, amiről nem tudott, az nincs. Ez a gyűjtemény természetesen megkerülhetetlen kiindulópontja minden további Csontváry-kutatásnak, de ezzel nem lehet beérni Csontváry esetében sem, Lehelnél még kevésbé. (Mélységesen egyetértek Miltényi Tiborral abban, hogy "egy kicsit több forrásismeret nagyot tudna lendíteni a Csontváry-kutatáson..." - no meg a Lehel-kutatáson is.)Ha csak a Nyugat repertóriumát vesszük kézbe, akkor is találunk legalább négy recenziót Lehel négy különféle könyvéről. Bíró Béla művészettörténeti bibliográfiája legalább tizenkét, Lehel írásaival foglalkozó cikket sorol fel. S ha figyelmesen végigolvassuk Lehel Ecce criticus című könyvecskéjét, amely éppen a róla szóló bírálatokat, az őt ért sajtótámadásokat elemzi, és elmondja a különféle orgánumokhoz fűződő viszonyát, egész sor újabb nevet és adalékot kapunk műveinek visszhangjával kapcsolatban. Igen fontos, máshonnan soha meg nem tudható összefüggésekre derül itt fény: például arra, hogy Az Újságban névaláírás nélkül megjelent Lehel-ismertetést Pünkösti Andor írta, s csak Elek Artúr szabadsága idején tudta megjelentetni; hogy Balassa Imre és Dutka Ákos támogató, elismerő kritikái - noha elkészültek - végül is nem jelenhettek meg, hogy Szép Ernő és Móricz Zsigmond is jó véleménnyel volt a Gulácsy-könyvről. Lehel az ellenfelek, elutasítók közt tartotta számon Elek Artúrt, Pogány Kálmánt, Gerevich Tibort, Felvinczi Takács Zoltánt, Németh Antalt, Fülep Lajost, Kárpáti Aurélt. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy megjelenhessen a Nyugatban, de Osvát kitartóan ellenállt próbálkozásainak. Nem aratott sikert írásával Lyka Károly Művészeténél sem, s a Világhoz sem sikerült bekerülnie, noha Bálint Lajos gyerekkori barátja, iskolatársa volt stb. (Az, hogy a radikális avantgárd törekvésekkel - Kassákkal, Kállaival - keresse a kapcsolatot, fel sem vetődött számára.) Miltényi azzal vádolja a szakmát, hogy nem ismeri, nem olvassa Lehel műveit. Ő vajon mit és hogyan olvasott belőle, ha ezek az adatok elkerülték a figyelmét?Ha sorra vesszük a Lehelről szóló írásokat, nyilvánvalóvá válik, hogy - Miltényi vélekedésével ellentétben - igen sokan írtak róla, komolyan vették, és nem is akárkik nem is akárhova írták e cikkeket, a szakma szinte valamennyi jelentős képviselője, valamint igen sok ismert hírlap és folyóirat szerepel a névsorban. Négy kritikát is ismerek például a Magyar művészet a török világ idején című műről. A Pesti Napló névtelen írása fenntartás nélkül jónak tartja Lehel könyvét: "külön művészi nézőpontból alig foglalkoztak még nálunk ezzel a korszakkal. Lehel széles körű tanulmányai alapján felhívta rá a figyelmet, hogy kimerítő további kutatás szükséges ezen a terrénumon." A figyelemfelhívó szerepet Elek Artúr is elismeri Az Újságban: "Abban mindenesetre nagyon igaza van Lehel Ferencnek, hogy régi művészetünknek ezekre az elfeledett s bizony le is nézett alkotásaira felhívja a figyelmet. Igen hasznos dolgot cselekedett..." Neki vannak kritikus megjegyzései is: "fiatalos felelőtlenséggel kiáltja ki a lefényképezett műtárgyakat valóságos művészi értékű alkotásoknak, [...] felületesség magasrendű művészetnek minősíteni bennök azt, ami legjobb esetben is csak a mesterember véletlensége. [...] A lelkesedés és a művészi »megérzés« nem elég históriai kérdések eldöntéséhez." Gerevich Tibor a szakma akkori legtekintélyesebb tudományos folyóiratában, az Archaeologiai Értesítőben mondta el véleményét. Ő sem fogadja el, hogy Lehel "egységes magyaros stílt és eddig nem sejtett nagy művészi értéket vél fölfedezni" a sokszor nagyon szerény kvalitású, provinciális műalkotásokban, ám még ő is megértő: "Korántsem akarjuk ezzel mondani, hogy álláspontja nem jogosult, műve azonban csak tárgyánál fogva tartozik a művészettörténet körébe, különben szépirodalmi termék, mondjuk fejezet egy festő szubjektív megfigyeléseket tartalmazó naplójából." Kifogásolja "zagyva zsargon"-ját, amit Elek Artúr is szóvá tesz: "nem hiszem, hogy szövegének hangjával nagy szolgálatot tenne ügyének. A bulvárlapok meg a kávéházak zsargonján bajos művészetről meggyőzően beszélni." De ez még nem tekinthető a "mély szakmai gyűlölet" vitathatatlan megnyilvánulásának. Bálint Aladár a Nyugatban Lehel könyvének inspiratív szerepét hangsúlyozza: "oly monográfia megírását sürgeti, amely a régi magyar művészetet egészen a középkortól kezdve ismertetné..." Jó alkalmat ad egyébként a könyv, hogy aktuális múzeumpolitikai kérdésekről mondja el a véleményét a Történelmi Képcsarnok és a Szépművészeti Múzeum anyagának "esztétikai szempontú" szétválasztásáról és a gipszmásolatoknak az eredeti művek rovására történt előtérbe helyezéséről.De hosszasan lehetne sorolni a többi Lehel-műről szóló bírálatok, ismertetések jeles szerzőit. Az Egy művészettörténeti monstredráma című könyvről például Hevesy Iván és Bálint Aladár írt, a Cézanne-könyvről Bor Pál a Magyar Írásban, a Gulácsy-életrajzról a Nyugat, a Népszava, a Pásztortűz, a Haladó művészetről Farkas Zoltán, a második Csontváry-könyvről többek között Genthon István és Eisler Mihály József. Az első Csontváry-könyvről eddig tizenegy recenziót sikerült összegyűjteni. Ezek közt egyaránt van elismerés és elmarasztalás. Bálint Aladár két helyütt is írt róla. A Népszavában így üdvözölte: "Örömmel, szeretettel fogadtuk ezt a könyvét. Fejtegetéseit, amelyek Csontváry életének lefolyásáról szólnak, és művészetének elemeit tisztázzák, hasznosnak és szükségesnek találjuk. Ez a festő valóban megérdemel egy könyvet, inkább, mint a festőkiskereskedők, élelmes spekulánsok némelyike. [...] Lehel Ferenc módszerét szerencsésnek tartjuk, amidőn stlíusfejlődési szempontból állapítja meg Csontváry jelentőségének fokozatait, viszont a közbeszőtt »Intermezzo« című fejezet a könyv egységét kissé megbontja, ha nem is teljesen fölösleges." Hasonlóképpen méltatja, dicséri a Nyugatban is: "Nagy utánjárással, fanatikus szorgalommal gyűjtötte össze adatait. Nehéz munka volt [...] művészettörténeti távlatba helyezi Csontváryt, megállapítja a helyét a posztimpresszionizmus művészetében." Itt is csak az Intermezzót említi egyetlen szépséghibaként. A Pesti Naplóban Csergő Hugó írt elismeréssel a könyvről: "egy nem mindennapi ember szokatlan és érdekes élettörténetét adja Lehel Ferenc, kellemes és vonzó stílusban. [...] a kolléga szeretetével emlékezik meg a szomorú sorsú emberről, de a tiszta látású esztétikus kerekedik benne felül, mikor véleményt kell mondania Csontváry piktúrájáról. [...] Lehel kis tanulmánya legjobb művészmonográfiáink közé sorolható." A Magyar Hírlap is dicsérte a könyvet, még az Intermezzót is: "pompás és finoman körvonalazott képét adja a posztimpresszionista törekvéseknek és egy sikerült dialógusban mély perspektíváit tárja fel korunk művészeti vajúdásainak. [...] egyike a legutóbb megjelent magyar könyvek legérdekesebbjeinek..." Az Újság együtt méltatta a Csontváry- és Gulácsy-életrajzot: "Lehel Ferenc könyvei mindenekelőtt a posztimpresszionizmus vajúdó problémáját keresik. Ezzel is foglalkoznak legszívesebben, s ennek tisztázására törekszenek. [...] két súlyos mondanivalójú, elevenen megírt értékes kötet..." Az Új Nemzedék is pozitívan értékelte a kötetet: "Ez a könyv igen érdekes adaléka az úttörők örökös martirológiájának, egyúttal értékes fejezete képzőművészetünk történetének is." Farkas Zoltán a Szózatban írt a "fiatal, tehetséges műkritikus érdekes kis füzeté"-ről, aki a "posztimpresszionista festészet magyar előfutárjának állítja be" Csontváryt. Ezt meggyőzőnek tartja: "a képmellékletek [...] valóban e mellett tanúskodnak." A Múlt és Jövő is megemlékezett röviden "Lehel Ferenc, a kiváló esztétikus" könyvéről. Rabinovszky Márius a Magyar Írásban méltatta a könyvet: "Csontváry Tivadart, a festőt fel kellett fedezni. [...] Lehel munkája értékes, tán Lehel legértékesebb munkája; mindenesetre a legegységesebb valamennyi között."Igen részletes, alapos bírálatot írt a Független Szemle hasábjain Hevesy Iván. Ő volt a húszas évek első felében az itthon élő - itthon maradt - műkritikusok között az avantgárd törekvések legtekintélyesebb szószólója, kritikusa és propagátora. Ebből a nézőpontból bírálta Lehel könyveit, s egyáltalán nem a "mélyen feudális reflexekkel bíró, kontraszelekcióra épülő" tudomány "mély szakmai gyűlölete" vezérelte. Lehel korábbi teoretikus műveit nagyra értékelte, "érdekes, nagy elvi jelentőségű" munkának minősítette őket, hozzájuk viszonyította a Csontváry- és Gulácsy-monográfiát: "régebbi munkáiban erős érzéket mutatott a művészet korszerű problémái iránt, és érdeklődése mindig túlment a művészet egyéni vagy véletlen esetlegességein. Meg tudta látni a korra jellemző momentumokat, meg tudta látni és láttatni a művészi erőknek és a társadalmi erőknek oszthatatlan egységét és kölcsönhatását, [...] gondolkodása elvi szempontú volt, és a művészetet kollektív nézőpontokból és igen gyakran helyes és mély szociális perspektívákból szemlélte. [...] nagy értéke ebben az őszinte etikusságban és habozás nélküli bátorságban" volt. "Az új könyvekben ezek az erények eltűntek, hogy az etikus művészetszemlélet szempontjából kevésbé értékes erényeknek adjanak helyet. A Csontváry- és Gulácsy-könyv stílusa tisztább és szebb, a téma megformálásban összefogottabb és egységesebb, mint az előző elméleti munkáké. De a kollektív látás eltűnt, [...] könyveinek [...] túlnyomó nagy részét regényszerűen megírt életrajz alkotja [...] Érdekesen, de sokszor érdekességhajhászóan, mindenesetre plasztikus erőteljességgel megírva. A hatáskeresés elsősorban a személyi érdekességre van alapítva és csak kisebb részben különös és fantasztikus piktúrájukra, amelynek pedig inkább szubjektív, alkotójuk életéhez viszonyuló beállítását, mintsem tudományos elemzését kapjuk. [...] a jelenségek értelmének keresésétől a jelenségek megjelenésének színes megmutatásához fordul."Lehel bírálói közül Miltényi egyetlenegyet méltat bővebb "cáfolatra", Fülep Lajost 1923-as Műkedvelők bővedje című recenziója miatt. Úgy véli, ezzel az írással "indult útjára a dilettánsozás". Nos, az elmondottak után ez a megállapítás nyilván nem tartható, Lehel műkedvelő viszonyát a tudományos kérdésekhez és módszerekhez már Elek Artúr, Gerevich Tibor és Hevesy Iván is megállapította, sőt a Gulácsy-könyv kapcsán Bálint Aladár is visszatért a Csontváry-könyv vitatható vonásaira: "a módszer mégsem helyes (amint Csontváry Kosztka Tivadarnál is megtette), hogy a művészt magát, a pályáját, a céljait és eredményeit egybemarkolva maga alá gyűrje szószéknek, ahonnan hivatottan vagy hívatlanul, de harsogó hangon elprédikálja a múlt és jelen bűneit, elkárhozott nemzedékünk magáraeszmélésének kilátástalanságát." Teljesen alaptalan az a kijelentése, mely szerint Fülep azt mondaná cikkében, hogy "komoly művészettörténész nem foglalkozik gyanús izmusokkal meg elmebajos önjelölt mázolókkal". Ezt nem szó szerinti idézetként közli Miltényi. Nem is tehetné, mert e szavak még külön-külön sem fordulnak elő a Fülep-szövegben, hanem a cikk tartalmának ismertetéseként. De így sem felel meg a tényeknek, Fülep ugyanis nem a művészekről mond véleményt, nem róluk írt, a "műkedvelő" jelző sem rájuk vonatkozik, hanem az ismertetett művek íróira. Csontváryt igen nagy valószínűséggel nem is ismerte, a műveket eredetiben nem látta (levelezőlap méretű, fekete-fehér reprodukciók alapján pedig nyilván nem is vállalkozott volna rá, hogy nyilatkozzon a festményekről). Gulácsyt és művészetét viszont ismerte, tisztelte, korábban többször írt róla elismerően, egészen bizonyos, hogy soha nem tekintette "önjelölt mázoló"-nak. A recenzió egész gondolatmenetéből egyértelmű, hogy Fülep elsősorban a modern művészettel foglalkozó írások módszerét, megközelítésmódját vizsgálta, Lehel esetében is csupán ezt minősítette. Főképpen az "elméleti fejtegetések"-et kifogásolta, de Lehel érdemeit is elismerte: "Mert amúgy Lehel egész kellemes elbeszélő, aki valóságos novellákat kanyarít ki. [...] Elemében akkor van, mikor olyan festőknek, mint Gulácsy és Csontváry, furcsaságait rajzolja, kedvesen és frissen, bursikóz modorban, [...] jó, hogy ezek a visszaemlékezések föl vannak jegyezve." Hogy ez a néhány szerény mondat mélyebben összefüggne Fülep Magyar művészet című éppen akkor megjelent művével, azt nem sikerült Miltényinek bebizonyítania. Még úgy sem, hogy Fülep könyvének lényegét egyetlen mondatban összefoglalta, ami azért nem akármilyen teljesítmény, így: "a nemzeti művészet nem lehet más, mint a Cézanne-ba ojtott antikvitás". Ezt aztán megsemmisítő szigorral nyomban "megrázó butaság"-nak minősíti, teljes joggal. (Ilyen megrázó butaságot ugyanis valóban nem írtak még Fülep művének immár háromnegyed évszázados recepciótörténetében.)Több recenzióról Miltényi nem tud. Az 1931-es Csontváry-könyvről is írtak azonban, ha nem is annyian, mint az elsőről. Az igazi nagy hatást nyilván az első kiadás keltette, a sikeres életműkiállítás után talán már az igények is nagyobbak voltak Lehellel szemben. Legalábbis a bírálók megjegyzéseiből erre következtethetünk. Volt fenntartás nélküli elismerés és egyértelmű elutasítás is. A Pesti Naplóban Feiks Jenő ezt írta: "Lehel Ferenc most egy újabb, bővített Csontváry-könyvet adott ki. Rajongó sorok kísérik a reprodukciókat. A szöveg tele fanatizmussal, úgy látszik, úgy kell hogy legyen, hogy a művészről elmélkedő író beleszeressen modelljébe. Lehel maga is eksztatikussá lesz, amikor egy Cézanne-ról, egy Gulácsyról vagy Csontváryról ír [...] érdeme, hogy a próféta lábához ül kisprófétának, kisfanatikusnak." A konzervatív, műcsarnoki művészet orgánumában, a Képzőművészet című folyóiratban is reagáltak a könyvre. Csontváry művészetében már nem találtak semmi szokatlant, semmi kivetnivalót, Lehel írását - stílusát, szemléletét - azonban mereven elutasították. "A posztimpresszionisták első csoportjához, a primitívekhez tartozik, s Rousseau-val áll azonos értéksíkon. [...] A könyv szomorú korunkban szinte szokatlanul díszes kiállításban jelent meg. Képei világosan elénk tárják Csontváry művészetét, s legtöbbjükön még a legbehatóbb szemlélet sem veheti észre a művész őrültségének jelét. Milyen értékes Csontváry-monográfiát tudott volna ilyen gazdag képanyaggal csak valamivel kiegyensúlyozottabb lelkületű és egészségesebb felfogású esztétikus írni! [...] Szerencsére a képei beszélnek a szerző zűrzavaros elméletei és a csak csekély szépérzékű olvasót is bántó, betegesen perverz párhuzamai helyett" - írta Dénes Tibor.A fokozott várakozásokra utal Genthon Istvánnak a Napkeletben megjelent írása is. Miután megdicsérte a "kiválóan sikerült" reprodukciókat - "különösen a részletfotográfiákat" -, így folytatta: "A szöveg nagy részben azonos a szerző 1922-ben megjelent Csontváry-könyvének szövegével. Sajnos, ezúttal sem kerültek napvilágra a festő rendkívül érdekes irodalmi művei [...] s főképp a soha nyomtatásban meg nem jelent önéletrajz, melyek Lehel Ferenc szövegénél közelebb hoznák a rejtélyes művészt. Sajnos, a szerző nem annyira hősével foglalkozik - s ha teszi, nem emelkedik felül a riportszerűségen -, mint Csontváryn keresztül saját művészetfilozófiai elméletével, mely ugyan itt-ott szellemes megállapításokra vezeti, de Csontváry izgató közelségében joggal érezhető feleslegesnek." Eisler Mihály József a Magyar Művészetben méltatta Lehel könyvét: "Tulajdonképpen két bírálatot lehetne írni e könyvről, egy dicsérőt és egy elvetőt, melyek közül egyik sem lenne igazságtalanabb a másiknál." Elismerésre méltónak elsősorban Csontváry "sikerült jellemrajzá"-t tekinti. "Kitűnő továbbá Csontváry fejlődésének jellemzése és egyes munkáinak élesszemű leírása." Ő is elutasítja az elméleti fejtegetéseket: "Ezen a ponton válik Lehel könyve majdnem élvezhetetlenné! [...] Ez a Csontváry-monográfia úgy íródott, hogy illusztrálja Lehel stílusmorfológiáját, ezt a mindenképpen vitás és ötletessége mellett hibrid munkát, melyről szerzője úgy véli, hogy Wölfflinen túltett. Nem hangzik ez úgy, mint Csontváry emlékezetes távirata keletről: »Felfedeztem a plein airt!« Milyen kitűnő könyvvé válhatott volna ez a Csontváry-munka ilyen és hasonló ízléstelenség nélkül!" Eisler hangsúlyozza, hogy a gyűjteményes kiállítás létrejötte "kétségtelenül Lehel érdeme volt", s rávilágít az első könyv közvéleményformáló szerepére is: "Amit a sajtókritika és az újságok fürge krónikásai Csontváry művészetéről és különcködő egyéniségéről írtak, ismétlése volt Lehel kilenc év előtti adatainak s megállapításainak. Szinte észrevétlenül forrásmunkává vált Lehel régi tanulmánya..."Lehelnek a Csontváry-recepcióban betöltött szerepét Eisler elismerésként fogalmazta meg, ám ugyanezt a tényt - a rendkívüli felelősséget hangsúlyozva - lehet elítélőleg is értékelni, mint tette mintegy tizenöt évvel később Bernáth Aurél: "Csontváry jelenlegi megítélésében ez a könyv indította és terjesztette el a legzavarosabb fogalmakat. Ez a könyv példája annak, hogy művészeti életünkben milyen eszközökkel lehet közhangulatot teremteni. S hogy ekkora felelőtlenség, ekkora hányavetiség s az olvasónak ily fokú lebecsülése csak a művészeti irodalomban lehetséges." Kétségtelen, hogy Bernáth Csontváryt nem tartotta oly nagy festőnek, mint sokan mások, de Miltényinek talán mégsem kellene levonnia azt a következtetést, hogy "Bernáth Aurél 1947-ben az avantgárddal együtt Csontváryt is megsemmisítésre ítélte." Bárkinek - s egy jelentős, szuverén ízlésű alkotóművésznek még inkább - joga akármilyen stílust, akármelyik irányzatot vagy mestert, akár Csontváryt is nem szeretni, ízlése, esztétikai normái alapján elutasítani. Az, hogy évekkel később, a politikai fordulattal párhuzamosan megváltoztak a művészeti közállapotok is - államosították a műkereskedelmet, feloszlatták az egyesületeket, betiltották a művészeti folyóiratokat, előírták a követendő példákat, az alkalmazandó stíluseszközöket, a megfestendő témákat, s ennek a folyamatnak részeként sok más jelentős művész mellett Csontváry népszerűsítését, kultuszát is megakadályozták -, az talán mégsem Bernáth írásának egyenes következménye. Ami pedig Németh Lajos - Bernáthéval több ponton megegyező - Lehel-értékelését illeti (egyrészt elismeri, hogy "történelmi érdeme vitathatatlan", másrészt határozottan leszögezi, hogy "dilettantizmusával mérhetetlen károkat" okozott, "a közvélemény figyelmét Csontváry művészetének objektív elemzése helyett a Japán kávéházba járogató öreg különcre, a tébolyult prófétára" irányította), azt - Lehel újraolvasása és Miltényi érvei után is - teljes egészében érvényesnek érzem. (Németh Lajosnak egyébként nem kellett semmit kompenzálnia, mert bizonyára nem volt "Lehel Ferenccel szemben iszonytató lelkiismeret-furdalása". Ugyan miért lett volna? Nem tulajdonította el, nem hamisította meg Lehel egyetlen megállapítását sem. Nem vett el tőle semmit, legfeljebb a tudományos nagymonográfia írójának címét - de ezt teljes joggal.Veszélyes bármilyen szakmai vitát, nézetkülönbséget eleve úgy beállítani, mint a "vaskalapos" szaktudomány, a hatalmát, befolyását féltő szakmai klikk és a fantáziadús, zseniális újító, az elutasított "kívülálló" ellentétét. "A két [Csontváry-] könyvet egyébként - Lehel más publikációival egyetemben - mély szakmai gyűlölet vette körül, s vélhetően munkái ismerete nélkül szívesen tekintik őt dilettánsnak a kezdetektől mind a mai napig. [...] távolról kerülte a száraz, tudományoskodó semmitmondást, s valószínűleg egyebek mellett éppen könnyed stílusával vonta magára a műtörténész kollégák haragját.A kevés számú róla szóló cikkből egyértelműen kitűnik, hogy nem vették komolyan, [...] nem is csak szemlélete vagy kifejtési módszere irritált, inkább öntudatos és dacos kívülállása: a kötelező szakmai konszenzus tudatos negligálása. Vagyis nem volt hajlandó egyeztetni a »nagyokkal«, s mint tudjuk, ez egy mélyen feudális reflexekkel bíró, kontraszelekcióra épülő szisztémában halálos bűn." E kellékek elengedhetetlenek a "lenézett", a "szándékosan félreértett", a "világraszóló felfedezésétől" megfosztott, zseniális kritikus mítoszának felépítéséhez. Kérdés csak az, hogy igazak-e ezek a megállapítások.Nos, a kritikák, a reflexiók feltárása nyomán pontról pontra megcáfolhatók. Nemcsak hogy nem volt, de nem is lehetett volna Lehellel szemben egységes, összehangolt vélemény. Elek Artúr és Gerevich Tibor, Fülep Lajos és Hevesy Iván a maga módszere, világszemlélete felől bírálta Lehelt, s legfeljebb a tudományosság legelemibb, elengedhetetlen kritériumaiban volt köztük konszenzus. Miltényi a "szakmai konszenzus tudatos negligálását" érdemként említi, s kétségtelen, hogy a jegyzetek mellőzésében, a források megnevezésének elmulasztásában követi is Lehelt. Csupán elvétve van egy-egy jegyzet, de ott sem mindig azt találjuk, amit várnánk - a hivatkozott szöveg eredeti lelőhelyét -, hanem csupán újabb magyarázatokat, kitérőket. Márpedig az, hogy megadjuk a pontos lelőhelyét annak, amit idézünk vagy vitatunk, a szakmai konszenzusnak elengedhetetlen része. A "könnyed stílus" kétségtelen előnyei a "száraz, tudományoskodó semmitmondással" szemben még nem jogosítanak fel arra, hogy a színességet, az érdekességet szembeállítsuk a tudományosan megalapozott megállapításokkal. (Miltényi azt írja: "Lehet, hogy Lehel sokszor elhamarkodottan és színvonaltalanul nyilatkozott, de mindig érdekes volt.") S végül: nem lehet egyszerre pozitívumként említeni "a kötelező szakmai konszenzus tudatos negligálását" és ugyanakkor Lehelt DvorŠák, Riegl és Wölfflin szellemi társaként elhelyezni "a XIX. század második felében divatban volt művészeti diskurzus"-ban.A Bevezető tanulmánynak nyilvánvalóan az is feladata, hogy megindokolja az újrakiadást, bizonyítsa, hogy a Lehel-szövegeknek van máig érvényes mondanivalójuk. Miltényi már az elején deklarálja: "szinte minden máig fontos kérdést ő fogalmazott meg Csontváryval kapcsolatban, s nagyon sokra érvényes válasza is volt." A későbbiekben végül csak három problémakört nevez meg: "Melyek Lehel számomra legértékesebb gondolatai...?" Az egyik a képek "befejezetlenségé"-nek felismerése. Lehel "jól vette észre - és meggyőző példákkal illusztrálta -, hogy Csontváry többnyire egyszer csak abbahagyta képeit". Lehet, hogy Csontváry első kiállításai idején ez még komoly probléma volt, de ma már a legszélesebb közönség sem érzi Csontváry képeit befejezetlennek, s Csontváry monográfusai sem gondolják, hogy "Késznek, a két cédrustól eltekintve, érettebb művei sem tekinthetők".A másik a természet után való festés és a fotográfia használata. "Kézenfekvő kérdés, hogy ekkora képeket hogyan festhetett Csontváry természet után - írja Lehel. - [...] Gyanú merült fel, hogy a furfangos gyógyszerész nem valamilyen színes nyomatról másolta-e titokban le »kulisszaszerű« tájképeit? Aminthogy Ferenc Józsefet is nemde képeslapról másolta. Mindenesetre érdekes, hogy egy 80-as években megjelent magyar útleíró könyvben Baalbek látképe azonmód kivágva szerepel, mint Csontváry festményén." Ezt a feltételezést azonban Lehel visszautasítja: "Csontváry nem vett segítségül sem fotográfiát, sem semminő egyéb mintát ábrázolásaihoz", érvként pedig azt mondja: "képeiben bizonyos asszociációs hibák árulják ezt el, melyek fotográfiák igénybevétele mellett nem nyilvánulhattak volna meg." Én úgy gondolom, ha a természeti látvány elemeit át lehet csoportosítani, különféle látószögből nézett részleteket össze lehet montírozni, ahogy ezt Csontváry valóban megtette, akkor ezt fotográfiai előkép esetében sem lehet kizárni. Bizonyítékok hiányában a mai napig nem tudjuk eldönteni, használt-e Csontváry fotót, képeslapot vagy könyvillusztrációt. Lehel nem nevezte meg a Baalbek-képet közlő könyvet. Túl nagy jelentőséget persze ma már nem tulajdonítunk ennek az ügynek. Volt idő, amikor a művészi hitelesség elengedhetetlen feltételének tartották a természet utáni ábrázolást, az élmények, benyomások közvetlen rögzítését. Akkor még nagyon sokan titkolták, hogy igénybe veszik a fotográfiát. A századvégen és századfordulón szinte minden jelentős művész használt fényképet portréhoz, tájképhez, figurális kompozícióhoz egyaránt (bonyolult történelmi jeleneteket is beállítottak jelmezes modellekkel élőképszerűen, s azt fényképezték le). A művek esztétikai minőségét azonban - mai felfogásunk szerint - nem ez dönti el. Csontváry esetében sem, akár kiderül valaha is egyértelműen, hogy használt-e fényképet, akár nem.Aharmadik "legértékesebb gondolatként" Csontváry betegségének kérdését jelöli meg. "Az a permanens zavartság, amiről Lehel beszélt [...] maga a kérdések kérdése a mindenkori Csontváry-kommentárokban. Vagyis, hogy őrült volt vagy normális, ha őrült, akkor mikor őrült meg és ez hogyan hatott művészetére." A Lehel utáni Csontváry-irodalom nagy részében valóban ez lett a "kérdések kérdése", de ezt én nem Lehel érdemének, hanem legnagyobb vétkének tartom. Érthetetlen, miért tekinti ezt Miltényi Lehel érdemének, hiszen az ő véleménye - ha jól értem - éppen az, hogy Csontváry nem volt őrült: "Levelezése, két kiadott röpirata, az általa összeállított, de nem publikált »Nagy önéletrajz«, valamint a két vele készült interjú teljesen koherens szövegek: semmiféle pszichózis jeleit nem mutatják" - írja. Majd javaslatot is tesz - analógia formájában, a Papp Gergely-jelenség leírásával - a Csontváryt is jellemző, "megnevezhetetlen pszichikai képlet" megközelítésére, megértésére. Én is úgy gondolom, hogy nem kizárólag az "őrültség" lehet a Csontváry körüli megoldandó kérdések magyarázata; feltalálók, felfedezők, elhivatottságukban fanatikusan hívő művészek, vallási mozgalmak "prófétái" sorában sokakat jellemezhetünk a Csontváryéhoz hasonló lelki tulajdonságokkal és viselkedési formákkal. A köznapi szóhasználat többségüket félkegyelműnek, hóbortosnak, együgyűnek vagy megszállottnak nevezi, de nem tébolyultnak vagy őrültnek.S ez egyáltalán nem lényegtelen különbség.A Bevezető tanulmány alapvető problémája persze az, hogy Miltényi tudományos rangú műveknek tekinti Lehel Csontváryról szóló írásait: 1922-es könyvét "kismonográfiának", 1931-es könyvét "nagymonográfiának". Bár ezek a kifejezések sehol sincsenek egzaktan definiálva, kérdés, hogy egyáltalán monográfiának nevezhetők-e. A monográfiát a "könnyed stílusú" életrajztól ugyanis az különbözteti meg, hogy állításait alátámasztja, feldolgozza a korábbi szakirodalmat, irodalom- és műjegyzéket ad (adatokkal: évszám, méret, technika, lelőhely). A "nagymonográfiában" a tudományos igényű életrajzot és műelemzéseket teljes műjegyzék (oeuvre-katalógus) is kiegészíti. Lehel könyvei ezeknek a kritériumoknak egyáltalán nem felelnek meg. Az 1922-es első változatban egyetlen állítását sem támasztja alá. Egyetlen érve: "Higgyük el, hogy ekképp lett, mert ez így csontvárys." Műjegyzékként újraközli Csontváry 1908-as kiállítási katalógusának lajstromát.Az 1931-es második változat terjedelmesebb, bővebb, "nagyobb". Felsorolja az 1930-ban kiállított, akkor előkerült újabb Csontváry-műveket is. Némi jegyzetanyag is található a kötetben, hivatkozik néhány szóbeli közlésre, publikál néhány dokumentumot is. A Csontváryval foglalkozó kritikai, illetve szakirodalom figyelembevételéről azonban még ekkor sem beszélhetünk, noha ekkorra már a több tucat újságcikk mellett Kállai Ernő könyve is megjelent. (Az a furcsa, hogy ugyanakkor olyan véleményeket - pontosabban valószínűleg álvéleményeket - sorol és cáfol Lehel, természetesen megint csak a források megnevezése nélkül, amelyeknek nyoma sincs az eddig feltárt Csontváry-irodalomban. "Egyéb hatásokat is olvastak ki képeiből. A Panaszfal csoportképén Munkácsy Ecce Homójának befolyását vélték föltalálni. Másokat Brueghel képeire emlékeztet a zsidó csoportok zsúfoltsága [...] Az apoteózison pompázó kócsagokat a Raffaello Csodálatos halászatán látható darvakkal hasonlították össze. Csontváry kócsagjai azonban egyáltalán nem hasonlítanak a Raffaello darvaira. [...] Segantini modorával hasonlítják össze a Tátra stílusát." Olyan Csontváryról szóló írás azonban, ahol ezek a nevek szerepelnének, máig nem került elő.) Oeuvre-katalógus vagy valami hozzá hasonló sincs a kötetben. Lehet természetesen azt mondani, hogy nemhogy Csontváryról, az akkor inkább különcként, mintsem jelentős festőként számon tartott művészről, de a legnagyobbnak ítélt kortársakról sem írtak tudományos igényű monográfiákat, se a hivatalosakról, se a modernekről. Ez igaz, de akkor utólag sem kell Lehel könyveinek rangját, súlyát felstilizálni.Helyesebb, ha abból indulunk ki, mi volt, mi lehetett a szerepe, a funkciója Lehel két könyvének. Nem tudjuk, ki rendelte meg elkészítésüket, ki támogatta megjelenésüket. Nyilvánvaló, hogy nem tudományos igényből születtek, olyan tudományos program nem létezett, amely megoldandó feladatként jelölte volna meg a Csontváry-életrajz megírását. Személyes "tudományos" ambíciók persze elképzelhetők; feltehető, hogy Lehel vonzódott a témához, mert alkalmasnak tartotta Csontváry festészetét arra, hogy vele kapcsolatban fejtse ki művészetelméleti nézeteit, de akkor is feltételeznünk kell egyéb biztatást, segítséget, anyagi támogatást. Művészéletrajza elsősorban a gyűjtők, a műkereskedők érdeklődésére tarthatott számot. Manapság talán már nem hat annyira sértésnek, mint néhány évtizeddel korábban, ha azt állítjuk, hogy e könyvek elsősorban műkereskedelmi igényeket szolgáltak. Az volt a céljuk, hogy egy művészt "felfedezzenek", ismertté tegyenek, bevezessenek a piacra. Ez nem von le semmit Lehel - vagy amennyiben szerepe volt a könyvek létrejöttében Gerlóczynak (valószínűleg volt), akkor az ő - érdemeiből. Az adott körülmények között csak így lehetett biztosítani, hogy Csontváry művei ne pusztuljanak el, a lappangók előkerüljenek, s végül is megőrizzék őket a megértőbb utókor számára.Ezt a célt, ezt a szándékot Lehel nem is titkolta. Mindkét könyvét azzal indította, hogy "A hét minden napján, hol az egyik újság, hol a másik, szenzációs hírt közöl egy-egy művésztehetség fölfedezéséről [...]. E fölfedezésekhez kívánnak alábbi sorok hozzájárulni." Az életmű további sorsának lehetséges változatait is felvillantotta: "Alkotásai egy pillanatra közel voltak a sorshoz, hogy fölszabdalva festővászonnak adják el. Most egy raktárban várják a Csontváry-probléma megoldását, hogy kapnak-e egy múzeumot, esetleg egy-egy milliárdos halljába jutnak-e vagy patkány futkosson köztük továbbra is." Az 1922-es könyv vége felé pedig ez olvasható: "1922, talán tavasz, talán ősz, és sötétedik a Műcsarnokban. Az első nagyteremben rendezés után rendetlenség, különben minden kész a másnapi sajtószemlére [...]. Végre meg fog nyílni Csontváry hagyatéki kiállítása." A tárlat akkor nem jött létre, a könyv azonban hatott, ismertté, elfogadottá tette Csontváry művészetét - ezt jól bizonyítja, hogy már Hevesy Iván (1922), majd Kállai Ernő (1925) történeti összefoglalójába is belekerült Csontváry -, s végül 1930-ban sikerült az első gyűjteményes kiállítást is létrehozni. Lehel tehát végül is elérte célját.A cél bizonyos mértékig megmagyarázza Lehel módszerét is: minél színesebbé, olvasmányosabbá kellett tennie könyvét, minél érdekesebbé, emlékezetesebbé a művész alakját. Épp ezért már a bevezető sorokból megtudhatjuk, hogy "éhenhalt", hogy "eszelős zseni" volt, "akinek egy fölülről jött sugallat adta az ecsetet a kezébe", "aki Tisza Istvánnal, Ferenc Józseffel és Vilmossal levelezett" stb., stb.Életrajzként az 1908-as katalógus előszavát közli Lehel, majd hozzáteszi: "Nem sokkal részletezettebb az Önéletrajza sem, amelyet a háború alatt mintegy két nyomtatott ívnyi terjedelemben írt." Ennek ellenére ezt az ún. "nagy önéletrajzot" a továbbiakban sokat használja, hol ismerteti, hol hosszan idéz belőle, az érdekesebb részeknél megjegyzéseket is fűz hozzá. De hogy ez a kézirat honnan került elő, hol van, honnan tudja Lehel, mikor íródott, mennyire tartja hitelesnek, mit használ fel belőle, mit nem, arról semmit nem mond.Tulajdonképpen az egész könyv erre az önéletrajzra épül. Lehel azonban kísérletet sem tesz arra, hogy Csontváry állításait valami más forrásból származó információval, az önéletrajztól független dokumentummal is alátámassza (akkor még éltek családtagok, ismerősök, főiskolai növendéktársak stb.), sőt eleve elhárít minden kételyt, ellenvetést, amely kérdésessé tenne egy-egy rendkívüli eseményt. Így például minden további érv vagy bizonyíték nélkül elutasítja, hogy bárki kételkedjék a "kinyilatkoztatás legendájának" hitelességében, hogy azt esetleg "az öregkor pókhálós emlékezete" termékének tartsa. Az, hogy "maga Csontváry nem beszélt a sugallatról soha", Lehel szerint nem amellett szól, hogy "utólag költötte", hanem rendkívüli tulajdonságát bizonyítja: "bámulatos az emberfölötti energiája, amelyet a titkolózásban kifejtett". (Hogy ez nem felel meg teljesen a tényeknek, azt éppen a Miltényi Tibor publikálta interjú bizonyítja, ebben ugyanis Csontváry beszél a "kinyilatkoztatásról", pontos dátumot is említ.)Lehel kihasznál minden olyan életrajzi elemet, amelynek mélyebb értelmet lehet tulajdonítani, amellyel Csontváry rendkívüliségét lehet bizonyítani. "Hogy milyen szentnek tekintette Csontváry küldetését, azt semmi sem mutatja élénkebben, mint az a tény, hogy a kinyilatkoztatás után 14 évig nem fogott festéshez - hanem anyagi függetlenítésén munkálkodott. Mint Jákób kétszer hét évig dolgozott Ráchelért, úgy kuporgatott ő ugyanennyi ideig..."A müncheni kiutazásig valóban 14 év telt el, ez igaz, de hogy Csontváry addig nem festett volna semmit, az nem, s ezt nemcsak a később előkerült, Keleti Gusztávnak írt levelek bizonyítják, hanem az a műlista is, amit Lehel is közölt, amelyben több "iskolaelőtti tanulmány" is szerepel.Lehel írói fantáziája jócskán kiegészíti a történteket: szó szerint idézi például Csontváryt, amikor leírja első nagy müncheni sikerét, a Werthmüller Mihály modellről készített tanulmányrajz históriáját, majd hozzáteszi: "Hóna alá vette képét [...] a Pinakotékába sietett. Ott letette festményét Böcklin lábához, és úgy mérte össze erejét az alpesi gigászéval." A történet valóban nagyon érdekes, színes, hatásos, csakhogy Csontváry életrajzában erről egy szó sincs, se Pinakotékáról, se Böcklinről, se vetélkedésről. Nyoma sincs sehol annak, hogy Böcklint gigásznak tartotta volna, vagy valaha is különösebben érdeklődött volna iránta. Hasonlóképpen kiszínesíti a híres távirat-történetet. Csontváry azt írja: "E felfedezésemről úgy a kultuszminisztériumot, mint Hollósy festőt Münchenben táviratilag tudósítottam." Lehel azonban ismerni véli a távirat szövegét is, s még meg is toldja a történetet: "»pleinair erfunden tschontwaari«: így szólt a Hollósy sürgönye, amelyet éjjel kézbesítettek, amiért a mester nem tudott aztán újra elaludni." Vajon hol és mikor látta Lehel a táviratot, hol, mikor, kinek nyilatkozott Hollósy, hogy tudott-e aludni vagy nem? (Tanulságos, hogy Rabinovszky, aki feltehetően jobban tudott németül, mint Lehel, recenziójában kijavítja az anekdotát: "Plein-air entdeckt.") Ugyancsak kiegészíti Lehel a taorminai tájkép keletkezéstörténetét: "Nagy sátort vert a hegyoldalon, ahonnan a legfönségesebb kilátás nyílik a színház mögött a tengeröbölre, [...] Ebben a sátorban állította föl a vásznat, itt festett, mert készülő képét nem volt szabad senkinek látnia." Mindebből egy szó sincs Csontváry életrajzában. Tulajdonképpen semmit sem tudunk arról, hol és hogyan festette a mester hatalmas méretű vásznait. Egyedül a Tátra-képnél említi Csontváry, hogy megalapozás után "a felkai parkban télire elraktározva" hagyta, majd a következő évben visszatért, "fel a Tátrába az elraktározott kép folytatására".Teljesen jogosak ezek a "kiegészítések" egy regényes életrajzban, megengedhetetlenek viszont egy tudományos monográfiában, sőt "forrásmunkában".Lehel a párizsi világraszóló sikerig követi Csontváry önéletrajzát, majd a hátralévő éveket már többnyire saját információi alapján írja meg. Ekkor tér ki Csontváry és a kritika viszonyára. "...a Newyork Herald kritikusának ítéletét megerősítették a pesti lapok kritikusai is, akiknek éppen úgy volt szívük, hogy össze ne törjék az öreg gyermek rajongó hitét.A nagy világoskékszemű ártatlan pedig nem vette észre a hódolatban a gúnyt, amelyet esetlen rajzú primitív panorámái fölött űztek." Nem teljesen egyértelmű Lehel véleménye ebben a kérdésben. A könyv bevezetőjében még az olvasható, hogy a "kritikusok meghódoltak zsenijének". Itt, a könyv közepén úgy tűnik, hogy a kritikusok csupán színleg, csak szánalomból dicsérték Csontváryt, a könyv vége felé pedig az olvasható, hogy "Csontváryt nem értették meg. Kiállításának alig támadt visszhangja..." Nehéz eldönteni, mikor mire gondol Lehel, mert csupán egyetlen kritikát említ: "Az Újság műbírálója, Yartin is ráhagyta a Newyork Herald kritikusának ítéletét, mondván, hogy »így még nem festett senki!«" De hogy végül is a kigúnyolt, meg nem értett zseni toposzához akar eljutni, az nyilvánvaló, könyvének második kiadásában már a bevezető sorokban is átírta korábbi megfogalmazását: a "Kritikusok szemérmetlen gúnnyal bókoltak zsenijének."A közönség és a művésztársadalom reagálására is utal Lehel, úgy véli, néhányan nyíltan kinevették ugyan, "legtöbben azonban engedték az öreg bolondot dicsekedni, sőt segítettek tódítani. Ő pedig élvezte az ünneplést..." Említi még Csontváry két írásművét, kéziratos eszmefuttatásait a magyarok és zsidók történetéről, végül pedig halálának körülményeit, a hátramaradt műtermet, ahol "ott ült teveháton Csontváry Kosztka Mihály Tivadar, a Kelet festője, dicsőséges őrületének teljében..." s "a műteremben csak hihetetlen garmadában halmozódó kukoricacsutkát és szilvamagot találtak".Ezzel a felépítéssel, ezzel a dramaturgiával kétségtelenül érdekessé lehetett tenni Csontváry életrajzát, fel lehetett kelteni az érdeklődést művészete iránt is. Egy helyütt kifejezetten azt írja Lehel, hogy "Csontváry művészete megközelítőleg sem faszcináló annyira, mint élete". A művek felsorolása és rövid jellemzése után tovább fokozza az ügy szenzációsságát: "Őrült volt Csontváry, nincs benne kétség, hogy őrült volt. Saját ünneplését így csak tébolyodott képzeli el. Őrült volt akkor is, midőn a »Mária kútjá«-n a boltíves fülkének téglakötéseit ábrázolni próbálta. De főleg őrült volt abban a pillanatban, midőn a »Zsidó disputá«-ban a háttal ülő csecsemő lábát előrecsavarta."Lehel jól átgondolt fokozással élt. A könyv bevezető soraiban még csak "eszelős" és "hóbortos" Csontváry, később már "öreg bolond", akiről egyre különösebb történetek derülnek ki: senkit nem enged be műtermébe, műveit nem mutatja meg, furcsa beadványokat küldözget hivataloknak, a királynak napkúrát ajánl, aszkétaként savanyúkáposztán és aszalt szilván él, s a végén megfesti saját apoteózisát, ami az őrültség, a téboly egyértelmű bizonyítéka.Az elméleti fejtegetés, az Intermezzo után Lehel önálló alfejezetet is szentel a "kérdések kérdésé"-nek: "Őrült volt Csontváry, vagy nem volt őrült?" Gondolatmenete elég kusza, ellentmondásos. Itt azt állítja: "művészetéből nehezen lehet erre következtetni". Majd néhány sorral alább: "Mindazonáltal cáfolhatatlan Csontváry őrültsége. Bár ami munkáin jellegzetes, az nem őrültségéből folyt, mert közös az expresszionizmus vonásával. Csontváry munkái nem rendszertelenek [...]. Csontváry megfelelt számos foglalkozásának és patikájában sem csinált galibát. [...] Ha Csontváry alkotásai őrültre mutatnának, akkor ő csak később őrülhetett meg. Ámde ennek számos jel ellentmond. [...] Tarthatatlan az a föltevés, hogy ő pályája közben őrült meg [...]. Csontváry őrült volta dacára is rendesen látott, látása nem volt torz. Arra sincs szükség, hogy világos pillanatokat tételezzünk föl nála sötét órák közt. A deformációnak nincs köze az őrültséghez." Majd miután ily módon minden világossá vált, röviden összegzi véleményét: "Dilettáns, tudatlan, szószátyár bolond, őrült volt, akármit mondjanak, de monumentalitásban valóban túlszárnyalt mindenkit a posztimpresszionisták között." Így hangzik tehát Lehel Ferenc "világraszóló felfedezésé"-nek summája.1922-ben szinte valamennyi írás reagált valamilyen formában az "őrült volt-e" kérdésre. Ki-ki vérmérséklete szerint - esetleg személyes tapasztalatait, emlékeit is felhasználva - fogalmazta át Lehel ítéletét. Ez a reakció nyilván hatott Lehelre, mert a második változatban azokat a fejtegetéseket, amelyek az egész korszak művészetének s benne Csontvárynak az őrült voltával foglalkoztak, tetemesen kibővítette.Lehel számára az őrült állapot pozitívum volt, a tehetség, a zsenialitás bizonyítéka. Sőt kifejezetten visszautasította, hogy valaki enyhébb kifejezést használjon: "Bolondnak nézték, nem a művészt látták benne, de nem is az őrült váteszt, hanem éppen csak a hóbortos bolondot..." Hogy kire, mire gondolt, megint nem tudható. Egyetlen olyan írás sem került eddig elő, amelyben Csontváryt - Lehel könyvének megjelenése előtt - bárki őrültnek vagy akár csak bolondnak nevezte volna.Lehet, hogy Lehel csupán kávéházi emlékeire, az ottani szóbeli megnyilvánulásokra támaszkodott. Nem árt azonban emlékeztetni arra, hogy Csontváryt - szerencsétlen sorsú pályatársaival, Gulácsyval, Nemes Lampérthtel ellentétben - soha nem kezelték elmegyógyintézetben, életében elmeorvos nem vizsgálta, véleményt nem mondott róla, vele kapcsolatban semmiféle szakmailag hiteles vizsgálat, megfigyelés, feljegyzés nem készült. Az, hogy Lehel személyesen ismerte - bármilyen tapasztalatokat szerzett is - nem jogosítja föl őt arra, hogy a "tünetek" alapján Csontváryt őrültnek, tébolyultnak nyilvánítsa.Az azonban bizonyos, hogy a könyv sokak számára megoldotta a "rejtélyt", Csontváry festményeinek szokatlan szín- és formavilágára, valamint különc viselkedésére, furcsa megnyilvánulásaira egyaránt megszületett a magyarázat: őrült volt, "őrült vátesz", "őrült expresszionista tehetség". Lehel könyve után kétfelé ágazott a Csontváry-irodalom. Voltak, akik, mint Kállai Ernő, Vaszary János vagy Jászai Géza, esztétikai, történeti magyarázatot próbáltak adni arra, milyen és mért olyan Csontváry művészete. Másrészt a sajtó nagy részét elöntötte a színes történeteket, anekdotákat variáló írások és "visszaemlékezések" sora, s elkezdődhetett a véget nem érő vita Csontváry őrültségéről.ALehel teremtette Csontváry-kultusznak ezt az ellentmondásosságát Vaszary János már az 1930-as kiállítás nyomán észrevette: "Hagyatéki kiállítása [...] részben a humor és szatíra keserű levében olvadt fel - és inkább mint egy különc ember szenzációja, mint a látnok művész teljesítménye ment át a köztudatba. [...] nem tudott megszabadulni kortársaitól, akiknek ma azt köszönheti, hogy Csontváry alatt még sokáig nem Baalbek, Mária kútja és Magányos cédrusfa értendő, hanem egy dilettáns sürgönye: »Királyt kitenni a napra.«" Ha tehát akár Bernáth Aurél, akár Németh Lajos Lehel felelősségét is hangsúlyozza a Csontváry-értelmezés-befogadás vakvágányra terelődésében, akkor ebben ma sem a megbocsáthatatlan "megbélyegzést" kell látnunk, hanem a valós ok-okozati összefüggések felismerését.Végül, ami a könyv újrakiadását illeti. Lehel Csontváry-önéletrajza nem tekinthető "forrásértékű dokumentumnak". Az életrajzot azóta már többször kiadták, ha nem teljes terjedelmében is, de bővebben, mint Lehel.2 Valódi előrelépés lenne a tudományos forráskiadás, ehhez azonban az kell, hogy az eredeti, autográf kézirat előkerüljön. (Végleg elveszett-e vagy csak lappang, nem tudjuk.) Lehel - a töredékeken kívül - két nyomdai ívnyi tisztázatot említ, arról azonban nem szól, hogy a kézirat hol, milyen állapotban található. Az semmiképp sem megoldás, hogy különféle gépírásos változatokat hiteles másolatnak nyilvánítunk, s ezeket összemontírozzuk. Van ok az óvatosságra, a kételkedésre. Egész sor kisebb-nagyobb stiláris eltérés mutatható ki például a Lehel idézte életrajz és a Corvina-közlés közt, komolyabb eltérések vannak a Romváry közölte töredékek és az emlékkönyvbeliek közt, de hogy mennyire nem "hiteles" szinte semmilyen közlés, az látványosan bizonyítható, ha valaki összeveti a fakszimilében közölt "hortobágyi" levelet a mellette lévő olvasattal a Műterem című folyóiratban, vagy az 1908-as katalógus reprodukált nyomtatott (!) szövegét az újraközléssel a Corvina-kötetben.Lehel "elméleti" fejtegetéseit sem érdemes újraközölni, a kritikusok többsége már annak idején is problematikusnak, vitathatónak, zavarosnak vagy érdektelennek, Csontváryhoz nem tartozónak tekintette. Könnyű - elriasztásképpen - akár teljesen értelmetlen részeket is találni fejtegetéseiben: "Melyik az uralkodó tendenciája az oly kevert román stílusnak, a primitív, a klasszikus vagy a barokk? A gót stílusban például, jóllehet alapjában barokk, a klasszikus tendencia kerekedik fölül a többieken, tekintve, hogy itt mindenekfölött a szerkezet hangsúlyozódik ki. Viszont az olasz renaissance görög oszloprendjének ellenére, minden nézetében, ritmusában, struktúrájában stb. barokk." Lehet persze azt mondani, hogy itt minden szakkifejezés mást jelent, mint amit hagyományosan, de valószínűleg akkor sincs több értelme a szövegnek. (Ezt az elméleti teljesítményt egyébként ismereteim szerint a nemzetközi tudományos közvélemény sem tartja számon, noha Lehel legfontosabb elméleti művei franciául, németül és angolul jelentek meg.)Lehel néhány szép képleírásának, elemzésének vitathatatlanul helye lenne egy Csontváry-emlékkönyv jellegű antológiában, szöveggyűjteményben. Ha viszont nem válogatunk, nem szemezgetünk az aktualitás vagy a maradandóság szempontjai szerint, akkor csak a csorbítatlan, teljes terjedelmű kiadás jöhet szóba. (Lehet, hogy valóban volna rá igény, hogy újra hozzáférhetőek legyenek a szélesebb érdeklődő közönség számára is Lehel szövegei - a kutatás számára eddig is elérhetőek voltak, a nagyobb köz- és szakkönyvtárakban megvannak -, hogy ki-ki maga dönthesse el, mit tart benne értékesnek, maradandónak. Hogy ez valóban reális igény-e, azt persze nagyon nehéz előre - spekulatív alapon - eldönteni.)A Bevezető tanulmány azt állítja, hogy "új Csontváry-reneszánsz kellős közepén vagyunk", s ennek fontos állomása a Lehel-kiadás és -újraértékelés. Úgy gondolom, hogy az elmondottak alapján az állításnak sem az első, sem a második felét nem alapozza meg kellőképpen az ismertetett kiadvány. De talán nincs is szükség újabb reneszánszra, a Csontváry-kutatást ugyanis évtizedek óta - "a kötelező szakmai konszenzus tudatos negligálása" nélkül is - sikeresen folytatják a szakma művelői.
 

Jegyzetek

1 Kaczér Vilmos: Csontváry. 1853-1919. A Toll, 1929. augusztus 18. I. évf. 18. szám, 38-40. old.
2 Csontváry-emlékkönyv, 1976, 1977, 1984; önálló kiadványként is: Önéletrajz, Szigethy Gábor gondozásában, Gondolkodó Magyarok, 1982. Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája is sok fontos részletet közöl, 1966, reprint: 1997.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta