Lehel Ferenc: Csontváry
Szerkesztette, válogatta
és a bevezetőt írta: Miltényi Tibor
Budapest, 1998. 171 old.,
600 Ft
(Szellemkép könyvek
2.)
Csontváry Kosztka Tivadar
élete és művészete körül különös
bőséggel tenyésznek a mítoszok, a legendák.
A legszélesebb köztudatba is oly mélyen beleivódtak
az "érdekes" történetek, hogy ma már teljesen
reménytelen minden olyan törekvés, amely megpróbálja
különválasztani a dokumentumokkal alátámasztható
tényeket a legenda elemeitől: a zseniális művészre
vonatkozó általános toposzoktól ("a kritika
és a közönség nem ismerte fel nagyságát",
"kigúnyolták", "kinevették", "nyomorgott", "éhen
halt" stb.) és a speciális "csontvárys" anekdotáktól
("a plein air feltalálva", "a királyt a napra kitenni..."
stb.). Ezek ugyanis tetszetősen kitöltik az alig pótolható
hiányokat a Csontváryra vonatkozó ismereteinkben.Művészetének
utóéletét, műveinek sorsát, újabb
és újabb felfedezésének körülményeit
is számos "különös", "színes" történet
övezi, a fuvarosokra rálicitáló ifjú Gerlóczy
Gedeon történetétől a padláson talált
műveken vagy Picasso állítólagos nyilatkozatán
át Hruscsov feleségének székesfehérvári
látogatásáig.A legendárium most újabb
elemmel bővült: megszületett a "lenézett", a "szándékosan
félreértett", a "mély szakmai gyűlölettel
körülvett", mellőzött, alaptalanul bírált,
a szakmai klikk által kiszorított, méltatlanul elfeledett
zseniális kritikus, Lehel Ferenc apológiája is. Miltényi
Tibor kiadta Lehel Csontváryról szóló írásainak
néhány részletét, Bevezető tanulmányában
pedig "megpróbált végre igazságot szolgáltatni"
Lehelnek, aki "felfedezte Csontváryban a zsenit", s akit megfosztottak
"világraszóló felfedezésétől".A
kötet tehát kettős célt tűzött maga
elé: közzé kívánt tenni fontosnak tartott
szövegeket Csontváryról, és egy művészeti
író tevékenységét akarta értékelni.
Ha eltekintünk attól, hogy a vizsgálódás
kívánt végeredményét kissé harciasan
előrebocsátja a szerkesztő, mindkét célkitűzés
teljesen jogos és időszerű, vitatni csupán a
megvalósítás módszereit és eszközeit
méltányos.Vannak ugyanis játékszabályok
- mind a szövegek közlésére és újraközlésére,
mind pedig az elemzésre, érvelésre, vitatkozásra
vonatkozóan -, amelyeket mindenképpen érdemes betartani.Kezdjük
a könyv formáján, külső megjelenésén,
szerkezeti felépítésén. Külső borítóján
ez olvasható: Lehel Ferenc: Csontváry. Ámbár
Lehel Ferencnek eddig ilyen című könyve nem volt. A belső
címlapról sem derül még ki, valójában
mit tartalmaz a kötet. Itt az olvasható: Csontváry.
Szerkesztette, válogatta és a bevezetőt írta:
Miltényi Tibor. Itt Lehel Ferenc neve semmilyen formában
sem szerepel, s az sem, miből válogatott a szerkesztő.
Hogy a kötetben a szerkesztő Bevezetője után Lehel
két Csontváry-könyvének - az 1922-ben és
az 1931-ben megjelent hosszú című köteteknek -
több fejezete található, továbbá a Függelékben
egy nem Leheltől származó kézirat és
egy 1919-ben megjelent riport -, az csak a Bevezető tanulmányból
és a tartalomjegyzékből derül ki. (A cikk elején
megadott könyvcím a külső borító és
a belső címlap jóindulatú kompilációjának
eredménye.)Hogy miért éppen ezek az írások
jelentek meg most együtt önálló kötetként,
azt talán az indokolhatja, hogy nincsenek benne a Csontváry-emlékkönyvben.
De hogy a Lehel-szövegek mellett a sok más publikálatlan,
illetve újraközöletlen dokumentum közül miért
éppen ez a két - sem Lehellel, sem könyveivel semmilyen
kapcsolatban nem lévő - írás került e könyv
függelékébe, az már nehezen magyarázható.De
vegyük sorra a szövegeket. A Lehel-könyvek részleteinek
újraközlése pontosnak mondható, nagyon kevés
hiba, elírás csúszott bele, szinte egyik sem értelemzavaró.
(Néhány tétel maradt ki a Csontváry-művek
listáiból a 79. és a 80. lapon, a 104. lapon egy Viharos
Hortobágy képcím maradt le, a 115. és 117.
lapon egy-egy mondat hiányzik.) Nincs azonban kellő magyarázat
arra, miért nem olvashatjuk a Lehel-könyvek teljes szövegét,
vagy mit miért választott ki belőlük a szerkesztő,
illetve mit miért hagyott ki. Illett volna a közölt részletek
eredeti helyét is megadni, oldalszámokkal, amiből az
is kiderült volna, hogy a könyveknek mekkora hányadát
publikálták újra. Bár a fejezetek - igen helyesen
- csorbítatlan terjedelemben vannak közölve, a bekezdéseket
- önkényesen és érthetetlen módon - áttördelték:
igen sok bekezdést összevontak, néhol viszont újakat
is csináltak, minden jelzés és magyarázat nélkül.
A szöveg helyesírását korszerűsítették,
ami teljes mértékben elfogadható. Nincs értelme
viszont annak, hogy sok művésznevet betűhíven,
abban a formában reprodukáltak, ahogy Lehel - tájékozatlanságból
vagy a korabeli források bizonytalan írásmódjából
következően - írta. (Mayol-Maillol, Bracque-Braque, Gross-Grosz,
Duffy-Dufy helyett. Cézanne-t viszont Lehel helyesen, ám
Miltényi írja helytelenül, Cezanne-nak!)Súlyosabb
problémák adódnak viszont a Függelékben
közölt, Békéssy Leónak tulajdonított
kézirattal kapcsolatban. Először is: illenék közölni
pontos lelőhelyét és a dokumentum azonosításához
szükséges levéltári/adattári jelzetet.
(A kézirat az MTA Művészettörténeti Kutató
Intézete Adattárában található, az MDK-C-I-7/3
számon.)Másodszor: a publikálatlan kéziratok
közlésére vonatkozó szabályok mások,
mint a nyomtatott szövegekre érvényesek: első
közléskor szerencsésebb betű szerinti hűségre
törekedni - kiegészíteni, "kijavítani", átírni,
bekezdéseket összevonni, átszerkeszteni teljesen megengedhetetlen.
És nem utolsósorban: a kézírást el kell
tudni olvasni. Annyi hiba, annyi félreértés, félreolvasás
található a közölt szövegben, hogy gyakorlatilag
használhatatlan. (Pl. "érzés ihlettség" helyett
izzó ihletettség, "élettel" helyett érettebb,
"kicsikarni" helyett akarni, "egyfogalmú" helyett azonos.)Illenék
továbbá mondani valamit a dokumentum jellegéről,
állapotáról, eredetéről. Ez esetben például
azt, hogy nem összefüggő kéziratról van szó,
s nem azonos kézírásról. Az első kéztől
származó szöveg, amely egy összehajtott levélpapír
méretű lap négy oldalán olvasható, tartalmazza
az írásmű címét - Beszélgetés
Csontváry Kosztka úrral -, írója azonban nincs
feltüntetve. (Békéssy neve úgy kerülhet
szóba, hogy a kéziratok mellett található egy
kísérőlevél. Ezt 1960-ban írta Zajti
Ferenc festőművész, amikor a kéziratokat felajánlotta
a Művészettörténeti Dokumentációs
Központnak. "Csontváryval éveken át beszélgetést
folytattam, családunk állandó vendége volt,
ahol a család egy másik barátja szintén sokszor
találkozott Csontváryval. Ezeket a beszélgetéseket
közvetlen élmény alapján Békéssy
Leó rajztanár lejegyezte. Ez a jegyzet a múzeumnak
felajánlott emlékezés." Ezzel a nyilatkozattal vélte
igazolni Zajti - mintegy ötven év távolából
- a szöveg eredetiségét, tartalmának hitelességét.)
Egy további, más méretű összehajtott levélpapíron
már egy másik kéztől származó
szöveg olvasható, s emellett van még három kisméretű
papírlap - egy 1910-es naptár lapjainak hátoldala
(nyilván erre alapozódik a kézirat 1910-re datálása)
-, ezeken az első szöveggel szorosabban össze nem függő,
helyenként nagyon vázlatos, illetve hiányos mondatok
olvashatók.Mondani kellene valamit a feltételezett szerzőről
is. Békéssy Leó festő, rajztanár életéről
és munkásságáról elég sok tudható,
évtizedekig kiállító művész volt,
sokat szerepelt a nyilvánosság előtt, annak azonban
semmi nyoma, hogy hosszú élete során bármikor
nyilatkozott volna Csontváryval kapcsolatos emlékeiről,
élményeiről. Ez is némi óvatosságra
készteti az embert. Lehet persze, hogy ifjúkorában,
főiskolásként - 1910-ben ugyanis még egészen
kezdő művésznövendék volt - írt egy
feljegyzést, lehet, hogy látta Csontváry kiállítását,
találkozott a mesterrel vagy részt vett a kiállítás
sajtótájékoztatóján, ez azonban csak
feltételezés. Egyébként annak sincs nyoma,
hogy valaha is megjelentetett bármilyen művészettel
kapcsolatos írást. A fennmaradt kézirat is arra utal,
hogy a "beszélgetés" leírója gyakorlatlan az
újságírásban, nem igazi párbeszédről
van ugyanis szó, sokszor nehéz eldönteni, mi az, amit
a kérdező állít a művészről,
és mi az, amit Csontváry szavaiként idéz. Ennek
ellenére a szöveg első fele kétségtelenül
tartalmaz olyan gondolatokat, kifejezéseket, fordulatokat, amelyek
ismerősek Csontváry más írásaiból.
Sokkal kevésbé áll ez a másik kéztől
származó szövegre. Arra például nincs
más forrásból adat, hogy Csontváry valaha említette
volna Manet vagy Degas nevét. Itt a mondatok grammatikai szerkezete
is sokkal inkább arra utal, hogy valaki Csontváry műveivel
kapcsolatos benyomásait, gondolatait rögzítette, s nem
Csontváry önmagáról vagy művészetéről
alkotott véleményét közvetítette. (Ha
egyáltalán Csontváryról szólnak ezek
a feljegyzések, ugyanis nincs bennük semmi közvetlenül
Csontváryra vonatkozó megjegyzés.)A kéziratról
- melyet "egyértelműen autentikus forrásnak" tart -
Miltényi azt írja bevezetőjében: "teljességgel
érthetetlen, hogy miért bánt velük oly mostohán
a Csontváry-kutatás". Nos, én úgy gondolom,
hogy ezek a körülmények érthetővé
teszik az eddigi tartózkodást. Sok-sok évtizeddel
az írás feltételezett keletkezése után
ugyanis nincs lehetőségünk arra, hogy a Békéssy
Leónak tulajdonított szöveg hitelességét
ellenőrizzük. Sem azt nem lehet bizonyítani, hogy Békéssy
Leó írta (és ha ő, akkor ki írta a kézirat
második felét?), sem azt, hogy valóban 1910-ben készült
(semmilyen adatunk nincs az említett "családi összejövetelekről"),
sem azt, hogy a lejegyző a hallottakat pontosan, híven adta
vissza. Ha a kérdezett életében jelenik meg egy interjú,
legalább az feltételezhető, hogy az érintett
látta a kinyomtatott szöveget, s ha valamivel nem értett
egyet, tiltakozott, helyreigazítást követelt. De ha
ötven év után kerül elő néhány
papírlap...? Elhamarkodottnak tűnik, ha Miltényi Tibor
a kézirat második feléből egy bekezdésnyi
- bár kétségtelenül szép és költői,
de bizonytalan eredetű - szöveget a borító hátoldalán
már Csontváry megnyilatkozásaként, 1910-ből
való eredeti írásaként tesz közzé.A
harmadik közölt szöveg a Pesti Futárban 1919. május
2-án megjelent Csontváry, a világ legnagyobb érzés-plein-air
festője című írás. Fontos dokumentum,
ismeretlen volt, legalábbis a szakirodalom sokáig nem hivatkozott
rá. (Ismereteim szerint Mezei Ottó idézte először.)
Első újraközlése kétségtelenül
Miltényi Tibor érdeme (Élet és Irodalom, 1996).
Hogy a harmadszori közlésnek itt van-e a helye a Lehel-szövegek
függelékeként, az persze vitatható, de ha már
megjelent, érdemes lett volna kideríteni, ki írta
a cikket. Az aláírás - (kv.) - ugyanis feloldható:
Kaczér Vilmos készítette az interjút Nádas
Sándor újságja számára, s erről
ő maga is megemlékezett később, saját
lapjában.1 A cikk szövegét egyébként pontosan
közli Miltényi, egyetlen értelemzavaró sajtóhiba
van csak benne: "Az állam soha nem vásárolt tőlem,
s privátim sem adtam el és nem is adhattam el, mert drága
voltam, s nem volt keresetem." Nos, az eredetiben - helyesen - nem volt
keretem olvasható, arról van ugyanis szó, hogy Csontvárynak
nem volt soha annyi pénze, hogy nagyméretű képeit
bekereteztesse. Erről a korabeli kritikák is említést
tesznek.Ennyit a közölt szövegek hűségéről,
hitelességéről.ABevezető is több - tartalmi
és módszertani - problémát vet fel. Kétségtelen,
hogy Lehel Ferenc életét és munkásságát
eddig senki nem dolgozta fel, a Csontváry-recepcióban betöltött
szerepét sem elemezték kellőképpen. Ezt pótolni
mindenképp időszerű lenne. A pályakép
rekonstruálása, Lehel szemléletének, módszerének
értékelése azonban sokkal alaposabb kutatómunkát
és egészen más megközelítési módot
igényel, mint amiről a Bevezető tanúskodik.Nézzük
először, vannak-e olyan új kutatási eredmények
a Bevezetőben, amelyek alapján joggal felvethető Lehel
szerepének, jelentőségének radikális
újraértékelése.Lehel Ferenc életéről,
pályafutásáról nem tudunk meg újabbat
vagy részletesebbet annál, ami a lexikonokban olvasható.
(Amit életrajzként Miltényi közöl, az szinte
szó szerint benne van az Életrajzi Lexikon III. kötetében.)
Ez azonban nagyon kevés. Milyen családból származott,
milyen anyagi körülmények között nőtt
fel? Hol, milyen iskolát végzett a főiskola előtt?
A főiskolán kik voltak a mesterei? Kik voltak barátai,
művésztársai? Milyen történeti vagy filozófiai
tanulmányokat folytatott, aminek alapján hol művészettörténésznek,
hol filozófusnak nevezik? (Hogy az egyik lexikon mintarajziskolát
említ, a másik képzőművészeti főiskolát,
az nem azt jelenti, hogy mindkettőt kijárta, ahogy ezt Miltényi
gondolja. Az elnevezés ugyanarra az intézményre vonatkozik,
a neve változott csak meg a főiskolának, egyébként
már Lehel ottjárta után, 1908-ban.) Jó lenne
tudni, mikor hol lakott, mivel foglalkozott, miből élt. (Könyvek
írásából - figyelembe véve a rendkívül
alacsony példányszámokat - bizonyosan nem lehetett
megélni.)Tudjuk, festőművésznek készült,
többször járt Nagybányán, egy ideig kiállításokon
is szerepelt. Mondani kellene azonban valamit arról is, milyen festő
volt, milyen stílusban alkotott, milyen szemléletet képviselt.
Mi volt a véleménye kortársairól, az
akkor legmodernebb irányzatokról? Hatott-e rá Csontváry
stílusa, szemlélete? Művészi tevékenységének
volt-e köze Csontváry festészetéhez? (Néhány
ismerhető festménye alapján egyértelmű,
hogy nem. Sem tanítványa nem volt, sem követője
Csontvárynak, noha helyenként ezt a látszatot kelti.)
És vajon miért hagyta abba a festést?Lehel végzettsége
szerint festőművész volt, de felhagyott a festéssel,
és csak írással foglalkozott, ám ettől
nem nevezhető sem művészettörténésznek,
sem - a szó szűkebb értelmében vett - műkritikusnak.
(Ez ellen maga is tiltakozott Ecce criticus című könyvében.)
Nem írt rendszeresen kiállításokról
(például Csontváry kiállításairól
és füzeteiről sem), nem volt egyetlen napilapnak vagy
folyóiratnak sem hosszabb ideig munkatársa (nem számítva
az önmaga írta-szerkesztette Nemzeti Művészet
című, folyóiratszerű kiadvány rövid
epizódját a harmincas évek közepén). Talán
az a helyes, ha az Éber-Gombosi Művészeti Lexikon meghatározásánál
maradunk: "művészeti író" volt. Ebbe bőven
belefér, hogy írásainak - bár nem történeti
vagy elméleti szakmunkák - valóban vannak értékes,
jó stílusú, esztétikai érzékenységről,
kiváló képelemző készségről
tanúskodó részleteik.Miltényitől sem
tudunk meg sok újat Lehel írói munkásságáról.
Néhány munkát említ ugyan, de nem becsüli
őket túl sokra. A Magyar művészet a török
világ idején című könyvet például
"pályájának totális mélypontja"-ként
említi, Cézanne-könyvéről pedig ezt írja:
"Elolvasott legalább tíz életrajzot a mesterről,
és írt belőlük egy tizenegyediket sok fölösleges
anekdotával és kevés meggyőző koncepcióval."
Kimagaslóan jónak, értékesnek tulajdonképpen
csak a két Csontváry-könyvet tartja. Az első változatról
ezt írja: "Kitűnő könyv, gördülékeny,
olvasmányos a stílusa, kiváló a szerkezete
és ami a lényeg, Csontváry művészetét
és különös személyiségét igen
érzékenyen és gondolatgazdagon interpretálja."
Az 1931-es változat pedig "életművének abszolút
csúcspontja". "Minden tekintetben egészen kiválóan
sikerült könyv ez, az utolsó néhány oldalt
leszámítva Lehel legjobb képességeit csillogtatja."
Csupán két teoretikus művet említ meg Miltényi
"figyelemre méltó"-ként, tucatnyi más írását
nem méltatja.De nemcsak Lehel könyveit kellene alaposabban
elemezni, hanem a művei keltette visszhangot is árnyaltabban
kellene bemutatni. Ha reális képet akarunk adni Lehel szerepéről,
hatásáról, akkor bizony még sok részletkutatást
el kell végezni, meg kell keresni a korabeli sajtóban a könyveire,
írásaira reflektáló bírálatokat,
vitacikkeket, hivatkozásokat. Enélkül teljesen megalapozatlanok
az olyan kijelentések, mint "A kevés számú
róla szóló cikkből egyértelműen
kitűnik, hogy nem vették komolyan..." stb.Ezek a magabiztos
kijelentések sajnos arról tanúskodnak, hogy a Csontváry-
és Lehel-recepció történetéből Miltényi
szemmel láthatóan más dokumentumot nem ismer - a Függelékben
közölt két íráson kívül -, mint
ami a Csontváry-emlékkönyvben megjelent. (Nyolc Csontváryról
szóló kiállításkritikát említ,
két recenziót Lehel könyvéről, tizenhárom
kritikát az 1930-as kiállításról stb.)
Az emlékkönyv nem szisztematikus kutatómunka nyomán
jött létre. Gerlóczy Gedeon - aki nem kutatója,
csak gyűjtője volt Csontvárynak - egész életében
gondosan félretette mindazokat a Csontváryra vonatkozó
írásokat, amelyek a keze ügyébe kerültek,
amelyeket eljuttattak hozzá, amelyekre felhívták a
figyelmét, s ezeket a hatvanas években kiadásra felajánlotta.
Ami megvolt neki, az benne van az Emlékkönyvben, amiről
nem tudott, az nincs. Ez a gyűjtemény természetesen
megkerülhetetlen kiindulópontja minden további Csontváry-kutatásnak,
de ezzel nem lehet beérni Csontváry esetében sem,
Lehelnél még kevésbé. (Mélységesen
egyetértek Miltényi Tiborral abban, hogy "egy kicsit több
forrásismeret nagyot tudna lendíteni a Csontváry-kutatáson..."
- no meg a Lehel-kutatáson is.)Ha csak a Nyugat repertóriumát
vesszük kézbe, akkor is találunk legalább négy
recenziót Lehel négy különféle könyvéről.
Bíró Béla művészettörténeti
bibliográfiája legalább tizenkét, Lehel írásaival
foglalkozó cikket sorol fel. S ha figyelmesen végigolvassuk
Lehel Ecce criticus című könyvecskéjét,
amely éppen a róla szóló bírálatokat,
az őt ért sajtótámadásokat elemzi, és
elmondja a különféle orgánumokhoz fűződő
viszonyát, egész sor újabb nevet és adalékot
kapunk műveinek visszhangjával kapcsolatban. Igen fontos,
máshonnan soha meg nem tudható összefüggésekre
derül itt fény: például arra, hogy Az Újságban
névaláírás nélkül megjelent Lehel-ismertetést
Pünkösti Andor írta, s csak Elek Artúr szabadsága
idején tudta megjelentetni; hogy Balassa Imre és Dutka Ákos
támogató, elismerő kritikái - noha elkészültek
- végül is nem jelenhettek meg, hogy Szép Ernő
és Móricz Zsigmond is jó véleménnyel
volt a Gulácsy-könyvről. Lehel az ellenfelek, elutasítók
közt tartotta számon Elek Artúrt, Pogány Kálmánt,
Gerevich Tibort, Felvinczi Takács Zoltánt, Németh
Antalt, Fülep Lajost, Kárpáti Aurélt. Nagy erőfeszítéseket
tett, hogy megjelenhessen a Nyugatban, de Osvát kitartóan
ellenállt próbálkozásainak. Nem aratott sikert
írásával Lyka Károly Művészeténél
sem, s a Világhoz sem sikerült bekerülnie, noha Bálint
Lajos gyerekkori barátja, iskolatársa volt stb. (Az, hogy
a radikális avantgárd törekvésekkel - Kassákkal,
Kállaival - keresse a kapcsolatot, fel sem vetődött számára.)
Miltényi azzal vádolja a szakmát, hogy nem ismeri,
nem olvassa Lehel műveit. Ő vajon mit és hogyan olvasott
belőle, ha ezek az adatok elkerülték a figyelmét?Ha
sorra vesszük a Lehelről szóló írásokat,
nyilvánvalóvá válik, hogy - Miltényi
vélekedésével ellentétben - igen sokan írtak
róla, komolyan vették, és nem is akárkik nem
is akárhova írták e cikkeket, a szakma szinte valamennyi
jelentős képviselője, valamint igen sok ismert hírlap
és folyóirat szerepel a névsorban. Négy kritikát
is ismerek például a Magyar művészet a török
világ idején című műről. A Pesti
Napló névtelen írása fenntartás nélkül
jónak tartja Lehel könyvét: "külön művészi
nézőpontból alig foglalkoztak még nálunk
ezzel a korszakkal. Lehel széles körű tanulmányai
alapján felhívta rá a figyelmet, hogy kimerítő
további kutatás szükséges ezen a terrénumon."
A figyelemfelhívó szerepet Elek Artúr is elismeri
Az Újságban: "Abban mindenesetre nagyon igaza van Lehel Ferencnek,
hogy régi művészetünknek ezekre az elfeledett
s bizony le is nézett alkotásaira felhívja a figyelmet.
Igen hasznos dolgot cselekedett..." Neki vannak kritikus megjegyzései
is: "fiatalos felelőtlenséggel kiáltja ki a lefényképezett
műtárgyakat valóságos művészi értékű
alkotásoknak, [...] felületesség magasrendű művészetnek
minősíteni bennök azt, ami legjobb esetben is csak a
mesterember véletlensége. [...] A lelkesedés és
a művészi »megérzés« nem elég
históriai kérdések eldöntéséhez."
Gerevich Tibor a szakma akkori legtekintélyesebb tudományos
folyóiratában, az Archaeologiai Értesítőben
mondta el véleményét. Ő sem fogadja el, hogy
Lehel "egységes magyaros stílt és eddig nem sejtett
nagy művészi értéket vél fölfedezni"
a sokszor nagyon szerény kvalitású, provinciális
műalkotásokban, ám még ő is megértő:
"Korántsem akarjuk ezzel mondani, hogy álláspontja
nem jogosult, műve azonban csak tárgyánál fogva
tartozik a művészettörténet körébe,
különben szépirodalmi termék, mondjuk fejezet egy
festő szubjektív megfigyeléseket tartalmazó
naplójából." Kifogásolja "zagyva zsargon"-ját,
amit Elek Artúr is szóvá tesz: "nem hiszem, hogy szövegének
hangjával nagy szolgálatot tenne ügyének. A bulvárlapok
meg a kávéházak zsargonján bajos művészetről
meggyőzően beszélni." De ez még nem tekinthető
a "mély szakmai gyűlölet" vitathatatlan megnyilvánulásának.
Bálint Aladár a Nyugatban Lehel könyvének inspiratív
szerepét hangsúlyozza: "oly monográfia megírását
sürgeti, amely a régi magyar művészetet egészen
a középkortól kezdve ismertetné..." Jó
alkalmat ad egyébként a könyv, hogy aktuális
múzeumpolitikai kérdésekről mondja el a véleményét
a Történelmi Képcsarnok és a Szépművészeti
Múzeum anyagának "esztétikai szempontú" szétválasztásáról
és a gipszmásolatoknak az eredeti művek rovására
történt előtérbe helyezéséről.De
hosszasan lehetne sorolni a többi Lehel-műről szóló
bírálatok, ismertetések jeles szerzőit. Az Egy
művészettörténeti monstredráma című
könyvről például Hevesy Iván és
Bálint Aladár írt, a Cézanne-könyvről
Bor Pál a Magyar Írásban, a Gulácsy-életrajzról
a Nyugat, a Népszava, a Pásztortűz, a Haladó
művészetről Farkas Zoltán, a második Csontváry-könyvről
többek között Genthon István és Eisler Mihály
József. Az első Csontváry-könyvről eddig
tizenegy recenziót sikerült összegyűjteni. Ezek
közt egyaránt van elismerés és elmarasztalás.
Bálint Aladár két helyütt is írt róla.
A Népszavában így üdvözölte: "Örömmel,
szeretettel fogadtuk ezt a könyvét. Fejtegetéseit, amelyek
Csontváry életének lefolyásáról
szólnak, és művészetének elemeit tisztázzák,
hasznosnak és szükségesnek találjuk. Ez a festő
valóban megérdemel egy könyvet, inkább, mint
a festőkiskereskedők, élelmes spekulánsok némelyike.
[...] Lehel Ferenc módszerét szerencsésnek tartjuk,
amidőn stlíusfejlődési szempontból állapítja
meg Csontváry jelentőségének fokozatait, viszont
a közbeszőtt »Intermezzo« című fejezet
a könyv egységét kissé megbontja, ha nem is teljesen
fölösleges." Hasonlóképpen méltatja, dicséri
a Nyugatban is: "Nagy utánjárással, fanatikus szorgalommal
gyűjtötte össze adatait. Nehéz munka volt [...]
művészettörténeti távlatba helyezi Csontváryt,
megállapítja a helyét a posztimpresszionizmus művészetében."
Itt is csak az Intermezzót említi egyetlen szépséghibaként.
A Pesti Naplóban Csergő Hugó írt elismeréssel
a könyvről: "egy nem mindennapi ember szokatlan és érdekes
élettörténetét adja Lehel Ferenc, kellemes és
vonzó stílusban. [...] a kolléga szeretetével
emlékezik meg a szomorú sorsú emberről, de a
tiszta látású esztétikus kerekedik benne felül,
mikor véleményt kell mondania Csontváry piktúrájáról.
[...] Lehel kis tanulmánya legjobb művészmonográfiáink
közé sorolható." A Magyar Hírlap is dicsérte
a könyvet, még az Intermezzót is: "pompás és
finoman körvonalazott képét adja a posztimpresszionista
törekvéseknek és egy sikerült dialógusban
mély perspektíváit tárja fel korunk művészeti
vajúdásainak. [...] egyike a legutóbb megjelent magyar
könyvek legérdekesebbjeinek..." Az Újság együtt
méltatta a Csontváry- és Gulácsy-életrajzot:
"Lehel Ferenc könyvei mindenekelőtt a posztimpresszionizmus
vajúdó problémáját keresik. Ezzel is
foglalkoznak legszívesebben, s ennek tisztázására
törekszenek. [...] két súlyos mondanivalójú,
elevenen megírt értékes kötet..." Az Új
Nemzedék is pozitívan értékelte a kötetet:
"Ez a könyv igen érdekes adaléka az úttörők
örökös martirológiájának, egyúttal
értékes fejezete képzőművészetünk
történetének is." Farkas Zoltán a Szózatban
írt a "fiatal, tehetséges műkritikus érdekes
kis füzeté"-ről, aki a "posztimpresszionista festészet
magyar előfutárjának állítja be" Csontváryt.
Ezt meggyőzőnek tartja: "a képmellékletek [...]
valóban e mellett tanúskodnak." A Múlt és Jövő
is megemlékezett röviden "Lehel Ferenc, a kiváló
esztétikus" könyvéről. Rabinovszky Márius
a Magyar Írásban méltatta a könyvet: "Csontváry
Tivadart, a festőt fel kellett fedezni. [...] Lehel munkája
értékes, tán Lehel legértékesebb munkája;
mindenesetre a legegységesebb valamennyi között."Igen
részletes, alapos bírálatot írt a Független
Szemle hasábjain Hevesy Iván. Ő volt a húszas
évek első felében az itthon élő - itthon
maradt - műkritikusok között az avantgárd törekvések
legtekintélyesebb szószólója, kritikusa és
propagátora. Ebből a nézőpontból bírálta
Lehel könyveit, s egyáltalán nem a "mélyen feudális
reflexekkel bíró, kontraszelekcióra épülő"
tudomány "mély szakmai gyűlölete" vezérelte.
Lehel korábbi teoretikus műveit nagyra értékelte,
"érdekes, nagy elvi jelentőségű" munkának
minősítette őket, hozzájuk viszonyította
a Csontváry- és Gulácsy-monográfiát:
"régebbi munkáiban erős érzéket mutatott
a művészet korszerű problémái iránt,
és érdeklődése mindig túlment a művészet
egyéni vagy véletlen esetlegességein. Meg tudta látni
a korra jellemző momentumokat, meg tudta látni és láttatni
a művészi erőknek és a társadalmi erőknek
oszthatatlan egységét és kölcsönhatását,
[...] gondolkodása elvi szempontú volt, és a művészetet
kollektív nézőpontokból és igen gyakran
helyes és mély szociális perspektívákból
szemlélte. [...] nagy értéke ebben az őszinte
etikusságban és habozás nélküli bátorságban"
volt. "Az új könyvekben ezek az erények eltűntek,
hogy az etikus művészetszemlélet szempontjából
kevésbé értékes erényeknek adjanak helyet.
A Csontváry- és Gulácsy-könyv stílusa
tisztább és szebb, a téma megformálásban
összefogottabb és egységesebb, mint az előző
elméleti munkáké. De a kollektív látás
eltűnt, [...] könyveinek [...] túlnyomó nagy részét
regényszerűen megírt életrajz alkotja [...]
Érdekesen, de sokszor érdekességhajhászóan,
mindenesetre plasztikus erőteljességgel megírva. A
hatáskeresés elsősorban a személyi érdekességre
van alapítva és csak kisebb részben különös
és fantasztikus piktúrájukra, amelynek pedig inkább
szubjektív, alkotójuk életéhez viszonyuló
beállítását, mintsem tudományos elemzését
kapjuk. [...] a jelenségek értelmének keresésétől
a jelenségek megjelenésének színes megmutatásához
fordul."Lehel bírálói közül Miltényi
egyetlenegyet méltat bővebb "cáfolatra", Fülep
Lajost 1923-as Műkedvelők bővedje című recenziója
miatt. Úgy véli, ezzel az írással "indult útjára
a dilettánsozás". Nos, az elmondottak után ez a megállapítás
nyilván nem tartható, Lehel műkedvelő viszonyát
a tudományos kérdésekhez és módszerekhez
már Elek Artúr, Gerevich Tibor és Hevesy Iván
is megállapította, sőt a Gulácsy-könyv
kapcsán Bálint Aladár is visszatért a Csontváry-könyv
vitatható vonásaira: "a módszer mégsem helyes
(amint Csontváry Kosztka Tivadarnál is megtette), hogy a
művészt magát, a pályáját, a céljait
és eredményeit egybemarkolva maga alá gyűrje
szószéknek, ahonnan hivatottan vagy hívatlanul, de
harsogó hangon elprédikálja a múlt és
jelen bűneit, elkárhozott nemzedékünk magáraeszmélésének
kilátástalanságát." Teljesen alaptalan az a
kijelentése, mely szerint Fülep azt mondaná cikkében,
hogy "komoly művészettörténész nem foglalkozik
gyanús izmusokkal meg elmebajos önjelölt mázolókkal".
Ezt nem szó szerinti idézetként közli Miltényi.
Nem is tehetné, mert e szavak még külön-külön
sem fordulnak elő a Fülep-szövegben, hanem a cikk tartalmának
ismertetéseként. De így sem felel meg a tényeknek,
Fülep ugyanis nem a művészekről mond véleményt,
nem róluk írt, a "műkedvelő" jelző sem
rájuk vonatkozik, hanem az ismertetett művek íróira.
Csontváryt igen nagy valószínűséggel
nem is ismerte, a műveket eredetiben nem látta (levelezőlap
méretű, fekete-fehér reprodukciók alapján
pedig nyilván nem is vállalkozott volna rá, hogy nyilatkozzon
a festményekről). Gulácsyt és művészetét
viszont ismerte, tisztelte, korábban többször írt
róla elismerően, egészen bizonyos, hogy soha nem tekintette
"önjelölt mázoló"-nak. A recenzió egész
gondolatmenetéből egyértelmű, hogy Fülep
elsősorban a modern művészettel foglalkozó írások
módszerét, megközelítésmódját
vizsgálta, Lehel esetében is csupán ezt minősítette.
Főképpen az "elméleti fejtegetések"-et kifogásolta,
de Lehel érdemeit is elismerte: "Mert amúgy Lehel egész
kellemes elbeszélő, aki valóságos novellákat
kanyarít ki. [...] Elemében akkor van, mikor olyan festőknek,
mint Gulácsy és Csontváry, furcsaságait rajzolja,
kedvesen és frissen, bursikóz modorban, [...] jó,
hogy ezek a visszaemlékezések föl vannak jegyezve."
Hogy ez a néhány szerény mondat mélyebben összefüggne
Fülep Magyar művészet című éppen
akkor megjelent művével, azt nem sikerült Miltényinek
bebizonyítania. Még úgy sem, hogy Fülep könyvének
lényegét egyetlen mondatban összefoglalta, ami azért
nem akármilyen teljesítmény, így: "a nemzeti
művészet nem lehet más, mint a Cézanne-ba ojtott
antikvitás". Ezt aztán megsemmisítő szigorral
nyomban "megrázó butaság"-nak minősíti,
teljes joggal. (Ilyen megrázó butaságot ugyanis valóban
nem írtak még Fülep művének immár
háromnegyed évszázados recepciótörténetében.)Több
recenzióról Miltényi nem tud. Az 1931-es Csontváry-könyvről
is írtak azonban, ha nem is annyian, mint az elsőről.
Az igazi nagy hatást nyilván az első kiadás
keltette, a sikeres életműkiállítás után
talán már az igények is nagyobbak voltak Lehellel
szemben. Legalábbis a bírálók megjegyzéseiből
erre következtethetünk. Volt fenntartás nélküli
elismerés és egyértelmű elutasítás
is. A Pesti Naplóban Feiks Jenő ezt írta: "Lehel Ferenc
most egy újabb, bővített Csontváry-könyvet
adott ki. Rajongó sorok kísérik a reprodukciókat.
A szöveg tele fanatizmussal, úgy látszik, úgy
kell hogy legyen, hogy a művészről elmélkedő
író beleszeressen modelljébe. Lehel maga is eksztatikussá
lesz, amikor egy Cézanne-ról, egy Gulácsyról
vagy Csontváryról ír [...] érdeme, hogy a próféta
lábához ül kisprófétának, kisfanatikusnak."
A konzervatív, műcsarnoki művészet orgánumában,
a Képzőművészet című folyóiratban
is reagáltak a könyvre. Csontváry művészetében
már nem találtak semmi szokatlant, semmi kivetnivalót,
Lehel írását - stílusát, szemléletét
- azonban mereven elutasították. "A posztimpresszionisták
első csoportjához, a primitívekhez tartozik, s Rousseau-val
áll azonos értéksíkon. [...] A könyv szomorú
korunkban szinte szokatlanul díszes kiállításban
jelent meg. Képei világosan elénk tárják
Csontváry művészetét, s legtöbbjükön
még a legbehatóbb szemlélet sem veheti észre
a művész őrültségének jelét.
Milyen értékes Csontváry-monográfiát
tudott volna ilyen gazdag képanyaggal csak valamivel kiegyensúlyozottabb
lelkületű és egészségesebb felfogású
esztétikus írni! [...] Szerencsére a képei
beszélnek a szerző zűrzavaros elméletei és
a csak csekély szépérzékű olvasót
is bántó, betegesen perverz párhuzamai helyett" -
írta Dénes Tibor.A fokozott várakozásokra utal
Genthon Istvánnak a Napkeletben megjelent írása is.
Miután megdicsérte a "kiválóan sikerült"
reprodukciókat - "különösen a részletfotográfiákat"
-, így folytatta: "A szöveg nagy részben azonos a szerző
1922-ben megjelent Csontváry-könyvének szövegével.
Sajnos, ezúttal sem kerültek napvilágra a festő
rendkívül érdekes irodalmi művei [...] s főképp
a soha nyomtatásban meg nem jelent önéletrajz, melyek
Lehel Ferenc szövegénél közelebb hoznák
a rejtélyes művészt. Sajnos, a szerző nem annyira
hősével foglalkozik - s ha teszi, nem emelkedik felül
a riportszerűségen -, mint Csontváryn keresztül
saját művészetfilozófiai elméletével,
mely ugyan itt-ott szellemes megállapításokra vezeti,
de Csontváry izgató közelségében joggal
érezhető feleslegesnek." Eisler Mihály József
a Magyar Művészetben méltatta Lehel könyvét:
"Tulajdonképpen két bírálatot lehetne írni
e könyvről, egy dicsérőt és egy elvetőt,
melyek közül egyik sem lenne igazságtalanabb a másiknál."
Elismerésre méltónak elsősorban Csontváry
"sikerült jellemrajzá"-t tekinti. "Kitűnő továbbá
Csontváry fejlődésének jellemzése és
egyes munkáinak élesszemű leírása." Ő
is elutasítja az elméleti fejtegetéseket: "Ezen a
ponton válik Lehel könyve majdnem élvezhetetlenné!
[...] Ez a Csontváry-monográfia úgy íródott,
hogy illusztrálja Lehel stílusmorfológiáját,
ezt a mindenképpen vitás és ötletessége
mellett hibrid munkát, melyről szerzője úgy véli,
hogy Wölfflinen túltett. Nem hangzik ez úgy, mint Csontváry
emlékezetes távirata keletről: »Felfedeztem a
plein airt!« Milyen kitűnő könyvvé válhatott
volna ez a Csontváry-munka ilyen és hasonló ízléstelenség
nélkül!" Eisler hangsúlyozza, hogy a gyűjteményes
kiállítás létrejötte "kétségtelenül
Lehel érdeme volt", s rávilágít az első
könyv közvéleményformáló szerepére
is: "Amit a sajtókritika és az újságok fürge
krónikásai Csontváry művészetéről
és különcködő egyéniségéről
írtak, ismétlése volt Lehel kilenc év előtti
adatainak s megállapításainak. Szinte észrevétlenül
forrásmunkává vált Lehel régi tanulmánya..."Lehelnek
a Csontváry-recepcióban betöltött szerepét
Eisler elismerésként fogalmazta meg, ám ugyanezt a
tényt - a rendkívüli felelősséget hangsúlyozva
- lehet elítélőleg is értékelni, mint
tette mintegy tizenöt évvel később Bernáth
Aurél: "Csontváry jelenlegi megítélésében
ez a könyv indította és terjesztette el a legzavarosabb
fogalmakat. Ez a könyv példája annak, hogy művészeti
életünkben milyen eszközökkel lehet közhangulatot
teremteni. S hogy ekkora felelőtlenség, ekkora hányavetiség
s az olvasónak ily fokú lebecsülése csak a művészeti
irodalomban lehetséges." Kétségtelen, hogy Bernáth
Csontváryt nem tartotta oly nagy festőnek, mint sokan mások,
de Miltényinek talán mégsem kellene levonnia azt a
következtetést, hogy "Bernáth Aurél 1947-ben
az avantgárddal együtt Csontváryt is megsemmisítésre
ítélte." Bárkinek - s egy jelentős, szuverén
ízlésű alkotóművésznek még
inkább - joga akármilyen stílust, akármelyik
irányzatot vagy mestert, akár Csontváryt is nem szeretni,
ízlése, esztétikai normái alapján elutasítani.
Az, hogy évekkel később, a politikai fordulattal párhuzamosan
megváltoztak a művészeti közállapotok is
- államosították a műkereskedelmet, feloszlatták
az egyesületeket, betiltották a művészeti folyóiratokat,
előírták a követendő példákat,
az alkalmazandó stíluseszközöket, a megfestendő
témákat, s ennek a folyamatnak részeként sok
más jelentős művész mellett Csontváry
népszerűsítését, kultuszát is
megakadályozták -, az talán mégsem Bernáth
írásának egyenes következménye. Ami pedig
Németh Lajos - Bernáthéval több ponton megegyező
- Lehel-értékelését illeti (egyrészt
elismeri, hogy "történelmi érdeme vitathatatlan", másrészt
határozottan leszögezi, hogy "dilettantizmusával mérhetetlen
károkat" okozott, "a közvélemény figyelmét
Csontváry művészetének objektív elemzése
helyett a Japán kávéházba járogató
öreg különcre, a tébolyult prófétára"
irányította), azt - Lehel újraolvasása és
Miltényi érvei után is - teljes egészében
érvényesnek érzem. (Németh Lajosnak egyébként
nem kellett semmit kompenzálnia, mert bizonyára nem volt
"Lehel Ferenccel szemben iszonytató lelkiismeret-furdalása".
Ugyan miért lett volna? Nem tulajdonította el, nem hamisította
meg Lehel egyetlen megállapítását sem. Nem
vett el tőle semmit, legfeljebb a tudományos nagymonográfia
írójának címét - de ezt teljes joggal.Veszélyes
bármilyen szakmai vitát, nézetkülönbséget
eleve úgy beállítani, mint a "vaskalapos" szaktudomány,
a hatalmát, befolyását féltő szakmai
klikk és a fantáziadús, zseniális újító,
az elutasított "kívülálló" ellentétét.
"A két [Csontváry-] könyvet egyébként
- Lehel más publikációival egyetemben - mély
szakmai gyűlölet vette körül, s vélhetően
munkái ismerete nélkül szívesen tekintik őt
dilettánsnak a kezdetektől mind a mai napig. [...] távolról
kerülte a száraz, tudományoskodó semmitmondást,
s valószínűleg egyebek mellett éppen könnyed
stílusával vonta magára a műtörténész
kollégák haragját.A kevés számú
róla szóló cikkből egyértelműen
kitűnik, hogy nem vették komolyan, [...] nem is csak szemlélete
vagy kifejtési módszere irritált, inkább öntudatos
és dacos kívülállása: a kötelező
szakmai konszenzus tudatos negligálása. Vagyis nem volt hajlandó
egyeztetni a »nagyokkal«, s mint tudjuk, ez egy mélyen
feudális reflexekkel bíró, kontraszelekcióra
épülő szisztémában halálos bűn."
E kellékek elengedhetetlenek a "lenézett", a "szándékosan
félreértett", a "világraszóló felfedezésétől"
megfosztott, zseniális kritikus mítoszának felépítéséhez.
Kérdés csak az, hogy igazak-e ezek a megállapítások.Nos,
a kritikák, a reflexiók feltárása nyomán
pontról pontra megcáfolhatók. Nemcsak hogy nem volt,
de nem is lehetett volna Lehellel szemben egységes, összehangolt
vélemény. Elek Artúr és Gerevich Tibor, Fülep
Lajos és Hevesy Iván a maga módszere, világszemlélete
felől bírálta Lehelt, s legfeljebb a tudományosság
legelemibb, elengedhetetlen kritériumaiban volt köztük
konszenzus. Miltényi a "szakmai konszenzus tudatos negligálását"
érdemként említi, s kétségtelen, hogy
a jegyzetek mellőzésében, a források megnevezésének
elmulasztásában követi is Lehelt. Csupán elvétve
van egy-egy jegyzet, de ott sem mindig azt találjuk, amit várnánk
- a hivatkozott szöveg eredeti lelőhelyét -, hanem csupán
újabb magyarázatokat, kitérőket. Márpedig
az, hogy megadjuk a pontos lelőhelyét annak, amit idézünk
vagy vitatunk, a szakmai konszenzusnak elengedhetetlen része. A
"könnyed stílus" kétségtelen előnyei a
"száraz, tudományoskodó semmitmondással" szemben
még nem jogosítanak fel arra, hogy a színességet,
az érdekességet szembeállítsuk a tudományosan
megalapozott megállapításokkal. (Miltényi azt
írja: "Lehet, hogy Lehel sokszor elhamarkodottan és színvonaltalanul
nyilatkozott, de mindig érdekes volt.") S végül: nem
lehet egyszerre pozitívumként említeni "a kötelező
szakmai konszenzus tudatos negligálását" és
ugyanakkor Lehelt Dvorák, Riegl és Wölfflin szellemi
társaként elhelyezni "a XIX. század második
felében divatban volt művészeti diskurzus"-ban.A Bevezető
tanulmánynak nyilvánvalóan az is feladata, hogy megindokolja
az újrakiadást, bizonyítsa, hogy a Lehel-szövegeknek
van máig érvényes mondanivalójuk. Miltényi
már az elején deklarálja: "szinte minden máig
fontos kérdést ő fogalmazott meg Csontváryval
kapcsolatban, s nagyon sokra érvényes válasza is volt."
A későbbiekben végül csak három problémakört
nevez meg: "Melyek Lehel számomra legértékesebb gondolatai...?"
Az egyik a képek "befejezetlenségé"-nek felismerése.
Lehel "jól vette észre - és meggyőző példákkal
illusztrálta -, hogy Csontváry többnyire egyszer csak
abbahagyta képeit". Lehet, hogy Csontváry első kiállításai
idején ez még komoly probléma volt, de ma már
a legszélesebb közönség sem érzi Csontváry
képeit befejezetlennek, s Csontváry monográfusai sem
gondolják, hogy "Késznek, a két cédrustól
eltekintve, érettebb művei sem tekinthetők".A másik
a természet után való festés és a fotográfia
használata. "Kézenfekvő kérdés, hogy
ekkora képeket hogyan festhetett Csontváry természet
után - írja Lehel. - [...] Gyanú merült fel,
hogy a furfangos gyógyszerész nem valamilyen színes
nyomatról másolta-e titokban le »kulisszaszerű«
tájképeit? Aminthogy Ferenc Józsefet is nemde képeslapról
másolta. Mindenesetre érdekes, hogy egy 80-as években
megjelent magyar útleíró könyvben Baalbek látképe
azonmód kivágva szerepel, mint Csontváry festményén."
Ezt a feltételezést azonban Lehel visszautasítja:
"Csontváry nem vett segítségül sem fotográfiát,
sem semminő egyéb mintát ábrázolásaihoz",
érvként pedig azt mondja: "képeiben bizonyos asszociációs
hibák árulják ezt el, melyek fotográfiák
igénybevétele mellett nem nyilvánulhattak volna meg."
Én úgy gondolom, ha a természeti látvány
elemeit át lehet csoportosítani, különféle
látószögből nézett részleteket össze
lehet montírozni, ahogy ezt Csontváry valóban megtette,
akkor ezt fotográfiai előkép esetében sem lehet
kizárni. Bizonyítékok hiányában a mai
napig nem tudjuk eldönteni, használt-e Csontváry fotót,
képeslapot vagy könyvillusztrációt. Lehel nem
nevezte meg a Baalbek-képet közlő könyvet. Túl
nagy jelentőséget persze ma már nem tulajdonítunk
ennek az ügynek. Volt idő, amikor a művészi hitelesség
elengedhetetlen feltételének tartották a természet
utáni ábrázolást, az élmények,
benyomások közvetlen rögzítését.
Akkor még nagyon sokan titkolták, hogy igénybe veszik
a fotográfiát. A századvégen és századfordulón
szinte minden jelentős művész használt fényképet
portréhoz, tájképhez, figurális kompozícióhoz
egyaránt (bonyolult történelmi jeleneteket is beállítottak
jelmezes modellekkel élőképszerűen, s azt fényképezték
le). A művek esztétikai minőségét azonban
- mai felfogásunk szerint - nem ez dönti el. Csontváry
esetében sem, akár kiderül valaha is egyértelműen,
hogy használt-e fényképet, akár nem.Aharmadik
"legértékesebb gondolatként" Csontváry betegségének
kérdését jelöli meg. "Az a permanens zavartság,
amiről Lehel beszélt [...] maga a kérdések kérdése
a mindenkori Csontváry-kommentárokban. Vagyis, hogy őrült
volt vagy normális, ha őrült, akkor mikor őrült
meg és ez hogyan hatott művészetére." A Lehel
utáni Csontváry-irodalom nagy részében valóban
ez lett a "kérdések kérdése", de ezt én
nem Lehel érdemének, hanem legnagyobb vétkének
tartom. Érthetetlen, miért tekinti ezt Miltényi Lehel
érdemének, hiszen az ő véleménye - ha
jól értem - éppen az, hogy Csontváry nem volt
őrült: "Levelezése, két kiadott röpirata,
az általa összeállított, de nem publikált
»Nagy önéletrajz«, valamint a két vele készült
interjú teljesen koherens szövegek: semmiféle pszichózis
jeleit nem mutatják" - írja. Majd javaslatot is tesz - analógia
formájában, a Papp Gergely-jelenség leírásával
- a Csontváryt is jellemző, "megnevezhetetlen pszichikai képlet"
megközelítésére, megértésére.
Én is úgy gondolom, hogy nem kizárólag az "őrültség"
lehet a Csontváry körüli megoldandó kérdések
magyarázata; feltalálók, felfedezők, elhivatottságukban
fanatikusan hívő művészek, vallási mozgalmak
"prófétái" sorában sokakat jellemezhetünk
a Csontváryéhoz hasonló lelki tulajdonságokkal
és viselkedési formákkal. A köznapi szóhasználat
többségüket félkegyelműnek, hóbortosnak,
együgyűnek vagy megszállottnak nevezi, de nem tébolyultnak
vagy őrültnek.S ez egyáltalán nem lényegtelen
különbség.A Bevezető tanulmány alapvető
problémája persze az, hogy Miltényi tudományos
rangú műveknek tekinti Lehel Csontváryról szóló
írásait: 1922-es könyvét "kismonográfiának",
1931-es könyvét "nagymonográfiának". Bár
ezek a kifejezések sehol sincsenek egzaktan definiálva, kérdés,
hogy egyáltalán monográfiának nevezhetők-e.
A monográfiát a "könnyed stílusú" életrajztól
ugyanis az különbözteti meg, hogy állításait
alátámasztja, feldolgozza a korábbi szakirodalmat,
irodalom- és műjegyzéket ad (adatokkal: évszám,
méret, technika, lelőhely). A "nagymonográfiában"
a tudományos igényű életrajzot és műelemzéseket
teljes műjegyzék (oeuvre-katalógus) is kiegészíti.
Lehel könyvei ezeknek a kritériumoknak egyáltalán
nem felelnek meg. Az 1922-es első változatban egyetlen állítását
sem támasztja alá. Egyetlen érve: "Higgyük el,
hogy ekképp lett, mert ez így csontvárys." Műjegyzékként
újraközli Csontváry 1908-as kiállítási
katalógusának lajstromát.Az 1931-es második
változat terjedelmesebb, bővebb, "nagyobb". Felsorolja az
1930-ban kiállított, akkor előkerült újabb
Csontváry-műveket is. Némi jegyzetanyag is található
a kötetben, hivatkozik néhány szóbeli közlésre,
publikál néhány dokumentumot is. A Csontváryval
foglalkozó kritikai, illetve szakirodalom figyelembevételéről
azonban még ekkor sem beszélhetünk, noha ekkorra már
a több tucat újságcikk mellett Kállai Ernő
könyve is megjelent. (Az a furcsa, hogy ugyanakkor olyan véleményeket
- pontosabban valószínűleg álvéleményeket
- sorol és cáfol Lehel, természetesen megint csak
a források megnevezése nélkül, amelyeknek nyoma
sincs az eddig feltárt Csontváry-irodalomban. "Egyéb
hatásokat is olvastak ki képeiből. A Panaszfal csoportképén
Munkácsy Ecce Homójának befolyását vélték
föltalálni. Másokat Brueghel képeire emlékeztet
a zsidó csoportok zsúfoltsága [...] Az apoteózison
pompázó kócsagokat a Raffaello Csodálatos halászatán
látható darvakkal hasonlították össze.
Csontváry kócsagjai azonban egyáltalán nem
hasonlítanak a Raffaello darvaira. [...] Segantini modorával
hasonlítják össze a Tátra stílusát."
Olyan Csontváryról szóló írás
azonban, ahol ezek a nevek szerepelnének, máig nem került
elő.) Oeuvre-katalógus vagy valami hozzá hasonló
sincs a kötetben. Lehet természetesen azt mondani, hogy nemhogy
Csontváryról, az akkor inkább különcként,
mintsem jelentős festőként számon tartott művészről,
de a legnagyobbnak ítélt kortársakról sem írtak
tudományos igényű monográfiákat, se a
hivatalosakról, se a modernekről. Ez igaz, de akkor utólag
sem kell Lehel könyveinek rangját, súlyát felstilizálni.Helyesebb,
ha abból indulunk ki, mi volt, mi lehetett a szerepe, a funkciója
Lehel két könyvének. Nem tudjuk, ki rendelte meg elkészítésüket,
ki támogatta megjelenésüket. Nyilvánvaló,
hogy nem tudományos igényből születtek, olyan
tudományos program nem létezett, amely megoldandó
feladatként jelölte volna meg a Csontváry-életrajz
megírását. Személyes "tudományos" ambíciók
persze elképzelhetők; feltehető, hogy Lehel vonzódott
a témához, mert alkalmasnak tartotta Csontváry festészetét
arra, hogy vele kapcsolatban fejtse ki művészetelméleti
nézeteit, de akkor is feltételeznünk kell egyéb
biztatást, segítséget, anyagi támogatást.
Művészéletrajza elsősorban a gyűjtők,
a műkereskedők érdeklődésére tarthatott
számot. Manapság talán már nem hat annyira
sértésnek, mint néhány évtizeddel korábban,
ha azt állítjuk, hogy e könyvek elsősorban műkereskedelmi
igényeket szolgáltak. Az volt a céljuk, hogy egy művészt
"felfedezzenek", ismertté tegyenek, bevezessenek a piacra. Ez nem
von le semmit Lehel - vagy amennyiben szerepe volt a könyvek létrejöttében
Gerlóczynak (valószínűleg volt), akkor az ő
- érdemeiből. Az adott körülmények között
csak így lehetett biztosítani, hogy Csontváry művei
ne pusztuljanak el, a lappangók előkerüljenek, s végül
is megőrizzék őket a megértőbb utókor
számára.Ezt a célt, ezt a szándékot
Lehel nem is titkolta. Mindkét könyvét azzal indította,
hogy "A hét minden napján, hol az egyik újság,
hol a másik, szenzációs hírt közöl
egy-egy művésztehetség fölfedezéséről
[...]. E fölfedezésekhez kívánnak alábbi
sorok hozzájárulni." Az életmű további
sorsának lehetséges változatait is felvillantotta:
"Alkotásai egy pillanatra közel voltak a sorshoz, hogy fölszabdalva
festővászonnak adják el. Most egy raktárban
várják a Csontváry-probléma megoldását,
hogy kapnak-e egy múzeumot, esetleg egy-egy milliárdos halljába
jutnak-e vagy patkány futkosson köztük továbbra
is." Az 1922-es könyv vége felé pedig ez olvasható:
"1922, talán tavasz, talán ősz, és sötétedik
a Műcsarnokban. Az első nagyteremben rendezés után
rendetlenség, különben minden kész a másnapi
sajtószemlére [...]. Végre meg fog nyílni Csontváry
hagyatéki kiállítása." A tárlat akkor
nem jött létre, a könyv azonban hatott, ismertté,
elfogadottá tette Csontváry művészetét
- ezt jól bizonyítja, hogy már Hevesy Iván
(1922), majd Kállai Ernő (1925) történeti összefoglalójába
is belekerült Csontváry -, s végül 1930-ban sikerült
az első gyűjteményes kiállítást
is létrehozni. Lehel tehát végül is elérte
célját.A cél bizonyos mértékig megmagyarázza
Lehel módszerét is: minél színesebbé,
olvasmányosabbá kellett tennie könyvét, minél
érdekesebbé, emlékezetesebbé a művész
alakját. Épp ezért már a bevezető sorokból
megtudhatjuk, hogy "éhenhalt", hogy "eszelős zseni" volt,
"akinek egy fölülről jött sugallat adta az ecsetet
a kezébe", "aki Tisza Istvánnal, Ferenc Józseffel
és Vilmossal levelezett" stb., stb.Életrajzként az
1908-as katalógus előszavát közli Lehel, majd
hozzáteszi: "Nem sokkal részletezettebb az Önéletrajza
sem, amelyet a háború alatt mintegy két nyomtatott
ívnyi terjedelemben írt." Ennek ellenére ezt az ún.
"nagy önéletrajzot" a továbbiakban sokat használja,
hol ismerteti, hol hosszan idéz belőle, az érdekesebb
részeknél megjegyzéseket is fűz hozzá.
De hogy ez a kézirat honnan került elő, hol van, honnan
tudja Lehel, mikor íródott, mennyire tartja hitelesnek, mit
használ fel belőle, mit nem, arról semmit nem mond.Tulajdonképpen
az egész könyv erre az önéletrajzra épül.
Lehel azonban kísérletet sem tesz arra, hogy Csontváry
állításait valami más forrásból
származó információval, az önéletrajztól
független dokumentummal is alátámassza (akkor még
éltek családtagok, ismerősök, főiskolai
növendéktársak stb.), sőt eleve elhárít
minden kételyt, ellenvetést, amely kérdésessé
tenne egy-egy rendkívüli eseményt. Így például
minden további érv vagy bizonyíték nélkül
elutasítja, hogy bárki kételkedjék a "kinyilatkoztatás
legendájának" hitelességében, hogy azt esetleg
"az öregkor pókhálós emlékezete" termékének
tartsa. Az, hogy "maga Csontváry nem beszélt a sugallatról
soha", Lehel szerint nem amellett szól, hogy "utólag költötte",
hanem rendkívüli tulajdonságát bizonyítja:
"bámulatos az emberfölötti energiája, amelyet a
titkolózásban kifejtett". (Hogy ez nem felel meg teljesen
a tényeknek, azt éppen a Miltényi Tibor publikálta
interjú bizonyítja, ebben ugyanis Csontváry beszél
a "kinyilatkoztatásról", pontos dátumot is említ.)Lehel
kihasznál minden olyan életrajzi elemet, amelynek mélyebb
értelmet lehet tulajdonítani, amellyel Csontváry rendkívüliségét
lehet bizonyítani. "Hogy milyen szentnek tekintette Csontváry
küldetését, azt semmi sem mutatja élénkebben,
mint az a tény, hogy a kinyilatkoztatás után 14 évig
nem fogott festéshez - hanem anyagi függetlenítésén
munkálkodott. Mint Jákób kétszer hét
évig dolgozott Ráchelért, úgy kuporgatott ő
ugyanennyi ideig..."A müncheni kiutazásig valóban 14
év telt el, ez igaz, de hogy Csontváry addig nem festett
volna semmit, az nem, s ezt nemcsak a később előkerült,
Keleti Gusztávnak írt levelek bizonyítják,
hanem az a műlista is, amit Lehel is közölt, amelyben több
"iskolaelőtti tanulmány" is szerepel.Lehel írói
fantáziája jócskán kiegészíti
a történteket: szó szerint idézi például
Csontváryt, amikor leírja első nagy müncheni sikerét,
a Werthmüller Mihály modellről készített
tanulmányrajz históriáját, majd hozzáteszi:
"Hóna alá vette képét [...] a Pinakotékába
sietett. Ott letette festményét Böcklin lábához,
és úgy mérte össze erejét az alpesi gigászéval."
A történet valóban nagyon érdekes, színes,
hatásos, csakhogy Csontváry életrajzában erről
egy szó sincs, se Pinakotékáról, se Böcklinről,
se vetélkedésről. Nyoma sincs sehol annak, hogy Böcklint
gigásznak tartotta volna, vagy valaha is különösebben
érdeklődött volna iránta. Hasonlóképpen
kiszínesíti a híres távirat-történetet.
Csontváry azt írja: "E felfedezésemről úgy
a kultuszminisztériumot, mint Hollósy festőt Münchenben
táviratilag tudósítottam." Lehel azonban ismerni véli
a távirat szövegét is, s még meg is toldja a
történetet: "»pleinair erfunden tschontwaari«:
így szólt a Hollósy sürgönye, amelyet éjjel
kézbesítettek, amiért a mester nem tudott aztán
újra elaludni." Vajon hol és mikor látta Lehel a táviratot,
hol, mikor, kinek nyilatkozott Hollósy, hogy tudott-e aludni vagy
nem? (Tanulságos, hogy Rabinovszky, aki feltehetően jobban
tudott németül, mint Lehel, recenziójában kijavítja
az anekdotát: "Plein-air entdeckt.") Ugyancsak kiegészíti
Lehel a taorminai tájkép keletkezéstörténetét:
"Nagy sátort vert a hegyoldalon, ahonnan a legfönségesebb
kilátás nyílik a színház mögött
a tengeröbölre, [...] Ebben a sátorban állította
föl a vásznat, itt festett, mert készülő
képét nem volt szabad senkinek látnia." Mindebből
egy szó sincs Csontváry életrajzában. Tulajdonképpen
semmit sem tudunk arról, hol és hogyan festette a mester
hatalmas méretű vásznait. Egyedül a Tátra-képnél
említi Csontváry, hogy megalapozás után "a
felkai parkban télire elraktározva" hagyta, majd a következő
évben visszatért, "fel a Tátrába az elraktározott
kép folytatására".Teljesen jogosak ezek a "kiegészítések"
egy regényes életrajzban, megengedhetetlenek viszont egy
tudományos monográfiában, sőt "forrásmunkában".Lehel
a párizsi világraszóló sikerig követi
Csontváry önéletrajzát, majd a hátralévő
éveket már többnyire saját információi
alapján írja meg. Ekkor tér ki Csontváry és
a kritika viszonyára. "...a Newyork Herald kritikusának ítéletét
megerősítették a pesti lapok kritikusai is, akiknek
éppen úgy volt szívük, hogy össze ne törjék
az öreg gyermek rajongó hitét.A nagy világoskékszemű
ártatlan pedig nem vette észre a hódolatban a gúnyt,
amelyet
esetlen rajzú primitív panorámái fölött
űztek." Nem teljesen egyértelmű Lehel véleménye
ebben a kérdésben. A könyv bevezetőjében
még az olvasható, hogy a "kritikusok meghódoltak zsenijének".
Itt, a könyv közepén úgy tűnik, hogy a kritikusok
csupán színleg, csak szánalomból dicsérték
Csontváryt, a könyv vége felé pedig az olvasható,
hogy "Csontváryt nem értették meg. Kiállításának
alig támadt visszhangja..." Nehéz eldönteni, mikor mire
gondol Lehel, mert csupán egyetlen kritikát említ:
"Az Újság műbírálója, Yartin is
ráhagyta a Newyork Herald kritikusának ítéletét,
mondván, hogy »így még nem festett senki!«"
De hogy végül is a kigúnyolt, meg nem értett
zseni toposzához akar eljutni, az nyilvánvaló, könyvének
második kiadásában már a bevezető sorokban
is átírta korábbi megfogalmazását: a
"Kritikusok szemérmetlen gúnnyal bókoltak zsenijének."A
közönség és a művésztársadalom
reagálására is utal Lehel, úgy véli,
néhányan nyíltan kinevették ugyan, "legtöbben
azonban engedték az öreg bolondot dicsekedni, sőt segítettek
tódítani. Ő pedig élvezte az ünneplést..."
Említi még Csontváry két írásművét,
kéziratos eszmefuttatásait a magyarok és zsidók
történetéről, végül pedig halálának
körülményeit, a hátramaradt műtermet, ahol
"ott ült teveháton Csontváry Kosztka Mihály Tivadar,
a Kelet festője, dicsőséges őrületének
teljében..." s "a műteremben csak hihetetlen garmadában
halmozódó kukoricacsutkát és szilvamagot találtak".Ezzel
a felépítéssel, ezzel a dramaturgiával kétségtelenül
érdekessé lehetett tenni Csontváry életrajzát,
fel lehetett kelteni az érdeklődést művészete
iránt is. Egy helyütt kifejezetten azt írja Lehel, hogy
"Csontváry művészete megközelítőleg
sem faszcináló annyira, mint élete". A művek
felsorolása és rövid jellemzése után tovább
fokozza az ügy szenzációsságát: "Őrült
volt Csontváry, nincs benne kétség, hogy őrült
volt. Saját ünneplését így csak tébolyodott
képzeli el. Őrült volt akkor is, midőn a »Mária
kútjá«-n a boltíves fülkének téglakötéseit
ábrázolni próbálta. De főleg őrült
volt abban a pillanatban, midőn a »Zsidó disputá«-ban
a háttal ülő csecsemő lábát előrecsavarta."Lehel
jól átgondolt fokozással élt. A könyv
bevezető soraiban még csak "eszelős" és "hóbortos"
Csontváry, később már "öreg bolond", akiről
egyre különösebb történetek derülnek ki:
senkit nem enged be műtermébe, műveit nem mutatja meg,
furcsa beadványokat küldözget hivataloknak, a királynak
napkúrát ajánl, aszkétaként savanyúkáposztán
és aszalt szilván él, s a végén megfesti
saját apoteózisát, ami az őrültség,
a téboly egyértelmű bizonyítéka.Az elméleti
fejtegetés, az Intermezzo után Lehel önálló
alfejezetet is szentel a "kérdések kérdésé"-nek:
"Őrült volt Csontváry, vagy nem volt őrült?"
Gondolatmenete elég kusza, ellentmondásos. Itt azt állítja:
"művészetéből nehezen lehet erre következtetni".
Majd néhány sorral alább: "Mindazonáltal cáfolhatatlan
Csontváry őrültsége. Bár ami munkáin
jellegzetes, az nem őrültségéből folyt,
mert közös az expresszionizmus vonásával. Csontváry
munkái nem rendszertelenek [...]. Csontváry megfelelt számos
foglalkozásának és patikájában sem csinált
galibát. [...] Ha Csontváry alkotásai őrültre
mutatnának, akkor ő csak később őrülhetett
meg. Ámde ennek számos jel ellentmond. [...] Tarthatatlan
az a föltevés, hogy ő pályája közben
őrült meg [...]. Csontváry őrült volta dacára
is rendesen látott, látása nem volt torz. Arra sincs
szükség, hogy világos pillanatokat tételezzünk
föl nála sötét órák közt. A
deformációnak nincs köze az őrültséghez."
Majd miután ily módon minden világossá vált,
röviden összegzi véleményét: "Dilettáns,
tudatlan, szószátyár bolond, őrült volt,
akármit mondjanak, de monumentalitásban valóban túlszárnyalt
mindenkit a posztimpresszionisták között." Így
hangzik tehát Lehel Ferenc "világraszóló felfedezésé"-nek
summája.1922-ben szinte valamennyi írás reagált
valamilyen formában az "őrült volt-e" kérdésre.
Ki-ki vérmérséklete szerint - esetleg személyes
tapasztalatait, emlékeit is felhasználva - fogalmazta át
Lehel ítéletét. Ez a reakció nyilván
hatott Lehelre, mert a második változatban azokat a fejtegetéseket,
amelyek az egész korszak művészetének s benne
Csontvárynak az őrült voltával foglalkoztak, tetemesen
kibővítette.Lehel számára az őrült
állapot pozitívum volt, a tehetség, a zsenialitás
bizonyítéka. Sőt kifejezetten visszautasította,
hogy valaki enyhébb kifejezést használjon: "Bolondnak
nézték, nem a művészt látták benne,
de nem is az őrült váteszt, hanem éppen csak a
hóbortos bolondot..." Hogy kire, mire gondolt, megint nem tudható.
Egyetlen olyan írás sem került eddig elő, amelyben
Csontváryt - Lehel könyvének megjelenése előtt
- bárki őrültnek vagy akár csak bolondnak nevezte
volna.Lehet, hogy Lehel csupán kávéházi emlékeire,
az ottani szóbeli megnyilvánulásokra támaszkodott.
Nem árt azonban emlékeztetni arra, hogy Csontváryt
- szerencsétlen sorsú pályatársaival, Gulácsyval,
Nemes Lampérthtel ellentétben - soha nem kezelték
elmegyógyintézetben, életében elmeorvos nem
vizsgálta, véleményt nem mondott róla, vele
kapcsolatban semmiféle szakmailag hiteles vizsgálat, megfigyelés,
feljegyzés nem készült. Az, hogy Lehel személyesen
ismerte - bármilyen tapasztalatokat szerzett is - nem jogosítja
föl őt arra, hogy a "tünetek" alapján Csontváryt
őrültnek, tébolyultnak nyilvánítsa.Az azonban
bizonyos, hogy a könyv sokak számára megoldotta a "rejtélyt",
Csontváry festményeinek szokatlan szín- és
formavilágára, valamint különc viselkedésére,
furcsa megnyilvánulásaira egyaránt megszületett
a magyarázat: őrült volt, "őrült vátesz",
"őrült expresszionista tehetség". Lehel könyve után
kétfelé ágazott a Csontváry-irodalom. Voltak,
akik, mint Kállai Ernő, Vaszary János vagy Jászai
Géza, esztétikai, történeti magyarázatot
próbáltak adni arra, milyen és mért olyan Csontváry
művészete. Másrészt a sajtó nagy részét
elöntötte a színes történeteket, anekdotákat
variáló írások és "visszaemlékezések"
sora, s elkezdődhetett a véget nem érő vita Csontváry
őrültségéről.ALehel teremtette Csontváry-kultusznak
ezt az ellentmondásosságát Vaszary János már
az 1930-as kiállítás nyomán észrevette:
"Hagyatéki kiállítása [...] részben
a humor és szatíra keserű levében olvadt fel
- és inkább mint egy különc ember szenzációja,
mint a látnok művész teljesítménye ment
át a köztudatba. [...] nem tudott megszabadulni kortársaitól,
akiknek ma azt köszönheti, hogy Csontváry alatt még
sokáig nem Baalbek, Mária kútja és Magányos
cédrusfa értendő, hanem egy dilettáns sürgönye:
»Királyt kitenni a napra.«" Ha tehát akár
Bernáth Aurél, akár Németh Lajos Lehel felelősségét
is hangsúlyozza a Csontváry-értelmezés-befogadás
vakvágányra terelődésében, akkor ebben
ma sem a megbocsáthatatlan "megbélyegzést" kell látnunk,
hanem a valós ok-okozati összefüggések felismerését.Végül,
ami a könyv újrakiadását illeti. Lehel Csontváry-önéletrajza
nem tekinthető "forrásértékű dokumentumnak".
Az életrajzot azóta már többször kiadták,
ha nem teljes terjedelmében is, de bővebben, mint Lehel.2
Valódi előrelépés lenne a tudományos
forráskiadás, ehhez azonban az kell, hogy az eredeti, autográf
kézirat előkerüljön. (Végleg elveszett-e
vagy csak lappang, nem tudjuk.) Lehel - a töredékeken kívül
- két nyomdai ívnyi tisztázatot említ, arról
azonban nem szól, hogy a kézirat hol, milyen állapotban
található. Az semmiképp sem megoldás, hogy
különféle gépírásos változatokat
hiteles másolatnak nyilvánítunk, s ezeket összemontírozzuk.
Van ok az óvatosságra, a kételkedésre. Egész
sor kisebb-nagyobb stiláris eltérés mutatható
ki például a Lehel idézte életrajz és
a Corvina-közlés közt, komolyabb eltérések
vannak a Romváry közölte töredékek és
az emlékkönyvbeliek közt, de hogy mennyire nem "hiteles"
szinte semmilyen közlés, az látványosan bizonyítható,
ha valaki összeveti a fakszimilében közölt "hortobágyi"
levelet a mellette lévő olvasattal a Műterem című
folyóiratban, vagy az 1908-as katalógus reprodukált
nyomtatott (!) szövegét az újraközléssel
a Corvina-kötetben.Lehel "elméleti" fejtegetéseit sem
érdemes újraközölni, a kritikusok többsége
már annak idején is problematikusnak, vitathatónak,
zavarosnak vagy érdektelennek, Csontváryhoz nem tartozónak
tekintette. Könnyű - elriasztásképpen - akár
teljesen értelmetlen részeket is találni fejtegetéseiben:
"Melyik az uralkodó tendenciája az oly kevert román
stílusnak, a primitív, a klasszikus vagy a barokk? A gót
stílusban például, jóllehet alapjában
barokk, a klasszikus tendencia kerekedik fölül a többieken,
tekintve, hogy itt mindenekfölött a szerkezet hangsúlyozódik
ki. Viszont az olasz renaissance görög oszloprendjének
ellenére, minden nézetében, ritmusában, struktúrájában
stb. barokk." Lehet persze azt mondani, hogy itt minden szakkifejezés
mást jelent, mint amit hagyományosan, de valószínűleg
akkor sincs több értelme a szövegnek. (Ezt az elméleti
teljesítményt egyébként ismereteim szerint
a nemzetközi tudományos közvélemény sem
tartja számon, noha Lehel legfontosabb elméleti művei
franciául, németül és angolul jelentek meg.)Lehel
néhány szép képleírásának,
elemzésének vitathatatlanul helye lenne egy Csontváry-emlékkönyv
jellegű antológiában, szöveggyűjteményben.
Ha viszont nem válogatunk, nem szemezgetünk az aktualitás
vagy a maradandóság szempontjai szerint, akkor csak a csorbítatlan,
teljes terjedelmű kiadás jöhet szóba. (Lehet,
hogy valóban volna rá igény, hogy újra hozzáférhetőek
legyenek a szélesebb érdeklődő közönség
számára is Lehel szövegei - a kutatás számára
eddig is elérhetőek voltak, a nagyobb köz- és
szakkönyvtárakban megvannak -, hogy ki-ki maga dönthesse
el, mit tart benne értékesnek, maradandónak. Hogy
ez valóban reális igény-e, azt persze nagyon nehéz
előre - spekulatív alapon - eldönteni.)A Bevezető
tanulmány azt állítja, hogy "új Csontváry-reneszánsz
kellős közepén vagyunk", s ennek fontos állomása
a Lehel-kiadás és -újraértékelés.
Úgy gondolom, hogy az elmondottak alapján az állításnak
sem az első, sem a második felét nem alapozza meg kellőképpen
az ismertetett kiadvány. De talán nincs is szükség
újabb reneszánszra, a Csontváry-kutatást ugyanis
évtizedek óta - "a kötelező szakmai konszenzus
tudatos negligálása" nélkül is - sikeresen folytatják
a szakma művelői.
1 Kaczér Vilmos: Csontváry.
1853-1919. A Toll, 1929. augusztus 18. I. évf. 18. szám,
38-40. old.
2 Csontváry-emlékkönyv,
1976, 1977, 1984; önálló kiadványként
is: Önéletrajz, Szigethy Gábor gondozásában,
Gondolkodó Magyarok, 1982. Pertorini Rezső: Csontváry
patográfiája is sok fontos részletet közöl,
1966, reprint: 1997.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta