BUKSZ - 10. évfolyam, 4. szám (1998. tél)   BUKSZ nyitólap   EPA  

Somlyó Bálint

Az eredménytől az eredetig


Jonathan Culler:
Dekonstrukció
Elmélet és kritika a strukturalizmus után
Ford.: Módos Magdolna
A szöveget szakmai szempontból ellenőrizte:
Angyalosi Gergely, Bacsó Béla
Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 437 old., 1280 Ft
(Osiris-Gond, Horror Metaphysicae)


Jegyzetek



BEVEZETŐ - NÉMILEG SZABADOSAN

Az intézményes normáltudomány bástyáinak védelmében sok mindenre hajlandó. Ha már nem tudja kiátkozni az eretneket, kanonizációba fog. A lehető leghagyományosabb re-konstrukciónak veti alá a falait veszélyeztető de-(kon)strukciót. Kérdés azonban, nem eleve önellentmondásos-e egy ilyen vállalkozás. Rögzíthető-e egy olyan gondolkodás "lényege", amely éppen a lényeg, a centrum, a minden rekonstrukciót vezérlő középpont s vele a periféria vagy "margó" fogalmait vonja kétségbe. Vagy elég lenne csak megfordítani: kívülről befelé haladni, illetve nem is befelé, csak körbe egy vonalon, amely eközben nem is körvonal, az ugyanis definíciószerűen középpont köré görbül (vö. "azon pontok mértani helye a síkban, amelyek egy ponttól azonos távolságra..."), azért tévelyegve, hogy ezáltal a jó úton járjon, szóval lehet, hogy a dekonstrukcióról szóló egyetlen lehetséges könyv címe a Marges de la deconstruction1 lenne? Az "egyetlen lehetségessel" azonban megint baj lesz: a dekonstrukcióban nincs egy, csak sok; az "egyetlen lehetséges" fogalma velejéig metafizikus, már csak a létszféráknak, amelyek itt egyben érvényességi szférák is, a lehetséges implikálta hierarchizációja miatt, és akkor még nem beszéltünk magáról a metafizikai Belzebubról, az egyről vagy az Egyről, Plótinosz uccse. És még csak analitikusak vagyunk: utána jönne az "egyetlen könyv" szintetikus szintagmája, Mallarmé és minden filozófusok álma, a végső könyv, amely után már nem következhetne másik, valamiféle szekularizált Korán, amelyben minden benne van, ami fontos, s ami nincs benne, az nem is lehet könyvben benne: persze meglehet, hogy Borges egy kicsiny remekművének utolsó mondatához kapcsolódó lábjegyzete (olyan "supplementum"2 tehát, amely valójában a novella csúcspontja, noha kívül esik rajta, szóval e "könyvkívület"3) szerint e (képzeletbeli, az egész könyvtárat helyettesítő) könyv belsejében "minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátsó oldala".4

Talán Vincent Descombes jár a helyes (tehát tév-) úton, amikor az utolsó évtizedek francia filozófiájáról írott magisztrális összefoglalója, a Le Même et l'Autre5 (Az ugyanaz és a más) belső címlapját megkettőzi, azzal a finom különbségtétellel, ha tetszik, differanciációval (amely a megkettőzött kezdőlapok megkülönböztetése által a mű kezdetét halasztja későbbre), hogy a másodikat kiegészíti (szupplementálja?) egy, az olvasónak szóló figyelmeztetéssel, amelynek értelmében ez az oldal az előző megismétlése: annak érdekében, hogy ez a második első lap ne tűnjék egyszerű könyvkötészeti hibának, el kellett rajta helyezni az elsőtől megkülönböztető kiegészítést, vagyis hogy ugyanaz lehessen, másnak kell lennie. (További gondolatmenetünk szempontjából igencsak figyelemre méltó, hogy Descombes nagy sikerű könyvének angol fordítása6 a fergetegesen izgalmas Modern francia filozófia címet viseli, s talán ennek folyományaként, mint amúgy is feleslegessé váltat [vagy szándékosan feleslegessé változtatottat?] elhagyja a nagy hagyományú angol egyetemi kiadóhoz méltatlan játékot a szennycímlapokkal.)

Végül az is lehet, hogy a hagyományos értelemben vett rekonstrukció, de(kon)struálván a dekonstrukciót, egyedül ebben a gesztusában marad hű tárgyához.

Bizonyos értelemben persze Culler valóban a limeseken kóborol, de olyan limeseken, amelyek, mint az a birodalmi válságok korában közismert, önállósulóban vannak, s bennük a centrumok kultúrájának koloniális változatai, olykor karikatúrái jönnek létre. A dekonstrukció sehol nem jutott olyan hegemonikus pozíciókba, mint éppen az Egyesült Államokban, ahol önnön előzményei híján valójában gyökértelen: Európában, pontosabban fogalmazva a kontinensen, soha nem volt olyan mértékű Derrida-kultusz, sem olyan boszorkányüldözés, amilyent Derrida Amerikában kiváltott. A hívek és ellenfelek csatájában Culler inkább a hívekhez sorolható, de nem a szélsőséges hitvallókhoz: paradox módon azáltal kerüli el a szélsőséget, hogy a vita centrumából a szélre vonul: eleve eltekint a dekonstrukció mint filozófiai irányzat bemutatásától, különösen filozófiai forrásainak taglalásától, csak annyiban érintve az irányzat általános problematikáját, amennyire azt irodalomelméleti, szigorúbban tekintve olvasáselméleti közelítése feltétlenül szükségessé teszi. Ezáltal végső soron irodalomkritikai problémát csinál a dekonstrukcióból, s ezt a nyilvánvalóan torzító eljárást magának a perifériának a természetével indokolja. A gondolatmenet és a szóhasználat több mint tanulságos: Culler abból indul ki, hogy Amerikában a tágan értett dekonstrukció, leszármazottaival egyetemben "elmélet" néven futott be karriert. (A szó ismerősen csenghet, talán enyhébben terminologizálva, Paul de Man nagy hírű tanulmányának címéből: Ellenszegülés az elméletnek7.) Culler szerint: "Az irodalomelméleti művek, bármilyen hatást fejtsenek is ki az értelmezésre, alapvetően és szorosan kapcsolódnak egy olyan terület egyéb írásaihoz, mely nevet még nem kapott, ám amelyet röviden gyakorta »elméletnek« hívnak. Ez a terület nem »irodalomelmélet«, mivel az ide sorolható legérdekesebb művek nagy része nem kimondottan az irodalomról szól. Nem is »filozófia« a szó mai értelmében, mivel Saussure, Marx, Freud, Erving Goffman és Jacques Lacan éppúgy ide tartozik, mint Hegel,

Nietzsche és Hans-Georg Gadamer. (8-9. old) [...] Azok a művek tartoznak az »elméletnek« nevezett területre, melyek képesek idegenné tenni azt, ami ismerős, és arra késztetni az olvasókat, hogy új módon szemléljék tulajdon gondolkodásukat, viselkedésüket és intézményeiket." (10. old.) Semmi kétség, a kontinensen éppen ezt a tevékenységet szokták filozófiának nevezni. Talán csak a pragmatikus hagyomány, vagy a mindannyiunk szempontjából rosszabb esetben az intézményes tudomány kellemetlen etikettje feledteti el néha velünk, hogy a filozófus Szókratésztől Nietzschéig sokkalta inkább hasonlít udvari bolondra, mint udvarmesterre. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a hagyományos értelemben vett filozófus csak az "elmélet" eleve gyanús álarcában óvakodhat be a mindent elsöprően gyakorlati emberek birodalmába. Culler némi finom (egyébként nem túl megalapozott) kritikát is megpendítve, de lényegében egyetértve idézi Rortyt arról, hogy "az irodalomkritika Angliában és Amerikában már felváltotta a filozófiát legfőbb kulturális funkciója tekintetében - vagyis azon forrásként, melyből merítve a fiatalok a múlttól való különbözésüket leírják..." (11. old.) Nem ért egészen egyet a diagnózissal, szerinte a fiatalok erre inkább a popkultúrát meg a reklámokat használják, a végzős diákok "elméleti orientációjú" dolgozatait érő, gyakorta elmarasztaló kritikák azonban mégis arra utalnak, hogy a bírálók "az utóbbi évek kritikaelméletét a fiatalokra gyakorolt sajátos vonzerejéhez kapcsolják" (11. old.). Az elmélet álarcába bújt filozófia tehát hű maradt egykori szerepéhez, az ifjak megrontásához, s a kapcsolódó vádak sem sokat változtak Anütosz és Melétosz óta. A "lelki kútmérgezésnek" ez a visszatérő vádja mindig is figyelemre méltóan összpontosult az oktatás köré, amely az egyetem megszentelt intézményében egyszerre képviseli a hivatalos tudomány, a szellem, a kontroll alatt tartható tudás véderődjét és a jövő nem csekély szentimentalizmussal ajnározott, az ifjúi romlatlanságról szőtt álságos hálók-

kal béklyózott méhét. Wilamowitz-Möllendorf is

mindenekelőtt a katedráról óhajtotta elkergetni

Nietzschét, tőle féltve a német egyetemi ifjúság leg-javát,8 ahogy az 1992-ben kirobbant "Cambridge-affér" (Orbán Jolán kifejezése) során is megjelennek olyan kitételek, melyek szerint Derrida eszméi úgy hatnak, mint "méreg a fiatal lelkek számára".9 Culler könyvének fogadtatásakor is felbukkan majd az egyetem eszménye s a "fakultások vitája", ha ugyan az ujjal mutogatást vitának nevezhetjük, s Culler maga is kitér Derrida állásfoglalásaira e tárgykörben.10
 
 

A műről - talán szabatosabban
 
 

Jonathan Culler 1982-ben jelentette

meg összefoglaló művét a dekonstrukcióról, s monografikus szerzőként (még ha ez a kifejezés csak erős megszorításokkal illik is a filozófiai előzményeket nyíltan a tárgyalásról leválasztó műre) feltétlenül úttörő szerepet játszott vele az amerikai gondolkodásban: viharokat támasztott, vitákat provokált, s talán azt is "szemére hányhatjuk", hogy részben megindítója volt monográfiák és tanulmánykötetek sorának, amelyek eredményeképpen a dekonstrukció és Derrida irodalma ma bizonnyal gazdagabb az Egyesült Államokban, mint a szerző és az irányzat születésének helyén. Vele egy időben jelent meg Christopher Norris könyve,11 előtte talán csak Geoffrey Hartmann12 jelentkezett egész kötettel a tárgyban. (Kisebb-nagyobb folyóiratcikkek természetesen már addig is nagy számban láttak napvilágot.)

Manfred Frank Európában két évvel később jelenteti meg a neostrukturalizmusról tartott egyetemi előadás-sorozatát, eredetileg persze németül,13 s csak ezután következik Rodolphe Gasché meghatározó monográfiája Derridáról.14 Figyelemre méltó tény, hogy e két megkerülhetetlen kötet hallgat Culler könyvéről, ami a dekonstrukciót, pontosabban az annál jóval tágabb értelmű posztstrukturalizmust igazi európai belügyként, mi több, a sok évszázada minden téren oly viharos német-francia vetélkedés legújabb terepeként kezelő Frank esetében még akár magától értetődő is lehet, Gasché esetében már inkább elgondolkodtató. (Franknak előadás-sorozata kezdetén nem egyszerűen azzal a helyzettel kell szembenéznie, hogy a németeknek a XVIII. század óta az európai filozófiában játszott meghatározó szerepe általánosságban megingóban van, hanem azzal az igencsak meglepő további fejleménnyel is, hogy a világháborús vereség után mintha maga a legbenső német tradíció újraértékelése, a német filozófia újragondolása is francia földről érkeznék. Kojève Hegel-olvasata, a husserli fenomenológia és Nietzsche stílusa(i) olyan disszeminációt indítottak be francia talajon, amelyet a gadameri hermeneutika és a Habermasban folytatódó kritikai iskola képtelen ellensúlyozni.)15

Látszólag tehát mindjárt itt, a hatástörténet elején ellentmondásba futottam: korábbi állításom szerint Culler úttörő jelentőségű művet írt, s az elsőre felsorolt két nagyon is alapos szerző figyelmen kívül hagyja őt. Ha magyarázatot lelünk erre az ellentmondásra, azzal talán világosabb képet nyerünk Culler könyvéről. Az egyszerűség kedvéért kezdjük visszafelé, vagyis a Cullert hanyagoló monográfusok felől.

Frank és Gasché eminensen filozófiai szerzőként olvassák Derridát, s filozófiai jelenséget látnak a dekonstrukcióban, még ha nem egyforma hangsúlyokkal is. Frank Husserl és Heidegger felől, vagyis teljességgel jogosult pozícióból nézi Derridát, érti, és némiképp viszolyog. Hermeneutikus pozíciójának megfelelően igyekszik mindent megérteni, de azért korántsem óhajt mindent meg is bocsátani. Úgy lehet vele, mint Husserl volt Heideggerrel. Tisztában van az indulással, de már nem kíváncsi a folytatásra, az ui. olyan tájakra kanyarodott, ahova ő nem szeretné követni. Gasché filozófiatörténetileg tágabb értelmezési keretet von, a német klasszikán át egészen Descartes-ig vezeti vissza a reflexiós filozófia problémáit, és pozíciója is eltér némiképp Frankétól: nem a hagyományt félti, hanem inkább Derridát. Hihetetlen erudícióval és empátiával terjeszti ki fölé a tradíció védőernyőjét, még azon az áron is, hogy megcsonkítja a szerzőt: eleve lemond azon művek tárgyalásáról, amelyek "irodalmiasságuk" folytán kilógni látszanak az ernyő alól. "Valójában ez a könyv Derrida minden írását alapul veszi a La Vérité en peinture-ig (1979), kivéve a Glas-t, valamint egy sor esszéjét is. Félretolva most azt a kényes kérdést, mi tekinthető inkább filozófiainak és mi inkább irodalmian játékosnak, hogy a korábbi vagy későbbi kérdését ne említsük, nagyobb teret adtam a filozófiailag diszkurzívabb szövegeknek. Nem állt szándékomban Derrida egész, napjainkig terjedő életművét tárgyalni, vagy arról beszélni, mit publikálhat még a jövőben."16

Ez a metafizikai hagyomány középpontja felé gravitáló felfogás, amely mélyfúrása során joggal ereszkedik a karteziánus cogito magmás kőzetéhez, hogy ott, a tudat önmaga számára való közvetlen adottságában keresse a jelenlét metafizikájának kikerülhetetlen centrumát, érthetően hallgat Culler könyvéről. Nincs rá szüksége. Mert mit is kínál Culler, ellentétben a hagyomány centruma felé tartó mozgással?

Egy világos, ámde némileg, legalábbis a szöveg szövetét, magát a textúrát illetően leegyszerűsítő összefoglalót, amely szinte tételszerűen, tematikus csoportokra bontva ismerteti a dekonstrukció legfőbb "eredményeit",17 horizontális kiterjedését, mondhatni felszíni struktúráit. És azokat is sajátos nézőpontból. Mondtuk már, hogy Culler a limeseken kóborol, a kontinentális dekonstrukció önálló életre kelt koloniális változatát műveli az Atlanti-óceán túlpartján. Ennek talán legszembetűnőbb következménye az a közelebbről megvizsgálandó, eddig csak érintett szervezőelv, hogy az irodalomelmélet, sőt lényegében csupán az olvasáselmélet szemszögéből tárgyalja a dekonstrukciót, s könyvének felépítése is ebből eredeztethető. Egy rövid Előszó után, amelyben mintegy igazolja egy effajta "meta-meta-metakritikai" szöveg létjogosultságát, egy szintén meglehetősen rövid, de lényeges Bevezetés következik, amely megkísérel rendet teremteni a strukturalizmus versus posztstrukturalizmus kérdésben, bevallottan nem sok sikerrel. Átmeneti megoldásként bevezet egy, a kötet szempontjából lényeges fogalompárt, a canny/uncanny párost. A szöveg maga Hillis Millert idézi, a fogalompár is tőle származik: "Azon kritikusok körében, akikre hatással voltak ezek az új fejlemények, már egyértelmű választóvonal húzható azok között, egyrészt, akiket [...] szókratikus, elméleti, a világ felé bizalommal forduló, tisztán látó [canny] kritikusoknak, másrészt pedig, akiket apollóni/dionüszoszi, tragikus vagy bizalmatlanul gyanakvó [uncanny] kritikusoknak nevezhetnénk. A szókratikus kritikusokat elringatja az az ígéret, mely szerint a nyelvről alkotott tudományos ismeretek komoly fejlődése alapján az irodalomtudomány racionálisan rendszerezhető. Többnyire »tudósoknak« tekintik önmagukat, s közös vállalkozásukat valamiféle címszó alá sorolják, mint amilyen például »a humán tudományok« [...] Ezeket a kritikusokat többnyire egyaránt jellemzi az a szókratikus hajlam, mely Nietzsche meghatározása szerint »rendíthetetlen bizalom abban, hogy a gondolkodás, a logika fonalát követve, behatolhat a lét legrejtettebb mélységeibe« [...] Velük szemben állnak azok a kritikusok, akiket »bizalmatlan gyanakvóknak« nevezhetnénk. Jóllehet őket is ugyanaz a szellemi légkör inspirálja, mint a szókratikus kritikusokat, és műveik éppúgy nem jöhettek volna létre a modern nyelvészet nélkül, írásaik »levegője« vagy légköre azonban egészen más. [...] Ezek a kritikusok nem abban az értelemben tragikusak vagy dionüszosziak, hogy műveik féktelenül tobzódóak vagy irracionálisak. Egyetlen kritikus sem lehetne eljárása során szigorúbban józan és racionális, apollóni, mint például Paul de Man. Derrida kritikájának egyik vonása a türelmes és aprólékosan filológiai explication de texte. A logika fonala mégis, mindkettejük esetében alogikus, abszurd régiókba vezet..."(26-27. old.)18 Azért idéztem ilyen hosszan, mert a canny/uncanny fogalompár újra és újra visszatér majd Culler elemzéseiben, az uncanny hol titokzatosat, hol idegent jelentve, sőt már Culler általi bevezetésekor közvetlenül magába olvasztva a freudi das Unheimliche fogalmát is (27. old.), ezáltal közvetlen kapcsolatot teremtve a gyanú ama bizonyos három mesterével. (Módos Magdolna egyébként is kiváló magyar fordításának külön érdeme, hogy képes volt folyamatosan szövegbe simuló jelentésárnyalatokat találni e lefordíthatatlan fogalompár érzékeltetésére, bár az ezzel járó részleges következetlenség végig arra kényszeríti, hogy szögletes zárójelek között jelölje, amikor a szerző e terminusok valamelyikét alkalmazza.) Mindazonáltal e fogalompár sem segít megoldani strukturalizmus és posztstrukturalizmus elválasztásának problémáját ("inkább hisz-e Roland Barthes az észben, mint

Paul de Man?", 28. old.),19 ezért Culler hirtelen keresztbemetszi a problémát, megközelítést vált, és ezzel a gesztussal kijelöli a mű egész sajátos irányát: "Mivel a mai kritika jó részének van mondanivalója az olvasóról, ennek segítségével talán könnyebben teremtjük meg a dekonstrukció tárgyalásához szükséges kontextust." (37. old.)

Az ennek a szempontnak megfelelően tagolt mű első fejezetében (Az olvasó és az olvasás) hasznos összefoglalást közöl az olvasáselméletekről, külön részben taglalva a "Nőként olvasni" problémáját.

A terjedelmileg is legbővebb második fejezet, amely címében megismétli magának a kötetnek a címét

(A dekonstrukció), nyilvánvalóan a könyv gerincét képezi. Culler öt alfejezetre tagolja ismertetőjét, ezek közül négy (Írás és logocentrizmus, Jelentés és iterabilitás, Oltványok és az oltás művelete, Intézmények és inverziók) derridai kulcsfogalmak mentén kísérli meg összefoglalni a dekonstrukció témáit és karakterisztikumait, az ötödik (Kritikai következmények) pedig ezeknek az irodalomelméletre gyakorolt általános hatásával foglalkozik, megint csak alkérdésekre (témák, olvasási stratégia, a kritikai vizsgálódás célja és természete) tagolódva. Mindezt harmadik fejezetként (A dekonstruktív irodalomkritika) a fenti kérdések konkrét műelemzésekben kimutatható hatásainak néhány részletesen ismertetett példája zárja, egyéb, konkluzív zárlat nélkül.

Minden bizonnyal a második fejezet a kötet leghasznosabb, egyben legproblematikusabb része. Hasznossága és problematikussága azonos tőről fakad. Culler itt olyan feladatra vállalkozik, amilyenre Derrida maga soha nem vállalkozott, s valószínűleg nem is vállalkozna. Ha nem is módszer gyanánt, de mindenesetre módszeresen összefoglalja azokat az elveket, amelyek a dekonstruktív eljárásokat "megalapozzák". Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Derrida legtöbbet idézett, legfontosabb írásai a Grammatológia (1967) megjelenését követő években napvilágot látott változatos összetételű tanulmánykötetekben (L'écriture et la différence, 1967, Marges de la philosophie, 1972, A disszemináció, 1972) találhatók, s noha utóbb megjelentek nagyobb terjedelmű egységes kötetei is, azok sajátos műfajú dekonstruktív példázatok inkább, nem monográfiák. Egy ünnepelt és végtelenül kreatív játékmester mesterjátszmáinak újabb és újabb kötetei, de szabálykönyv nélkül. Culler arra tesz kísérletet, hogy ne egyes játszmákat elemezzen, hanem a publikált játszmák alapján rekonstruálja a mindeddig nem létező szabálykönyvet. Ennek két következménye is van. Az egyik azonnal szembeötlik: a szabálykönyvek értelemszerűen sokkalta szárazabb és szellemtelenebb olvasmányok, mint maguk a játszmák. A másik nehezebben felfejthető, viszont az egész vállalkozás (egy lábjegyzetünkben már megelőlegzett) leginkább neuralgikus pontja. Amikor Culler a dekonstrukció eredményeit kívánja összegezni, nehezen eldönthető, ezeket valójában azok az elvek jelentik-e, amelyeket általa utólag rekonstruált játékszabályoknak neveztünk, vagy e szabályok eredetként maguk eredményezik a kimondott elvekben nem, csak szövegek végtelenített szövetében megvalósuló dekonstrukciót. A kérdés szerkezetében kísértetiesen emlékeztet arra a Culler kiindulópontját képező elemzésre, amely egy Nietzsche-hely segítségével az ok-okozat mint hierarchikus oppozíció megfordíthatóságán át példázza a hagyományos logika retorikai feltételeit. (Fájdalomérzetemnek egy előzetes tűszúrásban vélem felfedni okát, de mivel számomra előbb adott a fájdalom, mintsem hozzá okot keresve felfedezném a tűt, ezért valójában felderítésének folyamata éppen ellentétes ok-okozati sémát állít elő, mint amit logikailag hiposztazálok: ui. a tűszúrás érzete válik a tű okává, holott a "hivatalos változatban" a tű lesz a fájdalomé, 119-120. old.) E számos bírálatot kiváltó fejtegetés (ilyen található pl. Searle-nek a későbbiekben részletesen is taglalt írásában) nem az ok-okozati séma érvénytelenségét deklarálja, csupán rámutat retorikai szerkezetére, arra, hogy "az ok-okozati sémát egy metonímia vagy egy metalépszis (az ok és okozat felcserélése) állítja fel; ami nem kétségbevonhatatlan alap, hanem egy tropológiai művelet eredménye." (119. old.) Hogy mindez mennyiben aknázza alá a metafizika építményét egyfelől, s Culler vállalkozását másfelől, arra idézzük megint a szerzőt: "Ha az ok az okozat következtében válik okká, akkor az okozatot, s nem az okot kell eredetnek tekinteni. Annak bemutatásával, hogy az okot magas rangra emelő érv az okozat javára használható fel, feltárjuk és elindítjuk a hierarchia felállításáért felelős retorikai műveletet, és a jelölők áthelyezését hajtjuk végre. Ha akár az ok, akár az okozat elfoglalhatja az eredet pozícióját, akkor az eredet többé nem eredendő, elveszti metafizikai kiváltságát." (121. old.) Culler könyve bizonyos tekintetben nem Derrida és a dekonstrukció eredményeinek (már ha vannak ilyenek) összefoglalója, azok inkább maguk eredetek, és Culler könyve az eredmény, a Derrida amerikai olvasatát reményei szerint Derrida felől (újra)olvasó Culler olvasata erről az olvasatról - hogy gonoszul parodizáljam Fish hírhedett szintagmáját. Egy (marginális-koloniális) helyzet eredménye, ahol (praktikus értelemben) joggal merült fel a szülőföld és szülőatya filozófiai gyökereitől elszabadult, egymásból burjánzó dekonstruktív elemzések visszavezetése legalább közös, szikárabb elvekre, ha nem is igazi hagyományaikra.

Ennek fényében most már talán érthetőbb Gasché fent említett hallgatása is Culler könyvéről. Gasché ugyanis Derrida-monográfiájának bevezetőjében nemcsak az ellen kel ki élesen, hogy Derrida művét magát irodalmiként, irodalomként tételezzük, de az ellen is, hogy komolyan kapcsolatba hozzuk a (leginkább Amerikában divatos) dekonstruktív irodalomkritikával. "Kétségtelen, hogy a dekonstruktív kritika némi friss légáramlatot és képzelőerőt hozott a kritikai intézmények amúgy áporodott levegőjébe. Irodalmi szövegek izgalmas és értékes olvasataihoz vezetett. De a dekonstruktív kritikának megvan a maga specifikuma: olyan szabályoknak és előírásoknak engedelmeskedik, amelyek korántsem azonosak azokkal, amelyek Derrida vállalkozásának alapját képezik. [...] Ráadásul a dekonstruktív kritika olyan örökség folytatója, amelynek kevés köze van Derrida gondolkodásához. A dekonstruktív kritikát az új kritikából eredőnek kell elgondolnunk, ennek az amerikai születésű irodalomtudománynak a folyománya."20 Ez a legelső oldalakon leszögezett tétel a könyv utolsó harmadában két önálló fejezetben bomlik ki, ahol Gasché Derrida Husserl-olvasatai felől szemügyre veszi a filozófusnak az irodalomkritika szempontjából kulcsfontosságú fogalmait (írás, szöveg, metafora), a Zárójelbe tett irodalom(!) című fejezet végén pedig, mintegy konklúzióként újra kitér irodalomkritika és dekonstrukció viszonyára: "Amiként a derridai filozófia bármely lehetséges extrapolációja az irodalomkritika irányában csak akkor lehet gyümölcsöző, ha még az irodalom és irodalomkritika tárgykörében tett lépéseit is a fenomenológiai filozófiával folytatott vitájának keretei között értelmezzük, úgy az összes ún. infrastruktúra is csak azzal a feltétellel alkalmazható az irodalomkritikában, ha teljes egészében felismerjük, mi a helyzetük, céljuk és eredményességük Derridának a fenomenológiával zajló vitájában."21

Mindez több okból is figyelemre méltó. Anélkül, hogy Gasché feltétlen hívéül szegődnénk, el kell gondolkodnunk rajta, vajon szerencsés-e egy dekonstrukcióról írott művet az irodalomkritika bármily tágan értett keretei közé szorítani, leválasztva a tárgyalást arról a filozófiai hagyományról, amelybe talán legértőbbnek tekintett monográfusa szerint beágyazódott.
 
 

Az olvasókról - bizonnyal elfogultan
 
 

Az irodalomkritika közegének felemlegetése azonban más okból is elgondolkodtató. Ha most egy pillanatra a másik tábor, a Derridát így vagy úgy értők és értelmezők helyett a fulminánsan értetlenek felé fordulunk, egyből szemünkbe ötlik egyik vezéralakjuk, John R. Searle azonnali reakciója Culler könyvére. Searle A feje tetejére állított világ című írásában22 igyekszik ízekre szedni a művet. Előbb Derrida nézeteinek hiteles tolmácsolóját láttatja benne, s rajta keresztül vitatkozik Derridával, aztán fordít az érvelésen, azzal vádolja Cullert, hogy az általa bemutatott Derrida jobb is, rosszabb is a valódinál. Rosszabb, mert "Culler nem látszik tudomást venni arról, hogy Derrida Husserl bizonyos tételeire válaszol, és nagyrészt Heideggertől kölcsönzött fegyvereket használ".23 Jobb, mert a valódi Derrida "helyesen látja ugyan, hogy nem létezik megalapozás, de azután elköveti azt a hibát, amely klasszikus metafizikussá teszi. A klasszikus metafizika igazi hibája nem az a hit volt, hogy léteznek metafizikai alapok, hanem az a hit, hogy ilyen alapok így vagy úgy, de szükségesek, az a hit, hogy ezek hiányában valami elvész, veszélybe kerül, aláásatik és kérdésessé válik."24 Hogy Searle-nek igaza van-e ebben, nehéz lenne eldönteni. Nietzsche értelmezéstörténete máig akörül forog, elsősorban éppen a Heidegger és Derrida munkássága által meghatározott tartományban, vajon betetőzte-e a metafizikai hagyományt, vagy elsőként túllépett rajta. Mindenesetre Derrida nem kérdőjelezi meg a tudomány egészét, amivel Searle megvádolja, legfeljebb kicsit gyanakszik rá, ahogy másfelől azt se gondolja, hogy csak úgy túl lehetne lépni a metafizikán: "Nincs túllépés, ha ezt egyszerűen úgy képzeljük, mintha pusztán földet érnénk a metafizikán túl, egy olyan ponton, amely - ne feledjük - mindenekelőtt a nyelv vagy az írás pontja."25 Searle személyes indulata persze érthető, ő már túl van egy Derridával történt pengeváltáson,26 Culler pedig egyszerűen "példátlan félreértésnek" minősíti e korábbi searle-i kritikát (156. old.). Viszont amikor végül mégis választ kell keresni arra az, elismerem, a szikár nyelvtudomány horizontján talán kívül eső, viszont meggyőződésem szerint igazán fontos kérdésre, vajon mi magyarázza Derrida rendkívüli hatását a dekonstrukció "meglehetősen nyilvánvaló és szembetűnő intellektuális gyengeségei ellenére, amikor a figyelmes olvasó előtt nyilvánvaló, hogy a király meztelen",27 akkor néhány megfontolandó szemponton túl elhárítja a dolgot, azzal, hogy "a jelenség teljes megértéséhez az enyémnél több ismeretre volna szükség az amerikai egyetemek angol és más, modern nyelveket oktató tanszékeinek kultúrájáról".28 Visszajutottunk tehát a kiindulóponthoz: átlagos amerikai szemszögből a dekonstrukció nem érdemi filozófiai kérdés, hanem az irodalmárok lelkivilágának és az egyetemi fakultások vitájának belügye. (Searle egyébként nem egyszerűen az angol tanszékek kultúrájában lehet járatlan, vagy legalábbis felette érzéketlen, de a művészetről való gondolkodás tágabb hagyományában is, dolgozatát ui. egy tromfnak szánt megállapítással zárja: "A dekonstrukció »hatalmi tudatának« felső határa, hitem szerint reductio ad absurduma Geoffrey Hartman ama kijelentése, amely szerint az elsődleges teremtő feladat immár az alkotóról a kritikusra tevődött át."29 Friedrich Schlegel egyetértőn biccent.)

Culler tehát innen nézve megkapta a magáét, mehet a dekonstrukcióval együtt oda, ahová való, az irodalomkritikusok kulturális enklávéjába (ilyen értelemben persze Searle talán még helyesli is a túloldalról a dekonstrukció irodalomelméletre való szűkítését), csak ne avatkozzon a nagyok dolgába, akik a szigorú tudomány magas tétjeiben játszanak. És örüljön, hogy a tudományos intézményrendszer, a tradíció inerciája folytán, még megtűr falai között ilyen játszótereket, ahol a végtelenségig folyhatnak a fikció nyelvjátékai.

Érik azonban Cullert vádak máshonnét is, olyan helyről, ahol se az irodalmat nem tekintik teljességgel zárt rezervátumnak, se a filozófiát bevehetetlen erődnek. Rorty egy magyarul is olvasható tanulmányában a túlzott komolyságban marasztalja el Cullert, aki "túlságosan keménykezűen bánt Derridával, túlzottan félt attól, hogy a Derrida által leírt tantételeket adott esetben az irodalomkritikusok is alkalmazhatják majd. Túl nagy elvárásnak gondoltam a dekonstrukcióval szemben, hogy egyszerre legyen - Culler szavaival - »szigorú érvelés a filozófián belül, illetve a filozófiai kategóriák és próbálkozások mesteri elmozdítása«. Kijelentettem, hogy valamit tenni kell, és javasoltam, a »szigorú érvelés« összetevőtől szabaduljunk meg."30 Rorty tulajdonképpen egyszerre vitatkozik Norrisszal, Cullerrel és Gaschéval, leginkább ez utóbbi komplementerének tűnik, és az egyszerűség vagy a homogeneitás nevében épp azt a részt hagyná el legszívesebben Derridából, amelyre a másik szorítkozik, vagyis jobb szó híján a "fiatal Derridát". Rorty szívesen megszabadulna a "transzcendentális" vagy a "reflexiós" filozófus Derridától, hogy akár a pragmatizmus, akár valamiféle ihletett literátor irányába mozdítsa. Szívesen tágítja addig a filozófia határait, hogy Derrida beleférjen, s nem titkolja, mekkora élvezetet okoznak neki Derrida szövegei, de közben - bár nyílt hierarchizálás nélkül - tagolni kezdi az ekképp érzése szerint túlontúl tágasra sikeredett filozófiai terrénumot: "...el kellene ismernünk, hogy az általában filozófusnak tekintett írók közé egyaránt tartoznak Arisztotelészhez és Russellhez hasonló érvelően problémamegoldók, illetve Platónhoz és Hegelhez hasonló kétértelmű világfeltárók - a nyilvános vitához, illetve a sötétbe ugráshoz megfelelő szerzők. Ezen békéltető ökumenizmus ellenére én azonban még az ellenzője maradok azoknak, akik Gaschéhoz hasonlóan úgy gondolják, hogy a világfeltárást és a problémamegoldást valaki egyetlen, reflexiónak nevezett tevékenységben szintetizálhatja."31 Fokozatosan elmosni látszik az irodalom és a filozófia közötti választóvonalat, de közben kiépít egy újat, amelynek egyik oldalára a szigorúan érvelők kerülnek, a másikra Platónnal és Hegellel együtt egy sor hagyományosan filozófusnak tekintett szerző, és adott esetben írók is. Őszintén szólva ez a megoldás eltávolítani látszik Derrida "méreg/gyógyír?-fogát" (vö. a pharmakon Derrida adta értelmezéseit), csakhogy ezzel úgy kerültük meg a problémát, ami a lehető legidegenebb Derrida kerülőútjaitól.32 Rorty ugyanis (egy másik írásában) tökéletesen tisztában van vele, hogy Derrida éppen az ilyen karakterű megkülönböztetések mögé óhajt kerülni: "Úgy gondolom, Derrida egyetlen lépést sem akar tenni egy olyan nyelvi játékban, amely különbséget tesz a képzelet és az érvelés, a filozófia és az irodalom, a komoly írás és a játékos írás közt - a grande époque nyelvi játékában. Nincs szándékában másvalaki végső szótárának szabályai szerint játszani."33 Csak néhány mondattal és egy lábjegyzettel odébb derül ki, hogy megint az intézményrendszer s a fakultások vitája okozza az ellentmondást: "De mint filozófiaprofesszor, ezt nem ússza meg szárazon. (Gyanítom, ha Derrida gazdag szépíró lenne, aki költészettel vagy prózával kezdvén pályáját, átváltott a filozófiára, de soha nem a filozófia tanításával kereste kenyerét, szakmabeli kollégái sokkal kevesebb nehézséget okoztak volna neki.)"34 Tehát megint a katedrával van a baj. Olcsó megoldás lenne most arról élcelődni, ki mindenkit nem óhajtottak Nietzschével és Derridával ellentétben ezekről a megszentelt pódiumokról eltávolítani az elmúlt évszázadokban, lássuk inkább e Culler felől elindított vita lezárásaképpen annak a nevető harmadiknak az álláspontját, aki szerint igenis tertium datur, aki szerint Derrida (és Rorty) transzcendentál-filozófus is meg nem is, akinek a majdnem a kedvenc kifejezése (ami magyarul kvázi igent jelent, de azt a nemmel mondja), és aki többek közt írt már egy remek könyvet a hermeneutikáról, ami hermeneutika is meg nem is,35 tehát lássuk John D. Caputo véleményét. Caputo Rorty cikkére válaszoló tanulmányában már nem említi Cullert, említi viszont Norrist és Gaschét, s ha már Culler ürügyén belebonyolódtunk abba a vitába, amely az "irodalomkritikai irányzat-e a dekonstrukció" kérdéstől a "nem irodalom-e véletlenül a dekonstrukció" problémájához vezetett, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mivel érvényes mondandója van a tárgyban. Caputo elfogadja Norris és Gasché elemzéseit a szigorú filozófus Derridáról, mert ez is Derrida, és elfogadja Rorty elemzéseit az íróról, aki kiforgatja a filozófiát az utolsó garasából is, mert ez is Derrida. És nem fogadja el elemzéseiket, mert külön-külön egyik sem Derrida. Csak a kettő együtt és egymást feltételezve. (Ennek megfelelően semmi meglepő nincs abban, hogy Caputo nem a La carte postale-t szereti a legjobban, mint Rorty, nem is a korábbi írásokat, mint Gasché, hanem a Glas-t, amely a maga eleve kettős szerkezetével, a filozófus Hegel és a bűnöző-író Genet egymás mellé, egymással szembe állított szövegeivel, valamint azok Derrida általi összeszálazásával paradigmája lehetne az életműnek.) "De egész eszméje az, hogy belül és kívül maradjon a filozófián és az egyetemen, hogy könnyedén mozogjon gondolkodási szokásai között és intézményes folyosóin, és szétrombolja annak hajlamát arra, hogy magát mint az Ész otthonát, a Lét házát, minden nagybetűs [Capitalized] dolog kútfejét [capital] ünnepelje, ide értve a tőkét [capital] meg azt a helyet is, ahol lázadást lehet szítani a tőke ellen, valamint a polgári liberalizmus védelmét, az igazság vagy bármi más őrizetlen dolog őrét, mindazt, amit az akadémiai tanulmányok vagy az egyetem mellett fel szoktak emlegetni tanévzáró ünnepélyeken. [...] Derrida a filozófusok és az egyetem közelében [close] marad, könnyedén mozog érveik között, az ő nyelvüket használja, büntető szigorúsággal [closeness] olvassa őket, elnyeri bizalmukat, megleli, ami a szívükhöz a legközelebb áll, s aztán megrántja a zsinórt, a szöveg laza szálát. Miután megfelelt a filozófusok minden követelményének, szabadon kitör, és olyan botrányos írást produkál, amely másként ír. Éppen ez a marginalitás, a kívül-belül létnek ez a pozicionálatlansága az, ami Derrida »transzcendentális« motívumát alkotja, azt a tényezőt, amelyet a Glas-ban transzcendentális ex-pozíciónak hív."36 A tanulmány még egy sor megszívlelendő megállapítást tesz, kikezdi Rorty elképzelését arról, hogy Derrida miféle autonómiát épített ki a maga írásmódjával, kikezdi ugyanis magát az autonómia fogalmát, finom elemzésben mutatja ki egyrészt Rorty és Derrida belső hasonlóságát, másrészt (tulajdonképpen ennek egyik összetevőjeként) azt, hogy maga Rorty is kvázi-transzcendentális filozófus, még ha tiltakozna is ez ellen, s abban a meggyőződésben zárja tanulmányát, hogy Derrida és Rorty mégiscsak az egyetemen találhatók "- ha nem egyértelmű is, melyik tanszéken - s további könyveket írnak, amelyeket a katalogizáló könyvtárosok, a kétségbeesés határán végül faute de mieux a filozófiához sorolnak be (classify, classicus, glas)".37
 
 

A magánolvasókról - hedonisztikusan
 
 

Ez az egész kérdéskör, a (szubsztancialiter vagy intézményesen, de) filozófia-e még a dekonstrukció, meghökkentően emlékeztet a modern (avantgárd, neo-avantgárd, transzavantgárd, posztmodern stb.) művészet kapcsán felvetett hasonló kételyekre. Arthur Danto, akinek sokat köszönhetünk művészet és filozófia szubsztantív sajátosságainak kölcsönös megfeleltetése terén (és aki maga igazán megfelel az angolszász típusú filozófia legszigorúbb, egyébként valószínűleg súlyosan öncsonkító követelményeinek is), kedvelt gondolatkísérletei egyikében finom megoldást kínál arra a dilemmára, miért művészet, ha Picasso fest be monokróm festékkel egy nyakkendőt, és miért nem az egy ettől megkülönböztethetetlen másik hasonló nyakravaló, amelyet egy gyerek festett be. (A művészet-minősítés itt értelemszerűen nem értékítélet, nem jelent nyomban nagy vagy jelentős művészetet, csak osztályba sorolás, mint a könyvtáros tevékenysége, aki szintén nem olvas el és nem ítél meg minden beérkező kötetet, és amúgy is lehet egészen más ízlése, mint az olvasóknak.) Picasso tette azért "képez művészetet", mert a festészettörténet legutóbbi fejleményeinek ismeretében állást foglal annak kérdéseiben. "A festéket egyenletesen és gondosan vitte fel, és minden ecsetnyomot eltüntetett, ezzel utasítva el a festőiséget (la peinture), az 1950-es évek New York-i festészetét mint mozgalmat meghatározó festék-és-ecsetvonás technika (vagy pedig csurgatásos technika) apoteózisát."38 Mindez természetesen nem mondható el a gyerekről.

Ennek mintájára talán nem az érvelés versus képzelet törésvonal mentén kellene eldönteni, mi filozófia és mi nem az, hanem a filozófia hagyományának ismerete és működésbe hozása felől, ahol a felfüggesztés - feszültségei révén - legalább olyan koncentrált, mozgósítható energiát jelent, mint a masinéria folyamatos előrehajtása. S így talán reménykedhetünk annak elkerülésében hogy Rorty módjára Derridával együtt Hegelt vagy Kierkegaard-t Platónnal egyetemben száműzni kelljen a filozófia birodalmából. Ha ez mégis elkerülhetetlennek bizonyulna, menjünk inkább mi is velük száműzetésbe, garantáltan élvezetesebb lesz.

Ez az élvezet az, amit Culler (ellentétben például Rortyval) nem vesz elég komolyan. Józanul kivonatolja Derrida szövegét, és elhagyja szövetét, kikerüli a kerülőit. Ebben az értelemben a rekonstrukció valóban de(kon)struálta a dekonstrukciót. Mintha elfelejtette volna, hogy egy antiesszencialista gondolkodóból nem lehet párlatot készíteni. Kimaradt belőle a szöveg öröme. Pedig ott van benne, hivatkozik is rá, mint szinte mindenki, benne látva a strukturalizmus felől érkező előzetes felmentést minden további kicsapongásra. Roland Barthes híres írása39 ott ragyog az első fejezet bevezető soraiban, de mintha Culler nem merné elég komolyan venni Barthes vallomását az olvasás logikán túli öröméről, és még kevésbé merne maga olyan szöveget előállítani, amely effajta örömökkel kecsegtet - nem is beszélve arról, hogy ahhoz csak az írásnak az olvasáséival párhuzamos örömei vezethetnének. Culler egyenes utat kínál az olvasáselméletektől a dekonstruktív irodalomolvasatokig, amelyen alig görbülő kitérő csupán a dekonstrukció kivonata. Mennél hamarabb el akar jutni az eredetektől az eredményekig, megfeledkezve róla, hogy a dekonstruktív szövegek mint nagyszabású filozófiai művek olvasásra valók. Aki olvasmányélményre vágyik, kénytelen folyamatosan vissza(ki)térni a szöveg említette szövegekig és azok mások szövegeiben megindított disszeminációihoz. Csak így élheti át, hogy "a filozófia - mármint a nyugati filozófia - külseje és belseje közötti egyszerre hűséges és erőszakos keringés révén létrejön egy olyan szöveg-munka, amely nagy-nagy örömet kínál".40
 
 

Jegyzetek
 

1 V.ö. Jacques Derrida: Marges de la philosophie, Minuit, Párizs, 1972.

2 A szupplementumról lásd részletesen Culler könyvének Írás és logocentrizmus című alfejezetét, elsősorban 142. skk. old.

3 Jacques Derrida: A disszemináció. Jelenkor, Pécs, 1998.

4 Jorge Luis Borges: Bábeli könyvtár. In: Uő.: A titkos csoda. Európa, Bp., 1986. 111. old.

5 Vincent Descombes: Le Même et l'Autre. Quarante-cinq ans de philosophie française (1933-1978). Les Editions de Minuit, Párizs, 1979.

6 Uő.: Modern French Philosophy. Cambridge University Press, 1980. (Ford. L. Scott-Fox és J. M. Harding).

7 Paul de Man: Ellenszegülés az elméletnek. In: Szöveg és interpretáció. Szerk. és utószó: Bacsó Béla. Cserépfalvi, Bp., é. n. 97-113. old.

8 "...fogadjon Nietzsche úr szót, ragadjon thürszoszt, vonuljon Indiából Görögországnak, de szálljon le arról a katedráról, ahonnan tudományt kell tanítania; gyűjtsön tigriseket és párducokat a térde köré, de ne Németország filológus ifjúságát." Ulrich von Wilamowitz-Möllendorf: A jövő filológiája. Idézi Tatár György: Hádész kapujában. In: Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Európa, Bp., 1988. 250. old. - az idézet ott megjelölt eredeti forrása a helyzetre jellemző módon nem valamely Wilamowitz-kiadás, hanem a KSA, tehát a Nietzsche-kritikai kiadás, pedig Wilamowitz amúgy igazán időtálló "fejedelemnek" bizonyult.

9 Sarah Richmond szavai, idézve: Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994. 12. old.

10 Lásd elsősorban az Intézmények és inverziók című fejezet első részét, 223. skk.

11 Christopher Norris: Deconstruction: Theory and Praxis. Methuen, London, 1982.

12 Geoffrey H. Hartmann: Saving the Text: Literature/Derrida/Philosophy. The Johns Hopkins University Press, Baltimore-London, 1981.

13 Manfred Frank: Was ist Neostrukturalismus? Suhrkamp, Frankfurt, 1984. Angolul majd csak 1989-ben jelenik meg a University of Minnesota Press fontos sorozatában: What is Neostructuralism? Minneapolis, 1989.

14 Rodolphe Gasché: The Tain of the Mirror. Derrida and the Philosophy of Reflection. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts-London, 1986.

15 Hogy ez az újragondolás egyben a francia filozófia legbensőbb sajátja, és hogy ebben az értelemben a francia gondolkodás milyen mélységesen adósa a németnek, annak illusztrálására talán elég egy idézet Descombes már említett művének bevezetőjéből: "A legújabb francia filozófia fejlődésében átmenetet láthatunk a « 3 H » nemzedékétől, ahogy 1945 után nevezték, a « gyanú három mesterének » nemzedékéhez, ahogy majd 1960-ban nevezik őket. A három H Hegel, Husserl és Heidegger, a gyanú három mestere pedig Marx, Nietzsche és Freud. (Descombes, i. m. 13. old.) Akárhogy számoljuk is, ez összesen hat német, vagy legalább német nyelvű szerző.

16 Gasché: i. m. 4. old.

17 Érdemes lesz arra még kitérni, hogy egyáltalán van-e értelme egy ilyen szintagmának: magyar dekonstruktivistáknak pedig különösképp figyelmébe ajánlható, hogy az eredet mint arkhé eltörlésével kétséges, hogy az eredmény szó jelentése megőrizhető-e. Culler maga is többször kitér a kérdésre, és valószínűsíthető, hogy a derridai írásmód és az azzal legélesebben szembeforduló úgymond szikár vagy szigorú tudományosság éppen a kompakt eredmény felmutathatóságában, annak követelményként szabásában fog a legélesebben különbözni. A könyv, mint magára záruló, lekerekedő forma ugyanennek letéteményese, ahogy ezt egy sor derridai szöveg (csak példaként: Positions. The Athlone Press, London, 1987. 3. skk. old., vagy A disszemináció "bevezetője"(?): Könyvkívület, Előszók, i. m. 7. old.) tematizálja, nemkülönben a másik oldalon az a bevett gyakorlat, amely a tudományos tevékenység (és írás) csúcsát a mesterségesen egységesített, szigorúan lehatárolt, de határai között teljességre törő mono-gráfiában látja.

18 Az idézet eredeti származási helye: J. Hillis Miller: Stevens' Rock and Criticism as Cure, Georgia Review, 30 (1976), 335-338. old. - a Culler által is kihagyásokkal idézett szöveget tovább rövidítettem.

19 Kontinuitás és diszkontinuitás bonyolult összefonódásai miatt döntött úgy Manfred Frank, hogy fenntartásokkal ugyan, de inkább a neostrukturalizmus elnevezést használja, amit csak tovább indokol esetében az a körülmény, hogy könyve lényegesen tágabb területre terjed ki, mint az akármilyen tágan értelmezett dekonstrukció tárgyalása. Vö. Frank: i. m. 21-22. old.

20 Gasché: i. m. 3. old.

21 Gasché: i. m. 270. old.

22 John R. Searle: The World Turned Upside Down. In: Gary B. Madison (ed.): Working through Derrida. Northwestern University Press, Evanston-Illinois, 1993. 170-183. old.

23 Searle: i. m. 180. old

24 Uo. 181. old

25 Derrida: Positions, 12. old.

26 Searle: Reiterating the Differences. A Reply to Derrida. Glyph, 1 (1977), 198-208. old és Derrida: Limited Inc. Supplement to Glyph, 2.

27 Searle: The World..., 181. old

28 Uo. 182. old.

29 Uo. 183. old

30 Richard Rorty: Vajon transzcendentális filozófus-e Derrida? Gond, I-2 (1992), 108. old. - Bujalos István fordítását némileg módosítanom kellett, S. B.

31 Rorty: i. m. 112. old.

32 Jókedvű dekonstruktivisták most hosszabb fejtegetésekbe bocsátkozhatnának arról, mennyire nem uncanny olvasata ez Derridának, miközben kitérhetnek arra, hogy Platón, a szókratikus (canny) magatartás atyja s egyben bizonyos tekintetben e magatartás megtestesítőjének szellemi gyermeke (hogy ki áll kinek a háta mögött, arról éppen Rorty beszél lelkesen a La carte postale Szókratész-Platón képeslapja kapcsán) hogyan keveredett át a túloldalra, és hogy önnön uncanny volta éppen Derrida fejtegetéseiben ölt a legbizarrabb formákat.

33 Richard Rorty: Az ironikus elmélettől a magánjellegű utalásokig. In: Uő.: Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Jelenkor, Pécs, 1994. 152. old.

34 Uo., a zárójelbe tett rész az idézett mondathoz csatlakozó lábjegyzet.

35 John D. Caputo: Radical Hermeneutics. Indiana University Press, Bloomington, 1987. - egy olyan hermeneutika, amely nekik tulajdonított konzervativizmusuk okán mellőzi Schleiermachert, Diltheyt és Gadamert, hősei viszont Kierkegaard, Husserl, Heidegger és Derrida.

36 John D. Caputo: On Not Circumventing the Quasi-Transcendental: The Case of Rorty and Derrida. In: Gary B. Madison: Working through Derrida, 160. old.

37 Caputo, i. m. 169. old.

38 Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása. Művészetfilozófia. Enciklopédia Kiadó, Bp., 1996. 49. old.

39 Roland Barthes: A szöveg öröme. In: Uő.: A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996. 75-116. old.

40 Derrida: Positions, 7. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu