BUKSZ - 10. évfolyam, 1. szám (1998. tavasz)   BUKSZ nyitólap   EPA  

MI A PÁLYA?


Lakner Judit

Jörg Lau

Monique Chemillier-Gendreau

Dani Rodrik


Lakner Judit

Sorsunk-e a kapitalizmus?

A Merkur, Az Európai gondolkodás német folyóirata, az utóbbi ötven év egyik legszínvonalasabb német kulturális lapja, amely mindig ironikus távolságot tartott a kötelező ideológiai irányzatoktól, noha ehhez Nyugaton is kellett némi intellektuális bátorság. Főszerkesztői, Karl Heinz Bohrer és Kurt Scheel kellően szkeptikusak ahhoz, hogy hűséget esküdjenek bármiféle irányzatnak. Mindegyik táborból és különböző diszciplínákból válogatnak, többnyire nem is a konszenzus, hanem inkább a szórakoztatás esélyeit keresve. Folyóiratuk ennélfogva kevésbé ideologikus, kevésbé moralizáló, röviden kevésbé német, és így aztán tisztábban látó a többinél.

Annál meglepőbb a téma, amellyel szokásos évi duplaszámukban, jelen esetben ötvenéves jubileumi számukban, előállnak. Kapitalismus als Schicksal? Kapitalizmus! Micsoda avas szó a mindig csúnya közelmúltból. De ott fényeskedik mellette a Sors, a szépülő régebbmúltból. Az alcím, A határok megszüntetésének politikája eligazít bennünket a jelenben: a globalizáció a témája a füzetnek, és ez így már rendben is van, ki lehet nyitni.

1989 óta alapvetően megváltozott a világ, és az új tendenciát a globalizáció folyamataként szokás leírni.

A Szovjetunió szétesése óta a piac jótékony mindenhatóságában bízó neoliberalizmus az uralkodó gazdasági irányzat. Ebben a piaci eufóriában egyre erősödik azonban azoknak a hangja, akik a gazdasági globalizáció hátulütőire és a piaci automatizmusokból veszteségesen kikerülő szférák, például az ökológiai kérdések jelentőségére hívják fel a figyelmet. Charles S. Maier, a Transit 1997 téli, ugyancsak a globalizáció és a neokapitalizmus kérdéseire összpontosító számában úgy véli, hogy ma a legfontosabb politikai választóvonal Európában és Észak-Amerikában a globalizáció és a territorialitás hívei között húzódik, de a két tábor nem fedi a hagyományos politikai pártokat, ennélfogva nem írható le a jobb- és baloldal dichotómiájában. A Merkurban elsősorban a baloldali kritika hallatja szavát a gazdasági globalizáció miatt bekövetkező új társadalmi egyenlőtlenségek ellen. De a Merkur nem volna hű önmagához, ha nem lenne ott mindjárt e baloldali vészharangkongatás kicsúfolása is. Minthogy munkahelyeket és nyereséget exportálnak, és munkaerőt és veszteséget importálnak, növekszik a társadalmi rétegek közötti távolság, csökken a társadalmi kohézió és szolidaritás, ráadásul ezzel párhuzamosan a nemzetállamok lehetőségei is beszűkülnek. A kritikusok rámutatnak, hogy a munkapiac és a szociális ellátási rendszer gyengülése következtében egyre növekszik az "alkalmatlanok", a munkanélküliek, a szociális segélyre szorulók száma. Franciaországban "exclus"-nek, "kizártaknak" nevezik őket, németül az "Überflüssige", "fölöslegesek" (Enzensberger, 1995) terminus honosodott meg. Az Egyesült Államokban és Európában befolyásos gondolkodók attól félnek, hogy a globalizációra való visszahatásként megerősödhet a nacionalista jobboldali radikalizmus. (Claus Leggewie: What's next: Oder Neokapitalismus und neue Linke, Transit, 1997. tél) Fenyegető-e valóban a globális kapitalizmus, és ha igen, miképpen lehet megfékezni? Fenyegeti-e a jóléti államot, a szociális piacgazdaságot, a "rajnai kapitalizmust", a munkára alapozott társadalmat, vagy egyfajta mentalitásnak, választói affinitásnak, egy virtuális pártnak kulturális kódja csupán?

215 oldalon keresztül járják körül a gazdasági globalizáció következményeit a Merkur szerzői. Az első, teoretikus részben alternatívák, a kapitalizmuson túlmutató utópiák, és az átalakítás lehetőségei után kutatnak, vézna eredménnyel. A második, empirikus rész a valóságosan létező kapitalizmust vizsgálja, a harmadik pedig a mítosz és valóság elegyét kísérli meg elkülöníteni a globalizáció és az internet kérdéskörében.

El lehet egyáltalán valami mást képzelni, mint a globális piac? A keletkezése óta eltelt kétszáz év után úgy tűnik, a folyamatos kritika dacára a kapitalizmus lett a babérok nélküli győztes, mintegy második természetünkké vált. Alternatívák nincsenek a láthatáron. Hacsak nem mindjárt az első írásban, Klaus Koch, újságíró, misztiko-technokratikus utópiájában, amelynek reményei szerint a tulajdonon alapuló individualizmus, a kapitalizmus belső vonzereje veszíteni fog jelentőségéből: a rohamosan fejlődő biotechnológia nemsokára lehetővé fogja tenni, hogy az ember olvasni tudja saját génállományát, és tudatában lesz biológiai elrendeltségének, életlehetőségeinek. Aki pedig tudni fogja, meddig élhet, valószínűleg nem lesz érdekelt további tulajdonhalmozásban, mert mint köztudomású, az utolsó ingnek nincsen zsebe. Vajon, ha bekövetkezne is e sci-fi álom, halálunk dátumának tudata mennyit változtatna halálunk tudatával amúgy jól összeférő bírvágyunkon?

Friedrich Dieckmann témája a globális környezetszennyeződés, amelyre az önérdeket érvényesítő piaci szereplők nem képesek megoldást találni. Energiaforrásaink kimerülőben vannak, a széndioxid-kibocsátással klimatikus katasztrófát okozunk, a "tiszta" atomerőművek sugárzó tonnahegy melléktermékeit nem tudjuk hová dugni. Egy szó szoros értelmében vett Napállam lehet a megoldás, a "kollektorok és puha energiák állama, amely megakadályozná a kapitalista túlmelegedést. Nem Campanella teokratikus utópiája, hanem az értelem és az aszkézis gyengéd kényszere, amely maga alá gyűrné a körülmények kemény kényszerét."

Az öko- és technoutópiát társadalmi követi. Helmut Dubiel írása, A demokrácia utópista realizmusa címmel a baloldalnak kíván egy új "radikáldemokratikus" programot adni. A tradicionális, autoriter családi és munkahelyi hierarchia megszűnésében, az állam alatti és az állam feletti szférák, az önsegélyező egyesületi mozgalmak és a nemzetközi civil szervezetek, mint például Greenpeace vagy az Amnesty International, megerősödésében látja a demokrácia fejlődési lehetőségeit, de ugyanakkor bemutatja ezeknek a tendenciáknak a viszszásságait és gyengeségét is. A jóléti állam meghaladott modellje egy élethossziglan tartó, folyamatos és teljes foglalkoztatottság előfeltevésén alapul. Ez a feltétel néhány év múlva már csak a népesség kisebb részére fog állni. Ezért Dubiel javaslata szerint egy új radikáldemokratikus szociálpolitikára lenne szükség, amely nem korlátozódna a rászorultak utólagos, bürokratikus megsegítésének "negatív" programjára, hanem mindenki számára, állampolgári jogon feltételekhez nem kötött minimáljövedelmet, egyfajta alapbiztosítást garantálna. Dubiel valamiért úgy véli, hogy ennek a szociális reformnak nem lennének financiális akadályai, fenyegeti viszont a munka, teljesítmény és jövedelem összekapcsolásán alapuló polgári identitást. Az utópiához hozzátartozik egy rémkép, idézzük fel azt is: "A kozmopolita demokrácia esélyeit és egy világméretű barbár polgárháború kilátását csak egy paraszthajszál választja el egymástól."

Az empirikus részt Ralf Dahrendorf nyitja meg azzal a kérdéssel, hogy miképpen lehet a jólétet, a szolidaritást és a szabadságot egyformán érvényesíteni a globalizáció korában.

"A világ minden társadalmának, legyen az fejlett, fejlődő vagy fejletlen, három feladatot kell egyidejűen megoldania: meg kell kísérelniük jólétet teremteni, mégpedig a világpiac egyre jegesebb szélirányai közepette. Meg kell kísérelniük helyreállítani a társadalmi kohéziót és szolidaritást, ami, nem utolsósorban a világverseny következtében, nehéz feladat. Azonkívül törekedniük kell a politikai szabadság megtartására." A globalizáció kihívásaira három konkrét kapitalizmusmodell létezik: az angolszász, a rajnai és az ázsiai. Az első a versenyképességet helyezi előtérbe, anélkül, hogy a politikai szabadságot korlátozná, de mellőzi a társadalmi szolidaritást.

A rajnai modell, a német szocialista piacgazdaság a társadalmi szolidaritást helyezi előtérbe, a szabadságjogokat nem korlátozza, viszont versenyképessége manapság megkérdőjeleződött, és a nyilvános viták középpontjába került. Az ázsiai modellben a versenyképesség és a social cohesion - amely Szingapúrban állami jelszó - előnyt élvez a szabadsággal szemben. Dahrendorf a továbbiakban elsősorban a jobless growth, a foglalkoztatottság nélküli növekedés következtében előálló tömeges munkanélküliséggel mint normálállapottal való mentális és gazdasági szembenézés lehetőségeiről ír. Ha csökken az állandóan foglalkoztatottak száma, a nyereség pedig kedvezőbb vidékekre menekül, ki fizeti a jóléti államot? Bebizonyosodott, hogy a legnagyobb ipari beruházások sem váltják be a hozzájuk fűzött keynesi reményeket. Például Európa háború utáni egyik legnagyobb vállalkozásának, a csatornaalagút építésének legintenzívebb szakaszában is csupán kétezer embert foglalkoztattak, és közülük is több mint ezer diplomás volt. Mi léphet az életre szóló, jól fizetett, szociális juttatásokra feljogosító munka helyébe? Dahrendorf a makrosikerek és a mikronyomorúság ellentmondásait egyrészt az adórendszer átalakításával javasolja enyhíteni. Másrészt Jeremy Rifkinre (A munka vége és jövője) hivatkozva, nagy jelentőséget tulajdonít civil szervezeteknek, a "harmadik szektornak". Nagy-Britanniában milliók végeznek fontos tevékenységet különböző szervezetekben, egyesületekben, többnyire fizetés nélkül.

A nők között igen elterjedt a részmunkaidő és a szerződéses munka, amelyet a férfiak lenéznek, és a maguk számára elfogadhatatlannak tartanak, pedig úgy tűnik, efelé halad a világ.

Franz Jozef Radermacher informatikaprofesszor szintén kevés jövőt ígér a munkának. A következő évtizedben az ipari társadalmakban a munkahelyek nyolcvan százaléka fölöslegessé válik. A dolgozók közül is csak egy kisebbségnek jut teljes foglalkoztatást nyújtó, akár heti hatvan vagy több órás, jól megfizetett, nemzetközi piacon versenyképes core job, a munkahelyek többsége az ezeket kiszolgáló, kevesebb tudást, kevesebb időt igénylő kis fizetésű fringe job. Meinhard Miegel, a bonni Gazdaság és Társadalom Intézet igazgatója is úgy véli, hogy a munkanélküliség lesz Németország fő problémája. Eberhard Moth közgazdász arra emlékeztet, hogy miközben a bér csak tíz százalékkal, a nettó nyereség száz százalékkal nőtt. A kereslet, vagyis a fogyasztás etikája messze távolodott a kapitalizmus régi szellemétől. A puritán jelmondat - munkatisztelet istentisztelet helyett - már régen érvényét vesztette. A munkafegyelem és a felelősség, a fáradozás és az érte járó fizetség hagyományos összefüggéseinek megbomlása alapvető morális kérdéseket vet fel. A munkanélküliek (jelenleg az Európai Közösségben húszmillió ember, Spanyolországban minden második fiatal) szocializációjának problémája, a társadalomból kirekesztett tömegek integrálása az alapvetően megoldandó kérdések közé tartozik egy olyan világban, amelyben a munkaszünet - legyen az tanulmány, szabadság, korai nyugdíj, munkanélküliség - a kapitalizmus szükségszerű kísérőjelenségévé vált. Mondhatni, nem a munka, hanem a munkaszünet, a produktív haszon nélküli lét vált működésének előfeltételévé.

A harmadik rész első írását, amely a globalizáció szövevényes irodalmát próbálja kritikai rendszerbe foglalni, jobban mondva kifigurázni, majdnem teljes terjedelemben közöljük. A második tanulmány szerzője, Niels Werber irodalmár szerint a globalizáció inkább mítosz, mint valóság. Pusztán azért, mert a cégeknek módjukban áll székhelyüket megváltoztatni, fölösleges minden vitát ez alá a főcím alá kényszeríteni.

Végezetül Michael Rutschky, a Der Alltag című folyóirat főszerkesztője a mindennapi médiaapokalipszist elemzi, amelynek minden téma jó, legyen az AIDS, ózonlyuk, gyermekmolesztálás, idegenbűnözés, értékválság, csak riogatni lehessen vele. A legújabb mumus a globalizáció, azzal a kérdéssel együtt, hogy sorsunk-e a kapitalizmus, és hogy van-e alternatívája.

Ebből a Merkur-számból az derül ki, hogy nincs.
 
 
 
 


Jörg Lau

Kilátástalan világ

A globalizáció mint metafora


Jegyzetek

Aki utánanéz a globalizáció már régóta áttekinthetetlen irodalmának, máris egy ellentmondásba ütközik. Mindazon, amit már nem lehet a régi módon folytatni - jóléti állam, oktatási rendszer, munkára épülő társadalom -, változtatni kell, ezt így követeli a globalizáció. Ugyanakkor mindent, ami manapság balul üt ki - tömeges munkanélküliség, eladósodási válság, üvegházhatás -, ezzel a folyamattal magyaráznak.

A világ nyugtalan, szorongó állapotára ma elsősorban a globalizációt szokás felhozni okozati tényezőként. Az érvelés egyként ellenállhatatlan a baloldal és a jobboldal, a modernizáció és a nosztalgia, a szabadpiac és az etatizmus, az integráció és az apokalipszis hívei számára. Akik a határok megszüntetése mellett törnek lándzsát, azok az egyre növekvő globális versenykényszertől várják a német modernizáció stagnálásának végét (Roman Herzog). A globalizáció ellenzői ezzel szemben a gazdasági szempontból már teljesen határok nélküli világot olyan antimodern mozgalmak könnyű zsákmányának tekintik, mint a jóléti sovinizmus, a fundamentalizmus vagy az újfasizmus.

Hans-Peter Martin és Harald Schumann - a téma legnépszerűbb tanulmányának szerzői - azt jósolják, hogy ez a "globalizációs csapda" egyszer majd ránk csapódik. A "piacdiktatúra" azt a veszélyt rejti magában, hogy az ökológiai és gazdasági összeomlással egy új totalitarizmus áll elő: "Az ókontinens polgárai számára ez azt jelenti, el kell dönteniök, hogy az európai örökség két fő áramlata közül melyik legyen hivatott a jövőjüket alakítani: a demokratikus, amely Párizsban, 1789-ben született, avagy a totalitárius, amely Berlinben győzött 1933-ban."1

Úgy tűnik, a párizsi baloldal még ennél is sokkal komorabban ítéli meg a helyzetet. Serge Halimi, a Le Monde diplomatique című folyóirat szerkesztője a legújabb katasztrófaelméletet a következőképpen jellemzi: Egy "globalizált és totalitárius világban, egy globalitárius univerzumban" élünk. Ebben az univerzumban, "ahol az alkotja a törvényt, aki a nagy csekkeket kiállítja", "egységes gondolkodás" uralkodik, s "a világtőke érdekeinek ideológiai szépítgetése, valamint a pénzpiac kívánalmainak zenei aláfestése folyik". A közgazdasági zsurnalizmus "piacmeteorológiája" Halimi szerint csak "egy új diktatúra legitimációját" szorgalmazza. Peter Martin, a Financial Times nemzetközi kiadványának főszerkesztője Halimi szemléltetésében akár a finánctőke fő zeneigazgatója is lehetne. A globalizáció ellenzőinek komor és patetikus katasztrófaszemlélete oly lenyűgöző erővel bír, amely mellett igencsak elhalványulnak Martin politikai ellenvetései, ugyanakkor nem lehet könnyedén megcáfolni, hogy: "a globalizácós folyamat nem csupán a szovjeteknél ásta alá a Gonosz Birodalmát, de hasonló jelek mutatkoznak már Kínában is". (Le Monde diplomatique, 1997. június)

A német államfőnek nincs szüksége különösebb információkra az ázsiai gazdasági fellendülésről, ahogy azt ez év áprilisi, berlini beszéde is tanúsítja: "Épp most jöttem vissza Ázsiából. Sok országban elképzelhetetlen dinamizmust tapasztaltam." Herzog beszéde valójában egy eddig alig észrevehető törést jelez a nemzet retorikájában: a globalizáció vált a nemzeti ébredés-prédikációk műfajában is a legfőbb toposszá. A szövetségi elnök azt mondta, hogy a németeknél "korántsem az ismeretekkel, sokkal inkább az átalakulással" van baj. "Németországnak új lendület kell." Kollektív gerjedelem és az új lendület közösségi élménye mint nemzeti gyógyír?

De hátha mégis az ismeretekkel van a baj, amennyiben a Német Szövetségi Köztársaság modern volta épp abban áll, hogy - sikeresen és először a német történelemben - a politikai lendület helyett inkább a korrekt eljárásokba helyezi reményét.

Elvárhatnánk az elnöktől, hogy e nehéz időkben óvja ezeket a vívmányokat, ahelyett, hogy populistán a differenciált társadalom, hűvös procedúrái ellen fordítja a közhangulatot. A berlini beszédben annyira áhított lendület nem közvetlenül fogja biztosítani helyünket a nap alatt, hanem egyelőre csak vissza az iskolapadba katapultálna minket. A németeknek - így Herzog - "a tanulni vágyó világtársadalom részeivé kell válniuk, egy olyan társadalom részeivé, amely a legjobb ötleteket, a legjobb megoldásokat akarja meglelni az egész földtekén. A globalizáció nemcsak olyan világpiacot hozott létre, amely javakkal és tőkével rendelkezik, hanem az ötletek világpiacát is, és ez a piac előttünk is nyitva áll."

Ez a globalizáció jegyében született látnoki szónoklat a fellendülésről és a dinamikáról a küzdőtérre szólítja a globalizáció ellenfeleit, s megint elsősorban a fáradhatatlan Noam Chomskyt: "A világban, leszámítva a tehetőseket és kiváltságosokat, valamint az önmagát megvásárolni hagyó papságot, mely himnuszait zengi dicsőségünkről, kétségbeesés, szorongás, reménytelenség, harag és félelem uralkodik." A termelés globalizációja a gazdaságnak "azt a lázító alternatívát kínálja, hogy a dolgozó emberek vívmányait újból a visszájára fordítsa. A nemzetek fölött ágáló korporációs kapitalizmus kvázimerkantilista szisztémája afféle hatalmi összeesküvésekkel van tele, amelyektől Adam Smith olyan nyomatékosan óvott bennünket - hogy a már megszokott állami erőszakkal, valamint a közpénzekkel történő támogatásról ne is beszéljünk."2

A globalizációról szóló vitában egyformán részt vesznek látnokok, valamint az összeesküvés teoretikusai. Mondandójukat eufória vagy paranoia jellemzi, aszerint, hogy a nyertesek avagy a vesztesek oldalán érzik-e magukat. A globalizáció következményeire való tekintettel a társadalom sok területe újra meg újra revideálja önjellemzését: a kultúra a multikulturalizmuson töpreng, a tudomány az immár az egész világot behálózó információs társadalmon, a gazdaság az egységes pénznem bevezetésén, a politika pedig a nemzeti állam megszűntén. Még a multinacionális vállalat ősképe, az egyház is a varázslatos globalizációra hivatkozva tart igényt az őt megillető biztos helyre jelenkori életünkben: "A katolikus egyház globális intézménynek bizonyult" - készíti el a mérleget Cordes érsek. A pápai tanács, a Cor Unum elnöke jámbor global playerként mutatja be konszernjét, s az evangélium is egyfajta sikeres cégfilozófiának minősül a globalizáció korában - némi szociális beütéssel: "Istenről, az ő evangéliumáról kell szólnom, amellyel ő Jézus Krisztus által hozzánk fordul. Mert Isten teremti meg annak feltételeit is, hogy jelenünkben a globalizáció sikerre jusson. Isten úgy jön ide, hogy a globalizáció mindenkitől azt követeli majd, hogy a közjó, s az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett kötelezze el magát, de a közös jólétet s az emberi méltóságot egyedül Isten biztosíthatja. [...] Ezzel a feltétellel a globalizációs folyamatot a legteljesebb jóváhagyással kell fogadjuk és támogatnunk kell." (FAZ, 1997. április)

De nem csak az olyan komoly "megváltás-multik" modernizálják önnön imidzsüket, mint a katolikus egyház. A szétszórt kis gyülekezetek pszichogurui is átálltak már az új szóhasználatra. Dudley Lynch és Paul Kordis egyenesen "a globalizáció kulcsát" nyújtja át nekünk, "a változás kézikönyvét". A könyv egy, az ezoterikumot műszaki szakkifejezésekkel összezagyváló gesztussal fordul az "új törzsi társadalomhoz", a "globális technoelit"-hez, hogy újítsa meg "planétánk erőit". "Ettől függ földünk túlélése, akárcsak a robbanásszerűen sokasodó embermilliárdok »jó élete«. [...] Azután pedig az a feladata, hogy segítse egy új, produktív, végtelenül »pneumatikus« globális kultúra megteremtését, amely létrehozza az egység és a sokaság szinergiáját. Társadalmunknak mindezt késedelem nélkül meg kell kezdenie, mert világos, hogy ez most egy olyan verseny, amely elveszejtheti a Földet."3

Üdvtanát manapság mindenki a globalizáció metaforájának világmagyarázó erejével fűszerezi, s a témát körüljáró beszédáradat egyre csak dagad. A határok megszüntetésének végzetes következményeiről folyó vita ironikus módon igencsak határtalannak bizonyul. A fogalom kevés kritikusának ellenvetései szinte nem is lelnek meghallgatásra. Látván a globalizációteoretikusok nagy koalíciójának lelkesedését a nyilvánvalóan univerzális koncepció iránt, szinte megindító, amikor két brit szkeptikus felteszi a kérdést: "Ez az elképzelés olyan lenyűgöző, hogy hipnotizálja elemzőit, s foglyul ejti politikai képzelőerejüket. De valóban ez a helyzet?"

Paul Hirst és Grahame Thompson meggyőző adatokkal tudja bizonyítani, hogy az igazán globalizált gazdaságról szóló elképzelés mítosz csupán, s így a globalizációs elmélet sok központi feltevését vitatják: először is a mai, erősen internacionalizált gazdaság egyáltalán nem előzmények nélküli. A jelenlegi szisztéma javarészt még csak nem is annyira nyitott, és nem is annyira integrált, mint az 1870 és 1914 között fennálló világgazdasági rendszer. Másodszor, az olyan transznacionális vállalatok, amelyek székhelyüktől teljesen függetlenül ("footloose") működnek, viszonylag ritkák, s nem tekinthetők a világgazdaságot alakító tényezőnek. A "multik" zöme egy nagyobb nemzeti bázis erejéből táplálkozva működik a nemzetközi porondon, s úgy tűnik, nem mutatkozik a transznacionális vállalatok felszaporodásának trendje. Harmadszor, a tőke jelenlegi mobilitása nem eredményezi a beruházásoknak, valamint a foglalkoztatásnak a fejlett országokból a fejlődő országokba történő jelentősebb áthelyezését.

A külföld továbbra is a fejlett ipari államokra fogja összpontosítani közvetlen beruházásait, s a Harmadik Világ - eltekintve az új ipari államok apró kisebbségétől - továbbra is a marginalitásba szorul a beruházások, valamint a kereskedelem szempontjából. Negyedszer, egy valóban globális világgazdaság gondolatának ellentmondani látszik az a tény, hogy a legfontosabb kereskedelmi, beruházási és pénzügyi folyamatok az USA-Európa-Japán triász pólusai közt zajlanak. Ebből pedig az következik, ötödször, hogy egy globális piac nem kerülheti ki a szabályozást és az ellenőrzést sem. Ez a három nagy gazdasági hatalom, amennyiben összehangolt politikát folytat, hatékonyan veheti kézbe a pénzpiac, valamint a gazdaság irányítását.4

Ezen a tablón a nemzeti állam minden más lehet, éppen csak nem atavizmus, amitől el kellene búcsúznunk. Csak most már nem volna szabad "olyan uralkodó hatalomnak tekinteni, mely egy adott területen tekintélyénél fogva a politika minden dimenziójában ki tudja csikarni a célul kitűzött eredményeket, hanem egy olyan szervezetnek, melynek vezetési elvei kölcsönvehetők, legitimálhatók s felülvizsgálhatók. A nemzetállamok jelenleg egy globálistól lokálisig terjedő komplex hatalmi rendszerben működnek, jelentőségük azonban a területhez és a lakossághoz való viszonyuk következtében változatlan marad."

Hirst és Thompson a globális piacszisztéma eljövendő totalitárius diktatúrájának rémképével szembeszállva a nemzetállamoknak továbbra is fontos szerepet szán. "Ez a szerep pedig egy olyan tényezőt hangsúlyoz, ami a többiek szerepéből hiányzik: a nemzetállamnak azon képességét, hogy garantálja az egyezmények, megállapodások betartását - mert ténylegesen létezik, s mert alkotmányosan működik. Paradox módon abban a mértékben nő a nemzetállam jelentősége, amilyen mértékben a világgazdaság internacionalizálódik - nem hagyományos, azaz kizárólagos szuverén hatalom szerepében, hanem a fejlett világ szervezett nyilvánosságai s a nemzetek felett álló vezérlőszint közti közvetítőállomásként."

Ám épp ezeknek a nyilvánosságoknak vannak komoly nehézségei azzal, hogy az új helyzetet, a varázslat alól feloldott, helyi szereplővé vált nemzetállamot egyáltalán tudomásul vegye. Globalizációról a bal- és a jobboldal egyaránt úgy próbál beszélni, mintha a hagyományos politikaértelmezést védenék.

Az érintettek stratégiai érdekei mindazonáltal örvendetes módon napnál világosabbak. Ki merné komolyan vitatni, hogy a globalizáció fogalma a tőke számára kapóra jön "csaknem minden szociális gaztettének igazolására". Ki vitatná másrészről, hogy az intellektuálisan marginalizált baloldal kapva kapott a globalizáció fogalmán, hogy újraélessze apokaliptikus antikapitalizmusát? Ezt a szellemi hozzáállást 1989 után talán túl korán intéztük el egy kézlegyintéssel. Heinz Dieterich, a Mexikóban tanító szociológus a baloldali globalizációellenzők programját virágnyelven foglalja össze: "Incipit vita nuova - ez a nagy firenzeitől, Dante Alighieritől átvett szentencia a global village építészeinek jelszava, akik az új világot a maguk képére akarják formálni: befektetők, spekulánsok, menedzserek, tőkések, bankárok és a transznacionális politikusok a bibliai Genezist utánozva önkényesen s a világnépesség demokratikus ellenőrzése nélkül akarják az emberiség új otthonát felépíteni. Az emberiség jövője forog kockán, amit nem határozhatnak meg utilitarista koponyák, valamint olyan hitvány érdekek, melyek összekeverik a kizsákmányolás eredményeit az isteni predesztinációval, és az értéktörvényt az emberi lényeggel. Szükséges tehát egy olyan, az egész világot átfogó mozgalom, amely szem előtt tartva a humanizmus és a szolidaritás eszméjét, újra felveszi a harcot az értéktörvénnyel. Ez az egyetlen módja annak, hogy megfékezzük a nemzetek feletti tőkét létrehozni vágyó reakciós utópiát."

Dieterich minden bizonnyal alábecsüli a tőkének azon képességét, hogy minden metafizika nélkül, akár világi módon is élvezni bírja a kizsákmányolás eredményeit. És az óhajtott, világot átfogó pro szolidaritás, kontra értéktörvény-mozgalomnak is nehéz örülnünk, tekintve mindazt a sok szerencsétlenséget, amit századunkban olyan emberek okoztak, akik a humanizmus alapján állva akarták az emberiséget a pénzgazdálkodás káros hatásaitól megmenteni. Ezzel lehet magyarázni, hogy sok baloldalinak a globalizációt illetően katasztrófacentrikus a forgatókönyve: hisz a kompromittálódott antikapitalizmustól olyan fájó volt a búcsú ebben az alternatívák nélküli világban, hogy kapóra jönnek a globalizációról szóló viták, mert lehetővé teszik, hogy a régi harcot egy új, még nem gyanús lobogót lengetve lehessen folytatni.

Robert Kurz, aki Der Kollaps der Modernisierung (1991) című könyvének megjelenése óta az apokaliptikus antikapitalizmus elméleti vezére Németországban, most leszámol a tiszta tan renegátjaival. Így ír erről: "A kapitalista periféria nemzetgazdaságainak összeomlását és mindenekelőtt az államszocialista modernizációs kísérlet kudarcát teljesen félreértelmezték: mint ami a nyugati kapitalizmus »győzelmét« jelzi. 1989-ben egyszerre mindenki nyíltan vagy titkoltan, de liberális volt, beleértve a legádázabb baloldalit is."

Kurz elég sokáig tűrte szó nélkül az elvtársak megtérését a liberalizmushoz, most azonban végre nyíltan is napvilágra kerülhetett titkolt öröme a globalizáció jegyében történő programozott pusztulás felett: "Amiként az előre látható volt, a győztes újliberalizmus veszett deregulációs és privatizációs kedve a globális válságot csak siettette. Az országok, vállalatok és magánszemélyek lavinaszerű eladósodását nem fékezte, hanem fokozta; a tőke üzemgazdasági globalizációja az országokat egy szociális, ökológiai és irányítási dömping önpusztító versenyfutásába kényszeríti bele. Ezzel párhuzamosan a valóságos beruházásokba már be nem fektethető tőke dőlni kezd a spekulatív pénzpiacokra és egy komplementer mozgás folytán a fiktíven felvert részvényértékek emelkednek, s a globális, strukturális munkanélküliség ciklusról ciklusra növekszik."

Kurz egyébként is a kommunizmus rendszereiben ugyanannak a végzetes modernizációnak a variánsát látja, amely azután végül önnön paradoxonjaiba fullad. A győztes liberalizmus összeomlása nyomán emberek tömegei válnak feleslegessé: "A liberalizmus a XVIII. századtól fogva fennen hangoztatja, hogy a piac társadalmi működése - vegyen jó vagy rossz irányt - a természeti törvények megmásíthatatlan rendjét mutatja. Ha egész tömegek nem integrálhatók többé a társadalomba, akkor ez a liberalizmus hívei számára nem azt jelenti, hogy a piacgazdálkodás avult el, hanem azt, hogy az érintettek nem használhatók. Ez megfelelne Thomas R. Malthus népesedési törvényének, melynek végkövetkeztetése: maga a természet szólítja fel »a feleslegeseket«, hogy kotródjanak erről a földtekéről."

Hogy e szerző demagóg képességeit megfelelően méltassuk, mérlegeljük talán azt, miről nincs itt szó: az, hogy "felesleges emberek" milliószámra való produkálása s likvidálása a nemzetiszocializmus és a kommunizmus specialitása volt - méghozzá mindkét esetben határozottan antiliberális, antikapitalista eszmék által motiválva -, olyan gondolat, amely Kurzban egyetlen másodpercre sem ötlik fel. A munkanélküliekre kényszerített életmód, illetve milliók eltűrt éhhalála, illetve módszeres kiirtása közötti árnyaltabb különbségek a kurzi liberalizmuskritika fennkölt célkitűzéseinek esnek áldozatul. Nem ámíthatjuk magunkat sokáig azzal, hogy Kurz globalizációelmélete esetében nem valamiféle vallásos jelenséggel állunk szemben. Azt is megkockáztathatjuk, hogy szinte senki sem hisz oly bensőségesen a piac totális egyeduralmában, mint ő, aki a liberálisok piacba vetett hitét annyira támadja. Mondatai egyébként próféciába illők: hangja reszket a pártütők - ez esetben a liberalizmus által megfertőzött elvtársak - felett aratott erkölcsi győzelemtől, valamint egy eljövendő Istennek, jelen esetben egy teljesen öntörvényű piaclogikának való mazochista behódolás vágyától.

A kurzi prófécia szuggesztív ereje egyébként nyomban megszűnik, amikor áttér arra, hogy egy lehetséges politikai alternatíváról szóljon: "Most kerülne sor arra, hogy utópisztikus energiák megújító ereje után kutassunk, hogy megállíthassuk a modernizáció robotembereit, s a mikroelektronikus termelőerőket egy, minden piac és állam felett álló, autonóm újratermelésre állítsuk át, amely a piacgazdaságban eddig parlagon heverő forrásokat kisajátítja, és a kapitalista globalizációt a társadalmi ellenmozgalmak nemzetközi hálózata révén meghiúsítja."

Utópia, emancipáció, összekapcsolódás - ennek az apokaliptikus látnoknak a retorikája igencsak gyanúsan emlékeztet a szövetségi elnökök beszédeinek felfújtságára, mihelyst "víziókra" vagy "eszményképekre" (Herzog) terelődik a szó. Az egyik leállítaná a kerekeket, a másik gyorsítani akarja őket; ám Robert Kurz, akárcsak Roman Herzog, egyaránt "új lendületről" ábrándozik - s az lehetőleg ne csak Németországot, hanem mindjárt az egész világot járja át. Egy pillantás a monumentális, alapvetően marxista munkába a "globalizáció hatásairól", és megértjük ennek a zavaros fogalomnak a vonzerejét a baloldaliak széles körében: "Ha már egyetlen fehér folt sem marad, és az »utolsó gall falu« is megadta magát a kapitalizálódásnak, akkor a globális kapitalista rendszer ellenfél híján csak önmagával méri magát, valamint azokhoz az ígéretekhez, amelyeket a fogyasztói társadalom az ugyancsak globálissá váló médiában szerteharsog. A jövő néha a baloldaliak számára sem jelent mást, mint a jelen, csak legyen mindenből egy kicsit több. Ez persze nem a legjobb előfeltétele a társadalmi alternatívákról folyó lehetséges diskurzusnak: kivált azért nem, minthogy a fejlődésnek az ezen a földtekén uralkodó kapitalista modellje - amely magába foglalja a termelést (tehát technológiát és szociális organizációt), a fogyasztást (életstílust és életmódot), a rendszert (piacmechanizmust és parlamentáris demokráciát) - még mindig igencsak vonzó, válságjelei dacára is. A globalizáció tehát egyrészt egy alternatívák nélküli folyamat, másrészről viszont egyenes úton vezet egy társadalmi és ökológiai katasztrófához, tehát sürgősen politikai alternatívákra lenne szüksége."5

Mit tegyünk azonban, ha maga az alternatív gondolkodás is ennek a problémának a része, nem pedig a megoldásé? Talán a szellem ökológusainak kéne végre mérlegelniük, hogy az alternatív gondolkodás következményeképp miként tékozoltuk el erőforrásainkat? Tán nyernénk valamit, ha felhagynánk azzal, hogy az értékes szellemi energiát "társadalmi alternatívák" kiagyalására fordítsuk. Aki ahhoz a generációhoz tartozik, amelyiket a hetvenes évek végén az alternatívok retorikája politikailag szocializált - s ez egy olyan retorika, amely paradox módon önmagát is alternatívák nélkülinek mondja -, az tudja, miről beszélek. Ha ekkoriban valami politikailag kívánatosnak tűnt, annak egyidejűleg úgy kellett megjelennie, mint a már létező kizárólagos alternatívája. Hadd emlékeztessünk itt csak röviden három, immár feledésbe merült alternatív kényszerképzetre: a "közvetlen demokrácia" különböző formáinak kellett volna felváltaniuk a parlamentarizmus képviseleti demokráciáját, s végezniük kellett volna holmi hitvány érdekek lobbizmusával. Az ipari társadalmat olyan decentralizált, önellátó egységekre kellett volna bontani, amelyek a szél- és a napenergia, valamint az ezekhez hasonló "szelíd" energiaforrásokkal is dűlőre jutnának. A Nyugatnak azzal, hogy a maga részéről egyoldalúan lemond az atomfegyverek használatáról, el kellett volna csábítania a Keletet, hogy ő is beszálljon a leszerelési spirálisba. Ennek a spirálnak a végeredménye azután egy messzemenően lefegyverzett világ lett volna, melynek közösségi érdekeit - ha valami egyáltalán -, akkor kizárólag egy Gandhi-féle "szociális védelem" óvta volna.

Érthető módon ma már egyetlen résztvevő sem emlékszik szívesen vissza ezekre a programokra. Az alternatívoknak a parlamentarizmussal szembeni gyanakvó magatartását ma épp annak a német hagyománynak a kissé kínos örökségeként fogják fel, amelynek a hivatalos megvetés jut osztályrészül. A "passzív ellenállás", az elnyomottak fegyvere iránti egykori lelkesedés is alábbhagyott, legalábbis a szrebrenyicai események óta. Ám mi egyszer hittünk ezekben az alternatívákban. Az alternatív gondolkodás az apolitikus ember politikája volt, s ezáltal, ironikus módon, egy olyan német mentalitás újraéledése is, amelytől éppen az alternatív gondolkodás segítségével kívántunk volna megszabadulni. Végül ez oda vezetett, hogy a keresztülvihető reformpolitikai alternatívákkal szembeni megrögzött gyanakvás vált az egyetlen makulátlan politikai magatartássá. Az alternatívákról folyó vég nélküli beszédáradat végül arra is kiterjedt, hogy bátran, hisz nekünk nem került semmibe, megvédjük az NDK-t a

közönséges antikommunizmussal szemben. Az NDK - így szól az érvelés - olyan "társadalmi alternatíva" volt, amely a kapitalizmust a dolgozókkal szembeni engedményekre szorította rá, és meg tudta akadályozni, hogy a fékevesztett piac az egész világot az értéktörvény igájába hajtsa. Altvater és Mahnkopf sirámait a világnak a kommunizmus bukása utáni "elkapitalizálódásáról" eme alternatív gondolkodás kései visszhangjaként is felfoghatjuk. Ha a szerzők Kelet-Európa Gulág-társadalmait "gall falvakká" fokozzák le, amelyeknek sajnos most szintén muszáj lesz megadniuk magukat a túlerőnek, akkor sejthető, micsoda pusztítást hagyott maga után egy történelmi korszakhoz kötődő alternatív gondolkodás a politikai-erkölcsi ítélőképességben. Ezen alternatív gondolkodás egyébként ma azzal szeretné alátámasztani nélkülözhetetlenségét, hogy a "piacliberálisok fundamentalizmusának" ellen tud állni. Az igazság ellenben az, hogy az alternatív gondolkodás, valamint a piacgazdaság fundamentalizmusa kölcsönösen szilárdítja meg egymást. Egyik a másik nélkül nem is létezne. Mit is kezdenének a piaci liberalizmus hívei a cseregazdálkodás, valamint a profit iránt szított széles körű gyűlölködés nélkül? És mit kezdenének az alternatívok azon üres ultraliberális szólamok nélkül, amelyek a piac kifogyhatatlan önszabályozó erejébe vetett, azóta réges-rég megrendült hitről prédikálnak? Semmit - az egyik mumus erősíti csupán a másikat. Egyébként miért is ne üdvözölhetnénk azt, hogy a kapitalizmus most a saját ígéretei által méretik meg, nem pedig egy, "a társadalmi alternatívákról folyó diskurzus" eredményei által (amelyekre feltehetőleg még sokáig várnunk kell). Hiszen korántsem úgy néz ki, mintha a kritika a közeljövőben kifogyna a munkából. Senkinek sem vághatunk pillanatnyilag még azzal vissza, hogy ha neki itt nem tetszik, tessék, menjen át máshová.

Miközben tehát az alternatívátlan kritika sorsa miatt nem kell aggódnunk, a kapitalizmus védelmezőinek kilátástalan világunkban is viharos időkre lehetnek kilátásaik. A kapitalizmus kritikája ebben az alternatívák nélküli világban mindenki ügyévé vált, beleértve azokat is, akik hasznot húznak a rendszerből. Soros György, akit valutaspekulációi tettek milliárdossá, ma a nyitott társadalmakat fenyegető "kapitalista veszélyről" beszél, s a laisser-faire-kapitalizmust kritizálja, amiért az "hisz a piac varázserejében". (Zeit, l997. január l7.)

És olvassuk csak el, hogyan kommentálja Hans D. Barbier, a hazai közgazdasági zsurnalisztikában a piac első számú propagátora azt a szenzációs tőzsdei hausse-t, amely júliusban euforikus izgalomba hozta a nemzetközi pénzpiacot. Nyoma sincs benne annak a győzedelmes piaci liberalizmusnak, amelyet a baloldal még mindig a legádázabb ellenségének tekint: "Obszcén, ha ugyanaz az újságoldal hozza a tőzsdei rekordok mellett az elbocsátásokról szóló legfrissebb jelentéseket? A gazdaság helyzetéről ejtett jajszavak csak az adókönnyítéseket célzó küzdelem előretolt érvei volnának, amelyek megint csak a részvények hirtelen felszökését idézik elő, s ennek semmi köze sincs a munkások komor világához? Eltávolítja-e a pénzpiacot a ragyogó hausse a tömeges munkanélküliség, a kiszipolyozott közösségek, valamint a kiürült szociális kasszák siralomvölgyéből? Hogy a tőzsderekordok hajhászása a tőkepiacot egy olyan árfolyamszintre hozza-e, amely megbízható, józan és tartós - azt senki se tudja. De feltehető, hogy a részvényárfolyamok tőzsdei tendenciája annak az elbocsátási hullámnak az eredménye, amely a tömeges munkanélküliséghez vezetett: azok a vállalatok, amelyek a kiadások szorítására racionalizálással reagáltak, egész tűrhető tőzsdeárfolyamokkal dicsekedhetnek. Ha szociális megfontolásokból nem racionalizáltak volna, akkor már nem a tőzsde árfolyamlistáján szerepelnének, hanem a csődstatisztikában. A vállalat dolgozóinak ez utóbbi volna a rosszabb." (FAZ, l997. július l0.)

A vállalatokat növekvő árfolyamokkal jutalmazzák cserébe az elbocsátásokért, de örüljenek ennek? Hisz úgysem volt más választásuk - mondja Barbier. Gondoljuk meg: a piacliberalizmus főpapja beszél így, intézményük hivatalos kiadványában! Ennélfogva szó nem lehet arról, hogy a kapitalista mechanizmusoknak "már csak azért sem lehetnek legitimációs problémáik, mert jelen világunk híján van a meggyőző alternatíváknak", ahogy Altvater és Mahnkopf írja. Ennek épp az ellenkezője igaz: a kapitalizmus ma legitimációs problémákkal küzd, mert nincsenek alternatívái, s ezt most mindenekelőtt védelmezői észlelik. Ezekben a furcsa időkben, amelyeket az egyre növekvő tömeges munkanélküliség és a jobless growth egymást kiegészítő jelenségei jellemeznek, már arra sem tehetnek ígéretet, hogy a vállalatok további szenzációs nyereségei hasznára válnak az egész társadalomnak.
 
 

Fordította: Bartholy Eszter

 

Jegyzetek

* Jörg Lau: Welt ohne Drüben. Globalisierung als Metapher. Merkur. 1997. szept.-okt. 877-889. old.

1 Hans-Peter Martin-Harald Schumann: A globalizáció csapdája. Reinbek, Rowohlt, l996.

2 n Noam Chomsky-Heinz Dietrich: Globalisierung in Cyberspace. Bad Honnef, Horlemann.

3 n Dudley Lynch-Paul Kordis: Schlüssel zur Globalisierung Paderbom, Junfermann, 1996.

4 n Paul Hirst-Grahame Thompson: Globalization in Question. Polity Press, Cambridge, 1996.

5 n Elmar Altvater-Birgit Mahnkopf: Grenzen der Globalisierung, Westfalisches Dampfboot, Münster, 1996.
 
 
 
 



 

Monique Chemillier-Gendreau *

Áruba bocsátható-e bolygónk jövője?

Az egységes európai fellépés és a déli félteke országai határozott ellenállásának nyomására a kyotói konferencián meghiúsult az Egyesült Államok elképzelése, amely a üvegházhatásért felelős gázok kibocsátásának egyszerű szinten tartását irányozta elő. Washington egyfelől engedett, másfelől megkísérelte keresztülvinni az átruházható "légszennyezési engedély" bevezetését, amely lehetővé tenné, hogy egyik ország eladhassa a másiknak a "légkör szennyezésének jogát". Az ilyenfajta kereskedelmi szellemű megközelítés - melyről a legközelebbi konferencia ítél majd - komolyan veszélyeztetheti a bolygó ökológiai egyensúlyának megőrzésére tett eddigi erőfeszítéseket.

A tavaly december 10-én, Kyotóban nagy küzdelem árán kiharcolt környezetvédelmi megegyezés siralmas eredmény a valódi tétekhez képest. A XIX. század vége óta tisztában vagyunk azzal, hogy a föd légkörében a vízpára, a széndioxid és néhány egyéb, kis mennyiségben jelen lévő gáz tartja fönn bolygónk éghajlati egyensúlyát, az ún. üvegházhatás révén biztosítva az élethez alkalmas átlaghőmérsékletet. Az emberiség által kibocsátott széndioxid-mennyiség egy részét különböző kémiai folyamatok révén az óceánok és az erdők hasznosítják újra.

Amíg nem lépjük túl a természet szabta határokat, a gázkibocsátásnak nincsenek fenyegető következményei. E határokon túllépve viszont a kibocsátott gázok fölhalmozódnak a légkörben, és hozzájárulnak a földi éghajlat felmelegedéséhez. Ezt a tényt a tudományos világ váltig hangoztatja, főként amióta a föld éghajlatáról rendezett első, 1979-es konferencia fölhívta rá a közfigyelmet. Az 1988-ban alakult Kormányközi Éghajlatváltozási Csoport azóta folyamatosan figyelmeztet az emberi széndioxid-kibocsátás szinten tartásának, sőt csökkentésének szükségességére. Az évi 7,1 milliárd tonnára becsült jelenlegi mennyiségből a tengerek felszíne 2 milliárd, a szárazföldi növénytakaró 1,8 milliárd tonnányit képes lekötni.

A fennmaradó, újra nem hasznosított évi 3,3 milliárd tonna gáz folyamatosan módosítja a Nap és Föld közötti természetes védőpajzsot. A légköri szennyezés csökkentése sürgős feladat tehát, a következő nemzedékek túlélésének záloga.

1992-ben a Rio de Janeiróban megrendezett Föld Világkongresszuson a világ államai úgy döntöttek, hogy elhalasztják a döntést. A legfőbb légszennyező országok ugyanakkor új környezetvédelmi politikát ígértek a jövőben, amely 2000-re visszaállítja az egyes országok 1990-es gázkibocsátási szintjét. Ám minthogy nincs semmiféle kényszerítő mechanizmus, mára már nyilvánvaló, hogy ezt az ígéretet senki nem fogja betartani. Az 1995-ös berlini konferencia arra a konklúzióra jutott, hogy majd Kyotóban, 1997-ben végre megszületik a döntés, amely egyelőre felmenti a szabály alól a fejlődő országokat, a fejlett országokat viszont a légszennyezés számszerűen megszabott mennyiségi korlátozására, illetve csökkentésére kötelezi.

Nyitott kérdés maradt azonban, miként lehet véghezvinni a feladatot: hogyan kényszeríthetők az egyes államok a célkitűzések betartására, és hogyan egyeztethetők össze a szükségszerű változtatások a globális versenyszellem diktálta növekedési kényszerrel. Időközben az Egyesült Államok veszélyes aknamunkába kezdett. Először is kétségessé tette azt a kevés eredményt is, amit a riói konferencia előre vetített, mind a légszennyező gázkibocsátások korlátozását, mind e korlátozások ütemezését illetőleg, ugyanakkor újra felvetette a fejlődő országok azonnali hatályú elkötelezésének korábban elvetett gondolatát is. 1996-tól azután Washington széles körű kampányt indított, a Világbank bevonásával, a "légszennyezési engedély" bevezetése érdekében - mely lehetővé tenné, hogy egyik ország eladhassa "a légkör szennyezésének jogát" a másiknak -, illetve amellett, hogy az egyes országok előre megvásárolhassák önmaguktól saját, jövőbeli légszenynyezési jogukat (borrowing-elv), azaz a felelősséget teljességgel a jövőbeli nemzedékekre hárítsák át.

E baljós előjelek után a kyotói konferencia igen sovány eredményeket mutathat fel. A megszületett egyezmény végül csak a fejlett országokat érinti, amelyek eltérő szintű korlátozásokra kötelezték el magukat. Az Egyesült Államok hét százalékkal csökkenti kibocsátását, Európa nyolc százalékkal (az általános korlátozás lebontását az egyes országokra Kyoto a tagállamokra bízta), Japán hat százalékkal, Ausztrália pedig nyolc százalékkal növelheti légszennyezését. E célkitűzéseknek 2008 és 2012 között kell megvalósulniuk. A konferencia ugyanakkor, erőteljes amerikai nyomásra, elvben elfogadta az átruházható engedély elképzelését, valamint a kapcsolódó javaslatokat, utat nyitva a nemzetközi együttműködés új formájának. Amennyiben tehát a jövőben egy erősebb ország segítséget nyújt egy gyengébbnek légszennyezésének csökkentésében, ezáltal ő maga jogot szerez arra, hogy behozza a megtakarított kibocsátási menynyiséget.

Washington alapállása eredetileg a korlátozások merev elutasítása volt, s ebből csak úgy volt hajlandó engedni - kérdés, vajon a Szenátus hajlandó lesz-e ratifikálni a döntést? -, hogy a többségükben húzódozó tárgyalófelekre sikerült rákényszerítenie a légszennyezési jog adásvételének elvét. A kyotói találkozó után a konkrét döntéseken túlmutató eredményeket is mérlegre kell tennünk. A nemzetközi erőviszonyokban jelentős változások jeleit lehetett észlelni. Európa ezúttal valóban létező realitásként mutatkozott meg. Jóllehet az Unió alkotmánya a légszennyezés kérdését nem rendeli közös felügyelet alá, a tagállamok mégis egyhangúlag léptek fel. Egyes észak-európai országok közvéleményének erőteljes hangja és Franciaország álláspontja (ez utóbbi a nukleáris energia iránti elkötelezettségéből adódóan jelenleg nem bocsát ki nagy mennyiségű légszennyező anyagot) sikeresen visszaszorította a belső ellenzéket: Európa 2010-re az 1990-ben mért mennyiségnél összesen tizenöt százalékkal kevesebb légszennyező anyagot bocsát ki.

A csúcstalálkozó másik újdonsága az volt, hogy a harmadik világ országai határozottan felléptek érdekeikért. Új egységfront körvonalai rajzolódtak ki. Kína és India egyértelműen visszautasított minden olyan elképzelést, ami fejlődésének útjába állna, szembeszegülve azokkal az országokkal, amelyek mostanáig cinikus közönnyel hagyták működni a légkörben az éghajlat felmelegedésének időzített bombáját. Washington és kiterjedt lobbija úgy gondolta, Kyotóban fölállhat úgy a tárgyalóasztaltól, hogy egyetlen, gazdaságát tekintve hátrányos változásra sem kötelezi el magát. Arra számított, hogy a csökkentés mindenkit egyforma arányban terhel majd, és a harmadik világ kap az előnyösnek látszó ajánlaton, amely valamennyi, fejlett és fejletlen gazdaság számára biztosítja a légszennyezés jogát és e jog adásvételét. Az amerikaiak számára a gázkibocsátás csökkentése ily módon - minthogy másoktól meg lehet vásárolni a légszennyezés jogát - elfogadhatónak látszott. Ez a bizonytalanul ellenőrizhető rendszer ráadásul gyakorlatilag végleg ellehetetlenítette volna a legszegényebb társadalmak iparosodását.

A fejlődő országok pillanatnyilag kimaradtak az egyezményből, az átruházható engedélyekről pedig, amennyiben lesznek ilyenek, elsősorban a kelet-európai országokkal lehet tárgyalni. Az óvatlan kyotói döntés elfogadta a légszennyezési világpiac elvét, alkalmazása azonban szigorúan ahhoz a feltételhez van kötve, hogy előbb meg kell teremteni az egyes államok gázkibocsátásának ellenőrzéséhez szükséges eszközöket. A többi majd kiderül 1998 decemberében, Buenos Airesben.

A szennyező gázok kibocsátásának mérésére pedig egyelőre korántsem rendelkezünk megbízható eszközökkel, nem lehet tehát pontosan felbecsülni az esetleges visszaélések mértékét sem. A légszennyezési jog adásvételének lehetősége könnyelműségre csábíthatja a legerősebben szennyező államokat (vagy vállalatokat), elodázva a szükséges környezetvédelmi berendezések beszerzését. Vajon mi történik majd, ha a piacon elapad a kínálat, mert akik ma eladják jogaikat, holnaptól meg akarják tartani maguknak? Államok kötelezik el magukat az egyezmény mellett, a légszennyezés azonban közvetlenül vagy közvetve az egyes vállalatok műve. Az államok majd elbánnak velük? Vajon azok a vállalatok, amelyektől a saját államuk megtagadta az engedélyt, nem juthatnak-e hozzá máshol?

A jogok áruba bocsátása valójában csak akkor lehetséges, ha az egyes államok között létrejön a most még hiányzó összhang. A jelenlegi, drámai egyenlőtlenséget mutató nemzetközi viszonyrendszerben az átruházható jogok piacát nemcsak a gazdasági és pénzügyi, de a titkos stratégiai érdekek fogják meghatározni, éppúgy, mint az olajpiac esetében.

A környezetvédelem nem piacosítható feladat. Amennyiben a piac szellemét alkalmazzuk rá, ügye eleve bukásra van ítélve. Meglehet, a jelenlegi társadalmak határai a globalizálódás hatására egyre inkább elmosódnak, s így eltűnőben van a kereskedelmi és az egyetemes érdekek közötti határvonal is. Épp ebből adódóan azonban egyedül globális szinten lehet eldönteni, mi az, ami az egyetemes érdekek közül természetszerűleg nem alku tárgya, azaz miben nem lehet kompromisszumot kötni. Az emberiség megóvása és a túlélés feltételei olyan abszolút értékek, amelyekkel nem lehet kufárkodni.
 
 

Fordította: Bárdos Miklós

 

Jegyzetek
 

* Monique Chemillier-Gendreau: Les enjeux de la conférence de Kyoto. Marchandisation de la survie planétaire. Le Monde diplomatique, 1998. január. 3. old.
 
 



 

Dani Rodrik *

A globalizáció-vita értelme és értelmetlensége

A globalizáció, ahogy Thomas Friedmann, a New York Times újságírója megjegyezte, "a soros külpolitikai vitatéma". A vita valóban egyre terjeng, és egyre zavarosabbá válik. Igaz-e, hogy a globalizáció a gazdasági növekedés és a jólét forrása, ahogy számos közgazdász és politikai csoport állítja? Vagy pedig a társadalmi stabilitást és a környezetet egyaránt fenyegető veszély, ahogy sokan érvelnek a szociáldemokratáktól a környezetvédőkig, köztük Ross Perot, George Soros és Sir James Goldsmith valószínűtlen triója. Valóban előrehaladt-e annyira a globalizáció, hogy a nemzetállamok nem rendelkeznek többé kellő hatalommal sem a gazdaság szabályozására, sem szociálpolitikai célok megvalósítására? Igaz-e, hogy az ipari tevékenység elvándorlása az alacsony munkabérű országokba csökkenti a globális keresletet, azaz túltermelés áll elő a legkülönbözőbb árufajtákból, az autóktól a repülőgépekig? Vagy a globalizáció csupán egy hívószó, melynek hatását jócskán eltúlozták?

Jó okkal aggódunk a globalizáció-vita színvonala miatt. Aminek tanúi vagyunk ugyanis, jobban emlékeztet süketek beszélgetésére, mint racionális vitára. A nemzetközi integráció hívei a globalizáció ellenfeleit ösztönös protekcionistáknak tekintik, akik nem képesek megérteni a kereskedelem törvényeinek és intézményeinek komplexitását és viszonylagos előnyeit. A globalizáció kritikusai viszont szűklátókörű, technokrata látásmóddal vádolják a közgazdászokat és a szabadkereskedelem híveit. Azzal érvelnek, hogy a közgazdászok bele vannak habarodva modellábrándjukba, és fogalmuk sincs, hogyan működik a valóságos világ. Az eredmény sok vádaskodás és kevés tanulás.

Mindkét félnek vannak helytálló panaszai. A legtöbb nézet, ami a globalizáció amerikai munkabérre való hatásáról közszájon forog, hogy csak egy példát említsünk a sok közül, figyelmen kívül hagyja a közgazdászok erre vonatkozó jelentős kutatásait. Az országos sajtótermékek jól informált olvasói nem is értesülnek arról, hogy sokkötetnyi irodalma van a szabadkereskedelem és a társadalmi egyenlőtlenség összefüggéseinek, melyek közül több ellentmond annak a leegyszerűsítő nézetnek, aminek alapján amerikaiak és európaiak szembefordulnak az alacsony bérű külföldi munkaerőpiaccal való versennyel. Meghatározó akadémiai körök véleménye szerint a fejlődő országokkal való növekvő kereskedelem a képzetlen amerikai munkások fizetésének legfeljebb húszszázalékos csökkenéséért felelős, de nem többért. A képzetlen és a magasan képzett alkalmazottak bére közötti növekvő különbség okát másutt kell keresni, például a technológiai újításokban vagy a szakszervezetek gyengülésében.

Az is igaz, hogy a szabadkereskedelem közgazdász hívei vagy elhanyagolják, vagy lefitymálják a nemzetközi gazdasági integráció társadalmi következményeit. Vegyük például a következő kérdést: a tőkemobilitás és a termelés kihelyezése milyen mértékben tette helyettesíthetővé a hazai munkaerőt, súlyosbítva ezzel a munkások kiszolgáltatottságát (azonfelül, hogy leszorítja a fizetésüket)? Vannak e disztributív következményei a globalizációnak - nyilvánvalóan vannak -, és ezek a következmények összeegyeztethetők-e az esélyegyenlőség amerikai koncepciójával? Az olyan országokkal való kereskedelem, amelyek eltérő társadalmi normákkal és szociális intézményekkel rendelkeznek, nem borítja-e föl a régóta kialkudott hazai munkajogi viszonyokat? Milyen mértékben hátráltatja a globalizáció a nemzetállamokat az állampolgárok által elvárt közjó biztosításában, ezen belül a gazdasági kockázat mérséklésében?

Komoly kérdések ezek, s rámutatnak a globálisan terjeszkedő piac és a társadalmi stabilitás ellentmondásaira. Néhányat még valóban nem vizsgáltak meg komolyan a közgazdászok. Vannak olyanok is, amelyeket nem is lehet kizárólag gazdasági és statisztikai elemzéssel megválaszolni. Pedig a globalizáció teljes története nem mondható el ezeknek a tágabb problémáknak felvetése nélkül.

A szállítás és a kommunikáció utóbbi három évtizedben lezajló forradalma és a kereskedelmi liberalizáció előrehaladása ellenére az egyes nemzetek gazdaságai egymástól meglehetősen elkülönülten működnek. Ennek az izolációnak van egy fontos kihatása, amelyet Paul Krugman közgazdász ismételten hangsúlyozott: a gazdasági globalizáció közel sem bénítja meg annyira a fejlett ipari társadalmak államait, mint a közhiedelem tartja. Továbbra is jelentős önállósággal rendelkeznek a gazdaság szabályozásában, a szociálpolitika alakításában, és képesek kereskedelmi partnereiktől eltérő intézményrendszert fenntartani.

Tényekkel könnyűszerrel visszautasítható az a feltételezés, hogy a nemzetgazdaság elmerül egy parttalan, egyesített világpiacban. Vegyük Észak-Amerika esetét. A Kanada és az Amerikai Egyesült Államok közötti kereskedelem a legszabadabb az egész világon, és a szállítás és a kommunikáció költségei is csak minimálisan terhelik. Mindazonáltal, ahogy John McCallum kanadai közgazdász tanulmánya dokumentálja, egy kanadai megye és egy amerikai állam közötti kereskedelmi forgalom (külkereskedelem) átlagosan csak huszadrésze két kanadai megye közötti belkereskedelmi forgalomnak. És ha ez a helyzet az amerikai-kanadai kereskedelem esetében, fokozottan így van más bilaterális kereskedelmi viszonyokban. A tőke mobilitására vonatkozó tények is ellentmondanak a köztudatban lévő sztereotípiáknak. A vitákban magától értetődőnek tekintik, hogy a tőke most már teljesen szabadon megy át az országhatárokon a legjobb megtérülési lehetőségeket keresve. Martin Feldstein és Charles Horioka közgazdászok rámutattak, hogy ha ez így volna, akkor a beruházások mértéke Franciaországban csak a franciaországi beruházás nyereségességének mértékétől függne, tekintet nélkül a hozzáférhető megtakarításokra. Ez azonban nincs így. Egy ország növekvő megtakarítása szinte egy az egyben lefordítható növekvő beruházásokra. Annak ellenére, hogy a pénz lényegében szabadon áramlik a határokon, az országok közötti haszonkulcs különbsége fennmarad, és nem egyenlítődik ki azáltal, hogy a tőke a magasabb hasznot biztosító gazdaságokba megy. Még számtalan példát lehetne felhozni. Ugyanannak az árunak az ára országonként igen eltérő, annak ellenére, hogy szabadon lehet vele kereskedni.

A globalizáció korlátozott mivoltára jobban rá tudunk mutatni, ha történelmi kontextusban vizsgáljuk. A világgazdaság több szempontból integráltabb volt a XIX. század második felében, az aranystandard fénykorában, mint ma. Az Egyesült Államokban és Európában a kereskedelem intenzitása az első világháború előtt tetőzött, majd összeomlott a két világháború közti időszakban. A kereskedelem 1950 után újból fellendült, de sem Európában, sem az Amerikai Egyesült Államokban nem lett jelentősen nyitottabb (a kereskedelmi forgalom volumene a nemzeti jövedelem százalékában), mint volt az aranystandard idején. Japán például össztermelésének kisebb hányadát exportálja ma, mint a két világháború között.

Mindazonáltal hiba volna ezekből a tényekből azt a következtetést levonni, hogy a globalizáció csak fikció.

A kereskedelem növekvő jelentőségének következtében az utóbbi három évtizedben a politikusok lehetőségei valóban beszűkültek. A gyakran emlegetett "nemzetközi versenyképesség" fenntartása egyre nyomatékosabban meghatározza a politizálást.

Vegyük például a munkaerőpiacot. Franciaország, Németország és más országok bizonyítják, hogy továbbra is lehetséges olyan szociálpolitika, amely magasan tartja a munka árát. De a globalizáció következtében megnövekedett ennek a társadalmi ára. Az európai országok megtehetik, hogy generózus minimálbért és szociális juttatásokat szabjanak meg, ha megfizetik az árát. De az ár - a munkanélküliség magas szintje - egyre növekszik a cégek növekvő nemzetközi mobilitása következtében. A következmények mindenütt láthatók. Japánban a nagy korporációk kezdik leépíteni az életre szóló szerződtetés háború után elterjedt gyakorlatát, Japán egyik legjellegzetesebb szociális intézményét. Franciaországban és Németországban a szakszervezetek tiltakoztak a kormány nyugdíjcsökkentési szándéka ellen. Ha megkérdezzük a menedzsereket vagy a kormánytisztviselőket, miért kellenek ezek a változtatások, ugyanazt a varázsszót halljuk újra és újra: "Versenyképesnek kell lennünk (vagy maradnunk) a világpiacon." Minthogy ezek a változások több országban régen kialkudott szociális vívmányokat szüntetnek meg, érthető a széles körű populista reakció a globalizáció ellen.

[...]

A második világháború óta kiépített szociális intézmények erodálását láthatjuk abban is, hogy a munkaadók ma kevésbé hajlandók a munkahelyet garantálni, részben a növekvő verseny miatt, részben pedig azért, mert globális mobilitásuk miatt nincsenek a helyi munkaerő érdekeinek kiszolgáltatva. A kormányok egyre nehezebben képesek fenntartani a szociális hálót, minthogy az adóbázis jelentős részének nyoma vész a tőke mozgékonysága miatt. Néhány kormányt ezenfelül bénítanak a jóléti államot érő ideológiai támadások is, úgyhogy nem képesek az integrált gazdasággal összhangban lévő belső szociális igényeknek megfelelni.

A háború utáni időszakban két, egymásnak látszólag ellentmondó trend érvényesült: a kereskedelem növekedése és ezzel egyidejűen az állam növekedése. A második világháború előtt a kormány kiadásai átlagosan a nemzeti jövedelem (GDP) mintegy húsz százalékát tették ki a mai fejlett ipari országokban. Az 1990-es évek közepére ez a szám több mint duplájára, negyvenhét százalékra emelkedett. Az állam terjeszkedését elsősorban a szociális költségvetés növekedése és a nagyobb mértékű jövedelem-újraelosztás okozta.

Nem véletlen, hogy intenzívebb nemzetközi kereskedelem mellett a szociális kiadások növekedtek. Olyan rendkívül nyitott gazdaságú európai kis országok, mint Ausztria, Hollandia vagy Svédország, nagy államháztartással rendelkeznek, nem kis részben azért, mert mérsékelni próbálják a nemzetközi piacra nyitottságuk szociális kihatásait.

Az egyes országok nemzetközi piacok felé való nyitottsága és az állam nagysága között meglepően szoros összefüggés van. Az OECD 21 országról közölt összehasonlító adataiból is kitűnik, hogy pozitív korreláció áll fenn egy nemzet kereskedelmi nyitottsága és a szociális ellátás (munkanélküli segély, nyugdíj, családi juttatások stb.) színvonala között.

A skála egyik oldalán helyezkedik el az Egyesül Államok és Japán a GDP-re jutó legalacsonyabb kereskedelmi rátával, ahol a szociális juttatásokra fordított kiadások rátája is a legalacsonyabb. A másik végén áll Luxemburg, Belgium és Hollandia, ahol a gazdaság a legnyitottabb, és ahol a jövedelem újraelosztása a legnagyobb. Ez a korreláció nem korlátozódik a OECD gazdaságaira: a fejlődő országok ugyanezt az összefüggést mutatják. Kijelenthetjük, hogy egy ország fejlettségétől függetlenül, abból, milyen fontos szerepet töltött be gazdaságában az export és az import a hatvanas években, jó esélylyel meg tudjuk mondani, mekkora állammal müködött a következő harminc évben. Minden adat ugyanarra a megkerülhetetlen következtetésre vezet: a jóléti állam a nyitott gazdaság másik oldala.

A nemzetközi gazdasági integráció súlyos dilemmákat vet fel: a globalizáció növeli az igényt a szociális biztonságra, ugyanakkor csökkenti az államok lehetőségeit, hogy ennek az igénynek megfeleljenek. Így hát a globalizáció erősödésével a nyitott nemzeti piacok fenntartásához szükséges társadalmi konszenzus gyengül. 1980 óta a vezető ipari országokban a tőke adója egyre csökken, míg a munka adója általában növekszik. Ugyanakkor a szociális kiadások a nemzeti jövedelemhez képest stabilizálódtak. A kormányok új szociális programokra való igénnyel szembesülnek, globális mobilitása miatt azonban a tőkét egyre nehezebben képesek megadóztatni. Akárhogy vesszük is, a háború utáni társadalmi alku igen jól szolgálta a világgazdaságot. A liberalizáció következtében az ötvenes évek óta a világkereskedelem rendkívüli módon felívelt, de ez az expanzió a fejlett ipari országokat nem zökkentette ki a kerékvágásból, és nem váltott ki jelentősebb ellenállást sem. A jelenlegi integráció viszont a visszahúzódó kormányok csökkenő szociális elköteleződése mellett zajlik, noha a társadalombiztosításra való igény a népesség nemzetközi mobilitásból kiszorult, nagyobb részében nem csökkent, sőt nagyon is nőtt. A kérdés tehát az, hogyan lehet a globalizáció és az általa okozott gazdasági kockázat feszültségét csökkenteni. Ha elhanyagoljuk azt a létfontosságú szerepet, amelyet a társadalombiztosítás a háború utáni kereskedelmi expanzió megvalósulásában játszott, és hagyjuk a szociális hálót szétfoszlani, a nyitott piacról kialakuló közmegegyezés meginog, és megerősödik a protekcionista nyomás.

A javak, a szolgáltatások, a munka és a tőke nemzetközi piaca lehetőséget ad arra, hogy amit egyik helyen egy bizonyos összegért megvásárolunk (vagy előállítunk), egy másik helyen magasabb áron eladjuk. Az árak emiatt hosszú távon a kiegyenlítődés irányába haladnak. Az üzletemberek azonban egy másik választási lehetőséggel is élnek: az országonként különböző szociális normák és intézmények megválasztásával. Ez a választási szabadság pedig indirekt módon arra vezet, hogy a gondoskodóbb szociális intézmények fenntartásának a költségei nőnek. A szabadkereskedelem ezért konflikusba kerülhet régen fennálló társadalmi szerződésekkel, amelyek bizonyos tevékenységeket megvédtek a szabadpiaci hajszától. Ez a globalizáció által keltett feszültség kulcsa.

Ahogy a javak ipari előállításának technológiája egységesült és elterjedt a világon, különböző értékrenddel, normákkal, intézményekkel és kollektív preferenciákkal rendelkező nemzetek kezdtek el a piacon versenyezni ugyanazokért a javakért. Hagyományos kereskedelempolitikai megközelítéssel nem is származik ebből semmi baj. A szociális intézmények különbségét úgy tekintik, mint bármely másik tényezőt (infrastruktúra, szakképzett munkaerő), amelyik egy ország pozícióját meghatározza a versenyben. A baj csak ott kezdődik, amikor az ilyen országokkal való üzleti kapcsolat olyan erőket hoz mozgásba, amelyek kikezdik azokat a társadalmi normákat, amelyeken a hazai gyakorlat alapul. [...]

A kereskedelem általában iparágak, régiók és egyének között újraelosztja a jövedelmet. Éppen ezért a szabadkereskedelem fegyelmezett védelme nem lehetséges anélkül, hogy felvetnénk azoknak a műveleteknek a sportszerűségét és legitimitását, amelyek ezt az újraelosztást meghatározzák. Számít az, hogyan szerez valaki előnyt. Más az az alacsony jövedelemből fakadó külföldi konkurencia, amelynek az oka a nagy létszámban rendelkezésre álló munkerő, mint az az előny, amely a hazai normákba ütköző külföldi munkakörülményekből származik. Más az az alacsony bér, amelynek történelmi vagy demográfiai okai vannak, mint az, amely a szakszervezetek állami elnyomása miatt alakul ki.

Vegyük például a munkajogi előírásokat. 1930 óta az Egyesült Államokban elismerik, hogy a "szabad szerződéseket" az egyenlőtlen tárgyalási helyzet korrigálása érdekében korlátozni jogos és méltányos. Így az Egyesült Államokban (és máshol) a munkaviszonyt (munkaidő, a munkahely biztonsága, a szerződéskötés módja stb.) számos korlátozó rendelkezés szabályozza. A globalizáció felborította ezt az egyensúlyt, új aszimmetriákat hozva létre. Nincs alapvető különbség a között, hogy egy amerikai munkást azért bocsátanak el állásából, mert egy honfitársa hajlandó a minimálbér alatt napi tizenkét órát dolgozni - amit az USA törvényei tiltanak -, vagy pedig azért kerül ugyanilyen hátrányos helyzetbe, mert egy külföldi munkás teszi ugyanezt. Ha a társadalom nem kívánja elfogadni az előbbit, miért kellene elfogadnia az utóbbit?

A globalizáció olyan egyenlőtleségeket teremt a munkavállaló és a munkaadó viszonyában, amelyeket az Egyesült Államok törvényei már hatvan éve próbálnak mérsékelni. Ez valóban kikezdi a megállapodott társadalmi közmegegyezést.

A munkaviszony, a környezetvédelem vagy a korrupció terén mutatkozó eltérő nemzeti gyakorlat és intézményrendszer nemzetközi feszültség forrásává válik. Ez a téma uralja a World Trade Organisation (WTO) agendáját. Konfliktusok keletkeznek abból is, ha ezek a különbségek kedveznek a befektetésnek, mint például a gyermekmunka vagy a laza környezetvédelmi szabályozás, és abból is, ha hátráltatják a befektetést, ahogy állítólag a japán ipari szokások teszik. Ahogy a New York Times 1996. július 11-i vezércikke írja a Kodak-Fuji vitával kapcsolatban: "a Kodak a WTO-hoz fordult, hogy ítélje el azt a módot, ahogy a japánok üzletelnek."

A közgazdászok nevetségessé teszik a "fair kereskedelem" és a "versenyszabályok egységesítése" jelszavakat, amelyekkel ezek az új ügyek a kereskedelem napirendjére igyekszenek kerülni. Pedig az eltérő normájú országok közötti szabadkereskedelem esetén vagy bele kell törődnünk a hazai szociális intézményrendszer összeomlásába, vagy pedig szükség van bizonyos fokú harmonizációra. De ha ebben a kontextusban értjük a "fair kereskedelem" fogalmát, akkor azt is látnunk kell, hogy a politikusok gyakran túl szabadon hivatkoznak rá gazdasági intézkedéseik igazolására. Amíg nincsen éles választóvonal a "fair" és a "nem fair" nemzetközi kereskedelem között, a merő protekcionalista gyakorlat onnan ismerszik meg a legjobban egy kereskedelmi vitában, ha a hazai gazdaságban fennáll a nemzetközi porondon vitatott gyakorlat. A sportszerűséget nem lehet száműzni a kereskedelempolitikáról való gondolkodásból, de nem is lehet minden restrikciónál rá hivatkozni, ha a kérdéses gyakorlat nem ütközik a hazai normákba. A globalizáció által keltett feszültségek valóságosak. De jóval szövevényesebbek-e, mint azok a terminológiák, amelyek a vitát uralják? Az "alacsonybérűek konkurenciája", a "versenyszabályok egységesítése", olyan agyonismételt kifejezések, amelyek gyakran csak elterelik a közönség figyelmét a valódi problémákról.

[...]

A politikusok nem vehetik körül magukat protekcionista fallal. A protekcionizmus csak korlátozott mértékben segítene, és csak újabb társadalmi feszültségeket keltene. Ehelyett a liberális külkereskedelmet ki kellene egészíteni egy belső kompenzációs stratégiával, szakképzéssel és társadalombiztosítással a leszakadó rétegek számára.1
 
 

Fordította: Lakner Judit

 

Jegyzetek
 

* Dani Rodrik: Sense and Nonsense in the Globalization Debate. Foreign Policy. 1997. nyár

1 A kérdés irodalmából: A piac és a társadalmi stabilitás összefüggéseiről szól Karl Polanyi: The Great Transformation (Beacon Press, Boston, Massechusetts, 1944) című klasszikus műve. Érvelését felhasználja a háború utáni multilaterális nemzetközi gazdasági rend kontextusában John Ruggie: At home Abroad, Abroad at Home: International Liberalization and Domestic Stability in the New World Economy (Milleneum. Journal of International Studies, no. 3. [1995]) című tanulmányában. A külkereskedelmi nyitottság és az állam mérete közötti szoros összefüggésre a fejlett ipari országokban először David Cameron mutatott rá: The Expansion of the Public Economy (American Political Science Review 72 [1978]). A kereskedelempolitikát övező vitáról nagyszerű történeti áttekintést ad Jagdish Bhagwati: Protectionism (MIT Press, Cambridge, 1988). A globalizáció átfogó populista kritikája megtalálható William Greider: One World, Ready or Not, The manic Logic of Global Capitalism (Simon and Schuster, New York, 1997). Paul Krugman és Robert Lawrence a Trade, Jobs and Wages (Scientific American 270, no. 4. [1994]) című tömör esszéjében azt bizonyítja, hogy nem a külföldi verseny felelős az amerikai gazdaság bajaiért. A kereskedelem és a munkabérek alakulásának összefüggéseiről szóló legújabb tudományos vitát tekinti át William Cline: Trade and Wage Inequality (Institute for International Economics, Washington, D.C., 1997.) rövidesen megjelenő munkájában.
 
 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu