BUKSZ - 9. évfolyam, 3. szám (1997. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
INTERJÚ GERŐ ANDRÁSSAL
A SZÉCHENYI-ÖSZTÖNDÍJ KURATÓRIUM TAGJÁVAL


  Politikai nyelven szólva a művelődési tárca alkupozíciója az utóbbi évben látványosan javult. Lefordítva ez annyit tesz: több a pénz. Közoktatásra például ötmilliárddal jut több idén, mint tavaly, a felsőoktatás támogatása 37 százalékkal emelkedik - ígérte a kormány. Magyar Bálint művelődési és közoktatási miniszter egy interjúban azonban arra figyelmeztet, hogy "a felsőoktatási törvényben nem sikerült az össztámogatást a közoktatáshoz hasonlóan automatikussá tenni". Így aztán "jelentős feszültségek maradtak a felsőoktatás finanszírozási rendszerében, elsősorban azért, mert nem jut elég pénz dologi kiadásokra és felújításokra. [...] Ezek után választanom kellett - mondja a miniszter -, hogy a szűkösen rendelkezésre álló forrásokból inkább kutatásra, programfinanszírozásra, szakkönyvkiadásra, könyvtárellátásra, a Széchenyi-ösztöndíjra költünk, vagy a növekményt egyenletesen osztjuk el működési költségekre. Én az előbbi utat választottam."
  A magyar felsőoktatás minden szempontból reformra szorul. Az intézményrendszer egy része drágán, gazdaságtalanul működik, miközben az oktatók bére szégyenletesen kevés - jóllehet olykor az oktatás színvonala sem kielégítő. A minisztérium részben szakított a régi finanszírozással - egészen persze nem tehette - az egyetemeknek járó pénz egy részét nem közvetlenül az egyetem kapja, hanem különböző alapoknál helyezik el, elnyeréséhez pályázni kell. A kulcsszó: a minőség. A következő években kiderül majd, hogy ezen az achillesi ponton megragadva átalakítható-e - átalakul-e magától - a felsőoktatás.
  Az új koncepció egyik első eredménye a Széchenyi professzori ösztöndíj. Deklarált célja, hogy "az ösztöndíjban részesülők alkotóerejüket a felsőoktatásban végzett kiváló oktatói, kutatói teljesítményük fenntartására és fokozására fordíthassák, ezzel is hozzájárulva a magyar felsőoktatás megújulásához". Eddig ezer oktatónak ítélte meg a kuratórium az ösztöndíjat. Az ezredfordulóra kétezer kedvezményezett lesz. Az elbírálás rendjéről és az ösztöndíjrendszer keltette indulatok hátteréről, a pályázati feltételek módosításának okairól a kuratórium egyik tagjával, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanárával, Gerő Andrással beszélgettünk


. MCS - Ön nemcsak tagja a Széchenyi professzori ösztöndíj kuratóriumának, hanem Magyar Bálint személyes tanácsadója is. Milyen szerepe volt a felsőoktatás reformjában?

GA - Ebben a beszélgetésben szeretnék ragaszkodni kurátori szerepemhez. Magyar Bálintot huszonöt éve, közös katonáskodásunk óta ismerem. Kapcsolatunk baráti, és nem hivatali. Kreatív, tettre kész ember - ahová ő kerül, ott történik valami. Amikor 1996 januárjában miniszter lett, leültünk beszélgetni. Egyetértettünk abban, hogy hol vannak a felsőoktatás működési rendszerének alapvető buktatói. Így például: a közalkalmazotti jogviszony kötelékében dolgozó oktatók fizetését bértábla szabályozza, és szinte lehetetlenség a teljesítmény elve alapján differenciálni - kiemelkedő teljesítményért nem jár kiemelkedő juttatás. Illetve némiképpen létezik belső differenciálás, de arról az egyetemek szakmai és gazdasági vezetése dönt, miáltal sok esetben csak még inkább rögzülnek az amúgy is "rendies" viszonyok.

MCS - Mit ért rendies viszonyokon?

GA - Az egyetemek - és a tudomány is - egyfajta arisztokratikus köztársaság. Köztársaságnak azért nevezem, mert elvileg szabad a szellem, minden megvitatható és bírálható - kritikai lapok, nyilvános viták épülnek erre a meggyőződésre. S arisztokratikus, mert címeket, rangokat oszt meghatározott attribútumok alapján. Vannak kisnemesei, középnemesei, főrendjei. Királya általában nincs, ha van: detronizálják. A rendies jelzőt idézőjelbe tenném, hiszen teljesítménnyel megszolgált többletjogokról beszélek. (Ilyen többletjog például az - a felsőoktatási törvény is rögzíti -, hogy a vezetői-oktatói státus erősebb munkajogi védettséget jelent.) E speciális köztársaság igyekszik maga köré infrastruktúrát teremteni: személyes juttatások rendszerét, kiváltságokat, kutatási pénzek felett diszponáló szervezeteket. Ezek a "rendies" privilégiumok aztán segítenek fenntartani arisztokratikus jellegét. Egy akadémikusnak ma már ugyanannyi a havi járandósága, mint egy Széchenyi-ösztöndíjasnak, amit akkor is kap, ha már nem csinál semmit. A középgenerációnak nincsenek kiváltságai - nem mondom, hogy ez baj -, mindenesetre ki kellett találnunk valamit, amivel segítünk azokon a minőségi munkát végző oktatókon, akik legproduktívabb életkorukban zűrzavaros anyagi viszonyok közt kénytelenek tengődni. Az ösztöndíjjal tehát kettős szándékunk volt: díjazni valahogy a kiemelkedő teljesítményt a felsőoktatásban, és beletenni a rendszerbe egy olyan feszültségforrást, amelynek föloldására aztán alappal hozzá lehet nyúlni akár csak a közalkalmazotti bérekhez is.

MCS - A feszültségkeltés szándéka sikerrel járt: márciusban bombaként robbant, hogy az intézmények nem kaptak elegendő pénzt a minisztériumtól arra, hogy az új bértábla szerinti besorolásnak megfelelő összegeket kifizessék dolgozóiknak.

GA - Nem politikai feszültségkeltés volt a szándékunk. A kollektivizáló, nivellatorikus szakszervezeti érvrendszerrel szemben egy - külső elbírálás alapján, nem a "rendi" csatornákon osztott - teljesítményelvű ösztöndíjrendszer logikáját akartuk érvényesíteni, hogy kikényszerítsük az egyetemi oktatók bérének újragondolását.

MCS - Csakhogy nem egészen így történt. Az egyetemek a jól bevált taktikát vették elő: elbocsátásokkal, sztrájkkal fenyegetőzve "zsarolták" a minisztériumot, az pedig kínos magyarázatokba bocsátkozott arról, hol is van a pénz. Egyelőre úgy látszik: legalábbis a következő esedékes bértábla-módosításig elmarad az egyetemi reform.

GA - Az egyetemek nálunk még mindig részben a szocialista nagyvállalatok mintájára működnek. Azzal a különbséggel, hogy az állam nem nagyon szólhat bele az irányításukba. Autonóm egységek, amelyek, érthetően, a költségvetéssel szemben igyekeznek minél jobb pozíciót kiharcolni. Ez persze egy lehetséges taktika, de korlátai vannak, méghozzá nem csak a költségvetés részéről. A felvételiktől eltekintve nagyon nehéz lenne ugyanis észrevenni, ha tényleg sztrájkolnának-sztrájkolnánk. A diákok vagy bejárnak órákra, vagy nem, az pedig, hogy oktatók nem oktatnak, az olykor amúgy is előfordul. Az egyetemeken nem lehet olyan attraktív sztrájkhelyzetet előidézni, mint mondjuk a közoktatásban. A pedagógusok azzal, hogy bezárják az iskola kapuját, otthon tartják a szülőket is. Megtehetik az egyetemek azt is, hogy átalakítják a gazdálkodásukat: próbálnak bevételekhez jutni. Ehhez olyan intézményvezetők kellenek, akik hajlandók elgondolkodni a piacgazdaságban és a pályázati rendszerekben rejlő lehetőségeken. Természetesen az egyetem profiljától is függ, mennyire képes bevételt termelni.

MCS - Gondolom, a minisztérium erre szeretné őket ösztönözni.

GA - Nem beszélnék a minisztérium nevében, de az bárki által látható, hogy a tárca mozgástere korlátozott. Nem az a helyzet, hogy a pénzügyminiszter az asztal körül kergetné kollégáját, fogadjon el tőle még egy kis pénzt - kemény költségvetési alkuban kell azt megszerezni. A művelődési miniszternek nyilvánvalóvá kellett tennie, hogy a helyzet tarthatatlan. Máskülönben a pénzügyi tárca miért adna inkább a felsőoktatásban dolgozóknak béremelést, miért ne mondjuk az egészségügyieknek. A minőség honorálása lehetett az a szándék - és egyben hatásos érv -, amellyel hozzá lehetett nyúlni a felsőoktatás támogatási rendszeréhez. Olyan pénzalapokat kellett létrehozni, amelyekre pályázni lehet, és szigorúan minőségi szempontok alapján válogatnak a jelentkezőkből. Vonatkozik ez nemcsak a Széchenyi-ösztöndíjra, hanem a kutatás- és a programfinanszírozásra meg a felsőoktatási tankönyvkiadásra is. Az a jó, ha a felsőoktatás minőségi teljesítményekre ösztönöz: a jobbak több kutatási pénzhez jutnak, és egyre több lesz közülük Széchenyi-ösztöndíjas. Hiába egyenlőek jogilag az egyetemek, minőségileg mindig is különböztek egymástól. Tudománytörténeti okok miatt amott erősebb a húzóereje egy-egy szakmának, mint a másiknak, emitt meg fordítva.

MCS - A minőség elvénél végül mintha fontosabbá vált volna a nemzedéki szempont: a sokat emlegetett "középgeneráció" védelme. Lehetett bármilyen jó egy ötvenhat éves oktató, nem pályázhatott.

GA - Az idősebb generáció jelentős része - mint már említettem - megcsinálta a maga "rendies" alapon működő privilégiumrendszerét: az akadémikusok és a tudomány doktorai meghatározott havi juttatásban részesülnek. A középgeneráció már elesett ettől - hiszen a kandidátusoknak járó élethossziglani díjat néhány éve eltörölték - a magyar felsőoktatás terhe ugyanakkor jelentős részben az ő vállukon nyugszik. Számukra kerestünk olyan megoldást, amely azt mondja: ha továbbra is jól teljesítesz, akkor biztosítjuk neked egy konszolidált középosztálybeli létfeltételeit - korlátozott időre. Természetesen mélyen megértem azoknak az ötvenöt év felettieknek a sértődöttségét, akik nem kerültek be a főrendek közé, s most még a Széchenyi-ösztöndíjról is lemaradtak. De megfeledkeznek arról, hogy az ösztöndíjat kétezer ember kaphatja meg: az első két menetben történetesen az ötvenöt év alattiak. Ha nem itt húzzuk meg a határt - helyzeti előnyük miatt -, elvitték volna az első ezer ösztöndíjat a "főrendek". Most már az ötvenöt év felettiek előtt is megnyílik a lehetőség - a Széchenyi-ösztöndíj építkező rendszer. Tehát folyamatról, "építkezésről" van szó.

MCS - Eredetileg az volt az elgondolás, hogy felesleges felső korhatárt megállapítani, elegendő, ha az elbírálás alapja az utolsó öt év teljesítménye. Ha ennél maradnak, megelőzhető lett volna az a helyzet, hogy mondjuk két - nagyjából azonos színvonalon dolgozó - docens közül a fiatalabbik többszörösét keresheti, mint ötvenhat éves kollégája.

GA - A Széchenyi-ösztöndíj nem bér, tehát nem jár állandó jelleggel. Az is többet keres, aki elmegy tanácsadónak egy multinacionális céghez, mégsem jut eszébe senkinek ezt kifogásolni. Még egyszer hangsúlyozom: az ösztöndíjat építkező rendszernek gondoltuk el.

MCS - Márpedig ezt a "nemzedéki puccsnak" feltüntetett ösztöndíjat - minden feltételével együtt - a minisztérium eleinte hevesen védelmezte. Majd, mintegy engedve a nyomásnak, a harmadik fordulóban eltörölte a korhatárt.

GA - Ez az ösztöndíjrendszer több ember szellemi terméke, s végső kihatásában körülbelül kétmilliárd forintos tétel a költségvetésben. Hihetetlen elszántság kellett a miniszter részéről ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Építkező jellege nem is lehet kétséges, hiszen az első évben csupán azok kaphatták meg, akik nem töltötték be a felső korhatárt, PhD-vel rendelkeznek, és a felsőoktatásban dolgoznak főállásban. A második évtől már kiterjesztették az akadémiai intézetekben és a közgyűjteményeknél dolgozó azon munkatársakra is, akik - munkaidejük meghatározott részében - valamely felsőoktatási intézményben oktatnak. Úgy tudom, a harmadik évben az elnyerhető pályázatok harmadát megkaphatják ötvenöt év felettiek is.

MCS - Többekben feltámadt a gyanú, hogy azért kellett két forduló után eltörölni a korhatárt, mert kiderült: az ötvenöt év alattiak közül a végén már fű-fa megkapná az ösztöndíjat, olyan is, akit inkább el kellene kergetni a pályáról, semmint megtartani. Nem így volt?

GA - Nem. Mivel a kutatóintézetek és a közgyűjtemények munkatársait is bevontuk, a lehetséges pályázók száma hatezer-ötszáz, hétezer ember. Találtunk volna közöttük kétezret, aki érdemes az ösztöndíjra. Más kérdés, hogy olyan leosztást nem lehet csinálni, hogy a kétezer kedvezményezett személyével mindenki egyetértsen. Nincs igazuk azoknak, akik "nemzedéki puccsnak" tartották az ösztöndíjat. Az akadémikusok például kezdettől a nyertesek közé tartoznak, hisz éppen a pályázat kiírása utáni időben - a Széchenyi-ösztöndíj bevezetésének hatására - emelték a járandóságukat. Megkezdődött a Bolyai-ösztöndíj rendszerének előkészítése is, amely - úgy tudom - 1998-tól a harmincöt év alatti korosztályt kívánja támogatni, azokat, akiknek még nincs PhD-jük. Való igaz: van egy olyan nemzedéki mező - az ötvenöt év feletti nem akadémikusok -, akik eleinte rosszul járhattak, erre találtuk ki a korrekciót.

MCS - Ezek szerint a minisztérium feleslegesen vállalt egy sor nem létező konfliktust. A tiltakozások hatására mondhatta volna: tessék kicsit várni, mindenki sorra kerül. Ehelyett Patkós András például jogértelmezési kérdésekbe bonyolódott, azt állítván: "a nem felsőoktatási intézetben teljes munkaidőben alkalmazottak egyetlen pillanatra sem voltak jogilag kizárva a pályázás lehetőségéből. [...] Harminc, a felsőoktatásnak elkötelezett kiváló - nem felsőoktatási intézményben alkalmazott - kutató nyert Széchenyi-ösztöndíjat az első fordulóban".

GA - Ez az ösztöndíjnak nem tartalmi, hanem jogi aspektusa, amelybe belekerülhettek konfúz elemek, éppen azért, mert Magyarországon ilyen ösztöndíj még nem volt. Patkós Andrásnak igaza lehet, hiszen először is sokan pályáztak azok közül, akik két intézmény alkalmazásában álltak. A törvény nem tiltja, hogy valaki két helyen legyen közalkalmazott. A második fordulóban azonban már nem volt feltétel, hogy a pályázónak egyetemen is állása legyen, csak az, hogy tevőlegesen vegyen részt a felsőoktatásban. Ebben már nem volt konfúzió - a jogi viszonyok időnként zűrzavarosak Magyarországon.

MCS - Igaz, hogy az akadémikusokat "lebeszélték" a pályázatról?

GA - Igaz. Kizárni nem lehetett őket, hiszen jogegyenlőség van. Egy ösztöndíj megszabhat korhatárt, tudományos kritériumokat, de nem zárhat ki valakit, aki minden tekintetben megfelelne, csak azért, mert többet ért el, mint más.

MCS - Ízléstelennek tartja, ha akadémikus pályázik Széchenyi-ösztöndíjra?

GA - A saját értékrendembe nem fér bele. Ez nem elvi álláspont, hisz joga van hozzá. Csakhogy önmérséklet is van a világon. Ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, hogy a formák és az önmérséklet adják meg a világ értelmét.

MCS - A Széchenyi-ösztöndíj létrehozása teljesen ellentétes előjelű reakciókat váltott ki a felsőoktatásban. A pozitív példa a Budapesti Műszaki Egyetem, amelynek vezetői belátták, a különböző generációk nemcsak egymás rovására járhatnak jól, a differenciálás érdekében pedig belső forrásokra is lehet építeni. Úgy határoztak, hogy a vezető beosztású profeszszorokat megkérik, ne pályázzanak, kárpótlásul az ösztöndíj összegének megfelelő pótlékot szavaztak meg számukra. A szegedi bölcsészkar egyik tanszékén ezzel szemben elbocsátással fenyegették meg azokat, akik pályázatot nyernek. Fölkavarodott hát az állóvíz.

GA - Ha volt a Széchenyi-ösztöndíjnak filozófiája, az valahogy Kossuthéra emlékeztet engem - mármint Széchenyi és Kossuth vitájára gondolok. Széchenyi a világot fizikai realitásnak képzelte: én meglököm a szomszédomat, az nekiesik az asztalnak, az asztal feldönti a széket satöbbi. Kossuth ezzel szemben kémiai folyamatokban gondolkodott: ha belehelyezünk egyetlen elemet a vegyületbe, átalakul.

MCS - Csak az nem mindegy, hogyan!

GA - Ha ügyetlen a kémikus, akkor felrobbanhat a kémcső. A Széchenyi-ösztöndíj kurátoraként igyekszem megkülönböztetni egymástól a használható észrevételeket és az indulati elrugaszkodásokat. A kritikai hangok egy részét a természetes - általam megértett, de nem elfogadott - irigység gerjeszti. Más ellenvetések inkább a hatalmi játék részei. Létrejött ugyanis egy jelentős juttatásokkal dolgozó rendszer, amely nem áll egyik lobbi ellenőrzése alatt sem.

MCS - Lobbin a "főrendeket" kell érteni?

GA - Az akadémikusok egy részét nyilvánvalóan zavarhatta. Tudok róla, hogy az egyik osztályülésen a tagok egy része azt az álláspontot képviselte, hogy aki Széchenyi-ösztöndíjat kap, azt nem lehet majd akadémikusnak jelölni. Természetesen ők sem képeznek homogén egységet, hisz a kurátorok közt is van négy akadémikus. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke mindig is támogatta az ösztöndíjat, felismerve jelentőségét. Zavarhatta az ösztöndíj az egyetemek gazdasági igazgatóinak egy részét, hisz a belső hierarchiát az tartja fenn, hogy ők rendelkeznek az intézmény pénzével.

MCS - Ha jól értettem, a "természetes irigységet" ön némileg elnézően szemléli?

GA - Igen. A kevés embert megmozgató szegedi aláírásgyűjtést, amelyet - ha jól tudom - Kristó Gyula és Makk Ferenc kezdeményezett, emberileg megértem. A korhatár tágítása segít majd a problémáikon. Kristó azonban olyat is tett, ami etikailag igen nehezen tolerálható: maga ugyan demonstratívan beküldte a pályázatát, másnak azonban nem volt hajlandó ajánlást adni. Ezt inkollegiálisnak gondolom, amit a - hangsúlyozom: érthető - irigység már nem indokol. Az ellenvetések és az összeütközések ereje egyébként jelentéktelen a Széchenyi-ösztöndíj tudománypolitikai jelentőségéhez mérten. Sőt már-már abszurd a helyzet, hiszen kétmilliárd forint végre azokhoz kerül, akik igazán megérdemlik. Megvan a pénz, el lehet nyerni, ám kiderült, a hierarchikus érdekek védelme némelyek számára fontosabb, mint a teljesítmény alapján kiérdemelt pénz.

MCS - Lát-e összefüggést a professzori kinevezése körüli hercehurca és a kurátori tiszte között?

GA - Nem tudom. Tény, hogy az ELTE-n két ember körül volt kisebb - egyébként tisztességesen lezárt - huzavona: az egyik én voltam, a másik egy kitűnő fiatal biológus, Szathmáry Eörs, aki két héttel a szavazás előtt vehemensen védelmébe vette a Széchenyi-ösztöndíjat, sőt a korhatár lejjebb szállítását követelte.

MCS - Feltételezem, hogy a felsőoktatás kulcsszereplőit nem érhette váratlanul a Széchenyi-ösztöndíj. Milyen előzetes egyeztetés történt?

GA - A Rektori Konferenciát tájékoztatták a koncepcióról. A konkrét feltételeket azonban miniszteri rendelet szabályozza, ezek kimunkálásába annak idején többen is beleszóltak, de nem ismerem a részleteket. A törvény módosításának parlamenti vitája - amennyire emlékszem - eléggé eseménytelen volt.

MCS - A törvény úgy rendelkezik: a minimálbér ötszöröse az ösztöndíj összege. Hogyan lett végül nyolcszorosa?

GA - Nem tudom.

MCS - Az ösztöndíj védelmében a minisztérium részéről az az érv is elhangzott, hogy talán megelőzhető lenne általa jogi és közgazdasági tanszékek magántanácsadói irodákká alakulása. A már működő gazdasági társaságok "oktató-vállalkozóit" nem kellett volna valamiképpen kizárni a pályázók sorából? Például olyan módon, hogy nem jogi státust, hanem óraszámot kellett volna előírni a pályázati feltételek között.

GA - Ez ugyanaz az etikai probléma, amely az akadémikusokkal kapcsolatosan már felmerült. A kuratórium nem játszhatja el sem az erkölcscsősz, sem a nyomozóhivatal szerepét, hiszen máskülönben beláthatatlan szempontrendszert kellene érvényesítenie. Csak az önmérsékletre hagyatkozhattunk. Az ösztöndíj nem szociális kompenzáció. Azért sem kaphatja meg valaki, mert három gyereke van, de azt sem utasíthatjuk el, aki sokat keres. Nem határozhattuk meg a feltételeket óraszámban, mert akkor esélytelenek lettek volna azoknak a kis szakoknak az oktatói, akik eleve kevés kurzust tartanak. Egy kínai vagy finnugor szak képzési folyamatát nem lehet összevetni a közgazdasági vagy jogi karok iparszerű képzésével. Egy kínai nyelvészeti kurzus lehet, hogy csak heti kettő vagy négy óra - a hallgatók csekély száma meg a tanrend szerkezete miatt. A Széchenyi-ösztöndíjnak éppen az az óriási jelentősége, hogy úgy ad, hogy közben nem akar elvenni senkitől, ennyiben a reformkori ethosz örököse. A reformkori jogegyenlősítés hívei sem úgy képzelték, hogy meg kell fosztani jogaiktól a nemeseket, hanem úgy, hogy adni kell másnak is a szabadságból. A rendszerváltozást követő lassú és keserves átalakulást ez a koncepció nem a csonkolással gondolta kierőszakolni, hanem a belső kiválasztódás ösztönzésével, amely jobban alkalmassá teszi a felsőoktatást arra, hogy a nemzeti kultúra kiemelt jelentőségű hordozója legyen. Nincs adminisztratív kényszer, nem akarja senki megerőszakolni a résztvevőket - a Széchenyi-ösztöndíj: lehetőség.

MCS - A főiskolai oktatók azonban csaknem esélytelenek. A statisztika azt mutatja, hogy a nyertes pályázóknak csupán öt százaléka főiskolai oktató. Nem terveznek számukra valamiféle kompenzációt?

GA - Lehet, hogy fájdalmas belátni, de a főiskolai oktatók minősítettségben, teljesítményben általában gyengébbek, mint az egyetemi oktatók. Más-más képzési szinten dolgoznak. Egy ilyen ösztöndíj nem arra való, hogy ezt a szintkülönbséget áthidalja. Aki főiskolára megy tanítani, az tudhatja, hogy nem egyetemen van.

MCS - Nyilván. A főiskolai képzésnek azonban nincs meg az őt megillető helye a felsőoktatásban, csupán az egyetemi oktatás "szolgálóleánya".

GA - Nem a képzés szempontjából közelíteném meg a kérdést. A főiskolák sok esetben a létező gazdasági igényekre építkeznek: olyan embereket bocsátanak ki, akiknek elegendő a főiskolai képzettség. A főiskola mint intézmény ennyiben rendkívül fontos. A Széchenyi-ösztöndíj azonban az oktatómunkát és a tudományos teljesítményt honorálja. Márpedig az az ember, aki főiskolán tanít, nem a tudományra oktat, hanem egy alkalmazott szaktudásra. Ez a felsőoktatás szerkezetéből adódó munkamegosztás.

MCS - Csakhogy a pályázati kiírás a felsőoktatásnak elkötelezett oktatókra számít, nem csupán tudósokra.

GA - Minden pályázó pontszámainak a felét a munkatervre kapja. A munkaterv pedig lehet akár valamely felsőoktatáson belüli újfajta tevékenység is: új szak, új diszciplína meghonosítása. Vagyis ilyen munkatervvel számításba jöhetnek a főiskolai oktatók is. A szakmai múlt értékelésekor azonban a tudományos teljesítmény a meghatározó, érthető módon, hiszen azt, hogy valaki mit akar, az hitelesíti, amit már addig megcsinált.

MCS - Mit gondol, milyen következményekkel járhat az a megkötés, hogy annak, aki elnyeri a Széchenyi-ösztöndíjat nem lehet majd oktatói másodállása? Az - egyébként nagyon is rendjénvaló - feltétel azt eredményezheti, hogy azok a vidéki intézmények, amelyek a budapesti oktatók "haknijára" épülnek, oktató nélkül maradnak.

GA - Nagyon valószínű, hogy - már csak az öszszegszerűség miatt is - inkább az ösztöndíjat választják majd. A magukra maradt vidéki intézmények pedig kénytelenek lesznek a fiatal oktatók felé nyitni. Nagyon jól ki van találva a rendszer: új szakok, új diszciplínák előtt tárulnak ki a kapuk. Az eddig kényszerpályán vergődő intézmények a Széchenyi-ösztöndíjjal egyidejűleg létrehozott, pályázati úton elnyerhető pénzek segítségével is maguk alakíthatják át a képzési struktúrájukat.

MCS - Szándékoznak tudománypolitikát is beépíteni az elbírálás szempontrendszerébe? Arra gondolok, hogy egyes preferált tudományágak művelői közül esetleg többen nyerhetnek majd.

GA - Nem lesz ilyen rangsor, nem is lehet. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a tudományterületek között - élő és élettelen természettudományok, társadalomtudomány - egyenlően osztottuk el az elnyerhető pályázatokat. A jelenlegi gyakorlat tehát az, hogy a tudományterületek egymással nem versenyeznek, hiszen ép ésszel nem is lehetne egy ilyen "verseny" szempontjait megállapítani. Minden egyes pályázatot négy bíráló néz meg. Kettő értékeli a munkatervet, kettő az oktatói és a publikációs tevékenységet. Ha a két-két bíráló által adott pontszámok között harminc százaléknál nagyobb az eltérés, bevonnak egy harmadik szakértőt. Ezek technikai apróságnak tűnhetnek, de nagyon lényeges részletek. A személyes ellenségeskedést és az értéktorzulásokat próbáltuk kiküszöbölni általuk.

MCS - Az elutasított pályázók közül többen sérelmezték, hogy nem tudhatták meg, ki volt a bírálójuk.

GA - A kurátorok személye és az egyes szakterületek vezető szakértőinek neve ismert volt és lesz is. Éppen elég ember adta a nevét és az arcát a döntéshez. Nem lenne jó, ha a bíráló személye is ismertté válna - felesleges lenne tovább perszonifikálni az eljárást.

MCS - Lehetne-e finomítani az elbírálás rendjén? Kiküszöbölhető-e, hogy mondjuk a klasszika-filológusok közül csupán egy-két kiváló kaphat, míg a politológusok közül a közepesek is. A példa esetleges.

GA - Ez nem következhet be. A nagy tudományterületek kisebb tudományágakra bomlanak. Mondjuk, ha a társadalomtudományok összesen 163 pályázatot nyerhetnek el, akkor a beérkezett pályázatok arányában előre meghatározzuk, hogy az irodalmároknak, a nyelvészeknek, a történészeknek és a többieknek ebből mennyi jut. Ha mondjuk, az esztéták harmada nyerhet, akkor hat esztétából meg fogja kapni kettő, függetlenül attól, mennyi a nyerő pszichológus. Létezik azonban alku a tudományágak között - ha úgy tetszik, nevezzük ezt tudománypolitikának.

MCS - Mondana példát?

GA - Hogyne. Ha például az a helyzet, hogy egy adott területen tíz pályázó nyerhet, nem tehetjük meg, hogy az egyik művészeti felsőoktatási intézmény kitűnő vezetőjének - aki mondjuk kilencedik helyen áll a rangsorban - adunk ösztöndíjat, a másiknak - aki meg alig lemaradva a tizenegyedik - nem. Azonnal az a látszat keletkezne, hogy nem az egyének, hanem a művészeti ágak között rangsorolunk. Ilyenkor, ha van olyan vezető szakértő, aki azt mondja: nekem tizenhárom helyem van, de meghúzhatom a határt tizenkettőnél is, mert azon túl amúgy is jóval gyengébb a mezőny - máris létrejött az alku. `szintén mondom: nincsenek véres vitáink. A problémát inkább azok az esetek okozzák, amikor valaki nem kerül be az ötszáz kedvezményezettbe, jóllehet valamilyen szempontból ez rendkívül méltányos lenne. Erre azt a megoldást találtuk, hogy a listákat a vezető szakértők állítják össze ugyan - a bírálók pontszámai alapján -, de minden kurátornak van egy-egy helye, amelyre azok közül jelölhet, akik közvetlenül a ponthatár alatt vannak.

MCS - Milyen szempontok tehetnek méltóvá valakit az ösztöndíjra, aki egyébként nem felelt volna meg?

GA - Mondjuk tudom egy kitűnő tudósról, hogy néhány éve súlyos agyműtéten esett át. Hosszú ideig lábadozott, de most már teljes energiával dolgozik. Az elmúlt öt évben nyújtott teljesítménye azonban gyengébb, hisz lassan épült fel. Nem érdemli-e meg az ösztöndíjat?

MCS - Tehát mégiscsak vannak szociális szempontok.

GA - Ötszázból tizenegy esetben igen. Egy kurátor egy "szociális esetért" felelős. Sok lenne? A rendszeralkotók szeretnek abban hinni, hogy a dolgok tökéletesen racionalizálhatók. Holott sokkal esendőbbek vagyunk annál, mintsem hogy egy totálisan gépies világban jól érezzük magunkat. Az egész XX. század arról szól, mennyire veszélyes a tökéletesen ésszerűen elgondolt világ. Vannak furcsa emberi sorsok. S néha jól jön egy kicsinyke - ellenőrzött és korlátozott - lehetőség arra, hogy érvényesítsük az esendőség jogát. Nem baj, ha az ember kicsit uralja a maga teremtette rendszert, és paradoxonként fogalmazva: érvényesíti az irracionális racionális kontrollját. Az első esetben egyébként nem éltem ezzel a jogommal, a második alkalommal igen, akárcsak a többi tíz kollégám. A kuratóriumi ülésen egyébként valamennyien megindokoljuk a döntésünket, de a nyilvánosság elé soha nem kerülhet, kik voltak a méltányosság "tárgyai".

MCS - Mit szól azokhoz a pártos bírálókhoz, akik politikai jellegű osztogatást sejtenek a kulisszák mögött?

GA - A Magyar Rádió egyik szélsőjobboldali hangütést sem nélkülöző műsora valóban vádolt minket ilyesmivel. Gondolni mindent lehet ugyan, de vannak tények. A Széchenyi-ösztöndíj pályázatait minden alkalommal összességében százötven-százhatvan szakértő bírálja el. Egy részük akadémikus, nagydoktor, s mindenki tudományos fokozattal rendelkezik. Szakértelmükhöz nem férhet kétség. A rendszer működése az esetlegesen felmerülő emberi elfogultságokat is minimalizálja. Márpedig nincs Magyarországon politikai párt, amely homogén módon ennyi kitűnő tudóst elő tudna állítani mint saját hívét. Egy-egy alkalommal nagyjából másfél ezer ember pályázott. Ki tudja ennyi szakemberről, mi a pártállása? Aki közelről megnézi a nyertesek névsorát, találhat közöttük a közéletből is ismert neveket, például olyanokat, akik az előző kormány idején nagykövetek voltak. Az ösztöndíjat nem politikai, hanem szakmai teljesítményük alapján nyerték el.

MCS - Mit gondol, mi lesz a sorsa a Széchenyi-ösztöndíjnak? Azért kérdem, mert - akár dicsérik, akár szidják - kezdettől a szabaddemokraták nevével kapcsolódott össze.

GA - A Széchenyi-ösztöndíj szerepel a felsőoktatási törvényben, aki tehát mondjuk el akarná törölni, annak törvényt kell módosítania. `szintén szólva nem is nagyon érteném az indokait, hisz ez volt az egyik legfontosabb dolog, ami a felsőoktatásban mostanában történt. Kétezer kiváló kollégámnak legalább négy évig nem kell anyagi problémákkal megküzdenie. Aki erre erősebb ellenérvet talál, az szóljon. Valóban szabad demokrata miniszter nevéhez fűződik a létrehozása, mégis, ez az ösztöndíj olyan, akár a lakmusz: biztosan mutatná, hogy aki megszünteti, az gyűlöli az értelmiséget. De hát szerintem továbbra is felsőoktatás-barát politika lesz Magyarországon - egyszerűen azért, mert ez az ország érdeke.

MCS - Nem is arra gondoltam, hogy bárki is megszüntetné: elég a pályázat feltételeit megváltoztatni, azokat miniszteri rendelet szabályozza.

GA - Csak olyan irányban lehet megváltoztatni, amellyel a minőségi kritériumok semmisülnének meg. Jelenleg mindenki pályázhat, aki a felsőoktatáshoz kötődik. Az elnyerhető pályázatok harmadánál az életkori megkötés is megszűnik. Egyetlen lényegi módosítás lehetséges: a PhD - mint feltétel - eltörlése. Onnantól a Széchenyi-ösztöndíj értelmét veszti, hisz pontosan azért jött létre, hogy a nemzeti kultúra a XXI. században is versenyképes legyen. Ehhez pedig elismert, honorált teljesítményekre van szükség.


Széchenyi professzorok

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu