BUKSZ - 8. évfolyam, 4. szám (1996. tél)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Perlekedô tudáselméletek
Szegedi Péter

Jegyzetek

 A címet Farkas János egyik könyvének külsô borítójáról loptam. 1 Azért kell hangsúlyoznom, hogy a külsô borítóról, mert a belül szereplô "Pörlekedô tudáselméletek" valamiért már jóval kevésbé tetszik. Az itt következô írás alapkérdését azonban nem e könyv vetette fel bennem, noha fô problémám a tudományfilozófiával nagyjából ugyanaz, mint Farkas Jánosé, aki a következôképpen fogalmaz: a tudományszociológián belül "nemcsak a makro- és mikroirányzatok, de ezek külön-külön is további <<paradigmákra>>, modellekre, irányzatokra estek szét". 2 Hogy ez a legnagyobb problémám, az nem a könyv olvasásakor tudatosodott bennem, hanem valamivel korábban.
  Mint a tudományfilozófiával foglalkozók fiatalabb nemzedékének tagja, természetesen nem vehettem részt az 1960-as évek második felében a Bence, Kis és Altrichter által szervezett tudományfilozófiai kör munkájában, az 1970-es évek elején nem olvashattam kéziratos formában Bence György disszertációját. Ugyanígy nem érintett (sem akkor, sem késôbb) Farkas János és társai tudományelméleti munkássága, mert ôk valahogy lényegében mindig kívül estek a számomra fontos áramlaton. Ennek talán az az oka, hogy én a (természet)tudományok felôl jöttem, míg az ô megközelítésük tudománypolitikai jellegűnek tűnt. A tudomány/tudásszociológia persze az 1970-es évek végén felkeltette érdeklôdésemet, de szinte kizárólag radikális angol formájában. Hasonlóképpen kevésbé érintettek Hársing László munkái, amelyek inkább a logika felôl közelítettek - és bár egy ideig közös ideálunk volt (gondolok itt Mario Bungéra) -, én a magam részérôl a kevésbé formális megközelítések felé fordultam.
  Mindazonáltal az én (de nemcsak az én) szememben a tudományfilozófiát az 1980-as évek elsô felének a Filozófiai Oktatók Továbbképzô és Információs Központja által szervezett visegrádi tanfolyamai óta elsôsorban Fehér Márta 3 jelenti. Most is ôrzöm és óráimra magammal viszem - bár már nem nagyon használom, mert fejbôl tudom - az akkori elôadásairól készített jegyzeteimet. Neki és Hronszky Imre szerkesztôi tevékenységének köszönhetôen vannak (inkább voltak) leginkább jelen a magyar filozófiai irodalomban tudományfilozófiai témájú cikkek, elsôsorban a Filozófiai Figyelôben és mellékleteiben. 4
  Ha már itt tartunk, megjegyezném, hogy a nemzetközi filozófiai irodalomban a tudományfilozófia aránya sokkal magasabb, mint nálunk. Ennek oka egyrészt az, hogy a politikai repressziót szenvedett magyar filozófusok között több tudományfilozófiával is foglalkozó volt, másrészt azonban filozófiai életünk történetének egyéb jellegzetességei - itt most talán nem részletezendô módon - szintén ebbe az irányba vezettek. Tény, hogy Magyarországon eddig egyetlen igazi tanszékként elismert tudományfilozófiai műhely sem volt például a felsôoktatásban - most talán alakulna egy-kettô Budapesten, de az is lehet, hogy a felsôoktatás jelenlegi "fejlesztése" során írmagjuk sem marad. Az MTA Filozófiai Intézetében évekkel ezelôtt megszűnt az ismeretelméleti osztály, ahol tudományfilozófiával is foglalkoztak. Ami mindenezek után marad, az egyének lazán összefüggô csoportja, melyet jórészt Fehér Márta szellemisége és néhány fiatal szervezôkedve tart életben. E csoport egyik összejövetelén, amelyen Fehér Márta tartott elôadást, jöttem rá, hogy mi a legnagyobb bajom a tudományfilozófiával. Ennek megvilágításához azonban elôször fel kell tennem a következô kérdést:
  Milyen tudományképek élnek ma a (természet)tudományban, illetve a tudományfilozófiában? E kettôt élesen meg kell különböztetnünk, mert közöttük - és ez Magyarországra fokozottan áll - jelentôs fáziseltolódás van. Nem csupán az idôbeli eltolódásra kell ügyelnünk, hanem arra is, hogy míg a tudományfilozófiai elméletek legalább önmagukban megpróbálnak egységesek lenni (egymástól azonban - mint már írásom elsô bekezdésében céloztam rá - jelentôsen eltérnek), addig a (természet)tudomány önképe távolról sem koherens.
  A (természet)tudományban ki nem mondott formában még ma is jelen vannak a mechanisztikus paradigma egyes elemei. A világot sokszor titokban most is fizikai testekbôl állónak gondolják, amely testek a köztük fellépô erôk hatására, viszonylag egyszerű törvényeknek engedelmeskedve, teljesen meghatározott módon mozognak. Ez a kép áll a világ megismerhetôségével kapcsolatos korlátlanul optimista megnyilvánulások mögött, amelyek azonban mind ritkábbak, és egyre inkább szégyellni valók. A mechanisztikus képet ugyanis már maga a fizika is több oldalról érvénytelenítette századunkban. És akkor még nem beszéltünk például a mostani évtizedek környezeti problémáiról, valamint - ehhez kapcsolódóan is - a tudomány megváltozott társadalmi értékelésérôl. Viszont talán éppen ez utóbbi is hozzájárul a mechanisztikus felfogás zárványainak 5 fennmaradásához, hiszen a tudományról a mechanisztikus felfogásnál szebb képet alkotni nagyon nehéz lenne.
  A (természet)tudományban a mechanisztikus paradigma mellett nyomokban jelen van annak machi kritikája is. Elsôsorban akkor alkalmazzák, ha problémák jelentkeznek az említett fizikai entitásokkal, erôkkel és folyamatokkal kapcsolatban. Ekkor mindig visszatérnek a machi érzetekhez - manapság inkább az abszolútnak tartott mérési eredményekhez -, azok matematikailag ökonomikusan összefoglalt kapcsolataihoz, és igyekeznek elfeledkezni az okságilag követhetô folyamatok ábrándjáról. Ez persze nem mindig sikerül.
  A tudományfilozófiában ma élô tudományképek közül a legrégebbi talán a részben szintén Ernst Mach nyomán elinduló Bécsi Kör felfogása. Leegyszerűsítve, e szerint a tudomány empirikus - mindenki (de legalábbis a kompetens személyek) által tapasztalható - tényeken alapul, amelyekbôl induktív általánosítások útján logikailag összefüggô állításrendszereket (elméleteket) konstruálhatunk, elsôsorban elôrejelzések készítésére. A tudomány haladása - mind az adatok gyűjtése, mind az elméletek fejlôdése szempontjából - kumulatív jellegű. Mindezek mögött egyetlen lényegi tulajdonság húzódik meg, amely megkülönbözteti a tudományt minden mástól: az igazolás kényszere, amely szerint minden tudományos állítást empirikus állításokra kell tudni visszavezetni és ezen a módon ellenôrizni.
  Bár rendszerint azt tanítjuk, hogy a Bécsi Kör nem tudta teljesíteni saját programját, ez a kép ma is komoly mértékben ott van a természettudósok fejében, akik kevéssé törôdnek a logikai és filozófiai finomságokkal. Ez utóbbi miatt valószínűsíthetô, hogy a neopozitivizmus jelenléte a modern tudományban nem a Bécsi Kör által írott művek tanulmányozásának és elfogadásának köszönhetô, hanem sokkal inkább azzal magyarázható, hogy e felfogás kialakulása a század elsô harmadában lejátszódó tudományos forradalmakkal párhuzamosan ment végbe, és így e tudományfilozófiai gondolatkör és a mai tudomány bizonyos közös történeti gyökerekbôl táplálkozik. Nem zárható ki azonban, hogy abban az idôben a tudósok idônként olvastak filozófusokat, és így átvették - ha nem is teljesen következetesen - a terminológia egy részét is. Egyik fizikaprofesszorom kifejezetten gyakran használta például magát a verifikáció szót, bár - ha jól emlékszem - nem csupán az empirikus igazolást, hanem a deduktív bizonyítást is így nevezte. De a fizikában nem csupán a verifikációs kritérium (elv) van jelen, hanem a verifikációs (jelentés)elmélet is, amely szerint a fizikai fogalom értelmét a mérésére szolgáló eljárás adja meg. Persze megint mondhatjuk, hogy itt még csak nem is a Bécsi Kör hatásáról van szó, hanem Machéról, aki annak idején a Monarchia fizikatankönyveit írta. A Bécsi Kör elképzelései közül jó néhány jelen van a hivatásos tudományfilozófiában is, elsôsorban talán az analitikus hagyományban. Ugyanez vonatkozik a késôi Carnap nézeteire. Konfirmációs elmélete szintúgy él a mai természettudományban és tudományfilozófiában.
  Hempel vagy Quine késôbbi vizsgálatai a konfirmáció paradoxonait, az elméletek szerepét vagy a tapasztalati és elméleti fogalmak flexibilis összekapcsolódását illetôen ismeretlenek maradtak a természettudósok elôtt. Ennek feltehetôleg több oka is van. Az egyik ilyen ok lehet, hogy ezek a vizsgálódások erôsen építenek a korábbi tudományfilozófiai hagyományokra, gondolatmenetekre, terminológiára, ezáltal nem szakmabeliek számára nehezen érthetôk, komolyabb energia- és idôbefektetést igényelnek. Ennél keményebb oka lehet azonban a nem ismerésnek az elhárítás. E vizsgálatok eredményei ugyanis megfosztják a tudományt végsô és biztos alapjaitól. Kiderül például, hogy nincsenek elméletekkel nem terhelt, minden körülmények között fennálló, a kísérleti naplókban egyszer s mindenkorra rögzített tények; ha mégis adottnak tekintünk bizonyos empirikus adatokat, azok többféleképpen is értelmezhetôk stb. Nagyon nehéz átélni a korábban meglévô biztos alapok elvesztését, és a tudósok - érthetô módon - nem szeretnének ebbe a helyzetbe kerülni. A tudományfilozófusok számára természetesen e két ok nem áll fenn, így ôk - beleértve az analitikusokat is - szerencsére számításba veszik az említett eredményeket.
  Pontosan ugyanez a helyzet Popper kritikájával is az indukciós elvre és a verifikáció logikájára vonatkozóan, ezek az elemzések is ismeretlenek a természettudósok elôtt, ráadásul a falszifikációs kényszernek mint normának azonban nyomát sem lelhetjük a tényleges tudományban. A tudománynak ehhez a következetes nem popperi működéséhez képest kissé meglepônek tűnhet, hogy a tudományfilozófiában viszont még ma is léteznek popperiánusok.
  Innentôl kezdve még fokozottabban érvényes, hogy a tudományfilozófiai vizsgálatok, eredmények, hipotézisek és elméletek nem csupán ismeretlenek a mai természettudományban, hanem - ha megpróbáljuk megismertetni - alapos ellenkezést váltanak ki. A Kuhn-féle paradigmatikus normál tudomány (amelyben a tudomány csupán rejtvényfejtés) vagy az inkommenzurabilitás (azaz az azonos területekre vonatkozó egymást követô elméletek összemérhetetlensége és ezzel együtt a fejlôdés értelmezhetetlensége) éppoly elfogadhatatlan kép a kutatók számára, mint Lakatosnak a negatív heurisztikáról tett állításai (hogy ugyanis a tudósok ravasz segédhipotézisek révén hosszú idôre megmenthetik az elméletet, még ha az késôbb végül elvetendônek bizonyul is), Feyerabend anarchizmusa vagy a szociológiai megközelítések. És itt már nem hivatkozhatunk arra, hogy ezek az elméletek érthetetlenek a nem filozófus kutatók számára. Kuhn könyve - minden új fogalmával együtt - tökéletesen élvezhetô elôképzettség nélkül (a korábbi tudományfilozófiai munkákkal szemben ezt többen olvasták is a természettudósok közül), Feyerabend szellemessége akárkit megragadhatna. Az ellenállás oka az, hogy ezek az elméletek nem csupán a biztos és objektív alapoktól fosztják meg a tudományt, de sok (Feyerabendnél minden) egyéb nimbuszától is.
  Márpedig a tudományfilozófia és az igényes tudománytörténet ma ezekrôl a tudományfejlôdés-elméletekrôl szól. Arról, hogy kimutathatók-e Kuhn paradigmái az egyes diszciplínák történetében, milyen hallgatólagos vagy explicit világnézeti, módszertani stb. elôfeltevések azonosíthatók az egyes tudománytörténeti korszakokban. Felismerjük-e, egyáltalán felismerhetjük-e belülrôl a paradigmából kilógó anomáliákat egy adott tudománytörténeti szituációban? Milyen szerepe van a halmozódó anomáliák nyomán kitörô válságoknak a tudomány történetében? Hogyan tekintettek különbözô paradigmákban dolgozó kutatók ugyanarra a tudományos témakörre? Megérthetjük-e egyáltalán a régi korok tudósait? Milyen szociológiai jellegű következményei vannak a tudós közösségek tudományos forradalomban játszott kuhni szerepének? Módosítható-e a kuhni elmélet oly módon, hogy jobban illeszkedjen a tudománytörténeti tapasztalatokra?
  Adekvátabb-e a kuhni képnél a Lakatos-féle tudományos programok metodológiája, hiszen ezek működésére is találunk jó példákat a tudománytörténetben? Ki tudjuk-e mutatni tényleges tudománytörténeti anyagon az egy program története során végig megmaradó kemény magot és az azt védô heurisztikát? Meg tudjuk-e állapítani egy tudományos programról a lakatosi kritériumok alapján, hogy az fejlôdô vagy hanyatló állapotban van-e, és az így nyert minôsítések megfelelnek-e a tudományos közösség ismert vélekedéseinek? Tudunk-e az Euler-tételen 6 kívül további racionális rekonstrukciókat készíteni a tudomány történetébôl? Meggyôzôek-e Lakatos példái a döntô kísérletek létezése ellen?
  Használhatók-e valamire a nem tudományfilozófus környezetünk bosszantásán kívül Feyerabend relativista állításai (anything goes)? Megúszhatjuk-e valahogy a tudomány teljes diszkreditálását? Hogyan lehet valóban demokratikussá tenni a tudományt?
  Igaza van-e Toulminnak abban, hogy nem a logikai racionalitás fejlôdését kell követnünk, hanem éppen fordítva, az adaptációban, a fejlôdésben kell megragadnunk a racionalitást, és a fogalmak darwini evolúcióját kell feltárnunk? Vagy esetleg Laudannak, aki szerint az elméletek racionalitásának és fejlettségének kritériuma nem a konfirmálhatóság vagy falszifikálhatóság, hanem a problémamegoldás hatékonysága?
  És végül a legfontosabb kérdések: melyik modellt fogadjuk el a fentiek vagy a meg sem említettek közül? Fel kell-e adnunk a tudomány racionalitásába és fejlôdésébe vetett hitünket, mint azt Kuhn és fôleg Feyerabend állítja, vagy megnyugodhatunk egy Lakatos-szerű megoldásban, esetleg kövessünk egy Toulmin- vagy Laudan-féle evoluciós modellt?
  Vajon miért érezzük úgy, hogy ez a sokféle kép, amely a tudományfilozófiában létrejött a tudományról, nem kielégítô? Vajon miért érezzük úgy, hogy a magyarázatról, a realizmusról, a racionalizmusról, a fejlôdésrôl lefolytatott évtizedes és igen alapos viták nem vezettek igazán eredményre? Miért érezzük úgy, hogy a tudományfilozófia válságban van? Miért érzem én és miért érzik sokan mások is egy nagy átfogó szintézis szükségességét? E kérdések megválaszolásához segítségül hívnám a tudományfilozófiának az utóbbi két évtizedben végbement történetét.
  A tudományfilozófiában ugyanis a hetvenes évek óta szokás beszélni egy tudomány- vagy tudásszociológiai fordulatról, vagyis a szociológia behatolásáról a tudományfilozófiába, ahol a behatolás után már csak az volt a kérdés, hogy a szociológia teljes egészében ki is szorítja a hagyományos tudományfilozófiát, vagy hagy még egy kis helyet számára. A tudományra vonatkozó szociológiai kérdésfeltevés azért persze nem ennyire új. Ez Marx óta legalábbis lehetséges volt, és nagyon erôteljesen meg is jelent e század harmincas éveitôl a tudománytörténet internalizmus-externalizmus vitájában. A többé-kevésbé a marxi felfogásból kiinduló filozófusok vagy akár iskolák (mint például a frankfurti) azonban maguk is különbözô tényezôket hangsúlyoznak a tudomány társadalmi meghatározottságával kapcsolatban. Elegendô talán itt a tudományszociológia alapítójának tartott Mertont említeni, aki a tudomány szervezeti-intézményi struktúrájának tulajdonított nagy jelentôséget kutatásaiban. Az utána következô elméletek döntô többsége makroszociológiai jellegű volt, nagy társadalmi folyamatokból kívánta levezetni a tudomány sajátosságait, ami egyáltalán nem könnyű feladat.
  Az elméletek aluldetermináltságára vonatkozó Quine-Duhem tézis, a tapasztalatok elméletterheltségének bizonyítása és különösen a tudós közösségeknek a kuhni képben felvillantott szerepe azonban lehetôséget adott a mikroszociológiai megközelítésekre is. A tudás ideologikus jellegét hangsúlyozó Mannheim tudásszociológiája még nem teljesen ilyen, de jó elméleti kiindulópontul szolgált az effajta irányzatok számára, az empirikus módszereket pedig át lehetett venni a néprajzból. És bekövetkezett az, amit írásom elején idéztem Farkas Jánostól: a tudásszociológia is hamarosan - egymással ugyan összefüggô - iskolákra esett szét.
  Nem kívánok itt kitérni az etnometodológiára, a relativizmus empirikus programjára, a szociálkonstruktivizmusra. Mindössze a tudásszociológia Bloor-féle erôs programjáról szeretnék néhány szót ejteni, amely mellesleg maga is több irányzatot hozott létre. Az erôs program 4 elven alapul: 1. A hit- vagy tudáselemek oksági magyarázatot igényelnek, ahol az okok lehetnek társadalmi vagy más típusúak. 2. Az igazság és hamisság, a racionalitás és irracionalitás, a siker és kudarc egyaránt pártatlan magyarázatot kíván. 3. A magyarázat stílusa szimmetrikus kell legyen, ugyanolyan típusú okokkal történik, mondjuk, az igaz és hamis vélekedések esetén. 4. Reflexívnek kell lenni: A magyarázat sémája alkalmazandó magára a szociológusra is. 7
  És ez az utolsó az a pont, ahol szeretnék visszatérni a szintézissel kapcsolatos kérdésekre. Miért nem vagyunk megelégedettek a tudományfilozófia jelenlegi állapotával? Meg kellene próbálnunk erre a kérdésre nemcsak a tudás- és tudományszociológia segítségével, de magának a tudományfilozófiának az eredményei alapján is válaszolni, vagyis reflexívnek kellene lennünk. Elégedetlenségünk oka, hogy nem tudunk egyetlen, egységes, logikailag koherens, határozott, legalább ideiglenesen véglegesnek és objektívnek tűnô megoldást adni a tudomány működése által felvetett egyes problémákra. Bennünk ugyanúgy él az igazi tudomány ideálja, mint akármelyik természettudósban. Az igazi tudomány objektív, az egyetlen igazságot közelíti, ennek következtében elméletileg egységes, továbbá bármely kérdésre határozott és helyes választ képes adni. Hiába olvastunk el tucatnyi tudományfilozófiai és -szociológiai tanulmányt - amelyek bizonyították, hogy az adott esetekben a tudomány szubjektív, következetlen, heterogén, eredményei esetlegesek, igazságát maga konstruálja stb. -, nem tudunk szabadulni ettôl az ideáltól. Persze a pártatlanság jegyében egyáltalán nem kell állást foglalnunk abban, hogy ezek az igények jogosak vagy sem, elegendô rögzítenünk a jelenlétüket és megadnunk eredetük okait.
  Ha az egymással összefüggô követelményekbôl most kiragadjuk mondjuk az egységes magyarázat igényét, akkor leszögezhetjük, hogy ez igenis jelen volt és van a természettudományban, még akkor is, ha a priori nem indokolható, tapasztalatilag pedig nehezen megerôsíthetô. Számomra az egyik legkézenfekvôbb példa a fizikában az egységes, egyetlen kölcsönhatás keresése, amelyben minden ismert hatás feloldódna - e jelentôs eredményekkel dicsekvô kutatási irány mai formája a Nagy Egyesített Elmélet (GUT) építgetése. Hogy pontosan mi a forrása e törekvéseknek a természettudományban, az most szempontunkból nem is olyan fontos, de az biztos, hogy nem magából a tudomány tárgyából ered, más szóval külsô tényezôknek tulajdonítható.
  A fentiekben lényegében azt állítom, hogy a hasonló tudományfilozófiai törekvések forrása viszont maga a tudomány légköre, önképe, ami tudományfilozófiai szempontból megint csak külsô tényezônek tekinthetô. A tudományfilozófiai, -szociológiai irodalmat olvasva e törekvés gyakran tetten érhetô. A tudományfilozófia és -szociológia egyszerűen olyan tudomány szeretne lenni, mint az általa vizsgált (elsôsorban természet-)tudományok. Tudomány-e azonban egyáltalán a tudományfilozófia? Erre vonatkozóan Bloor 4-es pontjának megfelelôen forduljunk magához a tudományfilozófiához. Persze rögtön felmerül a kérdés, hogy melyikhez? És itt egy kicsit a circulus vitiosushoz hasonló gondolatmenetbe kerülünk: mivel nincs egységes tudományfilozófia, ezért nem is tudja megválaszolni a saját tudományosságára vonatkozó kérdést. De akkor sem vagyunk sokkal kényelmesebb helyzetben, ha ettôl egy pillanatra eltekintünk, és megpróbálunk az egyes tudományfilozófiai felfogások alapján válaszolni. Az empirikus irányzatok kritériumait alkalmazva (amelyekrôl amúgy is tudjuk, hogy még a természettudományokra sem alkalmazhatók) azonnal kiderül, hogy a tudományfilozófia általánossági szintje a filozófia táján jár - talán nem véletlenül kapta ezt a nevet -, és így az empirikus igazolás elég nehezen megy vele kapcsolatban. Visszajutottunk tehát ahhoz a régi kérdéshez, hogy a filozófia vajon tudomány-e vagy sem.
  Paradigmatikusnak tekinthetô-e kuhni értelemben a tudományfilozófia? Azt hiszem, hallgatólagosan annak szokták hinni, hiszen sokan például magát a kuhni elméletet is paradigmaváltásként írják le, mondván, hogy a tudományfilozófia Kuhn elôtt csak az igazolás kontextusával foglalkozott, utána a felfedezésével, korábban egyértelműen empirista volt, ma már nem az stb. Véleményem szerint azonban nincsen tudományfilozófiai paradigma. Ahhoz ugyanis nem elég, hogy rögzítsük a tudományterület tárgyát - amúgy ez természettudományok esetén sem szokott mindig könnyű lenni -, az adott esetben magát a tudományt (bár abban sem vagyok biztos, hogy mindenki egyetértene ebben a tárgyban: egyes szociológiai vizsgálatok a maguk szempontjai szerint például nem találtak különbséget tudomány és ál-, helyesebben paratudomány között, ezzel pedig a tudósok és tudományfilozófusok egy része messze nem értene egyet). Egy normális paradigmában ezen túlmenôen egyetértenek abban, hogy melyek azok az objektumok, amelyeket vizsgálni kell (például testek), milyen alapvetô tulajdonságok és viszonyok jellemzik ôket (például mozgások, erôk), milyen módszerek adottak a vizsgálatokra (például meghatározott típusú kísérletek, matematika). Az utóbbi három évtized tudományfilozófiája környékén ezekben a kérdésekben nincsen egyetértés. Egyesek szerint a vizsgálandó objektumok mindenki számára hozzáférhetô - bizonyos kritériumoknak eleget tevô (hogy melyek ezek, abban sincs teljes egyetértés) - állítások és azok rendszerei, a vizsgálati módszerek pedig nyelvi-logikai jellegűek. Mások szerint a vizsgálandó objektumok - szubjektív vagy (megint mások szerint) objektív - tudáselemek, esetleg hitek, hiedelmek. Az ehhez tartozó vizsgálati módszerek lehetnek még mindig logikaiak, de bizonyos felfogások szerint inkább történeti vagy esetleg szociológiai jellegűek. Egyesek szerint a vizsgálandó objektumok (felfogástól függôen nagyon is különbözô) tevékenységek, mások szerint ún. tudományos problémák, megint mások szerint fogalmak, és valószínűleg még sorolhatnánk. Vagyis nincsen a tudós közösség által elfogadott paradigma a tudományfilozófiában. Ebbôl két dolog következhet. Az egyiket már említettem: a tudományfilozófia nem tudomány, és nem is lesz az. A másik eshetôség, hogy a tudományfilozófia jelenleg a Kuhn-féle preparadigmatikus állapotban van, és késôbb még akár tudománnyá is válhat, ha sikerül megalapoznia egy paradigmát.
  Természetesen a ma élô tudományfilozófiák még abban sem értenek egyet, hogy egy tudománynak (és így a tudományfilozófiának) egyáltalán paradigmával kell-e rendelkeznie. Bár a Kuhn-féle paradigmának, a lakatosi kemény magnak és a Laudan-féle kutatási hagyománynak vannak közös vonásai, mégsem azonosak és azonos funkciójúak, más tudományfilozófusok pedig esetleg egyáltalán nem fordítanak rájuk figyelmet. Továbblépve felvethetjük, hogy ha nincsenek is paradigmák, vajon teljesülnek-e a tudománnyal szemben támasztott egyéb - nem kuhni - kritériumok a tudományfilozófia vonatkozásában. Azt hiszem, ezekkel sem járunk jobban. Az egyes tudományfejlôdés-elméleteket minôsíthetjük például Lakatos-féle kutatási programoknak, de ha összehasonlítjuk ôket a természettudományokban fellelhetô - a lakatosi modellre valóban hasonlító - programokkal, akkor látni fogjuk, hogy a tudományfilozófiai programoknak nincsen történetük, haladásuk, kevéssé alkalmazzák ügyesen a kemény magjukat védô heurisztikát, létrejöttük óta leginkább mozdulatlanul egy helyben állnak. Ha pedig a fejlôdéssel vagy hanyatlással kapcsolatos lakatosi kritériumokat alkalmazzuk rájuk, akkor kiderül, hogy már születésük pillanatában degeneráltak voltak, mert mindig is több tényt magyaráztak utólag, mint amennyit elôre megjósoltak. A legjobban tehát megint akkor járunk, ha a tudományfilozófiát nem minôsítjük tudománynak. Ha mégis azt szeretnénk, hogy a tudományfilozófia tudomány legyen - és úgy tűnik, sokan ezt szeretnék -, akkor legalább idôlegesen fennálló és nagyjából egységesnek látszó paradigmát (programot, hagyományt) kellene teremteni, amelyet sikerei folytán elfogadna a tudós közösség.
  Hogyan elégíthetô ki a tudományfilozófiában az egységesség követelménye (ha egyáltalán)? Kétféle módon. Vagy kialakítunk egy olyan koncepciót, amely kizárólagos magyarázatot ad, és elveti a mások által létrehozott magyarázatsémákat, vagy megpróbáljuk a mások és magunk által kialakított magyarázattípusokat összefüggésbe hozni, egységes rendszerbe foglalni, szintetizálni. A tudományfilozófiában leginkább az elsô variációra történtek eddig kísérletek. Miért? Nos, a válaszhoz nyilván sok mindent össze kellene hozni, ehelyett itt most kénytelen vagyok megelégedni egy - elismerem, enyhén szólva naiv módon - szociologizáló megközelítéssel. E szerint Bloor szellemében el kéne készíteni egy-két esettanulmányt. Ha meg lehet kérdezni a fizikusokat, hogy egy döntô jelentôségű, de vitatott mérést miért nem ismételnek meg pontosan; ha meg lehet kapni azt a választ, hogy nem fizetôdik ki (ha ugyanis reprodukálják a vitatott eredményt, akkor nem ôk kapnak Nobel-díjat, hanem aki elôször mérte, ha viszont nem ugyanazt az eredményt kapják, akkor 1:1-es állásban egy véget nem érô, kínos perpatvar közepébe kerülnek), 8 akkor hasonló kérdéseket fel lehetne tenni az ilyen interjúk készítôinek is. Ez nem állt módomban, de bizonyos következtetéseket az elkészült munkák alapján is le lehet vonni.
  A tipikus - lehet, hogy kissé karikaturisztikus - kép, véleményem szerint, a következô. Az ember elkezd tanulni egy (lehetôleg angolszász) egyetemen, és egy idô után valamilyen okból tudományfilozófiával, -szociológiával foglalkozik (tényleg igazságtalan és rosszmájú analógia: kritikus abból lesz, aki nem tud zenélni, festeni vagy színdarabot rendezni). Minél elôbb PhD oklevelet kell szereznie, mert anélkül nem kap állást. Lehetôleg könyvet is meg kell jelentetnie, mert ez ma már követelmény. Mindehhez valami újat kellene kitalálni. Az egységesség, koherencia követelményét a bírálók számon kérhetik; viszonylag könnyen kimutathatják, ha a dolgozat nem ilyen - meg kell tehát teremteni az egységet. A szintézishez rengeteg mindent el kellene olvasni (esetleg még európai filozófusokat is), ami nagyon idôigényes - miközben már családot kellene alapítani -, és az eredmény roppant kétséges, hiszen a bírálók pontról pontra kimutathatják: ezt sem te találtad ki, ezt mondták már mások is stb. stb. Következésképpen az egységet más módon kell elôállítani. Mindenekelôtt ki kell találni néhány (legalább egy) új fogalmat, vagy át kell hozni valahonnan egyet, amit a tudományfilozófiában még nem alkalmaztak. (Ez az oka annak, hogy a tudományra Toulmin szerint jellemzô fogalmi evolúció segítségével sem tudjuk a tudományfilozófiát tudományként azonosítani, ugyanis a tudományfilozófiában a fogalmak - talán csak egyelôre - nem evolválnak, hanem túlburjánzanak.) Erre a (néhány) fogalomra kell ráhúzni az egész tudományt, az összes magyarázható és magyarázandó jellegzetességét. Hogy a többiek mit mondtak-mondanak, az nem nagyon érdekes, az így felállított elmélet újdonsága vitathatatlan. Használhatósága kevésbé, de mint már említettem, ez olyan általános jelenség, hogy nem tűnik fel. Egyébként is tipikus tudósunk van annyira értelmes, hogy az általa megpedzett dologban még van is valami.
  Egy példa, név nélkül (a kényesebb interjúkat is gyakran név nélkül adják közre). Kollégánk a nyolcvanas évek végén az Egyesült Államokban - még csak nem is a Keleti vagy a Nyugati Parton - adja ki könyvét. A könyv címe nem teljesen új, de azért a korábban használt kifejezést kicsit módosította, és könyvcímként még tényleg senki sem használta. A szerzô folyóiratot is indít ezzel a címmel. A könyv belsejében a kulcsszó a káosz. A szó éppen óriási karriert futott be a fizikából kiindulva más tudományokban is, meglehetôsen konkrét jelentéssel felruházva. Szerzônk ezt használja ki, bár ô valójában a hagyományos értelemben szerepelteti. Felfogása szerint a tudás termelése konceptuálisan, földrajzilag és idôben szétszórtan történik. Egy tudományos rendszer sok kisebb, átfedô rendszerbôl áll, amelyek bonyolultságát az egyén nem képes felfogni. (Ugye hogy van benne valami?) Az egyén számára a tudomány kaotikus, és a rendszerek megpróbálnak rendet csinálni ebben a káoszban. A tudásrendszerek elsôsorban azért keletkeznek és maradnak fenn, mert az emberek nem képesek feltárni az elméletek jelentésében bekövetkezô eltolódásokat, amikor különbözô összefüggésekben alkalmazzák azokat, vagy nincs erejük arra, hogy ezekre az eltolódásokra összpontosítsák figyelmüket, ha véletlenül mégis elôásták ôket. Arra következtet, hogy a tudomány hatékonyabb volna, ha hivatalnokok igazgatnák, akiknek hatalmuk lenne a tudományos kutatás kiválasztott részeinek irányítására. (Ha erre sem adnak pénzt a kormányzati szervek, akkor semmire!) A szerzô rövid idôn belül mindenütt jelen lesz. Meghívják elôadónak, tanszékekre, doktori programokba, konferenciákon könyvét, írásait külön szekcióban vitatják, naponta átlag öt levelet ír az Internet különbözô vitafórumaiba. A dolog mára lecsillapodott, kollégánk elhagyta az Államokat, Nagy-Britanniában kapott tanszéket. Interjú híján nehéz megállapítani, hogy ez bukás (az amerikai kormányzati szervek mégsem figyeltek fel rá?) vagy siker (a britek igen?). Nem hiszem azonban, hogy tevékenysége által sokkal többet tudtunk volna meg a tudományról.
  Ha a vázolt motivációk léteznek, akkor fiataloktól mást nem nagyon várhatunk. Mi a helyzet az idôsebbekkel? Látszólag ôk kellemesebb helyzetben vannak, hiszen rendszerint biztos egzisztenciával rendelkeznek, azonban nekik is nehézségekkel kell szembenézniük. Ezek lényegében ugyanazok: a szintézis megalkotása nagy és nehéz munka, miközben valamilyen mértékig ôket is szorítja az újat mondás, a publikáció, a jelen lenni kényszere. Kiváló példa erre az idén tavaly nyáron megrendezett firenzei tudományfilozófiai világkonferencia, ahol a legnagyobbak (már aki közülük megjelent, az igazán nagyok ugyanis nem túlságosan szorulnak rá az önmutogatásra, és sajnálják az idôt konferenciákon elvesztegetni) valójában semmi újat nem voltak képesek mondani a tudományról, ehelyett ôk is a fentebb vázolt szómágiát űzték, vagyis ugyanazt, amit már mindnyájan tudunk, megpróbálták más szavakkal (rendszerint egy valahonnan kölcsönvett kifejezéssel) újrafogalmazni.
  A szintézis tehát sehogy sem akar elôállani, de fennmarad a kérdés, hogy egyáltalán elôállítható-e. Mostanában nem kapunk - de kaphatunk-e egyáltalán - általánosan érvényes választ arra a kérdésre, hogy vajon konkrét (mondjuk) tudománytörténeti esetben mikor, hogyan, melyik szemléletmódhoz forduljunk. Esetleg az összeshez egyszerre? Súlyozás nélkül? Lesz-e valaha paradigmát teremtô forradalom a tudományfilozófiában?
  Hiába, a normáltudomány üzemmenete nem kedvez az átütô és átfogó újitásoknak. Mióta ezt a jelenséget tudományszociológiai elemzés segitségével magyarázni is tudjuk, valójában már meg sem lepôdhetnénk rajta. És ugyanígy nem lehet meglepô az sem, hogy ezek a megállapítások nemcsak az intézményes tudás egyéb területeire, hanem magára a tudományfilozófiára is érvényesek.


Irodalom a tudományfilozófia tanulmányozásához magyarul

Altrichter Ferenc (vál., bev.):
A BÉCSI KÖR FILOZÓFIÁJA
Gondolat, Bp., 1972.

Altrichter Ferenc:
ÉSZÉRVEK AZ EURÓPAI FILOZÓFIAI HAGYOMÁNYBAN
Atlantisz, Bp., 1993.

Bence György:
KRITIKAI ELŐTANULMÁNYOK EGY MARXISTA TUDOMÁNYFILOZÓFIÁHOZ
MTA Filozófiai Intézet, Bp., 1994.

John Desmond Bernal:
TUDOMÁNY ÉS TÖRTÉNELEM
Gondolat, Bp., 1963.

David Bloor:
WITTGENSTEIN ÉS MANNHEIM A MATEMATIKA SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.1-2. szám

Fehér Márta:
A TUDOMÁNY KUMULATIVITÁSÁNAK MÍTOSZAI.
Világosság, 1973. 8-9. szám

Fehér Márta:
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS ELMÉLETEK TÖRTÉNETE.
Bp., 1979. (A filozófia idôszerű kérdései, 38)

Fehér Márta:
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS KÉRDŐJELEI.
Akadémiai, Bp., 1983.

Fehér Márta: A POSTPOZITIVISTA TUDOMÁNYFILOZÓFIA VÁLSÁGA
Magyar Filozófiai Szemle, 1984. 4-5. szám

Fehér Márta-Hársing László:
A TUDOMÁNYOS PROBLÉMÁTÓL AZ ELMÉLETIG.
Kossuth, Bp., 1977.

Paul Feyerabend:
A MÓDSZER ELLEN
Replika, 13-14. (1994) szám

Paul Feyerabend:
A RELATIVIZMUS ELVEI
Medvetánc, 1985. 4-1986. 1. szám.

Paul Feyerabend:
HOGYAN VÉDJÜK MEG A TÁRSADALMAT A TUDOMÁNYTÓL
Replika, 13-14. (1994) szám

Edmund L. Gettier:
IGAZOLT IGAZ HIT-E A TUDÁS?
Magyar Filozófiai Szemle, 1995. 1-2. szám

Aldvin I. Goldman:
A TUDÁS OKSÁGI ELMÉLETE
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.1-2. szám

Gilbert Harman:
TUDÁS, KÖVETKEZTETÉS, MAGYARÁZAT
Magyar Filozófiai Szemle, 1995. 1-2. szám

C. Hempel:
AZ ÁLTALÁNOS TÖRVÉNYEK SZEREPE A TÖRTÉNELEMBEN
(Oktatási segédlet a tudományfilozófiához, ME BI Társadalom- és Tudományfilozófiai Tanszék, 1995)

Thomas S. Kuhn:
A TUDOMÁNYOS FORRADALMAK SZERKEZETE
Gondolat, Bp., 1984.

Lakatos Imre:
A DÖNTŐ KÍSÉRLETEK SZEREPE A TUDOMÁNYBAN
(Oktatási segédlet a tudományfilozófiához, ME BI Társadalom- és Tudományfilozófiai Tanszék, 1995)

Karl Mannheim:
IDEOLÓGIA ÉS UTÓPIA
Kossuth, Bp., 1971.

Herbert Marcuse:
AZ EGYDIMENZIÓS EMBER
Kossuth, Bp., 1970.

R. K. Merton:
VÁLOGATÁS TUDÁSSZOCIOLÓGIAI ÉS TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIAI ÍRÁSAIBÓL
Szociológiai Füzetek, 12. (1976)

Polányi Mihály:
FILOZÓFIAI ÍRÁSAI I-II.
Atlantisz, Bp., 1992.

K. R. Popper:
A TUDOMÁNYOS FELFEDEZÉS LOGIKÁJA; IGAZSÁG, RACIONALITÁS ÉS A TUDOMÁNYOS TUDÁS GYARAPODÁSA (Részletek)
Replika, 17-18. (1995) szám

W. Quine:
AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA
Magyar Filozófiai Szemle, 1973.1-2. szám

Vörös László (szerk.):
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS-ELMÉLET PROBLÉMÁI.
Szöveggyűjtemény. Bp., 1980. (A filozófia idôszerű kérdései, 43)

Peter Winch:
A TÁRSADALOMTUDOMÁNY ESZMÉJE
Akadémiai, Bp., 1988.


Jegyzetek

1 * Farkas János: Perlekedô tudáselméletek. Gondolat, Bp. - BME Szociológia Tanszék, 1994.

2 * Uo. 5. old.

3 * Legfontosabb publikációinak jegyzékét l. pl. Gabriella Ujlaki: Report: After Twenty Years Philosophy of Science in Hungary. Journal for General Philosophy of Science, 25 (1994) 171-172. old.

4 * Pl. (és most idevettem a mások által szerkesztett a társadalom- és történelemtudomány filozófiájával foglalkozó számokat is): Filozófiai Figyelô, 1981. 3-4., 1983. 1-2., 1984. 2., 3., 4., 1985.1-2., 3., 1986. 2., 1988. 1-2. szám; A Filozófiai Figyelô Kiskönyvtára 1 (1988), 2 (1988), 3 (1989).

5 * A kifejezést Békés Verától kölcsönöztem: Adalékok egy hiányzó paradigma rekonstrukciójához. Filozófiai Figyelô, 1984. 3. szám, 52-72. old.

6 * Lakatos Imre: Bizonyítások és cáfolatok. Gondolat, Bp., 1981.

7 * Lásd David Bloor: Knowledge and Social Imagery (RKP, 1976), 4-5. old.

8 * H. M. Collins: The Seven Sexes: A Study in the Sociology of a Phenomenon, or the Replication of Experiment in Physics. Sociology, 9 (1975) 205-224. old.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu