A címet Farkas János
egyik könyvének külsô borítójáról
loptam.
1
Azért kell hangsúlyoznom, hogy a külsô
borítóról, mert a belül szereplô "Pörlekedô
tudáselméletek" valamiért már jóval
kevésbé tetszik. Az itt következô írás
alapkérdését azonban nem e könyv vetette fel
bennem, noha fô problémám a tudományfilozófiával
nagyjából ugyanaz, mint Farkas Jánosé, aki
a következôképpen fogalmaz: a tudományszociológián
belül "nemcsak a makro- és mikroirányzatok, de ezek
külön-külön is további <<paradigmákra>>,
modellekre, irányzatokra estek szét".
2
Hogy ez
a legnagyobb problémám, az nem a könyv olvasásakor
tudatosodott bennem, hanem valamivel korábban.
Mint a tudományfilozófiával
foglalkozók fiatalabb nemzedékének tagja, természetesen
nem vehettem részt az 1960-as évek második felében
a Bence, Kis és Altrichter által szervezett tudományfilozófiai
kör munkájában, az 1970-es évek elején
nem olvashattam kéziratos formában Bence György disszertációját.
Ugyanígy nem érintett (sem akkor, sem késôbb)
Farkas János és társai tudományelméleti
munkássága, mert ôk valahogy lényegében
mindig kívül estek a számomra fontos áramlaton.
Ennek talán az az oka, hogy én a (természet)tudományok
felôl jöttem, míg az ô megközelítésük
tudománypolitikai jellegűnek tűnt. A tudomány/tudásszociológia
persze az 1970-es évek végén felkeltette érdeklôdésemet,
de szinte kizárólag radikális angol formájában.
Hasonlóképpen kevésbé érintettek Hársing
László munkái, amelyek inkább a logika felôl
közelítettek - és bár egy ideig közös
ideálunk volt (gondolok itt Mario Bungéra) -, én a
magam részérôl a kevésbé formális
megközelítések felé fordultam.
Mindazonáltal az én
(de nemcsak az én) szememben a tudományfilozófiát
az 1980-as évek elsô felének a Filozófiai Oktatók
Továbbképzô és Információs Központja
által szervezett visegrádi tanfolyamai óta elsôsorban
Fehér Márta
3
jelenti. Most is ôrzöm
és óráimra magammal viszem - bár már
nem nagyon használom, mert fejbôl tudom - az akkori elôadásairól
készített jegyzeteimet. Neki és Hronszky Imre szerkesztôi
tevékenységének köszönhetôen vannak
(inkább voltak) leginkább jelen a magyar filozófiai
irodalomban tudományfilozófiai témájú
cikkek, elsôsorban a Filozófiai Figyelôben és
mellékleteiben.
4
Ha már itt tartunk, megjegyezném,
hogy a nemzetközi filozófiai irodalomban a tudományfilozófia
aránya sokkal magasabb, mint nálunk. Ennek oka egyrészt
az, hogy a politikai repressziót szenvedett magyar filozófusok
között több tudományfilozófiával is
foglalkozó volt, másrészt azonban filozófiai
életünk történetének egyéb jellegzetességei
- itt most talán nem részletezendô módon - szintén
ebbe az irányba vezettek. Tény, hogy Magyarországon
eddig egyetlen igazi tanszékként elismert tudományfilozófiai
műhely sem volt például a felsôoktatásban
- most talán alakulna egy-kettô Budapesten, de az is lehet,
hogy a felsôoktatás jelenlegi "fejlesztése" során
írmagjuk sem marad. Az MTA Filozófiai Intézetében
évekkel ezelôtt megszűnt az ismeretelméleti osztály,
ahol tudományfilozófiával is foglalkoztak. Ami mindenezek
után marad, az egyének lazán összefüggô
csoportja, melyet jórészt Fehér Márta szellemisége
és néhány fiatal szervezôkedve tart életben.
E csoport egyik összejövetelén, amelyen Fehér Márta
tartott elôadást, jöttem rá, hogy mi a legnagyobb
bajom a tudományfilozófiával. Ennek megvilágításához
azonban elôször fel kell tennem a következô kérdést:
Milyen tudományképek
élnek ma a (természet)tudományban, illetve a tudományfilozófiában?
E kettôt élesen meg kell különböztetnünk,
mert közöttük - és ez Magyarországra fokozottan
áll - jelentôs fáziseltolódás van. Nem
csupán az idôbeli eltolódásra kell ügyelnünk,
hanem arra is, hogy míg a tudományfilozófiai elméletek
legalább önmagukban megpróbálnak egységesek
lenni (egymástól azonban - mint már írásom
elsô bekezdésében céloztam rá - jelentôsen
eltérnek), addig a (természet)tudomány önképe
távolról sem koherens.
A (természet)tudományban
ki nem mondott formában még ma is jelen vannak a mechanisztikus
paradigma egyes elemei. A világot sokszor titokban most is fizikai
testekbôl állónak gondolják, amely testek a
köztük fellépô erôk hatására,
viszonylag egyszerű törvényeknek engedelmeskedve, teljesen
meghatározott módon mozognak. Ez a kép áll
a világ megismerhetôségével kapcsolatos korlátlanul
optimista megnyilvánulások mögött, amelyek azonban
mind ritkábbak, és egyre inkább szégyellni
valók. A mechanisztikus képet ugyanis már maga a fizika
is több oldalról érvénytelenítette századunkban.
És akkor még nem beszéltünk például
a mostani évtizedek környezeti problémáiról,
valamint - ehhez kapcsolódóan is - a tudomány megváltozott
társadalmi értékelésérôl. Viszont
talán éppen ez utóbbi is hozzájárul
a mechanisztikus felfogás zárványainak
5
fennmaradásához, hiszen a tudományról a mechanisztikus
felfogásnál szebb képet alkotni nagyon nehéz
lenne.
A (természet)tudományban
a mechanisztikus paradigma mellett nyomokban jelen van annak machi kritikája
is. Elsôsorban akkor alkalmazzák, ha problémák
jelentkeznek az említett fizikai entitásokkal, erôkkel
és folyamatokkal kapcsolatban. Ekkor mindig visszatérnek
a machi érzetekhez - manapság inkább az abszolútnak
tartott mérési eredményekhez -, azok matematikailag
ökonomikusan összefoglalt kapcsolataihoz, és igyekeznek
elfeledkezni az okságilag követhetô folyamatok ábrándjáról.
Ez persze nem mindig sikerül.
A tudományfilozófiában
ma élô tudományképek közül a legrégebbi
talán a részben szintén Ernst Mach nyomán elinduló
Bécsi Kör felfogása. Leegyszerűsítve, e
szerint a tudomány empirikus - mindenki (de legalábbis a
kompetens személyek) által tapasztalható - tényeken
alapul, amelyekbôl induktív általánosítások
útján logikailag összefüggô állításrendszereket
(elméleteket) konstruálhatunk, elsôsorban elôrejelzések
készítésére. A tudomány haladása
- mind az adatok gyűjtése, mind az elméletek fejlôdése
szempontjából - kumulatív jellegű. Mindezek
mögött egyetlen lényegi tulajdonság húzódik
meg, amely megkülönbözteti a tudományt minden mástól:
az igazolás kényszere, amely szerint minden tudományos
állítást empirikus állításokra
kell tudni visszavezetni és ezen a módon ellenôrizni.
Bár rendszerint azt tanítjuk,
hogy a Bécsi Kör nem tudta teljesíteni saját
programját, ez a kép ma is komoly mértékben
ott van a természettudósok fejében, akik kevéssé
törôdnek a logikai és filozófiai finomságokkal.
Ez utóbbi miatt valószínűsíthetô,
hogy a neopozitivizmus jelenléte a modern tudományban nem
a Bécsi Kör által írott művek tanulmányozásának
és elfogadásának köszönhetô, hanem
sokkal inkább azzal magyarázható, hogy e felfogás
kialakulása a század elsô harmadában lejátszódó
tudományos forradalmakkal párhuzamosan ment végbe,
és így e tudományfilozófiai gondolatkör
és a mai tudomány bizonyos közös történeti
gyökerekbôl táplálkozik. Nem zárható
ki azonban, hogy abban az idôben a tudósok idônként
olvastak filozófusokat, és így átvették
- ha nem is teljesen következetesen - a terminológia egy részét
is. Egyik fizikaprofesszorom kifejezetten gyakran használta például
magát a verifikáció szót, bár - ha jól
emlékszem - nem csupán az empirikus igazolást, hanem
a deduktív bizonyítást is így nevezte. De a
fizikában nem csupán a verifikációs kritérium
(elv) van jelen, hanem a verifikációs (jelentés)elmélet
is, amely szerint a fizikai fogalom értelmét a mérésére
szolgáló eljárás adja meg. Persze megint mondhatjuk,
hogy itt még csak nem is a Bécsi Kör hatásáról
van szó, hanem Machéról, aki annak idején a
Monarchia fizikatankönyveit írta. A Bécsi Kör elképzelései
közül jó néhány jelen van a hivatásos
tudományfilozófiában is, elsôsorban talán
az analitikus hagyományban. Ugyanez vonatkozik a késôi
Carnap nézeteire. Konfirmációs elmélete szintúgy
él a mai természettudományban és tudományfilozófiában.
Hempel vagy Quine késôbbi
vizsgálatai a konfirmáció paradoxonait, az elméletek
szerepét vagy a tapasztalati és elméleti fogalmak
flexibilis összekapcsolódását illetôen
ismeretlenek maradtak a természettudósok elôtt. Ennek
feltehetôleg több oka is van. Az egyik ilyen ok lehet, hogy
ezek a vizsgálódások erôsen építenek
a korábbi tudományfilozófiai hagyományokra,
gondolatmenetekre, terminológiára, ezáltal nem szakmabeliek
számára nehezen érthetôk, komolyabb energia-
és idôbefektetést igényelnek. Ennél keményebb
oka lehet azonban a nem ismerésnek az elhárítás.
E vizsgálatok eredményei ugyanis megfosztják a tudományt
végsô és biztos alapjaitól. Kiderül például,
hogy nincsenek elméletekkel nem terhelt, minden körülmények
között fennálló, a kísérleti naplókban
egyszer s mindenkorra rögzített tények; ha mégis
adottnak tekintünk bizonyos empirikus adatokat, azok többféleképpen
is értelmezhetôk stb. Nagyon nehéz átélni
a korábban meglévô biztos alapok elvesztését,
és a tudósok - érthetô módon - nem szeretnének
ebbe a helyzetbe kerülni. A tudományfilozófusok számára
természetesen e két ok nem áll fenn, így ôk
- beleértve az analitikusokat is - szerencsére számításba
veszik az említett eredményeket.
Pontosan ugyanez a helyzet Popper
kritikájával is az indukciós elvre és a verifikáció
logikájára vonatkozóan, ezek az elemzések is
ismeretlenek a természettudósok elôtt, ráadásul
a falszifikációs kényszernek mint normának
azonban nyomát sem lelhetjük a tényleges tudományban.
A tudománynak ehhez a következetes nem popperi működéséhez
képest kissé meglepônek tűnhet, hogy a tudományfilozófiában
viszont még ma is léteznek popperiánusok.
Innentôl kezdve még
fokozottabban érvényes, hogy a tudományfilozófiai
vizsgálatok, eredmények, hipotézisek és elméletek
nem csupán ismeretlenek a mai természettudományban,
hanem - ha megpróbáljuk megismertetni - alapos ellenkezést
váltanak ki. A Kuhn-féle paradigmatikus normál tudomány
(amelyben a tudomány csupán rejtvényfejtés)
vagy az inkommenzurabilitás (azaz az azonos területekre vonatkozó
egymást követô elméletek összemérhetetlensége
és ezzel együtt a fejlôdés értelmezhetetlensége)
éppoly elfogadhatatlan kép a kutatók számára,
mint Lakatosnak a negatív heurisztikáról tett állításai
(hogy ugyanis a tudósok ravasz segédhipotézisek révén
hosszú idôre megmenthetik az elméletet, még
ha az késôbb végül elvetendônek bizonyul
is), Feyerabend anarchizmusa vagy a szociológiai megközelítések.
És itt már nem hivatkozhatunk arra, hogy ezek az elméletek
érthetetlenek a nem filozófus kutatók számára.
Kuhn könyve - minden új fogalmával együtt - tökéletesen
élvezhetô elôképzettség nélkül
(a korábbi tudományfilozófiai munkákkal szemben
ezt többen olvasták is a természettudósok közül),
Feyerabend szellemessége akárkit megragadhatna. Az ellenállás
oka az, hogy ezek az elméletek nem csupán a biztos és
objektív alapoktól fosztják meg a tudományt,
de sok (Feyerabendnél minden) egyéb nimbuszától
is.
Márpedig a tudományfilozófia
és az igényes tudománytörténet ma ezekrôl
a tudományfejlôdés-elméletekrôl szól.
Arról, hogy kimutathatók-e Kuhn paradigmái az egyes
diszciplínák történetében, milyen hallgatólagos
vagy explicit világnézeti, módszertani stb. elôfeltevések
azonosíthatók az egyes tudománytörténeti
korszakokban. Felismerjük-e, egyáltalán felismerhetjük-e
belülrôl a paradigmából kilógó anomáliákat
egy adott tudománytörténeti szituációban?
Milyen szerepe van a halmozódó anomáliák nyomán
kitörô válságoknak a tudomány történetében?
Hogyan tekintettek különbözô paradigmákban
dolgozó kutatók ugyanarra a tudományos témakörre?
Megérthetjük-e egyáltalán a régi korok
tudósait? Milyen szociológiai jellegű következményei
vannak a tudós közösségek tudományos forradalomban
játszott kuhni szerepének? Módosítható-e
a kuhni elmélet oly módon, hogy jobban illeszkedjen a tudománytörténeti
tapasztalatokra?
Adekvátabb-e a kuhni képnél
a Lakatos-féle tudományos programok metodológiája,
hiszen ezek működésére is találunk jó
példákat a tudománytörténetben? Ki tudjuk-e
mutatni tényleges tudománytörténeti anyagon az
egy program története során végig megmaradó
kemény magot és az azt védô heurisztikát?
Meg tudjuk-e állapítani egy tudományos programról
a lakatosi kritériumok alapján, hogy az fejlôdô
vagy hanyatló állapotban van-e, és az így nyert
minôsítések megfelelnek-e a tudományos közösség
ismert vélekedéseinek? Tudunk-e az Euler-tételen
6
kívül további racionális rekonstrukciókat
készíteni a tudomány történetébôl?
Meggyôzôek-e Lakatos példái a döntô
kísérletek létezése ellen?
Használhatók-e valamire
a nem tudományfilozófus környezetünk bosszantásán
kívül Feyerabend relativista állításai
(anything goes)? Megúszhatjuk-e valahogy a tudomány teljes
diszkreditálását? Hogyan lehet valóban demokratikussá
tenni a tudományt?
Igaza van-e Toulminnak abban, hogy
nem a logikai racionalitás fejlôdését kell követnünk,
hanem éppen fordítva, az adaptációban, a fejlôdésben
kell megragadnunk a racionalitást, és a fogalmak darwini
evolúcióját kell feltárnunk? Vagy esetleg Laudannak,
aki szerint az elméletek racionalitásának és
fejlettségének kritériuma nem a konfirmálhatóság
vagy falszifikálhatóság, hanem a problémamegoldás
hatékonysága?
És végül a legfontosabb
kérdések: melyik modellt fogadjuk el a fentiek vagy a meg
sem említettek közül? Fel kell-e adnunk a tudomány
racionalitásába és fejlôdésébe
vetett hitünket, mint azt Kuhn és fôleg Feyerabend állítja,
vagy megnyugodhatunk egy Lakatos-szerű megoldásban, esetleg
kövessünk egy Toulmin- vagy Laudan-féle evoluciós
modellt?
Vajon miért érezzük
úgy, hogy ez a sokféle kép, amely a tudományfilozófiában
létrejött a tudományról, nem kielégítô?
Vajon miért érezzük úgy, hogy a magyarázatról,
a realizmusról, a racionalizmusról, a fejlôdésrôl
lefolytatott évtizedes és igen alapos viták nem vezettek
igazán eredményre? Miért érezzük úgy,
hogy a tudományfilozófia válságban van? Miért
érzem én és miért érzik sokan mások
is egy nagy átfogó szintézis szükségességét?
E kérdések megválaszolásához segítségül
hívnám a tudományfilozófiának az utóbbi
két évtizedben végbement történetét.
A tudományfilozófiában
ugyanis a hetvenes évek óta szokás beszélni
egy tudomány- vagy tudásszociológiai fordulatról,
vagyis a szociológia behatolásáról a tudományfilozófiába,
ahol a behatolás után már csak az volt a kérdés,
hogy a szociológia teljes egészében ki is szorítja
a hagyományos tudományfilozófiát, vagy hagy
még egy kis helyet számára. A tudományra vonatkozó
szociológiai kérdésfeltevés azért persze
nem ennyire új. Ez Marx óta legalábbis lehetséges
volt, és nagyon erôteljesen meg is jelent e század
harmincas éveitôl a tudománytörténet internalizmus-externalizmus
vitájában. A többé-kevésbé a marxi
felfogásból kiinduló filozófusok vagy akár
iskolák (mint például a frankfurti) azonban maguk
is különbözô tényezôket hangsúlyoznak
a tudomány társadalmi meghatározottságával
kapcsolatban. Elegendô talán itt a tudományszociológia
alapítójának tartott Mertont említeni, aki
a tudomány szervezeti-intézményi struktúrájának
tulajdonított nagy jelentôséget kutatásaiban.
Az utána következô elméletek döntô
többsége makroszociológiai jellegű volt, nagy
társadalmi folyamatokból kívánta levezetni
a tudomány sajátosságait, ami egyáltalán
nem könnyű feladat.
Az elméletek aluldetermináltságára
vonatkozó Quine-Duhem tézis, a tapasztalatok elméletterheltségének
bizonyítása és különösen a tudós
közösségeknek a kuhni képben felvillantott szerepe
azonban lehetôséget adott a mikroszociológiai megközelítésekre
is. A tudás ideologikus jellegét hangsúlyozó
Mannheim tudásszociológiája még nem teljesen
ilyen, de jó elméleti kiindulópontul szolgált
az effajta irányzatok számára, az empirikus módszereket
pedig át lehetett venni a néprajzból. És bekövetkezett
az, amit írásom elején idéztem Farkas Jánostól:
a tudásszociológia is hamarosan - egymással ugyan
összefüggô - iskolákra esett szét.
Nem kívánok itt kitérni
az etnometodológiára, a relativizmus empirikus programjára,
a szociálkonstruktivizmusra. Mindössze a tudásszociológia
Bloor-féle erôs programjáról szeretnék
néhány szót ejteni, amely mellesleg maga is több
irányzatot hozott létre. Az erôs program 4 elven alapul:
1. A hit- vagy tudáselemek oksági magyarázatot igényelnek,
ahol az okok lehetnek társadalmi vagy más típusúak.
2. Az igazság és hamisság, a racionalitás és
irracionalitás, a siker és kudarc egyaránt pártatlan
magyarázatot kíván. 3. A magyarázat stílusa
szimmetrikus kell legyen, ugyanolyan típusú okokkal történik,
mondjuk, az igaz és hamis vélekedések esetén.
4. Reflexívnek kell lenni: A magyarázat sémája
alkalmazandó magára a szociológusra is.
7
És ez az utolsó az
a pont, ahol szeretnék visszatérni a szintézissel
kapcsolatos kérdésekre. Miért nem vagyunk megelégedettek
a tudományfilozófia jelenlegi állapotával?
Meg kellene próbálnunk erre a kérdésre nemcsak
a tudás- és tudományszociológia segítségével,
de magának a tudományfilozófiának az eredményei
alapján is válaszolni, vagyis reflexívnek kellene
lennünk. Elégedetlenségünk oka, hogy nem tudunk
egyetlen, egységes, logikailag koherens, határozott, legalább
ideiglenesen véglegesnek és objektívnek tűnô
megoldást adni a tudomány működése által
felvetett egyes problémákra. Bennünk ugyanúgy
él az igazi tudomány ideálja, mint akármelyik
természettudósban. Az igazi tudomány objektív,
az egyetlen igazságot közelíti, ennek következtében
elméletileg egységes, továbbá bármely
kérdésre határozott és helyes választ
képes adni. Hiába olvastunk el tucatnyi tudományfilozófiai
és -szociológiai tanulmányt - amelyek bizonyították,
hogy az adott esetekben a tudomány szubjektív, következetlen,
heterogén, eredményei esetlegesek, igazságát
maga konstruálja stb. -, nem tudunk szabadulni ettôl az ideáltól.
Persze a pártatlanság jegyében egyáltalán
nem kell állást foglalnunk abban, hogy ezek az igények
jogosak vagy sem, elegendô rögzítenünk a jelenlétüket
és megadnunk eredetük okait.
Ha az egymással összefüggô
követelményekbôl most kiragadjuk mondjuk az egységes
magyarázat igényét, akkor leszögezhetjük,
hogy ez igenis jelen volt és van a természettudományban,
még akkor is, ha a priori nem indokolható, tapasztalatilag
pedig nehezen megerôsíthetô. Számomra az egyik
legkézenfekvôbb példa a fizikában az egységes,
egyetlen kölcsönhatás keresése, amelyben minden
ismert hatás feloldódna - e jelentôs eredményekkel
dicsekvô kutatási irány mai formája a Nagy Egyesített
Elmélet (GUT) építgetése. Hogy pontosan mi
a forrása e törekvéseknek a természettudományban,
az most szempontunkból nem is olyan fontos, de az biztos, hogy nem
magából a tudomány tárgyából
ered, más szóval külsô tényezôknek
tulajdonítható.
A fentiekben lényegében
azt állítom, hogy a hasonló tudományfilozófiai
törekvések forrása viszont maga a tudomány légköre,
önképe, ami tudományfilozófiai szempontból
megint csak külsô tényezônek tekinthetô.
A tudományfilozófiai, -szociológiai irodalmat olvasva
e törekvés gyakran tetten érhetô. A tudományfilozófia
és -szociológia egyszerűen olyan tudomány szeretne
lenni, mint az általa vizsgált (elsôsorban természet-)tudományok.
Tudomány-e azonban egyáltalán a tudományfilozófia?
Erre vonatkozóan Bloor 4-es pontjának megfelelôen forduljunk
magához a tudományfilozófiához. Persze rögtön
felmerül a kérdés, hogy melyikhez? És itt egy
kicsit a circulus vitiosushoz hasonló gondolatmenetbe kerülünk:
mivel nincs egységes tudományfilozófia, ezért
nem is tudja megválaszolni a saját tudományosságára
vonatkozó kérdést. De akkor sem vagyunk sokkal kényelmesebb
helyzetben, ha ettôl egy pillanatra eltekintünk, és megpróbálunk
az egyes tudományfilozófiai felfogások alapján
válaszolni. Az empirikus irányzatok kritériumait alkalmazva
(amelyekrôl amúgy is tudjuk, hogy még a természettudományokra
sem alkalmazhatók) azonnal kiderül, hogy a tudományfilozófia
általánossági szintje a filozófia táján
jár - talán nem véletlenül kapta ezt a nevet
-, és így az empirikus igazolás elég nehezen
megy vele kapcsolatban. Visszajutottunk tehát ahhoz a régi
kérdéshez, hogy a filozófia vajon tudomány-e
vagy sem.
Paradigmatikusnak tekinthetô-e
kuhni értelemben a tudományfilozófia? Azt hiszem,
hallgatólagosan annak szokták hinni, hiszen sokan például
magát a kuhni elméletet is paradigmaváltásként
írják le, mondván, hogy a tudományfilozófia
Kuhn elôtt csak az igazolás kontextusával foglalkozott,
utána a felfedezésével, korábban egyértelműen
empirista volt, ma már nem az stb. Véleményem szerint
azonban nincsen tudományfilozófiai paradigma. Ahhoz ugyanis
nem elég, hogy rögzítsük a tudományterület
tárgyát - amúgy ez természettudományok
esetén sem szokott mindig könnyű lenni -, az adott esetben
magát a tudományt (bár abban sem vagyok biztos, hogy
mindenki egyetértene ebben a tárgyban: egyes szociológiai
vizsgálatok a maguk szempontjai szerint például nem
találtak különbséget tudomány és
ál-, helyesebben paratudomány között, ezzel pedig
a tudósok és tudományfilozófusok egy része
messze nem értene egyet). Egy normális paradigmában
ezen túlmenôen egyetértenek abban, hogy melyek azok
az objektumok, amelyeket vizsgálni kell (például testek),
milyen alapvetô tulajdonságok és viszonyok jellemzik
ôket (például mozgások, erôk), milyen
módszerek adottak a vizsgálatokra (például
meghatározott típusú kísérletek, matematika).
Az utóbbi három évtized tudományfilozófiája
környékén ezekben a kérdésekben nincsen
egyetértés. Egyesek szerint a vizsgálandó objektumok
mindenki számára hozzáférhetô - bizonyos
kritériumoknak eleget tevô (hogy melyek ezek, abban sincs
teljes egyetértés) - állítások és
azok rendszerei, a vizsgálati módszerek pedig nyelvi-logikai
jellegűek. Mások szerint a vizsgálandó objektumok
- szubjektív vagy (megint mások szerint) objektív
- tudáselemek, esetleg hitek, hiedelmek. Az ehhez tartozó
vizsgálati módszerek lehetnek még mindig logikaiak,
de bizonyos felfogások szerint inkább történeti
vagy esetleg szociológiai jellegűek. Egyesek szerint a vizsgálandó
objektumok (felfogástól függôen nagyon is különbözô)
tevékenységek, mások szerint ún. tudományos
problémák, megint mások szerint fogalmak, és
valószínűleg még sorolhatnánk. Vagyis
nincsen a tudós közösség által elfogadott
paradigma a tudományfilozófiában. Ebbôl két
dolog következhet. Az egyiket már említettem: a tudományfilozófia
nem tudomány, és nem is lesz az. A másik eshetôség,
hogy a tudományfilozófia jelenleg a Kuhn-féle preparadigmatikus
állapotban van, és késôbb még akár
tudománnyá is válhat, ha sikerül megalapoznia
egy paradigmát.
Természetesen a ma élô
tudományfilozófiák még abban sem értenek
egyet, hogy egy tudománynak (és így a tudományfilozófiának)
egyáltalán paradigmával kell-e rendelkeznie. Bár
a Kuhn-féle paradigmának, a lakatosi kemény magnak
és a Laudan-féle kutatási hagyománynak vannak
közös vonásai, mégsem azonosak és azonos
funkciójúak, más tudományfilozófusok
pedig esetleg egyáltalán nem fordítanak rájuk
figyelmet. Továbblépve felvethetjük, hogy ha nincsenek
is paradigmák, vajon teljesülnek-e a tudománnyal szemben
támasztott egyéb - nem kuhni - kritériumok a tudományfilozófia
vonatkozásában. Azt hiszem, ezekkel sem járunk jobban.
Az egyes tudományfejlôdés-elméleteket minôsíthetjük
például Lakatos-féle kutatási programoknak,
de ha összehasonlítjuk ôket a természettudományokban
fellelhetô - a lakatosi modellre valóban hasonlító
- programokkal, akkor látni fogjuk, hogy a tudományfilozófiai
programoknak nincsen történetük, haladásuk, kevéssé
alkalmazzák ügyesen a kemény magjukat védô
heurisztikát, létrejöttük óta leginkább
mozdulatlanul egy helyben állnak. Ha pedig a fejlôdéssel
vagy hanyatlással kapcsolatos lakatosi kritériumokat alkalmazzuk
rájuk, akkor kiderül, hogy már születésük
pillanatában degeneráltak voltak, mert mindig is több
tényt magyaráztak utólag, mint amennyit elôre
megjósoltak. A legjobban tehát megint akkor járunk,
ha a tudományfilozófiát nem minôsítjük
tudománynak. Ha mégis azt szeretnénk, hogy a tudományfilozófia
tudomány legyen - és úgy tűnik, sokan ezt szeretnék
-, akkor legalább idôlegesen fennálló és
nagyjából egységesnek látszó paradigmát
(programot, hagyományt) kellene teremteni, amelyet sikerei folytán
elfogadna a tudós közösség.
Hogyan elégíthetô
ki a tudományfilozófiában az egységesség
követelménye (ha egyáltalán)? Kétféle
módon. Vagy kialakítunk egy olyan koncepciót, amely
kizárólagos magyarázatot ad, és elveti a mások
által létrehozott magyarázatsémákat,
vagy megpróbáljuk a mások és magunk által
kialakított magyarázattípusokat összefüggésbe
hozni, egységes rendszerbe foglalni, szintetizálni. A tudományfilozófiában
leginkább az elsô variációra történtek
eddig kísérletek. Miért? Nos, a válaszhoz nyilván
sok mindent össze kellene hozni, ehelyett itt most kénytelen
vagyok megelégedni egy - elismerem, enyhén szólva
naiv módon - szociologizáló megközelítéssel.
E szerint Bloor szellemében el kéne készíteni
egy-két esettanulmányt. Ha meg lehet kérdezni a fizikusokat,
hogy egy döntô jelentôségű, de vitatott mérést
miért nem ismételnek meg pontosan; ha meg lehet kapni azt
a választ, hogy nem fizetôdik ki (ha ugyanis reprodukálják
a vitatott eredményt, akkor nem ôk kapnak Nobel-díjat,
hanem aki elôször mérte, ha viszont nem ugyanazt az eredményt
kapják, akkor 1:1-es állásban egy véget nem
érô, kínos perpatvar közepébe kerülnek),
8
akkor hasonló kérdéseket fel lehetne tenni az ilyen
interjúk készítôinek is. Ez nem állt
módomban, de bizonyos következtetéseket az elkészült
munkák alapján is le lehet vonni.
A tipikus - lehet, hogy kissé
karikaturisztikus - kép, véleményem szerint, a következô.
Az ember elkezd tanulni egy (lehetôleg angolszász) egyetemen,
és egy idô után valamilyen okból tudományfilozófiával,
-szociológiával foglalkozik (tényleg igazságtalan
és rosszmájú analógia: kritikus abból
lesz, aki nem tud zenélni, festeni vagy színdarabot rendezni).
Minél elôbb PhD oklevelet kell szereznie, mert anélkül
nem kap állást. Lehetôleg könyvet is meg kell
jelentetnie, mert ez ma már követelmény. Mindehhez valami
újat kellene kitalálni. Az egységesség, koherencia
követelményét a bírálók számon
kérhetik; viszonylag könnyen kimutathatják, ha a dolgozat
nem ilyen - meg kell tehát teremteni az egységet. A szintézishez
rengeteg mindent el kellene olvasni (esetleg még európai
filozófusokat is), ami nagyon idôigényes - miközben
már családot kellene alapítani -, és az eredmény
roppant kétséges, hiszen a bírálók pontról
pontra kimutathatják: ezt sem te találtad ki, ezt mondták
már mások is stb. stb. Következésképpen
az egységet más módon kell elôállítani.
Mindenekelôtt ki kell találni néhány (legalább
egy) új fogalmat, vagy át kell hozni valahonnan egyet, amit
a tudományfilozófiában még nem alkalmaztak.
(Ez az oka annak, hogy a tudományra Toulmin szerint jellemzô
fogalmi evolúció segítségével sem tudjuk
a tudományfilozófiát tudományként azonosítani,
ugyanis a tudományfilozófiában a fogalmak - talán
csak egyelôre - nem evolválnak, hanem túlburjánzanak.)
Erre a (néhány) fogalomra kell ráhúzni az egész
tudományt, az összes magyarázható és magyarázandó
jellegzetességét. Hogy a többiek mit mondtak-mondanak,
az nem nagyon érdekes, az így felállított elmélet
újdonsága vitathatatlan. Használhatósága
kevésbé, de mint már említettem, ez olyan általános
jelenség, hogy nem tűnik fel. Egyébként is tipikus
tudósunk van annyira értelmes, hogy az általa megpedzett
dologban még van is valami.
Egy példa, név nélkül
(a kényesebb interjúkat is gyakran név nélkül
adják közre). Kollégánk a nyolcvanas évek
végén az Egyesült Államokban - még csak
nem is a Keleti vagy a Nyugati Parton - adja ki könyvét. A
könyv címe nem teljesen új, de azért a korábban
használt kifejezést kicsit módosította, és
könyvcímként még tényleg senki sem használta.
A szerzô folyóiratot is indít ezzel a címmel.
A könyv belsejében a kulcsszó a káosz. A szó
éppen óriási karriert futott be a fizikából
kiindulva más tudományokban is, meglehetôsen konkrét
jelentéssel felruházva. Szerzônk ezt használja
ki, bár ô valójában a hagyományos értelemben
szerepelteti. Felfogása szerint a tudás termelése
konceptuálisan, földrajzilag és idôben szétszórtan
történik. Egy tudományos rendszer sok kisebb, átfedô
rendszerbôl áll, amelyek bonyolultságát az egyén
nem képes felfogni. (Ugye hogy van benne valami?) Az egyén
számára a tudomány kaotikus, és a rendszerek
megpróbálnak rendet csinálni ebben a káoszban.
A tudásrendszerek elsôsorban azért keletkeznek és
maradnak fenn, mert az emberek nem képesek feltárni az elméletek
jelentésében bekövetkezô eltolódásokat,
amikor különbözô összefüggésekben
alkalmazzák azokat, vagy nincs erejük arra, hogy ezekre az
eltolódásokra összpontosítsák figyelmüket,
ha véletlenül mégis elôásták ôket.
Arra következtet, hogy a tudomány hatékonyabb volna,
ha hivatalnokok igazgatnák, akiknek hatalmuk lenne a tudományos
kutatás kiválasztott részeinek irányítására.
(Ha erre sem adnak pénzt a kormányzati szervek, akkor semmire!)
A szerzô rövid idôn belül mindenütt jelen lesz.
Meghívják elôadónak, tanszékekre, doktori
programokba, konferenciákon könyvét, írásait
külön szekcióban vitatják, naponta átlag
öt levelet ír az Internet különbözô vitafórumaiba.
A dolog mára lecsillapodott, kollégánk elhagyta az
Államokat, Nagy-Britanniában kapott tanszéket. Interjú
híján nehéz megállapítani, hogy ez bukás
(az amerikai kormányzati szervek mégsem figyeltek fel rá?)
vagy siker (a britek igen?). Nem hiszem azonban, hogy tevékenysége
által sokkal többet tudtunk volna meg a tudományról.
Ha a vázolt motivációk
léteznek, akkor fiataloktól mást nem nagyon várhatunk.
Mi a helyzet az idôsebbekkel? Látszólag ôk kellemesebb
helyzetben vannak, hiszen rendszerint biztos egzisztenciával rendelkeznek,
azonban nekik is nehézségekkel kell szembenézniük.
Ezek lényegében ugyanazok: a szintézis megalkotása
nagy és nehéz munka, miközben valamilyen mértékig
ôket is szorítja az újat mondás, a publikáció,
a jelen lenni kényszere. Kiváló példa erre
az idén tavaly nyáron megrendezett firenzei tudományfilozófiai
világkonferencia, ahol a legnagyobbak (már aki közülük
megjelent, az igazán nagyok ugyanis nem túlságosan
szorulnak rá az önmutogatásra, és sajnálják
az idôt konferenciákon elvesztegetni) valójában
semmi újat nem voltak képesek mondani a tudományról,
ehelyett ôk is a fentebb vázolt szómágiát
űzték, vagyis ugyanazt, amit már mindnyájan
tudunk, megpróbálták más szavakkal (rendszerint
egy valahonnan kölcsönvett kifejezéssel) újrafogalmazni.
A szintézis tehát
sehogy sem akar elôállani, de fennmarad a kérdés,
hogy egyáltalán elôállítható-e.
Mostanában nem kapunk - de kaphatunk-e egyáltalán
- általánosan érvényes választ arra
a kérdésre, hogy vajon konkrét (mondjuk) tudománytörténeti
esetben mikor, hogyan, melyik szemléletmódhoz forduljunk.
Esetleg az összeshez egyszerre? Súlyozás nélkül?
Lesz-e valaha paradigmát teremtô forradalom a tudományfilozófiában?
Hiába, a normáltudomány
üzemmenete nem kedvez az átütô és átfogó
újitásoknak. Mióta ezt a jelenséget tudományszociológiai
elemzés segitségével magyarázni is tudjuk,
valójában már meg sem lepôdhetnénk rajta.
És ugyanígy nem lehet meglepô az sem, hogy ezek a megállapítások
nemcsak az intézményes tudás egyéb területeire,
hanem magára a tudományfilozófiára is érvényesek.
Altrichter Ferenc:
ÉSZÉRVEK AZ EURÓPAI
FILOZÓFIAI HAGYOMÁNYBAN
Atlantisz, Bp., 1993.
Bence György:
KRITIKAI ELŐTANULMÁNYOK EGY
MARXISTA TUDOMÁNYFILOZÓFIÁHOZ
MTA Filozófiai Intézet, Bp.,
1994.
John Desmond Bernal:
TUDOMÁNY ÉS TÖRTÉNELEM
Gondolat, Bp., 1963.
David Bloor:
WITTGENSTEIN ÉS MANNHEIM A MATEMATIKA
SZOCIOLÓGIÁJÁRÓL
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.1-2.
szám
Fehér Márta:
A TUDOMÁNY KUMULATIVITÁSÁNAK
MÍTOSZAI.
Világosság, 1973. 8-9. szám
Fehér Márta:
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS
ELMÉLETEK TÖRTÉNETE.
Bp., 1979. (A filozófia idôszerű
kérdései, 38)
Fehér Márta:
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS
KÉRDŐJELEI.
Akadémiai, Bp., 1983.
Fehér Márta: A POSTPOZITIVISTA
TUDOMÁNYFILOZÓFIA VÁLSÁGA
Magyar Filozófiai Szemle, 1984.
4-5. szám
Fehér Márta-Hársing
László:
A TUDOMÁNYOS PROBLÉMÁTÓL
AZ ELMÉLETIG.
Kossuth, Bp., 1977.
Paul Feyerabend:
A MÓDSZER ELLEN
Replika, 13-14. (1994) szám
Paul Feyerabend:
A RELATIVIZMUS ELVEI
Medvetánc, 1985. 4-1986. 1. szám.
Paul Feyerabend:
HOGYAN VÉDJÜK MEG A TÁRSADALMAT
A TUDOMÁNYTÓL
Replika, 13-14. (1994) szám
Edmund L. Gettier:
IGAZOLT IGAZ HIT-E A TUDÁS?
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.
1-2. szám
Aldvin I. Goldman:
A TUDÁS OKSÁGI ELMÉLETE
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.1-2.
szám
Gilbert Harman:
TUDÁS, KÖVETKEZTETÉS,
MAGYARÁZAT
Magyar Filozófiai Szemle, 1995.
1-2. szám
C. Hempel:
AZ ÁLTALÁNOS TÖRVÉNYEK
SZEREPE A TÖRTÉNELEMBEN
(Oktatási segédlet a tudományfilozófiához,
ME BI Társadalom- és Tudományfilozófiai Tanszék,
1995)
Thomas S. Kuhn:
A TUDOMÁNYOS FORRADALMAK SZERKEZETE
Gondolat, Bp., 1984.
Lakatos Imre:
A DÖNTŐ KÍSÉRLETEK
SZEREPE A TUDOMÁNYBAN
(Oktatási segédlet a tudományfilozófiához,
ME BI Társadalom- és Tudományfilozófiai Tanszék,
1995)
Karl Mannheim:
IDEOLÓGIA ÉS UTÓPIA
Kossuth, Bp., 1971.
Herbert Marcuse:
AZ EGYDIMENZIÓS EMBER
Kossuth, Bp., 1970.
R. K. Merton:
VÁLOGATÁS TUDÁSSZOCIOLÓGIAI
ÉS TUDOMÁNYSZOCIOLÓGIAI ÍRÁSAIBÓL
Szociológiai Füzetek, 12. (1976)
Polányi Mihály:
FILOZÓFIAI ÍRÁSAI
I-II.
Atlantisz, Bp., 1992.
K. R. Popper:
A TUDOMÁNYOS FELFEDEZÉS LOGIKÁJA;
IGAZSÁG, RACIONALITÁS ÉS A TUDOMÁNYOS TUDÁS
GYARAPODÁSA (Részletek)
Replika, 17-18. (1995) szám
W. Quine:
AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA
Magyar Filozófiai Szemle, 1973.1-2.
szám
Vörös László (szerk.):
A TUDOMÁNYFEJLŐDÉS-ELMÉLET
PROBLÉMÁI.
Szöveggyűjtemény. Bp.,
1980. (A filozófia idôszerű kérdései,
43)
Peter Winch:
A TÁRSADALOMTUDOMÁNY ESZMÉJE
Akadémiai, Bp., 1988.
1 * Farkas János: Perlekedô tudáselméletek. Gondolat, Bp. - BME Szociológia Tanszék, 1994.
2 * Uo. 5. old.
3 * Legfontosabb publikációinak jegyzékét l. pl. Gabriella Ujlaki: Report: After Twenty Years Philosophy of Science in Hungary. Journal for General Philosophy of Science, 25 (1994) 171-172. old.
4 * Pl. (és most idevettem a mások által szerkesztett a társadalom- és történelemtudomány filozófiájával foglalkozó számokat is): Filozófiai Figyelô, 1981. 3-4., 1983. 1-2., 1984. 2., 3., 4., 1985.1-2., 3., 1986. 2., 1988. 1-2. szám; A Filozófiai Figyelô Kiskönyvtára 1 (1988), 2 (1988), 3 (1989).
5 * A kifejezést Békés Verától kölcsönöztem: Adalékok egy hiányzó paradigma rekonstrukciójához. Filozófiai Figyelô, 1984. 3. szám, 52-72. old.
6 * Lakatos Imre: Bizonyítások és cáfolatok. Gondolat, Bp., 1981.
7 * Lásd David Bloor: Knowledge and Social Imagery (RKP, 1976), 4-5. old.
8 * H. M. Collins: The Seven Sexes: A Study in the Sociology of a Phenomenon, or the Replication of Experiment in Physics. Sociology, 9 (1975) 205-224. old.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu