Bábeli nyelvészet
Bezeczky Gábor
Ronald Wardhaugh:
Szociolingvisztika
Ford.: Pap Mária. Szerk.: Pléh
Csaba
A magyar példákat, feladatokat
és a magyar irodalmat készítette Kontra Miklós
és Pléh Csaba
Osiris-Századvég, Budapest,
1995. 364 old., 1580 Ft
(An Introduction to Sociolinguistics. 2.
kiad. Blackwell, Oxford, 1992)
A nyelvtudomány egyik fontos és
érdekes választóvonala az ún. elméleti
nyelvészet és a szociolingvisztika között húzódik.
A kétféle nyelvészet eltérése nagyjából
a Bábel elôtti és utáni nyelv különbségének
felel meg. Az elméleti nyelvészek úgy látják,
hogy a nyelv kétségkívül megfigyelhetô
heterogeneitása felületi jelenség, melytôl - mivel
gátolja a nyelv lényegének megértését
- el kell vonatkoztatni. Feltételezik, hogy elképzelhetô
egy ideális beszédközösség, melynek minden
egyes tagja pontosan ugyanannak a nyelvnek van a birtokában.
1
A szociolingvisták többsége ezzel szemben úgy
véli, hogy egész egyszerűen nem létezik olyan
emberi nyelv, melybôl hiányozna a heterogeneitás, s
hogy ezt a tényt a nyelv alapvetô vonásaként
kell elismerni. A két elôfeltevés eltérése
messzemenô következményekkel jár. A kölcsönös
megértés már az elméleti nyelvészeten
és a szociolingvisztikán belül, tehát a két
nagy változat egyes irányzatai között sem feltétlenül
áll fenn, a két változat viszonyát pedig leginkább
a kölcsönös félreértés jellemzi. Mindegyik
irányzat másképpen határozza meg a "nyelv"
és a "tudomány" szavak jelentését, vagyis az
értelmes tudományos beszéd célját és
lehetôségeit. Elô-elôfordul, hogy ami az egyiknek
meggyôzô bizonyíték vagy akár bizonyítást
sem igénylô közhely, az a másiknak csupán
a nevetség tárgya.
Az elméleti nyelvészet
jóval ismertebb és sokkal elismertebb, mint a szociolingvisztika.
Aligha van manapság nyelvész, aki ne tanulmányozta
volna hosszabb-rövidebb ideig Noam Chomsky elméletének
valamelyik verzióját, de korántsem biztos, hogy ugyanez
elmondható a szociolingvisztika bármely jelentôs alakjának
bármely fôbb művérôl is. Ebben, sok minden
más mellett, van némi szerepük azoknak a színvonalas,
széles körben használt nyelvészeti tankönyveknek
is, melyekben a szociolingvisztika esetleg meg sem említôdik
vagy jó esetben egy fejezetet kap. Ráadásul egészen
a legutóbbi idôkig nem létezett olyan bevezetés,
mely a nyelv minden vonását következetesen a szociolingvisztika,
azaz a nyelvi heterogeneitás szempontjából tárgyalta
volna.
2
Így alakult ki az a helyzet, hogy a Bevezetés
a nyelvészetbe és hasonló című tankönyvek
gyakran mellôzték a heterogeneitás elôfeltevésének
következményeit, a szociolingvisztikai könyvek pedig többnyire
nem a kezdôknek szóltak, hanem részproblémákat
vizsgáltak vagy egy-egy kutatást ismertettek.
A hasonló tárgyú
könyvek közül az Osiris-Századvég Kiadó
Ronald Wardhaugh Szociolingvisztika című tankönyvét
választotta ki. Ez a döntés talán még
annak ellenére is szerencsés, hogy a könyv távolról
sem hibátlan. Wardhaugh munkássága egyébként
sem tartozik a szociolingvisztika élvonalába, de a legjobb
tankönyveket nem okvetlenül a legjobb tudósok írják.
Bevezetô tankönyvtôl nem túláradó
eredetiséget várunk, hanem azt, hogy a kezdôk számára
megkönnyítse a tájékozódást a vizsgált
problémák és a kutatási irányzatok dzsungelében.
A legfontosabb negatív kritérium pedig az, hogy ne tanítson
semmi olyasmit, amit a leghelyesebb azonnal elfelejteni.
A könyv nagyjából
eleget tesz ezeknek a kívánalmaknak. Áttekintése
széles: sok irányzatot mutat be, sok és színes
példát hoz, nyelve nem képtelenül bonyolult.
A szerzô amerikai egyetemi tankönyvet írt, s ez a tény
sok mindent megmagyaráz könyvének vonásaiból.
A könyv szerkezete az egyetemi félévhez igazodik: egyrészt
pontosan annyi, 15, fejezete van, ahány tanítási hét
van egy félévben, másrészt az átlagosan
21 oldal terjedelmű fejezeteket kényelmesen el lehet olvasni
hétrôl hétre. A könyv bibliográfiája
két jelentéktelen kivételt leszámítva
angol nyelvű vagy angolra fordított szakirodalmat tartalmaz.
Szintén a könyv amerikai vonásai közé tartozik,
hogy - mivel az amerikai egyetemisták tudománytörténeti
érdeklôdése elhanyagolható - szigorúan
a jelenre korlátozódik. A felsorolt jellemzôk közül
az utóbbi a fontosabb. Az egyetemi szemeszterhez igazodó
fejezetbeosztás és terjedelem valamennyivel kevesebb korlátozást
jelent, mint a megcélzott közönség befogadókészsége.
A könyv nyolc fejezetbôl
álló elsô része mutatja be a tulajdonképpeni
szociolingvisztikát. Mivel ezek a fejezetek összefüggô
egészt alkotnak, a szerzô itt viszonylag szabadon csoportosíthatja
a mondandóját. A második részt alkotó
hét fejezet egymással és az elsô résszel
lazán öszszefüggô témákat mutat be,
melyek nem mindig töltenek meg egy önálló fejezetet.
Ennek következtében többször is elôfordul,
hogy egy-egy fejezetben olyan szerzôk és kérdések
kerülnek egymás mellé, akiket és amelyeket leginkább
külön-külön kellene tárgyalni - ha a könyv
szerkezete ezt megengedné. J. L. Austinnak például
éppoly kevés köze van B. Malinowskihoz, mint Dell Hymesnak
Harold Garfinkelhez, vagy Paul Grice-nak Erving Goffmanhoz. A baj talán
nem annyira az, hogy a szerzô törekszik bemutatni mindent, amit
szociolingvisztikának szoktak nevezni, inkább az, hogy önkényes
társításaival a ténylegesnél sokkal
szorosabb kapcsolatokat sugall egymástól elkülönült
irányzatok között.
Lássunk egy példát.
A könyv 12. fejezetének címe Etnográfia és
etnometodológia. A két tárgykör összekapcsolását
azonban szinte semmi nem indokolja. Franz Boasnál és Alfred
Louis Kroebernél is jóval régebbi hagyománya
van Amerikában annak, hogy a nyelvet és a nyelvhasználatot
a néprajz részének tekintsék. Dell Hymes e
hagyomány szellemében fogalmazta meg a beszélés
vagy a kommunikáció etnográfiájának
nevezett elképzelését, mely hozzávetôleg
azzal foglalkozik, mit kell a beszélônek a grammatikai szabályokon
és a szókincsen túl tudnia ahhoz, hogy nyelvi megnyilvánulásai
révén ne mutatkozzon idegennek egy adott nyelvközösségben.
3
Hozzá képest a szociológus Harold Garfinkel merôben
más gondolatvilágot képvisel. Garfinkel etnometodológiája
Alfred Schützön keresztül Edmund Husserl filozófiájához
kapcsolódik. Garfinkelt elsôsorban a gyakorlati következtetés
és társadalom köznapi tudása "mint egy tetszôleges
dologra vonatkozó konkrét köznapi tudás" foglalkoztatja.
4
Tagadhatatlan ugyan, hogy Hymes és Garfinkel koncepciója
érintkezik egymással néhány kérdésben,
de ennél sokkal fontosabb, hogy más tudományterületen
dolgoznak, más hagyományra támaszkodnak, más
problémákat tárgyalnak, más módszereket
alkalmaznak, más szerzôket idéznek egyetértôleg,
más szerzôkkel vitatkoznak, és másféle
következtetéseket vonnak le. Elképzelhetô, hogy
Wardhaugh csak azért nem mutat rá ezekre az alapvetô
különbségekre, hogy kerülje a tudománytörténeti
fejtegetéseket. Mivel azonban egy-két rövid mondat is
elegendô lett volna, nem zárható ki, hogy a szerzô
lényegi hasonlóságot kíván láttatni
a kommunikáció etnográfiája és az etnometodológia
között. Voltaképpen a könyv átfogó
jellege is az ilyen nehezen vagy egyáltalán nem indokolható
kapcsolatokon alapul: "Olyan szociolingvisztikát fogunk [...] látni
- mondja a szerzô -, amelynek nincs egyetlen egységes témája
- eltekintve attól, hogy a nyelv és a társadalom viszonyával
foglalkozik -, és amelyben nem egységes a problémák
megközelítése." (15. old.) Ebben a felfogásban,
melyet kizárólag az átfogó áttekintés
igénye menthet, minden bizonnyal eleve benne rejlik az eklekticizmus
és az önkényes társítások lehetôsége,
s a szerzônek erôfeszítéseket kellett volna tennie,
hogy kerülje azokat.
Ha viszont ellenpróbát
végzünk, és azt nézzük, mennyire teljes
Wardhaugh áttekintése, akkor feltűnik, hogy közismert
és fontos könyvek hiányoznak a bibliográfiából.
A szerzô többször is kijelenti, hogy a nyelv (különösen
pedig a dialógus) a társadalmi valóság fenntartásának
az eszköze (214., 226. old.). Érthetetlen tehát, miért
nem említi Peter L. Berger és Thomas Luckman The Social Construction
of Reality című, 1966-ban megjelent, klasszikusnak számító
könyvét, mely hasonló gondolatokat fejt ki.
5
Vagy vegyünk egy másik példát. A könyv második
része a nyelvek relativitásának gondolatával
indul, melynek a szerzô Joshua Fishman nyomán, nem sok sikerrel,
valamiféle szociolingvisztikai szerepet igyekszik adni. Jól
illene viszont ide Roger Fowler, Bob Hodge, Gunther Kress és Tony
Trew Language and Control című könyve, mely arra az elgondolásra
épül, hogy a nyelvi viszonylagosság egyazon nyelv különbözô
változatai között is felfedezhetô.
6
Az
efféle hiányokat hosszan lehetne sorolni. A hiba tulajdonképpen
a koncepcióból következik. Wardhaugh szociolingvisztikája,
amelybe minden beletartozik, ami a nyelv és a társadalom
viszonyát érinti, nélkülözi a belsô
kohéziót. Az így felfogott szociolingvisztikát
képtelenség hiányok nélkül bemutatni.
Senki sem ismerheti teljes mélységében az összes
szociológiai, filozófiai, történettudományi,
néprajzi és pszichológiai irányzatot, melynek
több-kevesebb szociolingvisztikai jelentôséget lehet
tulajdonítani - arról nem is szólva, hogy a szűkebben
vett nyelvészet már önmagában sem csekélység.
Wardhaugh nagyvonalú felfogásával
sokan nem értenének egyet. Peter Trudgill például
kifejezetten tagadja, hogy az etnometodológia része lenne
a tulajdonképpeni szociolingvisztikának. Wardhaugh megemlíti
ugyan Trudgill álláspontját (18-19. old.), de igazából
elkeni a szociolingvisztika meghatározása körüli
ellentéteket. Ezt az eljárást az sem indokolja, hogy
csupán tankönyvrôl van szó. Gondoljunk csak arra,
mennyivel színvonalasabban és részletesebben tárgyalja
Stephen C. Levinson
Pragmatics című tankönyve
a pragmatika meghatározásának kérdését.
7
S ha már itt tartunk, a pragmatika sokkal természetesebb
közeg Austin és Grice munkásságának ismertetésére,
mint a szociolingvisztika.
A szociolingvisztikát természetesen
nem könynyű definiálni. Az azonban teljesen nyilvánvalónak
látszik, hogy szociolingvisztikáról kizárólag
akkor lehet beszélni, ha a nyelvhasználat különbségeit
egy nyelven vagy beszédközösségen belül lehet
szembeállítani egymással. Annak a megállapításnak,
hogy a különbözô nyelvek más és más
lehetôségeket kínálnak beszélôiknek,
önmagában még nincs semmiféle sajátosan
szociolingvisztikai jelentôsége. A könyv 9. fejezete
nem felel meg ennek az egyszerű kritériumnak. Ez a fejezet
ugyanis a különbözô nyelvekben megtalálható
taxonomiákkal és szín- és rokonsági
terminológiákkal foglalkozik. Bármennyire érdekes
szempontok is ezek, hiányzik - miként a nyelvi relativizmus
esetében - annak megvilágítása, mitôl
lehetnek relevánsak a szociolingvisztika számára.
Lehetséges, hogy Wardhaugh
idônként pedagógiai okokból egyszerűsít
le - talán túlzott mértékben is - egyes kérdéseket.
Az adatok és az elméletek viszonya minden tudományág
alapvetô kérdése, nem helyes tehát bagatellizálni
azokat a szociolingvisztikán belüli vitákat, melyek
erre vonatkoznak. Wardhaugh saját álláspontja errôl
a kérdésrôl a következô: "Nem vezethet hasznos
általánosításokhoz sem a nyelvi, sem a társadalmi
viselkedésrôl az, ha véletlenszerűen gyűjtünk
adatokat arról, hogy néhány általunk történetesen
megfigyelt ember hogyan használja a nyelvet. Nem érhetjük
be a lepkegyűjtéssel, bármilyen szépek is a
példányok." (20. old.) A lepkegyűjtés metaforáját,
bár Wardhaugh ezt nem említi, elôször az a David
DeCamp alkalmazta a szociolingvisztikára, aki merôben másképpen
vélekedett az elmélet és az adatok viszonyáról,
mint a szerzô.
8
DeCamp elvetette az induktív elméleteket
(mint amilyet a Wardhaughtól vett idézet körvonalaz),
s helyettük a teoretikus modellek világában helyezte
el a szociolingvisztikát. Így nem teljesen véletlen,
hogy DeCamp - Suzanne Romaine-nel együtt - azok közé a
kivételes szociolingvisták közé tartozik, akik
szakítanak a leíró nyelvészet pozitivista hagyományaival,
és Chomsky nyelvészetének keretein belül keresik
a megoldást. Más szociolingvisták kevésbé
szokták méltányolni a generatív nyelvészetet.
Charles- James Bailey, aki pedig szinte minden más szempontból
közel áll DeCamphez, a generatív nyelvészeken
élcelôdve idônként fordítva írja
le az "elméleti" szót.
9
Egyébként
Bailey szerint a nyelvésznek eleve felesleges bármiféle
szociolingvisztikai elmélet létrehozásával
fáradoznia: "Olyan nyelvi elemzéssel foglalkozunk, mely egyetlen,
koherens rendszerben egyesíti a grammatikai különbségeket,
függetlenül attól, hogy azok miképpen oszlanak
meg a valóságos világban."
10
S végül
William Labov, a szociolingvisztika egyik legjelentôsebb alakja a
pozitivista hagyomány szellemében az empirikus és
a statisztikai módszerek jelentôségét szokta
hangsúlyozni. Egyszer alig palástolt kajánsággal
hivatkozik arra a vizsgálatra, mely egyes generatív nyelvészek
példamondatait, pontosabban szólva a csillaggal (*) jelölt,
azaz hibásnak ítélt mondatokat vette célba.
11
A vizsgálat szerint a megkérdezett anyanyelvi beszélôknek
még a fele sem tartotta a kérdéses mondatokat hibásnak,
következésképpen a mondatok helytelenségére
épített fejtegetések és elméletek érvényessége
meglehetôsen korlátozott. Labov azt a megjegyzést fűzi
még ehhez, hogy a nyelvészek nem produkálhatják
egyszerre az elméletet és az adatokat. DeCamp, Bailey és
Labov álláspontja jellegzetes különbségeket
mutat. Még pedagógiai nézôpontból sem
világos, hogy Wardhaugh miért simítja el az ellentétüket
a következô, leegyszerűsítô formulában:
"Bármi legyen is a szociolingvisztika, egyszerre adat- és
elméletcentrikusnak kell lennie." (20. old.)
Idônként még
az is elôfordul a komoly olvasottságot mutató könyvben,
hogy a szerzôt kisebb-nagyobb tévedésen vagy tájékozatlanságon
lehet kapni. A 29. oldalon a következôt olvashatjuk: "a szerbek
és a horvátok gyakran más szót használnak
ugyanannak a fogalomnak a jelölésére, például
a szerbek varosnak, a horvátok gradnak mondják a vonatot."
A hiba teljesen nyilvánvaló: sem a varos, sem a grad nem
jelent vonatot szerbül. A grad jelentése természetesen
"város", a "város" jelentésű varosról
ellenben még soha nem hallott az általam megkérdezett,
szerbiai, magyar környezetben élô, szerb anyanyelvű
informáns. A példa tehát több szempontból
is hibás. Az egyik hiba forrását is valószínűsíteni
lehet: kézírásban össze lehet téveszteni
egymással a town és a train szavakat. (Kár, hogy a
magyar változat munkatársai nem vették észre
ezt a hibát, mely szerepel a könyv elsô és második
angol nyelvű kiadásában is. Vannak ugyanis olyan hibák
is a könyvben, melyeket észrevettek, és csendben kijavítottak.)
A könyv hibái közé
tartozik a következô is. A 186. oldalon ezt olvashatjuk: "Bailey
szintén olyan nyelvész, aki szerint a nyelv természetével
és változásával kapcsolatos, régóta
forgalomban lévô nézetek jó része helytelen.
Labov nézeteit is ezek közé sorolná." Ezek után
Wardhaugh megemlíti Labovnak azokat a nézeteit, melyeket
szerinte Bailey kifogásol. A részlet azzal zárul,
hogy Bailey, Labovval ellentétben, azt állítja: "a
homogeneitás lenne diszfunkcionális a nyelvben."
12
Következik-e ebbôl, hogy Labov valaha is a heterogeneitás
diszfunkcionalitását vallotta? Ha csak Wardhaugh szövegét
nézzük, akkor nehéz más konklúzióra
jutni. De van-e igazság ebben a konklúzióban? Lássuk,
mit mond Labov. Ő és szerzôtársai (Uriel Weinreich
és Marvin I. Herzog) a következôket állítják:
"a strukturált heterogeneitás hiánya lenne diszfunkcionális".
Bailey és a három szerzô állításai
között aligha lehet jelentôs különbségeket
felfedezni. Az igazság ugyanis az, hogy már Bailey is a Weinreichtôl
származó, de Labov által is elfogadott nézetet
idézte - igaz ugyan, hogy nem jelezte külön: a gondolat
nem a sajátja.
13
Baileynél ez az állítás
egy táblázatban, sok más, nem tôle származó
elképzelés társaságában szerepel. Egyiknek
sincs jelölve az eredete. Ezt a felfogást Labov olyannyira
a magáénak vallja, hogy saját tanulmányukat
idézve megismétli 1978-ban, valamint egy késôbbi,
de még évekkel Wardhaugh könyve elôtti cikkében
is "alapvetô elv"-ként szögezi le, hogy a beszédközösségek
normális esetben heterogének.
14
Van valami rendkívül
bizarr Wardhaugh eljárásában. Sokaknak a szemére
lehetne hányni, hogy nem az idézett gondolat szellemében
elmélkednek a nyelvrôl, de miért éppen annak,
akinek a cikkébôl ez a gondolat származik? Ezúttal
nincs mód mentegetni a szerzôt: ez bizony jókora melléfogás.
Természetesen elképzelhetô, hogy Wardhaugh nem olvasta
Weinreich, Labov és Herzog cikkét, a bibliográfiában
legalábbis nem szerepel, mint ahogyan azok a cikkek sem, melyekben
Labov megismétli azt a tételt, melyet a szerzô számon
kér rajta. Ha Wardhaugh esetleg nem olvasta ezeket az írásokat,
akkor viszont roppant balszerencsés volt, hogy olyan dologba tenyerelt
bele, amiben nem eléggé tájékozott. Ráadásul
helytelen az a megállapítás is, hogy Bailey Labov
nézeteit kifogásolja. A Wardhaugh által idézett
oldalakon Labov neve elô sem fordul.
15
Leghelyesebb Wardhaugh
gondolatmenetét elfelejteni.
Kevésbé egyértelmű
a következô eset, mégis szót érdemel. Az
54. oldalon ezt olvashatjuk: "A sabir a Mediterráneum (késôbb
még nagyobb terület) lingua francája volt: a középkorban
keletkezett, legalább a keresztes háborúkig nyúlik
vissza, s egész a XX. századig fennmaradt." Nem világos,
honnan veszi Wardhaugh, hogy a sabir még a XX. században
is létezett. (Az angol változat 56. oldalán ez áll:
"it survived into the twentieth century".) Hugo Schuchardt, aki minden
kétséget kizáróan a sabir legjobb ismerôje
volt, 1909-ben megjelent cikkében nem nyilatkozott teljes egyértelműséggel
errôl a kérdésrôl.
16
Azt állítja,
hogy nagyjából 1830 után, a francia-arab kétnyelvűség
kialakulásával, vagyis közvetítô nyelvi
szerepének elveszítése után a sabir fokozatosan
eltűnt, ugyanakkor nem tartja kizárhatónak, hogy itt-ott
még beszélik. Schuchardt, aki egyébként járt
szinte mindenütt, Afrikában is, ahol a sabirt valaha beszélték,
sehol nem állítja, hogy találkozott volna a sabirral
mint élô nyelvvel. Schuchardt neve, mellesleg, hiányzik
a bibliográfiából.
A következô komolyabb
hiba bemutatása elôtt talán nem felesleges megemlíteni,
hogy egyes amerikai társadalomtudományokban némiképp
másképpen viszonyulnak a történetiséghez,
mint mifelénk. Vegyük összehasonlítási alapnak
Hutterer Miklós A germán nyelvek című könyvét.
Hutterer tudománytörténeti narrációval
indít: elmeséli, hogy az általa tárgyalt kérdés
miképpen lett kérdés: "A nyelvek osztályozásának
történeti módszere még régebbi idôkre
nyúlik vissza, mint a tipológiai kutatás, mégpedig
a XVIII. század végére, amikor India gyarmatosításával..."
17
Az ilyen könyvekben a tudománytörténet szerves
része a tárgyra vonatkozó jelenbeli tudásnak.
Mindez merôben idegen Wardhaughtól. Talán úgy
is lehet fogalmazni, hogy ô nem narratív, hanem drámai,
jelen idejű struktúrákkal operál. Számára
a tudomány egyrészt tisztán a jelenben zajlik, másrészt
problémák és kutatási irányzatok küzdelmével
ragadható meg. A kétféle hozzáállás
elvben kiegészítheti egymást, a gyakorlatban azonban
elô-elôfordul, hogy a historizáló megközelítés
soha nem ér el a jelenhez, valamint az is, hogy a történelem
vagy nagyrészt érdektelenné válik, vagy csak
fogyatékosan, esetleg egyáltalán nem rekonstruálható
a jelenközpontú megközelítésbôl.
Valószínűleg
ez utóbbi áll Wardhaugh könyvére. A szerzô
egészen bizonyosan találkozott Schuchardt nevével
olvasmányai során, hiszen több olyan cikket is idéz,
melynek ô a fôszereplôje, a jelencentrikusság
azonban megakadályozhatta abban, hogy lényegi összefüggést
lásson egy ilyen kevéssé ismert, régi (1842-1927)
szerzô és a szociolingvisztika jelen problémái
között. Ha a szerzô számolt volna Schuchardttal,
akkor nem állíthatta volna, hogy a nyelvészek "csak
a legutóbbi idôben jöttek rá, hogy milyen érdekesek
tudományos szempontból a kreol nyelvek" (57. old.). Vagy
azt sem, hogy "az ilyen nyelvek komoly vizsgálatának története
csak pár évtizede kezdôdött" (53. old.). Schuchardt
életműve bizonyítja, hogy ezekben az állításokban
szemernyi igazság sincs. Schuchardt hozzávetôleg az
újgrammatikusok kortársa volt, és élesen tagadta
az általuk képviselt nyelvi homogeneitás eszméjét.
Úgy vélte, hogy még a lehetô leghomogénabb
nyelvközösség és dialektus sem teljesen homogén,
s hogy még az ilyen közösségben is állandó
nyelvi keveredés zajlik. Ennek következtében nem fogadhatta
el a nyelvi változás kivételt nem ismerô szabályosságának
és mechanikus jellegének gondolatát, valamint az ún.
családfaelméletet. Nézetei komoly hatást tettek
a dialektológusok több generációjára.
A nyelvi heterogeneitás jelentôségének felismerése
vezette el ôt a kevert nyelvekhez is, melyek puszta létét
jelentôs korabeli nyelvészek tagadták elvi megfontolások
alapján. Max Müller például azt mondta, hogy
"a nyelvtudomány szigorú elvei alapján lehetetlen
elfogadni a kevert nyelvek létét".
18
William Dwight
Whitney pedig azt állította, hogy "Olyasmi, mint amilyen
egy kevert nyelvtani apparátussal rendelkezô nyelv, még
soha nem került a nyelvet tanulmányozók szeme elé:
számukra ez valamiféle szörnyszülött lenne;
léte lehetetlennek látszik".
19
Ez azonban nem
jelenti, hogy Schuchardt teljesen magányos lett volna. 1883-ban
megjelent Slawo-Deutsches und Slawo-Italienisches című könyvének
egyik kritikusa például úgy vélte, hogy Schuchardt
"korszakalkotó" műve "az egyik legfontosabb hozzájárulás
a dialektológia tudományához".
20
A nyelvek
kölcsönhatása és a kreol nyelvek tanulmányozása
már több mint száz éve jelent komoly kihívást
a mindenkori uralkodó nyelvészeti irányzat számára.
Ez az állítás Schuchardt munkásságától
függetlenül is igaz. A nyelvészek túlnyomó
többsége ma is úgy véli, száz éve
is úgy vélte, hogy a nyelvi változás lassú,
tudattalan, szinte észlelhetetlen folyamat. Az imént említett
Whitney például azt állította, hogy valamiféle
"nyelvi forradalom, a nyelvi struktúra gyors és gyökeres
átalakulása teljességgel lehetetlen".
21
Ugyanakkor Addison van Name már 1869-1870-ben tárgyalta a
kreol nyelvekben végbemenô szélsebes változásokat.
22
Mindebbôl az következik,
hogy a szerzô állításait, mikor az utóbbi
három-négy évtizednél messzebbre tekint vissza,
nem szabad készpénznek venni. A 129. oldalon azt találjuk,
hogy a "nyelvészetet hagyományosan az idiolektusok érdekelték".
Ez az állítás oly távol van az igazságtól,
hogy még az ellentéte sem igaz. Vagy a 118. oldalon azt olvashatjuk,
hogy "a nyelvjáráskutatás a nyelvek történelmi
vizsgálatából alakult ki". Meg lehet ugyan jelölni,
hogy Wardhaugh milyen könyvek alapján állítja
amit állít, és az ellenérveket is meg lehetne
említeni, de talán felesleges a példákat szaporítani.
23
Mindenesetre bizonyos, hogy nem kenyere a nyelvészet története.
A könyv névmutatója
minôsíthetetlenül rossz, és ez már az eredetiben
is így volt. Az elsô három fejezetben elôforduló
nevekbôl 36 hiányzik a névmutatóból.
Ebben a részben hatszor fordul elô Leonard Bloomfield neve,
a mutatóból mégis hiányzik. Ráadásul
a mutató nem mindig regisztrálja a felvett szerzôk
összes elôfordulását. Nem lehet semmiféle
rendszert felfedezni abban, minek alapján került be valaki
a mutatóba, vagy minek alapján maradt ki. Van úgy,
hogy egy futó említés idézet nélkül
is elegendô a bekerüléshez, máskor viszont akár
egy hosszú idézet és az alapos tárgyalás
sem elég. Nagyjából hasonló a tárgymutató
is. A könyvben említett nyelvek általában szerepelni
szoktak, de a sabir például hiányzik.
Wardhaugh hivatkozásaival
sincs minden rendben. A 193. oldalon olvasható Sapir-idézetrôl
azt állítja a könyv angol eredetijének a szövege,
hogy Sapir Language című könyvébôl származik.
Ez az egyik hiba, melyet a magyar változat munkatársai közül
észrevett és kijavított valaki. Az idézett
szöveg ugyanis A nyelvészet mint tudomány című
cikkbôl származik. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a könyv
eredetijében az idézet hozzávetôleg feleakkora,
mint a magyarban olvasható szöveg. Azt ugyanis senki nem vette
észre, hogy Wardhaugh az idézett szöveg közepébôl
kihagyott - pontokkal jelölve - kilenc mondatot.
24
A 72.
oldalon olvasható DeCamp-idézetrôl pedig azt állítja
a könyv, hogy DeCamp The Development of Pidgin and Creole Studies
című tanulmányából származik.
Az idézett részlet szerzôje valóban DeCamp,
de egészen bizonyos, hogy ez a hivatkozás téves.
25
Ezzel már rá is tértünk
a könyv angol és magyar változatának összehasonlítására.
Elôször is komoly érdeme a magyar kiadásnak, hogy
az eredeti bibliográfia mellett bô válogatást
tartalmaz a magyar és magyarra fordított szociolingvisztikai
irodalomból is. Hasonlóképpen jó döntés
volt, hogy a feladatok és a példamondatok jelentôs
részét átültették magyarra. Tankönyvrôl
lévén szó, ezen a ponton valamennyire el lehet s valószínűleg
el is kell szakadni az eredetitôl. A magyarítások között
vannak kifejezetten ötletesek is: például "fire-engine
red" (232. old.) helyett "csukaszürke" (207. old.) szerepel a magyar
változatban. Hasonlóképpen jó az "if someone
says tess for test, does he or she also say bes' for best?" (17. old.)
példa helyett a magyar változatban olvasható: "pl.
ha valaki fôdet mond föld helyett, akkor hódat mond-e
hold helyett is?" (21. old.), vagy az "I ain't done it yet" (44. old.)
helyett az "Őtet verte meg a rendôr" (44. old.). Szintén
helyeselni lehet, hogy a magyar változatból hiányzik
egy ötlapnyi, a kreol és pidgin nyelvek sajátosságait
szemléltetô részlet.
Van a könyvben néhány
hiba, mely a magyar változat összeállítása
során csúszott be. A 148. oldalon lévô 7.5 táblázat
után a 150. oldalon a 6.4 táblázat és a 6.5
táblázat következik, majd folytatódik az eredeti
számozás, és a 151. oldalon a 7.6 táblázatot
találjuk. Az ún. rajnai legyezô 117. oldalon lévô
ábrája angolul maradt a magyar változatban is. A 224.
és 225. oldalon pedig - az eredetihez képest - leírhatatlan
káosz van. Említést érdemel viszont, hogy az
eredetiben található hibát: "nor do you usually use
an H variety when an L is called for, e.g., for writing serious literature
(91. old.) a magyarban kijavítva olvassuk: az ember nem használ
[...] K változatot olyankor, amikor az E helyénvaló,
például 'komoly' irodalmi mű írásakor
(80. old.). (Az angolban olvasható H "high"-t, az L "low"-t, a magyarban
található E "emelkedett"-et, a K pedig "közönséges"-t
jelent.)
A magyar változat messze
leggyengébb pontja a fordítás. Bizonyára minden
fordításban vannak hibák, így az igazi kérdés
az, mennyi és miféle van belôlük. Ebben a fordításban
sok és sokféle. Olyan sok, hogy képtelenség
felsorolni az összes figyelmetlenséget, félreértést,
következetlenséget és melléfogást. A kiadónak,
ha esetleg tervezi a könyv második kiadását,
komolyan mérlegelnie kell majd, mennyi ôrizhetô meg
az elsô kiadás szövegébôl. A fordítást
szemlélve az embernek az a benyomása támad, hogy annak
elsô piszkozatát soha senki nem vetette össze az eredeti
szöveggel, hanem azonnal a nyomdába küldték. Ez,
ha netán tényleg így lenne, aligha egyedül a
fordító felelôssége.
Lássunk néhány
példát. A 87. oldalon azt olvassunk, hogy Paraguayban a lakosság
90 százaléka által beszélt nyelv, a guariní
"hallgatólagosan a nemzeti nyelv." Az eredeti 100. oldalán
viszont az áll, hogy "Guariní is recognized as a bona fide
national language". Azaz: a gaurinít az igazi, a voltaképpeni
nemzeti nyelvnek ismerik el. Az eredetiben ezt olvassuk: "there is one
error in the popular view which is of special interest" (50. old.). Ez
azonban nem azt jelenti, amit a magyar változatban: "a közkeletű
nézet szerint van egy olyan hiba, amely különösen
érdekes" (49. old.), hanem azt, hogy "a közkeletű nézetben
van egy olyan hiba, amely különösen érdekes". A "Ferguson
offers another definition of variety" (22. old.) mondat magyar megfelelôje
nem "Ferguson egy másik definícióváltozatot
kínál" (25. old.), hanem "Ferguson egy másik változatdefiníciót
kínál". A "careless speaking" (50. old.) magyarul nem "gondos
beszéd" (49. old.), hanem "gondatlan beszéd". A "lavish gift-giving"
(57. old.) nem "családi ajándékadás" (55. old.),
hanem "bôkezű ajándékozás". A "the Portuguese
relexified this language; that is, they introduced their own vocabulary
into its grammatical structure" (75. old.) magyarul nem azt jelenti, hogy
"a portugál relexifikálta ezt a nyelvet, azaz bevezette saját
szókészletét annak grammatikai struktúrájába"
(66. old.), hanem azt, miként a többes szám harmadik
személyű személyes névmás is mutatja,
hogy a "portugálok relexifikálták ezt a nyelvet, azaz
bevezették..." A "completely homogeneous speech community" (117.
old.) magyarul nem "gyakorlatilag homogén beszélôközösség"
(102. old.), hanem "tökéletesen homogén beszédközösség".
A "final cluster simplification" (184. old.) nem "szóvégi
hangzónyaláb egyszerűsítése" (161. old.),
hanem "szóvégi mássalhangzótorlódás
egyszerűsítése". Az "in conversation with familiars"
(91. old.) nem azt jelenti, "családtagokkal való társalgásban"
(80. old.), hanem azt, hogy "ismerôsökkel való társalgásban".
A "familiar" és a "familiarity" máshol is (pl.: 224., 243.,
244., 245., 249. old.) hibásan szerepel. A "regional dialects are
really quite easy to sample" (136. old.) nem azt jelenti, hogy "a regionális
dialektusokat voltaképpen nagyon könnyű körülhatárolni"
(119. old.), hanem azt, hogy "a regionális dialektusokból
valójában nagyon könnyű mintát venni".
A "Since most of us realize that it is not only where you come from that
affects your speech" (137. old.) magyarul nem "Miután felismertük,
hogy az ember beszédére nemcsak az van hatással, hogy
földrajzilag honnan jön" (120. old.), hanem "Mivel legtöbben
tudatában vagyunk annak, hogy...". A "metaphorical code-switching
in such situations is deeply ingrained" (109. old.) nem azt mondja, hogy
"a metaforikus kódváltás mélyen be van ágyazódva
ezekbe a helyzetekbe" (95. old.), hanem azt, hogy "az ilyen helyzetekben
bekövetkezô metaforikus kódváltás mélyen
belénk van vésve".
Van, hogy az eredeti szöveg
jókora darabja kimarad a magyar változatból. Wardhaugh
idézi Charles A. Fergusonnak a diglossziáról adott
definícióját, melyben ezt olvassuk: "there is a very
divergent, highly codified (often grammatically more complex) superposed
variety, the vehicle of a large and respected body of literature, either
of an earlier period or in another speech community" (90. old.). Magyarul
ez így hangzik: "van egy [...] erôsen eltérô,
nagymértékben szabályozott (grammatikailag gyakran
bonyolultabb) föléhelyezett változat is, amely irodalmi,
s amelyet vagy egy korábbi idôszakban, vagy egy másik
nyelvközösségben hoztak létre" (79. old.), vagyis
hiányzik belôle a következô részlet fordítása:
"the vehicle of a large and respected body of literature". A könyv
magyar változata ezen a ponton nem Wardhaugh könyvét
(vagy mondjuk Ferguson cikkét), hanem Ferguson cikkének hibásan
megjelent fordítását követi.
25
Kisebb-nagyobb kihagyásokat
máshol is találunk: az "any particular social identity" (104.
old.) magyar megfelelôje: "semmilyen sajátos identitást"
(90. old.), a "reference group, corporate group, ethnic group" (122. old.)
pedig ekképpen alakul át: "referenciacsoport, etnikai csoport"
(106. old.). Az eredeti 35. oldalán ezt olvassuk: "Ukrainians say
their language is not Russian." Ez a mondat teljes egészében
kimaradt a magyar változatból. A következô példában
a magyar fordítás nemcsak hiányos, hanem elképesztôen
pontatlan is: "Suppose the speaker, but not the listener, has a system
in which familiarity, not merely solidarity, is required for use of a first
name." (267. old.) Ennek a mondatban a magyar változatban ez felel
meg: "A beszélô rendszerében a keresztnév használata
csak jó ismeretség esetében megengedett, az összetartozás
ehhez még nem elegendô feltétel." (241. old.) Látnivaló,
hogy lesz bôven dolguk azoknak, akik a második kiadás
elkészítése során helyre fogják pofozni
az ilyen mondatokat.
Máshol viszont betoldásokat
találunk: "the lack of such command may exclude you from a community
of speakers, e. g., of RP users or speakers of Yoruba if all you speak
is Brooklynese" (126. old.) helyett a magyarban ezt olvassuk: "ennek a
tudásnak a hiánya zárhat ki valakit a beszélôk
meghatározott közösségébôl, például
a dél-angliai presztízskiejtés, az r-es ejtés
beszélôi vagy a joruba beszélôi körébôl
azt, aki csak a brooklyni angolt beszéli" (110. old.), ahol is egyáltalán
nem világos, miért és miképpen került
a magyar szövegbe a roppant zavaró "r-es ejtés" kifejezés,
hiszen a "dél-angliai presztízskiejtés"-t éppen
az jellemzi, hogy az angol más változataival szemben bizonyos
helyzetekben r-telen.
Mindez még mindig csupán
a jéghegy csúcsa. Az embernek az az érzése
lehet, hogy annyi hibát talál, amennyi türelme van.
A "John Doe" (147. old.) magyar megfelelôje a könyvben olvasható
kontextusban nem "John Doe" (129. old.), ami az angolul nem tudónak
semmit nem mond, hanem például "Kovács János".
A "Since there is no precise rule for shifting from vous to tu" (262. old.)
nem azt jelenti, "Mivel nincsenek precíz szabályai a tu-rôl
a vous-ra való áttérésnek" (236. old.), hanem
azt, hogy "Mivel nincs precíz szabálya a vous-ról
a tu-re való áttérésnek". Nem teljesen világos,
milyen megfontolások alapján változott az "among expatriates
in China" (118. old.) kifejezés a magyar változatban a következôre:
"a hazájukból elűzöttek körében Hongkongban"
(103. old.). Az eredeti 291. oldalán pedig a következô
párbeszédet olvashatjuk:
A. I am out of petrol.
B. There is a garage round the corner.
Vagyis B beszélô azt
kommunikálja A-nak, hogy a közelben van egy benzinkút,
ahol benzint vehet az autójába. A magyar változat
264. oldalán ugyanez a párbeszéd a következôképpen
hangzik:
A: Kifogyott a benzinem.
B: A sarkon van egy garázs.
A magyar B beszélô egészen
mást kommunikál. Mondata valami olyasmit implikál,
hogy benzin hiányában A-nak esetleg a sarkon lévô
garázsban kellene hagynia az autóját. Magyar viszonyok
között még azt is hozzágondolhatjuk, hogy ezzel
talán azt akarja igazából közölni, hogy
a garázsban nem fogják feltörni az autót.
Valamivel kevésbé
egyértelmű eset a következô. Az eredeti 81. oldalán
ezt olvassuk: "DeCamp has observed that particular speakers control a span
of the spectrum not just one discrete level within it. He says that the
breadth of the span depends on the breadth of the speaker's social activities".
A magyar változat 71-72. oldalán a következô fordítást
olvassuk: "DeCamp azt mondja, hogy az egyes beszélôk a spektrumnak
egy szeletét uralják, nem egy elkülöníthetô
szintet azon belül. A szelet nagysága attól függ,
hogy milyen széles a beszélô társadalmi tevékenységeinek
köre." Szerencsétlennek látszik a span és a szelet
megfeleltetése. A span - mint ez a szövegbôl nyilvánvaló
- eleve egynél több diszkrét szintet (azaz, mint a 75.
oldalról kiderül, változatot) foglal magában,
vagyis szeletek sorozata. Kérdés persze, mit nevezünk
szeletnek. Lehet egy egész rúd párizsit is egyetlen
hatalmas szeletnek tekinteni. Ha viszont ragaszkodunk a szelet szóhoz,
akkor a szelet nagysága helyett inkább a szelet vastagságáról
kellene beszélni.
Az angol szöveg 18. és
19. oldalán olvasható "uniformation principle" kifejezésnek
két különbözô magyar kifejezés felel
meg: az "egyöntetűség elve" (22. old.) és az "egységesítési
elv" (23. old.). Bár Wardhaugh szövegébôl ez nem
derül ki, a kifejezés a geológiából származik,
ahol valami olyasmit jelent, hogy a földkérget a múltban
és a jelenben formáló erôk azonosak egymással.
Ezt egyik fordítás sem adja vissza, de ez voltaképpen
jóval kevésbé fontos, mint maga az a tény,
hogy egyazon kifejezésnek két különbözô
fordítása van, jóllehet ezt semmi nem indokolja. Sajnálatos
ugyan, de meg kell állapítani, hogy a könyvben gyakran
elôfordul ez a fajta következetlenség. Az angolban olvasható
"Plains Sign Language"-nek (57., 58. old.) egyszer "síksági
jelnyelv" (55. old.), másszor, de azért ugyanazon a oldalon,
"préri jelnyelv" a magyar megfelelôje. A diglosszia egyik
pólusát alkotó "low variety"-t (90., 107. old.) elôször
a "közönséges változat" (79. old.), néhány
oldallal késôbb viszont az "alantasabb változat" (92.
old.) kifejezés ülteti át magyarra. A "baby-talk" (59.,
62., 72. old.) egyszer "gyerekgügyögés" (57. old.), máskor
"dajkanyelv" (59. old.), harmadszor "bébiknek szóló
beszéd" (64. old.). Ugyanígy egynél több magyar
megfelelôje van a set, distribution, proportion, real world, score,
vernacular, pattern, scale, span, marker, uniform szavaknak és kifejezésnek
- és még számos másnak. A magyar szövegbôl
igencsak kockázatos visszakövetkeztetni, mi lehetett az eredetiben,
mert mondjuk a distribution és a proportion, a span és a
set, valamint a scale, a marker és a score egyes magyar megfelelôi
egybeesnek. Ugyanakkor a könyv szövegétôl nem idegen
a szavak, kifejezések ismétlése. A 27. és 28.
oldalakon például egymás után hatszor szerepel
a "kimutat" szó. Nem világos tehát, miért nem
akkor ismétlôdik valami, amikor igazán fontos lenne.
A hibák tehát sokan
vannak és változatosak. Mindezek azonban eltörpülnek
a következô mellett. Apró túlzással azt
lehetne mondani, hogy a szociolingvisztikában nincs fontosabb terminus
a variationnél. Ez a szó ugyanis arra a folyamatra (és
a folyamat eredményeképpen elôálló helyzetre)
utal, melynek során az egymással szembeállítható
változatok létrejönnek. Elképzelhetô, hogy
esetleg meg lehetett volna hagyni variációnak. Pontosabban
szólva a meglévô variáció szót
lehetett volna a variation magyar megfelelôjeként bevezetni,
és némi új jelentéssel felruházni. Mindenesetre
tagadhatatlan, hogy nem könnyű magyarra fordítani. De
még a fordításánál is sokkal fontosabb,
hogy valahányszor az angolban a variation terminussal találkozunk,
ugyanazon a helyen a magyarban is mindig a megfelelôjének
kinevezett magyar szót találjuk, bármi legyen is az.
Ennek az elvnek a következetes alkalmazását csak valamilyen
nyomós érv akadályozhatja meg egyszer-egyszer. Ha
a könyvet ebbôl a szempontból vizsgáljuk, megállapíthatjuk,
hogy a variation szónak nincs igazi magyar megfelelôje, vagy
- nézôpont kérdése - túl sok van. Ezek
a következôk:
különbség(ek): 41 (11)
sokféleség: 36
változat(ok): 31 (13)
eltérés(ek): 12 (2)
ingadozás(ok): 9 (6)
változatosság: 7
variáció(k): 4 (3)
változás(ok): 2 (1)
variabilitás: 2
0: 2
változatosság, sokféleség:
1
ingadozások, változatok:
1
változó: 1
inhomogén: 1
együttesek: 1
A kettôspont utáni szám
jelöli, hogy az illetô szó (vagy szavak) hányszor
áll(nak) a variation helyén. Zárójelben van,
hogy az összes elôfordulásból hányszor
jelenik meg az egyes számú alak. A "0" arra utal, hogy a
szó egyszerűen hiányzik a magyar szövegbôl.
Ez az fordítási stratégia
valószínűleg példátlan. Nehéz
Karinthyra nem gondolni. Ha a könyvnek néhány évszázad
múlva csak az elsô magyar kiadása marad fenn, és
valamilyen nehezen belátható okból visszafordítják
angolra - méghozzá több következetességgel,
mint amennyi a magyar fordítást jellemzi -, akkor könnyen
lehet, hogy a változatosságból angolul diversity,
a különbségbôl difference, az eltérésbôl
deviation, az ingadozásból fluctuation, a variabilitásból
inconstancy, a sokféleségbôl multiplicity, a változásból
pedig change lesz - s valahogy így majd végleg meg lehet
szabadulni a sok bosszúságot okozó variation szótól
és minden származékától.
Ronald Wardhaugh könyvei
Reading: A Linguistic Perspective
Harcourt, Brace & World, New York,
1969.
Topics in Applied Linguistics
Newbury House, Rowley, Mass., 1974.
The Contexts of Language
Newbury House, Rowley, Mass., 1976.
Language and Nationhood:
The Canadian Experience
New Star Books, Vancouver, 1983.
How Conversation Works
Basil Blackwell, Oxford, 1985.
Languages in Competition
Basil Blackwell, Oxford, 1987.
AN INTRODUCTION TO
SOCIOLINGUISTICS
Basil Blackwell, Oxford, 1992.
A szociolingvisztika irodalmából
Norbert Dittmar: Sociolinguistics:
A Critical Survey of Theory and Application.
Edward Arnold, London, 1976.
R. A. Hudson: Sociolinguistics
Cambridge University Press, Cambridge,
1980.
Jeanne Aitchison: Language Change: Progress
or Decay?
Fontana, London, 1981
Peter Trudgill: Sociolinguistics:
An Introduction to Language and Society.
Penguin, Harmondsworth, 1983.
Muriel Saville-Troike:
The Ethnography of
Communication: An Introduction
2. kiad. Basil Blackwell, Oxford, 1989.
Ralph W. Fasold:
The Sociolinguistics of Language
Basil Blackwell, Oxford, 1990.
Suzanne Romaine: Language in
Society: An Introduction to
Sociolinguistics
Oxford University Press, Oxford, 1994.
Jegyzetek
1 * Noam Chomsky: Rules and Representations.
Columbia University Press, New York, 1980. 219-220. old.
2 * Az elsô ilyen könyv, tudomásom
szerint, a következô: Robbins Burling: Patterns of Language:
Structure, Variation, Change. Academic Press, San Diego, 1992. Köszönettel
tartozom Kontra Miklósnak, aki felhívta a figyelmemet erre
a könyvre.
3 * Dell Hymes: A beszélés
néprajza. In: Pap Mária, Szépe György (szerk.):
Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai tanulmányok.
Gondolat, Bp., 1975. 91-145., kül.: 94-95. old.
4 * Harold Garfinkel: Az "etnometodológia"
kifejezés keletkezése. In: Hernádi Miklós (szerk.):
A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat,
Bp., 1984. 350-355., a hivatkozás: 352. old.
5 * Peter L. Berger, Thomas Luckman: The
Social Construction of Reality. Penguin, Harmondsworth, 1971.
6 * Roger Fowler, Bob Hodge, Gunther Kress,
Tony Trew: Language and Control. Routledge and Kegan Paul, London, 1979.
7 * Stephen C. Levinson: Pragmatics. Cambridge
University Press, Cambridge, 1983.
8 * David DeCamp: Is a Sociolinguistic Theory
Possible? Georgetown University Monograph Series on Language and Linguistics,
22 (1969) 157-173., a hivatkozás: 158. old.
9 * Charles-James Bailey: Yroëthian
Linguistics and the Marvelous Mirage of Minilectal Methodology. In: P.
Sture Ureland (szerk.): Sprachvariation und Sprachwandel: Probleme der
Inter- und Intralinguistik. Max Niemeyer, Tübingen, 1980. 39-50. old.
10 * Charles-James Bailey: Variation and
the So-Called "Sociolinguistic Grammars". Language and Cognition, 7 (1987)
269-291., a hivatkozás: 272. old.
11 * William Labov: Sociolinguistic Patterns.
University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1972. 199. old.
12 * Uriel Weinreich, William Labov, Marvin
I. Herzog: Empirical Foundations for a Theory of Language Change. In: W.
P. Lehmann, Yakov Malkiel (szerk.): Directions for Historical Linguistics.
University of Texas Press, Austin, 1968. 95-188., a hivatkozás:
101. old.
13 * Charles-James Bailey: Variation and
Linguistic Theory. Center for Applied Linguistics, Arlington, 1973. 34-35.
old.
14 * William Labov: Sociolinguistics. In:
William Orr Dingwall (szerk.): A Survey of Linguistic Science. Greylock,
Stamford, 1978. 339-372., a hivatkozás: 355. old., William Labov:
Building on Empirical Foundations. In: W. P. Lehmann, Yakov Malkiel (szerk.):
Perspectives on Historical Linguistics. John Benjamins, Amsterdam. 1982.
17-92., a hivatkozás: 17. old.
15 * Wardhaugh Bailey könyvének
(Variation and Linguistic Theory) 34-35. lapját említi. Labov
neve a 32. és a 36. oldalakon szerepel. Mindkétszer mélységesen
elismerô kontextusban. Bailey szokott ugyan vitatkozni Labovval,
de egészen más kérdésekben.
16 * Hugo Schuchardt: Die Lingua franca.
Zeitschrift für Romanische Philologie, 33 (1909) 441-461. old.
17 * Hutterer Miklós: A germán
nyelvek. Gondolat, Bp., 1986. 16. old.
18 * Max Müller: The Science of Language:
Founded on Lectures Delivered at the Royal Institution in 1861 and 1863.
Charles Scribner's Sons, New York, 1891. 85-86. old.
19 * William Dwight Whitney: Language and
the Study of Language. Scribner, New York, 1867. 199. old.
20 * Aaron Marshall Elliott: [Kritika Hugo
Schuchardt Slawo-Deutsches und Slawo-Italienisches című könyvérôl.]
American Journal of Philology, 6 (1885) 89-94., a hivatkozás: 94.
old.
21 * Whitney i. m. 277. old.
22 * Addison van Name: Contributions to
Creole Grammar. Transactions of the Philological Association, 1 (1869-1870)
123-167. old.
23 * Winfred P. Lehmann: Historical Linguistics:
An Introduction. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1962. 115-117. old.;
J.K. Chambers, Peter Trudgill: Dialectology. Cambridge University Press,
Cambridge, 1980. 17-19. old.; Walther Mitzka: Deutsche Mundarten. Carl
Winter, Heidelberg, 1943. 9. old.
24 * A könyv a magyarul megjelent Sapir-válogatás
szövegét veszi át, de talán helyesebb lett volna
újrafordítani az idézett részletet, hiszen,
például, ami az eredetiben "real world" az ebben a fordításban
"világkép". Edward Sapir: A nyelvészet mint tudomány.
In: Uô.: Az ember és a nyelv. Vál., ford., utószó:
Fabricius Ferenc. Gondolat, Bp., 1971. 43-52., a hivatkozás: 46.
old.
25 * A 71. oldalon Wardhaugh DeCamp tanulmányának
29. lapját jelöli meg az idézet forrásaként,
a 75. lapon pedig hivatkozik a tanulmány 26. oldalára is.
DeCamp tanulmánya azonban a 20. lapon befejezôdik, és
utána egy másik szerzô írása következik.
David DeCamp: The Development of Pidgin and Creole Studies. In: Albert
Valdman (szerk.): Pidgin and Creole Linguistics. Indiana University Press,
Bloomington - London, 3-20. old. Emlékezetem szerint a Wardhaugh
által idézett szöveg DeCamp következô írásából
származik: Social and Geographical Factors in Jamaican English.
Creole Language Studies, 2 (1961) 61-84. old. A pontos lapszámot
nem áll módomban megadni, mert a kiadvány nem elérhetô
az általam ismert hazai könyvtárakban.
26 * Charles A. Ferguson: Diglossia. Word,
15 (1959) 325-340., a hivatkozás: 336. old. Uô: Diglosszia.
In: Pap - Szépe: i. m. 291-317., a hivatkozás: 310. old.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következő
címre:
buksz@c3.hu