Bekker Zsuzsa:
Rendszerválság
Alkalmazkodási folyamatok a kelet-európai
országokban 1970- 199... között
Aula Kiadó Kft., Budapest, 1995.
309 old., 1848 Ft
A könyv a volt szocialista országokról
szóló empirikus kutatások kiemelkedően értékes
munkája. Hatalmas tényanyag alapján nemzetközi
összehasonlítás segítségével vizsgálja
négy kelet-európai ország húszéves fejlődését,
hogy rámutasson a szocialista gazdasági rendszerek látványos
összeomlásának okaira és arra az örökségre,
amit a rendszerváltás után is magunkkal hordozunk.
Ezek ugyanis nagyrészt megszabják fejlődésünk
mozgásterét, korlátait is és szabadságfokait
is.
A szerző figyelmének
középpontjában a volt szocialista országok alkalmazkodóképessége,
illetve -képtelensége áll, s a megújulásra
való alkalmatlanságukkal magyarázza a szocialista
rendszerek válságát és bukását.
Valójában az a probléma izgatja, ami a tizenhét
évvel ezelőtt megjelent könyvét (Növekedési
utak, dinamikus pályák. Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978) is motiválta, az, hogy
a fejlődésben későn induló országok
sikeres kitörésének mi lehet a gazdasági stratégiája.
A nyolcvanas évek közepén induló kutatás
- már a bukás előérzetében - azt vizsgálta,
miért nem lehetett sikeres a szocialista gazdaságok kitörési
próbálkozása. Ez egyben válasz arra a kézenfekvő
kérdésre is, hogy érdemes volt-e ekkora munkát
fektetni a szocialista korszak összehasonlító kutatásába?
De még mennyire! Hisz felemelkedésre csak akkor lehet reményünk,
ha mélyrehatóan elemezzük és feldolgozzuk az
eddigi tévedéseket és kudarcokat, megismerjük
az örökséget, amit magunkkal cipelünk, és
megértjük, milyen gazdaságstratégiai váltásra
van szükségünk.
Bekker Zsuzsa kiinduló hipotézise
szerint "a nyolcvanas évtized végének radikális
változásai egy hosszan érlelődő folyamatnak
>>csupán<< végkifejletei". A teljesítményromlást
és működési zavarokat megpróbálták
reformokkal és alkalmazkodási kísérletekkel
orvosolni - írja -, de a rendszer belső logikája miatt
a nyolcvanas években az egyre lejjebb csúszó teljesítmények
és egy külső megrázkódtatás következtében
bekövetkezett a működésképtelenség.
E feltevések alapján nem logikai, hanem empirikus úton
próbálja meg mérni és bizonyítani a
teljesítményromlást és annak szocialista sajátosságait.
Nem a tervgazdaságok irányításának és
működésének mechanizmusát, hanem kvantitatíve
mérhető eredményeit, teljesítményeit
vizsgálja a hatvanas évek viszonylag gyors növekedésének
végétől az összeomlásig terjedő
időszakban. Azt a periódust tehát, amikor nagyrészt
a világgazdaságban zajló változásokhoz,
a globalizálódáshoz és a technikai megújuláshoz
való alkalmazkodás döntötte el, hogy az egyes gazdaságok
elmaradása nő-e, vagy csökken.
A teljesítményeket
és az azokat meghatározó tényezőket
vizsgálva a szerző valójában a gazdaságpolitika
stratégiai irányultságára kérdez rá,
arra, hogy egyrészt növekedés- vagy hatékonyságorientáltság
jellemzi-e a gazdaságpolitikát, másrészt arra,
hogy nemzetközi kapcsolataiban elzárkózás- vagy
nyitáspárti-e? Ismeretes, hogy a reformkísérletek,
de a gazdaságpolitikai dilemmák is főként ezekhez
a kérdésekhez kapcsolódtak; a dogmatikusok és
reformerek vitái és küzdelmei - nyíltan vagy
burkoltan - nagyrészt erről szóltak: a szocializmus
fölényének bizonyítása érdekében
mindenáron - még a korszerűtlen, veszteséges
tevékenységeket is bővítve - gyorsítani
kell-e a növekedési ütemet, vagy inkább a hatékonyságot
kell fokozni? Minél jobban el kell-e zárkózni az ellenséges
tőkés világtól, és még jobban
a Szovjetunió és a többi KGST-ország felé
kell-e fordulni, vagy az ellentéteket enyhítve nyitni kell
a világgazdaság felé? Ezekre a kérdésekre
az egyes országokban és a különböző
időszakokban eltérő válaszok születtek,
bár a szovjet dominancia igyekezett a gazdaságpolitikai együtt
mozgást biztosítani.
Az elemzés négy kelet-európai
ország: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország
és Magyarország alkalmazkodási reakcióit vizsgálja
és veti össze négy összehasonlíthatónak
ítélt fejlett országéval: Ausztriával,
Finnországgal, Portugáliával és Spanyolországgal.
A külső hatásokra négyféle reagálást
különböztet meg: 1. külső erőforrás-bevonást,
2. exportnövelést, 3. importhelyettesítést, 4.
növekedéslassítást. E reagálási
módok mértéke és arányai alapján
vizsgálja az egyes országok és időszakok eltérő
gazdaságpolitikai útjait és jellegzetességeit.
Sikeresen kapcsolja össze és
alkalmazza két kiváló magyar közgazdász
módszereit, Jánossy Ferenc trendkoncepcióját
és Balassa Bélának a külső megrázkódtatásokra
való reagálást elemző módszerét.
Elfogadva Jánossynak azt a fejlődéselméleti
tételét, mely a hosszú távú gazdasági
növekedés stabilitását az emberek szakmai ismereteinek
lassú változására vezeti vissza, a növekedés
trendjeihez méri az alkalmazkodási folyamat eltéréseit
és sajátosságait. Balassa módszere a "mi lett
volna ha?" típusú kérdésekre adott válaszok
szerint bontja fel a tényleges változások és
egy korábbi időszak fejlődésének meghosszabbításához
vagy más országok növekedéséhez mért
eltérések különbségeit. A tényleges
fejlődést egyrészt az adott ország változatlan
feltételek melletti trendjéhez hasonlítja, másrészt
ahhoz a fejlődéshez, melyet abban az időszakban más
országok vagy régiók valósítottak meg.
Ismeretes, hogy nemzetközi összehasonlításban mennyire
nehezen megoldható a hatékonyság empirikus vizsgálata.
A szerző ezért nem abszolút mértékekkel,
hanem rugalmassági mutatókkal közelítette meg
a problémát, amelyek lehetővé teszik az időbeli
és térbeli változások mérését
és összehasonlítását. Vizsgálja
a GDP export- és importrugalmasságát, valamint felhalmozás-
és fogyasztásrugalmasságát, és ezekből
igyekszik kiolvasni a mögöttük meghúzódó
gazdaságstratégiai orientációváltozásokat.
Nem titkolja, hogy elemzése a reálszférára
koncentrál. Elhanyagolja a pénzügyi folyamatokat, érződik
ebben a hagyományos tervezési módszerek szemléletének
továbbélése. Távol tartja elemzésétől
a gazdaságon kívüli, vagyis politikai, katonai, diplomáciai
stb. változások hatását is, holott nyilvánvaló,
hogy ezek befolyása a gazdaságpolitikákra és
az alkalmazkodási folyamatokra igen jelentős volt.
A módszereknek és
a hatvanas évtizednek mint kiinduló állapotnak az
ismertetése után a külgazdasági alkalmazkodás
vizsgálata alkotja a kutatás gerincét. Nehezíti
az egyébként sem könnyen érthető fogalmak,
összefüggések és mérési módszerek
megértését, hogy a szerző a szövegben
csak verbálisan ismerteti őket, és függelékben
helyezi el a magyarázat nélküli definíciókat
és az összefüggéseket kifejező egyenleteket.
Az alaposan olvasni szeretők helyzetét megkönnyítette
volna, ha Bekker e téren is követi Balassa példáját,
és a képleteket a magyarázatokkal együtt tárja
az olvasó elé. Már itt feltűnik egyébként
egy olyan lényeges hiányosság, amely az egész
művön végigvonul: a szerző sem módszereit,
sem a kutatási témát, sem eredményeit nem helyezi
el a szakirodalomban. Nem tudjuk meg tehát, mi az, ami tőle
származik, kikkel vitázik, és miben jut más
következtetésekre, mint mások.
Újszerűen és
igen szemléletesen mutatja meg az 1973-as olajárrobbanást
követő világgazdasági változások
által a vizsgált országoknak okozott cserearány-veszteségeket.
Nemcsak az derül ki, mennyire téves és félrevezető
volt a szocialista országok hivatalos álláspontja
arról, hogy elkerülhetik az ársokk ártalmas hatásait,
de az is, hogy valójában nagyobb és hosszabban elhúzódó,
vagyis kumuláltan sokkal erősebb veszteségek érték
őket, mint a piacgazdaságokat, különösen a
fejlettebbeket. Említi ugyan, hogy ez részben a KGST-n belüli
ún. "bukaresti árelv"-nek volt köszönhető,
vagyis annak, hogy a régió országai a világpiaci
árak ötéves átlagai alpaján alakították
ki egymásközti külkereskedelmi áraikat, de nem
tárgyalja, mi indokolta ezt az "elvet". Ismert: az ársokk
kezdetben nálunk kisebb volt ugyan, de mivel ez a hozzá való
alkalmazkodás kényszerét is csökkentette, az
egyik lényeges okává vált annak, hogy a kumulált
árveszteség sokkal nagyobb lett, mint a fejlett országokban.
A fejlett országok az importnyersanyag-áremelkedések
okozta veszteségeket viszonylag gyorsan kompenzálni tudták
a feldolgozóipari exportárak emelésével. Bekker
számításai szerint a szocialista országokban
ez nem következett be, bár a veszteségek elsősorban
a KGST-országokkal, és nem a piacgazdaságokkal folytatott
kereskedelemből származtak. Nagyon hiányzik, hogy
e kérdés tárgyalását a szerző
nem kapcsolja össze azzal a nemzetközi vitával, amely
arról folyt, hogy a KGST-n belüli árarányok kinek
és mennyire kedveztek?
A vizsgálat kiemelkedő
érdeme, hogy a közhiedelemmel ellentétben, amely a veszteségeket
csak az árváltozásokra vezette vissza, a világkereslet
volumencsökkenésére irányítja a figyelmet.
Ez annál is fontosabb, mert innen datálódik a napjainkig
tartó gazdaságpolitikai vita, hogy növekedéssel,
illetve gyorsítással vagy hatékonyságjavítással,
esetleg lassítással kell-e a nehézségekből
kikerülni. Igen tanulságos a szerzőnek az a megállapítása,
hogy az 1970-1990 közötti két tízéves periódusban
a magyar gazdaságot két hasonló erejű külgazdasági
sokk érte: a hetvenes évek elején az ársokk
volt nagyobb, a nyolcvanas években viszont a kereslet visszaesésének
hatása volt erősebb. Sajnos nem kap elég figyelmet,
hogy a "külgazdasági sokk" fogalma némileg félrevezető.
Úgy tűnik, mintha az országok teljesen képtelenek
volnának külkereskedelmi áraik s piaci részesedésük
befolyásolására. Ez nyilvánvalóan nincs
így: az üzletkötések csak egy viszonylag kisebb
részénél beszélhetünk arról, hogy
az árak megváltoztathatatlan "külső" adottságok,
és nem függenek a felek alkuerejétől (vagyis
az egyik vagy másik partner "price taker"), és hasonlóképpen
nagyrészt belső tényezőktől függ,
hogy például az export volumenváltozása hogyan
alakul a külső keresletváltozáshoz képest,
vagyis hogy egy ország exportrészesedése nő-e,
vagy csökken valamelyik piacon.
A külső sokkok ismertetése
után Bekker Zsuzsa sorra veszi a már említett négyféle
alkalmazkodási reakciótípust, és megvizsgálja,
milyen együttesük jellemzi az egyes országok gazdaságpolitikáját
a különböző időszakokban. Helyesen hangsúlyozza,
hogy a külső erőforrásbevonást önmagában
nem lehet sem jónak, sem rossznak minősíteni, mert
az értékelés attól függ, mire használják
a kölcsönöket, ezek befektetése mennyire szolgálja
a struktúraváltást, a versenyképesség
növelését, vagyis mennyire teremti meg a visszafizetés
feltételeit. Nem kap azonban kellő hangsúlyt, hogy
az eladósodás nálunk sem, de másutt (például
Lengyelországban vagy a fejlődő országok nagy
részében) sem írható csak az eladósodó
országok hibás gazdaságpolitikájának
a számlájára. A világméretű és
rendkívül súlyossá vált adósságválságot
nem lehet csak keresleti oldalról megmagyarázni. Az olajár-emelkedések
miatt keletkezett hatalmas és olcsó hitelkínálat
legalább annyira felelős volt azért, hogy szinte visszafizethetetlen
méretű adósságok halmozódtak fel. Közgazdaságilag
nyilvánvaló, hogy a rossz tőkebefektetésekben
nemcsak az adósok, de a hitelezők is hibásak. Ez még
akkor is igaz, ha a hiteleket kormányok vagy nemzeti bankok veszik
fel, melyek azonban nehezebben jelentik be a fizetésképtelenséget,
mint egy magánvállalkozás.
Az összehasonlító
vizsgálat kimutatja, hogy a hetvenes évtizedben a külső
erőforrás-bevonás Bulgária és Lengyelország
esetében sokkal erősebb volt, mint Magyarországon,
és hogy a nyolcvanas évtizedet már az erőforrás-kiáramlás
jellemzi.
Különösen tanulságos
az az eltérés, ami a terv- és a piacgazdaságokat
a növekedés lassítása terén megkülönbözteti.
A piacgazdaságok az olajársokkra szinte azonnal növekedéslassítással,
importvisszafogással, energiatakarékossági programok
beindításával válaszoltak. A kelet-európai
országokban ezzel szemben egy hatéves konjunktúra
alakult ki. Vagyis nem lassítás, hanem gyorsítás
volt a válasz a világgazdaságot megrengető
változásokra, ami természetesen az import és
a kereskedelmi mérleg passzívumának növekedésével
járt.
Bekker módszere akkor válik
igazán tanulságossá, amikor a négy válaszreakciót
együttesen vizsgálja. Ezáltal azt tudja mérni,
hogy a külső sokkokra való alkalmazkodási válasz
milyen arányban oszlott meg a különböző gazdaságpolitikai
lehetőségek között. Kitűnik például,
hogy Magyarország esetében mind a négy válaszreakció
pozitív volt a hetvenes évtizedben, de az exportbővítés
és az importhelyettesítés dominált, ezeknél
viszonylag szerényebb volt a külső erőforrás-bevonás
és a növekedéslassítás szerepe az alkalmazkodásban.
Ezzel szemben a nyolcvanas évtizedben a legjelentősebb válaszreakcióvá
a növekedéslassítás vált, ennél
sokkal kisebb az exportexpanzió és az importhelyettesítés
szerepe, s külső erőforrás-bevonás helyett
erőforrás-kiáramlás következett be.
A tervgazdálkodást
folytató négy országot párhuzamosan vizsgálva
világos szabályosságokat lehetett megállapítani.
Bekker "passzív válaszoknak" nevezi az erőforrás-bevonást
és a növekedéslassítást, melyekről
kimutatja, hogy időben ellentétesen mozognak: a hetvenes
évek említett regionális konjunktúrája
valamennyi országban kereskedelmi mérleghiány kialakulásával
járt, és eladósodásra vezetett. Ez azonban
csak a hetvenes évtized végéig tartott, amikor kénytelenek
voltak egyensúly-helyreállító politikára
áttérni, ami struktúraváltás nélkül
csak növekedéslassítással volt megoldható.
Az általa "aktív válasznak" nevezett exportbővítés
és importhelyettesítés politikája általában
nem tudott domináns szerephez jutni. Az összehasonlításként
szereplő négy nyugati ország esetében ezzel
szemben az erőforrás-bevonás az export bővülésével,
vagyis struktúraváltással párosult, ami sikereik
egyik magyarázata.
Bekker az exportexpanziós
és importhelyettesítő politikát úgy
állítja egymással szembe, mint a nyitás és
a bezárkózás szinonimáit. Ez sokszor így
van, de nem mindig: a versenyképes exportágazatokat fejlesztő
politika ugyanis egyúttal importhelyettesítő hatású
is, mivel azok az új termékek, melyeket versenyképesen
exportálni lehet, egyúttal a korábbi importot is helyettesíthetik
- erről tanúskodnak a sikeresen iparosodó fejlődő
országok.
A keleti és nyugati országokkal
való kapcsolatok terén az alkalmazkodás eszközei
valamennyi szocialista országban igen eltérőek voltak,
de a négy vizsgált ország e tekintetben két
jellegzetes csoportba sorolható: Csehszlovákia és
Bulgária Keletre nyit, és Nyugat felé bezárul
a hetvenes évtizedben, ami azt is jelenti, hogy a külső
erőforrás-bevonás is Keletről történik.
Ezzel szemben Lengyelország és Magyarország Nyugatról
von be erőforrásokat, és beruházási
hozzájárulások formájában jelentős
tőkét exportál a Szovjetunióba. Abban bíztak,
hogy a növekvő keleti nyersanyagimport és a Nyugat felé
való nyitás tőkés exportlehetőségeiket
jelentősen bővíteni fogja, ezáltal kereskedelmi
passzívumuk is csökken. Ennek azonban éppen az ellenkezője
következett be: a cserearány-változások miatt
bekövetkezett nagy szovjet keresletnövekedés és
a nyugati recesszió miatt a Szovjetunió valósággal
kiszívta az exportjukat, a nyugati kereskedelempolitikai nyitás
viszont lehetővé tette, hogy a fokozódó szovjet
exportba növekvő mértékben nyugati importalkatrészek
épüljenek be, így a tőkés országokkal
szembeni mérleg hiánya még jobban növekedjen.
Bekker Zsuzsa azt a következtetést
vonja le, hogy a szocialista országok alkalmazkodási képessége
merőben különböző volt keleti és nyugati
irányban: a keleti változásokhoz viszonylag jól
és gyorsan alkalmazkodtak: fokozták exportjukat, igazodtak
a keresletváltozásokhoz, és ha kellett, tőkét
is exportáltak. Ezzel szemben a nyugati kereskedelemben csak az
import fokozódása és az eladósodás figyelhető
meg mint válaszreakció, az exportorientációt
és az egyensúly javítását hirdető
fejlesztési célkitűzések rendre meghiúsultak.
Ennek volt a következménye, hogy a külgazdasági
egyensúly ellentétesen alakult: Nyugaton az eladósodás
nőtt, Keleten exporttöbblet keletkezett.
A KGST-országok fejlődésében
kiemelkedő volt a Szovjetunió szerepe, ami "kettős
kényelmet" nyújtott: exportjuk számára szinte
korlátlan kiviteli lehetőségeket teremtett, és
egy ideig biztos bázisnak látszott energetikai- és
nyersanyag-importszükségletük fedezéséhez.
Ez vonta maga után az elkényelmesedés tendenciáját,
ami technikai lemaradással és a versenyképesség
csökkenésével járt. Ez két oldalról
is csapdahelyzetet teremtett: a növekvő exportlehetőségek
a változást elkerülő kiút látszatát
keltették, ugyanakkor az import oldalán egyre súlyosabb
nehézségeket és egyensúlyhiányokat okoztak.
"A Szovjetunió [...] egyszerre volt növekedési háttér
és alkalmazkodási csapda. Fejlődése az alkalmazkodási
kényszereket az időszak elején elfedte, a nyolcvanas
években azonban jelentősen felerősítette."
(114. old.)
Összefoglalóan tehát
azt lehetett megállapítani, hogy az alkalmazkodási
reakciók kombinációinak útja ellentétes
volt a vizsgált tervgazdaságokban és piacgazdaságokban:
- az egyikben lassú, a másikban gyors volt az alkalmazkodás,
- az egyikben konjunktúra, a másikban recesszió követte az árrobbanást,
- az egyikben eladósodás, majd növekedéslassulás, a másikban struktúraváltás és exportbővülés volt a válasz.
A külgazdasági változásokhoz
való alkalmazkodás vizsgálata után Bekker áttér
a gazdaságok belső alkalmazkodási folyamatainak vizsgálatára,
és elsősorban a hatékonyságorientáció,
illetve a növekedésorientáció szerinti stratégiai
döntéseket vizsgálja. A második világháború
utáni gyors növekedés forrásai a hatvanas évek
során fokozatosan csökkennek a szocialista országokban,
és a hetvenes évek elejére a termelési tényezők
mennyisége és minősége egyre inkább
a növekedés korlátaivá válnak. A külső
és belső feltételek változása egybeesett,
és mivel a gazdaságpolitikai változások szükségességét
nem ismerték fel, ez vezetett a hetvenes és nyolcvanas évek
kudarcaiban végződő kelet-európai fejlődési
úthoz. Bekker nem említi, bár alátámasztja
a mondanivalóját, hogy ebben az időben zajlott az
a vita, hogy csak a "gazdasági mechanizmust", illetve a "végrehajtást"
kell-e javítani, vagy a gazdaságpolitika megváltoztatására
van szükség? A hivatalos gazdaságpolitikusok a reformerekkel
és tudományos elemzőkkel szemben ekkor egész
kampányt szerveztek annak "bizonyítására",
hogy a gazdaságpolitikában semmiféle fordulatra nincs
szükség. Sikerült is megakadályozniuk bármiféle
pályamódosítást.
A szerző meggyőzően
mutatja be: annak ellenére, hogy a növekedésközpontúság
a tervgazdaságok alapvető jellegzetessége volt már
az ötvenes évek óta, a hosszú távú
fejlődés vizsgálata alapján azt lehet megállapítani,
hogy a négy kelet-európai ország fejlődése
nem gyorsabb, hanem lassúbb volt, mint az összehasonlításban
szereplő négy nyugati országé. És ez
akkor is igaz, ha az 1989 utáni visszaesést nem számítjuk
bele. Nem csoda, hogy az ennek ellentmondó statisztikákat
a lakosság egyre kevésbé hitte el, és így
fokozatosan szertefoszlott mind a szocialista rendszer fölényének
hite, mind a fejlett országok utolérésnek reménye.
Különös érdeme
a kötetnek, hogy megvizsgálja az extenzív és
intenzív növekedési szakasz fogalmai körül
keltett zűrzavart, s rámutat arra is, hogyan tér el
ez a Keleten sajátosan használt fogalompár a közgazdaságtan
általánosan elfogadott terminusaitól. A termelési
tényezők mennyiségi növekedésének
és az egyes tényezők termelékenységének
javulása ugyanis Nyugaton nem vált gazdaságpolitikai
irányzatok vagy korszakok megjelölésévé,
nem volt értelme arról beszélni, hogy az eddigi mennyiségi
fejlődést ezután minőségi fejlődés
váltja majd fel. Keleten azonban ennek nagyon is reális tartalma
volt: az a dilemma, hogy a növekedésorientált fejlesztést
hatékonyságoritenációval kellene felváltani.
Bekker azonban jól látja, hogy ennek "a szóhasználatnak
volt [...] egy olyan kicsengése és felhangja, [...] amit
csak a vájtfülűek és a közgazdász
>>őslakók<< értettek jól, [...] az intenzív
fejlődési szakaszra való áttérés
mint célkitűzés kevesebbet jelentett, mint a reformszocializmus".
Míg tehát a reformközgazdászok az intenzív
pályára való áttérésen a gazdaság
egész működési mechanizmusának a megváltoztatását
értették, addig a gazdaságpolitika irányítói
éppen ezt nem akarták, és az "ugyanazt, de jobban"
elve alapján a szervezés, a fegyelem, a technikai fejlődés
gyorsításával képzelték a termelékenységet
és a minőséget javítani.
A termelési tényezők
közül Bekker először a munkaerő-gazdálkodás
sajátosságait vizsgálja. Rámutat, hogy a teljes
foglalkoztatottság megvalósítási módja
valóban specifikus vonása a szocialista rendszernek, nemcsak
abban az értelemben, hogy a foglalkoztatási szint magasabb,
hanem főleg abban az értelemben, ahogy a foglalkoztatás
arányait a szocialista szektor extenzív kiterjesztésével
módosították. A teljes és stabil foglalkoztatás
mellett a munka termelékenységének változása
valójában függetlenedik a létszámtól,
hiszen az úgyszólván konstans tényező,
így a termelékenység látszólagos változása
a termelési konjuktúraváltozásoktól
válik függővé. Ez nagyon megtévesztő
jelenséggé vált: úgy tűnt, hogy a hetvenes
évek közepét követő konjunktúrahullám
termelékenységnövekedést hozott, vagyis az ún.
intenzív pályára való átállás
látszatát keltette. A termelékenységi trendek
a kelet-európai országokban a hetvenes évek végén
törnek meg; ekkor derül ki, mennyire látszólagos
volt a termelékenységjavulás, és ebben az értelemben
intenzív szakaszról nem is lehet beszélni.
A fejlett országok fejlődésével
való összehasonlítás jól mutatja a különbségeket:
ott a konjunktúramozgást foglalkoztatási alkalmazkodás
követi, és nem az alkalmazotti létszám, hanem
a termelékenység trendje mutat nagyfokú stabilitást.
A termelékenység hosszú távú növekedését
vizsgálva viszont az derül ki, hogy a négy nyugati ország
mutatói rendre jobbak a keletieknél. Meg kell jegyezni ezzel
kapcsolatban, hogy Bekker termelékenységen mindig csak a
munkáét érti, a többi (vagy az összes) termelési
tényező termelékenységének vizsgálata
fel sem merül a tanulmányban. De nem derül ki az sem,
hogy ha a létszám nem követi a termelés változásait,
akkor egyrészt a tényleges foglalkoztatásnak, vagyis
a kapun belüli munkanélküliségnek, illetve a munka
intenzitásának kell változnia, amint ezt mindenki
jól tudja, aki már járt szocialista üzemekben.
Mivel nincs megbízható
és összehasonlítható adat a tőkeállományra
vonatkozóan, ezt a tényezőt a szerző a beruházások
alakulásán keresztül vizsgálja. A szocialista
országok gazdaságpolitikájának növekedésorientáltságából
következett, hogy viszonylag magas volt a felhalmozási ráta;
a gazdaságpolitikusok és a vállalati vezetők
is állandóan a beruházások volumenének
növelésére törekedtek. Azzal, hogy a tőkejavak
árát mesterségesen alacsonyra szabták, és
a beruházásokat a többi ágazat rovására
a nehézipar és az új létesítmények
irányába terelték, egy olyan torz tőkeszerkezetet
hoztak létre, aminek idővel a növekedés visszaeséséhez
kellett vezetnie. Bekker rámutat: a felhalmozási ráták
a kelet-európai országokban magasabbak voltak, mint akár
a fejlett, akár a fejlődő országokban, de nem
említi, hogy ha ez évtizedeken keresztül így
volt, teljesen indokolatlan tőkeszűkére vagy tőkeszegénységre
panaszkodni, ahogy ezt gazdaságpolitikusaink teszik, mert valójában
nem a tőke hiánya, hanem nagyfokú pazarlása
jellemezte a szocialista gazdálkodást.
A kelet-európai országok
nettó állótőke-felhalmozásának
adatsorait elemezve kitűnik, hogy az ún. intenzív szakaszra
való áttérésnek, vagyis a tőkehatékonyság
javításának semmi jele: a hatvanas évek végétől
nem csökken, hanem nő a beruházási aktivitás,
ami majd csak a hetvenes évek végén törik meg.
Az extenzív szakasz meghaladásának kísérlete,
amikor már érződik a források elapadása
és a hozadékok csökkenése, nem a beruházások
minőségének javítására, jobb
kihasználására, hanem a felhalmozási volumenek
még erőltetettebb növelésére serkentette
a tervgazdaságok döntéshozóit. A nagy erőfeszítések
ellenére a négy vizsgált piacgazdaságban az
állótőke képződése hosszabb távon
gyorsabb volt, mint a kelet-európai országokban, mivel: "a
pazarlást mellőző gazdálkodás kisebb
felhalmozási hányad mellett gyorsabb tőkeképződést
eredményezett" - állapítja meg Bekker.
Négy kelet-európai
ország felhalmozási ciklusait vizsgálva a szerző
eredeti álláspontra jut abban a vitában, amely nálunk
a tervgazdálkodás ciklikusságának okairól
folyt. Nem vitatva más cikluskutatóknak azokat az érveit,
melyek a hullámzás okait a szocialista gazdálkodás
endogén alkufolyamataiban (Bauer) vagy kampányaiban (Soós)
fedezik fel, de azokat sem, melyek a hozzá nem értő
szabályozásra (Bródy, Jánossy) vagy az irányítás
politikai ciklusaira (Ungvárszki) vezetik vissza, Bekker új
szempontot vezet be a magyarázatok közé. A felhalmozás
tényleges menetét az egyes országok felhalmozási
trendjéhez hasonlítva nagyfokú együtt mozgást
és igen nagy kilengéseket állapít meg mind
a négy kelet-európai országban. A hirtelen váltásokat
késedelmes gazdaságpolitikai reagálásoknak
tulajdonítja, ezek olyankor következnek be, amikor az egyensúlyvesztés
miatt a beavatkozást már nem lehetett tovább halasztani.
Az egyensúlytalanságok kialakulásait természetesen
a rendszer belső sajátosságai generálják,
de ezeket - írja - egy "nehezen, késedelmesen reagáló
rendszerben [...] a dominánsan doktriner gazdaságpolitika
nagy, hirtelen fékezésekkel" tudta csak kezelni.
A végső kereslet tényezőinek
vizsgálatánál fontos szerepet kap a fogyasztás
alakulásának elemzése. A szerző rámutat,
hogy bár ideológiailag mindig a lakosság életkörülményeinek
javítását jelölték meg célként,
a növekedésorientáltság következtében
ha a fogyasztás vagy a beruházás között
kellett választani, valójában mindig az előbbi
volt a vesztes. Észleli, hogy e téren a hetvenes években
változás következik be, de nem mutat rá arra,
hogy ebben alapvetően a magyar 56-os forradalom és annak
kisugárzó hatása játszott szerepet. A lakosság
elégedetlenségének kirobbanásától
való félelem nyomán alakult ki az a követelmény,
hogy a személyes fogyasztásnak nem szabad jelentősen
csökkennie, lehetőleg kismérvű egyenletes növekedésére
kell törekedni. Helyesen választja el a lakosság fogyasztását
az ún. "közösségi" fogyasztástól,
amibe a hadikiadások is beleértendők, és amiről
kiderül, hogy mindig sokkal gyorsabban nőtt, mint a lakossági
fogyasztás. Ezért "nem egyszerűen a beruházás-fogyasztás
szembenállásáról van szó. Az öncélúan
gerjesztett beruházás és a hatalmi-politikai megfontolások
által gerjesztett fogyasztás áll szemben a lakossági-társadalmi
szükségletek által meghatározott fogyasztással"
- írja.
A fogyasztás stabilizáló
szerepével ellentétben a felhalmozás rendkívül
konjunktúraérzékeny. Szinte semmi nem mutatja jobban
a nyolcvanas évek konjunktúraromlását, vagy
ahogy a szerző nevezi: "a közös összeomlást",
mint az, hogy a felhalmozás volumene mennyire visszaesett valamennyi
kelet-európai országban. Megfigyelhető, hogy a GDP
fogyasztásrugalmassága szisztematikusan alacsonyabb, a felhalmozásé
pedig magasabb a kelet-európai országokban, mint a fejlett
országokban, vagyis a növekedés eredményeiből
a fogyasztásra kevesebb jutott Keleten. Ezzel a szerző határozott
választ ad arra a "felülről" máig igen gyakran
emlegetett vádra, hogy a nehézségek oka a "túlfogyasztás"
volt: "ha a minősítésben az egységnyi gazdasági
eredményből való részesedést használjuk
kiindulópontnak, [...] akkor nem elsősorban a túlfogyasztás,
hanem a túlfelhalmozás a döntő mozzanat, ami
mögött végső soron a [...] nem hatékony,
nem célszerű felhasználás húzódik
meg".
Bekker tanulmányának
A rendszerváltás küszöbén című
utolsó fejezete már túllép a vizsgált
perióduson és összefoglalja, amit a szerző elemzései
nyomán a jövő fejlődési tendenciáiról
gondol. A kelet-európai országok hosszú távú
fejlődése alapján megállapítja, hogy
annak nem a fejlett országok sokat emlegetett utolérése
lett a következménye, hanem a "peremre kerülés
és a peremen maradás", vagyis a nyugat-európai országokhoz
képest jelentősen nőtt a lemaradás a második
világháborút követően. Óvatosságra
int azzal az elterjedt felfogással szemben, mely Jánossy
stabil fejlődési trendfelfogása alapján azzal
számol, hogy a visszaesést "automatikusan" követő
helyreállító periódusban felgyorsul a gazdasági
növekedés, és ehhez elsősorban a beruházások
fokozására van szükség.
Bekker tehát olyan mélyreható
és alapos tényelemzést végzett a kelet-európai
szocialista országok hosszú távú fejlődéséről,
mint előtte senki. Figyelme elsősorban a gazdaságpolitikára
és a stratégiai jellegű döntésekre irányul,
nem pedig a gazdasági döntéshozatali, irányítási
és végrehajtási mechanizmusokra, mint a reformirodalom
túlnyomó része. Vállalkozása ebben is
úttörő. De éppen emiatt érez az olvasó
sok helyütt hiányt: csak a makróösszefüggéseket
vizsgálva nem kaphatunk választ arra, mitől volt olyan
alacsony a gazdasági tevékenységek hatékonysága,
milyen érdekek - nemcsak gazdaságpolitikai, hanem nagyvállalati
és szakszervezeti érdekek is - érvényesültek,
amikor a növekedésorientáció rendszeresen felülkerekedett
a hatékonyságorientációval, a protekcionista,
elzárkózó politika a nyitással szemben? De
arra sincs magyarázat, hogy a hatékonyságjavulást
és nyitást követelő reformgondolat vereségei
ellenére mitől támad fel újra meg újra?
Ez természetesen abból következik, hogy a gazdasági
mechanizmussal és az intézmények érdekérvényesítésével
szándékosan nem foglalkozott a kutatás. De azzal a
veszéllyel jár, hogy olyan benyomás keletkezik az
olvasóban, mintha a gazdaságpolitikai döntések
pusztán a racionalitás-irracionalitás alapján,
és nem egymással összeütköző érdekek
nyomán születnének.
Erősen kérdéses
Bekkernek az az álláspontja, hogy a rendszerváltás
a szocialista országok gazdasági alkalmazkodás- és
működésképtelensége miatt következett
be, de ez feltehetően már előbb is megtörténhetett
volna, ha a Nyugat nem érdekelt a gazdasági kapcsolatok változatlan
fenntartásában, és nem segíti elkerülni
a látványos összeomlást. Ennek sok oka volt,
például az elégedetlenség erősödése,
az elnyomás gyengülése és nem utolsósorban
az is, hogy a vezető csoportok egy része felismerte: érdekelt
a piacgazdaságra való áttérésben.
Részben az alkalmazott módszerekből,
de talán némileg a szerző szemléletmódjából
is következő fogyatékossága a tanulmánynak,
hogy a szocialista rendszerek gazdaságstratégiájának
elemzése kapcsán nem derül ki: ezek alapjában
véve a politikai elnyomásra épülő antidemokratikus,
totalitárius rendszerek, ezért a célok és erőforrás-elosztások
között a katonai, rendőri és titkosszolgálati
igények mindig elsőbbséget élveztek. A fogyasztással
kapcsolatban - mint láttuk - említi ugyan a szerző,
hogy az ún. közösségi fogyasztás egy része
katonai jellegű, de arról nem esik szó, hogy a felhalmozás
jelentős része is a hadiipart szolgálta, és
az általa generált növekedés is hadianyagokból
állt.
A négy kiválasztott
kelet-európai ország sok szempontból jól reprezentálja
a régió problémáit és a szocialista
tervgazdálkodás jellegzetes vonásait, illetve országonkénti
eltéréseit. De több figyelmet érdemelt volna
az általánosító következtetések
levonásakor, hogy a különbségek még nagyobbak,
ha a szemünket tágabbra nyitjuk: Csehszlovákia és
a Szovjetunió ugyanis nem adósodott el, Románia viszont,
mely korábban erősen eladósodott, a nyolcvanas években
visszafizette adósságainak nagy részét, aminek
viszont a lakossági fogyasztás rendkívül mélyre
süllyedése volt az ára. Érdemes lett volna Jugoszlávia
esetére is utalni, ahol a szovjetektől való függés
sokkal gyengébb, a piacosodás pedig előrehaladottabb
volt, ennek ellenére az alkalmazkodóképesség
hasonló nehézségei jelentkeztek, mint a többieknél.
Sajnos Bekker nem kezeli elég
kritikusan a GDP, illetve a nemzeti jövedelem mérését,
mérhetőségét és ebből következően
a jelentőségét, holott vizsgálatainak igen
jelentős része azon alapul. Nem is említi ezzel kapcsolatban
például Bródy megalapozott kételyeit, és
nem kísérli meg, hogy hibabecsléssel megvizsgálja,
mennyire lehet hatással a mérés torzítása
az elemzési eredményekre.
Az alkalmazkodási problematika
vizsgálatában komoly hiányosság csak az árarányokban
és a keresletben bekövetkezett változásokkal
foglalkozni, és figyelmen kívül hagyni azt a sokkot,
amit a kamatváltozások okoztak elsősorban a súlyosan
eladósodott országoknak a nyolcvanas évek elején.
A szerző is megemlíti, hogy a reálkamat-változások
hatását nem vizsgálja, annak ellenére, hogy
ezekkel a számítások kibővíthetők
lettek volna. Márpedig az eladósodás ugrásszerű
növekedése a nyolcvanas évek elején nagyrészt
a nemzetközi kamatszint-emelkedés következménye
volt, és ez vezetett a következő évtizedekben
jelentős erőforrás-kivonásra. Joggal foglalkozik
a szerző az 1973-as olajár-emelkedés okozta sokkal,
de szinte semmit nem szól arról, hogy 1985 után a
reálértéken mért olajárak visszaestek
az 1973 előtti szintre, és ez az egyik számottevő
tényezője volt a szovjet gazdaság visszaesésének,
sőt alighanem a nyolcvanas években bekövetkezett összeomlásának
is.
Bekker tehát arra keresi
a választ: van-e lehetőségük a kelet-európai
országoknak a sikeres kitörésre, a fejlődés
felgyorsítására és ezáltal lemaradásuk
csökkentésére? Kutatásának eredményei
meggyőzően bizonyítják, menynyire behatárolja
a múlt a fejlődési lehetőségeket. Szemléletmódja
- ha ez a tanulmányból nem derül is ki - erősen
kapcsolódik a mára elterjedt "path dependency" elmélethez
és elemzésekhez. Teljesen jogos az a figyelmeztetése,
hogy a múltban követett utat folytatva igen könnyen csak
kvázi-piacgazdasághoz juthatunk, s ez elmaradásunkat
és szélre sodródásunkat nem csökkentené,
hanem növelné. De elemzéséből az is következik,
hogy ez az út azért volt téves és vezetett
kudarchoz, mert a gazdaságpolitika stratégiai döntéseinél
a vezetők évtizedeken keresztül rendszeresen a rosszabb
megoldást választották: hatékonyság
helyett növekedésorientációt, nyitás helyett
elzárkózást és KGST-integrációt,
export vezérelte növekedés és struktúraváltás
helyett protekcionizmust és a rossz, elavult ipari struktúra
konzerválását.
Lehet vitatkozni arról -
a szovjet dominancia és a kommunista pártok uralma idején
-, mennyire volt lehetőség a másik, a jobb út
választására. Ma már kétségtelenül
megvan ez a lehetőség. Egyáltalán nem evidens
azonban, hogy a demokratikus kormányok tudnak és akarnak-e
élni vele. Ma is erős a hangjuk azoknak, akik mindenáron
a gyors növekedés prioritását hangoztatják,
akik az export ösztönzése helyett a vámok (illetve
"vámpótlékok") emelésével a befelé
fordulást erősítik, erős lobbyk követelnek
még több támogatást a hadseregnek, a hadiiparnak,
a titkosszolgálatoknak és főként az elavult
ipari és mezőgazdasági struktúra védelmének.
Minden területen erős az ellenállás a szükséges
változásokkal szemben, de a megújulás lehetősége
kétségtelenül fennáll. Ezért Bekker elemzése
nyomán azt mondhatjuk, hogy igenis van remény, és
nagy kár lenne újra csalatkozni benne.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu