BUKSZ - 8. évfolyam, 3. szám (1996. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Nagy András

Bekker Zsuzsa:
Rendszerválság
Alkalmazkodási folyamatok a kelet-európai országokban 1970- 199... között
Aula Kiadó Kft., Budapest, 1995.
309 old., 1848 Ft 


  A könyv a volt szocialista országokról szóló empirikus kutatások kiemelkedően értékes munkája. Hatalmas tényanyag alapján nemzetközi összehasonlítás segítségével vizsgálja négy kelet-európai ország húszéves fejlődését, hogy rámutasson a szocialista gazdasági rendszerek látványos összeomlásának okaira és arra az örökségre, amit a rendszerváltás után is magunkkal hordozunk. Ezek ugyanis nagyrészt megszabják fejlődésünk mozgásterét, korlátait is és szabadságfokait is.
  A szerző figyelmének középpontjában a volt szocialista országok alkalmazkodóképessége, illetve -képtelensége áll, s a megújulásra való alkalmatlanságukkal magyarázza a szocialista rendszerek válságát és bukását. Valójában az a probléma izgatja, ami a tizenhét évvel ezelőtt megjelent könyvét (Növekedési utak, dinamikus pályák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978) is motiválta, az, hogy a fejlődésben későn induló országok sikeres kitörésének mi lehet a gazdasági stratégiája. A nyolcvanas évek közepén induló kutatás - már a bukás előérzetében - azt vizsgálta, miért nem lehetett sikeres a szocialista gazdaságok kitörési próbálkozása. Ez egyben válasz arra a kézenfekvő kérdésre is, hogy érdemes volt-e ekkora munkát fektetni a szocialista korszak összehasonlító kutatásába? De még mennyire! Hisz felemelkedésre csak akkor lehet reményünk, ha mélyrehatóan elemezzük és feldolgozzuk az eddigi tévedéseket és kudarcokat, megismerjük az örökséget, amit magunkkal cipelünk, és megértjük, milyen gazdaságstratégiai váltásra van szükségünk.
  Bekker Zsuzsa kiinduló hipotézise szerint "a nyolcvanas évtized végének radikális változásai egy hosszan érlelődő folyamatnak >>csupán<< végkifejletei". A teljesítményromlást és működési zavarokat megpróbálták reformokkal és alkalmazkodási kísérletekkel orvosolni - írja -, de a rendszer belső logikája miatt a nyolcvanas években az egyre lejjebb csúszó teljesítmények és egy külső megrázkódtatás következtében bekövetkezett a működésképtelenség. E feltevések alapján nem logikai, hanem empirikus úton próbálja meg mérni és bizonyítani a teljesítményromlást és annak szocialista sajátosságait. Nem a tervgazdaságok irányításának és működésének mechanizmusát, hanem kvantitatíve mérhető eredményeit, teljesítményeit vizsgálja a hatvanas évek viszonylag gyors növekedésének végétől az összeomlásig terjedő időszakban. Azt a periódust tehát, amikor nagyrészt a világgazdaságban zajló változásokhoz, a globalizálódáshoz és a technikai megújuláshoz való alkalmazkodás döntötte el, hogy az egyes gazdaságok elmaradása nő-e, vagy csökken.
  A teljesítményeket és az azokat meghatározó tényezőket vizsgálva a szerző valójában a gazdaságpolitika stratégiai irányultságára kérdez rá, arra, hogy egyrészt növekedés- vagy hatékonyságorientáltság jellemzi-e a gazdaságpolitikát, másrészt arra, hogy nemzetközi kapcsolataiban elzárkózás- vagy nyitáspárti-e? Ismeretes, hogy a reformkísérletek, de a gazdaságpolitikai dilemmák is főként ezekhez a kérdésekhez kapcsolódtak; a dogmatikusok és reformerek vitái és küzdelmei - nyíltan vagy burkoltan - nagyrészt erről szóltak: a szocializmus fölényének bizonyítása érdekében mindenáron - még a korszerűtlen, veszteséges tevékenységeket is bővítve - gyorsítani kell-e a növekedési ütemet, vagy inkább a hatékonyságot kell fokozni? Minél jobban el kell-e zárkózni az ellenséges tőkés világtól, és még jobban a Szovjetunió és a többi KGST-ország felé kell-e fordulni, vagy az ellentéteket enyhítve nyitni kell a világgazdaság felé? Ezekre a kérdésekre az egyes országokban és a különböző időszakokban eltérő válaszok születtek, bár a szovjet dominancia igyekezett a gazdaságpolitikai együtt mozgást biztosítani.
  Az elemzés négy kelet-európai ország: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország alkalmazkodási reakcióit vizsgálja és veti össze négy összehasonlíthatónak ítélt fejlett országéval: Ausztriával, Finnországgal, Portugáliával és Spanyolországgal. A külső hatásokra négyféle reagálást különböztet meg: 1. külső erőforrás-bevonást, 2. exportnövelést, 3. importhelyettesítést, 4. növekedéslassítást. E reagálási módok mértéke és arányai alapján vizsgálja az egyes országok és időszakok eltérő gazdaságpolitikai útjait és jellegzetességeit.
  Sikeresen kapcsolja össze és alkalmazza két kiváló magyar közgazdász módszereit, Jánossy Ferenc trendkoncepcióját és Balassa Bélának a külső megrázkódtatásokra való reagálást elemző módszerét. Elfogadva Jánossynak azt a fejlődéselméleti tételét, mely a hosszú távú gazdasági növekedés stabilitását az emberek szakmai ismereteinek lassú változására vezeti vissza, a növekedés trendjeihez méri az alkalmazkodási folyamat eltéréseit és sajátosságait. Balassa módszere a "mi lett volna ha?" típusú kérdésekre adott válaszok szerint bontja fel a tényleges változások és egy korábbi időszak fejlődésének meghosszabbításához vagy más országok növekedéséhez mért eltérések különbségeit. A tényleges fejlődést egyrészt az adott ország változatlan feltételek melletti trendjéhez hasonlítja, másrészt ahhoz a fejlődéshez, melyet abban az időszakban más országok vagy régiók valósítottak meg. Ismeretes, hogy nemzetközi összehasonlításban mennyire nehezen megoldható a hatékonyság empirikus vizsgálata. A szerző ezért nem abszolút mértékekkel, hanem rugalmassági mutatókkal közelítette meg a problémát, amelyek lehetővé teszik az időbeli és térbeli változások mérését és összehasonlítását. Vizsgálja a GDP export- és importrugalmasságát, valamint felhalmozás- és fogyasztásrugalmasságát, és ezekből igyekszik kiolvasni a mögöttük meghúzódó gazdaságstratégiai orientációváltozásokat. Nem titkolja, hogy elemzése a reálszférára koncentrál. Elhanyagolja a pénzügyi folyamatokat, érződik ebben a hagyományos tervezési módszerek szemléletének továbbélése. Távol tartja elemzésétől a gazdaságon kívüli, vagyis politikai, katonai, diplomáciai stb. változások hatását is, holott nyilvánvaló, hogy ezek befolyása a gazdaságpolitikákra és az alkalmazkodási folyamatokra igen jelentős volt.
  A módszereknek és a hatvanas évtizednek mint kiinduló állapotnak az ismertetése után a külgazdasági alkalmazkodás vizsgálata alkotja a kutatás gerincét. Nehezíti az egyébként sem könnyen érthető fogalmak, összefüggések és mérési módszerek megértését, hogy a szerző a szövegben csak verbálisan ismerteti őket, és függelékben helyezi el a magyarázat nélküli definíciókat és az összefüggéseket kifejező egyenleteket. Az alaposan olvasni szeretők helyzetét megkönnyítette volna, ha Bekker e téren is követi Balassa példáját, és a képleteket a magyarázatokkal együtt tárja az olvasó elé. Már itt feltűnik egyébként egy olyan lényeges hiányosság, amely az egész művön végigvonul: a szerző sem módszereit, sem a kutatási témát, sem eredményeit nem helyezi el a szakirodalomban. Nem tudjuk meg tehát, mi az, ami tőle származik, kikkel vitázik, és miben jut más következtetésekre, mint mások.
  Újszerűen és igen szemléletesen mutatja meg az 1973-as olajárrobbanást követő világgazdasági változások által a vizsgált országoknak okozott cserearány-veszteségeket. Nemcsak az derül ki, mennyire téves és félrevezető volt a szocialista országok hivatalos álláspontja arról, hogy elkerülhetik az ársokk ártalmas hatásait, de az is, hogy valójában nagyobb és hosszabban elhúzódó, vagyis kumuláltan sokkal erősebb veszteségek érték őket, mint a piacgazdaságokat, különösen a fejlettebbeket. Említi ugyan, hogy ez részben a KGST-n belüli ún. "bukaresti árelv"-nek volt köszönhető, vagyis annak, hogy a régió országai a világpiaci árak ötéves átlagai alpaján alakították ki egymásközti külkereskedelmi áraikat, de nem tárgyalja, mi indokolta ezt az "elvet". Ismert: az ársokk kezdetben nálunk kisebb volt ugyan, de mivel ez a hozzá való alkalmazkodás kényszerét is csökkentette, az egyik lényeges okává vált annak, hogy a kumulált árveszteség sokkal nagyobb lett, mint a fejlett országokban. A fejlett országok az importnyersanyag-áremelkedések okozta veszteségeket viszonylag gyorsan kompenzálni tudták a feldolgozóipari exportárak emelésével. Bekker számításai szerint a szocialista országokban ez nem következett be, bár a veszteségek elsősorban a KGST-országokkal, és nem a piacgazdaságokkal folytatott kereskedelemből származtak. Nagyon hiányzik, hogy e kérdés tárgyalását a szerző nem kapcsolja össze azzal a nemzetközi vitával, amely arról folyt, hogy a KGST-n belüli árarányok kinek és mennyire kedveztek?
  A vizsgálat kiemelkedő érdeme, hogy a közhiedelemmel ellentétben, amely a veszteségeket csak az árváltozásokra vezette vissza, a világkereslet volumencsökkenésére irányítja a figyelmet. Ez annál is fontosabb, mert innen datálódik a napjainkig tartó gazdaságpolitikai vita, hogy növekedéssel, illetve gyorsítással vagy hatékonyságjavítással, esetleg lassítással kell-e a nehézségekből kikerülni. Igen tanulságos a szerzőnek az a megállapítása, hogy az 1970-1990 közötti két tízéves periódusban a magyar gazdaságot két hasonló erejű külgazdasági sokk érte: a hetvenes évek elején az ársokk volt nagyobb, a nyolcvanas években viszont a kereslet visszaesésének hatása volt erősebb. Sajnos nem kap elég figyelmet, hogy a "külgazdasági sokk" fogalma némileg félrevezető. Úgy tűnik, mintha az országok teljesen képtelenek volnának külkereskedelmi áraik s piaci részesedésük befolyásolására. Ez nyilvánvalóan nincs így: az üzletkötések csak egy viszonylag kisebb részénél beszélhetünk arról, hogy az árak megváltoztathatatlan "külső" adottságok, és nem függenek a felek alkuerejétől (vagyis az egyik vagy másik partner "price taker"), és hasonlóképpen nagyrészt belső tényezőktől függ, hogy például az export volumenváltozása hogyan alakul a külső keresletváltozáshoz képest, vagyis hogy egy ország exportrészesedése nő-e, vagy csökken valamelyik piacon.
  A külső sokkok ismertetése után Bekker Zsuzsa sorra veszi a már említett négyféle alkalmazkodási reakciótípust, és megvizsgálja, milyen együttesük jellemzi az egyes országok gazdaságpolitikáját a különböző időszakokban. Helyesen hangsúlyozza, hogy a külső erőforrásbevonást önmagában nem lehet sem jónak, sem rossznak minősíteni, mert az értékelés attól függ, mire használják a kölcsönöket, ezek befektetése mennyire szolgálja a struktúraváltást, a versenyképesség növelését, vagyis mennyire teremti meg a visszafizetés feltételeit. Nem kap azonban kellő hangsúlyt, hogy az eladósodás nálunk sem, de másutt (például Lengyelországban vagy a fejlődő országok nagy részében) sem írható csak az eladósodó országok hibás gazdaságpolitikájának a számlájára. A világméretű és rendkívül súlyossá vált adósságválságot nem lehet csak keresleti oldalról megmagyarázni. Az olajár-emelkedések miatt keletkezett hatalmas és olcsó hitelkínálat legalább annyira felelős volt azért, hogy szinte visszafizethetetlen méretű adósságok halmozódtak fel. Közgazdaságilag nyilvánvaló, hogy a rossz tőkebefektetésekben nemcsak az adósok, de a hitelezők is hibásak. Ez még akkor is igaz, ha a hiteleket kormányok vagy nemzeti bankok veszik fel, melyek azonban nehezebben jelentik be a fizetésképtelenséget, mint egy magánvállalkozás.
  Az összehasonlító vizsgálat kimutatja, hogy a hetvenes évtizedben a külső erőforrás-bevonás Bulgária és Lengyelország esetében sokkal erősebb volt, mint Magyarországon, és hogy a nyolcvanas évtizedet már az erőforrás-kiáramlás jellemzi.
  Különösen tanulságos az az eltérés, ami a terv- és a piacgazdaságokat a növekedés lassítása terén megkülönbözteti. A piacgazdaságok az olajársokkra szinte azonnal növekedéslassítással, importvisszafogással, energiatakarékossági programok beindításával válaszoltak. A kelet-európai országokban ezzel szemben egy hatéves konjunktúra alakult ki. Vagyis nem lassítás, hanem gyorsítás volt a válasz a világgazdaságot megrengető változásokra, ami természetesen az import és a kereskedelmi mérleg passzívumának növekedésével járt.
  Bekker módszere akkor válik igazán tanulságossá, amikor a négy válaszreakciót együttesen vizsgálja. Ezáltal azt tudja mérni, hogy a külső sokkokra való alkalmazkodási válasz milyen arányban oszlott meg a különböző gazdaságpolitikai lehetőségek között. Kitűnik például, hogy Magyarország esetében mind a négy válaszreakció pozitív volt a hetvenes évtizedben, de az exportbővítés és az importhelyettesítés dominált, ezeknél viszonylag szerényebb volt a külső erőforrás-bevonás és a növekedéslassítás szerepe az alkalmazkodásban. Ezzel szemben a nyolcvanas évtizedben a legjelentősebb válaszreakcióvá a növekedéslassítás vált, ennél sokkal kisebb az exportexpanzió és az importhelyettesítés szerepe, s külső erőforrás-bevonás helyett erőforrás-kiáramlás következett be.
  A tervgazdálkodást folytató négy országot párhuzamosan vizsgálva világos szabályosságokat lehetett megállapítani. Bekker "passzív válaszoknak" nevezi az erőforrás-bevonást és a növekedéslassítást, melyekről kimutatja, hogy időben ellentétesen mozognak: a hetvenes évek említett regionális konjunktúrája valamennyi országban kereskedelmi mérleghiány kialakulásával járt, és eladósodásra vezetett. Ez azonban csak a hetvenes évtized végéig tartott, amikor kénytelenek voltak egyensúly-helyreállító politikára áttérni, ami struktúraváltás nélkül csak növekedéslassítással volt megoldható. Az általa "aktív válasznak" nevezett exportbővítés és importhelyettesítés politikája általában nem tudott domináns szerephez jutni. Az összehasonlításként szereplő négy nyugati ország esetében ezzel szemben az erőforrás-bevonás az export bővülésével, vagyis struktúraváltással párosult, ami sikereik egyik magyarázata.
  Bekker az exportexpanziós és importhelyettesítő politikát úgy állítja egymással szembe, mint a nyitás és a bezárkózás szinonimáit. Ez sokszor így van, de nem mindig: a versenyképes exportágazatokat fejlesztő politika ugyanis egyúttal importhelyettesítő hatású is, mivel azok az új termékek, melyeket versenyképesen exportálni lehet, egyúttal a korábbi importot is helyettesíthetik - erről tanúskodnak a sikeresen iparosodó fejlődő országok.
  A keleti és nyugati országokkal való kapcsolatok terén az alkalmazkodás eszközei valamennyi szocialista országban igen eltérőek voltak, de a négy vizsgált ország e tekintetben két jellegzetes csoportba sorolható: Csehszlovákia és Bulgária Keletre nyit, és Nyugat felé bezárul a hetvenes évtizedben, ami azt is jelenti, hogy a külső erőforrás-bevonás is Keletről történik. Ezzel szemben Lengyelország és Magyarország Nyugatról von be erőforrásokat, és beruházási hozzájárulások formájában jelentős tőkét exportál a Szovjetunióba. Abban bíztak, hogy a növekvő keleti nyersanyagimport és a Nyugat felé való nyitás tőkés exportlehetőségeiket jelentősen bővíteni fogja, ezáltal kereskedelmi passzívumuk is csökken. Ennek azonban éppen az ellenkezője következett be: a cserearány-változások miatt bekövetkezett nagy szovjet keresletnövekedés és a nyugati recesszió miatt a Szovjetunió valósággal kiszívta az exportjukat, a nyugati kereskedelempolitikai nyitás viszont lehetővé tette, hogy a fokozódó szovjet exportba növekvő mértékben nyugati importalkatrészek épüljenek be, így a tőkés országokkal szembeni mérleg hiánya még jobban növekedjen.
  Bekker Zsuzsa azt a következtetést vonja le, hogy a szocialista országok alkalmazkodási képessége merőben különböző volt keleti és nyugati irányban: a keleti változásokhoz viszonylag jól és gyorsan alkalmazkodtak: fokozták exportjukat, igazodtak a keresletváltozásokhoz, és ha kellett, tőkét is exportáltak. Ezzel szemben a nyugati kereskedelemben csak az import fokozódása és az eladósodás figyelhető meg mint válaszreakció, az exportorientációt és az egyensúly javítását hirdető fejlesztési célkitűzések rendre meghiúsultak. Ennek volt a következménye, hogy a külgazdasági egyensúly ellentétesen alakult: Nyugaton az eladósodás nőtt, Keleten exporttöbblet keletkezett.
  A KGST-országok fejlődésében kiemelkedő volt a Szovjetunió szerepe, ami "kettős kényelmet" nyújtott: exportjuk számára szinte korlátlan kiviteli lehetőségeket teremtett, és egy ideig biztos bázisnak látszott energetikai- és nyersanyag-importszükségletük fedezéséhez. Ez vonta maga után az elkényelmesedés tendenciáját, ami technikai lemaradással és a versenyképesség csökkenésével járt. Ez két oldalról is csapdahelyzetet teremtett: a növekvő exportlehetőségek a változást elkerülő kiút látszatát keltették, ugyanakkor az import oldalán egyre súlyosabb nehézségeket és egyensúlyhiányokat okoztak. "A Szovjetunió [...] egyszerre volt növekedési háttér és alkalmazkodási csapda. Fejlődése az alkalmazkodási kényszereket az időszak elején elfedte, a nyolcvanas években azonban jelentősen felerősítette." (114. old.)
  Összefoglalóan tehát azt lehetett megállapítani, hogy az alkalmazkodási reakciók kombinációinak útja ellentétes volt a vizsgált tervgazdaságokban és piacgazdaságokban:

  - az egyikben lassú, a másikban gyors volt az alkalmazkodás,

  - az egyikben konjunktúra, a másikban recesszió követte az árrobbanást,

  - az egyikben eladósodás, majd növekedéslassulás, a másikban struktúraváltás és exportbővülés volt a válasz.

  A külgazdasági változásokhoz való alkalmazkodás vizsgálata után Bekker áttér a gazdaságok belső alkalmazkodási folyamatainak vizsgálatára, és elsősorban a hatékonyságorientáció, illetve a növekedésorientáció szerinti stratégiai döntéseket vizsgálja. A második világháború utáni gyors növekedés forrásai a hatvanas évek során fokozatosan csökkennek a szocialista országokban, és a hetvenes évek elejére a termelési tényezők mennyisége és minősége egyre inkább a növekedés korlátaivá válnak. A külső és belső feltételek változása egybeesett, és mivel a gazdaságpolitikai változások szükségességét nem ismerték fel, ez vezetett a hetvenes és nyolcvanas évek kudarcaiban végződő kelet-európai fejlődési úthoz. Bekker nem említi, bár alátámasztja a mondanivalóját, hogy ebben az időben zajlott az a vita, hogy csak a "gazdasági mechanizmust", illetve a "végrehajtást" kell-e javítani, vagy a gazdaságpolitika megváltoztatására van szükség? A hivatalos gazdaságpolitikusok a reformerekkel és tudományos elemzőkkel szemben ekkor egész kampányt szerveztek annak "bizonyítására", hogy a gazdaságpolitikában semmiféle fordulatra nincs szükség. Sikerült is megakadályozniuk bármiféle pályamódosítást.
  A szerző meggyőzően mutatja be: annak ellenére, hogy a növekedésközpontúság a tervgazdaságok alapvető jellegzetessége volt már az ötvenes évek óta, a hosszú távú fejlődés vizsgálata alapján azt lehet megállapítani, hogy a négy kelet-európai ország fejlődése nem gyorsabb, hanem lassúbb volt, mint az összehasonlításban szereplő négy nyugati országé. És ez akkor is igaz, ha az 1989 utáni visszaesést nem számítjuk bele. Nem csoda, hogy az ennek ellentmondó statisztikákat a lakosság egyre kevésbé hitte el, és így fokozatosan szertefoszlott mind a szocialista rendszer fölényének hite, mind a fejlett országok utolérésnek reménye.
  Különös érdeme a kötetnek, hogy megvizsgálja az extenzív és intenzív növekedési szakasz fogalmai körül keltett zűrzavart, s rámutat arra is, hogyan tér el ez a Keleten sajátosan használt fogalompár a közgazdaságtan általánosan elfogadott terminusaitól. A termelési tényezők mennyiségi növekedésének és az egyes tényezők termelékenységének javulása ugyanis Nyugaton nem vált gazdaságpolitikai irányzatok vagy korszakok megjelölésévé, nem volt értelme arról beszélni, hogy az eddigi mennyiségi fejlődést ezután minőségi fejlődés váltja majd fel. Keleten azonban ennek nagyon is reális tartalma volt: az a dilemma, hogy a növekedésorientált fejlesztést hatékonyságoritenációval kellene felváltani. Bekker azonban jól látja, hogy ennek "a szóhasználatnak volt [...] egy olyan kicsengése és felhangja, [...] amit csak a vájtfülűek és a közgazdász >>őslakók<< értettek jól, [...] az intenzív fejlődési szakaszra való áttérés mint célkitűzés kevesebbet jelentett, mint a reformszocializmus". Míg tehát a reformközgazdászok az intenzív pályára való áttérésen a gazdaság egész működési mechanizmusának a megváltoztatását értették, addig a gazdaságpolitika irányítói éppen ezt nem akarták, és az "ugyanazt, de jobban" elve alapján a szervezés, a fegyelem, a technikai fejlődés gyorsításával képzelték a termelékenységet és a minőséget javítani.
  A termelési tényezők közül Bekker először a munkaerő-gazdálkodás sajátosságait vizsgálja. Rámutat, hogy a teljes foglalkoztatottság megvalósítási módja valóban specifikus vonása a szocialista rendszernek, nemcsak abban az értelemben, hogy a foglalkoztatási szint magasabb, hanem főleg abban az értelemben, ahogy a foglalkoztatás arányait a szocialista szektor extenzív kiterjesztésével módosították. A teljes és stabil foglalkoztatás mellett a munka termelékenységének változása valójában függetlenedik a létszámtól, hiszen az úgyszólván konstans tényező, így a termelékenység látszólagos változása a termelési konjuktúraváltozásoktól válik függővé. Ez nagyon megtévesztő jelenséggé vált: úgy tűnt, hogy a hetvenes évek közepét követő konjunktúrahullám termelékenységnövekedést hozott, vagyis az ún. intenzív pályára való átállás látszatát keltette. A termelékenységi trendek a kelet-európai országokban a hetvenes évek végén törnek meg; ekkor derül ki, mennyire látszólagos volt a termelékenységjavulás, és ebben az értelemben intenzív szakaszról nem is lehet beszélni.
  A fejlett országok fejlődésével való összehasonlítás jól mutatja a különbségeket: ott a konjunktúramozgást foglalkoztatási alkalmazkodás követi, és nem az alkalmazotti létszám, hanem a termelékenység trendje mutat nagyfokú stabilitást. A termelékenység hosszú távú növekedését vizsgálva viszont az derül ki, hogy a négy nyugati ország mutatói rendre jobbak a keletieknél. Meg kell jegyezni ezzel kapcsolatban, hogy Bekker termelékenységen mindig csak a munkáét érti, a többi (vagy az összes) termelési tényező termelékenységének vizsgálata fel sem merül a tanulmányban. De nem derül ki az sem, hogy ha a létszám nem követi a termelés változásait, akkor egyrészt a tényleges foglalkoztatásnak, vagyis a kapun belüli munkanélküliségnek, illetve a munka intenzitásának kell változnia, amint ezt mindenki jól tudja, aki már járt szocialista üzemekben.
  Mivel nincs megbízható és összehasonlítható adat a tőkeállományra vonatkozóan, ezt a tényezőt a szerző a beruházások alakulásán keresztül vizsgálja. A szocialista országok gazdaságpolitikájának növekedésorientáltságából következett, hogy viszonylag magas volt a felhalmozási ráta; a gazdaságpolitikusok és a vállalati vezetők is állandóan a beruházások volumenének növelésére törekedtek. Azzal, hogy a tőkejavak árát mesterségesen alacsonyra szabták, és a beruházásokat a többi ágazat rovására a nehézipar és az új létesítmények irányába terelték, egy olyan torz tőkeszerkezetet hoztak létre, aminek idővel a növekedés visszaeséséhez kellett vezetnie. Bekker rámutat: a felhalmozási ráták a kelet-európai országokban magasabbak voltak, mint akár a fejlett, akár a fejlődő országokban, de nem említi, hogy ha ez évtizedeken keresztül így volt, teljesen indokolatlan tőkeszűkére vagy tőkeszegénységre panaszkodni, ahogy ezt gazdaságpolitikusaink teszik, mert valójában nem a tőke hiánya, hanem nagyfokú pazarlása jellemezte a szocialista gazdálkodást.
  A kelet-európai országok nettó állótőke-felhalmozásának adatsorait elemezve kitűnik, hogy az ún. intenzív szakaszra való áttérésnek, vagyis a tőkehatékonyság javításának semmi jele: a hatvanas évek végétől nem csökken, hanem nő a beruházási aktivitás, ami majd csak a hetvenes évek végén törik meg. Az extenzív szakasz meghaladásának kísérlete, amikor már érződik a források elapadása és a hozadékok csökkenése, nem a beruházások minőségének javítására, jobb kihasználására, hanem a felhalmozási volumenek még erőltetettebb növelésére serkentette a tervgazdaságok döntéshozóit. A nagy erőfeszítések ellenére a négy vizsgált piacgazdaságban az állótőke képződése hosszabb távon gyorsabb volt, mint a kelet-európai országokban, mivel: "a pazarlást mellőző gazdálkodás kisebb felhalmozási hányad mellett gyorsabb tőkeképződést eredményezett" - állapítja meg Bekker.
  Négy kelet-európai ország felhalmozási ciklusait vizsgálva a szerző eredeti álláspontra jut abban a vitában, amely nálunk a tervgazdálkodás ciklikusságának okairól folyt. Nem vitatva más cikluskutatóknak azokat az érveit, melyek a hullámzás okait a szocialista gazdálkodás endogén alkufolyamataiban (Bauer) vagy kampányaiban (Soós) fedezik fel, de azokat sem, melyek a hozzá nem értő szabályozásra (Bródy, Jánossy) vagy az irányítás politikai ciklusaira (Ungvárszki) vezetik vissza, Bekker új szempontot vezet be a magyarázatok közé. A felhalmozás tényleges menetét az egyes országok felhalmozási trendjéhez hasonlítva nagyfokú együtt mozgást és igen nagy kilengéseket állapít meg mind a négy kelet-európai országban. A hirtelen váltásokat késedelmes gazdaságpolitikai reagálásoknak tulajdonítja, ezek olyankor következnek be, amikor az egyensúlyvesztés miatt a beavatkozást már nem lehetett tovább halasztani. Az egyensúlytalanságok kialakulásait természetesen a rendszer belső sajátosságai generálják, de ezeket - írja - egy "nehezen, késedelmesen reagáló rendszerben [...] a dominánsan doktriner gazdaságpolitika nagy, hirtelen fékezésekkel" tudta csak kezelni.
  A végső kereslet tényezőinek vizsgálatánál fontos szerepet kap a fogyasztás alakulásának elemzése. A szerző rámutat, hogy bár ideológiailag mindig a lakosság életkörülményeinek javítását jelölték meg célként, a növekedésorientáltság következtében ha a fogyasztás vagy a beruházás között kellett választani, valójában mindig az előbbi volt a vesztes. Észleli, hogy e téren a hetvenes években változás következik be, de nem mutat rá arra, hogy ebben alapvetően a magyar 56-os forradalom és annak kisugárzó hatása játszott szerepet. A lakosság elégedetlenségének kirobbanásától való félelem nyomán alakult ki az a követelmény, hogy a személyes fogyasztásnak nem szabad jelentősen csökkennie, lehetőleg kismérvű egyenletes növekedésére kell törekedni. Helyesen választja el a lakosság fogyasztását az ún. "közösségi" fogyasztástól, amibe a hadikiadások is beleértendők, és amiről kiderül, hogy mindig sokkal gyorsabban nőtt, mint a lakossági fogyasztás. Ezért "nem egyszerűen a beruházás-fogyasztás szembenállásáról van szó. Az öncélúan gerjesztett beruházás és a hatalmi-politikai megfontolások által gerjesztett fogyasztás áll szemben a lakossági-társadalmi szükségletek által meghatározott fogyasztással" - írja.
  A fogyasztás stabilizáló szerepével ellentétben a felhalmozás rendkívül konjunktúraérzékeny. Szinte semmi nem mutatja jobban a nyolcvanas évek konjunktúraromlását, vagy ahogy a szerző nevezi: "a közös összeomlást", mint az, hogy a felhalmozás volumene mennyire visszaesett valamennyi kelet-európai országban. Megfigyelhető, hogy a GDP fogyasztásrugalmassága szisztematikusan alacsonyabb, a felhalmozásé pedig magasabb a kelet-európai országokban, mint a fejlett országokban, vagyis a növekedés eredményeiből a fogyasztásra kevesebb jutott Keleten. Ezzel a szerző határozott választ ad arra a "felülről" máig igen gyakran emlegetett vádra, hogy a nehézségek oka a "túlfogyasztás" volt: "ha a minősítésben az egységnyi gazdasági eredményből való részesedést használjuk kiindulópontnak, [...] akkor nem elsősorban a túlfogyasztás, hanem a túlfelhalmozás a döntő mozzanat, ami mögött végső soron a [...] nem hatékony, nem célszerű felhasználás húzódik meg".
  Bekker tanulmányának A rendszerváltás küszöbén című utolsó fejezete már túllép a vizsgált perióduson és összefoglalja, amit a szerző elemzései nyomán a jövő fejlődési tendenciáiról gondol. A kelet-európai országok hosszú távú fejlődése alapján megállapítja, hogy annak nem a fejlett országok sokat emlegetett utolérése lett a következménye, hanem a "peremre kerülés és a peremen maradás", vagyis a nyugat-európai országokhoz képest jelentősen nőtt a lemaradás a második világháborút követően. Óvatosságra int azzal az elterjedt felfogással szemben, mely Jánossy stabil fejlődési trendfelfogása alapján azzal számol, hogy a visszaesést "automatikusan" követő helyreállító periódusban felgyorsul a gazdasági növekedés, és ehhez elsősorban a beruházások fokozására van szükség.
  Bekker tehát olyan mélyreható és alapos tényelemzést végzett a kelet-európai szocialista országok hosszú távú fejlődéséről, mint előtte senki. Figyelme elsősorban a gazdaságpolitikára és a stratégiai jellegű döntésekre irányul, nem pedig a gazdasági döntéshozatali, irányítási és végrehajtási mechanizmusokra, mint a reformirodalom túlnyomó része. Vállalkozása ebben is úttörő. De éppen emiatt érez az olvasó sok helyütt hiányt: csak a makróösszefüggéseket vizsgálva nem kaphatunk választ arra, mitől volt olyan alacsony a gazdasági tevékenységek hatékonysága, milyen érdekek - nemcsak gazdaságpolitikai, hanem nagyvállalati és szakszervezeti érdekek is - érvényesültek, amikor a növekedésorientáció rendszeresen felülkerekedett a hatékonyságorientációval, a protekcionista, elzárkózó politika a nyitással szemben? De arra sincs magyarázat, hogy a hatékonyságjavulást és nyitást követelő reformgondolat vereségei ellenére mitől támad fel újra meg újra? Ez természetesen abból következik, hogy a gazdasági mechanizmussal és az intézmények érdekérvényesítésével szándékosan nem foglalkozott a kutatás. De azzal a veszéllyel jár, hogy olyan benyomás keletkezik az olvasóban, mintha a gazdaságpolitikai döntések pusztán a racionalitás-irracionalitás alapján, és nem egymással összeütköző érdekek nyomán születnének.
  Erősen kérdéses Bekkernek az az álláspontja, hogy a rendszerváltás a szocialista országok gazdasági alkalmazkodás- és működésképtelensége miatt következett be, de ez feltehetően már előbb is megtörténhetett volna, ha a Nyugat nem érdekelt a gazdasági kapcsolatok változatlan fenntartásában, és nem segíti elkerülni a látványos összeomlást. Ennek sok oka volt, például az elégedetlenség erősödése, az elnyomás gyengülése és nem utolsósorban az is, hogy a vezető csoportok egy része felismerte: érdekelt a piacgazdaságra való áttérésben.
  Részben az alkalmazott módszerekből, de talán némileg a szerző szemléletmódjából is következő fogyatékossága a tanulmánynak, hogy a szocialista rendszerek gazdaságstratégiájának elemzése kapcsán nem derül ki: ezek alapjában véve a politikai elnyomásra épülő antidemokratikus, totalitárius rendszerek, ezért a célok és erőforrás-elosztások között a katonai, rendőri és titkosszolgálati igények mindig elsőbbséget élveztek. A fogyasztással kapcsolatban - mint láttuk - említi ugyan a szerző, hogy az ún. közösségi fogyasztás egy része katonai jellegű, de arról nem esik szó, hogy a felhalmozás jelentős része is a hadiipart szolgálta, és az általa generált növekedés is hadianyagokból állt.
  A négy kiválasztott kelet-európai ország sok szempontból jól reprezentálja a régió problémáit és a szocialista tervgazdálkodás jellegzetes vonásait, illetve országonkénti eltéréseit. De több figyelmet érdemelt volna az általánosító következtetések levonásakor, hogy a különbségek még nagyobbak, ha a szemünket tágabbra nyitjuk: Csehszlovákia és a Szovjetunió ugyanis nem adósodott el, Románia viszont, mely korábban erősen eladósodott, a nyolcvanas években visszafizette adósságainak nagy részét, aminek viszont a lakossági fogyasztás rendkívül mélyre süllyedése volt az ára. Érdemes lett volna Jugoszlávia esetére is utalni, ahol a szovjetektől való függés sokkal gyengébb, a piacosodás pedig előrehaladottabb volt, ennek ellenére az alkalmazkodóképesség hasonló nehézségei jelentkeztek, mint a többieknél.
  Sajnos Bekker nem kezeli elég kritikusan a GDP, illetve a nemzeti jövedelem mérését, mérhetőségét és ebből következően a jelentőségét, holott vizsgálatainak igen jelentős része azon alapul. Nem is említi ezzel kapcsolatban például Bródy megalapozott kételyeit, és nem kísérli meg, hogy hibabecsléssel megvizsgálja, mennyire lehet hatással a mérés torzítása az elemzési eredményekre.
  Az alkalmazkodási problematika vizsgálatában komoly hiányosság csak az árarányokban és a keresletben bekövetkezett változásokkal foglalkozni, és figyelmen kívül hagyni azt a sokkot, amit a kamatváltozások okoztak elsősorban a súlyosan eladósodott országoknak a nyolcvanas évek elején. A szerző is megemlíti, hogy a reálkamat-változások hatását nem vizsgálja, annak ellenére, hogy ezekkel a számítások kibővíthetők lettek volna. Márpedig az eladósodás ugrásszerű növekedése a nyolcvanas évek elején nagyrészt a nemzetközi kamatszint-emelkedés következménye volt, és ez vezetett a következő évtizedekben jelentős erőforrás-kivonásra. Joggal foglalkozik a szerző az 1973-as olajár-emelkedés okozta sokkal, de szinte semmit nem szól arról, hogy 1985 után a reálértéken mért olajárak visszaestek az 1973 előtti szintre, és ez az egyik számottevő tényezője volt a szovjet gazdaság visszaesésének, sőt alighanem a nyolcvanas években bekövetkezett összeomlásának is.
  Bekker tehát arra keresi a választ: van-e lehetőségük a kelet-európai országoknak a sikeres kitörésre, a fejlődés felgyorsítására és ezáltal lemaradásuk csökkentésére? Kutatásának eredményei meggyőzően bizonyítják, menynyire behatárolja a múlt a fejlődési lehetőségeket. Szemléletmódja - ha ez a tanulmányból nem derül is ki - erősen kapcsolódik a mára elterjedt "path dependency" elmélethez és elemzésekhez. Teljesen jogos az a figyelmeztetése, hogy a múltban követett utat folytatva igen könnyen csak kvázi-piacgazdasághoz juthatunk, s ez elmaradásunkat és szélre sodródásunkat nem csökkentené, hanem növelné. De elemzéséből az is következik, hogy ez az út azért volt téves és vezetett kudarchoz, mert a gazdaságpolitika stratégiai döntéseinél a vezetők évtizedeken keresztül rendszeresen a rosszabb megoldást választották: hatékonyság helyett növekedésorientációt, nyitás helyett elzárkózást és KGST-integrációt, export vezérelte növekedés és struktúraváltás helyett protekcionizmust és a rossz, elavult ipari struktúra konzerválását.
  Lehet vitatkozni arról - a szovjet dominancia és a kommunista pártok uralma idején -, mennyire volt lehetőség a másik, a jobb út választására. Ma már kétségtelenül megvan ez a lehetőség. Egyáltalán nem evidens azonban, hogy a demokratikus kormányok tudnak és akarnak-e élni vele. Ma is erős a hangjuk azoknak, akik mindenáron a gyors növekedés prioritását hangoztatják, akik az export ösztönzése helyett a vámok (illetve "vámpótlékok") emelésével a befelé fordulást erősítik, erős lobbyk követelnek még több támogatást a hadseregnek, a hadiiparnak, a titkosszolgálatoknak és főként az elavult ipari és mezőgazdasági struktúra védelmének. Minden területen erős az ellenállás a szükséges változásokkal szemben, de a megújulás lehetősége kétségtelenül fennáll. Ezért Bekker elemzése nyomán azt mondhatjuk, hogy igenis van remény, és nagy kár lenne újra csalatkozni benne.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu