Az antropológia szüntelen
harcban áll önmagával: újabb és újabb
kiutakat keres helyzetéből, és minduntalan kudarcot
vall. Az antropológiai diszciplína, mely a kezdetektől
fogva az emberi élet globális - egyszerre társadalmi,
kulturális, biológiai és történelmi -
vizsgálata mellett kötelezte el magát, elemeire hullik
szét, és miközben ezen kesereg, kétségbeesetten,
de mindhiába igyekszik valamiféle új egységet
teremteni ahelyett, amit elképzelése szerint valaha magáénak
tudhatott, ám a mai antropológusok hitetlensége miatt
ostobán félrelökött. A jelszó: "holizmus"
- ettől zeng minden szakmai találkozó, ez az általános
hívójel, amellyel a tudományos folyóiratok
és monográfiák gyakorta fegyverbe szólítják
a szakma képviselőit. A valóság azonban egészen
más: a tényleges kutatások és a megjelent művek
rendkívüli változatosságot mutatnak.
Közben végeérhetetlenül
folyik a vita. A tudomány alterületei, a fizikai antropológia,
a régészet, a nyelvészeti antropológia és
a kulturális (vagy szociális) antropológia közti
feszültségeket viszonylag jól lehetett kezelni a megkülönböztetés
és a specializáció hagyományos eszközeivel;
ennek során minden egyes alterület többé-kevésbé
önálló diszciplínává vált.
Mindeközben panaszos sirámokat intéztek a hajdani polihisztorokhoz
- hiszen akkor még léteztek nagy emberek -, akik feltehetően
"mindenhez értettek". Jóval erőteljesebbnek bizonyul
azonban a diszciplína magján, a kulturális antropológián
belüli megosztottság, melynek visszaszorítása
már nehezebb feladat. Az egymással szemben álló
gondolkodói iskolák - átfogó megközelítések,
melyek nem módszertani alternatívaként jelennek meg,
hanem mint megkövesedett világnézetek, erkölcsi
elvek és politikai állásfoglalások - közti
szakadék olyannyira elmélyült, hogy ezen a ponton már
több az összecsapás, mint a következtetés,
a lehetőség pedig, hogy bármely alapkérdésben
általános megegyezés szülessen, egyre távolodik.
A velejáró általános kéztördelés
és veszteségérzet kétségtlenül
szívből jövő; ugyanakkor valószínűleg
célt téveszt. Az antropológia általában,
különösen pedig a kulturális antropológia
életerejének nagy részét a vérpezsdítő
vitákból meríti. Az antropológia nem arra hivatott,
hogy a megerősített állások és a megoldott
kérdések tudománya legyen.
A közelmúltban mind
az értelmiségi sajtóban, mind az egyetemi körökben
nevezetes vita zajlott az antropológia két jelentős
és rendkívül harcra kész képviselője,
Gananath Obeyesekere és Marshall Sahlins között arról,
miként értelmezhetjük James Cook kapitány, e
csendes-óceáni Kolumbusz halálát, aki 1779-ben
a hawaii nép áldozata lett. (Kolumbusz, miközben Indiát
kereste, "felfedezte" Amerikát; három évszázaddal
később Cook, aki az Északnyugati átjárót
kereste, "felfedezte" a Sandwich-szigeteket, miután véletlenül
Ausztrália és Új-Zéland került az útjába.)
Düh, ékesszólás, meg nem alkuvás - és
helyenként metsző humor - jellemzi mindkét, az antropológiai
kutatás legalapvetőbb és legtöbb viszályt
kiváltó kérdéseire rávilágító
írást.
1
Ha valaki végigolvassa, ahogy ők
ketten, mintegy ötszáz lebilincselő oldalon át
szembe, hátba és oldalba támadják egymást,
akkor mindaz, ami Cook kapitánnyal történt, illetve
annak miértje egészen jelentéktelenné zsugorodik
és elhomályosul a felvetett kérdések árnyékában:
merre induljunk, ha a régmúlt idők távoli népeinek
cselekedeteit és érzelmeit meg akarjuk érteni? Miből
áll valójában a "másokról" kialakított
"tudás"? Lehetséges-e és jó-e egyáltalán?
Némileg leegyszerűsítve
(nem nagyon, hiszen egyikőjükre sem jellemző az árnyalt
véleményalkotás) megállapíthatjuk, hogy
Sahlins elszánt harcosa annak a nézetnek, hogy minden kultúrában
megvan "az emberi cselekvés teljes kulturális rendszere",
és a különböző kultúrákat strukturalista
irányvonalak mentén érthetjük meg. Obeyesekere
ezzel szemben ugyanilyen elszántan azt vallja, hogy a cselekedetek
és hiedelmek konkrét gyakorlati funkciót töltenek
be az emberek életében, és ezeket a funkciókat,
hiedelmeket pszichológiai szempontokból érthetjük
meg.
2
Sahlins eredeti, húsz év
óta szinte mit sem változott érvelése a következő:
amikor Cook Hawaii partjaira (vagyis a Hawaii-szigetcsoport "legnagyobb
szigetére") vetődött, az őslakosság éppen
nagyszabású, négyhónapos rítussorozatát,
a természet évenkénti újjászületését
ünneplő Makahikit tartotta, amelynek központi eseménye
Lono isten eljövetele tengerfeletti birodalmából. Az
istenséget egy hatalmas tapaszövetből és madártollakból
készült figura jelképezte, amellyel egy hónapon
keresztül körbe-körbe vonultak a szigeten, az óra
járásával megegyező irányban.
A hawaiiak a holdévet két
periódusra osztották. Az egyik a Makahiki, a béke
időszaka volt, amikor a termékenység istene, Lono
és az őshonos Kuali'i papok uralkodtak, a királyt
pedig passzivitásra ítélték. Az év hátralevő
részében, miután Lono - immár megfordított
madártollas alakja - eltávozott, háborúskodás
folyt, a férfiasság istene, Ku és a bevándorolt
Nahulu papok kerültek uralomra, és a király újra
gyakorolhatta hatalmát. Cookot, aki a helyes irányból,
az előírásoknak megfelelően érkezett,
a hawaiiak vagy legalábbis papjaik Lonónak nézték,
és mint testet öltött istenséget bonyolult rítusok
során szentelték meg a sziget főtemplomában.
Azután Cook saját
elhatározásából, ami véletlenül
ismét egybeesett a Makahiki naptár rendjével, eltűnt
a látóhatáron, ahol annak idején felbukkant.
Ám röviddel az indulás után megrepedt az egyik
árbocrúd, így vissza kellett térniük a
partra, hogy megjavítsák. A hawaiiak ezt a szabálytalanságot
a kozmikus rend felbomlásaként értelmezték,
amely, ha nem fékezik meg, társadalmi és politikai
zűrzavart idézhet elő, olyan "strukturális válságot,
amelyben minden társadalmi viszony [...] jelértéke
megváltozik". Ez a lépés Cook kapitány gyors
és csúfos végét jelentette: miután ingerlékeny
hangulatban partra szállt, összevissza lődözött
a pisztolyával, hawaiiak százai rontottak rá, és
halálra döfték-verték. Cook, akit istenként
imádtak, mert a megfelelő időben, a megfelelő
módon érkezett, istenként is halt meg - feláldozták,
hogy a rendszer sértetlenül gördüljön tovább
-, mert rosszkor és nem a megfelelő módon tért
vissza Hawaiira: a történelmi véletlen kulturális
formát öltött.
Erre a mesterien kidolgozott és
gyanúsan hézagmentes érvelésre Obeyesekere
határozott nemmel válaszol - látszólag inkább
erölcsi és politikai megfontolásból, semmint
empirikus alapon. Véleménye szerint megalázó
a hawaiiakra nézve (ahogyan személy szerint őrá
is mint "Srí Lanka-i születésű, amerikai egyetemen
dolgozó antropológusra"), hogy Sahlins gyermeteg, irracionális
vadembereknek festi le őket, akik jelképeik és ómenjeik
kábulatában nem veszik észre, hogy aki előttük
áll, ugyanolyan ember, mint bárki más, és képtelenek
a gyakorlatiasság és a józan ész diktálta
egyszerűséggel bánni vele.
Etnocentrikusnak tartja Sahlins
beszámolóját, mely rákényszeríti
a hawaiiakra azt az európai szemléletet, hogy az európaiak
technológiai fölényének következményeként
az első találkozáskor a megdöbbent őslakosok
természetfeletti lényként fogadták őket.
A következő vádpont pedig különösen fájó
olyasvalaki számára, mint Sahlins, aki a legtöbb antropológussal
együtt, Obeyesekere-t is beleértve, tribunusnak tekinti magát
kutatott népe körében, kirendelt védőnek
abban a világban, amely jelentéktelen nyomorultaknak tekinti
és kitaszítja ezeket az embereket: Obeyesekere szerint Sahlins
eszmefuttatása neoimperialista, mert megkísérli elhallgattatni
a hawaiiak és általában az "őshonosok" "valódi
hangját", s éppen azoknak ad szót, akik először
meghódították és kizsákmányolták,
most pedig - a gyarmatosításként ismert elnyomó
rendszer tudósképző-könyvtermelő fázisában
- kirekesztik őket.
Obeyesekere így vélekedik
Sahlins elméletéről és annak állítólagos
tényszerűségéről: "Megkérdőjelezem
ezt a >>tényt<<, amely nézetem szerint csupán
a tizennyolcadik századi, illetve a későbbi Európa
képzeletének szüleménye, és a >>bennszülöttek<<
körében istenként tisztelt, rettenthetetlen felfedező-civilizátor
alakját feldolgozó >>mítoszmodellekre<< épül.
Röviden szólva kétlem, hogy az őshonosok teremtették
volna maguknak az európai istent. Nem, az európaiak teremtették
nekik. Ez az >>európai isten<< a hódítás,
az imperializmus és a civilizáció mítosza -
és ezt a három tényezőt nem könnyű
különválasztani."
Az ezt követő vitában
Obeyesekere terjengős, vagdalkozó vádbeszédet
tart (felidézi a Srí Lanka-i terrorizmust, Cortést
az aztékok között, A sötétség mélyént
és az úgynevezett "szimbolikus pszichomimézis"-t),
míg a védelem oldalán Sahlins jóval higgadtabban
és határozottabban érvel, a "ja-és-még-valamit"
módszerrel él. (Sahlins könyvének egyharmadát
tizenhét, lenyűgöző aprólékossággal
összeállított függelék teszi ki, mint például
a Papok és genealógiák, Naptári politika, Atua
a Marquises-szigeteken és másutt, Kamakau istenei vagy Lono
Hikiaun.) Mindkét fél a tények, a feltételezett
tények és a lehetséges tények egész
áradatát zúdítja ránk, számba
véve gyakorlatilag mindent, amit valaha tudtak vagy úgy képzelnek,
hogy tudnak Cook balsorsáról és annak körülményeiről.
Ebben az adatáradatban Sahlins
némi előnyt élvez, hiszen mint régóta
elismert óceanista, számos művet írt Polinézia
és közelebbről Hawaii etnotörténelméről.
Obeyesekere szinte kizárólag Srí Lankával foglalkozik,
így a szóban forgó tárgyról egyrészt
három-négy évi célirányos olvasással
szerzett kellő ismeretanyagot, másrészt egy rövid
"zarándokutat tettem Hawaiira, hogy a saját verziómat
összevessem a hawaii történelemmel és kultúrával
foglalkozó szakemberek véleményével".
Mivel azonban mindkét antropológus
nagyrészt ugyanabból a korlátozott forrásanyagból
merít - hajónaplók, tengerésznaplók,
lejegyzett történetek, misszionáriusi beszámolók,
néhány rajz és metszet, egy-két levél
-, ez még önmagában nem jelent döntő különbséget.
Csak annyit, hogy Obeyesekere - akinek érvelése metodológiailag
elég laza - meginog a bizonyítékok súlya alatt.
("Nehezen tudom elfogadni", "bátran állíthatnánk",
"ésszerűnek tűnik a feltételezés", "nehéz
elhinni", "rendkívül valószerűnek tartom ezt a
történetet" - ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket
iktat szövegébe elejétől a végéig,
amivel éppen a vitatott dolgok állítólagos
nyilvánvalóságát hangsúlyozza.) Ha ez
egyetemi vita volna, aminek gyakran vélhetnénk, a szellemesebb,
összeszedettebb és tájékozottabb Sahlins fölényesen
győzne.
Ez azonban nem egyetemi vita. A
lényegi különbség kettőjük között
nem a puszta tényekből ered, noha mindketten az "igazság
kereséséhez" illő szcientista retorikát alkalmazzák,
körmönfont és felesleges sértésekkel illetik
a másik tudományos felkészültségét
(Obeyesekere azt a légből kapott kijelentést teszi,
hogy Sahlins érzéketlen a "mély etikai szempontok"
iránt, erre Sahlins irodalmi "terroristának" nevezi Obeyesekere-t),
ráadásul az apró részletek olyan végeláthatatlan
arzenálját vonultatják fel, amiben legfeljebb egy
jogász gyönyörködne. Még ha abban egyetértésre
tudnának is jutni, hogy miként fogadták Cookot a hawaiiak,
és Cook őket - és ezen a ponton, szándékuk
ellenére nem állnak annyira távol egymástól
-, az egyedül lényeges antropológiai kérdésekben
homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnének.
A kettőjük közti választóvonal, amely egyszersmind
a szakma megosztottságát is jelzi, a kulturális különbség
eltérő értelmezéséből ered: mi
a kulturális különbség, mi hozza létre,
mi tartja fent, és milyen mélyre hatol? Sahlins számára
a kulturális különbség: a lényeg; Obeyesekere
számára: a felszín.
Az elmúlt mintegy huszonöt
év során, a poszt-minden (posztmodern, -strukturalista, -kolonialista,
-pozitivista) korszakban, súlyos erkölcsi, politikai és
filozófia támadások értek minden kísérletet,
mely megpróbálta leírni "hogyan gondolkodnak (vagy
gondolkodtak) a "bennszülöttek", vagy akár azt, mit tesznek
valójában, amikor így vagy úgy tesznek. Még
az "én jobban tudom" attitűd is - amely, nyíltan vagy
kimondatlanul, de minden antropológiai munka alapjául kellene
hogy szolgáljon - némileg veszített a legitimitásából.
Ha valaki olyasmit állít a hawaiiak (vagy bármely
más nép) életformájáról, amit
ők maguk nem mondanak, rögtön az a vád érheti,
hogy leírja mások gondolatát, és megszövegesíti
a lelküket. Úgy tetszik, az antropológiában végleg
lezárult az a korszak, amelyet a "dengek így gondolják,
a dengek nem így gondolják" egyszerűsége jellemzett.
A kialakult helyzetre - melyet Sahlins
egyik legújabb esszéjében "Goodbye to Tristes Tropes"
("Búcsú a szomorú trópusoktól") névvel
illet - a legkülönfélébb aggodalmaskodó
és meglehetősen zavaros válaszok születtek.
3
A posztmodernek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán
hihetők-e a világban létezés más formáit
bemutató, szabályosan felépített beszámolók
monologikus, átfogó és túlontúl koherens
magyarázatai, és vajon nem váltunk-e olyannyira saját
észlelésünk és gondolkodásunk rabjává,
hogy a másokét képtelenek vagyunk már felfogni
is, nemhogy elismerni. A politikai beállítottságú
tudósok sziklaszilárd meggyőződéssel
és rendületlen hévvel hangoztatják: az antropológiai
munka elsődleges feladata, hogy a vizsgált népeket
előrevigye a fejlődés útján, bármilyen
útról legyen is szó, és szétbomlassza
a "Nyugat és a Többiek" közti hatalmi egyenlőtlenségeket.
Más követelések szerint az egyes társadalmakat
"kontextualizálni" kellene a "modern (>>kapitalista<<, >>polgári<<,
>>utilitarista<<) világrendszerbe", ahelyett, hogy a "történelem
szigeteiként" - Sahlins egy másik találó kifejezésével
élve - kirekesztenénk őket. Megint mások a
történelmi dimenziók visszaállításának
fontosságát hangsúlyozzák az ún. "primitív"
vagy "egyszerű" kultúrák vizsgálatában,
amelyeket gyakorta tekintenek "hideg", változatlan kristályszerkezeteknek
- emberi csendéleteknek. Végül vannak olyan vélemények,
melyek a legalapvetőbb közös emberi tulajdonságok
jelentőségét emelik ki (mindannyian gondolkodunk,
szenvedünk, ugyanabban a közömbös világban élünk),
szemben az egyes népek között az eltérő
logika és érzékenység alapján felállított
éles és összemérhetetlen ellentétekkel.
Mindezek a témák,
más-más formában és összefüggésben
felbukkanva, nyomon követhetők Obeyesekere és Sahlins
vitájában is: összecsapnak azon, hogy a hawaii szokásokról
és hagyományokról szóló XIX. századi
beszámolók vajon felhasználhatók-e a történelmi
múlt rekonstrukciójához, vagy olyannyira megfertőződtek
a szövegeket lejegyző keresztény hittérítők
előítéletességétől, hogy teljesen
megbízhatatlanná váltak. Vitatéma az is, vajon
Cook és társai megtanulták-e olyan szinten a hawaii
nyelvet, hogy megértsék, amit a hawaiiak mondanak. Továbbá,
hogy helyénvaló-e az a strukturalista megközelítés,
amely a hawaiiak hiedelmeit az egész népességen belül
egységesnek tekintette, a társadalom tagjait pedig olyan
sztereotípiákban ábrázolta - háborog
Obeyesekere -, "mintha [a hawaiiak] gondolkodás nélkül
játszanának el egy kulturális mintát". A végén
azonban az ütköztetett érvek, a manicheusi dualizmust
idézve, két tisztán és egyszerűen elkülöníthető
csoportra oszlanak.
Obeyesekere szemében a hawaiiak
"pragmatikus", "mérlegelő", "stratégiázó"
racionalisták, akárcsak mi vagy bárki más,
kivéve talán Sahlinsot; "körültekintően,
a gyakorlati kritériumoknak megfelelően becsülik fel
egy probléma velejáróit". Sahlins szemében
viszont tőlünk teljesen különböző "mások",
akik a saját "kereteik" között élnek, "az emberi
cselekedetek tökéletes kulturális rendszerében",
egy "másfajta kozmológia" szerint, amely teljességgel
összeegyeztethetetlen a "modern, polgári racionalitással",
hiszen a logika, ami irányítja, "számunkra szükségtelennek
tűnik, míg számukra éppen megfelelő".
"Más kultúra, más racionalitás" - vallja Sahlins.
Sahlins szerint Obeyesekere "gyakorlati
racionalitása" (amit "pidgin antropológia"-ként és
"pop nativizmus"-ként is emleget) azt mutatja, hogy a "Hobbes, Locke,
Helvétius és Tsai." által képviselt utilitarista,
instrumentalista "filozófia még mindig túl nagy hatással
van ránk". Obeyesekere szerint viszont Sahlins "strukturális
történelemelmélete" (amely egyébiránt
"tárgyiasított", "szuperorganikus", "merev" és "áltörténeti")
bizonyítja, hogy éppen a primitív mentalitás
irracionalista modellje van túl nagy hatással ránk:
Lévy-Bruhl, Lévi-Strauss, Tzvetan Todorov csoportban gondolkodó
aztékjai, illetve a Totem és tabu szerzőjeként
Freud, aki egy kalap alá vett gyereket, vadembert, elmebeteget.
A vita tehát egy olyan probléma
körül forog, amely több mint száz éve kísérti
már az antropológusokat, a mai dekolonizált világban
pedig különösen kiéleződött: mihez kezdjünk
a számunkra furcsának és illogikusnak tetsző
kulturális gyakorlatokkal? Mennyire furcsák? Mennyire illogikusak?
Miben határozható meg pontosan az értelem? Ezeket
a kérdéseket nemcsak a XVIII. századi hawaiiakkal
kapcsolatban kell feltennünk, akik madártoll figurákkal
parádéznak, isten testének képzelik a kókuszpálmát
("fejével a földbe fúródott férfi, heregolyóival
a magasban"), és úgy bebábozódtak a szakralitás
és a tiltás - a hírhedt tabuk - finom szövevényébe,
hogy néha már mozdulni is alig bírnak. Ezek a kérdések
ugyanúgy vonatkoznak a XVIII. századi angolokra, tengerészekre
és hajótisztekre, akik nő nélkül, a felfedezés
vágyától hajtva bolyongtak az óceánokon
- ritkaságokat, csemegéket, horgonyzóhelyet, Árkádiát
és az Északnyugati átjárót keresve -,
illetve arra az agresszíven kutakodó társadalomra,
amely "A tudás dicsőség" jelszóval, és
egy földi megváltás reményében odaküldte
őket.
4
A hawaiiak és a felvilágosodás
hajósai időben és térben távol esnek
tőlünk. Azok a hawaiiak mindenképpen, akik a Ku és
Lono ritmusában élték életüket. (A XIX.
században többé-kevésbé megszakadt ez
a ritmus, amikor II. Kamehameha máglyára vettetett minden
hívságot, és ezzel ténylegesen átfordította
az addigi rendet; együtt étkezett a nőkkel, a tengerbe
hajigálta a szentképeket, azzal pedig, ami a tisztogatásból
hátramaradt, végzett helyette a kereszténység,
a cukornád és a gőzhajó.) De ez ugyanúgy
igaz azokra a tengerészekre is, akik a fejlődés bajnokaiként,
vakmerően és tudatlanul betörtek ebbe a létritmusba.
Ma a modern - illetve az euro-amerikai birodalmak és a "Kelet-Nyugat"-i
világfelosztás meggyengülését vagy eltűnését
követően: posztmodern - társadalmi rend ködén
át tekintünk vissza erre a két "népre" és
legendás "első találkozásukra". Mi több,
ebben a rendben elfoglalt sajátos helyzetünkből tekintünk
vissza rájuk. Hogy milyennek látjuk őket, attól
függ, kik vagyunk vagy kivé váltunk mi. Nincs ebben
semmi végzetes fenyegetés sem az igazságra, sem a
pártatlanságra nézve. De kikerülhetetlen tény,
és ostobaság volna úgy tenni, mintha nem létezne.
Becsületükre legyen mondva,
hogy sem Obeyesekere, sem Sahlins nem tesz úgy, mintha ez a tény
nem létezne. Mindketten nyíltan vállalják személyes
pozíciójukat és szakmai elképzeléseiket.
Obeyesekere azt állítja, hogy mint valódi "őshonos"
(vagy "posztőshonos"?), aki közvetlenül tapasztalja egy
erőszak dúlta volt gyarmat vajúdását,
egyrészt immunissá vált a Nyugat önámításaival
szemben, másrészt különösen előnyös
helyzetből tudja megítélni a Csendes-óceán
fehérek és színes bőrűek lakta területeinek
valós XVIII. századi állapotát. Könyvét
egy meggyilkolt Srí Lanka-i taxisofőrnek ajánlja,
aki Colombóban fuvarozta, emléket állítva "annak
a sok ezer egyszerű embernek, akik úgy vesztették életüket,
hogy a családjuk még csak meg sem gyászolhatta őket".
Megvallja, hogy "saját egzisztenciális gondjai hívták
életre és táplálták Cook iránti
érdeklődését [és Sahlinsszal szembeni
>>dühét<<]".
Erre Sahlins teljes joggal visszakérdez,
hogy vajon Cook és ő mennyiben "felelősek Obeyesekere
barátjának a haláláért", és egyáltalán,
helyénvaló-e egy ilyen tragédiát egy tudományos
vita szolgálatába állítani. Kifejti, hogy fehér
és nyugati létére sokkal kevésbé vádolható
etnocentrikus előítéletességgel, mint az, aki
"az ősi hawaiiak fehér emberről alkotott fogalmait
a Srí Lanka-i hiedelmekkel és személyes tapasztalatokkal"
igyekszik megmagyarázni, "egyre inkább eltávolodva
a hawaii néphagyománytól, és közelebb
kerülve az isteni/emberi, szellemi/anyagi ellentéten nyugvó
tradicionális nyugati gondolkodáshoz". "Az áldozatok
végső soron [...] a hawaii emberek. A józan észen
alapuló empirikus nyugati látásmód kiszorítja
az ő nézeteiket, így számukra már csak
egy kitalált történelem és egy pidgin etnográfia
marad [...] A hagyományos rítusokat eltörölték;
a hawaii történelem lényegét jelentő társadalmi
átrétegződések [...] feledésbe merültek
[...] A hawaiiak balekként jelennek meg a színen, akik bedőltek
az európai ideológiának. Megbénított,
kultúrafosztott történelmük semmitmondóvá
válik: éltek, szenvedtek - aztán pedig meghaltak."
Éppen ez a különös
szerepcsere - ahol a sértődött, megsebzett "őshonos",
a kutatás "tárgya" felvilágosult univerzalistaként
jelenik meg, a távolságtartó, ironikus "idegen megfigyelő"
pedig relativizáló historicistaként - adja a vita
rendkívüli pátoszát, ami ugyanakor azt a veszélyt
is magában hordozza, hogy a tűnékeny múlt keresése
személyeskedő civakodássá válik. Még
ha Obeyesekere-rel együtt tudatosan vállaljuk is, hogy mindaz,
amit az "első találkozás"-kori Hawaiiról tudunk,
az elbeszélők látásmódját tükröző,
többszörösen átrostált ismeretanyag, és
sohasem létezett a gyakorlati problémáktól
tökéletesen mentes világ, be kell látnunk, hogy
a korabeli Ha- waii lefokozása az "európai mítoszteremtés"
szüleményévé leginkább a vak harag - az
ideológiai "düh" - következménye, míg a
bizonyítás, a mérlegelés és a "józan
ész" háttérbe szorul.
Még akkor is maradnak megoldatlan
problémák, ha Sahlinst követve átlátjuk
annak a veszélyét, hogy a praktikusan gondolkodók
körét mindenkire kiterjesztve végképp szem elől
téveszthetjük a letűnt idők hajdani népeinek
minden lényeges sajátosságát, és felismerjük,
hogy a mások elhallgattatásának sokkal több módja
létezik, mint azt a posztkolonializmus revizionistái képzelik.
Hisz az effajta sajátosságok puzzle-szerű összerakosgatása,
ahol minden darab pontosan körülhatárolható és
tökéletesen illeszkedik a többihez, joggal tűnhet
fel etnográfiai mesterkedésnek és erőltetett
okoskodásnak.
Bár mindkét fél
meggyőző erővel bizonyít, vádaskodik
és igyekszik maga alá gyűrni a másikat, Obeyesekere
és Sahlins mégis együtt valósítja meg
azt, amit külön-külön sohasem tudtak volna elérni:
vitájukban kirajzolódnak a fő elméleti problémák,
és kritikai megvilágításba kerülnek a
"másik megismerésének" kényes módszertani
kérdései. (Eljött talán az ideje, hogy én
is állást foglaljak ezekben a kérdésekben:
Sahlins eszmefuttatását, az elemzések köré
kanyarított strukturalista mázat leszámítva
feltétlenül meggyőzőbbnek találom. Leírásai
részletezőbbek, a hawaiiakat és a briteket egyaránt
mélyrehatóbban ábrázolja, az erkölcsi
és politikai kérdéseket pedig magabiztosabban kezeli,
kevésbé hallgatva a zűrzavaros jelen kusza hangjaira.)
Hogy mindezzel vajon sikerült-e
emelniük az antropológiai viták színvonanlát
- ami hosszú távon a legfontosabb kérdés egy
olyan tudományterület számára, ahol a könyv
végén valóban nem találjuk meg a helyes megoldást
-, attól függ, hogy az utánuk következők
- máris népes tábor mindkét oldalon - meg tudják-e
tartani az érvelés intenzitását, miközben
ellenállnak a harag és a feltétlen győzni akarás
démonának. Vajon képesek lesznek-e az általános
gyűlölködés és sértettség közepette
folytatni a párbeszédet?
1 * Gananath Obeyesekere: The Apotheosis of Captain Cook: European Mythmaking in the Pacific. Princeton University Press, 1992., 2. kiad 1994.; Marshall Sahlins: How "Natives" Think, About Captain Cook, for Example. University of Chicago Press, 1995.
2 * Sahlins nézeteit a legegyszerűbb és legközérthetőbb formában Historical Metaphors and Mythical Realities: Structure in the Early History of the Sandwich Islands Kingdom című művében (University of Michigan Press, 1981) fejti ki, amely később, kibővítve, az Islands of History (University of Chicago Press, 1985) egyik fejezeteként is megjelent. Obeyesekere átfogóbb nézeteiről lásd: The Work of Culture: Symbolic Transformation in Psychoanalysis and Anthropology (University of Chicago Press, 1990).
3 * Goodbye to Tristes Tropes: Ethnography in the Context of Modern World History. The Journal of Modern History, No. 65 (1993) 1-25. old.
4 * Erről a témáról egyik szerző sem szól bővebben, bár Obeyesekere ígéretet tesz egy pszichoanalitikus Cook-életrajzra, ami talán többet elárul majd: ebben összevetné Cook "komplex szexualitását" az önmagáról alkotott képével, miszerint ő egy Prospero, egy "vad ország megszelidítője", holott valójában egy Kurtz, aki "miközben megveti a vadembereket, maga is azzá válik". Vö. Greg Dening: The Death of William Gooch: A History's Anthropology. University of Hawaii Press, 1995. A szerző behatóan tanulmányozza azt a kulturális környezetet (a Wordsworth korabeli Cambridge-et), amelyből kiemelkedett egy fiatal csillagász, és felfedező-kutatóként hasonló véget ért, mint Cook, csak Oahu szigetén és tizenhárom évvel később.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu