BUKSZ - 8. évfolyam, 3. szám (1996. ősz)   BUKSZ nyitólap   EPA  
Vidács Bea


Clifford Geertz:
Az értelmezés hatalma
Antropológiai írások
Vál., utószó: Niedermüller Péter. Ford.: Andor Eszter et al.
Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 405 old., 480 Ft (Századvég Könyvtár) 

  Clifford Geertz kétségkívül egyike a legismertebb amerikai antropológusoknak. Ezért is jó, hogy a Századvég Kiadó vállalta e cikkgyűjtemény kiadását. A könyv tizennégy Geertz-cikket foglal magában, egy 1991-es interjút a szerzővel, továbbá egy, a tudóst értékelő rövid tanulmányt Niedermüller Péter tollából. A tanulmányokból tizenegy Geertz két válogatott tanulmánykötetéből származik. Az első, a The Interpretation of Cultures (Kultúrák értelmezése) című 1973-ban, a másik, Local Knowledge (Helyi tudás), 1983-ban jelent meg. A többi három cikk különböző helyeken, 1984 és 1988 között látott napvilágot. Mivel az eredeti kötetek maguk is válogatások, a gyűjtemény egyes darabjai egészen az ötvenes évek végéig nyúlnak vissza. Geertz gondolatai, csakúgy, mint az antropológia világa azóta igencsak átalakultak; Geertz vagy akár az amerikai antropológusok többsége például ma már aligha nevezné a tudományt érdek nélkülinek (mint e kötet első, 1957-ben keletkezett cikkében). Az elmúlt évtizedekben inkább a tudomány mögött meghúzódó érdekre került a hangsúly.
  Geertz leginkább az úgynevezett értelmező antropológia megteremtőjeként ismert. Az amerikai antropológiában mindig eseményszámba megy, ha megjelenik egy-egy cikke, de persze sokan támadják is. A bírálatok jó összefoglalását olvashatjuk a Current Anthropology 1984-es számában Paul Shankman tollából és a cikket követő vitából (The Thick and the Thin: On the Interpretive Theoretical Program of Clifford Geertz. Current Anthropology, 25 /1984/, 261-279. old.).
  Geertz valóban nagy hatású tudós, hatása érdekes módon gyakran más tudományágakban érezhető inkább: történészek, szociológusok előszeretettel hivatkoznak rá. Munkássága első szakaszában még nem az értelmező antropológia jegyében ír, így például az Agricultural Involution című, 1963-ban megjelent könyve az ökológiai antropológia egyik alapmunkája, és kevés köze van későbbi munkásságához. Már ott is megfigyelhető volt azonban, hogy rendszerszerűen közelít témájához, és érezhető az a tendencia is, ami szerintem egyik oka sikerének - hogy gyakran meríti kulcsfogalmait más tudományágakból, elsősorban a filozófiából. Ez nem csoda, hiszen filozófiai képzettséggel fogott hozzá antropológiai kutatásaihoz. Napjainkban a tudományágak egyre fokozódó elszigetelődésének vagyunk tanúi, s ez különösen így van az amerikai társadalomtudományokban. Valamiféle szakbarbárságról van szó, sokan naprakészen ismerik a szakirodalmat, de meglepően kevés ismerettel rendelkeznek szakterületükön kívül. Ilyen körülmények között Geertz különlegesnek számít több szakterületen való otthonosságával, műveltségével és széles ismereteivel. Szokatlan, másfajta gondolatokat közvetít beszűkültebb kollégáinak, és már ezzel is képes újdonságot hozni az antropológiába. A más szakterületekbeli olvasók számára pedig éppen az antropológiai gondolatokat és tényeket közvetíti.
  A kötetben közzétett cikkek közül kettőt emelnék ki mint a geertzi gondolatvilág legjellemzőbb darabjait: a Mély játék és a Sűrű leírás című tanulmányokat.
  A Sűrű leírás kétségkívül a legprogramadóbb Geertz írásai közül, talán nem véletlenül, hiszen a cikk a Kultúrák értelmezése című kötet kezdő darabja, azzal a céllal, hogy kifejtse, összefoglalja elméleti-módszertani álláspontját. Ez egyébként az egyetlen itt megjelent írás, amely korábban is megvolt magyarul.
  Mi derül ki a Sűrű leírásból? (A kifejezés Gilbert Ryle oxfordi filozófustól származik.) Vissza-visszatérő gondolat Geertznél annak bizonygatása, hogy az antropológia "nem törvénykereső kísérleti tudomány", hanem "értelmező tudomány" (172. old.). Ezt a gondolatot azzal kívánja alátámasztani a cikk, hogy közelebbről vizsgálja a néprajzot a többi társadalomtudománytól megkülönböztető sajátos adatszerző módszert, a terepmunkát, pontosabban az abból kinövő néprajzi leírást. Először Ryle nyomdokán halad, szellemesen közvetíti Ryle elmélkedését egy kacsintás és tikkelésnek nevezhető ideges szemrángás igen különböző jelentéséről. Mindez persze arra szolgál, hogy felismerjük a kulturális környezet ismeretének alapvető fontosságát, s így megértsünk egy, akár olyan egyszerű jelenséget is, mint az egyik szem gyors becsukása és kinyitása. A marokkói terepmunkája során gyűjtött egyik történet felevenítésével Geertz rámutat arra, hogy amit a néprajzi gyűjtés "adatként" "megfellebbezhetetlen tényként" kezel, az valójában az antropológus, illetve az adatközlő konstrukciója valamiféle eseményről. Soha nem tudhatjuk meg, valójában mi történt, mert mindig csak értelmezésekkel fogjuk szembetalálni magunkat. Mindezek fontos gondolatok, és Geertz elemzésében szellemes és meggyőző formát nyernek, azonban nem túlságosan eredetiek. Bárki, aki terepmunkát végzett vagy orális történelmet gyűjtött, vagy akár megnézte A vihar kapujában című filmet, maga is rájöhet nagy részükre.
  Geertz úgy tekinti az etnográfiai leírást, mint a "társadalmi beszédfolyamat" értelmezését, amely ezáltal megszabadul az esetlegességtől, és tanulmányozható formában rögzítődik. Ez a szerző legszabatosabb definíciója; amihez csak annyit tesz hozzá, hogy mindez távoli népek csipcsup ügyeinek mikroszkopikus vizsgálatán alapul. Ha jó (meggyőző) az etnográfiai leírás, érthetővé teszi mások viselkedését az olvasók számára.
  A fejezet végén a szerző visszatér a néprajz tudományosságának megkérdőjelezéséhez, kifejtve, hogy az antropológia éppen "földhözragadtsága" miatt nem igazán alkalmas elméletek kifejlesztésére. "[Az antropológia] Általános megállapításai finom megkülönböztetéseiből s nem lendületes elvonatkoztatásokból erednek", mondja (192. old.). Éppen ezért a néprajzi leírás célja csak a sűrű leírás előállítása lehet, az elméletgyártás viszont nem.
  Ezzel aztán a kör bezárul, a cél a módszer maga (amennyiben egy érzékeny elemzés egyáltalán módszernek nevezhető), hiszen Geertz a megelőző oldalakon bebizonyítja, hogy ennél többre nem is lehet törekedni. Sokan hevesen támadják is ezért, hiszen nem minden antropológus hajlandó beletörődni abba, hogy munkájának értelme megáll a sűrű leírásnál. Egy időben igen népszerű volt ez a kifejezés, úton útfélen "sűrű leírást" végeztek, de valószínűnek tartom, hogy a kutatókat éppen az érzékeny, odafigyelő, összetett antropológiai leírás gondolata ragadta meg, és kevésbé figyeltek fel arra az egyértelmű üzenetre, mely e cikkben az antropológiai elméletalkotás lehetetlenségét hirdette.
  A Mély játék: Jegyzetek a bali kakasviadalról című írás Geertz másik leghíresebb cikke. Az összes itt megjelent mű közül ez a legetnográfikusabb. Valószínűleg a szerző is elfogadná azt az állítást, hogy leginkább ez valósítja meg az általa javasolt értelmező, sűrű leírást. A cikk elegáns, szellemes, izgalmas és igen drámai, stílusával is szinte létrehozza a bali kakasviadal felfokozottságát. Geertz felfogásában a kakasviadal mély játék (a kifejezés Jeremy Benthamtól származik); ez azt jelzi, hogy a tét olyan magas, hogy automatikusan tönkreteheti a résztvevőket. Annak magyarázatára, miért vesznek mégis részt benne a baliak, Geertz úgy értelmezi a bali kakasviadalt, mint a státushierarchia kifejeződését és a státusversengés színhelyét: "a kakasviadal, és főleg a mély játék, elsődlegesen nem más, mint státuskapcsolatok dramatizálása" (152. old.). Emellett arra is szolgál, hogy a résztvevők kifejezzék egy csoporthoz való tartozásukat, sőt a kakasviadal "a társadalmi ellentétek legdirektebb és legnyíltabb kifejezője" is.
  Ugyanakkor azonban Geertz szerint a bali kakasviadal a társadalmi szenvedélyek bemutatására szolgáló metafora is (159. old.). Mint mondja: "a kakasviadal, ha tetszik, értelmező funkciót tölt be: mert a kakasviadal a bali emberek olvasata bali tapasztalatokról, egy történet, melyet önmaguknak önmagukról mondanak" (164. old.). A baj csak az, hogy kiderül: Geertz műve az egész. Nem tudjuk meg: minderről a baliak mit gondolnak, mit éreznek, mi az ő olvasatuk. Vincent Crapanzano bemutatta (Hermes' Dilemma: The Masking of Subversion in Ethnographic Description. In: James Clifford - George E. Marcus (eds.): Writing Culture. University of California Press, Berkeley, 1986) - pedig felfogásában ő közel áll Geertzhöz -, nincs a szövegben egyetlen bali embertől származó idézet sem, közvetlenül nem szólnak arról, ők maguk miért vesznek részt a kakasviadalokon, és milyen érzelmeket ébreszt bennük a viadal forgataga. Geertz nem jelzi, hogyan kapcsolódik az ő olvasata a baliakéhoz.
  "Egy nép kultúrája önmaga rendezte szövegek együttese, amit az antropológusok igyekeznek azok feje felett elolvasni, akikhez ezek a szövegek tulajdonképpen tartoznak". (169. old.) Ez a megfogalmazás jellegzetes összefoglalása Geertz tudós magatartásának. Bár a kultúra szövegként való felfogása nagyon népszerű, és hasznos is lehet, egyben kiviláglik belőle a módszer legfőbb hiányossága is. Az antropológusnak, éppen mert a szöveget állandóan írják és újraírják, alkalma nyílik arra, hogy megkérdezze a szöveg "íróitól": mit is jelent a szöveg. Feladata nem csupán a fejek fölötti leselkedés, hanem a szóba elegyedés.
  Geertz stílusa és munkássága egyaránt heves vitákat vált ki az amerikai antropológiában. Legközvetlenebb kollégái, akik ugyanott végeztek terepmunkát, gyakran támadják őt pontatlanságai és tendenciózus elhallgatásai miatt. Mások okkal-ok nélkül fenyegetve érzik magukat attól, aki elveti az antropológia tudományosságának a gondolatát. Azt kifogásolják, hogy Geertz elemzéseit nem lehet alávetni semmiféle ellenőrzésnek. Geertz elveti az ellenőrizhetőség kritériumát, s a dolog lehetetlenségét erénynek tartja. A kötet utolsó cikkében valójában választ próbál adni kritikusainak, akik "regényírással" vádolják. Visszatér a Sűrű leírásban megkezdett gondolatsorhoz, és azon elmélkedik, hogyan hat a néprajzi leírás, s miért van az, hogy például Leach "adatszegény" műve, a Political System of Highland Burma sokkal nagyobb hatású munka, mint sok más adatokkal zsúfolt etnográfia (Leach terepjegyzetei elvesztek a második világháború során). Igen fontos és nagyrészt megoldhatatlan kérdéseket vet fel azt boncolgatva, hogy az antropológiai leírás, bár tudományos igényű, mégis többnyire teljesen szubjektív tapasztalatokon alapszik. "Az antropológusok képessége arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián múlik, hanem inkább azon, hogy képesek-e minket meggyőzni arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye, hogy mélyére hatoltak a tárgynak [...], a másfajta életformának, hogy így vagy úgy valóban >>ott voltak<<." (354. old.) Annak eldöntését, valóban elég-e ez a meggyőzéshez, már az olvasóra bízom.
  A kötetet mégis a magyar olvasó figyelmébe ajánlom. Geertz írásai mindig gondolatébresztők, hatása pedig olyan nagy az antropológiában és azon kívül is, hogy mindenképpen figyelni kell rá. Munkásságát nem lehet mindenestől elfogadni, a hangsúly, amit a mindennapi élet apró-cseprő tényeire helyez, a jelentés fontosságába vetett hite és a kultúra szövegként való felfogása mindenképpen továbbgondolásra méltó, ha alaposabb módszertani körültekintéssel is.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu