Clifford Geertz kétségkívül
egyike a legismertebb amerikai antropológusoknak. Ezért is
jó, hogy a Századvég Kiadó vállalta
e cikkgyűjtemény kiadását. A könyv tizennégy
Geertz-cikket foglal magában, egy 1991-es interjút a szerzővel,
továbbá egy, a tudóst értékelő
rövid tanulmányt Niedermüller Péter tollából.
A tanulmányokból tizenegy Geertz két válogatott
tanulmánykötetéből származik. Az első,
a The Interpretation of Cultures (Kultúrák értelmezése)
című 1973-ban, a másik, Local Knowledge (Helyi tudás),
1983-ban jelent meg. A többi három cikk különböző
helyeken, 1984 és 1988 között látott napvilágot.
Mivel az eredeti kötetek maguk is válogatások, a gyűjtemény
egyes darabjai egészen az ötvenes évek végéig
nyúlnak vissza. Geertz gondolatai, csakúgy, mint az antropológia
világa azóta igencsak átalakultak; Geertz vagy akár
az amerikai antropológusok többsége például
ma már aligha nevezné a tudományt érdek nélkülinek
(mint e kötet első, 1957-ben keletkezett cikkében).
Az elmúlt évtizedekben inkább a tudomány mögött
meghúzódó érdekre került a hangsúly.
Geertz leginkább az úgynevezett
értelmező antropológia megteremtőjeként
ismert. Az amerikai antropológiában mindig eseményszámba
megy, ha megjelenik egy-egy cikke, de persze sokan támadják
is. A bírálatok jó összefoglalását
olvashatjuk a Current Anthropology 1984-es számában Paul
Shankman tollából és a cikket követő vitából
(The Thick and the Thin: On the Interpretive Theoretical Program of Clifford
Geertz. Current Anthropology, 25 /1984/, 261-279. old.).
Geertz valóban nagy hatású
tudós, hatása érdekes módon gyakran más
tudományágakban érezhető inkább: történészek,
szociológusok előszeretettel hivatkoznak rá. Munkássága
első szakaszában még nem az értelmező
antropológia jegyében ír, így például
az Agricultural Involution című, 1963-ban megjelent könyve
az ökológiai antropológia egyik alapmunkája,
és kevés köze van későbbi munkásságához.
Már ott is megfigyelhető volt azonban, hogy rendszerszerűen
közelít témájához, és érezhető
az a tendencia is, ami szerintem egyik oka sikerének - hogy gyakran
meríti kulcsfogalmait más tudományágakból,
elsősorban a filozófiából. Ez nem csoda, hiszen
filozófiai képzettséggel fogott hozzá antropológiai
kutatásaihoz. Napjainkban a tudományágak egyre fokozódó
elszigetelődésének vagyunk tanúi, s ez különösen
így van az amerikai társadalomtudományokban. Valamiféle
szakbarbárságról van szó, sokan naprakészen
ismerik a szakirodalmat, de meglepően kevés ismerettel rendelkeznek
szakterületükön kívül. Ilyen körülmények
között Geertz különlegesnek számít több
szakterületen való otthonosságával, műveltségével
és széles ismereteivel. Szokatlan, másfajta gondolatokat
közvetít beszűkültebb kollégáinak,
és már ezzel is képes újdonságot hozni
az antropológiába. A más szakterületekbeli olvasók
számára pedig éppen az antropológiai gondolatokat
és tényeket közvetíti.
A kötetben közzétett
cikkek közül kettőt emelnék ki mint a geertzi gondolatvilág
legjellemzőbb darabjait: a Mély játék és
a Sűrű leírás című tanulmányokat.
A Sűrű leírás
kétségkívül a legprogramadóbb Geertz írásai
közül, talán nem véletlenül, hiszen a cikk
a Kultúrák értelmezése című kötet
kezdő darabja, azzal a céllal, hogy kifejtse, összefoglalja
elméleti-módszertani álláspontját. Ez
egyébként az egyetlen itt megjelent írás, amely
korábban is megvolt magyarul.
Mi derül ki a Sűrű
leírásból? (A kifejezés Gilbert Ryle oxfordi
filozófustól származik.) Vissza-visszatérő
gondolat Geertznél annak bizonygatása, hogy az antropológia
"nem törvénykereső kísérleti tudomány",
hanem "értelmező tudomány" (172. old.). Ezt a gondolatot
azzal kívánja alátámasztani a cikk, hogy közelebbről
vizsgálja a néprajzot a többi társadalomtudománytól
megkülönböztető sajátos adatszerző
módszert, a terepmunkát, pontosabban az abból kinövő
néprajzi leírást. Először Ryle nyomdokán
halad, szellemesen közvetíti Ryle elmélkedését
egy kacsintás és tikkelésnek nevezhető ideges
szemrángás igen különböző jelentéséről.
Mindez persze arra szolgál, hogy felismerjük a kulturális
környezet ismeretének alapvető fontosságát,
s így megértsünk egy, akár olyan egyszerű
jelenséget is, mint az egyik szem gyors becsukása és
kinyitása. A marokkói terepmunkája során gyűjtött
egyik történet felevenítésével Geertz
rámutat arra, hogy amit a néprajzi gyűjtés "adatként"
"megfellebbezhetetlen tényként" kezel, az valójában
az antropológus, illetve az adatközlő konstrukciója
valamiféle eseményről. Soha nem tudhatjuk meg, valójában
mi történt, mert mindig csak értelmezésekkel
fogjuk szembetalálni magunkat. Mindezek fontos gondolatok, és
Geertz elemzésében szellemes és meggyőző
formát nyernek, azonban nem túlságosan eredetiek.
Bárki, aki terepmunkát végzett vagy orális
történelmet gyűjtött, vagy akár megnézte
A vihar kapujában című filmet, maga is rájöhet
nagy részükre.
Geertz úgy tekinti az etnográfiai
leírást, mint a "társadalmi beszédfolyamat"
értelmezését, amely ezáltal megszabadul az
esetlegességtől, és tanulmányozható
formában rögzítődik. Ez a szerző legszabatosabb
definíciója; amihez csak annyit tesz hozzá, hogy mindez
távoli népek csipcsup ügyeinek mikroszkopikus vizsgálatán
alapul. Ha jó (meggyőző) az etnográfiai leírás,
érthetővé teszi mások viselkedését
az olvasók számára.
A fejezet végén a
szerző visszatér a néprajz tudományosságának
megkérdőjelezéséhez, kifejtve, hogy az antropológia
éppen "földhözragadtsága" miatt nem igazán
alkalmas elméletek kifejlesztésére. "[Az antropológia]
Általános megállapításai finom megkülönböztetéseiből
s nem lendületes elvonatkoztatásokból erednek", mondja
(192. old.). Éppen ezért a néprajzi leírás
célja csak a sűrű leírás előállítása
lehet, az elméletgyártás viszont nem.
Ezzel aztán a kör bezárul,
a cél a módszer maga (amennyiben egy érzékeny
elemzés egyáltalán módszernek nevezhető),
hiszen Geertz a megelőző oldalakon bebizonyítja, hogy
ennél többre nem is lehet törekedni. Sokan hevesen támadják
is ezért, hiszen nem minden antropológus hajlandó
beletörődni abba, hogy munkájának értelme
megáll a sűrű leírásnál. Egy időben
igen népszerű volt ez a kifejezés, úton útfélen
"sűrű leírást" végeztek, de valószínűnek
tartom, hogy a kutatókat éppen az érzékeny,
odafigyelő, összetett antropológiai leírás
gondolata ragadta meg, és kevésbé figyeltek fel arra
az egyértelmű üzenetre, mely e cikkben az antropológiai
elméletalkotás lehetetlenségét hirdette.
A Mély játék:
Jegyzetek a bali kakasviadalról című írás
Geertz másik leghíresebb cikke. Az összes itt megjelent
mű közül ez a legetnográfikusabb. Valószínűleg
a szerző is elfogadná azt az állítást,
hogy leginkább ez valósítja meg az általa javasolt
értelmező, sűrű leírást. A cikk
elegáns, szellemes, izgalmas és igen drámai, stílusával
is szinte létrehozza a bali kakasviadal felfokozottságát.
Geertz felfogásában a kakasviadal mély játék
(a kifejezés Jeremy Benthamtól származik); ez azt
jelzi, hogy a tét olyan magas, hogy automatikusan tönkreteheti
a résztvevőket. Annak magyarázatára, miért
vesznek mégis részt benne a baliak, Geertz úgy értelmezi
a bali kakasviadalt, mint a státushierarchia kifejeződését
és a státusversengés színhelyét: "a
kakasviadal, és főleg a mély játék,
elsődlegesen nem más, mint státuskapcsolatok dramatizálása"
(152. old.). Emellett arra is szolgál, hogy a résztvevők
kifejezzék egy csoporthoz való tartozásukat, sőt
a kakasviadal "a társadalmi ellentétek legdirektebb és
legnyíltabb kifejezője" is.
Ugyanakkor azonban Geertz szerint
a bali kakasviadal a társadalmi szenvedélyek bemutatására
szolgáló metafora is (159. old.). Mint mondja: "a kakasviadal,
ha tetszik, értelmező funkciót tölt be: mert
a kakasviadal a bali emberek olvasata bali tapasztalatokról, egy
történet, melyet önmaguknak önmagukról mondanak"
(164. old.). A baj csak az, hogy kiderül: Geertz műve az egész.
Nem tudjuk meg: minderről a baliak mit gondolnak, mit éreznek,
mi az ő olvasatuk. Vincent Crapanzano bemutatta (Hermes' Dilemma:
The Masking of Subversion in Ethnographic Description. In: James Clifford
- George E. Marcus (eds.): Writing Culture. University of California Press,
Berkeley, 1986) - pedig felfogásában ő közel
áll Geertzhöz -, nincs a szövegben egyetlen bali embertől
származó idézet sem, közvetlenül nem szólnak
arról, ők maguk miért vesznek részt a kakasviadalokon,
és milyen érzelmeket ébreszt bennük a viadal
forgataga. Geertz nem jelzi, hogyan kapcsolódik az ő olvasata
a baliakéhoz.
"Egy nép kultúrája
önmaga rendezte szövegek együttese, amit az antropológusok
igyekeznek azok feje felett elolvasni, akikhez ezek a szövegek tulajdonképpen
tartoznak". (169. old.) Ez a megfogalmazás jellegzetes összefoglalása
Geertz tudós magatartásának. Bár a kultúra
szövegként való felfogása nagyon népszerű,
és hasznos is lehet, egyben kiviláglik belőle a módszer
legfőbb hiányossága is. Az antropológusnak,
éppen mert a szöveget állandóan írják
és újraírják, alkalma nyílik arra, hogy
megkérdezze a szöveg "íróitól": mit is
jelent a szöveg. Feladata nem csupán a fejek fölötti
leselkedés, hanem a szóba elegyedés.
Geertz stílusa és
munkássága egyaránt heves vitákat vált
ki az amerikai antropológiában. Legközvetlenebb kollégái,
akik ugyanott végeztek terepmunkát, gyakran támadják
őt pontatlanságai és tendenciózus elhallgatásai
miatt. Mások okkal-ok nélkül fenyegetve érzik
magukat attól, aki elveti az antropológia tudományosságának
a gondolatát. Azt kifogásolják, hogy Geertz elemzéseit
nem lehet alávetni semmiféle ellenőrzésnek.
Geertz elveti az ellenőrizhetőség kritériumát,
s a dolog lehetetlenségét erénynek tartja. A kötet
utolsó cikkében valójában választ próbál
adni kritikusainak, akik "regényírással" vádolják.
Visszatér a Sűrű leírásban megkezdett
gondolatsorhoz, és azon elmélkedik, hogyan hat a néprajzi
leírás, s miért van az, hogy például
Leach "adatszegény" műve, a Political System of Highland Burma
sokkal nagyobb hatású munka, mint sok más adatokkal
zsúfolt etnográfia (Leach terepjegyzetei elvesztek a második
világháború során). Igen fontos és nagyrészt
megoldhatatlan kérdéseket vet fel azt boncolgatva, hogy az
antropológiai leírás, bár tudományos
igényű, mégis többnyire teljesen szubjektív
tapasztalatokon alapszik. "Az antropológusok képessége
arra, hogy komolyan vetessék velünk, amit mondanak, nem annyira
a tényszerűségen vagy az elméleti elegancián
múlik, hanem inkább azon, hogy képesek-e minket meggyőzni
arról, amit mondanak, az valóban annak az eredménye,
hogy mélyére hatoltak a tárgynak [...], a másfajta
életformának, hogy így vagy úgy valóban
>>ott voltak<<." (354. old.) Annak eldöntését,
valóban elég-e ez a meggyőzéshez, már
az olvasóra bízom.
A kötetet mégis a magyar
olvasó figyelmébe ajánlom. Geertz írásai
mindig gondolatébresztők, hatása pedig olyan nagy
az antropológiában és azon kívül is, hogy
mindenképpen figyelni kell rá. Munkásságát
nem lehet mindenestől elfogadni, a hangsúly, amit a mindennapi
élet apró-cseprő tényeire helyez, a jelentés
fontosságába vetett hite és a kultúra szövegként
való felfogása mindenképpen továbbgondolásra
méltó, ha alaposabb módszertani körültekintéssel
is.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu