Altair Martins
A csillagok magja
(az elbeszélő az ablakhoz megy)
 

Zavartan konstatálom, hogy a szinte törött tükördarab nagyságú cseppekben hulló eső ellenére senki sem lesz nedves. Ezért fokozott figyelemmel kezdem el szemlélni ezt az új jelenséget, és arra a megállapításra jutok, hogy nem az eső és a száraz emberek a legszokatlanabb, hanem az, hogy senki nem törődik velük és azzal sem, hogy így egyszerre vannak jelen.
Aztán újra kisüt a nap, és erősen ragyogó fény világítja meg az emberek kipárolgását. Szellemszerűvé változnak, elmosódnak a körvonalaik: a test szétfolyik, és egy nem annyira ösztönös, inkább technikai fordulattal élve, mindenki a láng szépségével kezd el ragyogni. A nap – Onetti gyér fényű napja  – ilyenkor kapja vissza citrusos, alkonyi teljességét, az emberek pedig éhesek és foszforeszkálnak.
Pierce szemiotikája ezeket a szétfolyó képeket, mint a meghatározhatatlan és folyékony természetű árnyékokat és körvonalakat, indexnek nevezi.

 Ezek az elbeszélő első gondolatai, ahogy átvág a fasoron a matematikai és a fizikai intézet között.
Az elbeszélő szemiotikából doktorált, és semmi sem ragadta meg a figyelmét ennyire azóta, hogy olvasott egy csillagról, ami már több ezer fényéve halott volt, amikor elért hozzánk a fénye. Mintha egy új mélység nyílna meg ebben a pillanatban, és ez elég lenne arra, hogy kiszökhessen abból a nagyon merev struktúrából, amely a valóság kicsit szédítő külső rétegébe szorította. És mivel a tükörszerű eső nem éri el az emberi testek tömegét, ez kétségbe vonja magának az esőnek és az embernek a kapcsolatát, ami nem más, mint a Martin Buber-féle én és te.
De a langmuiri plazmahatás miatt az elbeszélő elvész egy, a súlyos asztigmatizmushoz hasonló, sajátos vakságban: a körvonalak elmosódnak, így egyre inkább az alapszínek határozzák meg a valóságot, mintha minden fel lenne hígítva, de úgy, hogy mindig több az oldóanyag, mint az oldott. Figyeljük csak meg: jön a tükörszerű eső, és a víz feloldja azt, amit az emberek tartanak össze. Egy szinte láthatatlanul tiszta víz. Nem áztat el, csak tükröz. És az emberek elmosódnak, és a zavart az okozza, hogy a terjeszkedő körvonalak nem a szokásos módon, hanem agresszíven alakulnak. A foltok ugyanazokból a meghatározható színekből állnak össze, mint a testek, amikor még voltak testek. És az elbeszélő a kezeit nézve rádöbben, hogy ő sem fogja visszakapni eredeti színét és formáját: ő is csak egy paca, amely az osztályteremből az irodájába igyekszik az egyetem egyes számú campusán. És ez kényelmes idomulást jelent neki minden egyes ember ürességéhez és végtelen menekülést a vonalaktól, amelyek elválasztják és meghatározzák az embereket.
Alig ér az irodájába, amikor észreveszi, hogy a körvonalak eltűnésével egyre terjed ez az emberi szétfolyás. Terjed, mivel röviddel ezután más egyetemi tanárok találkoznak az elbeszélővel és különböző dolgokat mondanak, de ezek a dolgok ugyanabból a színes masszából jönnek, ami összekeveri őket egy kristevai, diszkurzív többszerzőségben.
Az elbeszélő, amint bezárkózik az irodájába, az ablakhoz megy, és felvázolja első gondolatait a füzetébe. Innen látja a nagy színes foltot, amelyben az emberek összekeverednek és hasonló színűvé bomlanak. Ebből a látószögből megállapíthatja, hogy nem egy síkbeli kiterjedésről van szó, hanem egy a képzőművészetek egynemű, euklidészien absztrakt és lineáris terében végbemenő növekedésről.
Épp ellenkezőleg: a képről alkotott benyomás minden szögből más. Szellemszerű érzéklet a fénytörés hatása miatt. Innen jut el ahhoz a majdnem biztos feltevéshez, hogy a foltok térfogata egyre csak nő, és az elmosódó alakok a belső magjuktól a szélekig a színskála fokozatait járják végig. Egymáshoz közel lévő emberek hálót alkotnak szinte láthatatlan, de jelentős és szétszálazhatatlan kapcsolatokból; egy új nemmé változnak, valamivé, ami elkerülhetetlen, ami se nem csúnya, se nem szép, de ijesztő. Eközben meglepő módon boldognak mutatják magukat, ahogy átélik az izom- és csontnélküliségnek azt a lágy és fojtogató érzését, amiről Georges Perec beszélt. Ennek felvázolása után csak azt kell megérteni az elbeszélőnek, miért elég ez a mindent magába foglaló folt ahhoz, hogy eufóriával töltse meg a normalitást.
Amint beül a kocsijába, már érzékeli az utcákat elérő színes emberáradást. Az emberek fénnyé válnak, cseppfolyósak lesznek, mint a levegő, amelyet Paez megénekelt. Az elbeszélő így alig fér el a kocsiban, amelyet formátlan emberalakok, valamint egy bahtyini módon polifonikus lárma közepette vezet.
Otthon mindent a sógornője esküvőjére való készülődés tölt ki. A gyerekek az anyai nagymamánál vannak, ott töltik az éjszakát, és a bejárónő megkérdezi az elbeszélőtől, hogy hozzon-e neki egy kávét. A bejárónő középen erőteljesen világos földszínű, fürge foltja a szélek felé egyre halványodik, amíg el nem tűnik, egyértelművé téve a házban tüsténkedő nő visszahúzódó szerénységét. És a bejárónő az elbeszélőhöz fordul, és még egyszer megkérdezi, hogy kér-e kávét, felkavarva a színeket, mint a szél a világos virágport a sötét felszínen, és a professzor azt mondja, igen, inna egy kávét, köszöni szépen. A bejárónő ellebeg egy Chagall-képben. Az elbeszélő az asztalra rajzol egy nagyon halvány foltot, és figyeli a rajzot, amely felfénylik, és annyira átláthatóvá válik, hogy követni lehet a mozgását, a szeszélyeit, olyan egyértelműséggel, amelyet az elbeszélő korábban csak sejthetett.
Ezután az elbeszélő megfürdik, de közben nemcsak a zuhanyzóban tartózkodik, mert már úgy érzi, három részre osztódott a házban, meztelen, több mint kiszolgáltatott, finoman lebeg ebben a harmadik paracelsusi természetben, test és lélek között. Már összekeveredett a bejárónővel, aki az oldalsó szobában készíti elő a ruhákat az esküvőre. És még mielőtt az elbeszélő kijönne a fürdőből, megérzi a hátsó ajtóban a felesége jelenlétét, ami elárasztja. És amikor a felesége a szoba ajtajában megcsókolja, az elbeszélő őszinte undort érez, mivel a felesége, noha a felesége, egyre inkább és paradox módon egyre kevésbé az. (Nyilvánvaló, hogy más férfiak is hozzáértek.) És mindketten újfajta idegenséggel mozognak, megfosztott szabadsággal, amit Macchiavelli így jellemez: még mielőtt kölcsönösen birtokba vették volna egymást, noha házasok voltak, a maguk szabta törvények szerint éltek. Most a felesége belép a fürdőszobába, és mialatt az elbeszélő egy része fürdik, feleségének egy része öltözködik. Összekeveredve ebben az egészben, már az alsó szinten mosogatnak a bejárónővel, és egyszerre érzik magukat a fürdőben és a szobában. És az elbeszélő gondolkozik és együttgondolkozik velük, és elképzeli, hogy a feleségével szeretkezik és a bejárónővel szeretkezik, és látja magát abban a valóságban, amely teljesen átjárhatóvá teszi mindhármukat, hogy megfulladt, hogy vízbe fojtották, hogy mindhárman meghatározhatatlan módon meghaltak. És rájönnek, hogy nincs más hátra, mint elszakadni a bejárónőtől.
Így hát elindulnak a templomba esküvői tanúnak. A sarokig hurcolják magukkal a bejárónő egy részét, ahol az eltűnik feloldódva az erjedő alapszínekben, új elemi rokonságot képezve Lévi-Strauss rendszere szerint.
A templomban mindenki egyformán érzi a meleget. Krisztus nem tesz különbséget: mindannyian testvérek, rejtegetnivaló nélkül, és nemcsak a jegyespár házasodik össze, hanem a vendégek és a pap is, aki a vendégekkel egyetemben ugyanúgy kimondja a közös igent. Ezután már az esküvői vacsorán érzik magukat, és az elbeszélő a többiekkel együtt elképzeli, hogy ez lesz az első esküvő, amelynek nászútján a vendégek is ott lesznek. De ahogy felvágjak a tortát, a narrátor is viszi magával a vendégeket a saját házába, amelyet majd cortazári módon elfoglalnak, és a házba velük együtt mindenki befér azokból a házakból, ahová ő és a felesége is beférnek. És már nem undorodik a feleségétől, mert olyan, mintha nem is létezne, vagy mintha együttlétezne vele, és a keresztény világ dolgai beteljesedhetnének férfi és nő egységének eszméjében. És az elbeszélő mosolyog, undor nélkül adja át magát, mert már magától sem undorodik, és magához nyúlva élvezhet egy közös masszában, amely mindent elnyel, és amelyben nincsenek határok ember és ember között. Nem rémítik meg formákhoz makacsul ragaszkodó, fájdalmas gondolatok, mert az elbeszélőelfogadja/elfogadtatja az emberi gondolkodás természettől fakadó kényelmét, melynek idegen a tétlenség és a pangás. Felfogja/felfogják, hogy még sok mindent meg kell érteni az emberinek ebből a kitágulásából, amely annyira ellentétes a humanizmussal, például ha a szubjektum kiterjedéséről és a világ visszahúzódásáról van szó. Az utolsó feltevés az indivíduum lacani értelemben vett elhalványulásához vezeti, de az elbeszélő már nem tud figyelni sem a tézisre, sem az antitézisre, mert már azt érzi, hogy fiaival és az anyósával van. Elfogadja/elfogadtatja végül, hogy az eső, az az eső, [eső]3, nem változtatott meg neki semmit a világból, mert újra csak a csillagok magja vagyunk, és nehéznek érezzük a gondolkodás magányát, több embernek érezzük magunkat, elfelejtjük magunkat, hozzászokva Bergson Borges által idézett örök változásához, mely végül nem több mint egy vízözön metaforája.

        URBÁN BÁLINT FORDÍTÁSA
 



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu