Cecília Giannetti
A föld alatti sziget
(visszaút a másik Rióba)
Ha ez a sötét paca a tenger, akkor a tenger bűzlik. A gyerekek, akik
fáradhatatlanul játszanak a dagadó hullámok között – melyek csillognak
az új fényszórók alatt –, ellepik a strand előtti utcácskákat, a deszkákon
és autógumikon lebegnek békalábaikkal a gyógyvizes tartályban. Kevesebbet
alszanak nyáron, mikor éjszakába nyúlnak a nappalok, így takarékoskodnak
az energiával. A vállamra dobom a táskát, és kifizetem a motelben a számlám.
A sziget világítótornyához közel lépek a piszkos homokra. A
Governador-sziget el fog süllyedni – nem, előtte még jön valamilyen betegség,
amit a mocsok okoz. A Guanabara Jacht Klub Kert playboyainak illata az
egész dombot belengi, kocsijaikkal kört rajzolnak a Bica strand homokjába,
egy idétlenkedő haverjuk ledobja a nadrágját, és kidugja a fenekét az év
autójának ablakán, mely gyorsan továbbhajt. Diáklányok vihorásznak a Cambaúba
és a Lemos Cunha általános iskola előtt; a Raposa kocsma vörösborától elszíneződött
fogakat csak porral lehet megpucolni. Ebben a kocsmában, igen, egyszer
a falra írt étlapot böngészve megkérdeztem az apámat, mi is az az ökörhere.
Ugyanazon a napon ejtettem bele a szemüvegem a vécébe, és rúgtam ki a cipőmmel
két ablaküveget. Idő előtt begolyózik itt az ember.
Műanyag poharak és zacskók, a vasárnap felfalt gusztustalanságok üres
csomagolása mindenfelé; futok, a szívem gyorsan ver, a sebesség miatt a
szél elnyomja a párok zaját, akik szendvicset rágcsálnak, egymás száját
harapdálják, és lenyalják a borosüvegek száját a Guanabara-öböltől elválasztott
strand bódéiban. De ha a megfelelő irányba fordítom a fejem, nem hallom
többé a szelet, az apámat hallom. Emlékszem egy álomra, ötéves lehettem:
egy gödörben voltam, és néztem felfelé. Láttam a sovány, pattanásoktól
heges arcát, ahogy figyelt engem: „Beleestél egy disznóólba”. A Cacuia
temetőig megyek, azt mondják, most ő esett bele. („Ne felejts el hátranézni”
– egy dal, amit valamikor megtanítottak nekem). Biztos akarok lenni benne.
Az ügyintézés után felhívott a húgom: „Menj, és nézd meg, ha nem hiszel
nekem”. A Leopoldinán felszállok egy kisbuszra, elzötykölődöm odáig, csak
hogy biztos legyek benne. Egy kis motelben kellett aludnom, ahol sosem
szexeltem kamasz koromban, hiszen én mindenhol elvoltam – viszont a temetőt
csak holnap reggel viselem el.
Elképzelem azt a sok testet, ahogy a halottak után a szigetre
vándorolnak a szomszédos külvárosokból, a Linha Vermelha gyorsforgalmi
úton, aztán a Brasil sugárúton; az egy szomszédságban lakók, akik egymásnak
esnek a forgalmi dugó okozta háborúban, ami az utakon dúl éjjelente. A
sziget miben is különbözik a város déli negyedeitől? A víz még piszkosabb
a strandon? Fekete nyelve már végignyalta egész Rio de Janeirót. Ne felejtsetek
el hátranézni!
Bámulom az előttem álló sírokat – nincs forróbb egy külvárosi szürke
temetőnél – az emberek a lapátokkal mindig a menet élén haladnak ebben
a melegben, molyrágta öltönyökben, közönyösen teljesítenek szolgálatot.
Megkérdezném mindegyiket: maga földelte el az apámat?
Kissé beljebb megyek, az öreg azonnal rám talál: Giovanno a disznóólban
van, a neve egy egyszerű kőbe van vésve: ki temette el, csak az Isten tudja,
ki ölte meg, én nem hiszem el, hogy az epéje. Ezt akartam tudni.
Különösebb érzelmek nélkül lépek ki a temetőből, nem remegek,
nem fázom. Minden ugyanolyan. Ha majd elhagyom a negyedet, a haragomat
beleengedem a szigetet körülvevő sötét vízbe. Az egyetlen furcsa dolog,
hogy ugyanabba a holtak földje mögötti bárba térek be, a Zumbi negyed felé
eső részen. Már vagy tizenhét éve nincs közöm a földrajzhoz. Régebben is
volt ez a bár a buszvezetőknek, akik a világ legtermészetesebb módján leparkolnak
itt, és ennivalót vesznek maguknak az útra. Az utasok nyugodtak, a buszban
ülve várják, hogy a vezető visszatérjen. A bár ajtajában fogok várni a
kisbuszra – visszaút a másik Rio de Janeiróba. Tudja a fene, de nem érzek
semmit a vég miatt, amit ki akarok préselni abból a hamuszürke kőből.
Ugyanaz a bár, emlékszem rá. Azon a napon úgy ültem, hogy az
utcára lássak, nem jártak autók arra. Egy levél sem mozdult a fán, szürke
és szomorú meleg volt. Kértem egy sört és várakoztam. Nem kellett nagykorúnak
lennem, hogy italt kérjek. Voltak olyan idők is, amikor nem kellett recept
ahhoz, hogy bogyókat vehess. Tizenhét évvel ezelőtt itt a gyógyszertárak
nem egy hálózathoz tartoztak. Többségük régi létesítmény, Cocotá Virága
gyógyszertár, Folyópart gyógyszertár, Cocotá drogéria, a Farmacilha üzleteket
aztán hálózattá alakították, és baszakodtak mindenért mindenkivel, az új
generációval, akik nyugtatót akartak a Martiniba keverni a Copo Gelado
bárjaiban, „az isten háta mögött”, ahogy a saját szegénységünkön gúnyolódva
mondtuk. Reggelig mindig volt egy barom, aki a gitárjával visszarántott
a jelenbe. Ezek a gyógyszertárak aztán bármit eladtak bárkinek, receptet
kérni a vevőtől szinte illetlenségnek számított. Én pedig továbbadtam Annának
a Baixo Gáveán, igaz, dupla áron.
Anna táskája mindig töméntelen gyógyszeres dobozkával volt tele,
de a legfontosabb, ami nem nyugtató volt, hiányzott: a fogamzásgátló tabletta.
Emiatt iszogattam egyedül sört egyik reggel tíz órakor a temető melletti
utcában. Nem voltam feldobva, és a gyomrom üresen korgott.
Más helyeken korlátozásokat vezettek be, amivel nem találkoztunk
a bárokban és a gyógyszertárakban. Aki el akar vetetni egy gyereket, annak
tizennyolc évesnek kell lennie, meg sok-sok lóvé is kell hozzá, vagy az
egyik szülővel aláíratott papír meg sok lóvé. Anna megszerezte a pénzt,
talán a fickótól, aki teherbe ejtette. És miközben én egyedül iszogattam,
Anna megmutatta az én személyi igazolványomat, benne az ő fényképével,
egy kis lyukban fekve, amit műtőszobának használtak. Nem tudtam másra gondolni
és ittam, bekaptam egy gyógyszert, és láttam Annát, ahogy szenved, szenved
az én nevemben, a családnevemmel, a személyi számommal, a származásommal,
az én születésnapommal. Másnap bementem a hivatalba, és igényeltem egy
másik személyit. Abban a pillanatban Annát belülről döfködték, miközben
kint a nap egyre sötétebb lett. Annában volt belül a sötétség, egy disznóól.
Tudtam, hogy kis kezeivel megmarkolja a hordágy vasrúdját. Egy férfi kotorászott
benne, aki eltakarta az arcát, miközben Anna mindent érzett, ahogy az orvos
műszere centiről-centire haladt az élő szövetben.
Kevésbé kockázatos, ha ő egyedül megy be és jön ki onnan. Két
kamasz a szülei nélkül nagyobb feltűnést kelt. Tizenkilenc voltam, egy
éretlen tizenötéves arcával, ami örökké megmarad. Anna tizennégy volt.
Feltűnt a kis utcában a bárral szemközt, aprókat lépett. Kezei
a turkálóból szerzett olasz kabátjának zsebeiben, amit minden nyáron viselt
az öreglányos ruhája felett. Utálta a finom és hosszú karjait. Sportcipő
volt rajta, ami nem volt bekötve. Bőre színe, mint egy elnyűtt rongydarabé.
Nem kért cigit. Megfogta a kezem, és oldalról rám mosolygott, de az ajkai
alig mozdultak. Hívsz egy taxit? – kérdezte szinte ki sem nyitva a száját.
Az autóban aludt, amíg haza nem értünk. Csak a ház ajtajában
szólalt meg újra. – Na, csak hogy lássam a világnak ezt a végét is.
Anyám azt hitte, hogy a lány beteg. Vékony és sápadt volt. Senki
nem tudta, hogy mi a baja. Bélhurutja volt pár nappal ezelőtt, épp ma esett
vissza, most, hogy anya megengedte, hogy eljöjjön. Hihetetlen, hogy barátnők
vagyunk, és ő mégsem jön el soha hozzánk. Gáveaban lakott, nem ismerte
a külvárost.
Az apám nem lakott már velünk, eltűnt egy évvel ezelőtt.
NAGY
DÓRA JUDIT FORDÍTÁSA
Lettre, 89. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|