Cecília Giannetti
 A föld alatti sziget
(visszaút a másik Rióba)
 

Ha ez a sötét paca a tenger, akkor a tenger bűzlik. A gyerekek, akik fáradhatatlanul játszanak a dagadó hullámok között – melyek csillognak az új fényszórók alatt –, ellepik a strand előtti utcácskákat, a deszkákon és autógumikon lebegnek békalábaikkal a gyógyvizes tartályban. Kevesebbet alszanak nyáron, mikor éjszakába nyúlnak a nappalok, így takarékoskodnak az energiával. A vállamra dobom a táskát, és kifizetem a motelben a számlám.
  A sziget világítótornyához közel lépek a piszkos homokra. A Governador-sziget el fog süllyedni – nem, előtte még jön valamilyen betegség, amit a mocsok okoz. A Guanabara Jacht Klub Kert playboyainak illata az egész dombot belengi, kocsijaikkal kört rajzolnak a Bica strand homokjába, egy idétlenkedő haverjuk ledobja a nadrágját, és kidugja a fenekét az év autójának ablakán, mely gyorsan továbbhajt. Diáklányok vihorásznak a Cambaúba és a Lemos Cunha általános iskola előtt; a Raposa kocsma vörösborától elszíneződött fogakat csak porral lehet megpucolni. Ebben a kocsmában, igen, egyszer a falra írt étlapot böngészve megkérdeztem az apámat, mi is az az ökörhere. Ugyanazon a napon ejtettem bele a szemüvegem a vécébe, és rúgtam ki a cipőmmel két ablaküveget. Idő előtt begolyózik itt az ember.
Műanyag poharak és zacskók, a vasárnap felfalt gusztustalanságok üres csomagolása mindenfelé; futok, a szívem gyorsan ver, a sebesség miatt a szél elnyomja a párok zaját, akik szendvicset rágcsálnak, egymás száját harapdálják, és lenyalják a borosüvegek száját a Guanabara-öböltől elválasztott strand bódéiban. De ha a megfelelő irányba fordítom a fejem, nem hallom többé a szelet, az apámat hallom. Emlékszem egy álomra, ötéves lehettem: egy gödörben voltam, és néztem felfelé. Láttam a sovány, pattanásoktól heges arcát, ahogy figyelt engem: „Beleestél egy disznóólba”. A Cacuia temetőig megyek, azt mondják, most ő esett bele. („Ne felejts el hátranézni” – egy dal, amit valamikor megtanítottak nekem). Biztos akarok lenni benne.
Az ügyintézés után felhívott a húgom: „Menj, és nézd meg, ha nem hiszel nekem”. A Leopoldinán felszállok egy kisbuszra, elzötykölődöm odáig, csak hogy biztos legyek benne. Egy kis motelben kellett aludnom, ahol sosem szexeltem kamasz koromban, hiszen én mindenhol elvoltam – viszont a temetőt csak holnap reggel viselem el. 
 Elképzelem azt a sok testet, ahogy a halottak után a szigetre vándorolnak a szomszédos külvárosokból, a Linha Vermelha gyorsforgalmi úton, aztán a Brasil sugárúton; az egy szomszédságban lakók, akik egymásnak esnek a forgalmi dugó okozta háborúban, ami az utakon dúl éjjelente. A sziget miben is különbözik a város déli negyedeitől? A víz még piszkosabb a strandon? Fekete nyelve már végignyalta egész Rio de Janeirót. Ne felejtsetek el hátranézni!
Bámulom az előttem álló sírokat – nincs forróbb egy külvárosi szürke temetőnél – az emberek a lapátokkal mindig a menet élén haladnak ebben a melegben, molyrágta öltönyökben, közönyösen teljesítenek szolgálatot. Megkérdezném mindegyiket: maga földelte el az apámat?
 Kissé beljebb megyek, az öreg azonnal rám talál: Giovanno a disznóólban van, a neve egy egyszerű kőbe van vésve: ki temette el, csak az Isten tudja, ki ölte meg, én nem hiszem el, hogy az epéje. Ezt akartam tudni.
 Különösebb érzelmek nélkül lépek ki a temetőből, nem remegek, nem fázom. Minden ugyanolyan. Ha majd elhagyom a negyedet, a haragomat beleengedem a szigetet körülvevő sötét vízbe. Az egyetlen furcsa dolog, hogy ugyanabba a holtak földje mögötti bárba térek be, a Zumbi negyed felé eső részen. Már vagy tizenhét éve nincs közöm a földrajzhoz. Régebben is volt ez a bár a buszvezetőknek, akik a világ legtermészetesebb módján leparkolnak itt, és ennivalót vesznek maguknak az útra. Az utasok nyugodtak, a buszban ülve várják, hogy a vezető visszatérjen. A bár ajtajában fogok várni a kisbuszra – visszaút a másik Rio de Janeiróba. Tudja a fene, de nem érzek semmit a vég miatt, amit ki akarok préselni abból a hamuszürke kőből.
 Ugyanaz a bár, emlékszem rá. Azon a napon úgy ültem, hogy az utcára lássak, nem jártak autók arra. Egy levél sem mozdult a fán, szürke és szomorú meleg volt. Kértem egy sört és várakoztam. Nem kellett nagykorúnak lennem, hogy italt kérjek. Voltak olyan idők is, amikor nem kellett recept ahhoz, hogy bogyókat vehess. Tizenhét évvel ezelőtt itt a gyógyszertárak nem egy hálózathoz tartoztak. Többségük régi létesítmény, Cocotá Virága gyógyszertár, Folyópart gyógyszertár, Cocotá drogéria, a Farmacilha üzleteket aztán hálózattá alakították, és baszakodtak mindenért mindenkivel, az új generációval, akik nyugtatót akartak a Martiniba keverni a Copo Gelado bárjaiban, „az isten háta mögött”, ahogy a saját szegénységünkön gúnyolódva mondtuk. Reggelig mindig volt egy barom, aki a gitárjával visszarántott a jelenbe. Ezek a gyógyszertárak aztán bármit eladtak bárkinek, receptet kérni a vevőtől szinte illetlenségnek számított. Én pedig továbbadtam Annának a Baixo Gáveán,  igaz, dupla áron.
  Anna táskája mindig töméntelen gyógyszeres dobozkával volt tele, de a legfontosabb, ami nem nyugtató volt, hiányzott: a fogamzásgátló tabletta. Emiatt iszogattam egyedül sört egyik reggel tíz órakor a temető melletti utcában. Nem voltam feldobva, és a gyomrom üresen korgott.
 Más helyeken korlátozásokat vezettek be, amivel nem találkoztunk a bárokban és a gyógyszertárakban. Aki el akar vetetni egy gyereket, annak tizennyolc évesnek kell lennie, meg sok-sok lóvé is kell hozzá, vagy az egyik szülővel aláíratott papír meg sok lóvé. Anna megszerezte a pénzt, talán a fickótól, aki teherbe ejtette. És miközben én egyedül iszogattam, Anna megmutatta az én személyi igazolványomat, benne az ő fényképével, egy kis lyukban fekve, amit műtőszobának használtak. Nem tudtam másra gondolni és ittam, bekaptam egy gyógyszert, és láttam Annát, ahogy szenved, szenved az én nevemben, a családnevemmel, a személyi számommal, a származásommal, az én születésnapommal. Másnap bementem a hivatalba, és igényeltem egy másik személyit. Abban a pillanatban Annát belülről döfködték, miközben kint a nap egyre sötétebb lett. Annában volt belül a sötétség, egy disznóól. Tudtam, hogy kis kezeivel megmarkolja a hordágy vasrúdját. Egy férfi kotorászott benne, aki eltakarta az arcát, miközben Anna mindent érzett, ahogy az orvos műszere centiről-centire haladt az élő szövetben.
  Kevésbé kockázatos, ha ő egyedül megy be és jön ki onnan. Két kamasz a szülei nélkül nagyobb feltűnést kelt. Tizenkilenc voltam, egy éretlen tizenötéves arcával, ami örökké megmarad. Anna tizennégy volt. 
 Feltűnt a kis utcában a bárral szemközt, aprókat lépett. Kezei a turkálóból szerzett olasz kabátjának zsebeiben, amit minden nyáron viselt az öreglányos ruhája felett. Utálta a finom és hosszú karjait. Sportcipő volt rajta, ami nem volt bekötve. Bőre színe, mint egy elnyűtt rongydarabé. Nem kért cigit. Megfogta a kezem, és oldalról rám mosolygott, de az ajkai alig mozdultak. Hívsz egy taxit? – kérdezte szinte ki sem nyitva a száját. 
 Az autóban aludt, amíg haza nem értünk. Csak a ház ajtajában szólalt meg újra. – Na, csak hogy lássam a világnak ezt a végét is.  
 Anyám azt hitte, hogy a lány beteg. Vékony és sápadt volt. Senki nem tudta, hogy mi a baja. Bélhurutja volt pár nappal ezelőtt, épp ma esett vissza, most, hogy anya megengedte, hogy eljöjjön. Hihetetlen, hogy barátnők vagyunk, és ő mégsem jön el soha hozzánk. Gáveaban lakott, nem ismerte a külvárost. 
 Az apám nem lakott már velünk, eltűnt egy évvel ezelőtt.

            NAGY DÓRA JUDIT FORDÍTÁSA



Lettre, 89. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu