Melania Mazzucco 
Amerikás olaszok
(Vita és Diamante)
Stacey Knecht interjúja
 

STACEY KNECHT: Vita c. regénye izgalmas idézettel kezdődik:
“Amerika nem létezik. Én tudom, voltam ott. “

 
MELANIA MAZZUCCO: Az idézet Alain Resnais Amerikai nagybácsim című filmjéből való és persze ironikusnak van szánva. Mert Amerika nagyon is létezik.  Ami nem igazán létezik, vagy legalább is elérhetetlennek bizonyult sok múlt századelő bevándorló számára, az az amerikai álom. Az idézet azt akarja érzékeltetni az olvasóval, hogy a Vita egy álom története. Amiről valamikor a világon mindenütt álmodtak az emberek. Amerika egy jobb élet esélyét jelentette  Minden olvasó a maga módján értheti ezt a mottót, nekem a nagyapámat, Diamantét idézi, aki mindenétől megfosztva tért vissza Amerikából. 

 Ez melyik évben volt?

1912-ben jött vissza, hogy letöltse a katonai szolgálatot. Ez után úgy döntött, hogy nem próbálja meg újra az életet Amerikában. Olaszországban maradt olasznak. De azt hiszem, mégiscsak hozott magával valamit Amerikából, azt az érzést, hogy joga van egy jobb élethez itt Olaszországban.
 
A könyvet édesapjának, Robertónak ajánlja, aki meghalt 1989-ben. Egyszer mondott valamit, amit Ön  láthatólag nagyon komolyan vett: „Ne felejts el emlékezni’’. De azt is írja, hogy az olaszokban van egy velük született harag az emlékezéssel szemben”. Az édesapja ebben kivétel volt?

Olaszország olyan ország, amelyiknek nagyon szelektív a memóriája. A kivándorlásunk története például, nagyon sok olasz kivándorolt a 20. század elején, ugyanannak a századnak a végén viszont Olaszországba kezdtek bevándorolni az emberek! Mi is afféle Amerika lettünk. 
Ezt a változást például fontos volna észben tartani.  De nálunk, olaszoknál van egyfajta emlékezetkiesés., kisöpörtük a fejünkből a múltat. Jobban szeretjük azt gondolni, hogy soha nem is éltünk szegénységben. Minden család őrzi a saját privát emlékezetében a kivándorlás, a szenvedés, a nyomorúság történetét, de a hivatalos történetírás igyekszik ezt nyomtalanul kitörölni a kollektív tudatból. Ezért van az, hogy az apámnak és nekem is olyan fontos, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy kik vagyunk, kik voltunk. Fontos emlékezni arra, hogy a nagyapámnak minden nélkül, pár dollárral kellett világgá mennie. –

ami bele volt varrva az alsóneműjébe – 

Igen! Gyerekkoromban apám sokat mesélt erről. Nem akartam elhinni, olyan furcsa volt nekem hallani, aki már egy teljesen megváltozott országban nőttem fel.  Ez a történet teljesen beleveszett a múltba. De megértettem, mi volt az, amit az apám próbált nekem elmondani. Tíz vagy tizenöt évvel később, amikor filmezést tanultam a római kísérleti filmakadémián, kezdtem még inkább megérteni. Akkoriban az olasz film, a neorealizmus és az olasz vígjáték nagy forgatókönyvírói voltak a tanáraink között/tanítottak minket. Sokat tanultam tőlük. Megtanultam látni a világot, a valóságot, az embereket, meghallgatni a történeteiket. Dokumentumfilmet készítettünk a bevándorlókról, interjút készítettem sok-sok fiúval, aki Afrikából és a világ minden részéről érkezett, és láttam, milyen helyeken laknak Rómában, az én hazámban.  És arra gondoltam, hogy ez ismerős. Így élt a nagyapám is Amerikában.
 
Tükröt tartott.

Igen. Találkoztam egy Mahmud nevű fiúval, azt mondta egyiptomi, de nem hiszem, hogy tényleg az lett volna, 
 – az olaszok szeretik Egyiptomot, úgyhogy ha azt mondod, egyiptomi vagy, akkor minden rendben, de az hiszem, algériai volt. Mindegy, tizennégy vagy tizenöt éves volt, egyedül jött, mint Diamante. A könyv harmadik részében, egy pályaudvaron lakott más férfiakkal együtt. Hasist árult – nem volt bűnöző, csak ebből próbált megélni – és az volt az álma/a leghőbb vágya, hogy olasz lehessen és Rómában maradhasson. A fény, amit a szemében láttam csillogni, ugyanaz a fény volt, mint ami a nagyapám szemében csillogott. A remény és az elkeseredés, de az élet fénye is ott ragyogott ennek a fiúnak a szemében, aki itt volt egyedül ebben az idegen országban és egy szót sem beszélt olaszul. A nagyapám története itt volt elevenen.
 
Ekkor határozta el, hogy megírja?

Abban a pillanatban megértettem a történetének a jelentőségét. A szimbolikus jelentését. És hogy miért próbálta az apám mindenáron elmondani nekem. De még tíz évbe tellett, mire elhatároztam, hogy írok róla, és amíg rájöttem, hogyan kell megírnom. Megértettem, hogy benne kell lennem a regényben, nekem magamnak, a saját nevemmel, mert afféle tanúságtevő voltam. De egy szereplő is voltam, mert nem volt jogom úgy elmondani a szüleim kudarctörténetét, hogy közben a magamét elhallgatom. 

A Vitát regényként reklámozzák, de több ennél. Azt mondja, tudta, hogy bele kell vennie saját magát is szereplőnek. Kifejtené bővebben, miért választotta tény és fikció ilyen keverését?

Nem akartam teljesen kitalált történetet írni. Adhattam volna Diamanténak másik nevét, nem lett volna muszáj a saját vezetéknevemet, a ‘Mazzucco’ –t, de úgy éreztem, az olvasónak meg kell tudnia, hogy Diamante tényleg élt. Tényleg ott  élt abban a panzióban New Yorkban, tényleg a vasúthoz kellett mennie dolgozni.  Az emberek valóban így éltek. Ezt nem én találtam ki. A Vita egy regény. De meg próbáltam megtalálni a módját annak, hogy egy újfajta regényt írjak, egy regényt igaz történettel, igazi emberekről, akik eltűntek/kiestek a történelemből, nyom nélkül.  
Egyfajta emléket akartam állítani az életüknek. Ez a könyv egyszerű embereknek állít emléket, akik éltek, haltak és eltűntek a történelemből. Rendszerint, ha véget ér az élet, az ember hagy valamit maga után – dokumentumokat, fényképeket, leveleket – de ezek az emberek nem írtak semmit, talán egy képeslapot egyszer-egyszer… 

És ilyenkor sokszor nem azt írták, ami valóban történt velük. A saját változatukat adták elő: “Minden  nagyszerű!” “Remek munkát kaptunk!’

Igen, ez volt az egyik felfedezés, amit a könyvem írása közben a szemtanúkkal beszélgetve tettem. Mindenki személyes történetet mondott el, egy személyes történetet a múltról. Sok hazugság volt benne, ‘fehér hazugság’, de mégiscsak hazugság. 

Tényleg hazugságok voltak, vagy csak emberi feledékenység ?

Nem, azt hiszem, az emberek próbálták átírni a múltjukat. Újraírták a múltjukat azzal, ahogy elmondtak egy történetet. A nagyapám, Diamante például soha nem mesélt nekünk a Vitával együtt megtett hajóútról. Csak annyit mondott, hogy Vita egy lány volt, aki ott élt New Yorkban. De hogy együtt is nőttek fel – erről soha nem beszélt nekünk.

Mit gondol, miért nem?

Mert úgy döntött, hogy Olaszországban akar élni, egy másik nővel, a többi elmúlt. Azt is mondta, hogy Mazzuccók eredetileg Olaszország északi részéről valók, de ez nem így van, déliek vagyunk! Diamante úgy határozott, hogy megváltozatja a történetet. Szépít rajta. Ezt csinálja minden bevándorló. Amikor például azokat a fiúkat interjúvoltam Rómában, Mahmud megmutatta nekem a leveleket, amiket a mamájának írt. ‘Drága Mama, minden a legnagyobb rendben, dolgozom, a barátaimmal lakunk együtt …’ Képtelenség elmondani az igazat arról, mennyit kínlódik az ember. 

Azt hiszem, az emberek nem szeretik elismerni, hogy kudarcot vallottak, vagy …

Persze, hogy nem.  Ezért ért sok meglepetés, miközben írtam ezt a könyvet, mert annyi minden volt, amiről addig soha nem hallottam. Azt hiszem, hogy amiről azt akarod, hogy mások tudják rólad, legalább olyan fontos, mint amit tényleg átéltél. A kettő együtt teszi ki egy személy identitását: az igazság és a hazugságok. Ezért van egy csomó olyan történet a könyvben, ami talán soha nem történt meg, de Diamante és Vita és Geremia mesélte, ezért fontos ezeket is elmondani. Még akkor is, ha rájöttem, hogy nem igazak.

Más szóval az a tény, hogy valaki úgy dönt, hogy elmond vagy nem mond el egy bizonyos történetet, az róla magáról is elárul valamit. 

Pontosan. Például, Federico, az az ember Piemontéból, aki állítólag vizet talált Tufóban – soha nem is létezett. De a nagyapám szerint ő volt ’az első Mazzucco’. És az a tény, hogy a nagyapám ezt mesélte nekünk, jelent valamit. 

A víz az életet jelenti. Ha valaki képes vizet találni, az gondolom, elég fontos ember. 

A mediterrán kultúrákban, aki vizet talál, az ad nevet egy területnek. Ha nem tudjuk a helyek nevét, nem tudjuk megtalálni sem. Úgyhogy nem volt igaz, amit a nagypapám mesélt, de szimbolikus jelentőségű volt. 

Milyen érzés volt erre rájönni? Belátta a hazugságok, a történetek értékességét, de nem volt ugyanakkor csalódott is, hogy amit addig mindig igaznak hitt, nem úgy van?

Meg voltam lepve, de igyekeztem megérteni, hogy mi volt ennek az oka. Ez volt az én feladatom. Volt egy furcsa eset. Amikor rájöttem, hogy a Mazzuccók mindig is Olaszország déli részén éltek, a legnagyobb nyomorúságban és szegénységben, elmentem a nagybátyámhoz, Amedeóhoz és megmondtam neki, ‘Amedeo, megtaláltam a dokumentumokat, amelyek azt bizonyítják, hogí mindig is Tufóban éltünk. Déliek vagyunk.’ De Amedeo nem hitt nekem.  Azt mondta: ‘Biztosan tévedsz’. Szívesebben ragaszkodott a saját igazához. Amikor a Vita megjelent, kicsit tartottam attól, hogyan fog a családom reagálni, de aztán meglepve tapasztaltam, hogy mindenkit eléggé megrendített mindaz, amiről írtam, hogy volt elég bátorságom megírni. Az olasz családok, mint mondtam, sokáig szégyellték, hogy mennyit szenvedtünk a hazánktól távol. 
A Vita sikerét követően sok emigránstól kaptam levelet – olvasták a könyvet és tetszett nekik. Az ő életükről szólt. Amikor megnyertem a Premio Strega díjat, volt egy nagy fogadás, emberek ezrei jöttek, hogy dedikáltassák velem a könyvet – és beszélgetni is akartak velem. .Egy nő azt mondta, az anyja küldte, olvasta a könyvet, és azt mondta a lányának, “Ez az én történetem. Vita én vagyok. Ha a Vita most egy fontos regény, akkor az én életem is fontos. Mondd meg az írójának, hogy visszaadta az emberi méltóságomat.”. Könnyekig meghatódtam.

El tudom képzelni
.
Meggyőző történetet akartam írni, de az én életem annyira más volt. Amikor meghallottam annak az asszonynak a szavait, úgy éreztem, elértem a célomat. 

Valahol azt írja, hogy Vita, a kicsi lány, aki elment Amerikába, volt a család reménysége. De Diamante is a reménysége volt a saját családjának. A regény címe mégis 'Vita'. Miért állítja őt a könyv középpontjába?

Ez nehéz döntés volt. Diamante kellett volna, hogy a cím legyen. De valójában mégsem, mert a lány nevében, a lány történetében van valami, amiben magamra ismerek. ‘Diamante’ olaszul gyémántot jelent, a gyémánt különleges dolog, de nem fénylik a sötétben. Fény kell hozzá, hogy észrevegyük, milyen különleges. Diamante élete derékba tört élet – soha nem heverte ki,  hogy elárulta  Vitát és az álmait. De ahogy én írok és próbálom megérteni az embereket, az nagyon más. Ezért van az az oldal a regényben, ahol azt mondom a Mazzucco férfiakról, hogy kőből vannak. Kemény fiúk, akik mindent magukba fojtanak. Az apám félénk ember volt, nagyon drága ember, de mindent magában tartott. A nagyapám is ilyen volt. Én nem ilyen vagyok. 

És Vita sem.

Nem. Bizonyosa értelemben Vita az én igazi nagyanyám. Ahogyan ő él, ahogyan megpróbálja mindig újrakezdeni minden kudarc után. Lehet, hogy a valódi Vita is kőből volt. De ahogy én megálmodtam, úgy olyan, mint én. Van egy fénykép a könyvben Vitáról. Sokan mondják nekem: „Pont úgy nézel ki, mint ő!”. 

Ez bámulatos, hiszen nem állnak rokonságban. Talán csak valamilyen spirituális értelemben? 

Két nő volt Diamante életében: lehet, hogy bennem mindkettőből van valami. Emma alázatos leány volt, gyárban dolgozott, de az volt a vágyálma, hogy egyszer költő legyen. Lemondott az álmairól Diamante szerelme kedvéért. Vita jó anyja volt a gyerekeinek, de keményen dolgozó nő is volt,  éttermet nyitott, sok pénze lett. Vita megvalósította az amerikai álmot.  Pénzre tett szert – ami a kivándorlóknak mindennél fontosabb – biztonságra, új otthonra, új hazára. Azt hiszem, ha Diamante úgy dönt, hogy vele akarja leélni az életét, hazajött volna vele Olaszországba. Másrészt viszont lehet, hogy nem bírta volna elviselni az ötvenes évek Itáliáját. Ő már egy amerikai nő volt.– nem tetszett volna neki Olaszország. 

Micsoda éles kontraszt: Vita a későbbi életében, gazdag, törekvő asszony, és a gyereklány, aki ideérkezett a hajóval sok évvel azelőtt. Amíg nem olvastam a Vitát, sosem gondoltam arra, milyen fiatal gyerekként kerültek ki sokan Amerikába: Diamante tizenkét éves volt, Vita kilenc, teljesen egyedül egy  bevándorlókkal teli viharvert hajón. Talán nem is volt olyan szokatlan akkoriban, hogy egy anya hagyja világgá menni a gyerekeit …

A kivándorlás elsősorban a férfidolog volt. A férfiak hátrahagyták az asszonyaikat, ha volt nekik, és egyedül mentek ki Amerikába. Együtt éltek erőszakos és szexuális nyomor sújtotta férfiközösségekben. Ez érdekes, mert ha az olasz bevándorlás kerül szóba, mindenki rögtön az olasz anyákra gondol. De ez csak klisé. Mert kezdetben a férfiak egyedül voltak. Később maguk után hozatták a családjukat. Sok férfinak volt két családja: egy New Yorkban és egy Olaszországban. És szerették mindkettőt. A regényben Agnello sosem tér vissza Vita anyjához, de valójában sok olasz férfi hazajött pár évenként. Az olasz anyák néha elküldték a gyerekeiket az apjukhoz Amerikába, mert azt gondolták, hogy ott jobb soruk lesz. Felrakták őket a hajóra, és aztán sose látták többet. 

Úgy írja le, mintha afféle “beavatási szertartás” volna, hogy az ember elküldi az Újvilágba a gyermekeit. 

Ez volt az én saját elméletem erről. Amikor először olvastam az utaslistát, megdöbbentem, mennyi fiatal fiú volt a hajón, tizenhét, tizennyolc évesek...  Mindig más elképzelésem volt a kivándorlásról, egész családok az összes cókmókjukkal, nők nagykendőben…de ez egy másik klisé. Amikor Geremia otthagyta Minturnót, hogy Amerikába menjen, egy férfival ment ugyanabból a faluból: egy férfi és tíz fiú  –, ez volt a tipikus olasz „bevándorló család”  az Egyesült Államokban. Nagyon meglepett ez a felfedezés. 
Tudja, Olaszországban még tíz éve is, minden bevándorló férfi volt, leginkább Észak-Afrikából. Később kezdték csak áthozni a családjukat is. Nálunk az iskolákban mostanában a gyerekek 10-20 százaléka afrikai. Van sok nő is Kelet-Európából. De a berlini fal leomlása előtt csak férfiak voltak.

Emlékszik, mi volt az a pont, amikor elhatározta, hogy fotókat is tesz a könyvbe?

Igen. De előbb hadd mondjak el valamit az első regényemről, Il bacio della Medusa (A Medúza csókja). Egy fényképpel kezdődik, amelyen látható történet főhőse. Az idézet De ez a fénykép valójában nem létezik, leírom a képet, a színét, ahogy egy sarokból látszik… de maga a fénykép
csak képzeletbeli. Mégis nagyon fontos volt a számomra, mert úgy gondolom, hogy az írás bizonyos értelemben olyan, mint előhívni egy fényképet a sötétkamrában: énünk legsötétebb zugaiból hagyunk felszínre jönni dolgokat. És ugyanez történik a sötétkamrában is, amikor a fotográfus olyan dolgokat lát előhívódni, amelyekről nem is emlékszik, hogy látta volna. Ezért döntöttem úgy, hogy az első regényemet, az első könyvet, amit életemben írtam, egy fényképpel kezdem. Ezzel próbáltam valahogy megmutatni, hogyan írok. Egész életemben odavoltam a képekért. Ne felejtse el, hogy filmezést tanultam!

Nem volt sok fényképem a nagyapámról. A gyerekkorából semmi, csak az a kép 24 éves korában, ami benne van a könyvben. Még abban se vagyok biztos, hogy a lány, akinek benne van a képe a könyvben, valóban Vita-e. Akárki lehet. Amit csak találtam, felhasználtam a könyvben. Ezek életdarabkák, életek darabkái. Bizonyítékok. Lehet, hogy csak elképzeltek, mint az első regényemben, de mégis. A múlt dokumentumait felhasználva építem fel a regényeimet. AVita tulajdonképpen maga is „kreált”, teremtett életeket, életre hívott további történeteket. A könyv sikere nyomán sok levelet kaptam olyan olvasóktól, akik a szüleik vagy nagyszüleik nevével találkoztak a könyvben. Kértek, hogy segítsek többet megtudni róluk.  Valaki azt írta “Kérem, segítsen megtudni valamit a nagyapámról! Tudjuk, hogy kivándorolt az Egyesült Államokba a múlt század elején, de semmit nem tudunk az életéről attól kezdve, hogy elhagyta Olaszországot.”
Amint látja, időnként az igazságból terem a hazugság/ a fikció/a kitalálás, a hazugságból pedig az igazság.  Lehet, hogy könyvet kéne írnom arról, mi történt velem, mióta megjelent a regényem!

Édesapja azt mondta “Ne felejts el emlékezni”.  A Vita könyvvel megvalósította ma feladatot, amire vállalkozott? Vagy folytatódik az utazás?

A Vita nagyon fontos, fix pont volt az életemben. Harminc éves voltam, és tudni akartam, ki vagyok, most, hogy váltam valakivé. Egész életemben arra törekedtem, hogy végre önmagam lehessek. Magamra kellett találnom ahhoz, hogy megpróbáljam megérteni, mit jelent a család. Felelősnek éreztem magam azért is, hogy megpróbáljam megérteni a saját történetünket – én vagyok az utolsó mohikán, az utolsó Mazzucco. Azt hiszem, sikerült megcsinálnom, amire vállalkoztam. A Vita-val véget ért az utazás.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA  



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu