Ébli Gábor
Kortárs kuriozitások kabinetje – Párizsi múzeumokról
 

(PÁRIZS) – Gyakori és látványos időszaki kiállítások, valamint pénzt és médiakapcsolatokat biztosító magánalapítás: ezt a világszerte terjedő mai kettős múzeumi receptet a francia fővárosban is alkalmazzák. Különösen érdemes ilyen célra közhasznú alapítványt létrehozni, mióta Jean-Jacques Aillagon nemzetközileg ismert kultúrpolitikus és múzeumi vezető javaslatára 2003-ban törvény született arról, hogy az ilyen alapítványok javára befizetett vállalati támogatások hatvan százaléka – maximálva a vállalat teljes éves forgalmának fél százalékában – levonható az adóalapból. Két új intézmény példáján szemléltethető, hogy ez az új felfogás milyen ellentmondásos fogadtatásra lel.
2003-ban alakult, s 2004 óta látogatható az erre a forrásra épülő intézmények közül a mára egyik legismertebb, a maison rouge. A mulató nevét kisbetűs írásmódban átvevő kiállítóhely a Bastille közelében, a belváros peremén található, s az épület felújításával lépésenként ezer négyzetméteresre nőtte ki magát. Alapítója, Antoine de Galbert üzletemberből lett előbb galériás, majd gyűjtő, s most intézményvezető. A kiállítások nem követnek szigorú programot, bár visszatérő elem a külföldi magángyűjtemények meghívása.
Karakteres példája volt e programnak, amikor egy éve a Berlinben önálló helyszínt működtető Olbricht kollekció vendégeskedett itt. A válogatás megfelelt egy szakmai kiállítás elvárásainak, de két tekintetben igyekezett túlnyúlni a bevett kortársmúzeumi modellen. A német gyűjteményből a részben a halál, az elmúlás témája köré szemezgetett tételek ugyan a jelenkori alkotókra fókuszáltak, de a művészettörténet számos korábbi korszakából is merítettek. Kortárs művészetet sok nagy múzeum mutat be a klasszikus vagy a modern anyag többé-kevésbé szerves folytatásaként, esetleg egy-egy mű erejéig keverve, de szabadon, kizárólag a téma mentén asszociálva, a kronológiának fittyet hányva nem szokás nagy intézményekben ilyen kötetlenül válogatni klasszikus, modern és jelenkori művekből.
A hagyományos múzeum alapvetően történeti elrendezésű; a kortárs anyag a klasszikusokhoz képest más osztályhoz, más kurátorokhoz, szemléletileg is más skatulyába tartozik. Talán jogosan – a tudomány szempontjából. De a látogató oldottabb közelítésre kíváncsi. S a különböző korszakokból származó művek elegyítése egészen a tizennyolcadik századig megszokott volt a mai múzeumok elődintézményeiben. Ezt a történeti hagyományt és mai befogadói igényt miért ne tűzhetné programjára egy magán kiállítási intézmény?
Elfogadható munkamegosztásnak tűnik, hogy a „nagy” múzeumok képviselik az időrendi kánont, míg a kisebb, mozgékonyabb intézmények más szempontokkal lépnek elő. Nemhogy a látogatónak, de éppen a kategorizáláshoz szoktatott, attól eltérni nem nagyon merő szakmai szemnek is hasznos ilyen rendezést látni, hiszen a sematikus megoldások megkérdőjelezésére sarkall. Ugyanilyen elven védhető a maison rouge másik merészsége, a művészeti és nem művészeti tárgyak vegyes bemutatása. Ez a taxonómia uralmát utasítja el, s a reneszánsz ritkaságkabinetek modelljére tekint vissza. A posztmodern legalább negyedszázada napirendre tűzte már a modern kori – időrendi és típus szerinti – besorolások felülvizsgálatát, a határok feloldását. Mára szakmailag az ilyen felfogású kiállításokon nincs is semmi kivetnivaló, bár a nagy múzeumok ritkán vállalkoznak ilyesmire. Éppen ezért jogilag is egy magánalapítványi helyszínen egy másik magángyűjteményből válogatott kiállítás megfelelő terepnek tekinthető ilyen experimentális kiállítás rendezésre. A maison rouge intézményi formában betölt egy szellemileg és jogilag egyaránt hosszú ideje megérett igényt. S még ha a közgyűjtemények munkatársai némileg ferde szemmel, titokban némileg irigykedve, is néznek rá, szerepét kár vitatni. Intézményesít egy szellemtörténeti fordulatot és egy kultúrafinanszírozási alternatívát az állami vagy önkormányzati múzeumokhoz képest.
Sokkal kritikusabb a hozzáállás a Pinacoth?que 2007-ben megnyílt intézményéhez, holott látszólag ugyanezen kombinációról van szó. A Madelaine templom közelében, a belváros szívében két épület több szintjén összesen ötezer négyzetméter kiállítási felülettel bíró La Pinacoth?que hangsúlyosan a múzeum mint temető ellenében jött létre. Deklarált célja kesztyűt dobni a steril múzeumi közegnek, s a korszakok és tárgyféleségek (például régészeti, civilizációs, ipar- és képzőművészeti) keverésével egy „élő”, a tárgyi világ mindennapi kapcsolódásait a tudományos szétválasztás nélkül prezentáló látványt nyújtani. Érthetően sokat kölcsönöz magángyűjteményekből; önálló, egykori privát kollekcióként szerepelt itt időszaki kiállításon a Szépművészeti Múzeum Esterházy Képtára is.
Számos tételt tartós letétbe is elkér, s az ezekből összeállított kiállítási egységet „állandó gyűjtemény” gyanánt mutatja be. Nem csupán egyszerű kiállítási intézményként, hanem Párizs első magánmúzeumaként (musée privé) határozza meg önmagát. S mindezt ráadásul nem az előző esetben látott, bevallottan üzletember-művészetszerető (amateur) gyűjtő, hanem jelen esetben egy művészettörténész, Marc Restellini vezényli. Nyilvánvaló a kihívás: míg a maison rouge a múzeumi modellt kiegészíti, nem azzal versenyez, hanem azon kívül egy jól definiált területet játszik be, addig A Képtár – hogy a görög-francia kifejezés arisztokratizmusát is érzékeltesse a fordítás – múzeumi, magánmúzeumi szerepet vindikál.
S ez így együtt már nem elfogadható a francia közgyűjteményi és művészeti szakma számára. Tágas és belvárosi helyszín, jelentős marketing: ez nem egy perifériás kis intézmény, s a szándéka is igen hangzatos. De beváltja-e a programját? A kritikusok szerint közel sem. Hogyan lehet múzeumról beszélni, ha a gyűjtemény csak letéti tárgyak halmaza? Ez csak a letevők számára jó lehetőség a műveiket széles körben megmutatni. A kuriozitás-kabinet jellegű rendezés is kényszeredettnek tűnik; mivel nincs koncepciózus saját gyűjtemény, a sokféle letétet jobb híján rendezik szubjektív studiolo gyanánt. Vagy ha elfogadható is egy meglepő párosítás, akkor is szükséges érvelni mellette. Ha már múzeumi szerep, akkor ott ne csak merő bemutatásról, hanem értelmezésről is legyen szó. A nagy visszhangot kiváltó kiállítások közül példa lehet az etruszk leletek és Alberto Giacometti szobrainak egymás mellé helyezése: ki-ki maga ítélheti meg, releváns-e a kapcsolat az ókori formakincs és a modern szobrász elnyújtott alakjai között, de az intézményt bírálók szerint ehhez kutatást, érveket, tudományt kell szolgáltatni a befogadó számára. A múzeum nem (csak) bámészkodásra hívó vitrin, hanem sokféle módon edukatív gondolati közeg.
Restellini szerint mindez a konzervatív ellenzék hangja, s éppen ezért van szükség ilyen, a múzeumi megkövesedést kikezdő intézményekre. Az első három évben jegyzett kétmillió látogató alapot ad ehhez, hiszen ez még párizsi viszonylatban is nagy szám. A kurátor-igazgató egyre határozottabban „musée transversal” kifejezéssel, amolyan a kategóriákon átívelő múzeumként határozza meg vízióját és a „szélesebb közönség” mozgósítását ígéri. Ellentmondásos helyzet, hogy egy ilyen – a látogatóbarátság jegyében idehaza a Kogart programjával rokonítható – intézmény létrejöttét a nagyon sokszínű párizsi múzeumi és kiállítási élet, annak sikere, a magánbefektetők számára vonzó kulturális terület magyarázza, ugyanakkor tartalmilag a Pinakotéka éppen a túlfegyelmezettnek tartott múzeumi kiállítások ellen küzd. A múzeumi modell sikerének szülöttje, egyúttal e hagyományos modell meghaladója? Egyelőre még kétes a Pinakotéka minősítése.
A nagy párizsi művészeti múzeumok és kiállítóhelyek fölényét aligha fogja hosszú távon megrengetni ez az alternatíva, ám a nem művészeti közgyűjtemények világában egyre több kísérleti megoldást tapasztalunk annak bizonyságaként, hogy a látogató megszólítása minden intézményt szorító elvárás. Talán ezért is rukkolt elő az építészeti örökség és a jelenkori építészeti kreativitás kombinációjával a már nem is múzeumnak, hanem építészeti és örökségi központnak, városnak átnevezett Cité de l’architecture et du patrimoine a Chaillot-palota óriási területén. A földszinten hosszú idő után újra kiemelkedő építészettörténeti emlékek gipszmásolatai között tehetünk sétát és virtuális időutazást (hasonlóan a Szajna túlpartján a Képzőművészeti Akadémia kiállítótérré átalakított egykori kápolnájának gipszöntvény építészettörténeti állandó kiállításához), míg az emeleten kortárs francia építészeti projektek tekinthetőek meg modellek, filmes és fotós dokumentáció formájában. A műfajok és a kronológia itt is keveredik, s talán csak azért fogadja ezt a szakmai kritika pozitívabban, mert közgyűjteményről van szó, s nem árnyalja be e kísérleti felfogást a magánintézményekkel szembeni hol jogos, hol alaptalan fenntartás?
Még látványosabb a műszaki múzeumok felfutása. Párizsban három óriási intézmény, a régi átfogó ipartörténeti múzeum, a város peremén már negyedszázada működő tudományos-technikai park (La Villette) és a belvárosban az interaktív Felfedezések Palotája egyaránt látogatható. Hatalmas alapterületű kiállításaik kifejezetten a látogatóbarátság és az interdiszciplinaritás jegyében születnek. A jelek szerint a gyerekek nézhetnek így kiállítást, míg a felnőtt látogatókat megcélzó művészeti múzeumok továbbra is a kánon képviselői anyagukban és rendezési módszereikben. Ennek fényében a két fenti magánmúzeum törekvése az „ügyfelek kiszolgálására” – hogy tudatosan ilyen üzleties kifejezéspárt válasszunk – nem meglepő, csupán az edutainment újabb lecsapódása. Felvállalják, hogy a más múzeumok által a gyerekek számára alkalmazott módszereket ők a felnőtt közönség megszólítására vetik be. Vajon a bevett értékekhez ragaszkodó múzeumi szakemberek joggal állítják ezzel szemben, hogy éppen a múzeumok nagyban zajló populáris átalakulása miatt fontos határt vonni: ez még múzeum, de az már nem az?
 



Lettre, 88. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu