IMREH ANDRÁS
SZEPES VÁRA
Minden nagyon jó. Minden a terv szerint,
bár otthon hagytad az útleveled. De senki se kérte.
Pont elértük a kassai csatlakozást.
Szép volt az út, amerre jöttünk:
dombok, a dombon körben erdők,
erdők közepén négyzetes mezők –
zöldben a zöld, mint egy Veronese-ruha.
És Lőcse is… tényleg pirinyó kis ékszer:
a szállodából látszik a kőtorony.
Állóbüfében reggeliztünk (a virsli nagyon finom volt),
és az idő is jóval enyhébb,
mint Budapesten.
Mi kéne még? Délutánra,
a zápor után pont elszabadultunk,
megtaláltuk a buszmegállót,
és 10 perc múlva jött a napi egy busz.
S most itt a várban, a nyári napon,
kék ég alatt, fehér köveken, veled.
A szembe-dombon az almafák,
a szénakazlak, az ökrök, az emberek,
a vasvillák, otthonkák, a gót kezeslábasok –
mintha felülről, sárkányrepülőről.
És ez a vár, ez a vár! Sose láttam ekkora várat.
Hogyan fokozzuk azt, hogy „teljesen jó”?
Hogyan maradna ez így legalább, minél tovább?
Záróráig üljünk a bástyán, a várfalakon?
Járjunk be mindent, amit az útikönyv megemlít?
Gondoljunk Zápolyára? Igyunk egy sört a büfében,
és amíg isszuk, vegyem le száradni az ingem?
Álljunk az önkioldó elé némán, hunyorogva,
sorozatban, együtt és külön-külön?
A külső sánc alatt öleljelek át?
Hogyan lehetne, mondd, a miénk örökre
Szepes vára és a Felvidék?
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|