Timothy Snyder
Az érem másik oldala
Több mint hat évtizeddel vagyunk a második világháború után és a mai
Európában sokan megfeledkeznek róla, hogy Kelet-Európa népeinek korábban
milyen kemény elnyomás jutott osztályrészül. Ez számos félreértéshez vezet,
amit csak úgy lehet elkerülni, ha tudatosítjuk, hogy Európának közös története
van, írja Timothy Snyder. Csak így lehet elérni, hogy a szolidaritás érzése
és ne a nemzeti előítéletek vezéreljék a közvéleményt az európai politika
kérdéseiben.
A „közös európai kultúra” létrehozását és művelését egyebek között
az nehezíti meg, hogy kulturális különbségek alakultak ki Európa különböző
övezetei között, amelyek hidegháború idején jöttek létre. Hogy lehet összeegyeztetni
a bővítési terveket az európai szolidaritás elmélyítésével? Az egyik nézet
szerint a szolidaritás inkább erkölcsi álláspont és pozitív akció kérdése,
és nem egyszerűen a javak helyes elosztását jelenti. Azok számára, akik
a szolidaritást tekintik a fő kérdésnek, a probléma megfogalmazását és
egyben a megoldás irányát jelentheti a megállapítás, hogy hiányzik a közös
történeti narratíva Kelet- és Nyugat-Európában.
Bár nem könnyű pontosan meghatározni az összefüggést, annyi bizonyos,
hogy az európai szolidaritás érzése annál jobban megszilárdult, minél erősebbé
vált a közös európai történelem tudata. Azoknak a korszakoknak és eseményeknek
a közös történetéről van szó, amelyek egész Európát érintették, ahogy ezt
például a közös európai pénzen található történelmi stílusok ábrázolják.
Ennél is fontosabb azonban az Európai Unió tagországainak közös története
a második világháború vége óta. Bár minden országnak megvan a saját narratívája
erről a közös történelemről, talán nem követünk el nagy hibát, ha a háború
utáni nyugat-európai narratívát a következőképpen összegezzük: a második
világháború fő tanulsága az, hogy békének kell lennie Európában; az európai
integráció a béke és a prosperitás gyümölcse.
Mi lehet a baj ezzel az összegzéssel? Mint minden történeti narratíva
esetében, nagyon fontos a kiindulópont. E közös európai narratíva kiindulópontja
1945. Ez az az év, amikor levonták a tanulságokat, és nyilvánvalóan ez
az az év, amikor kezdetét vette a francia-német megbékélés története és
az Európa-terv. Ezerkilencszáznegyvenöt azonban mást jelent Kelet-Európa
legnagyobb része számára, a 2004 májusában európai uniós tagországgá vált
országok polgárai számára. Számukra 1945 azt jelenti, hogy az egyik megszállást
egy másik követte, a náci uralom helyét a szovjet uralom vette át. Ezzel
vette kezdetét a két teljes nemzedéken át tartó kommunista uralom, ami
egyáltalán nem hozott politikai haladást a legtöbbjük számára.
Ezerkilencszáznegyvenöt ezen kívül egy új történelmi kezdet lehetőségét
adta meg Németország – és kisebb mértékben Ausztria – számára. Nyugat-Németország
– ma már Németország – aktív bekapcsolódása az Európa-tervbe egyebek között
azt volt hivatva kifejezésre juttatni, hogy az ország új fejezetet kezdett
a második világháborúban elkövetett atrocitások után. Emellett ennek jegyében
különleges viszonyt alakítottak ki Izraellel, és ezt szolgálta az Ostpolitik,
amit a hidegháború idején folytatott a német kereszténydemokrata és szociáldemokrata
párt a Szovjetunió és a kelet-európai csatlósállamok irányában. A németek
úgy ítélhetik meg hat évtized múltán, hogy ha még nem fejezték is be teljesen,
lényegét tekintve elvégezték a munkát. Joggal tekinthetik úgy, hogy 1945-ben
újrakezdték történelmüket.
A kelet-európaiak közül azonban csak kevesen gondolkodhatnak hasonlóan.
A zsidóság politikai története a holokauszt után Izraelben folytatódott,
nem annyira Kelet-Európában, Németország arra törekedett, hogy jó kapcsolatokat
alakítson ki Izraellel (és a zsidó közösségekkel másutt), de Kelet-Európát
mindez kevéssé érintette. A német Ostpolitik célja nem az volt, hogy magához
kösse a kelet-európai társadalmakat, hanem hogy javítsa viszonyt a kommunista
rezsimekkel, és elsősorban a Szovjetunióra és Kelet-Németországra fókuszált.
Megítélés kérdése, hogy ez a politika mennyire volt eredményes annak idején,
de véleményem szerint mindent összevéve helyes politika volt.
De a kommunizmus alól felszabadult Kelet-Európa számára az Ostpolitik
nem valamiféle különlegesen nagylelkű gesztus. Az a politika, amelynek
alapján a németek arra a véleményre juthattak, hogy joguk van 1945-öt egy
új történelmi korszak kezdetének tekinteni, Kelet-Európában egyáltalán
nem meggyőző.
Ráadásul a kelet-európaiak sok olyan fontos dolgot tudnak a német megszállásról,
ami hiányzik a nyugat-európai narratívából. Tudják például, hogy a keleti
front fontosabb volt a nyugati frontnál a háború kimenete szempontjából.
Tudják, hogy a német megszálló politika összehasonlíthatatlanul kegyetlenebb
volt Kelet-Európában, mint nyugaton. Tudják, hogy a németek nem csak a
zsidók ellen követtek el tömeggyilkosságokat. Egy lengyel vagy egy zsidó
nem téveszti össze az 1943-as gettófelkelést az 1944-es varsói felkeléssel,
ami pedig nyugat-európaiakkal gyakran megesik. Az, ha egy francia nem tud
a varsói felkelésről, azt mutatja, hogy csak kevéssé érdekli, milyen ellenállás
volt a náci megszállással szemben. Az, ha egy német nem hallott a varsói
felkelésről, egyben azt jelenti, fogalma sincs róla, hogy a német hadsereg
több tízezer civilt ölt meg, aztán pedig földig rombolta a szomszéd ország
fővárosát.
A német elit és a német történészek természetesen tudnak ezekről a
dolgokról. A baj az oktatási rendszerrel van. Amíg a nyugat-európai történelmi
narratíva hiányos marad, a nyugat-európai közvélemény nehezen fogja megérteni
a kelet-európaiak cselekedeteit. A lengyel kormány döntése, hogy részt
vesznek Irak megszállásában (noha ez utóbbi a legtöbbünk véleménye szerint,
sőt valószínűleg a lengyelek többsége szerint is hiba volt) csak azok számára
érthető, akik ismerik a háború utáni lengyel történelmet. A lengyelek a
kommunizmus évtizedei után minden további nélkül el tudják fogadni az amerikaiak
álláspontot, hogy Irakot fel kell szabadítani. Ugyancsak a történelmi tapasztalatban
gyökerezik a lengyelek ellenállása azzal szemben, hogy múzeumot hozzanak
létre a kitelepített németek emlékére.
A kontinens mindkét felét átfogó közös európai narratíva hiánya mindkét
esetben akadályozza a megértést és a szolidaritás kialakulását. Lengyelország
Irakkal kapcsolatos politikáját a német és francia kommentárok többsége
szerint a végiggondolatlan, reflexszerű Amerika-barátság jellemzi. Az Egyesült
Államokkal szembeni lengyel bizalom érhető módon a hidegháború idején alakult
ki. Gyakran lehet hallani a németek, ezen belül német tudósok részéről
olyan véleményt, hogy a lengyelekkel nem lehet beszélni arról, hogy a háború
után kitelepítették a Lengyelországban élő németeket, mert ez egyfajta
nemzeti tabu. A kitelepített németek múzeumának létrehozásával kapcsolatos
elutasító magatartást egyenesen a lengyel nacionalizmus számlájára írják.
A lengyelek viszont úgy gondolják, hogy a németek nem értik, hogy milyen
üldözéseknek voltak kitéve a náci megszállás és a két szovjet megszállás
alatt. Szerintük a németek még mindig nincsenek tisztában azzal, valójában
mi történt 1945 előtt, hogy mik a kitelepítések előzményei.
Az európai szolidaritás jövője tehát azon múlik, újra tudjuk-e gondolni
az európai közelmúltat. A keleti történelem ismerete nélkül az európai
közvélemény a nemzeti előítéletekből fakadó közhelyszerű állítások alapján
fog ítélni. Az európai politikai vezetők – akár ismerik a tényeket, akár
nem – hajlamosak lesznek ezekkel a közhelyekkel operálni a belpolitikai
csatározások közepette. A kelet-európaiakat ugyanakkor mindaddig nehéz
lesz meggyőzni arról, hogy Európában egyenrangú partnereknek tekintik őket,
amíg mindaz, amin a huszadik század második felében átmentek, nem lesz
része az átfogó európai történelemnek. Az átéltek meglehetősen hasonlóak
(Kelet-Európán belül) és meglehetősen eltérőek (Nyugat-Európához képest),
ezért jelent nagy kihívást az Európai Unió 2004-ben bekövetkezett bővítése.
Ez új, átfogó narratívát tesz szükségessé, amely a kontinens nyugati és
keleti részére is kiterjed. Ehhez viszont meg kell érteni két alapvető
tényt Kelet-Európa közelmúltbeli történelméből: hogy a második világháború
sokkal több szenvedést okozott Keleten, mint Nyugaton; és hogy a háborút
követő több mint négy évtized a kelet-európaiak számára a kommunista elnyomás
és nem az európai integráció jegyében telt. Azt gondolhatnánk, hogy nem
túl nehéz megérteni a náci és a szovjet terror teljes történelmi súlyát.
Végül is az Európai Unió arra az alaptételre épült, hogy a totalitarizmus
soha többé nem térhet vissza. A valóságban azonban ez nem olyan könnyű:
némi alázatra van szükség ahhoz, hogy megértsük. Mostanában gyakran mondják,
hogy az Egyesült Államoknak van mit tanulnia Európától ha arról van szó,
mi a totális háború és a politikai terror, mert az európaiaknak kellett
megtapasztalnunk a huszadik századnak ezeket a szörnyűségeit. Ez így is
van, de Nyugat-Európának hasonlóképpen van mit tanulnia a kelet-európaiaktól.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
© Eurozine
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|