Drago Jančar
Václav Havel laterna magicája
Abban az időben különleges személyiség fénye világította be Közép-Európa
borongós tájait. Írásaival és emberi tartásával ez a fényt hordozó személyiség
bizonyos pillanatokban szinte legendás magasságokba emelkedett. Irodalmiakba
mindenesetre. A fény hordozója egy prágai színház, a Na zábradli színpadi
munkása volt, különleges darabokat írt, modern abszurdokat, egyszersmind
a sajátságos cseh irónia színpadi játékait. Darabokat az emberi természetről,
a kockafejek és a brutális társadalmi módszerek világában élő egyénről.
Mágikus erővel bírt Václav Havel, egy szinte alig létező személy neve,
aki ott él valahol az ideológiai mindenhatóság kemény valósága és a színházi
illúziók furfangos hatásmechanizmusa között. Később is megőrződött a neve
körüli mágikus fény, amikor kiderült, hogy személyében par excellence intellektuelt
továbbá államférfiúi bölcsességgel felruházott személyiséget tisztelhetünk.
Azután is, hogy a Laterna magicából Prága utcáira áradt ki a szabadelvű
gondolat, amikor a kulcsok csörgése hatalmas trombitaszóvá erősödve lerombolta
Jerikó falait, mint írta valaki az úgynevezett bársonyos forradalomról,
Havel neve felemelkedett valahová a világ valósága és az irodalmi legenda
közé. Elmondanék erről egy anekdotát, amin jót mulattunk a barátaimmal
Ljubljanában, de el is gondolkodtatott a fikció és a valóság közötti különös
kapcsolat.
A nyolcvanas évek közepén, amikor, T.S. Eliot szavaival „nem mennydörgés,
hanem kutyaugatás" kíséretében vitte el az ördög a régi világot,
e sírás-rívás, fogcsikorgatás és összeomlás idején írtam egy darabot Godot-ra
lesve címmel, Beckett nagy művének, a kozmikus emberi abszurdnak szerény
parafrázisát. A szöveg többek között a régi világ embereinek bőrébe próbált
belebújni „másnap", a megállíthatatlanul közeledő új körülmények között.
A darabban valamelyik titkosszolgálat két megöregedett és megfáradt tagja
kuksol egy lakásban, a szemközti házat figyelik, annak ablakát, a lakást,
amelyben ott kell lennie valakinek, aki Godot, Godina, Godovsky vagy Godonyi.
Körülöttük minden eltűnt, a korábbi világ már nem létezik, a felettesük
csak absztrakció, de ők ketten a tehetetlenségtől tovább lendítve folytatják
munkájukat. Egykor veszélyes és komoly foglalkozásuk már persze groteszk,
kissé nevetséges, kissé szomorú ténykedés, kettejük számára mégis életük
s a történelem értelme. A darabot játszani kezdték Jugoszlávia szerte és
másutt is, a régi világ közben csakugyan összeomlott, és a darab egyre
inkább komédia jelleget öltött, Washingtonban például a rendőrökre kihegyezett
gegekkel játszották, a közönség víg hahotája közepette.
Micsoda meglepetés volt aztán, hogy nem messze Ljubljanától, az engem
mindig megihlető, jól ismert Prága szívében megismétlődött darabom alaphelyzete.
És Godovsky, vagyis maga a Nagy Godot ebben az esetben nem más volt, mint
Václav Havel. A lapok megírták, hogy az egyik Moldva-parti lakóházból a
kommunista titkosszolgálat két embere megfigyelés alatt tartotta a házat,
amelyben Havel lakott. Naplójukba gondosan bejegyezték távozásait és érkezéseit,
leírást adtak a látogatóiról és a barátairól, akikkel eljárt sörözni. Václav
Havel, akkor már a Csehszlovák Köztársaság elnöke ugyanis még mindig a
régi lakásában lakott, és sörözni is a „saját” sörözőjébe járt. Franc és
Jozef, az én szereplőim egyszerre valósággá váltak, és híven teljesítették
feladatukat, nem zavartatva a ténytől, hogy megfigyeltjük időközben köztársasági
elnök lett. És nem szívesen gondolok arra sem, hogy már akkor ott voltak,
amikor Haąek megalapította „A Törvény Keretein Belül Mérsékelten Haladó
Pártot”, amikor Hrabal hőse egyként szolgált a brit uralkodónak meg kicsit
a náciknak is, hogy ezek túlélték az egész kommunista korszakot, és tulajdonképpen
ma is hasonló feladatot látnak el. Nem szívesen gondolom ezt végig, mert
még kiderül, hogy igaz az egész.
***
A mai Václav Havelt nehéz irodalmi hősként elképzelni, a drámaíró és
színházi ember Havel is lassan eltűnik tudatunkból. Ez már a dicsőítő életrajzok
kötelező tartozéka, az irodalom és a színház emberei ebből ismerjük annak
a mágikus kornak csodás személyiségét, amikor a színpadi álmok és a finom
színházi irónia összefonódott a totális korszak kegyetlen valóságával.
Nagy kár volna elfelejteni ezt az izgalmas kort, amikor a leírt valós vagy
kitalált anekdotákban Havel volt a közép-európai világértelmezés szellemi
középpontja. Végtére is maga állította elő folyamatosan a hasonló helyzeteket.
Ő volt a hőse drámáinak és életjátékainak, szerzője, ráadásul esszéisztikus
értelmezője a színházi illúziónak éppúgy, mint a társadalmi utópiának.
Csekély irodalmi fantáziával is elképzelhetjük, hogyan nőtt ki a dolog
a részletből, hogyan jutott olyan messzire az egyes ember sajátos társadalmi
kontextusban játszódó történetéből, ennek színházi megvalósításából, hogy
elfoglalja a színház „kollektív lelkét”, a közép-európai társadalmak kollektív
lelkét, mígnem egyszerűen elfoglalta a történelem színpadát is.
Václav Havelt ma sokan Masaryk-i indíttatású haza bölcsének tekintik,
mások a totális társadalom elleni következetes harcosnak, megint mások
a „posztkommunizmus lidércnyomása” közepette is toleráns gondolkodónak,
ahogy maga nevezi különös korunkat; de azok is megfeledkeznek művészetéről,
drámáiról, esszéiről és episztoláiról, akik kölcsönhatásukban látják történelmi
tetteit és küldetéseit. A média reflektorainak vakító fénye, az új politikai
és kulturális élet megkövetelte éles megvilágítás paradox módon nemcsak
Havel írásait és színházát tárta fel, hanem eleven, teljes és megismételhetetlen
személyiségét is, aki ezt az irodalmat megteremtette, és azt a mindenkori
élő színházi pillanatban az egyéniből kollektív lélekké változtatta. Azt
és olyan módon, ahogyan a szerző esszéiben maga is megelőlegezte, valószínűleg
nem sejtve soha, hogy olyan dimenziót hódít meg, amilyent a történelmi
folyamatban ténylegesen meg is kapott. A lélek és a szellem, amint jóságos
óriás képében kiszöknek az irodalmi és a színházi laterna magicából.
Havel egyidejűleg volt tárgya és aktora a darabjainak éppen úgy, mint
az életének. 1981-ből származó írásában nincs semmi véletlen: Az ember
az egyedüli állat, amely reflektál önmagára, ez egzisztenciájának és önreflexiójának
titka, és mint ilyen egyedül képes arra, hogy azzal a céllal »hagyja el«
önmagát, hogy megmutassa azt.” A színház természeténél, amelynek
ezt a gondolatot szentelte, az idézet többet árul el Václav Havel
drámaírói munkásságáról. Itt nemcsak az a kérdés, vajon mennyi az
önéletrajzi elem az egyes figurák, például Ferdinand Vanek esetében, mint
ahogy arról sem, vajon Vanek mindazok, mindannyiunk drámai megszemélyesítése,
akik Kelet-Európában és a nyitottabb Jugoszláviában is folyton petíciókat
írtunk alá. Fontosabb volt, hogy Havel tárgyként és aktorként kezelte,
egyszersmind „elhagyta” önmagát, átvette az alkotói distanciát, és teremtővé
vált. Az élettapasztalatból és a művészetből, az élet valóságából és a
színházi mágiából, a kettőből egyszerre kinőtt valami, ami túllépte a művészi
és színházi világfelfogás kereteit. A szabadság princípiuma, amely a másság
szabadsága, azaz Havel esetében az irónia, a geg, a párbeszédformák, az
abszurd határán lebegő humor szabadsága, mindebből olyasmi fakadt, ami
a dolgok természeténél fogva a kiutat kereste a történelem sötét tartományából.
És ez a kiút felderítette a közép-európai kulturális és politikai indíttatás
emlékét is, amiről Brodszkíjjal folytatott vitájában beszél Havel. Létrejött,
persze nem objektív törvényszerűségek nélkül egy történelmi áramlat, egy
szabadelvű áradat, egy vízözön, elöntötte a hatalmas félévszázados építményt,
a gátat, és az repedezni kezdett valami sokkal könnyebb tehertől, mint
amiből maga épült.
***
Havel színházi és társadalmi életrajza távolról és az általunk megélt,
rettentő sebességgel távolodó időbe tekintve szépnek és csodaszerűnek látszik.
Betegség, börtön, fizikai munka, kisebb-nagyobb zaklatások, szüntelen megfigyelés,
a barátok elmaradása, a hozzátartozókra gyakorolt nyomás: minden, amit
érette meg kellett élnie a saját bőrén és a saját egyetlen egy életében,
elmozdul tőle, a szép történettől. Sőt úgy látszik, hogy e rút terhek,
ezek a próbatételek csak azt szolgálták, hogy annál tisztább legyen az
elnyomott népet felszabadító bátor egyénről és az ő szellemi felemelkedéséről
szóló tanítás. És ez az államférfiak és zsurnaliszták által szüntelen idézett
tanulság veszélyes képmutatás felé vezet.
Ezért Václav Havel, drámái és a szellem szabadságáért való kiállása
esetében sohasem szabad megfeledkeznünk a korszak kontextusáról, amelyből
vétetett, és amin túllépett. Ha távoli és nehezen érthető számunkra a cseh
kontextus, körülötte a biztonságos drótkerítésekkel és aknamezőkkel, ezeken
keresztül utaztunk be annak idején ebbe a számunkra annyira közeli országba,
akkor próbáljuk megérteni azt a hazai, a szlovén kontextus segítségével.
Lássunk egy egyszerű példát. Amikor a ljubljanai Nemzeti Színházban 1969-ben
bemutatták Leirat című darabját, valamennyien a prágai tavasz hívei voltunk,
és az elnyomott csehekhez képest leírhatatlanul szabadabbnak éreztük magunkat.
Az akkori szlovén kultúra alfája és omegája, a nomenklatúra csúcsán trónoló
Josip Vidmar kritikája azonban szemléletesen rámutatott a jugoszláviai
szellemi állapotok nyomorúságára. „Mindegyikünket eltölt a keserű együttérzés
Havel hazája iránt, amit emlékezetünkbe idéz ez a darab – írja Vidmar,
majd szimpátiáját is kinyilvánítja az elnyomott szerző iránt –, ennek ellenére
– írja –, a darabban nem fedezhetők fel mélyebb értékek". Vidmar
szerint a mű „annak a társadalmi jelenségnek a szatírája akar lenni, amit
bürokratikus rendőri maffia névvel illethetünk..., amelynek láthatóan kényelmes
életteret kínálnak a fiatal szocialista államalakulatok... Ezek mechanizmusa
és felépítése azonban nem teszi lehetővé az ilyen egyszerű szimbólumokkal
való meggyőző karikírozást..." A továbbiakban kritikusunk ír a "szórakoztatásról,
a felületességről, a perzselő és felkavaró humor valamint az eredetiség
hiányáról..." Vagyis Vidmar kritikája lehúzta Havel Leiratát a színrevitellel
egyetemben.
Semmiség, mondanánk ma, hát aztán? Havel darabjairól ennél elutasítóbb
kritikákat is írtak Szlovéniában ugyanakkor és később is, meg elragadtatott
és leleményes dicshimnuszokat. Vidmar kritikája egy lehetne a sok közül,
habár a központi lapban jelent meg, a kritikus ismert Goethe-i és Moli?re-i
kritériumaival, amelyeken fiatal írók akkoriban jókat nevettünk. Valami
másról van szó, és ezért foglalkozom itt vele, arról tudniillik, amit Václav
Havel mond az „itt és most" létrejövő „egzisztenciális kapcsolatból" kiinduló
„színház társadalmi jellegéről". „A színházi előadás" Havel 1981-ból származó
feljegyzése szerint „ezzel az egzisztenciális kapcsolattal az előadás alkotórészét
képező visszhangja által keményen belefonódik a saját korába (nem lehet
később érteni, mint mondjuk, a regényt vagy a képet)..., így van
lehorgonyozva a színház is tágabb értelemben a maga aktuális jelenlétével
a társadalom életébe..." És itt, az említett kritika
esetében pontosan arról a tágabb és mélyebb társadalmiságról van szó, amely
túlárad a Havel által említett egyszeri esemény keretein. Josip Vidmar
ugyanis Havel darabjának és társadalmi kontextusának kritikai értelmezésére
tett kísérletével a tulajdon helyzetét és a szlovén képmutatás autentikus
kontextusát, pontosabban a szocializmus szlovén és jugoszláv liberális
formájának természetét tárta fel. A „bürokratikus rendőrmaffia” ugyanis
akkoriban teljes lendülettel dolgozott abban a Jugoszláviában, ahol Vidmar
kritikája megszületett. Ma már tudjuk, hogy írókollégájáról, Edvard Kocbekról
nyolcezer oldalas dossziét raktak össze. Josip Vidmar pontosan tudta, mi
történik Edvard Kocbekkal, egykori partizánbajtársával, a nagy európai
költővel. A Kocbek-ügyön rendőrök és bürokraták nem kisebb csapata dolgozott,
mint Václav Havel esetén. „Az erőszak, a megfélemlítés és a hazugság legprimitívebb
elveire támaszkodó új társadalmi formációk fenyegetése”, ahogy a kritikus
helyesen jellemzi a totális társadalmat Havel Leiratával kapcsolatban,
valahol másutt marad, de láthatóan ott sem képesek művészi feldolgozására.
Havel darabja tehát legalábbis ebben az esetben és a szlovén kontextusban
is annak a társadalmiságnak a szerepét töltötte be, amit a színház testesít
meg minden pillanatban, közvetett módon feltárva Szlovéniában is egy teljesen
emberi és társadalmi képmutatás „kollektív szellemét”.
***
Václav Havelt és írásait sem szemlélni, sem megérteni nem lehet életének
kontextusa, színházi írásai nélkül, és a nem feledhető korszakon kívül.
A menetelés a díszszázad előtt a vörös szőnyegen, elnöki pohárköszöntői
és politikai memorandumai mind semmi Havel emberi bátorsága és az őt ért
mizériák mellett, a kitartás és a megingás, az öröm és a bánat mellett,
ami szelíden ironikus módon sugárzik a darabjaiból, mindenkori színházi
pillanataiból, továbbá kulturális, politikai esszéiből. Tudom, hogy sok
irodalmi és színházi barátom ma is örökre azokban a megismételhetetlen
pillanatokban szeretnék látni őt, amikor szövegeivel és személyiségével
a szabadelvűség, az alkotóerő és a humor megismételhetetlen mágiáját hozta
el korunkba, és tudom, ma mindenki tudja, hogy Havel a drámáival együtt
olyasvalamit jelent, ami letűnt a kommunizmussal, ami tempi passati. Azt
hiszem, nagy hiba ezt gondolni. Havel hőseinek kontextusa a totális társadalom
kontextusa, éppen annyira autentikus, mint Shakespeare tébolyodott királyainak
a tekintélyért és a hatalomért vívott harca a feudalizmus korában, vagy
Moli?re cselszövőinek kontextusa az abszolutisztikus királyi udvarban.
Távol álljon tőlem, hogy művészetét a másik kettővel vessem össze, de talán
nem nehéz észrevenni Havel kisembereit, akik megpróbálnak másokat elnyomni,
megpróbálnak felkapaszkodni, vagy csak megőrizni a méltóságukat abban a
társadalomban, amely könyörtelenül megbélyegzi és korlátozza őket.
Ha meg akarjuk érteni Václav Havelt és drámáit valamint esszéit, ez
annak a különleges kornak a megértését is jelenti, amelyben a művek megszülettek.
És nemcsak azért, mert ez a totális rendszer kora volt, amit elsodort a
demokrácia hulláma. Minden rendszer képét vagy inkább a társadalmi együttélés
módozatait emberek alkotják, még ha akaratuk ellenére élnek is benne. Ez
volt az a kor, amikor az ember jó és rossz értelemben sokkal inkább kimutatta
elképesztő természetét, mint »normális« körülmények között. És Havel darabjai
erről a természetről szólnak. Az emberi természet jól megírt darabjai,
érzékeny tanúságtételek a különleges korról, amelyben éltünk. Nem nehéz
meglátni a nem csupán a „szocialista realizmus ellenességben" vagy a „társadalomkritikában"
megnyilvánuló többletet. Az emberi egyszerűség mágikus fénye világítja
be ezt a többletet, amely megkülönbözteti a darabokat és szerzőjüket koruk
átlagától. Azt, aki a Lutheréval azonos megingathatatlan erővel, csak sokkal
halkabban és szerényebben képes kimondani: „Itt állok.” És ezek a szavak
Havel drámáiban, sőt talán az életében sem csak szembenállást jelentenek,
hanem az emberi félelem és bátorság teljes kiterjedését, a merészség és
a tétovázás, a lázadás és a túlélési ösztön, a különleges leleményesség,
a nevetés és a bánat teljességét az abszurd, az egységesítésre és alávetésre
törekvő, újra meg újra erőszakos világ közepette. És e darabok mágikus
fénye persze a szerző személyiségéből, egyszerű emberi igazságából, bonyolult
intellektuális és autentikus művészi tanúságtételéből árad szét.
GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|