Drago Jančar
Václav  Havel laterna magicája
 

Abban az időben különleges személyiség fénye világította be Közép-Európa borongós tájait. Írásaival és emberi tartásával ez a fényt hordozó személyiség bizonyos pillanatokban szinte legendás magasságokba emelkedett. Irodalmiakba mindenesetre. A fény hordozója egy prágai színház, a Na zábradli színpadi munkása volt, különleges darabokat írt, modern abszurdokat, egyszersmind a sajátságos cseh irónia színpadi játékait. Darabokat az emberi természetről, a kockafejek és a brutális társadalmi módszerek világában élő egyénről. Mágikus erővel bírt Václav Havel, egy szinte alig létező személy neve, aki ott él valahol az ideológiai mindenhatóság kemény valósága és a színházi illúziók furfangos hatásmechanizmusa között. Később is megőrződött a neve körüli mágikus fény, amikor kiderült, hogy személyében par excellence intellektuelt továbbá államférfiúi bölcsességgel felruházott személyiséget tisztelhetünk. Azután is, hogy a Laterna magicából Prága utcáira áradt ki a szabadelvű gondolat, amikor a kulcsok csörgése hatalmas trombitaszóvá erősödve lerombolta Jerikó falait, mint írta valaki az úgynevezett bársonyos forradalomról, Havel neve felemelkedett valahová a világ valósága és az irodalmi legenda közé. Elmondanék erről egy anekdotát, amin jót mulattunk a barátaimmal Ljubljanában, de el is gondolkodtatott a fikció és a valóság közötti különös kapcsolat. 
A nyolcvanas évek közepén, amikor, T.S. Eliot szavaival „nem mennydörgés, hanem kutyaugatás" kíséretében vitte el az ördög a régi világot,  e sírás-rívás, fogcsikorgatás és összeomlás idején írtam egy darabot Godot-ra lesve címmel, Beckett nagy művének, a kozmikus emberi abszurdnak szerény parafrázisát. A szöveg többek között a régi világ embereinek bőrébe próbált belebújni „másnap", a megállíthatatlanul közeledő új körülmények között. A darabban valamelyik titkosszolgálat két megöregedett és megfáradt tagja kuksol egy lakásban, a szemközti házat figyelik, annak ablakát, a lakást, amelyben ott kell lennie valakinek, aki Godot, Godina, Godovsky vagy Godonyi. Körülöttük minden eltűnt, a korábbi világ már nem létezik, a felettesük csak absztrakció, de ők ketten a tehetetlenségtől tovább lendítve folytatják munkájukat. Egykor veszélyes és komoly foglalkozásuk már persze groteszk, kissé nevetséges, kissé szomorú ténykedés, kettejük számára mégis életük s a történelem értelme. A darabot játszani kezdték Jugoszlávia szerte és másutt is, a régi világ közben csakugyan összeomlott, és a darab egyre inkább komédia jelleget öltött, Washingtonban például a rendőrökre kihegyezett gegekkel játszották, a közönség víg hahotája közepette. 
Micsoda meglepetés volt aztán, hogy nem messze Ljubljanától, az engem mindig megihlető, jól ismert Prága szívében megismétlődött darabom alaphelyzete. És Godovsky, vagyis maga a Nagy Godot ebben az esetben nem más volt, mint Václav Havel. A lapok megírták, hogy az egyik Moldva-parti lakóházból a kommunista titkosszolgálat két embere megfigyelés alatt tartotta a házat, amelyben Havel lakott. Naplójukba gondosan bejegyezték távozásait és érkezéseit, leírást adtak a látogatóiról és a barátairól, akikkel eljárt sörözni. Václav Havel, akkor már a Csehszlovák Köztársaság elnöke ugyanis még mindig a régi lakásában lakott, és sörözni is a „saját” sörözőjébe járt. Franc és Jozef, az én szereplőim egyszerre valósággá váltak, és híven teljesítették feladatukat, nem zavartatva a ténytől, hogy megfigyeltjük időközben köztársasági elnök lett. És nem szívesen gondolok arra sem, hogy már akkor ott voltak, amikor Haąek megalapította „A Törvény Keretein Belül Mérsékelten Haladó Pártot”, amikor Hrabal hőse egyként szolgált a brit uralkodónak meg kicsit a náciknak is, hogy ezek túlélték az egész kommunista korszakot, és tulajdonképpen ma is hasonló feladatot látnak el. Nem szívesen gondolom ezt végig, mert még kiderül, hogy igaz az egész.

***
A mai Václav Havelt nehéz irodalmi hősként elképzelni, a drámaíró és színházi ember Havel is lassan eltűnik tudatunkból. Ez már a dicsőítő életrajzok kötelező tartozéka, az irodalom és a színház emberei ebből ismerjük annak a mágikus kornak csodás személyiségét, amikor a színpadi álmok és a finom színházi irónia összefonódott a totális korszak kegyetlen valóságával. Nagy kár volna elfelejteni ezt az izgalmas kort, amikor a leírt valós vagy kitalált anekdotákban Havel volt a közép-európai világértelmezés szellemi középpontja. Végtére is maga állította elő folyamatosan a hasonló helyzeteket. Ő volt a hőse drámáinak és életjátékainak, szerzője, ráadásul esszéisztikus értelmezője a színházi illúziónak éppúgy, mint a társadalmi utópiának. Csekély irodalmi fantáziával is elképzelhetjük, hogyan nőtt ki a dolog a részletből, hogyan jutott olyan messzire az egyes ember sajátos társadalmi kontextusban játszódó történetéből, ennek színházi megvalósításából, hogy elfoglalja a színház „kollektív lelkét”, a közép-európai társadalmak kollektív lelkét, mígnem egyszerűen elfoglalta a történelem színpadát is.
Václav Havelt ma sokan Masaryk-i indíttatású haza bölcsének tekintik, mások a totális társadalom elleni következetes harcosnak, megint mások a „posztkommunizmus lidércnyomása” közepette is toleráns gondolkodónak, ahogy maga nevezi különös korunkat; de azok is megfeledkeznek művészetéről, drámáiról, esszéiről és episztoláiról, akik kölcsönhatásukban látják történelmi tetteit és küldetéseit. A média reflektorainak vakító fénye, az új politikai és kulturális élet megkövetelte éles megvilágítás paradox módon nemcsak Havel írásait és színházát tárta fel, hanem eleven, teljes és megismételhetetlen személyiségét is, aki ezt az irodalmat megteremtette, és azt a mindenkori élő színházi pillanatban az egyéniből kollektív lélekké változtatta. Azt és olyan módon, ahogyan a szerző esszéiben maga is megelőlegezte, valószínűleg nem sejtve soha, hogy olyan dimenziót hódít meg, amilyent a történelmi folyamatban ténylegesen meg is kapott. A lélek és a szellem, amint jóságos óriás képében kiszöknek az irodalmi és a színházi laterna magicából. 
Havel egyidejűleg volt tárgya és aktora a darabjainak éppen úgy, mint az életének. 1981-ből származó írásában nincs semmi véletlen: Az ember az egyedüli állat, amely reflektál önmagára, ez egzisztenciájának és önreflexiójának titka, és mint ilyen egyedül képes arra, hogy azzal a céllal »hagyja el« önmagát, hogy megmutassa azt.”  A színház természeténél, amelynek ezt a gondolatot szentelte, az idézet többet árul el Václav  Havel drámaírói munkásságáról.  Itt nemcsak az a kérdés, vajon mennyi az önéletrajzi elem az egyes figurák, például Ferdinand Vanek esetében, mint ahogy arról sem, vajon Vanek mindazok, mindannyiunk drámai megszemélyesítése, akik Kelet-Európában és a nyitottabb Jugoszláviában is folyton petíciókat írtunk alá. Fontosabb volt, hogy Havel tárgyként és aktorként kezelte, egyszersmind „elhagyta” önmagát, átvette az alkotói distanciát, és teremtővé vált. Az élettapasztalatból és a művészetből, az élet valóságából és a színházi mágiából, a kettőből egyszerre kinőtt valami, ami túllépte a művészi és színházi világfelfogás kereteit. A szabadság princípiuma, amely a másság szabadsága, azaz Havel esetében az irónia, a geg, a párbeszédformák, az abszurd határán lebegő humor szabadsága, mindebből olyasmi fakadt, ami a dolgok természeténél fogva a kiutat kereste a történelem sötét tartományából.  És ez a kiút felderítette a közép-európai kulturális és politikai indíttatás emlékét is, amiről Brodszkíjjal folytatott vitájában beszél Havel. Létrejött, persze nem objektív törvényszerűségek nélkül egy történelmi áramlat, egy szabadelvű áradat, egy vízözön, elöntötte a hatalmas félévszázados építményt, a gátat, és az repedezni kezdett valami sokkal könnyebb tehertől, mint amiből maga épült.

***
Havel színházi és társadalmi életrajza távolról és az általunk megélt, rettentő sebességgel távolodó időbe tekintve szépnek és csodaszerűnek látszik. Betegség, börtön, fizikai munka, kisebb-nagyobb zaklatások, szüntelen megfigyelés, a barátok elmaradása, a hozzátartozókra gyakorolt nyomás: minden, amit érette meg kellett élnie a saját bőrén és a saját egyetlen egy életében, elmozdul tőle, a szép történettől. Sőt úgy látszik, hogy e rút terhek, ezek a próbatételek csak azt szolgálták, hogy annál tisztább legyen az elnyomott népet felszabadító bátor egyénről és az ő szellemi felemelkedéséről szóló tanítás. És ez az államférfiak és zsurnaliszták által szüntelen idézett tanulság veszélyes képmutatás felé vezet.
Ezért Václav  Havel, drámái és a szellem szabadságáért való kiállása esetében sohasem szabad megfeledkeznünk a korszak kontextusáról, amelyből vétetett, és amin túllépett. Ha távoli és nehezen érthető számunkra a cseh kontextus, körülötte a biztonságos drótkerítésekkel és aknamezőkkel, ezeken keresztül utaztunk be annak idején ebbe a számunkra annyira közeli országba, akkor próbáljuk megérteni azt a hazai, a szlovén kontextus segítségével. Lássunk egy egyszerű példát. Amikor a ljubljanai Nemzeti Színházban 1969-ben bemutatták Leirat című darabját, valamennyien a prágai tavasz hívei voltunk, és az elnyomott csehekhez képest leírhatatlanul szabadabbnak éreztük magunkat. Az akkori szlovén kultúra alfája és omegája, a nomenklatúra csúcsán trónoló Josip Vidmar kritikája azonban szemléletesen rámutatott a jugoszláviai szellemi állapotok nyomorúságára. „Mindegyikünket eltölt a keserű együttérzés Havel hazája iránt, amit emlékezetünkbe idéz ez a darab – írja Vidmar, majd szimpátiáját is kinyilvánítja az elnyomott szerző iránt –, ennek ellenére – írja –, a darabban nem fedezhetők fel mélyebb értékek".  Vidmar szerint a mű „annak a társadalmi jelenségnek a szatírája akar lenni, amit bürokratikus rendőri maffia névvel illethetünk..., amelynek láthatóan kényelmes életteret kínálnak a fiatal szocialista államalakulatok... Ezek mechanizmusa és felépítése azonban nem teszi lehetővé az ilyen egyszerű szimbólumokkal való meggyőző karikírozást..." A továbbiakban kritikusunk ír a "szórakoztatásról, a felületességről, a perzselő és felkavaró humor valamint az eredetiség hiányáról..." Vagyis Vidmar kritikája lehúzta Havel Leiratát a színrevitellel egyetemben. 
Semmiség, mondanánk ma, hát aztán? Havel darabjairól ennél elutasítóbb kritikákat is írtak Szlovéniában ugyanakkor és később is, meg elragadtatott és leleményes dicshimnuszokat. Vidmar kritikája egy lehetne a sok közül, habár a központi lapban jelent meg, a kritikus ismert Goethe-i és Moli?re-i kritériumaival, amelyeken fiatal írók akkoriban jókat nevettünk. Valami másról van szó, és ezért foglalkozom itt vele, arról tudniillik, amit Václav  Havel mond az „itt és most" létrejövő „egzisztenciális kapcsolatból" kiinduló „színház társadalmi jellegéről". „A színházi előadás" Havel 1981-ból származó feljegyzése szerint „ezzel az egzisztenciális kapcsolattal az előadás alkotórészét képező visszhangja által keményen belefonódik a saját korába (nem lehet később érteni, mint mondjuk, a regényt vagy a képet)...,  így van lehorgonyozva a színház is tágabb értelemben a maga aktuális jelenlétével a társadalom életébe..."    És itt, az említett kritika esetében pontosan arról a tágabb és mélyebb társadalmiságról van szó, amely túlárad a Havel által említett egyszeri esemény keretein. Josip Vidmar ugyanis Havel darabjának és társadalmi kontextusának kritikai értelmezésére tett kísérletével a tulajdon helyzetét és a szlovén képmutatás autentikus kontextusát, pontosabban a szocializmus szlovén és jugoszláv liberális formájának természetét tárta fel. A „bürokratikus rendőrmaffia” ugyanis akkoriban teljes lendülettel dolgozott abban a Jugoszláviában, ahol Vidmar kritikája megszületett. Ma már tudjuk, hogy írókollégájáról, Edvard Kocbekról nyolcezer oldalas dossziét raktak össze. Josip Vidmar pontosan tudta, mi történik Edvard Kocbekkal, egykori partizánbajtársával, a nagy európai költővel. A Kocbek-ügyön rendőrök és bürokraták nem kisebb csapata dolgozott, mint Václav Havel esetén. „Az erőszak, a megfélemlítés és a hazugság legprimitívebb elveire támaszkodó új társadalmi formációk fenyegetése”, ahogy a kritikus helyesen jellemzi a totális társadalmat Havel Leiratával kapcsolatban, valahol másutt marad, de láthatóan ott sem képesek művészi feldolgozására. Havel darabja tehát legalábbis ebben az esetben és a szlovén kontextusban is annak a társadalmiságnak a szerepét töltötte be, amit a színház testesít meg minden pillanatban, közvetett módon feltárva Szlovéniában is egy teljesen emberi és társadalmi képmutatás „kollektív szellemét”.

***
Václav Havelt és írásait sem szemlélni, sem megérteni nem lehet életének kontextusa, színházi írásai nélkül, és a nem feledhető korszakon kívül. A menetelés a díszszázad előtt a vörös szőnyegen, elnöki pohárköszöntői és politikai memorandumai mind semmi Havel emberi bátorsága és az őt ért mizériák mellett, a kitartás és a megingás, az öröm és a bánat mellett, ami szelíden ironikus módon sugárzik a darabjaiból, mindenkori színházi pillanataiból, továbbá kulturális, politikai esszéiből. Tudom, hogy sok irodalmi és színházi barátom ma is örökre azokban a megismételhetetlen pillanatokban szeretnék látni őt, amikor szövegeivel és személyiségével a szabadelvűség, az alkotóerő és a humor megismételhetetlen mágiáját hozta el korunkba, és tudom, ma mindenki tudja, hogy Havel a drámáival együtt olyasvalamit jelent, ami letűnt a kommunizmussal, ami tempi passati. Azt hiszem, nagy hiba ezt gondolni. Havel hőseinek kontextusa a totális társadalom kontextusa, éppen annyira autentikus, mint Shakespeare tébolyodott királyainak a tekintélyért és a hatalomért vívott harca a feudalizmus korában, vagy Moli?re cselszövőinek kontextusa az abszolutisztikus királyi udvarban. Távol álljon tőlem, hogy művészetét a másik kettővel vessem össze, de talán nem nehéz észrevenni Havel kisembereit, akik megpróbálnak másokat elnyomni, megpróbálnak felkapaszkodni, vagy csak megőrizni a méltóságukat abban a társadalomban, amely könyörtelenül megbélyegzi és korlátozza őket. 
Ha meg akarjuk érteni Václav Havelt és drámáit valamint esszéit, ez annak a különleges kornak a megértését is jelenti, amelyben a művek megszülettek. És nemcsak azért, mert ez a totális rendszer kora volt, amit elsodort a demokrácia hulláma. Minden rendszer képét vagy inkább a társadalmi együttélés módozatait emberek alkotják, még ha akaratuk ellenére élnek is benne. Ez volt az a kor, amikor az ember jó és rossz értelemben sokkal inkább kimutatta elképesztő természetét, mint »normális« körülmények között. És Havel darabjai erről a természetről szólnak. Az emberi természet jól megírt darabjai, érzékeny tanúságtételek a különleges korról, amelyben éltünk. Nem nehéz meglátni a nem csupán a „szocialista realizmus ellenességben" vagy a „társadalomkritikában" megnyilvánuló többletet. Az emberi egyszerűség mágikus fénye világítja be ezt a többletet, amely megkülönbözteti a darabokat és szerzőjüket koruk átlagától. Azt, aki a Lutheréval azonos megingathatatlan erővel, csak sokkal halkabban és szerényebben képes kimondani: „Itt állok.” És ezek a szavak Havel drámáiban, sőt talán az életében sem csak szembenállást jelentenek, hanem az emberi félelem és bátorság teljes kiterjedését, a merészség és a tétovázás, a lázadás és a túlélési ösztön, a különleges leleményesség, a nevetés és a bánat teljességét az abszurd, az egységesítésre és alávetésre törekvő, újra meg újra erőszakos világ közepette. És e darabok mágikus fénye persze a szerző személyiségéből, egyszerű emberi igazságából, bonyolult intellektuális és autentikus művészi tanúságtételéből árad szét.

             GÁLLOS ORSOLYA FORDÍTÁSA



Lettre, 87. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu