Géczi János
Napi ima
 

(JERUZSÁLEM) – Stendhal hívőjeként és hűséges követőként járom a városok városát, bár kereshetném a könyvek könyvét, a királyok királyát, de nem teszem, hanem Jeruzsálemben kutatom a versek versének nyomát  Így jutok el, ha nem is a rózsák rózsájához, hanem ahhoz az egyhez, amely az ágvégen kinyílóban van, kárminvörösen és illatozva. Őszidőben, a ligetes hegyen, ahol a virágnyíláson kívül minden elfeledhető, ahol nem ér utol semmi hír az alant elterülő, lomha városról, a súlyos könyvről, a jövőbe látó királyról, az univerzumot kimondani képes versről. Itt elég a létezésem számára ez az egyetlen, amúgy satnyának mutatkozó, lombját elvesztett bokorrózsa magányos, ég felé emelt bimbós virága. Jeruzsálem rozáriumában sárgán parázslik, s szemem előtt lilás-rózsaszínes szegélyű lángba borul a park egyedüli rózsája.
Az infernális élményt nyújtó, hitványságokban bővelkedő nagyvárosból menekülök Izrael állam parlamentje, a Knesszet előtti, a hegyoldalon létesített rózsakertbe. Tassót, Shakespeare-t, Miltont, Gogolt, Eliotot, Borgest, Bulgakovot, Márait követem, amikor a rózsát figyelem.  Egyikük a szerelem, a másik a levelet elborító penész, a harmadik az a rózsaillatú pomádé (amelyet Gogol ken a főhőse fejebúbján ágaskodó hajtincsre, álljon az az égnek), a negyedik pedig annak a bolyongó alaknak a szorongásáról tudósít, aki tudja, tévelygése helyszínéről nem nyílik kijárat a rózsakertbe, de azt is, hogy ez az elérhetetlen hortus ugyanolyan áttekinthetetlen, mint a rózsavirág szirmainak útvesztője. S a rózsákról jutok ismerethez az ötödik révén is, ő a kedves mesterek fejedelme, Borges, ki Milton kapcsán a feledés mohó kezéből kitépett, az érzékelt illat leírása révén megnevezett, verse révén láthatóvá tett, megjelenített. Ekként az örökké élő rózsákra összpontosítom figyelmemet, bár nem feledhetem ebben az érzéki tobzódásban sem, hogy éppen az emlegetett szövegszerzőknek Jeruzsálemről is lenne mondanivalójuk.
Végül is érdektelen, hogy Jeruzsálem Máté szerint a próféták megkövezésének és megölésének a színtere. Abélard a béke helyszínének tudja. Hildegard von Bingen nyomán a település a jóság házaként ismerhető. A Korán Éjszakai szúrája szerint az a pont, ahonnan éjszakai utazására indul Mohamed, azaz kapocs a föld és a menny között. Tasso elgondolásának mintája nyomán az erény otthona. Ibn Battúta útibeszámolójában a harmadik, Mekka és Medina után következő szent hely. Lamartine szerint a költészet városa. Selma Lagerlöf a lakóit mindenkor leöldöső élőhelynek állítja. Bulgakov sohasem létezőnek. Vörösmarty és Katona József a nemzet szimbólumának. És az is mindegy most, hogy Babitsnál – szemben a szellemnek otthont adó Athénnel – Jeruzsálem a lélek otthona. Márai Sándor vélekedése szerint pedig olyan emberiségemlékkel telítődött hely, ahol nem jut igazi tér az élők számára. Most az sem számít, hogy a cionizmus, a zsidóság szentföldi visszatérése gondolatának valódi feltalálója a protestantizmus. Nem közismert tény, hogy a cionizmust teológiai megfontolásból az angol puritanizmus javallja a világ népei számára: az okfejtés szerint Jézus második eljövetele előtt a zsidóság visszatér a Szentföldre, s éppenséggel Jeruzsálemben a zsidóság is elfogadja Jézus messiási voltát, majd keresztény hitre tér. A cionizmus – s ennek minden politikai következménye ? ezáltal a keresztény akarat beteljesítője. Mindegy, hogy Jeruzsálemet a múlt vagy a jövő bizonyságának látjuk, nekem nincs más választásom, mint kimenekülni belőle.  Elhagyni bosszantó, sok nyelven zajló locsogását, a vak tolakodást, a bizonyítékoknak mondott emlékhelyek kiárusítását.  Minthogy megkérdőjelezte bennem mindazt, amit magamban európai érdemként tartok becsben, a város múltja elvesztette a hitelességét. S a rózsa vörösen izzó mágnesétől vonzva öles léptekkel hátrálok ki belőle. Érzem magamon a város felháborodott káromlását, hátamon az átok terhével iparkodom oda, ahonnan nem látható sem Salamon városának gazdagsága, sem az egymással torzsalkodó keresztények Szent keresztjének helye, sem Burak, az éjszakai utazásban szerephez jutó, Mohamedet hátán szállító ló istállója, sem a lengyel zsidók gyülekezeti háza, sem pedig az egyetem modern épülete. A legistentelenebb helyre vágyom, ahol piknikezni szokás, mókust bámulni és klottgatyás apróangyalként a lombok alá húzódva, ágaskodó pöccsel ölelkezni, még ha az a Knesszet Hagedolah, a Nagytanács törvényhozó épületének közelében húzódik is, ámbár megnyugtató, hogy nem alatta, hanem felette, a magasba emelkedő domboldalon terül el.
Stendhal naplójának követőjeként a kis kötetbe zárt szöveget sorról sorra megszívlelve, fejezetről fejezetre lépve jártam be egykor Firenzét, Rómát, szinte a teljes Itáliát és mostanság Jeruzsálemet. Éppen Stendhal láb- és kéznyomát elhagyva, szabadon haladva tudom, hogy mindezt turistaként cselekedtem meg egykor és gyakorolom azóta is. Stendhal szürke porköpenye borul rám, képletesen értendő ez a köpönyeg, mert akkor is strapát bíró nadrágban, trikóban és kényelmes félcipőben kaptatok a lejtőkön, amikor várost nézek, akkor is, amikor a város kultúráját olvasom, amikor pisztáciafagylaltot falok éjszaka, avagy latolgatom a kényelmetlen lépcsősort két oldalról szegélyező kis boltok valamelyikében a veretes rézedények súlyát. A touriste szót Stendhal alkotja, s ez a kifejezés, mint a pohos, de a szabályzat értelmében kizárólag karcsúként mutatkozható katonatiszt derekát a halcsont, kalodájába zár. Elegem van a turistáskodásból. Nincs szempontom, amelynek alapján bennem Jeruzsálem egységet alkotna. Nem találom magamban, sem máshol azt a nosztalgiát, amelyben ne csúszna át valamelyik keresztény-nyugati identitás olvasata a zsidóba, majd pedig a moszlimba, hogy aztán szégyent vallva, alattomos szelídséggel visszahátráljon, felsülését be nem vallva tündököljön, s immár mint valamelyik diaszpóra üdvözülésvágyát képviselő nézet, grúzként, unitáriusként, netán vallástalan zsidóként, keresztényként, esetleg hindiként, avagy éppen Byron romantikájától átitatottan jelenjék meg, hogy hamarosan ismét mássá váljon, újabb rémítő alakváltáson essen át. Torkig vagyok a látnivalókkal. Meg attól is, hogy tudom, ezt a csömört, ezt a romlotthús-szerű városdarabokkal torkig tömöttséget, a belülről feszítő telítettséget – a torkig vagyunk a látnivalókkal – lemondó kijelentést már mások is feljegyezték titkos naplójukban. Turistáskodástól megviselt ruházatban bandukolok a rózsakertben. Nem vagyok hajlandó, én, a leletek és források bőségétől elkápráztatott rózsa- és rózsajelkép-kutató arról sem tudomást venni, hogy a rózsakert mindegyik mediterráneumi eredetű civilizációban a paradicsomi állapotok gyönyörűséges jelzője. A turistáskodás most arra figyelmeztet, hogy van testem.
A város a vele való találkozás első pillanatában, sátoros ünnepen mutatja meg nekem terhes természetét. Alkalmi helyeken – erkélyen, villamosmegállóban, sétálóutca fái alatt, üzletek portálja előtt s a város különös szagú zugaiban ? állítanak fel a hithűek maguknak pálmával, citrussal, mirtusszal és szomorúfűzzel ellátott szállóhelyet, hogy abban ünnepeljék a termés begyűjtését, és emlékezzenek a pusztai vándorlásra. Ezek a sátrak másnap, a reggeli forgatagban módfelett kietlennek tűnnek. Egyszerre nem értem, miért ebben a Jeruzsálemben keresem azt, amit a zsidók Jerusalemnek, a rómaiak Hadrianus idején Aelia Capitolinának, a keresztények Jeruzsálemnek, az arabok – éppenséggel a hetedik századtól ? Bet el-Mukkadasnak vagy al-Kudsznak neveznek, miért nem máshol. Annyi egyéb Jeruzsálem akad még ugyanis a világon. A saját lakóvárosomban is található egy, ahol a várból kitiltott protestánsok húzták fel a maguk vári szándékkal való ellenszegülést jelző lakónegyedüket. De számtalan ilyen névvel illetett pont van Moszkvában, Párizsban, Londonban, Rotterdamban, Granadában, Vilniusban, az etiópiai Lalibában, s Új Jeruzsálemek találhatóak szerte Erdélyben, Lombardiában, Amerikában és Ausztráliában. Ezekben az emlékezetet ébren tartó Jeruzsálemekben egyképűbb a látvány és az annak nyomán ébredő érzet s képzet, mint itt. Emitt a történelem végét jelentő isteni megjelenést ígéri, amott a Megváltó elutasításáért meggyűlölt zsidóságot, hol a mennyei valóságot, hol pedig a megsiratott múltat, máshol pedig a néven túl meg nem tapasztalható semmit. Ez a magába süppedő, földdarabja felszínére kényelmesen elömlő Jeruzsálem azonban más. Építészetileg talán pontosan leírható a város, s valószínűleg a vallások szempontjaiból is, de ezek izgatnak legkevésbé. Fontosabbnak tűnik a szefárd madrigál, a Templom-tekercs, a büdösség annál, mint ami utóbb bekövetkezik: a hithűek, a zarándokok és a hitetlenek képviseletének a transzcendenciákban rejtező életveszélye. Amikor az eredeti izgalom láza elpárolog, közömbössé válok. A sátoros ünnep nem ünnepem, rituálisan nem passzolok hozzá.
A kertben napi imáját önfeledten végzi egy sáska. Borges verséből is ide kerülhetett volna, olyan áhítatosan billegteti a fejét, s olvassa a legszebb versként a sárga rózsát. Hirtelenjében nem tudom, hogy lefényképezhetem-e, létezhet-e róla képmásolat, nem illetlen-e a szándékom? Nem vagyok vezér, hogy mindent megengedjek magamnak, sem zarándok, aki elfogadott elvrendszer hadrendje szerint teszi a dolgát, s már kíváncsi turista sem, aki pihenés gyanánt gyanútlanul szemelget a benyomások között, hogy végül egységes emlékké formázza azokat. A Shakespeare VI. Henrikjében foglaltak szerint sem az égi városban tartózkodom, hanem a konkrét idő és a valódi tér elejtett foglya vagyok, aki így sem hajlandó az egyetlen értelem igájába fogni magát. Ez a Jeruzsálem eltaszít az utópiáktól, az eltérő mentalitásoktól, a kultúráktól. A város, mind nagyságában, mind nyomorúságában lelkesen nélkülözi a civilizációs kellékeket, hát sem szeretetet, sem megértést nem kap tőlem. Ami a városfalakon belül van, az lerongyolt, ócska, szutykos, torzszülött és kicsinyes, s abban is, ahogy a városfallal befoglalt, egybepréselt, s bévül nagy szorgalommal kifosztott építmények nem hajlandók egységet alkotni, így hát jelentésükben is kuszák. Dilemmát okoz, hogy a város hol sok alakban és sok tartalommal megjelenő allegória, hol pedig való történelem; hol a sokféle büntetés része, hol a változatos jutalmaké; hol az Örökkévaló gazemberségét tanúsítja, hol pedig áldásosztó szerepét. Az, hogy ugyanaz az épület zsidó szemmel vizsgálva nemzeti-történelmi emlék, keresztény érzékszervvel tekintve a transzcendens értelem üdvtörténeti dobogója. Az, hogy ugyanaz az egykor tetemet hordozó kőlap a nemzetárulás bizonyítéka, máskor a prófécia beteljesülésének bizonysága, harmadszor pedig zarándokok érintése, csókjai eredményeként komoly csiszolatos felületű tárgy. Az, hogy ugyanaz a város hol a Messiás eljövetelének, hol visszatérésének a színhelye, hol a múlt, hol a jövő konok képviselője, hol pedig a próféták egyike életének alkalmi díszlete. Az, hogy bármelyik nézet elvetésének emberellenes következményei születnek. Az, hogy egyszerre válhat bonyolult szimbolikába vontan alkotórészévé az evangéliumnak, legendának, homíliának, himnusznak, s ott van az útleírásban, szólásmondásban, mesében, sequentiában, gházelban, szúrában, hadisz-történetben, eposzban, regényben, becsmérlő gúnyiratban, zsoltárban, szelichában, hozsannában és egyebekben. Az, ahogy nem vesz egymásról tudomást a gyanakvó lutheránus és az ideges katolikus, a lenéző örmény és a féltékeny etióp, az egykedvű református és a megbotránkozó metodista, a vallási szenvedélytől átitatott ukrán és a mindenki elől kitérő szefárd zsidó, de ha a piacon találkozik, lebonyolítja csereüzletét. Itt minden városdarab gyűlöl önmagán kívül mindent, itt mindenki utálkozik egymástól, s éppen ezért bármely pillanatban hazudni és becsmérelni kész. Ez a város minden tapasztalatomat elnyeli és magáévá emészti. Ezt a várost, mint száraz afrikkal a tollas galambbőrt, kitömi a múltja.
S a város mindezek ellenére tökéletes város. Hiszen pontosan leképezi az emberi nemet.
A felismeréstől a mellkasomon kívül dobog, s talán fejtetejére is áll a szívem. Éppen olyanná formálódik, mint az előttem meredő, imádkozó sáska által átölelt, bimbós rózsavirág. A jelenben élőktől idegenkedő város miatt tölt el a harag, s az emiatti fölháborodás fordít vissza és vissza a domboldal kis öblében nevelődött, magasságba ágaskodó rózsabokorig. Tearózsa, s éppen a Peace, dünnyögöm, látom, tavasszal jó kertész metszette, három-négy szem magasságából törtek elő az idei hajtások. S az erős illatú virág, bár légszennyeződéstől vagy permetlétől származó pöttyök tarkítják, színe naptól fakult ugyan, de citromsárga, pirosas szegélyű, kevés szirmos. Az egyik legismertebb rózsaváltozat, amelyben az ázsiai és európai rózsafajok legjobb illat- és színöröksége harmonikusan keveredik. Az a neve, mert senki nem adott újabbat neki, amit a nemesítőjétől kapott.
 



Lettre, 87. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu