José María Ridao
Spanyolország, az alvajáró ország
(szélmalomharcok)

Majd ha a világgazdaságot sújtó nagy visszaesés romboló hatása már csak történelemkönyvekben megörökített rossz emlék lesz, könnyen elképzelhető, hogy akik nem élték át, nem értik majd, hogy 2008. július 9-én miért szerepelt a spanyol napilapok címoldalán, hogy az éppen soros miniszterelnök, Rodríguez Zapatero első ízben ejtette ki a száján, hogy válság van, egy évvel azután, hogy a Lehmann Brothers csődöt jelentett be, ami a neoliberális utópia hirtelen végét is jelentette egyszersmind. Az egyéves késést bizonyára Spanyolország viharos történelmének, az örökös lemaradásnak, az elszigeteltségének tulajdonítják majd, amihez az idők folyamán már hozzászokhattunk, meg talán az inkvizíción vagy az egymást váltogató korrupt és önkényes rezsimeken edződött országban bevett politikai és intellektuális szokásoknak. Bármelyik korszakra visszatekintve, és idővel ez a mostani sem lesz kivétel, mérhetetlen ellenállásba ütközik annak elismerése, hogy a hosszan tartó, végzetes következményekkel járó hibák könnyelműségből fakadnak. Márpedig ez a hiba az volt, könnyelműség eredménye, még akkor is, ha ezt a könnyelműséget csak annak a feszült politikai helyzetnek az összefüggésében lehet megérteni, melyet Spanyolország 1993-tól kezdődően és a rákövetkező évtized folyamán élt meg, amely mérhetetlen rombolást okozott a demokratikus rendszerében, és ez az egész egybeesett a legnagyobb gazdasági válsággal, amit a világ 1929 óta után átélt.
Zapatero babonából nem nevezte nevén a válságot, abban bízott, hogy magától is megoldódik, mielőtt a kormánya intézkedni kezdene. Jóllehet a két miniszterelnöki magatartás eltérő súllyal nyom a latban, mégis azonos mintát követ: az előző miniszterelnök, José María Aznar mindaddig titokban tartotta a 2004. március 11-i dzsihádista merénylet valódi elkövetőinek nevét, amíg le nem zajlottak a három nap múlva esedékes parlamenti választások. Mindkét esetben függetleníteni akarták a diskurzust a valóságtól, elszakítani a szavakat attól, amire vonatkoznak, mindattól, ami kontrasztként szolgálhat, megerősítheti vagy cáfolhatja őket. A két kormányfőnek a hatalomgyakorlásról kialakított felfogása értelmében az országot hipnotizálni kellett, ily módon  a vita nem ugyanazoknak az tényeknek az eltérő értelmezéséről folyhat, hanem vitathatják magukat a tényeket. Aki kormányon van, nem vesz tudomást róluk, aki meg ellenzékben, az folyton azokon lovagol. 
Túl azon, hogy mindez elindított egy egymást kifárasztó, vég nélküli folyamatot, amiből a spanyol állampolgároknak az  egyre visszataszítóbbá váló politikai légkörben szép lassan elegük lett, a folytonos polemizálásból akörül, hogy mi van meg mi nincs, hogy mit lehet látni meg mit nem látni, és mindeközben Aznar és Zapatero kormánya képtelen volt elérni, hogy a demokratikus politikai vitatkozás tárgya az legyen, ami ténylegesen a feladata volna, hogy ésszerű alternatívákat kínáljon a mindegyre sürgetőbb kérdésre, hogy mit is kellene tenni. 1993-tól mostanáig a fülsiketítő politikai csatározás volt a spanyol valóság legláthatóbb arca; a másik, a szerényebbik, ugyanokkor a rászakadt sötét jövő szempontjából a legmeghatározóbb, hogy a Franco-diktatúra vége óta megvalósult nagy modernizációs törekvéseknek, melyek a demokratikus intézményi keret megteremtésétől az iparnak a gazdaság további fejlődése szempontjából döntő jelentőségű átalakításáig sem megfelelője, sem folytatása nem volt a háromszor négy esztendő alatt. Aznar függetlenítette a diskurzust a valóságtól, a szavak már nem vonatkoztak semmire, amivel kontrasztként szembesíteni lehetett volna őket, azt bizonygatta, hogy kiemelte Spanyolországot a történelem félreeső szegletéből, holott valójában nem tett semmi mást, csak készíttetett magáról egy halom fényképet, és tömte a pénzt a sosem látott méretűvé duzzasztott ingatlanbizniszbe. Zapatero a maga részéről megelégedett azzal, hogy jobbára inkább populista, semmint szociáldemokrata intézkedéseinek finanszírozására használja az ingatlanbizniszt, és közben szintén egy csomó fényképet csináltatott magáról. Hogy minél jobban elhatárolja magát Aznartól, azt tűzte ki célul, hogy Spanyolország világméretekben is mintául szolgáljon majd a baloldal számára, és a legnemesebb eszmék élharcosa legyen.

A politika és a sajtó
Aznar és Zapatero Spanyolországról szőtt, a valóságtól elrugaszkodott grandiózus ábrándjairól hamar kiderült volna, hogy valójában merő propaganda az egész, amit csak egy olyan országgal lehet valóságként elfogadtatni, amelyet előtte hipnotizáltak, ha a politika mellett nem tért volna le arról az útról, amelyen járnia kellett volna, a demokratikus rendszer egy másik nélkülözhetetlen szereplője: a sajtó. A rádió, a sajtó, a tévé által hangoztatott üzenetek tartalma, de elsősorban az iránya fontosabb lett a pártvezetők szemében, mint a parlamentben felhozott érvek ereje. A valódi politikai küzdelmek nem a csüggesztően szegényes intézményes viták folyamán zajlottak, hanem ezeket követően, amikor a különböző parlamenti csoportok szóvivői és képviselői elkezdték becserkészni az újságírókat, hogy meggyőzzék őket arról, mit is láttak és hallottak voltképpen, és miképpen is volna helyes és célszerű azt értelmezniük és tolmácsolniuk. Olyan jelenségről van itt szó, ami nem Aznarral és Zapateróval kezdődött, de velük és az ő kormányzásuk alatt öltött olyan méreteket, hogy ha megvonjuk a mérleget, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy ez vezetett el Spanyolországban a politika és a sajtó diszkreditálódásához, a kettő teljesen összemosódott, egyetlen diskurzussá vált, jelszavak szakadatlan sulykolása mindkét oldalról, mindenki hajtogatta a magáét minden kontroll nélkül. 
 A Spanyolországban a politika és a sajtó között kialakult összefonódást próbálták már a kormányok és a médiabirodalmak viszonyával magyarázni. Állítólag mindkettő hasonló ambíciók áldozata, olyan ambícióké, amelyek a gazdasági fellendülés éveiben az ország többi vállalkozását is mozgatták, és ugyanazoknak a nehézségekkel találják magukat szemben most, amikor elérkezett az ábrándozásból való felébredés pillanata.  Ez nem felel meg a valóságnak – legalább is ez nem a teljes igazság. A sajtó hitelvesztése nem annyira arra vezethető vissza, hogy a sajtóvállalatok az egymást követő kormányoknál mit és hogyan véltek a saját jól felfogott érdekükben állónak, bár ha most visszatekintünk, úgy látszik, hogy merőben ideológiai jellegű szempontokhoz igazodtak, a presztízsveszteség mégis inkább azzal magyarázható, hogy az újságírók és a szerkesztőségek hivatásuk szerves részének tekintették, hogy szolgai módon félve tiszteljék, és tiszteletben tartsák adatközlő forrásaik minden szavát, azaz hogy kritikátlanul viszonyuljanak hozzájuk. Ez a szolgai függőséghez vezető mechanizmus elég szimpla, nincs benne semmi gyökeresen új, ez visszatérő, jellegzetes patologikus tünet. Az adatközlő forrás egy miniszter, egy magasrangú igazságügyi tisztviselő vagy egy vezető hivatalnok, akinek van hozzáférése bizalmas információkhoz, és ezeket szívességből továbbadja, amihez egy újságírót vesz igénybe. Emez ezeket köszönettel fogadja, átveszi, előmozdítja vele a szakmai előmenetelét. Ezt aztán azzal hálálja meg, hogy az adatközlőjét kedvező újságírói bánásmódban részelteti. Azt mondja, amit mondania előnyös, elhallgatja, amit tanácsos elhallgatnia, kikel az ellen, ami ellen éppen ajánlatos küzdeni. Így veti meg az alapjait annak a kölcsönös szívességek alkotta végtelen spirális láncolatnak, amely végül egyaránt fogva tartja az adatközlőket és az újságírókat. Akik belemennek ebbe a játékba a politikusok és az újságírók közül, azok osztoznak a koncon, akik nem hajlandók ebben résztvenni, azok ki vannak téve a többiek rosszindulatú célzásainak, aljas rágalmainak, rosszhiszemű feltételezéseinek, hogy milyen hátsó szándékoktól vezettetve teszik, amit tesznek, mondják azt, amit mondanak. Nem azért, mert őszintén hisznek benne, hanem mert különböző ellenérzések vagy leküzdetlen frusztrációk mozgatják őket. 
 Az elmúlt években Spanyolországban a politika és a sajtó között  kialakult torz mechanizmus azt bizonyítja, hogy a populizmus és a szenzációhajhászás ugyanannak a dolognak két különböző téren megfigyelhető megjelenési formája. Sőt: olyan megjelenési formákról van szó, amelyek egymás nélkül igazán ki sem tudnak alakulni, és amelyek, ha egybe esnek, aláássák a demokrácia rendszerét. A szenzációhajhász média által sugallt valóság olyan intézkedéseket követel meg, amelyeket a populizmus inspirál, ennek meg a maga részéről szüksége van a szenzációhajhászásra ahhoz, hogy elfedje a saját kondícióit, és egy így megy tovább a végtelenségig. Ennek az ördögi körnek az áttörésére egyetlen eszköz volna: a kritika. De a kritikának nincs helye egy olyan hipnotizált országban, amilyenné Spanyolország vált – ahol szemlátomást sokkal fontosabb a mieink dicsőítése és az ellenfeleink befeketítése, mint hogy a jelenlegi történésekre és ezek okaira keressenek választ. A világot az 1929-esnél is komolyabb válság sújtja, a nemzetközi helyzet egyre labilisabb, a spanyol intézményrendszer ingatag lábakon áll, de a politika meg a sajtó továbbra is dicshimnuszokat zeng és tomboló sikerekről áradozik, miközben süketen és vakon megy előre a semmi fölé függesztett gerendán, akár a holdkórosok. 

Ideológiai kérdések napirenden tartása
Burkolt, ám vitathatatlan a párhuzam a José María Aznar által a nyolcesztendős kormányzás alatt mindvégig hangoztatott „komplexusmentes jobboldal” és a maga idejében Zapatero által hirdetett „valódi baloldal” között. Mindketten világosan értésünkre akarták adni, hogy Adolfo Suárez illetve Felipe González kormányfőtől eltérően ők tántoríthatatlanul végigviszik politikai programjukat. Aznar víziója szerint az ország megérett rá, hogy a jobboldal ne kényszerüljön a konzervativizmus vagy a centrizmus bátortalan címkéje mögé rejtőzni. Zapatero szerint a spanyol demokrácia elég utat bejárt már ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra szembenézzen a Franco-diktatúra vége óta elnapolt problémákkal. Bár két eltérő úton, de mindketten egyforma következtetésre jutottak: a konszenzus ideje hasznos lehetett a demokratikus rendszer megteremtésére, ám miután már szilárd lábakon áll, a választásokon győztes pártoknak nemcsak joguk, de kötelességük is megszorítások nélkül, maximálisan végigvinni a programot, amiért megválasztották őket. 
Amikor Aznar ebben a meggyőződésben kormányzott, egy jobboldali pozícióbol provokált ki egy olyan fordulatot Spanyolország demokratikus rendszerében, amit Zapatero baloldali pozícióból csak tovább erősített. Az 1996-os választások óta, amit Aznar Néppártja nyert meg, az egymást követő kormányok mindmáig, Nariano Rajoyét is beleértve, mindmáig nem voltak hajlandók olyan ügyekkel érdemben foglalkozni, amelyek a társadalmi együttélés számára valóban fontosak, ehelyett megmaradtak a többségi elv mechanikus alkalmazásánál. Adolfo Suárez és Felipe González nem ezt tették, előbbi azért nem, mert sosem volt elég nagy a parlamenti frakciója ahhoz, hogy ne legyen szüksége koalíciós szövetségesre a kormányzáshoz, a másik azért nem, mert bár kellő többséggel rendelkezett, elég intelligens volt ahhoz, hogy ne akarja figyelmen kívül hagyni a kisebbségek és a nem rá szavazók érdekeit.   

  A „szocialista úthenger” kifejezés inkább az Adolfo Suárez Demokratikus Centrum Uniójának romjain felkapaszkodott jobboldal szlogenje volt, semmint a valóságnak megfelelő képlet. Felipe González kormánya a képviselők csaknem kétharmadának támogatását élvezte, bármilyen törvényt elfogadtathatott volna, szinte egyeduralkodóként nevezhette volna ki az összes állami szerv vezetőjét, az alig négy esztendővel azelőtt életbe lépett demokratikus intézmények közül kedvére eltéríthetett volna annyit, amennyit csak akart. Mégsem ezt tette, hanem olyan fontosabb dolgokkal foglalkozott, mint az ipar modernizálása, a fegyveres erők reformja, a külpolitika tervszerű átalakítása, vagy bizonyos szolgáltatások kiterjesztése, mint az oktatás és az egészségügy, tehát az általános érdeket képviselő feladatokat helyezte előtérbe a pártérdekek helyett. Felipe González elképzelése nem az volt, hogy a többségre alapozva mechanikusan addig vigye a választási programját, ameddig csak lehet, hanem inkább úgy haladt felé, hogy vezető szerepét gyakorolva igyekezett elkerülni az országon belül a politikai, társadalmi vagy területi szakadást. A választásokat – ahogy akkoriban mondták – középen nyerték meg.
Az 1993-as választási vereséget követően, melyben magától értetődőnek tekintették a Néppárt győzelmét, ami végül nem következett be, Aznar lemondott a középről, és Karl Rove stratégiáját alkalmazta, ugyanazt, amit fehérházi pályafutása alatt George W. Bush is. Rove szerint a választási győzelemhez az kell, hogy a saját szavazóinkat teljes körben mozgósítsuk, az ellenfelünk választótáborát pedig tántorítsuk el a szavazástól. Aznarnak nem volt nehéz dolga: a terrorizmus kapóra jött neki, jobban, mint bármi más, hogy megossza az állampolgárokat, így lettek aztán méltók és méltatlanok, bátrak és gyávák, áldozatok és hóhérok. Aznar és a Néppárt kikiáltotta magát a terrorizmusellenes politika letéteményesének, a szabadság és a demokrácia védőbástyájának, a többi politikai erőt pedig a lagymatagság vidékére száműzte, ez történt a szocialistákkal, vagy nyíltan, minden disztingválás nélkül cinkosságot vállalt a nacionalista pártokkal. A terrorizmus elleni harc hatotta át teljes mértékben az Aznar-kormány politikáját, a spanyol történelemről alkotott rendeletektől a pártokról szóló törvényig, a nemzeti jelképek felmagasztalásától a külpolitika terén hirtelen fellángoló NATO-barátsággal együtt járó részvételig az iraki háborúban.
Zapatero és a Szocialista Párt egyik legnagyobb hibája az volt, hogy a 2004-es választási győzelmét követően nem hagyott fel az Aznar által követett Karl Rove-féle stratégiával. Ideológiai jellegű szempontoktól hagyta magát vezettetni, azaz egyetlen politikai csoport eszményeit vetítette rá az ország valós helyzetére, ahelyett hogy azt a realitást elemezve megkereste volna a tényleges problémákat. Zapatero tehát az Aznarétól radikálisan eltérő, ám ugyanazon a tematikán alapuló diskurzust dolgozott ki. Aznar rendőri erőkkel akart csapást mérni a terrorizmusra, Zapatero pedig a tárgyalásos megegyezés útját képviselte; Aznar az egységes Spanyolország eszményébe kapaszkodott, Zapatero pedig a pluralista ország híve volt; Aznar az üres, hadonászó atlantizmust éltette a spanyol külpolitikában, Zapatero pedig az európai visszatérés mellett kardoskodott; Aznar érinthetetlennek kiáltotta ki az alkotmányt és az autonómiáról rendelkező statútumokat, Zapatero általános reformot hirdetett, még utoljára, 2011 augusztusában is, hogy alkotmányos határt szabjon az állam eladósodásának. Még az azonos neműek közötti házasság legalizálása is ebből az észjárásból következik, mivel Zapatero szerint hozzájárul a „rendes Spanyolország” megteremtéséhez, bár már a kifejezésben is visszacseng a Rove-féle stratégia. 
 Az állampolgárok megosztását Aznar jobbról provokálta ki, most pedig balról folytatódott. Ugyanúgy, ahogy lázálmaiban Aznar, a maga idejében Zapatero is arról fantáziált, hogy megtalálta a tévedhetetlen mechanizmust, mellyel bizonyíthatja, hogy a Néppárt méltatlan Spanyolországnak az „erkölcsi tisztaság” jegyében való kormányzására. A kampánytéma Rodríguez Zapatero részéről nem a Néppárt terrorizmussal kapcsolatos fellépése volt, hanem a Franco-rendszer által megtestesített gyászos múlt, melytől sosem határolódott el kellőképpen, s amelynek klerikális és ultramontán hívei határozták meg továbbra is a politikai diskurzusát. A Zapatero-kormány lépéseit nem érthetjük meg másképp, csak ha a Néppártot kívül helyezzük a demokratikus elveken, ha felfedjük a Franco-diktatúrát idéző számtalan elemét, olyannyira, hogy az állampolgárok ijedtükben a Szocialista Pártot tették meg a szabadság és a demokrácia új védőbástyájának, ugyanúgy, mint annakidején a Néppártot. Nem a terrorizmus ellen, ahogy Aznar szerette volna, hanem a polgárháborús jobboldal visszatérte ellen. Karl Rove hű tanítványaként, bár Aznarral ellenkező oldalról, de Zapatero is a teljes szavazóbázisa voksára ácsingózott, miközben ellenlábasa, a nem sokra tartott Mariano Rajoy híveit igyekezett eltántorítani a szavazástól.

Imázspolitika helyett gazdaságpolitika kellene
Nehéz elképzelni, mi történt volna, ha nem jelentkezik a gazdasági válság. Zapatero politikai intézkedései nemhogy eltántorították volna a Néppárt szavazóit, hanem oly mértékben felbőszítették őket, hogy minden újabb közvélemény-kutatást követően egyre nyilvánvalóbbá vált: bármire képesek, hogy eltávolítsák a hatalomból, még akkor is, ha egy általuk oly kevésre becsült vezetőre kell szavazniuk, mint Mariano Rajoy. A válság mindenesetre azt igazolta, hogy Zapatero képes volt ugyan ideológiai síkon manőverezni, amint azt Aznartól önként átvette, de a mostoha körülmények, a sosem látott munkanélküliség és a közszámlák megállíthatatlan romlása közepette már nem. A Néppárt és a Franco-rendszer összefonódásait leleplezni hivatott intézkedéseken nevelt választópolgárok dühödten fordítottak hátat neki, mert becsapva érezték magukat. És a Zapatero elképzelései szerint megvalósított „valódi baloldali” kormányzás sosem látott választási eredményt hozott a „komplexusmentes jobboldal számára”. A Néppárt az átmenet kezdete óta sosem tett szert ekkora egyeduralomra, és az addig az ideológiai témákkal elszórakoztatott ország hirtelen föleszmélt, és a gazdasági szakadék szélén találta magát.
A gazdaságpolitika és a szociáldemokrácia válsága
Miután csúfos vereséget szenvedtek a 2011. november 20-i választásokon, a Szocialista Párt azzal mentegetőzött, hogy a szociáldemokrácia általános hanyatlásának estek áldozatul, meg sem kísérelték beismerni, hogy mekkorát hibáztak. Nem a szociáldemokrácia van válságban, amint Zapatero Szocialista Pártja állította, hanem a gazdaság, a politika, a kultúra, s végül a társadalom egésze van válságban Spanyolországon belül és azon túl is, miután két évtizeden keresztül intenzíven gyakorolták a piaci dereguláció esztelen utópiájára alapozott politikát. Kétségtelen, hogy a szociáldemokrácia nem oldja meg a problémát, de a pártok, köztük a spanyol Néppárt sem, amelyek a deregulációt sürgették. Életre kelt a szörny, amit megalkottak, és ellenük fordult, ugyanúgy, ahogy a szociáldemokrácia és általában véve minden demokratikus párt ellen, melynek választási sorsa mindig mostoha, hogyha kormányon van, függetlenül a politikai színezetétől, és ez megfordítva is igaz, amikor ellenzékben van, diadalmas győzelmet arat, de néhány hét kérdése csupán, és ez kész kálvária lesz, vagy ami még rosszabb, a populista erők irányába hajtja a szavazókat.
Ha mindegyik, kivétel nélkül minden párt – a populista erőket is beleértve ott, ahol sikerült fontos hatalmi pozíciókat szerezniük –  képtelennek mutatkozik a társadalom egészét érintő jelenlegi válság elhárítására, akkor ez azt jelenti, hogy a piaci dereguláció esztelen utópiája nemcsak a katasztrófa irányába sodort bennünket, de menet közben még azokat az eszközöket is elpusztította, amelyeket a demokratikus rendszerek nagy bátorságot és türelmet tanúsítva megteremtettek. A legnagyobb, legmegbocsáthatatlanabb hibát akkor követte el a szociáldemokrácia, amikor hagyta, hogy elvakítsa Tony Blair „harmadik útja” és az új éráról szóló retorikája; a végzetes hiba, melytől még mindig nem tudott megszabadulni az, hogy támogatta a piacok deregulálásának esztelen utópiáját. Azt mondta, a globalizációt az új technológiák megállíthatatlan előretörése indította el, és ehhez vagy alkalmazkodunk, vagy belepusztulunk. A globalizáció nem tény volt, hanem program, és csak olyan mértékben vált ténnyé, amennyiben programként végrehajtották, mégpedig nem is titokban, hanem fényes nappal. Tudósok és publicisták addig hajtogattak bizonyítatlan feltevéseket, amíg megmásíthatatlan ortodoxiává nem kristályosodtak ki, és olyan nemzetközi gazdasági szervekkel kardoskodtak mellette, mint a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank. Ugródeszkának használták, hogy ezeket a tanokat a két vezető országból – Nagy-Britanniából és a konzervatív forradalom Amerikájából – rávetítsék a többire is.
Mielőtt befejezett tény, a társadalom egészét sújtó válság lett volna a globalizációból, a piacok (f)elszabadításának oktalan utópisztikus programja volt csupán, melyben a deregulálás és a liberalizálás ugyanazt jelentette, azt sugallva, hogy a szabadság a szabályozók hiányából és nem az államközi vagy államon belüli egyezményes normákból fakad; ez a program a pénzmozgások és nem a nemzetközi kereskedelem, még kevésbé az országok közötti munkaerő-áramlás deregulálásának látott neki, és olyan egyensúlyvesztést eredményezett, ami a bankárkaszinó csődjéhez vezetett, és emberek sokaságát döntötte félig-meddig rabszolga sorba a legszegényebb, de még a fejlettebb országokban is; egy program volt tehát, amely a vélt elkerülhetetlenség ördögi körének bezárásaképpen felrázta a jóléti államok csődjének szellemét is, s végül az államot mint olyant minden formájában megkérdőjelezte ezáltal. Az új technológiák kétségkívül tovább fokozták a program hatásait, ugyanúgy, ahogy bármely más programét is fokozták volna, ha arról van szó, de sem okai nem voltak, sem elkerülhetetlenné nem tették az alkalmazását. Azzal, hogy a globalizációt elfogadta kiindulópontnak, a szociáldemokrácia Spanyolországon belül és azon kívül is arra az esztelenségre kárhoztatta magát, hogy idegen programon belül alkalmazza a sajátját, s ezzel felelőssé tette magát az útjára indított katasztrófa kimenetelében.

Kézivezérelt Európa helyett legyen inkább az egyenrangúak Európája
Ma az EU az egyetlen valutaövezet, ahol még mindig érvényben van a piacok deregulálásának esztelen utópiája, és nem azért, mert a tagállamai így döntöttek, hanem mert akkor robbant ki a válság, amikor az euró félig-meddig volt csak készen, még csak kialakulóban volt. A teljes kompetenciákkal rendelkező Központi Bank és az azt támogató közös pénzügyi politika nélkül az euróövezet államai alig-alig tehetnek valamit, vagy éppen semmit sem tehetnek a deregulált piacokkal szemben, melyekkel szabályok nélkül kerülnek szembe, mert a világméretű csinnadratta mámorában eltörölték őket, és eszközök nélkül is, mert nem teremtette meg őket az Unió. Először Görögország rogyott térdre, majd utána Írország és Portugália, most pedig Spanyolországot és Olaszországot fenyegeti veszély. És mindeközben, lett légyen bár szociáldemokrata, konzervatív vagy akár technokrata, szemlátomást egyetlen európai kormány sem annak elkerülésén iparkodik, hogy újabb áldozatok kerüljenek fel a listára, csak az érdekli őket, hogy ne ők legyenek a következők. Zapatero kormánya úgy ment bele ebbe a játékba, hogy azt képzelte, majd az imázspolitikával képes lesz uralni a helyzetet, és azzal majd megspórolhatja a gazdaságpolitika alkalmazását, amit a deregulálás esztelen utópiája követelt meg világszerte, s amit most csupán a félig kész közös valutájú Európában követel meg. Mariano Rajoy Néppártja viszont már a válság kirobbanása előtt is a szigorban hitt, és amikor kormányra került, lelkesen be is vetette, és közben azzal mentegetőzött, hogy az EU követelésére teszi. Ma az euróövezet összes kormánya ugyanabban a csapdában vergődik: hiányzik a politikai akarat a közös valuta megteremtésének befejezéséhez, és már nincs visszaút. És a spanyollal együtt a leggyengébb gazdaságok fizetnek az Angela Merkel és Nicolas Sarkozy által sikeresen átvészelt kiúttalan helyzet gyászos következményeiért. 
Miután a Merkozy hibrid értesült a szocialista elnökjelölt választási győzelméről, a spanyol sajtóban a Merkollande hibrid is megjelent. Valljuk be, bizonyos nyelvi divatokban szemernyi humor vagy szellemesség sincsen, mint például ebben a sokat ismételt és ellenszenves játékban sem, hogy összevonják a német vezető nevét a franciáéval, azonban valós veszélyt rejtenek, ami a végén be is igazolódik. Az Európa-projektet a mérhetetlenül szigorú megszorítások politikája sodorja veszélybe, és ettől a közeljövőben meg is változhat. Veszélyezteti az Európa-projektet a közös döntéshozás elvének szemmel látható felrúgása is, amit a két legnagyobb európai gazdaság kormánya folyton megenged magának, és az a rezignált belenyugvás is, amivel ezt a helyzetet tényként fogadja el az euróövezet többi állama. Merkollande-ról és nem Merkozyről beszélni egyet jelent azzal, hogy az Unió számára a második legnagyobb fenyegetést is kiálljuk: a nagyok diktálnak, a kicsik meg a közepesek engedelmeskednek. És az Európa-projekt mint intézményi tér konszolidálása érdekében vajmi keveset számít, ha a nagyok arcán a zord szigor a növekedés nyájasabb kifejezésére vált.
Hollande elnöktől a Francia Köztársaságban nem messianisztikus hősiességet kell várni, hogy ő majd kihúz bennünket a csávából, hanem hogy visszaállítja a közös döntéshozatali eljárásokat, melyekben minden felszólaló hang legitim, és mind elkötelezett abban, hogy az egész közösség szempontjából hasznos egyezség jöhessen létre. Az az Unió nem tudta megoldani az euró válságát, amelyben az állítólagos erényesek diktálnak és az állítólagos vétkesek engedelmeskednek. Az az Unió ráadásul egy olyan politikai folyamatot is beindított, amelyben a nemzeten belüli feszültségek a jobb- és a baloldal közötti ideológiai csatározás álarcát öltik, az egyik a szigor, a másik pedig a növekedés híve. Angela Merkel kormánya nemcsak neokonzervatív meggyőződésből támogatta a végletes szigor politikáját; a neokonzervativizmus arra jó lehetett neki esetleg, hogy ne utáltassa meg a végletesen szigorú megszorítások politikáját, de végső soron egy olyan nacionalista indíttatásból tette, hogy az euró válsága ne követeljen nagyobb gazdasági erőfeszítést Németországtól.
Sárkozy sem volt mentes a nacionalizmus kísértéseitől, amit csak tetézett a nagyok közé kerülés vágya, nagyzási hóbortja, még ha ezt Franciaország érdekeivel ellentétes politikai eszközökkel tudta is elérni. A sors fintora, amit Hollande-nak a francia elnökválasztásokon aratott győzelme leplezetlenül bizonyít, hogy a spanyol maradt az egyetlen olyan európai kormány, amely nem nacionalista indíttatásból, hanem neokonzervatív meggyőződésből tette magáévá a végletes megszorítások politikáját. Mariano Rajoy és pártja javarészt azért pocsékolta el a 2011. november 20-i választásokon felhalmozott politikai tőkéjét, mert úgy értelmezte, hogy egyfelől az euróválság, másfelől az abszolút többség kihasználásával majd remekül végrehajthatja a szociálpolitikát érintő maximális programját. Nem így az adópolitika terén, ahol financiális kényszerből kénytelen volt felhagyni azzal a dogmájával, hogy adócsökkentéssel kell növelni az állami bevételeket, és helyette arcátlan megszorító intézkedésekkel sújtja a középosztálybelieket és a hátrányos helyzetűeket. Mivel Merkel önszántából vagy kényszerből késznek mutatkozott az Hollande által kezdeményezett változásra, a spanyol kormány magára maradt a meggyőződésével, hogy a válság kezelésére a legjobb megoldást a végletes megszorítások politikája kínálja.
Hollande győzelmének köszönhetően megdőlt a végletesen szigorú megszorítások megmásíthatatlannak vélt elve, ami egyenlő a gazdasági csőddel, és amint az a görögországi általános választásokon is nyilvánvalóvá vált, mérhetetlen politikai veszéllyel is jár, mert olyan radikális alternatívák felé sodorja a szavazókat, amelyek képesek romba dönteni az Európa-projektet, mi több, a demokrácia rendszerét. A növekedés érdekében kötött paktum volt a tőrdöfés, amivel Hollande élt, hogy a Merkel és Sarkozy által kijelölt európai útvonalat korrigálja. Most az euróválság elleni stratégia konkretizálásán van a sor. Az Unió nem rendelkezik túl sok eszközzel, mert a 2007 nyarán kezdődött pénzügyi zavarok olyan pillanatban érték, amikor ez az egységes valuta még csak félig-meddig szilárdult meg. A francia elnökválasztásig az Unió mégis abban a képtelen helyzetben leledzett, hogy a rendelkezésére álló csekély eszközöket is szándékosan egyetlen egyre korlátozták, mégpedig a végletesen szigorú megszorítások politikájára. Ennek látható jeleit tapasztaljuk: recesszió, munkanélküliség, társadalmi kirekesztés, hosszú évekre, ha nem évtizedekre elkötelezett jövő. És mindez úgy, hogy az euró válsága nincs megoldva.
Merkozynek nem Merkollande-hoz, hanem ilyen névösszevonásoktól, direktóriumoktól mentes Európához kell vezetnie. Egy erényesek és vétkesek nélküli Európához, egy olyan Európához, ahol mindenki beszél, és mindenki dönt. Végső soron tehát egy olyan Európához, amelyben a közös valuta továbbhaladásra ösztönöz az integrációban, nem pedig megtorpanást és regressziót kiváltó tényező. Ámde az alvajáró országban, amivé Spanyolország José María Aznar és Rodríguez Zapatero alatt lett, most a kormány az alvajáró. A francia-német direktórium meglétére és szegényes Európa-elképzelésére támaszkodva alkalmazta Mariano Rajoy a végletes megszorítások szigorú politikáját, a spanyol gazdaság azonban nem felelt meg a várakozásainak, és továbbra is veszély fenyegeti.
 

      PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA



Lettre, 86. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu