Tamás Dénes
Apákkal a fiúkat
 
„...használni akarom a szívemet...”
        Kemény István
(Sepsiszentgyürgy) – A fontos szavak már rég idézőjelek közé kerültek. „Haza”, „Nemzet”, „Isten”, „Család”, „Szerelem”, „Élet”, „Művészet”, „Költészet” ..., és még lehetne folytatni a sort. Rég volt ez is. Mára ezek a szavak mintha az idézőjelek kampóit is készülnének elhagyni, készülnének szétporladni, végleg eltűnni. Még akkor is, ha úgy tűnik, egyesek ezekből a szavakból próbálnak kétségbeesetten, gyűlölködve falakat emelni a saját ürességük köré. Pedig ezek a szavak valamikor nem egy zárt térség falai voltak, hanem tornyok, amikre felkapaszkodva egy áradó horizontot lehetett szemlélni. Nem mindenki számára vonzó a tornyok szédülete. Sokkal könnyebb megkeresni ezekben a szavakban is megbúvó defenzív, ellenségeskedő erőket, saját kicsinyességünkhöz igazítani a tágasság mérőeszközeit, ezzel próbálva meg leplezni az űzöttséget, az örökös gyanakvást, a kiismerhetetlennel szembeni bizonytalanságot – azt,  ami egybetartja az így születő szűkös birodalmat. Milyen „Haza”, amely csak védelmezni tud és örökös veszélyben van? Milyen „Isten”, aki csak az egyetlen, igaz utat tudja mutatni nekünk? Milyen „Művészet”, amely csak szolgálni tud?
Van valaki, aki képes érzékelni ebben az eltűnés drámáját? A „dráma” szó is rég idézőjelbe téve várja a vesztét. De mintha nekem szerencsém lett volna. Mert elkaphattam, végignézhettem az eltűnés drámájának egyik utolsó jelenetét. Ez nem egy csatamezőn zajlott, de még nem is egy felborogatott kukákkal tarkított, könnygázfelhővel telepumpált városi főutcán, hanem – Ó, szűkös idők! – egy író-olvasó találkozón.
Kemény István és Bartis Attila nevét gyakran ejtik egymás után. Összetartozásuk, úgy tűnik, túlmutat barátságuk tényén, és a markáns, elkülönülő két írói arcél leginkább az írói ethosz szintjén harmonizál. Az görög „ethosz” kifejezés eredetileg „szokásos helyet”, „tartózkodási helyet” jelentett. Kemény Istvánt és Bartis Attilát talán az a sajátosság közelíti, hogy mindkettőjüknek van tartózkodási helyük. Mintha mindketten, amikor megszólalnak, valahonnan beszélnének kifelé. Más a temperamentum, a kérdezésnek, a bizonytalanságnak más és más a forrása; mert míg Kemény István óvatosan, tapogatózva járja körül a témát, ahhoz, hogy mondandójának jelentősége szinte észrevétlenül, a háttérből elevenedjen meg, addig Bartis Attila egy fényképezőgép gyorsaságával emeli ki és exponálja a fájdalmas töréspontot, ütközéspontot (és szinte mindig azt) egy témaszövedékből. A háttér, a valahová tartozás azonban mindig érzékelhető. És nem csak az igenekben, hanem a nemekben is. Ezért lehet rájuk bízni olyan szavak használatát, mint „nemzet”, „magyar”, „haza”, „erkölcs”. Érződik, nem fogják elrontani, rosszul használni őket, valahogy, nem tudom milyen érzéknek köszönhetően, helyükön fogják tartani ezeket a szavakat, mert ők azok, akiknek,  – parafrazálva Bartis Attila „Miskolci beszéd”-jének utolsó sorát – ha utolsó hajlékuk egy fehér lap lesz is, azt még otthonuknak merik nevezni.
Nem akármilyen tett ez. Szóba hozni a hazát, úgy, hogy közben irtózatosan fáj, ami a hazával, a nemzettel történik. Odaállni a haza mellé, pedig a haza már rég elveszítette régi fényét, csillogását, melegségét. Népnek nevezni egy ország lakóit, Thomas Mann-nak azzal a tudásával, miszerint elég a tömeget „nép”-nek szólítani, ha valaki haladásellenes gonoszságra akarja felbujtatni.  A kifejezőerő megfelelő arányossága szintjén megszólalni, ami utoljára talán csak Kemény István és Bartis Attila közös példaképének, Ady Endrének sikerült. Csak akkor még a dráma feltételei adottak voltak. Hatalmasat lehetett bukni, országként legalább. Még elevenek voltak a haza születésének XIX. századi gyökerei. A XIX. században a „Haza”, a „Nép” valahogy másként állt kézhez, nyersebben, egyértelműbben, és igen, szerethetőbben. Akkor született meg mindkettő. Még nem lettek piszkosak, tépettek a történelem viharaitól, igaz energiák feszültek bennük, jövőbelátóan lehetett hatni, alkotni, gyarapítani őket. Bár Petőfi példájából kiindulva mindenki felteheti a kérdést, hogy szeretheti-e másként egy művész a hazáját, mint forradalmian? A XX. század elejére a forradalmi lendületből csak súlyos, sötét szimbólumok maradtak, ezeken keresztül vizionált Ady egy hatalmas drámát, amihez fel is nőtt bukásán keresztül az ország, az első világháború végére. Azóta mintha kényszerpályára állítódott volna minden, mintha azóta nem tudna igazodni az ország aktuális állapota leíró-normatív fogalmainkhoz. Valamiből mindig több vagy kevesebb van: hol az országból, hol az országot megnevező fogalmakból. Nem tudnak együttmozogni szavaink az ország állapotaival, ezért hol többet, hol kevesebbet mondunk a kelleténél. „A haza nem lehet ellenzékben!” – így védelmezzük azt, aminek nincs szüksége védelemre. „Merjünk kicsik lenni!” – így ejtjük el, engedjük el azt, ami megóvásra, oltalmazásra szorul. S közben szertefutó tradíciók állítódnak pillanatnyi szükségletek, csoportérdekek szolgálatába. A múltból felködlő jelentések próbálják kitölteni a jelenben szétpulzáló hiányosságokat. Hálátlan helyzet ilyenkor megszólalni. Pedig nem lehet megkerülni azt. Mert akkor elfogadjuk, ítéletté növesztjük azt az alattomosan terjengő, mindenhová beszivárgó üzenetet, miszerint a valahová tartozásnak nincs már értelme.
Kemény István és Bartis Attila Sepsiszentgyörgyön járt. Kiszámíthatóak ezek az író-olvasó találkozók. Valahogy mindig kevésnek bizonyulnak. A feltett kérdések rapszodikusak, az írók elsietett, instant válaszokra kényszerülnek, a felolvasott szövegek túl rövidek, ha versek, érthetetlenek. Az olvasók pedig bátortalanok. Ebben a közegben próbált helyt állni Kemény István és Bartis Attila, vállalva a kitettségnek azt a fokát, ahol az író több mint jelentős szövegek megalkotója, hiszen végső soron ő is egy egzisztencia, aki a világhoz, szűkebben pedig hazájához méri magát. Ez a hozzámérődés azonban szomorú eredménnyel érhetett véget. Magyarország agonizál, végletesen kettéosztódott, csak egy „korhadó komp-ország” az egész – ezt a noha már ismerősen csengő, Erdélyben mégis többszörösen megdöbbentően szóló üzenetet hozták magukkal az írók. Mondták mindezt úgy, hogy közben szavaikon egyértelműen átderengett egyfajta Erdély-szeretet is, amit, a szokásos Erdély-romantikán túl, szintén különös egy magyarországi személy felől érzékelni (habár az nem elhanyagolható körülmény, hogy Bartis Attila Pesten élő erdélyi írónak nevezi magát). Kiábrándultság és tehetetlenség áradt a szavaikból, amit néha kesernyéssé szelídített a mondandójukban ott bujkáló, elsősorban személyes erőforrásként értelmezhető humor. A két egymást színező, csalódott hang kényszerít arra, hogy kérdezzek.
Miféle hazaszeretet épülhet fel a csalódásból? Nem luxus-e a rezignáció egy olyan térben, ahol, ha mikroszinten vizsgálódunk, a baj, a válság mindig is része volt a dolgok menetének? Ahogy az is kérdezhető: kompenzálható-e Magyarország politikai-társadalmi megosztottsága az erdélyi, még napjainkban is konzerválódó archaikusabb életvilág zárványjellegével? „Úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont” – mondta volt száműzetésében Mikes Kelemen. Kemény István és Bartis Attila feldúlt hazaszeretete mintha erre a mintázatra működne. Csak a szavakat kell kicserélni: úgy szeretem Erdélyt, hogy soha el nem felejthetem Magyarországot. Nosztalgia ez? Ami nem lenne véletlenszerű, hiszen ha a magyar identitásnak próbálunk valamilyen tartalmat adni, akkor ez a tartalom szinte szükségszerűen valamilyen megosztottság, meghasonlottság áthidalása révén tud csak létrejönni, kiépülni: Magyarország és Európa, Magyarország és a történelmi Magyarország, és miért ne, Magyarország és Erdély. Mondhatni, szokásos kelet-közép-európai kórság. Amihez Kemény Istvánnak és Bartis Attilának már nincs köze, állásfoglalásuk mélyebb hiányból táplálkozik, mintsem feloldható lenne bármilyen ellentétezéssel. Mert a fenti ellentétek más szembeállásokat is magukhoz vonzanak. Ugyanis nemcsak külsődleges ellentétek feszülnek egymásnak a Magyarország szóban, a haza belülről is többszörösen megosztott. Bal és jobb, konzervatív és liberális, népi és urbánus, fővárosi és vidéki, keleti és nyugati, szegény és gazdag, polgári és plebejusi – és még lehetne sorolni a haza testét megosztó, egymásnak feszülő, egymást gyúró, tépő, szaggató ellentéteket. Amelyek sokkal veszélyesebbek, alattomosabbak, hogyha – ahogy Bartis Attila mondja – egymás szinonimájaként szereplő szavak formájában jelentkeznek: hazafi és patrióta. Olyasmiket gyúrtak itt haza néven egységgé, amiknek összetartozása nem magától értetődő. Vagy lehet szükségszerű ez a szétválasztódás és szembeállás. Mert lehet, minden rész, minden kis egység csak azért feszül neki annak, amit magával szembe tud állítani, mert haza akar jutni. Valószínű, haza csak az ellentétek legyőzésén keresztül kerülhetünk. Mert ha nincs kit legyőzni, megsemmisíteni, ki kellene derülnie, hogy mindig is itthon voltunk, vagyunk. Itthon a mi kisszerű, magatehetetlen életünkben.
De akkor, hol van a haza?
Mindig ott, ahonnan hiányzik.
Egyfajta elemi védtelenség húzódik meg Kemény István és Bartis Attila állásfoglalásában. Mert hogyha a fogyatékosság, a hiány magyarázataként nem tudunk felmutatni valakit vagy valamit, aki/ami hibáztatható, felelőssé tehető, legyőzhető, megsemmisíthető, csak két dolog tehető. Az önvizsgálat, amelynek során megpróbáljuk felmérni, hogy a megalkuvásaink, szemet hunyásaink, slendriánságunk, figyelmetlenségünk, a saját életterünk, életformánk relatív védelmezése hogyan járul hozzá a fennálló helyzet kiépüléséhez, életben tartódásához. Azonban, ha ez az önvizsgálat nem vezet valamilyen kézzelfogható eredményhez, nem marad más, mint a csomagolás, a búcsúlevél írása.
Csalódottság és védtelenség áradt Kemény István és Bartis Attila szavaiból a sepsiszentgyörgyi író-olvasó találkozón. Aminek lenyomatával be is fejeződhetett volna a találkozó. A beszélgetés és a szokásos felolvasás elhalló szavai után, a szétterülő, tömör, feltörhetetlen csendben pedig haza lehetett volna oldalogni, önvizsgálatot lehetett volna tartani, esetleg el lehetett volna kezdeni csomagolni. Azonban volt valaki a teremben, aki úgy érezte, hogy a kiszolgáltatottságban, a csalódottságban és védtelenségben valójában ennek a két, viszonylag fiatal, de mindenképpen fiatalos írónak a gyengesége, fogyatékossága fejeződött ki, amit nem lehet szó nélkül hagyni, amit azonnal számon kell kérni. Volt valaki, aki már otthon tudta, hogy mire lesz elég ez a találkozó, felszólalásának a körülményei meg fognak teremtődni, aki érezte, mielőtt megszólalna a beálló csendben, nyugodtan kivárhat egy-két percet, mert az ő határozottságához ez a tétovázás kell, a szétúszó bizonytalanság, így lehet több, így lehet jelentősebb, ő, Lajos bácsi.
Mert Lajos bácsi ott volt a találkozón, mint minden más hasonló eseményen is. Vonzzák őt az ilyen jellegű rendezvények. Gyakran az első sor szélén feszeng, de van amikor megbúvik a széksorok mélyén, magában mantrázva mondandóját, aminek mindenképpen el kell hangzódnia. Mert Lajos bácsi érintett a téma által. Személyes életében is, de főleg örök értékei révén, amiket képvisel. Ezek az értékek pedig jól el vannak mélyítődve benne. Talán az apai szigor, talán a tanítói nádpálca vagy a papi intelmek, de leginkább a történelem fordulóikor tanúsított, mára kellőképpen heroizált magatartások, na meg csipetnyi, de mindig „szükségszerű” megalkuvások  érlelték ki és mélyítették el értékeit. Mivel ő már bizonyított – és ki merne kételkedni ebben –, ezért a jog is megilleti, hogy bármit megítéljen. Lajos bácsi idős vagy legalábbis idősödő férfi, ritkán nő. Általában nyugdíjas, akinek van ideje ilyen avítt eseményekre járni. És most, amikor befejeződött Kemény István és Bartis Attila beszélgetése, amikor érezhetően megkérdőjeleződtek örök értékei, Lajos bácsi szólásra emelkedett.
Nem egyszerű kifakadás, indulatok által gerjesztett letámadás kezdődött el. A gyűlölet szavaival szemben – legyenek bármennyire megalázóak – könnyebb védekezni. Az ember megpróbálja lehúzni a redőnyt, és kivárja, míg a gonoszság löketei átpulzálnak az emlékezet védtelen árkain. De aki hozzád dörgölőzik, aki a te szavaidat használja, aki számodra is létező tekintélyek mögé bújik, aki úgy kérdez tőled, mintha a szavaidra lenne kíváncsi, azzal akaratlanul párbeszédbe elegyedsz, attól megértést remélsz, sőt, saját, igazi kételyeidet kínálod fel neki. És veszítesz, mert ott csak veszíteni lehet, ahol a kételynél bármilyen falcs igazság erősebb. Ez pedig így megy évszázadok óta, ahol a haza szeretete kerül szóba.
Lajos bácsi bemutatkozott. Érződött, a szólás jogát akarja megszerezni. Nemcsak a nevét mondta, hanem foglalkozását is, „kultúraszerető ember”-nek nevezte magát, akinek lakásában most is ott vannak felhalmozva a magyarországi szamizdat folyóirathegyek. Majd, tekintetét bizalmaskodva Bartis Attilára emelve, „mintegy mellékesen” megjegyezte, hogy ő nem ismerte eddig az „író urakat”, de Bartis Attila édesapjának, Bartis Ferencnek a verseit diák korában sokan olvasták, sőt előfordult, hogy mindezt a toalett védettségében tették, ott adták egymásnak tovább a kézzel lemásolt verseket, főleg ami után a Securitate  „olvasásra érdemesnek” nyilvánította őket.
„Nem ismertem eddig az író urak munkáit, de volt alkalmam a helyi napilap kulturális mellékletében olvasni néhány részletet belőlük” – emelte magasra a lapot Lajos bácsi. Ezért van itt, tartotta még mindig a levegőben a ceruzával jól láthatóan telefirkált lapokat. Ezért a versért, nézett most Kemény Istvánra, amit nem ért, nem érthet, amiért most magyarázatot kér, igen, a „Búcsúlevél”-ért.
Hogyan gondolja a Költő? – adott szót döbbenetének Lajos bácsi. Még hogy gonosz, elbutult, idegen néni a haza, akit el kell hagyni. „Be-le-ha-lok, ha most téged el nem hagylak” – a szemüvege mögül kilesve, tagolta az újságból az inkriminált sort. Ezek szerint a Költő már nem szereti a hazáját?
A „Költő” mély lélegzetet vett. Mintha az elkerülhetetlent próbálta volna azzal elhessegetni. Amit megidézett azzal, hogy leírta: „hazám”. Amire, habár a hiábavalóság érzésével, de válaszolni kell.  „Jönnek”- gondolta. Magukkal hozzák poros relikviáikat, kimozdíthatatlan érzelmeiket, gondolattalan gondolataikat, amelyek mégis sokkal értékesebbek, mint az utcákon, focilelátókon mára már megszokott, pusztán erőfitogtatásból való gyűlölködés. Hogyan lehet nekik elmondani, hogy „habár van igazság, de abból halálos unalom árad”? Hogy igen, „lehet az »élet lényegét« keresni úgy is, hogy közben utáljuk a nagy szavakat”?
„Én nem mondtam, hogy nem szeretem a hazámat” – próbálkozott a válasszal Kemény István. „Édes hazám szerettelek” – lobogtatta meg az újságot Lajos bácsi. Ő olvasta Adyt, aki úgy tudta „magyar vágyakkal” ostorozni hazájának fiait, hogy minden egyes csapása azt fejezte ki, mennyire nagyra tartja, mennyire szereti őket. Ő olvasta Petőfit, aki, igen, a hazájáért halt meg.
„Nem tudnék meghalni a hazáért” – válaszolta alig hallhatóan Kemény István. A hangjában a lemondás végérvényesnek tűnt. A válasza utáni hosszú csendben csak a gondolatok kavargása hallatszott. Talán a csend fel tudja fejteni, hogy mi rejtőzik egy ilyen mondatban. Mert, ha ezt a mondatot nem nyeglén, hányavetien, hanem valódi tudással mondjuk, az leginkább a Hazának válik javára. A Hazának is jobb, ha ilyen „hazafiak” lakják. Kevésbé lesz görcsös, végre elengedheti magát, mondhatni: élhetőbb lesz. Már nem kell a világban létező összes kételynek, bizonytalanságnak, az összes idegenségnek, otthontalanságnak, sőt a halál szakadékának is, a Haza szeretetével gátat szabni. Jó lenne, ha ennyire bízna magában a Haza. Mert úgyis, míg létezni fog elutazás és visszaérkezés, útjaink, tévelygéseink, kereséseink után, hozzá fogunk visszatérni.
A csend talán egyedül Lajos bácsit nem találta el. Ő még küzdött, győzni akart. A megmaradásban kifinomult ösztönei hajtották előre, amelyek mindig saját céljaik szolgálatába tudják állítani mások gyengeségeit. „Ismeri az apja versét?” – nézett Bartis Attilára. Az „És mégis élünk” címűt? Szavalja el nekünk.
Egy ilyen kérést elől nem lehet kitérni. Hosszasan nézett el Bartis Attila az ülőközönség feje fölé, mintha a vers sorait próbálta volna onnan összegyűjteni. Majd lassan, vontatottan, meg-megbicsakló hangon belekezdett:

„Széttépve és összetörten
Győzelmektől meggyötörten
Már magzatként bajba ölten
Vándor bölcsőtemetőkben – 
És mégis élünk”

Mintha máshonnan jött volna a hang a torkából, csak feszítette, feszítette az állkapocs csontozatát.

„Dobra vernek minden vágyat
Árverezés a vasárnap
Nászunkra is gyászhír támad
Üresek a gyermekágyak – 
És mégis élünk”

 „Nem tudom tovább mondani az apám versét” – fulladt el Bartis Attila hangja. A teremben még mélyült egyet a csend. A zavart tekintetek között, mint két feltörhetetlen gyémánt, csak Lajos bácsi szemei csillogtak. Annyira tört a diadal felé, hogy a megrendülés tüneteit a vereség jeleinek vélte. Azt hitte, győzött, azzal, hogy ebbe a két emberbe bele tudta fojtani a szót. A halott apák erősebbnek bizonyultak fiaiknál. Lajos bácsi biztosan boldogan ment haza.
 Mi maradt utána? Meg lehet vetni Lajos bácsit? Hiszen, még ha torz formában is, de ő képviseli azokat az eltűnésben levő eszméket, amelyek mind Kemény István, mind Bartis Attila számára fontosak. Kettős kockázatot vállal ma mindenki, aki a Hazáról, a Népről, a Családról, a Művészetről próbál beszélni. Könnyen nevetségessé válik azok szemében, akik már rég túl vannak ezeken a poros, dohos relikviákon. Vagy Lajos bácsi fogja megtámadni, aki számára érthetetlen a kétely, aki a bizonytalanságot a gyengeség jelének veszi. Aki nem tudja elképzelni, hogy a Haza nemcsak győzelmek által, hanem vereségeken keresztül is születik.



Lettre, 86. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu