W. G. Sebald
Mint a hó az Alpokban
Or va, che un sol volere ? d’ambedue:
tu duca, tu signore e tu maestro.
Cosi gli dissi; e poi che mosso fue,
entrai per lo cammino alto e silvestro.
Dante, Inferno, Canto II
  I.
  Aki becsukja az oltár szárnyait 
a lindenhardti plébániatemplomban,
és a metszett szobrocskákat
bezárja a szekrénybe,
annak a baloldali tábláról Szent György 
néz a szemébe. Legelöl 
áll a kép szélén, egy tenyérnyivel 
a föld fölött, mindjárt kilép 
a keretből. Georgius Miles, a vastörzsű
férfi, melle ércekben domború,
a haja vörös és arany, vonásai 
ezüstös nőiesek. Az ismeretlen 
Grünewald arca tűnik elő folyton 
a képeken, ő a havas csoda egyik 
szemtanúja, a zarándok a pusztában, 
övé a szánakozó tekintet
a müncheni autodafén.
Utoljára az erlangeni könyvtár 
délutáni homályában egy negyven-ötven 
éves festő fehér festékkel megerősített, 
idegen kezek által később tollal
és tussal elrontott krétarajz-önarcképéből 
derengtek elő vonásai. Mindig ugyanaz
a komorság, a bánatnak
mindig ugyanaz a terhe, a szemeknek 
ugyanaz a szabálytalansága, elrendelten
és sülyedőben oldalvást a magány felé.
Grünewald arca az ifjabb Holbein
egyik Bázelben készített képén is 
visszatér, amely egy megkoronázott szentet
ábrázol. Ezek a hasonlóság figyelemre méltóan 
elváltoztatott esetei, írta Fraenger,
akinek a könyveit a fasiszták elégették.
Olyan, mintha e férfiak alkotásaikban
tiszteletüket fejezték volna ki egymás iránt,
mint a fivérek, és emlékjeleket helyeztek el mindenütt,
ahol útjaik keresztezték egymást. Így a lindenhardti
oltár jobb szárnyának közepén is, annak
az idősebb férfinak az aggodalommal telt tekintetében, 
aki a másik oldalon álló tanítványa felé fordul,
és akivel évekkel ezelőtt egy januári reggelen
a bambergi pályaudvaron találkoztam.
Nem más a férfi, mint a szent Dionüszosz,
levágott fejével a hóna alatt.
Neki, választott protektorának,
aki eleven létére hurcolja magával
halálát, neki  kölcsönzi Grünewald
Riemenschneider vonásait, akinek húsz évvel később
a würzburgi püspök kínzások közepette
összetöreti a kezét. A fájdalom
már jóval ezelőtt beleszivárog a képekbe.
Ez az előírás, a festő tudja,
megfesti magát is az oltáron a tizennégy segítő szent
kicsiny csoportjának tagjaként. Ők mindannyian,
a szentek, Balázs, Ákos és Euszták; Pantaleon
Egyed, Cirjék, Kristóf és Erasmus
és a valóban csodálatos szépségű Szent Vítus a kakassal,
mindegyik más irányba tekint anélkül,
hogy megérthetnénk, miért. A három
női segítőszent viszont, Barbara, Katalin és Margit
a baloldali tábla szélén, György háta mögött, 
összedugják keleties, egyforma fejüket,
összeesküvést szőve a férfiak ellen.
A szentek szerencsétlensége is a nemük,
a nemek rettenetes szétválasztása, amit
Grünewald a saját testén tapasztalt meg. 
A kiűzött ördög, akit Cirjék nem csupán
a hely szűkössége miatt, hanem szimbólumként is
magasan a feje fölé emelve tart, női lény,
és ahogy Grünewaldnak a frankfurti Städelben 
látható grisaille-képe a lehető legdrasztikusabban 
ábrázolja, Diokletianus epilepsziás lányából,
az agyongyötört, földön térdeplő Artemiából 
menekült ki, akit Cirjék, úgy tart a manipulusán,
mintha egy kutyát tartana rövid pórázon.
A két alak feje fölött egy fügefa ága
hajlik előre, tele gyümölcsökkel, amelyek 
egyikét a rovarok egészen kivájták. 
 

II.
Keveset tudunk az Aschaffenburgban született
Matthiaeus Grünewald életéről.
A festőről szóló első beszámoló
a Joachim von Sandrart által 1675-ben kiadott 
teutsche Academie lapjain azzal az utalással 
kezdődik, hogy a szerző egyetlen élő emberről 
sem tud, aki csak egy csekélyke írással vagy 
szóbeli tájékoztatással szolgálhatna a dicsőséges kéz 
gazdájáról. Sandrart szavaiban megbízhatunk,
mert az egyik würzburgi múzeumban őrzött kép
megőrizte arcmását, nyolcvankét évesen,
élénk, ritka tisztaságú tekintettel fordul felénk.
„A frankfurti Prédikátor kolostor 
Dürer által készített oltárképének, 
a Mária mennybemenetelének 
külső szárnyait Matthaeus halvány 
szürkére és feketére festette, 
így tehát 1505 körül élt.
Különösen figyelemreméltó
a Krisztus megvilágosodása a Tábor hegyen
című kép, amelyet vízfestékkel alkotott.
A képen egy ragyogó szépségű felhőben
a félelemtől holtra rémült apostolok 
feje fölött Mózes és Illés jelenik meg. 
A beállítás különösségét semmi sem múlja felül.
A mainzi dómban három oltárszárnyat
festett ki kívülről-belülről, az egyiken
egy vak remete látható, aki kísérőivel
a befagyott Rajnán kel át,
de a jégen két gyilkos tör rájuk,
és agyonütik. 1631-ben vagy 32-ben
ezt az oltárszárnyat az akkori vad háborúban
elvitték, és Svédországba küldték,
de hajó, amelyen utazott, elsüllyedt,
és más hasonló műalkotásokkal egyetemben
a tenger mélyére merült.”
Isenheimben nem járt Sandrart,
de hallott az oltárképről, amely,
miként írja, úgy ábrázolja alakjait,
  hogy  a való élet se tenné másképp,
  hanem éppen úgy, ahogyan Szent Antalt
  a művészien megfestett kísértetekkel látjuk.
Egy összekulcsolt kezű Jánoson kívül,
amelyet akkor látott Sandrart, amikor
a pápa megbízásából Rómában dolgozott,
úgy tudja, valószínűleg ez minden, 
ami nem veszett el az aschaffenburgi mester 
képei közül, akiről mindössze annyit tud, 
hogy többnyire Mainzban tartózkodott, 
zárkózott, melankolikus életet élt, és
a házasságát nem kísérte szerencse.
 

III.
A zsidók üldöztetésének 
hagyománya közismerten hosszú, 
Frankfurt am Main városában is.
1240 körül a feljegyzések szerint
173 zsidót öltek meg a városban,
egy részüket agyonverték, más részük
a lángok közé vetette magát. 1349-ben
a flagellánsok hatalmas vérengzést
rendeztek a zsidók közt. A szemtanúk
megint arról számolnak be, hogy a zsidók
maguk rohantak a tűzbe,
és a lángok fényében a dombról, ahol
a dóm állt, egészen Sachsenhausenig
el lehetett látni. A zsidók ezután csak 
vonakodva tértek vissza Frankfurtba.
A 15. század közepén
rendeletet adnak ki a ruhaviseletről,
amely kötelezte a zsidókat,
hogy sárga karikát viseljenek a kabátjukon elől,
később egy alma nagyságú szürke
kört, hogy megakadályozzanak
minden testi érintkezést
keresztények és zsidók között, amiért
még sokáig halálbüntetés járt.
Később a frankfurti városi tanács
költségére a polgári városrendezés során,
a reformoknak és a fejlődő higiénés igényeknek
köszönhetően a Wollgrabennél saját gettót
építettek a zsidóknak, tizennégy
lakóházat és egy új zsinagógát.
Grünewald idejében a fennmaradt adatok szerint
huszonhárom ház állt a gettóban, és anélkül, 
hogy a terület határai bővültek volna,
hamarosan háromezren laktak itt.
Éjszakára, vasárnaponként már délután négykor
bezárták a kapukat, és a lakók nem mehettek
sehova, ahol akár csak egyetlen fa is zöldellt,
sem a sáncra, sem a folyó mellé,
sem a Römerbergre, sem pedig
az alléra. Ebben a gettóban lakott
Enchin, amíg néhány hónappal
Mathys Grunével, a festővel kötött
házassága előtt Szent Anna nevére
meg nem keresztelkedett. A történelmi
Grünewaldról szóló nagy könyvben,
amelyet Dr. Phil. W. K. Zülch 1938-ban
Hitler születésnapjára régi schwabachi
betűkkel szedve a német nemzetnek átnyújtott,
nem tett említést e rendkívüli kapcsolat
történetéről. A hagyomány szerint Grünewald
akkor vette észre a feltűnő szépségű
gyermeket, amikor az a Brückchentor alatt
átkelve a Predigerstrassén, vagyis a gettó
közvetlen közelében található műhelye előtt 
elhaladt. Arra vonatkozóan azonban, hogy mi
indította a vele egy év múlva egybekelő
Annát a valláscserére, nincsenek forrásaink.
Úgy tűnik, saját maga könnyítette meg 
ezt az akkoriban különleges határozottságról
vagy reménytelenségről tanúskodó lépést
azáltal, hogy többször a festő szemébe nézett,
talán először csupán a zöld színbe 
szeretett bele, a nevébe, ami a nőtlen
mesternek, aki időközben lemondott a mainzi
udvari festői rangról, hogy megfesthesse
az isenheimi oltárt, valószínűleg nem volt ellenére,
mert önálló háztartás nélkül
sem segédet, sem tanítványt
nem vehetett föl. Amikor Grünewald
1512. december 17-én
a dóm közvetlen közelében
huszonhárom guldenért és tizenkét schillingért
házat vásárolt, a jegyzőkönyv szerint
már összeházasodott a megkeresztelt Annával.
A sokak által csodált ifjú prozelita asszony,
akinek a megkeresztelkedése a frankfurti 
keresztény társadalom számára igazi 
megdicsőülést jelentett, ezért ajándékokkal 
halmozták el, boldogságot hozhatott volna
Grünewald életébe. Hogy nem így történt,
részint azon múlt, hogy a festő,  aki
továbbra is zárkózottan, majdnem 
eltemetkezve élt, maga hárította el
a környezet elismerését, részint pedig az,
hogy, mint ahogy képei bizonyítják, 
jobb szeme volt a férfiakhoz, arcukat,
egész testiségüket végtelen odaadással
ábrázolta, míg a nők szinte mindig 
el vannak fátyolozva a képein, így
Grünewald megkíméli magát attól a félelemtől,
amit az váltana ki belőle, ha alaposabban 
szemügyre kellene őket vennie.
Talán ezért lett Grünewald Annája
kötekedő, beteges, a gonoszkodó józanság,
a fejfájás és az elmeháborodás áldozata.
A gyógyulás reményében végül 
kórházba került, ahol még a festő
halálának idején is kitartott,
megadva magát testi gyengeségének.
 

IV

A chicagói Art Istitute-on
ki van állítva egy fiatal festő
önarcképe, amely 1929-ben Svédországból
került be a frankfurti műtárgypiacra.
A kis juhartáblácskán egy alig
húszéves ifjú látható
egy szűk szobácskában az ablak előtt.
Mögötte, egy, a perspektívába
nem egészen illeszkedő perem, rajta
színes tálacskák, egy gyufa, egy kagyló
és egy drága velencei üveg, benne átlátszó
esszencia. A festő egy szépen faragott
csontkést tart a kezében, egy rajztollat
hegyez, hogy folytathassa egy női akt
rajzolását, amely a tintásüveg mellett
előtte fekszik. A tőle balra eső 
ablakon át egy tájra látni, egy hegyre
és egy völgyre, egy út szalagjára.
Ez az út vezet a világba, bölcselkedik Zülch,
és nem más járt rajta, mint az a nyomtalanul
eltűnt férfi, akinek kutatóként a nyomába 
szegődött, és akinek művészetét
egy névtelen képen fel véli ismerni.
Az ablak kerete fölött látható
M. N. monogram a levéltárakban felfedezett, 
de egyéb önálló munkákkal nem adatolható 
festőhöz, Mathis Nitharthoz tartozik, aki mögött 
Grünewald rejtőzik. Ezért láthatóak a M., a G. és az N. 
kezdőbetűk a havon az aschaffenburgi oltáron, 
és erre vezethető vissza a fiatal festő 
és az isenheimi oltár nyilakkal átlőtt Sebestyénjének 
a korkülönbség miatt különösen feltűnő azonossága.
Mathis Nithart alakja az idők folyamán
valóban annyira beleivódott a forrásokban
Grünewaldéba, hogy ma már úgy látjuk,
az egyik valóban a másik életét élte,
és végül a másik halálát halta.
A Sebestyén-tábla röntgenfelvételén
a szent elégikus portréja alatt
ugyanaz az arc tűnik elő, ugyanaz a félprofil,
csak a végleges átfestéskor
egy kevéssel még inkább oldalra fordulva.
Két festő ugyanabban a testben,
amelynek fölsértett húsa mindkettejükhöz tartozott,
tanulmányozta önnön testiségének természetét.
Először Nithart festette meg tükörből
a maga önarcképét, amelyet aztán Grünewald
nagy szeretettel, pontossággal és türelemmel,
a bőr, a szőrszálak iránti érdeklődéssel, 
olyan részletekben is elmélyülve, mint a szakáll 
kékes árnyékoltsága, átfestett.
Sebestyén vértanúságának ábrázolása
egy, a rémület és a hűség közt ingadozó férfibarátság 
még a sebszélek megfestésén is érzékelhető
reprezentációja. Nem zárható ki, hogy Nithart,
aki szökőkutakat és vízemelőket is tervezett, 
a későbbiekben azzal is elősegítette, hogy 
összekeverjék őt az egyre emberkerülőbb
isenheimi mesterrel, hogy alighanem ő közvetített 
közte és a szerencsétlensége folytán számára
elérhetetlenné váló világ között. 1527 körül,
tizenkét évvel az elzászi munka befejezése után,
Nithart Frankfurtból, ahol egy ideig még 
valószínűleg részese volt Grünewald életének,
Halléba ment, hogy a város közismert sóforrásai mellé
vízemelőt tervezzen, egy felettébb bonyolult
malom- és csőrendszert, olyat, amilyen a Mainán is 
működött Aschaffenburgnál, amely egyszerre volt
hatalmas mérnöki létesítmény és látványosság.
Nithart azonban soha sem rendezkedett be igazán
Halléban, és gyakran cserélte a lakhelyét. 
A huszonnyolcas év nyarán mély depresszióba esett,
és ezután a halála sem késett sokáig.
Amikor Nithart halálának híre megérkezett Frankfurtba,
a magisztrátus elrendelte, hogy a műhelyében található
minden ingóságról jegyzőkönyvet készítsenek.
A hosszú lista a legkülönbözőbb dolgokat
tartalmazza: kanalat és edényeket,
szappanfőző üstöt, a vízemeléshez szükséges
hajtókerekeket, tizenöt fehér, cserzett kecskeszőrt,
ezüsttallérokat és rézgarasokat Svájcból és Tirolból,
könyveket, felhívásokat, iratokat és Luther-nyomtatványokat,
és mindezt beragyogja egy különleges paletta 
ragyogása: kékesfehér és albusz, párizsi vörös,
cinóber, békazöld, hegyi zöld, türkiszzöld, kék
üvegmassza és keleti ásványok. Ruhák is,
szépek, egy aranyszínű csattal ellátott nadrág,
egy fekete kabát selyemhajtókával, bíborvörös
meg fekete masnikkal, egy szürke atlasz anyag,
egy vörös kalap és  sok egyéb cicomás kellék.
A hagyaték valójában a két férfihoz tartozott,
de hogy Grünewald, a színek feltalálója,
osztozott-e elhunyt barátjával a tarka
ruhák kedvelésében, azt nem tudjuk.
 

V
Ott, ahol a Stra?burgból induló nagy hadiút
a Vogézek vonalát déli irányban követve 
Burgundia kapuja felé fordul, 
és a gebweili völgyből kilépő 
Lauchbachot keresztezi, ott fekszik
Isenheim. Az antonita szerzetesrend, 
mely az anakoréta remete Szent Antalra 
vezette vissza történetét, 
aki 357-ben a thébai sivatagban
mondott búcsút a földi világnak,
1300 körül itt szerzett magának birtokot 
a cluny kongregáció murbachi apátságától,
hogy orbánckórházat alapítsanak rajta,
az egész nyugati világban
terjedő orbánc gyógyítására,
ami olyan bőrfertőzés volt,
amely a tagok sorvadásához vezetett,
és a lepra mellett a középkor
legfélelmetesebb betegségének számított.
Amikor az orbánc szép lassan
visszaszorult, az antalosok
más, a testet és a lelket sanyargató
betegséggel is foglalkozni kezdtek,
így például az epilepsziával 
és az 1400 körül pusztító méretű járványt 
okozó úgynevezett bujakórral is.
A kórházba érkezésükkor
már többnyire leromlott állapotban 
lévő betegek kezelése azzal kezdődött,
hogy a gonosz hieratikus tanújaiként
a kórushajóban lévő oltár előtt 
megkeresztelték őket Isten vértanúinak nevére,
és így perverziójuk ellenére és azzal együtt
valamennyire alkalmassá tették őket
az üdvösség befogadására.
Eközben gyakorta megtörtént, 
hogy az oltár monstranciájában 
őrzött Szent Antal-ereklyék
valóban csodát tettek, és hogy
a részben már szörnyen eltorzult betegek
a szent borecet többszöri alkalmazásának hatására
később megszabadultak nyomorúságuktól.
Az antalosok minden évben Krisztus 
feltámadásának napján úgy tettek szert
a szent elixírre, hogy az Isér partján 
található Saint Marcellin 
Szent Antalról elnevezett kolostorában
bort öntöttek a vértanú ott őrzött csontjaira.
Ezt a kétszer tisztított folyadékot
a kolostor küldöttei árulták országszerte,
ezzel keresztelték meg a parasztok
az óljaikban azokat a disznókat,
amelyek a szent csengettyűjét viselték
a nyakukban, hiszen Szent Antal
a pásztorok és a nyájak védőszentje is volt.
Ami magát a kórházat illeti,
ahol a tizenkét antalos barát közül nyolc
többnyire egy lektor vezetésével
filozófiát tanult,
így a tisztulási rituálé,
amelynek segítségével a betegeket gyógyították,
a betegek testében megvívott
harcként értelmezték a halálnak
az őrületben megnyilvánuló jelenléte ellen,
a legalapvetőbb összeütközésként,
amiben az oltárképnek,
amelynek megalkotására Guido Guersi,
isenheimi preceptor adott megbízást Grünewaldnak,
a sárgás genny kifakadásának
vonzó és elrémítő színekkel történő
megjelenítésével, és ezáltal a kép
erejével és hatásával meghatározó
terápiás szerepet kellett betöltenie.
Legkésőbb a munka elkezdésekor
az elzászi Krüppelheimben,
ahol a legkülönbözőbb szemléltető eszközök
álltak a festő rendelkezésére,
láthatta, miként húzódik magába
az ember, és miként próbál
kitörni magából, Grünewald,
aki egyébként is vonzódott
a világ szélsőséges felfogásához,
olyan meggyőződésre juthatott,
amely az élet megváltását 
magából az életből eredeztette.
Az életet azonban mint olyat,
úgy, ahogyan a maga szörnyű módján
folyamatosan és mindenütt zajlik, az oltárkép 
tábláin, amelynek alakjai már túl vannak 
a lét vigasztalanságán, Grünewald sehol sem 
ábrázolja, hacsak nem abban a valószerűtlen 
és őrült tolongásban, amely a megkísértett 
Szent Antalt övezi, akit egy szörnyű monstrum 
az üstökénél fogva vonszol a földön. 
Legalul a bal sarokban az isenheimi kórház
egyik lakója kuporog, testét szifiliszes kelések 
borítják. Fölötte egy kétfejű és sokkarú,
elkorcsosult lény magasodik, 
azzal a szándékkal, hogy egy állkapocscsonttal
agyonüsse a szentet. Jobbra
egy gólyalábú, furcsa madár áll,
amelynek emberi karjai vannak, a kezében
egy furkósbotot tart. Mögötte és
mellette a kép közepe táján
egymásba fonódva cápa- és sárkánypofák,
fogsorok, kizsigerelt orrok láthatók,
az utóbbiakból takony szivárog,
és vannak ott még uszonyformájú,
elrongyolódott szárnyak, szőrszálak, szarvak,
bőr, ami olyan, mint a kifelé fordított pacal,
az élet kinövései a levegőben, a földön és a vízben.
Neki, a festőnek ez a teremtés,
őrült jelenlétünk képe a Föld feszínén,
jelenlétünké, ami nem egyéb, mint lejtős
utakon futó regeneráció,
amelynek parazita módjára egymásba
fonódó, egymásba növő és egymásból kinőtt
formái démoni seregletként
behatolnak a remete nyugalmába.
Ilyennek írta le Grünewald,
némán vezetve ecsetjét,
egy patológiai színjáték 
kiáltásait, hörgéseit, torokhangjait,
sugdolózásait, amihez, miként
ezt jól tudta, ő maga is hozzátartozott,
művészetével együtt.
A nyaknak az a rémült mozdulata
Grünewald minden művén előfordul,
amely a torkot szabadon hagyja,
és az arcot arra kényszeríti,
hogy belenézzen a gyakorta vakító fénybe,
ez a szélsőséges testi kifejezése annak,
hogy a természet nem ismeri az egyensúlyt,
hanem vakon kezd bele egy sivár
kísérletbe, és mint egy ostoba barkácsoló,
szétrombolja, amit épp csak, hogy sikerült létrehoznia.
Egyetlen célja, hogy kipróbálja,
meddig mehet el, sarjad, továbbörökít
és hajtásokat hoz bennünk és általunk,
és az ötleteink nyomán megszülető gépek által is,
zagyva zűrzavarban, miközben mögöttünk
a zöld fák már elhullajtották leveleiket,
és miként sokszor látható Grünewald képein,
kopaszon merednek az ég felé,
az ágakat valami mohos, lecsüngő
képződmény növi be.
A fekete madár, amely a csőrében
kenyeret visz Szent Antalnak a pusztába,
talán nem más, mint ami üveges szívvel
egyre közelebb ér hozzánk,
amiről egy másik szent,
aki az utolsó napok közeledtét adja hírül,
azt mondja, hogy ez a valami
bele fog zuhanni a tengerbe,
a víz felforr tőle, a Föld megremeg,
és a hatalmas várost vastornyaival
elemészti a tűz, miközben a pápa
egy ladikban kuksol, leszáll a sötét,
és ott, ahol a fekete bástya leomlik,
sárga és szürke por
fogja ellepni a tájat.
 
 

VI
A megfeszített Krisztust ábrázoló bázeli 
oltárképen, amely 1505 körül keletkezett,
a gyászolók csoportja mögött
olyan mélyen nyúlik el a táj,
hogy a tekintet nem képes egészében átfogni. 
Egy darab barna, égett föld,
amely körvonalaival cápafejként,
vagy mint a Leviátán nyitott szája,
magába nyeli a halványzöld mezőt,
a mélyedéseket, a mocsárszerűen
csillámló, széles vizet. Fölötte,
a fokról-fokra komorabbá
sötétebbé váló horizont mögött
emelkednek a passió előtörténetének
dombjai, látni lehet a Gecsemáné kert
kapuit, és azt is, ahogy a katonák 
odalépnek a térdeplő Krisztushoz,
akit Grünewald olyan kicsire festett,
hogy a hely elátkozottságából
kiérződik az összeomló idő.
A katasztrofális elsötétülést,
a túlvilágból érkező fény 
utolsó sugarait Grünewald
valószínűleg természet után
és emlékezetből festette,
hiszen 1502-ben, amikor Bindlachban,
a Fichtel hegy lábánál
a lindenhardti oltár felállításán dolgozott,
a Hold árnyéka október 1-jén
a déli sark felől átvonult Kelet-Európán,
Lausitzen, Csehországon és Mecklenburgon át,
és Grünewald, aki időről-időre kapcsolatba lépett
Johann Indagine udvari asztrológussal,
odautazott, hogy saját szemével lássa
a napfogyatkozás sokak által 
rémülettel várt, évszázados eseményét,
a világ titokzatos eltűnését,
amint a nap közepén kísérteties
este borul rá, mintha kábulat ömlene szét,
és az ég boltozatán, a ködsávok 
és a felhők oszlopai fölött,
a  hideg és nehéz kékségből kiemelkedve
vörös tüzek lobbannak,
csodálatosan szerteszórva a színeket,
amihez hasonlót emberi szem soha nem látott,
és amit a festő soha többé
nem tudott kitörölni az emlékezetéből.
A színek mintegy a spektrum fonákjaként
bomlanak ki a levegő eltérő közegében,
amelynek savak nélküli üressége
az isenheimi oltár központi ábrázolásán
az alakok fulladásközeli állapotában
már magát a fulladást, a halált előlegezik,
amihez hozzátartozik a kopár
hegyi táj, melyben Grünewald
patetikus tekintete 
a bolygó jövőbeli idegenségét
és elhagyatottságát festette meg,
meszes fehérekkel a feketés kék
folyó mögött. A szétmorzsolódás maradékát
vigasztalan erodáltságában és pusztaságában 
látjuk, ami végül a köveket is felemészti.
A képet nézve a jégkorszak
jut eszembe, a hegycsúcsok
ragyogóan fehér toronyszerűsége
a kísértés felső harmadában,
ez a metafizikus konstrukció,
és a hóesésnek olyasféle csodája,
mint amely 352-ben esett meg,
amikor a nyár kellős közepén
hó borította Rómában
az Esquillin dombot.
 
 

VII
1525 tavaszán Grünewald
az áprilisi fényben és záporokban
lovagolt Windsheimba, ahol
Jakob Seckler műhelyében
elkészíttetett egy kis szőlőlevelekből
és különféle madarakból álló díszt,
amelyet egy szárnyasoltár
tornyocskájára kívánt helyezni.
Mialatt Seckler az utolsó simításokat végezte,
miközben Grünewald beszélgetésbe elegyedett
Barthel és Sebald Beham nürnbergi rézmetszőkkel, 
akiket január 12-én istentelenség vádjával
letartóztattak, és eretnekségük miatt
kiutasítottak szülővárosukból,
és most a windesheimi mesternél időztek.
A még sápadt földek közt vezető
ösvényeken sétálva a testvérek 
késő éjszakáig meséltek
a Nürnbergből elszármazott Thomas Münzerről,
aki most sváb földön keresztül Elzászba ment,
bejárta Svájcot és a Fekete erdőt,
hogy felkelést szítson. Mert a hatodik harsona
is felharsant már, és szájnak
szózatra kell nyílnia. Dobokkal
közeleg a nagy farsangi ünnep,
a vizek megdagadnak, a bolygók
a halak házában sisteregve egyesülnek,
a vörös csillag konjunkcióba lép
a Szaturnusszal, a föld népének égi jelével,
és csodálatos tűz lobban fel, ha a közeli,
várva-várt jövőben feltűnik
egy szegény flótás,
egy messias septentrionalis.
Grünewald azt felelte, hogy egyszer
gyerekkorában, hat vagy hét
éves volt, a niklashauseni 
prédikátor a földi boldogság
ígéretével lázította a legszegényebbeket.
Naponta tizenötezren
csatlakoztak hozzá, imaháza
drága kincsekkel telt meg,
és ez így ment egy darabig, aztán 
a csőcseléknek szóló színjáték keretében
Würzburgban máglyára vetették.
Már látom, folytatta,
a szivárvány alatt, 
amely a táj fölé feszül,
lovasok ugratnak elő.
Testvérek, mondta, amint
a windsheimi erdő szélén bandukoltak,
tudom, a régi kabát könnyen szakad,
és én félek, hogy fogytán az idő.
Május közepén Grünewald
a szárnyasoltár tornyocskájára való
dísszel visszatért Frankfurtba,
a gabona megérett az aratásra,
a megélezett sarló
tizenötezer életet nyírt le
a frankenhauseni különös csatában,
amelyben páncélos vitéz alig esett el,
a parasztok testei azonban
hekatombákban tornyosultak,
mert mintha megtébolyodtak volna,
se nem védekeztek,
se nem menekültek el.
Amikor Grünewaldot ez a hír
május 18-án elérte,
többé nem mozdult ki a házából.
Hallott viszont a szemkiszúrásokról.
A türingiai erdő
és a Bodeni tó között 
még hetekkel később is
sok parasztot vakítottak meg. 
Akkoriban a mester
fekete kötést 
viselt az arcán.
 

VIII.
A festő mögött a lovon,
máskor mellette a kordén
egy kilenc éves gyerek ül,
a saját gyereke, amin nem győz
csodálkozni, az Annával kötött
házasságából született. Az út szép,
ez az utolsó, 1527 szeptemberében,
végig a folyó mentén, keresztül a völgyeken.
A szél mozgatja a fényt
a fák levelei közt, és a magaslatokról
eléjük tárul a mindenfelé szétterülő táj.
amikor megpihennek a köveken, Grünewald 
érzi magában a fia szerencsétlenségét,
és a hallei szökőkút-tervezőét is.
Mint a csillagokat, röpít minket
a szél az árnyak érkezésekor.
Ami megmarad, a végsőkig,
az az elvégzett munka.
Az erbachi Erbach család szolgálatában
élete hátralévő éveit a festő egy oltár
elkészítésének szenteli, megint egy Golgota,
a keresztre feszítés, Jézus megsiratása,
miközben az élet lépésről-lépésre 
torzul tovább, a tekintet ébredése 
és az ecset futása között
Grünewald most hosszú utazást tesz,
és egyébként is sokkal gyakrabban szakítja meg
a művészi munkát, mint korábban,
hogy a fiát tanítsa a műhelyben
és odakint a természetben.
Hogy ő maga mit tanult eközben, arról
sehol sem számol be, csak azt tudjuk,
hogy a gyerek tizennégy éves korában
ismeretlen okból hirtelen meghalt,
és hogy a festő nem sokkal élte túl
a fia halálát. Kémlelj élesen a távolba,
az est szürkéjében meglátod ott
a szélmalmokat. Az erdő visszahátrál,
valóban, az ember nem is tudja,
hol volt a határa azelőtt, a jég
elolvad, és a dér a föld színtelen képét
rajzolja a mezőre. Így, mikor
a látóideg elszakad,
minden csupa fehér lesz
körös-körül a levegőben,
fehér, mint a hó
az Alpokban.

          SCHEIN GÁBOR FORDÍTÁSA



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu