Beszélgetés Vincent Debaene-nel, a New York-i Columbia Egyetem tanárával
Olivier Mongin interjúja Az írás és a kultúrák összehasonlítása Részlet
A Szomorú trópusok szakítása A Szomorú trópusok Ön szerint meghatározó fontosságú mű, mert szakít az útikönyvekkel, és mert nem hisz az elbeszélés hatalmában; de főként azért, mert intellektuális értelemben arra késztette Calude Lévi-Strausst, hogy különbséget tegyen politika (azaz a civilizációs fogalmakban való gondolkodás) és antropológia (az érzékeny minőségek logikája) közt, és másként építse fel az elbeszélését (amely ezentúl nem kronologikus, hanem „levelezések” gyűjteménye). A Szomorú trópusok teszi majd lehetővé a két optika szétválasztását. Ha jól értem, nem annyira az irodalom, mint inkább a művészet, a festészet (a kubizmus visszhangja Kleenél) teszi jobban megragadhatóvá Lévi-Strauss írását és programját. Azt hiszem, Lévi-Strauss azt felelte volna Önnek, hogy számára inkább
a zene szolgált modellként. A Szomorú trópusok helyének problémája Lévi-Strauss
életművében szerintem alapvető kérdés: egyszerűen a tudományos tárgytól
való eltérésről van-e szó, egyszeri kacérkodásról, az életmű rejtett középpontjáról,
egy tudósi önéletírásról, amelyből oly sok van, a tudományos munka szigorúságának
cáfolatáról, vagy valami másról? Az erről való gondolkodást, amelyre a
könyvemben javaslatot teszek (L’Aideu au voyage. L’ethnologie française
entre science et littérature, Gallimard, 2010), nagyrészt Wiktor Stoczkowski
kitűnő műve inspirálta (Anthropologies rédemptrices. Le monde selon Lévi-Strauss).
Stoczkowski célja az volt, hogy létrehozza a szó szoros értelmében vett
antropológia antropológiáját, mivel úgy látja, hogy a nyugati tudomány
termékeit „kozmologikus reprezentációk” alapozzák meg, épp annyira, amennyire
az etnológia által tanulmányozott tradicionális társadalmak kulturális
termékeit. Stoczkowski izgalmas nyomozást folytat Lévi-Strauss szocialista
múltja, majd UNESCO-beli tevékenysége után, és ennek alapján saját feladatát
azzal határozza meg, amit ő „Lévi-Strauss-i kozmológiának” nevez, azaz
olyan implicit „világlátásnak”, amely „axiomatikus infrastruktúraként”
működik, amikor Lévi-Strauss a fejlődésről, az emberiségről, a rasszról
vagy a kultúráról gondolkozik.
Az irodalmi hivatkozások Conradtól Proustig fontosak Lévi-Straussnál, ami lehetővé teszi, hogy megértsük a visszaemlékezés szerepét, a kronológia elvetését, a történelem bírálatát és a „palimpszeszt”-gondolatot. De ezen az időleges kitérőn túl nincs-e ott Lévi-Straussban a szándék, hogy megállítsa az időt, amiről a naplementének szentelt „irodalmi” fejezet tanúskodik (a Szomorú trópusok VII. fejezete)? Kétségkívül ott van. De pontosan kell tudnunk, mit értünk ezen – hiszen
ki ne akarná néha „megállítani az időt”? Nyilvánvaló, hogy Lévi-Strauss,
aki imádott történelmi műveket olvasni, a történelmet úgy fogja fel mint
külső tényezőt és a rendetlenség gerjesztőjét. Ez egyébként nem annyira
egy ideológiai tételezésnek, mint inkább egy metodológiai választásnak
felel meg, s ez összhangban áll Lévi-Strauss alkatával és személyes történetével:
arról van szó, hogy találnia kell egy olyan szemszöget, amelyből a valóság
támadható.
Mit gondol a francia antropológus-körök reakciójáról, amellyel a La Pléiade-nál megjelent összegyűjtött műveket fogadták? Hiszen a gyűjteménynek valóban megvan az az erénye, hogy egy másik Lévi-Strausst mutat meg. Ez nem annak a következménye, hogy van egy szigorú Lévi-Strauss-i hatalom a kutatás területén? Nem hiszem, hogy a Pléiade egyöntetű reakciót váltott volna ki a francia
antropológusokból, már csak azért sem, mert ez egy meglehetősen tagolt
közeg, amelynek több helyi központja van ? és azt hiszem, ez különbség
az 1960-as és 1970-es évekhez képest. De érthető, hogy a tudományág legrangosabb
képviselőjének megjelenése egy ilyen sorozatban, mint a Biblioth?que de
la Pléiade, nem maradhatott reakció nélkül. És én magam is megpróbáltam,
részben az előszóban, részben a későbbi vitában megfogalmazni azokat a
kérdéseket, amelyek egy ilyen esemény kapcsán előkerülhetnek.
Ön tagja annak a fiatal csapatnak, amely a Pléiade-kiadást gondozta, és amely nagyobb hangsúlyt helyez az esztétikai, mint a tudományos szövegekre. Nem olyan szemléletváltozást jelent ez Claude Lévi-Strauss életművének megítélésében, amelyet már maga Lévi-Strauss is elvégzett? Nem zárom ki, valóban, hogy Lévi Strauss már maga is megváltoztatta
saját műveinek olvasatát. Az, hogy elhatározta, megszerkeszti műveinek
gyűjteményes kiadását a Biblioth?que de la Pléiade számára, olyan érv,
amely ebbe az irányba mutat. De nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy
ő előnyben részesítette az „esztétikai” műveket, azaz engedett volna a
tudomány szigorából a magaskultúra biztos értékeinek kedvéért. E mellett
hosszan érveltem a kötet előszavában is. A Pléiade-ban persze nem található
meg a Les Structures élémentaires de la parenté, sem a Mythologiques négy
kötete, de nincs benne sok más közérthetőbb szöveg sem, mint például a
Race et histoire és számos más, a strukturális antropológiáról írt szöveg
stb., noha ez is egy lehetséges választás lett volna. A legkevesebb, amit
elmondhatunk, hogy a Szomorú trópusok kivételével ? amely egyébként nem
mindig könnyen olvasható könyv ? a Claude Lévi-Strauss által beválogatott
műveket nem lehet úgy olvasni, mint egy regényt, mindenekelőtt azért nem,
mert mindegyik hangsúlyozott szerepet tulajdonít az etnográfiai adatoknak,
azaz a társadalmi szervezetnek, szemben a környezeti kényszerekkel, a rokonsági
rendszerekkel, a mítoszvariációkkal stb.
Mindez máskén láttatja a strukturalista korszakot. Nem állították-e túl élesen szembe a fenomenológiát és a struktúrát a tudat és a szubjektum kritikájának nevében ? lásd Jean-Marie Domenach korábbi kritikáját, amely elfogadja ezt a szakadást: egyén kontra rendszer vagy fordítva? Ha elismerjük, hogy Claude Lévi-Strauss munkájának lényege a konkrétumok tudománya, az érzéki logikája, nem fordítottuk-e meg a közelítés módját: több az érdeklődés az érzéki, a konkrét, a vad gondolkodás, a barkácsolás iránt, és kevesebb a tudományos szenvedély? Sőt, ez a szembeállítás nem megtévesztő-e? Jean-Toussaint Desanti, a tudományfilozófus, miközben megmaradt fenomenológia követőjének, nem állítja-e szembe a fenomenológiát és a struktúrát, nem különbözteti-e meg az elvont és a konkrét teret? Persze, a fenomenológia bizonyos irányzatai szembeállítják a tapasztalatit az elvonttal, de ez talán csak a fenomenológia elszegényített értelmezése. Igen, természetesen. A polarizáció és az álláspontok túlzott bekeményedése
elkerülhetetlen, különösen ha az intellektuális és intézményi erőviszonyok
kiegyensúlyozatlanok, mint Ön is helyesen utalt rá: az Ön által idézett
viták részei azoknak a viszályoknak, amelyek lassanként válnak átláthatóvá
számunkra, és ma már úgy véljük, félreértéseken alapulnak. Ugyanakkor fontos,
hogy ne „szenvedélymentesítsük” a problémákat, hogy magát Lévi-Strausst
idézzem. És még ha Lévi-Strauss életműve eléggé gazdag, változatos, olykor
ambivalens is ahhoz, hogy igazoljon mindenféle újraértelmezést, én továbbra
is azt gondolom, hogy nem minden olvasata legitim és termékeny, némelyik
pedig egyenesen ellentétes azzal a szellemmel, amelynek jegyében a munkáját
végezte. Főként az ellen a divatosan „vonalas” megközelítés ellen tiltakozom,
amely itt-ott megfigyelhető most, a századik születésnapját ünnepelve,
amely az ő radikális relativizmusában moralizáló felszólítást lát a „nyitásra
a másság iránt”, és amely az ő általános értelemben vett humanizmusát a
nyugati értelemben felfogott, a környezeti megfontolásokra alig figyelő
hagyományos humanizmussá alakítja át, az identitásról szóló gondolatait
pedig az önmagunkba zárkózás igazolásává teszi meg.
A megkülönböztető vonások problémája ma a globális humanizmusról, a különbségek szerepéről szóló gondolkodás számos irányzatának áll a középpontjában. Claude Lévi-Strauss gondolkodása mennyiben lehet termékeny ebben az új kontextusban, amelyből a demokrácia kérdésköre sem hiányzik? Lásd a megkülönböztető vonások fogalmának újbóli megjelenését az összehasonlító munkaelméletekben. A megkülönböztető vonások fogalma ? ezekről Lévi-Strauss azt mondja,
hogy „az etnológia tárgyát magát” képviselik ? bizonyára termékeny lehet
az interkulturális összehasonlításról szóló gondolkodás számára, mármint
ha nem feledkezünk meg arról, mit értett ezen maga Lévi-Strauss. Egyfelől
azt, hogy lehetséges összehasonlítani a társadalmakat, nemcsak közös vonásaikra,
hanem a köztük lévő különbségekre alapozva is, és ehhez nem szükségképpen
kell hiánytalan ismeretekkel rendelkeznünk ezekről a társadalmakról. Másfelől
azt, hogy az összehasonlítás így kialakított programja semmiféleképpen
nem jelent olyan „kiindulópontot” vagy referenciapontot, amelyben el tudjuk
helyezni az összehasonlítandó kulturális vagy társadalmi jellegzetességeket,
hanem a különböztetésnek olyan terét jelenti, amelyet immanens módon hoztunk
létre az eltérések játéka alapján.
Az írás problémáját illetően: miben áll ma az irodalom és a tudomány kapcsolata – amelyben az önfikció vált túlsúlyossá? Nehéz általánosítható választ adni erre a kérdésre, de nyilvánvaló, hogy a legújabb francia irodalom egyik jelentős szelete számára központi kérdés a társadalomtudományok módszereihez (etnográfiai vagy levéltári kutatások), céljaihoz (a „neolitikum vége” avagy az emlékezet tétjei) és a tudáshoz való viszony, lévén hogy a történelem fikcióvá formálásának problémája, csakúgy, mint a viták, amelyeket kivált, csak egy aspektusát jelentik ennek az új megközelítésnek. A megújult érdeklődés az irodalom iránt megfigyelhető a társadalomtudományokban is. Az irodalom és a tudományok viszonya ma erőteljesen eltér attól, amilyen az 1960-as években volt, hogy az 1930-as évekről ne is beszéljünk; de kétségkívül éppúgy nem fejthető meg azonnal, noha tagadhatatlanul új felállást mutat, méghozzá rendkívül izgalmasat. MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|