Jászberényi Sándor
„A könnygáz jelzi a kezdődő attakot”
Egyiptomi riport a frontvonalból
2010 decemberében egy tunéziai zöldségárus Mohamed Bouazizi, tiltakozásul
a helyi rendfenntartó erők és a kormányzat önkénye ellen, benzinnel lángra
gyújtotta magát. Öngyilkossága csaknem az egész Közel-Keletet érintő lázongásokhoz,
forradalmakhoz vezetett. Bár a „forradalmak” több országban győztek, a
karhatalmi szervek mindenhol válogatás nélkül gyilkolták, ölték a civil
tiltakozókat. A forradalom sem hozott túl nagy változást az egyiptomi rendfenntartó
erők tüntetésekre adott reakciójában. Az átmeneti kormányzat ugyanúgy
könnygázt, éleslőszert és xenofób politikai agendát vet be, mint ami megdöntött
Mubárák kormányzatot jellemezte, kétségessé téve, hogy az ország valóban
a demokratikus államberendezkedés felé halad.
„Most kiderül, működik-e a gázmaszkom.”- ennyi jutott az eszembe,
amikor megláttam a rendőrkordon felett átrepülő könnygáz kanisztereket
a Mohamed Mahmúd utcában. Fehér füstcsíkot húztak és pörögve estek le a
felszedett kövek közé. Néhány tüntető előrerohant és felkapott néhányat,
hogy visszadobja, rájuk sörétes puskákkal lőttek. Felismertem a fegyverek
hangját. Három napja hallgattam. A söréteseknek tompa hangja van, a félautomaták
ugatnak élesen.
A sörétek ebből a távolságból már nem voltak halálosak, de ahhoz
még mindig elég nagy sebességgel érkeztek, hogy kivigyék az ember szemét.
Ezt mindenki tudta, aki elsétált a Tahrír téren felállított szükségkórházak
előtt. A rendőrök a szemekre mentek, vagy kétszáz kilőtt szemű tüntető
feküdt folyamatosan a sátrakban.
Három vagy négy gáz kanisztert dobtak vissza a tüntetők. Nem
volt elég. Valamelyik rendőr pisztolyt használt, egy fiatal fiút mellbe
lőttek. Lendületben bukott fel, maga alá temetve a patront,nem messze tőlem.
Fehér füst szállt fel a teteme alól.
Összességében úgy 15 kanisztert lőttek ki a feketeruhás rendfenntartók,
ennyit nem tudtak visszadobni az emberek. Ilyen erős támadást még
nem tapasztaltunk, mióta kitörtek a zavargások.
Hamarosan fehér köd ereszkedett a Mohamed Mahmúd utcára és mindenki
fejvesztetten menekülni kezdett. Azok, akik túl közel álltak nem értek
fedezékbe. Egyszerűen elvágódtak a földön.
Ez már nem ugyanaz a könnygáz volt, amit januárban, a forradalom
alatt használtak. Az egyiptomi Egészségügyi Minisztérium közleményben tudatta
később, hogy eszméletvesztést okozó idegágenssel manipulálták. Az eredeti
könnygáz az Egyesült Államokból érkezett, mindazzal a másfél millárd dollárnyi
„eszközbeli” támogatással, amelyet immár harminc éve kap az egyiptomi hadsereg,
hogy az USA első számú szövetségese legyen a Közel-Keleten, közvetlenül
Izrael után.
A tüntetők többsége nem viselt maszkot. Kufijával (arab kendő)
kötötték át az arcukat, melyet előtte ecetbe mártottak. Én a Tahrír
téren vettem egy ipari gázmaszkot, védőszemüveggel védtem a szemeim. Fogalmam
sem volt, hogy működik-e, de pillanatokon belül nyilvánvaló lett, hogy
ki fog derülni. Jött a gáz.
A második tüntetési hullám
Az egyiptomi forradalom második tüntetési hulláma, immár a „demokratikus
átmenetet” levezénylő Legfelsőbb Katonai Tanács ellen indult. „A
nép és a hadsereg jegyesek” - volt az egyik szlogenje a januári forradalomnak,
mely végül a harminc éve regnáló Hoszni Mubarak elnök bukását követelte.
A hirtelen támadt politikai űrt akkor a Mohamed Husszein Tantáui vezette
Legfelsőbb Katonai Tanács töltötte ki, ígéretet téve nem csak az egyiptomiak,
de a nyugat felé is, hogy zökkenőmentesen levezényli a demokratikus átmenetet
a harminc éve statárium alatt álló országban. Bár tagadhatatlanul megjelentek
a pártok és az egyiptomi közélet hangos lett a politikától, az LKT tevékenységét
azonban számtalan kritika érte, mely végül a novemberben kirobbant, az
egyiptomiak által a „második forradalomnak” nevezett zavargási és tüntetési
hullámhoz vezetett.
A LKT kormányzása során (bár Eszám Sháráf miniszterelnök elvileg
független volt) tovább folytatta a múlt rezsim bevett gyakorlatait, alkotmánymódosító
referendumokat nyújtva be például annak érdekében, hogy garantálja a hadsereg
befolyását a mindenkori egyiptomi kormányzatok fölött. Mindemellett a választások
megtartását folyamatosan eltolta, ellenben megtartotta a statárium olyan
intézményeit, mint a katonai bíróságok. Civilek ezreit ítélték el katonai
törvények szerint, azokat pedig, akik nyilvánosan kritizálni merészelték
az „átmeneti” rendszert, jobb esetben „idegen érdekek által vezéreltnek”
nevezték a kormányközeli médiumokban, rosszabb esetben pedig szabotázs
vádjával előállították.
Shédi Táhá, az egyik legnagyobb liberális párt, az Al-Ghed al
Szaúra (A forradalom holnapja) alelnöke, közvetlenül a zavargások kitörése
előtt azt nyilatkozta nekem a párt zamaleki irodájában, , hogy a hadsereg,
mely központi szerepet töltött be a múlt rezsim fenntartásában (ne
felejtsük el, hogy a háborús veterán Hoszni Mubárákot is a hadsereg „adta”
csakúgy, mint Egyiptom összes elnökét) , gyakorlatilag mindent elkövet
annak érdekében, hogy megtartsa hatalmát és biztosítsa politikai továbbélését
a volt kormánypárt a Nemzeti Demokratikus Párt tagjai számára.
Szavait jól illusztrálták, hogy olyan koalíció jött létre, melynek
tagjai voltak a liberális, kommunista, nacionalista és szekuláris pártok,
csakúgy, mint az abszolút kormányesélyes mérsékelten iszlamista Muzulmán
Testvériség pártja, a Szabadság és Igazság is.
Az elégedetlenség a Legfelsőbb Katonai Tanács teljesítményével
odáig fajult, hogy november 18.-án Pénteken össznépi demonstráció szerveződött
az iszlamisták aktív részvételével, ahol megfogalmazódott az a követelés,
hogy ezúttal a november 28.-án esedékes választásokat ne csúsztassák el,
és a hadsereg azonnali hatállyal adja át a vezetést egy civil kormánynak,
vonuljon ki az ország politikai életéből. November 20.-ára a tüntetés véres
zavargássá alakult, a Legfelsőbb Katonai Tanács utasítására a rendőrség
megpróbálta visszafoglalni a Tahrír teret az időközben több százezer főre
duzzadt tüntetőktől- sikertelenül.
Motoros mentők, mártírtudat
Egy pár másodpercig álltam az utca oldalához lapulva és figyeltem a
menekülő embereket. A Tahrír tér irányába rohantak, ahol a szükségkórházak
álltak, illetve ecetes vizet locsoló önkéntesek. A zavargások harmadik
napja volt ez – az embereknek volt már ideje felkészülni a támadásokra.
A könnygáz savas kémhatású, rátapad az ember bőrére, égeti a szemét. A
legjobb ellene az ecetes víz, ami néhány percen belül semlegesít. Az első
napokban azonban az emberek Coca-Colát öntöttek egymás kezébe és azzal
dörzsölték az arcukat, mert más nem volt kéznél. Hamar el is terjedt
a szlogen a téren, hogy „ Mindig Coca-Cola. A könnygázra.”.
. Akik belélegezték a gázt, rohanás közben megtántorodtak és
elvágódtak, a szemük fennakadt. Láttam egy nőt is felbukni, kezében a gyerekével.
Nem volt a frontvonalban. A férjét várhatta valahol hátrébb. Azt, hogy
az egész, körülbelül egy kilométer hosszú utcát elgázosítják senki sem
gondolta.
A katonai rendőrség brutalitása később lett nyilvánvaló, amikor
a sajtót bejárták azok a fényképek, melyen jól látszott, hogy nőket és
gyerekeket vernek, különös kegyetlenséggel.
Mindenki vakon rohant, egymást támogatták az emberek. A fősodor
a Tahrír felé ment, többen azonban ledöntötték a Beb El Luk utca mellett
egy telket körülölelő falat és arra próbáltak menekülni. A könnygázt a
házak a Mohamed Mahmúd utcában tartották, ez jobb ötletnek tűnt, mint a
fősodorban menekülni. A tömegre az előrenyomuló rendőrök is tüzeltek. Mindenki
megpróbált olyan távol kerülni a fehér felhőtől, amennyire lehetséges volt.
A könnygáz akkor is hat, ha már nem látja az ember. Széljárástól függően
akár háromszáz méterre is kifejti hatását a kilőtt kanisztertől.
Messze kell futni, messze.
Átvillant az agyamon, hogy oda kellene rohannom és segítenem
az elbukott nőn és a gyerekén, kihúznom a gázból. Ez azonban konkrét bekapcsolódást
jelentett volna az eseményekbe, mely ellentmond az újságírói elveknek.
Ha nem segítek azonban, emberi mivoltomból vetkőzök ki. Pláne,
hogy működött a gázmaszkom, semmit sem éreztem a gázból. A ténfergésemből
motorok zaja riasztott fel. Fiatal srácok vágtak át a tömegen motorral,
egy vezető-egy segítő ült a kínai choppereken.
Mivel a mentőautók ilyen mélységben nem tudtak behajtani, a motorosok
vették át a szerepüket. Fiatal srácok, halált megvető bátorsággal hajtottak
bele a harcok közepébe összeszedni a sebesülteket. Az egyikük vezetett,
a másik tartotta az ülésen a pácienst. A rendfenntartó erők előszeretettel
lőttek rájuk, de nem érdekelte őket. Illetve nagyon is.
A mártíromság társadalmi beágyazottsága a kezdetektől átlengi
az egész egyiptomi forradalmat, csakúgy, mint a térség összes konfliktusát.
Az Iszlámban a társadalmi jóért meghalók (sháhid) azonnal a mennybe kerülnek,
s mivel a térség társadalmait nagyban meghatározza a vallás, ezt az elképzelést
az amúgy nem vallásos, vagy a vallást nem államszervező erőként elképzelő
arabok is a magukénak vallják. Mi sem jobb példa erre mint, hogy az egyiptomi
forradalom januári kitörése óta, a megbukott elnök nevével fémjelzett metróállomást
Ál-Suhádára (mártírok) keresztelték. Ez magyarázza, hogy fiatal, nem vallásos
emberek miért szálltak szembe kövekkel és molotov koktélokkal a modern
páncélozott járművekkel.
A rendőrattak
Két motoros hajtott be közvetlenül a szétnyíló rendőrsorfal elé és felszedték
a nőt és a gyereket. Elsőnek mindig a nőket mentették. A rendőrök kilőttek
rájuk néhány sörétet, de nem találtak. Két lövés között nekiiramodtam és
átrohantam az üres telekre. Halottam a fülem mellett a sörétek süvítését,
de egyik sem talált. A bőrdzsekimen számoltam pár lukat – utólag. A telek
teljesen üres volt, emberek botladoztak rajta keresztül, hogy a következő
utcába érjenek, ahol egy szükségkórház állt. Ez az utca egy kötéllel leválasztott
részét jelentette, ahol pokrócokon feküdtek a sebesültek. Fehér ruhában
önkéntes orvosok dolgoztak a nap huszonnégy órájában. Erre azért volt szükség,
mert a tüntetők féltek a hivatalos kórházaktól: januárban előszeretettel
rángatott ki a titkosszolgálat akár a műtőből is embereket, hogy letartóztassák
őket.
A harmadik napja tartó konfliktusról mindenki tudta, hogy hamarosan
véget kell, hogy érjen. Ennek két lehetséges módja volt: vagy lemond a
legfelsőbb katonai tanács és átadja egy civil vezetésnek, „válságkormánynak”
a hatalmat, vagy a háttérben olyan alkut köt, mely megosztja a tömeget
a kérdésben. A forradalmat kirobbantó liberális fiatalok az első megoldást
remélték. Azt, hogy a populista és a kiépített szociális rendszerükkel
tömegeket mozgató Iszlamisták valóban érdekeltek a demokráciában.
Készítettem néhány fényképet a szükségkórházról, majd visszaindultam
a Mohamed Mahmúd utca felé. A könnygáz lassan oszlott, de a tüntetők már
újra gyülekeztek. Kitérőt kellett tennem, mert a szomszédos utcát tankokkal
torlaszolta el a hadsereg. A katonai járműveket élő lánccal zárták el a
tüntetők a harcoló kemény magtól. Bár nyilvánvaló volt, hogy az országot
a hadsereg irányítja -és ily módon gyakorlatilag a tüntetők célpontjának
kellene lenniük-, a harc elsősorban mégis a tér megtartásáról szólt. A
hadsereg sem vetett be katonákat. A piszkos munkát a fekete ruhába öltözött
rohamrendőrök végezték. A katonák csak a választások második fordulóján
léptek fel a civilek ellen – lángba borítva a Tahrír tér sátrait.
„Vonulnak vissza a disznók.” - szólított meg Sédi Ájmán Núr a
Mohamed Mahmúd utca Tahrír téri bejáratánál, a betört ablakú Hardees gyorsétterem
előtt. Még egy korábbi tüntetésről ismertük egymást, májusból. Ájmán Núr,
az egyiptomi ellenzék ikonikus politikusának huszonéves fia betört fejjel
mutatkozott be nekem, törölgetve az arcáról a vért. Gumibottal verték
fejbe. A tagja volt annak az április 6.-a nevű liberális ellenzéki mozgalomnak
( a 2008 április 6.-án levert mahaliai munkássztrájk emlékére vették fel
ezt a nevet), mely közvetve az egész egyiptomi forradalomért felelős. A
hadsereg tagjai már a nyáron „idegen érdekek által vezéreltnek” nevezték
őket, mert keményen bírálták antidemokratikus megnyilvánulásait. Az iszlamisták
sem kedvelték túlzottan a mozgalmat. Szekuláris államot követeltek.
Behúzott fejjel futottunk előre a tömegben. A rendőrök visszahúzódtak,
a tüntetők sikeresen megállítottak egy páncélozott csapatszállítót, lángolt
az utca közepén. Továbbra is harcok folytak előttünk. Sédi előre rohant
és csatlakozott egy csapat fiatalhoz, én kikerülve a lángoló autót helyet
kerestem, ahonnan tudok fényképezni. Kiléptem a házak fedezékéből és az
utca közepére rohantam. Ez nem volt jó ötlet.
Gumilövedékek
Két képet készítettem féltérdre ereszkedve a köveket dobáló első vonalról,
amikor eltaláltak. Nem tudom, hogy a gumilövedéket direkt nekem szánták-e,
lehet, hogy egyszerűen túl közel álltam. Kétféle típusú gumilőszerrel tüzeltek
a rendfenntartók. Az egyik kis szemű golyókat tartalmazott, ezzel fejre
lőttek. Elég nagy sebességgel repültek ahhoz, hogy kivigyék az emberek
szemét. Több olyan sebesültet is láttam, akinek ilyen lövedék fúródott
a szemgolyójába.
Engem a másik típusú gumilövedék ért. Gyakorlatilag egy nagy
gumidarab volt.
Oldalról kaptam be. Felbuktam az ütés erejétől.
Az ember egy konfliktuszóna közepén sem félelmet sem fájdalmat
nem érez a vérében keringő adrenalintól. Azonnal felugrottam a földről
és fedezékbe rohantam. Forróság járta át az oldalamat, az ingem fel volt
szakadva, de vérezni nem véreztem erősen, innen tudtam, hogy gumilövedék
talált el. Többen szaladtak oda hozzám a tüntetők közül, hogy segítsenek.
Ketten támogattak ki az utcáról, mert ahogyan felbuktam félrecsúszott a
gázmaszkom. Mire fedezékbe értem már hatott is a könnygáz: félvakon, köhögve
vezettek a sebesültkórházba.
Az orvosok soron kívül foglalkoztak velem, mivel külföldi újságíró
vagyok. A földre terített imaszőnyegekre ültettek, mint az összes többi
beteget. Előttem egy férfi fejét varrták össze az utcalámpa sárga fénye
alatt.
Egy huszonéves férfi végigtapogatta az oldalamat, azt tudakolva
fáj-e, ha megnyomja valahol. Fájt. A mozgás, de a levegővétel is
éles fájdalommal járt. A doktor azt mondta, hogy vagy eltörött vagy megrepedt
a bordám, ezt nem tudja megállapítani, csak ha megröntgeneznek. Röntgen
gép viszont nem volt a szükségkórházban. Befáslizták az oldalamat és kaptam
egy fájdalomcsillapító injekciót. Azzal bocsátottak utamra, hogy feltétlenül
röntgeneztessem meg magam a holnapi nap folyamán.
A Tahrír téren körülbelül félmillió ember lehetett. Az volt a
szlogen, hogy „lefoglaljuk a rendőrséget, hogy ne tudjanak benyomulni
a térre”. Ennek jegyében a Mohamed Mahmúd utca bejáratánál kétirányú volt
a forgalom: befelé nyomultak a tüntetők, míg kifelé hordták a sebesülteket.
A levegőben érezni lehetett a könnygáz szagát.
Kitámolyogtam a szükségkórházból, próbáltam a Talat Harb tér
felé venni az irányt, hogy kikerüljek a tömegből. Félúton jártam, amikor
az egész tömeg „Allahu Akbár” kiáltásokban tört ki. Az egyik utcai kávézóban
megkérdeztem néhány fiatal, nem Iszlamista tüntetőt, minek örül a tömeg.
Egy fiatal fiú, Sherif azt mondta, bejelentették Eszám Sháráf miniszterelnök
lemondását.
A liberális frakció örömmámorban úszott, a Talat Harb téri székházukban
sokan gyűltek össze. Egy fiatal aktivista lánnyal beszélgettem a folyosón.
„Ha ezt sikerült kikényszerítenünk, akkor a hadsereg is át fogja adni a
hatalmat egy civil válságkormánynak előbb-utóbb” - mondta ragyogó
szemekkel. „Valódi demokrácia lesz Egyiptomban.” Nem tudtam teljes mértékben
osztani a lelkesedését.
XXX
Eszám Sháráf miniszterelnök távozása után a Legfelsőbb Katonai Tanács
Kámál Gánzúrit nevezte ki az átmeneti kormány elnökévé. Az idős Ganzúri
már a 90-es évek közepén az ország miniszterelnöke volt, a Mubárák rezsim
alatt. A legfelsőbb Katonai Tanács döntését heves felháborodás fogadta
a téren összegyűlt tüntetők körében, ennek ellenére megtartották a parlamenti
választásokat. Az első forduló a Muzulmán Testvériség és az iszlamista
blokk elsöprő győzelmét hozta, így az iszlamisták visszahívták támogatóikat
a térről, csak a szekuláris aktivisták maradtak, akik a háttérbeli kiegyezésről
suttogtak. 2011 decemberében a Katonai rendőrség megtámadta és szétverte
a hatalomátadást követelő tüntetőket, több száz embert kínoztak meg a belügyminisztérium
épületében.
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|