Kateřina Tučková
Brünni történet

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
Franz Kafka (Tandori Dezső fordítása)

Háromnegyed tizenegy volt. Egész pontosan tíz, villogó kettőspont, negyvenkettő, ahogyan az ágy melletti ébresztőóra digitális kijelzője mutatta. Az utolsó két számjegyet elegendő lett volna könnyedén, egy egész kicsit átalakítani, itt-ott átfordítani a számokat alkotó vonalakat, és a kijelzőről máris egy pompás horogkereszt világított volna. 
Tik-tak. A negyvenkettes év, és az ágyból, amely az egyszobás lakásban talán másutt állt, egy másik nő kelt volna ki, más, sokkal szemérmesebb alsóneműt húzott volna fel, más, hosszabb szoknyába tűrt volna be gondosan egy másik blúzt, és az egyszerű világos mellrészre másmilyen brosst tűzött volna fel, mint ő. A szabálytalan ágú, idegesen feltűzött csillag, amelynek fakósárga színe egyáltalán nem passzolt a világos blúza finom zöld színű, alig észrevehető csíkjaihoz. Talán egy sötét, göndör hajú kisgyerek szaladgálna körülötte, férje talán már a jegyre kapott cigaretták közül szívná az elsőt a toalett keskeny ablakpárkányán szorongva. Az utca végén, ahová a konyhából lehetett látni, lassanként már tömeg gyűlt össze. A járdaszegély mentén bőröndök sorakoztak. Ő a sajátjába, amely még nyitva állt, betette az egykor anyjától kapott menórát, hátha egész hanukáig ott maradnak. 
Szájában érezte még az egész elmúlt éj mellékízét, és a fejébe hirtelen fájdalom hasított. Az elhúzott függönyök miatt a szobába áramló fény belenyilallt a szemébe. 
Amikor újból felnyitotta a szemét, az óra kijelzője újabb két eltelt percről adott hírt. 
Negyvennégy.
Elegendő volt csupán egy kissé elfordítania a fejét, hogy a két számjegyből az SS hegyes nyilai váljanak, szorosan kifeszítve, majd szétpattannak, csak lőni kell velük. És lőnek is, de ebben a pillanatban már félelemből, rémületből, fejüket vesztve csaponganak, mert az idők változnak, és érezni lehet már a háború végét. Azok tarkójára, akik kiszolgálták ezt a gépezetet, ezt a masinát, most izzadságcseppek ülnek ki, a múló idő fogaskerekei egyre nyaktörőbb tempóban kapaszkodnak egymásba. A gép recseg-ropog. 
Tik-tak. 
A szobán idegesen halad át egy másik fiatal nő, magas, szőke. Augusztus óta már hatszor futott át az utca túloldalán lévő óvóhelyre. A legutóbb, amikor véletlenül éppen az orvosnál volt a gyerekkel a városközpontban a Hermann-Göring-Strassén, beomlott az óvóhely betonmennyezete, rá az összes ott gubbasztó szomszédra, egyikük sem maradt életben. Pedig állítólag ez volt egész Brünnben a legbiztonságosabb óvóhely, nemrégiben Herr Wolff építtette újjá, akire ő még mint Vlk úrra emlékezett a sarki vegyesboltból. 
A kijelző utolsó számjegyét mintegy ujjcsettintésre két vízszintes vonal egészíti ki, így együtt egy szögletes ötöst formáznak. Negyvenöt. Tik-tak. 
– Raus! Raus! – alighanem ez hallatszott akkor a dörömböléssel egyidejűleg, majd a házmester két gárdista kíséretében kivágta az ajtót, pedig ő már éppen ki akarta nekik nyitni, barátságosan, udvariasan, mitől is kellett volna félnie? Hiszen nem ártott senkinek sem, éppen úgy volt cseh, mint ahogyan német, ráadásul a férfi korábban meg nyugtatta. Elegendő volt egyszer-egyszer, alkalomadtán szerelmeskedni vele. Hiszen a férfi tudta, hogy megy ez őnáluk, kislány korától fogva ismerte őt. Ismerte a cseh anyukáját, aki a háború elején halt meg, ismerte az apját és a bátyját is, akiktől a lány, abbéli igyekezetében, hogy ne őrüljön bele azok politizálásába, két emelettel lejjebb költözött, egy két kis helyiségből álló zugba, amely üresen maradt, miután Rosenbaumék elmentek. Ez volt apja egyetlen kedves gesztusa, amelyet az utóbbi időben érte tett, hogy kijárta neki ezt a lakást. Persze úgyis csak azért csinálta, mert éjjelente zavarta Barbora sírása, azé a gyereké, akit nem akart befogadni a fajtiszta családjába. Elsa Weber, ez volt a neve, boldog volt. Végre nyugta van tőlük, és a saját kis zugában várhatja ki, míg Jiří hazatér, megígérte, hogy aztán elveszi.
Csakhogy nem tért vissza, teltek a napok, és ő, a hátára kötött Barborával május elejétől kezdve romokat cűgölt a Cejl és a Koliątě utcákról a gyűjtőhelyre, ahol napról napra kevesebb szomszédasszonnyal találkozott. Főleg nők dolgoztak ott, mert az összes német férfit, aki még a háború után ott maradt, közvetlenül a felszabadulás után munkatáborba vitték. Látta az öreg Frau Kollert és Frau Grünt a falnál állni, a többiek azt mondták neki, hogy ne nézzen oda. Mégis látta őket. A bátyja egykori osztálytársa, Petr Kadlec, aki után még az apjuk is kiköpött, amikor becsukták mögötte otthon az ajtót, úgy csapta őket fejbe a puskatussal, hogy homlokuk a téglafalnak csapódva betört, és egészen véres arccal zuhantak a földre, ki tudja, hogy éltek-e még. Látta azt is, hogy a fiatalokat meg a brünni rendezőpályaudvarra vitték, állítólag, hogy főzzenek az oroszokra. Hát persze, főzzenek. Őt is elvitték főzni. A véraláfutások a torka alatt, ahol lefogták, meg a combjain, amelyeket kifordítottak, még el sem múltak, de már vitték is hozzájuk, hogy mosson. Még jó, hogy Barborát valamivel odébb letették, az ő rémült sírása volt az egyedüli, amire koncentrált, miközben azt tették vele. 
Abban a pillanatban, amikor a pályaudvarról tartott hazafelé a Sterngassén, akkor vonta először kétségbe, hogy ezt tudni fogják azok is, akik eljönnek érte, amikor feltűnik majd az utcasarkokon a várható hirdetmény: minden németnek el kell hagynia Brünnt. Németek kifelé! Raus!
És valóban, az utolsó reménysugár is szertefoszlott, amikor belenézett a házmester arcába. A korábbi vonzalmának ebben a pillanatban nyoma sem volt, mintha sosem látta volna azelőtt ezt a nőt. 
Ennek a lakásnak a konyhaablakából aztán a házmester odaláthatott az utca sarkára, ahová őt levitték, sebtében magára kapott ruhában, babakocsival, amelybe a síró gyereket fektette, és bedobálta a kapkodva összeszedett legszükségesebb tárgyakat. Vajon sajnálta ezt az éppen húszéves testet, amelyet az elmúlt éjszakákon még a karjaiba zárt? A karjaiba, amelyeken a sötét szőr egészen az ujjpercekig ért, és ahol egyre több, az olajtól vagy a gépzsírtól örökösen összetapadt ezüstös szőrcsomó nőtt, azokba a karokba, amelyeknek vaskos ujjai közt egy nappal később a nagy vidámságban szinte eltűnt az apró pálinkáspohár, amelynek a tartalmát az utcán járőröző oroszok közt szó szerint szétlocsolt. A németek már sosem térnek vissza Brünnbe, szőnyegek, néhány ezüst evőeszköz, pár kép, mennyit érhetnek vajon, két bunda, egy kristálycsillár és egy csomó kacat, amit az éjjel a felesége hanyatt-homlok összekapart, most már biztonságban vannak a lakásukban, és ki bizonyíthatná be, hogy nem az övék?
Tik-tak, egy perccel múlt háromnegyed. 
A lakás, bár kicsi volt, kapóra jött. Egy afféle kedves cseh ifjú párnak, akik az első júniusi napok eufóriájában egybekeltek, és már korábban is érdeklődtek. Mindjárt eszébe is jutott, hogy jó üzletet lehet velük kötni. Épphogy csak elcsípte, néhány napot még ott is aludt, nehogy befészkeljék magukat valamiféle szemtelen kalandorok. Ám a nagyobb lakások hamar odalettek, ki tudja, honnan érkezett családok vették be magukat, és kirakni már senki nem  tudta őket. Mindazt, amit bent találtak, azt is eltulajdonították. Már amit addig neki nem sikerült elhordania. 
Tik-tak, a betétkönyve gyarapodott néhány szép, kövér százassal. 
Fáradtan forgolódott a paplan alatt, és az arcát eltakarták hosszú, barna hajának kocsmaszagú fürtjei. Rosszul lett. Gyorsan félresöpörte őket, és a polcra készített vizespohár után nyúlt. 
Tik-tak, ötvenhárom. 
A szobáján megint idegesen halad át egy fiatal nő, ezúttal széles csípőjű, a fején kendő. A kisebbik gyerek már készen áll, ágyneműbe bugyolálva a kocsiban, a nagyobbik a dobozaiban matat, amelyeket az asszony néhány nappal azelőtt gondosan összekészített, egyiket a másik után, jól kigondolt sorrendben. Hogy ma, amikor jön a furgon, könnyedén bedughassák őket az új lakásba szánt bútorok közt maradt résekbe. Itt csak a kredencet hagyja, amely ódivatú, giccses német virágdíszek vannak rajta, már kezdettől fogva dühítették. Nem érti, hogy férje, meggyőződéses pártember, az eltelt négy év alatt hogy nem talált egy percet arra, hogy lecsiszolja és lemázolja, még ha meg is maradna a nyomuk, átfesthetné mondjuk vörös csillagokkal, amikkel mostanában tele van az egész ország. Például az asztal lapja alatt vagy az ajtó körül neki borzasztóan tetszenének. Csakhogy a férfi gondolatban mindig egészen máshol járt, nem pedig a konyhában, és ilyen apróságokra nem volt ideje. Másfelől viszont, éppen emiatt tudnak jobb helyre költözni, egy tágas, erkélyes lakásba, a város peremén a közelmúltban emelt emeletes,  központi fűtéses házak egyikébe. Elköltöznek, és végre maguk mögött hagyják ezt az átkozott, nemrégiben még német negyedet az összes semmirekellő lakosával együtt. Hát ki akarhat ezekben az öreg házakban lakni a városközpontban, ahol most keresztülhaladt az a sok autó az új körúton. Hol az ördögben van már az a teherautó, már több, mint egy órája itt kellene lenniük!
Tik-tak, ötvennégy. 
A lakás két helyiségében nyolctagú család szorong, a kilencedik is útban van már. Szlovákiából keveredtek ide, szétszóródtak az országban Aątól Kassáig, muszáj, hogy mindenkinek legyen állandó lakcíme. Csakhogy nekik ez nem tetszik, ki akarnak törni ebből a kalickából, nem bírják elviselni a négy átkozott falat, nem akarnak közöttük maradni, úgy akarnak élni, ahogy megszokták, ahogy minden rendes cigány, kint és az övéi közelében, akiket nem is számolnak, de akikről azt sem tudják, hogy merre vannak. Így hát minden áldott reggel előjönnek a lakásból a ház előtti kis placcra, kitettek oda egy díványt, ami már nem fért be a lakásba, a szomszéd házban lakó Selmecbányáról való testvéreik pedig pár széket hoznak, aztán egész nap ott ücsörögnek, és vitáznak, amíg az öreg székeknek ki nem törik a lába, a díványból pedig ki nem ugranak a rugók. De még így is ott álltak a törött darabok egész ősszel, egész télen, és így tovább, amíg meg nem érkeztek a rokonok, akikkel végre megtalálták egymást, így aztán tavasszal sokkal jobb ülő alkalmatosságokat kellett beszerezni, mert, ha jól számoljuk, a lakásban már tizennégyen tömörültek. Sorban aludtak a padlón, és ha egyikük megfordult, hát mindenkinek fordulnia kellett. De így már nem mehetett tovább, ez a proletárparadicsom szégyene lett volna, amelyben minden családnak megfelelő lakhatással kell rendelkeznie – egy-két hónap elteltével egy újabb lakást utaltak ki nekik egy utcával odébb. Oda aztán végül tizenegyen fészkelték be magukat, mert a régi lakás kezdett huzatossá válni, mivel senki nem üvegezte be a betört ablakokat. 
Nulla nulla. 
Őutánuk vette meg a lakást. Azok után, akik ott maradtak, és akik a két, gyorsan egymást követő nemzedék alatt, az elmúlt harminc év során megfordultak ott. A forradalom után szociális lakásokba vonultak két városrésszel odébb, vagy megint szétszóródtak a rokonokhoz, senki nem tudja pontosan. Kevés pénzért kapta meg a üres lakást, fel volt szedve benne a parketta, néhány dupla ablakkeret kiszedve, a konyha fala csupa korom. A lakásban mindenütt cigarettabűz és sajátos édeskés illat. A magafajta nőnek a rendelkezésére álló szerény eszközökkel egy évig eltartott, mire rendbe tette. 
És további három kellett ahhoz, hogy találkozzon azzal a nővel, akit mindenki ismert, de senki nem tudta, mi a neve. Már korábban is rendszeresen látta a városközpontban, a Joątová és a Česká utca sarka volt az övé, pontosan az óra alatt ácsorgott, amelyre a villamos és az óváros között sietősen elhaladó járókelők felpillantottak. És hányszor látta még később, esténként is, amikor egy-egy pohárkára ott maradt a bárban, amelyben az előadások után keveredtek a színházlátogatók és a színészek, az újságírók és az írók, a festők és múzsáik. Ott maradhatott, annak ellenére, hogy a többi lecsúszott hajléktalant, akik a bárokban rövidet iszogatnak, a tulaj mindig hajlongva kikísérte az üvegajtó elé, és még egy ideig ott is maradt, hogy világos legyen, a bebocsátás a számukra már soha többé nem adatik meg. 
De ennek a nőnek a tulaj töltött egy pohár keserű Fernetet, és hagyta, hogy elücsörögjön valamelyik asztalnál, ahová az eladásra szánt apró virágcsokrait is letehette. Éppen ezért jutott most az eszébe, azok miatt az aprócska kis csodák miatt, amiket tavasszal nárciszokból és nyírfavesszőből font, nyáron pipacsból és bogáncsból, ősszel fűzből és berkenyéből. Megakadt a szeme ezeken a feltűnő csokrokon, és néha szívesen haza is vitt belőlük, ha valamelyik betintázott fráter éjjel vett neki egyet-egyet néhány fillérért. 
Június végén a Sterne kocsmában a Hvězdová utca sarkán találkozott vele. Gondosan kifésült ősz kontyában ugyanolyan virág, mint amilyen csokrot aznap árult, leült a szomszédos asztalhoz, míg ő a barátnőjére várt, aki csak nem akart megérkezni. Az asztallap peremére lassan, gondosan rakta ki színes kis bokrétákat. A pohárka Fernetet szinte rögtön kihozta neki a csapos. 
– Én nem is tudtam, hogy maga idevalósi – kezdte egyszer csak, miután már vagy húsz perce ültek ott egymás mellett. – Én is innen vagyok, de magát még sose láttam itt!
Hangja csöndes és kimért volt. Felemelte a stampedlit és bájos csettintéssel benedvesítette az itallal az ajkait. 
– Na és hol lakik?
A négyesben, az első házban ott a platános tér mellett, abban a gyönyörű szecessziós házban, amelyről azonban a tégláig lepotyogott a vakolat, és amelyikről az ablakok fölül csak helyenként pillantanak le a repedezett maszkok, a szecessziós díszítések utolsó tanúi. 
– Tudja, lefagyott az arcukról a mosoly, amikor látták, amit láttak. Én közvetlenül szemben lakom. Évek óta. Ott maradtam a szüleimmel, aztán meg nélkülük. Hányadik emeleten? 
A harmadikon, középen.
-- Ott azok a kis lakások vannak, ugye? Voltam ott egyszer, akkor még a Rosenbaumék laktak ott, kedves család volt, anyám küldött át tejjel ők nem bírták akkoriban megvenni, a gyereküknek, tudja, annak olyan sötét szeme volt, amilyet még sosem láttam. Mint egy kisborjúnak. Elvitték őket, és nem tértek vissza soha, amúgy sem lett volna hova, utánuk már a Weberová lakott ott, akit a többi némettel együtt zavartak el Brünnből, és aki állítólag a gyerekével együtt halt meg egy táborban az osztrák határ előtt. Egyébként akkor annak a húszezernek a jó negyede pusztult ott el, tudja, a tífusz és a vérhas rettentő gyorsan terjed. Annak idején ezt Herma Knechtel írta nekem, ő is ott volt abban a menetben, amit aztán halálmenetnek neveztek el, de szerencsés volt, mert egészséges és gyors volt, és átjutott még a határon, mielőtt lezárták volna, így aztán nem került be a táborba. Ő írta ezt nekem, de világos volt, hogy bár ugrálhatott volna örömében, amiért a kitelepítés szörnyűségét megúszta, nem volt boldog. Az osztrákok sosem fogadták be, tudja, a számukra csak Rucksackdeutsche volt a cseh Szudéta-vidékről, aki izgágaságában behívta Hitlert, ő főzte ki az egész háborút, most aztán még az ő nyakukon akar élősködni. Na de, még mindig jobban járt, mint a Weberová, a szegény lány, az egész háború alatt szembeszegült a náci apjával, hogy aztán kicsapják és halálba hajszolják, mint egy kutyát. 
A második Fernetet már ő rendelte neki, meg magának is. 
– A mi házunkban mintha maga a sors szedné az adót, vagy mi, még ha egy kissé akadozva is. Egymást váltották a családok, akiket elűzött a történelem. Még a ©estákék is megjárták. Azok nagy kommunisták voltak, a férfi folyton értekezleteken ült, a nő meg plakátokat függesztett ki mindenhová, ő volt az utcabizalmi, és feljelentette azokat, akik nem ragasztották ki az ablakukra a békegalambot vagy a szovjet zászlót, amikor kellett. Na hát, ezt a családot szintén kitették innen. Éppen egy új lakótelepi lakásba költöztek volna, de a férfi nem jött haza – a párton belüli tisztogatás lett a veszte, lecsukták, a nőt meg kizsuppolták a szüleihez falura. 
A cigarettafüst a halántéka körül forgott, az asztalon pedig újabb két Fernet koppant.
– Látja? Ezért néz itt ki minden úgy, ahogyan kinéz. Azok, akiknek ez a városrész fontos volt, akik itt boldogok lehettek volna, már régen a sírban foszladoznak. Maga is jobban tenné, ha lelépne, amíg még nem késő. 
Öt perc múlva tizenkettő, a legfőbb ideje felkelni. Kint tüzesen süt a nap, és a szoba padlójára vetülő perzselő sugarak nem hagyják nyugodtan heverészni, fülledt meleg van, és a fülledt időben a macskajaj még egyszer átszámolja a megivott Ferneteket. Lassan felült az ágy peremén. Amikor megdörzsölte a szemét, és alaposan körülnézett, meg mert volna esküdni, hogy minden éppen úgy van, ahogyan tegnap volt. Minden a helyén van. Minden bútordarab ott, ahová évekkel ezelőtt állította, ott állnak, érintetlenül, helyenként belepte őket a por, másutt szétdobált ruhák hevernek rajtuk. Semmi nem mozdult egy hajszálnyit sem. Mégis, egyszerre minden egészen másmilyen, a lakása megváltozott, vagy inkább, ő változott meg benne. 

              BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu