Kateřina Tučková
Brünni történet
Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű
féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt,
és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény
szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni
készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan
vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
Franz Kafka (Tandori Dezső fordítása)
Háromnegyed tizenegy volt. Egész pontosan tíz, villogó kettőspont, negyvenkettő,
ahogyan az ágy melletti ébresztőóra digitális kijelzője mutatta. Az utolsó
két számjegyet elegendő lett volna könnyedén, egy egész kicsit átalakítani,
itt-ott átfordítani a számokat alkotó vonalakat, és a kijelzőről máris
egy pompás horogkereszt világított volna.
Tik-tak. A negyvenkettes év, és az ágyból, amely az egyszobás lakásban
talán másutt állt, egy másik nő kelt volna ki, más, sokkal szemérmesebb
alsóneműt húzott volna fel, más, hosszabb szoknyába tűrt volna be gondosan
egy másik blúzt, és az egyszerű világos mellrészre másmilyen brosst tűzött
volna fel, mint ő. A szabálytalan ágú, idegesen feltűzött csillag, amelynek
fakósárga színe egyáltalán nem passzolt a világos blúza finom zöld színű,
alig észrevehető csíkjaihoz. Talán egy sötét, göndör hajú kisgyerek szaladgálna
körülötte, férje talán már a jegyre kapott cigaretták közül szívná az elsőt
a toalett keskeny ablakpárkányán szorongva. Az utca végén, ahová a konyhából
lehetett látni, lassanként már tömeg gyűlt össze. A járdaszegély mentén
bőröndök sorakoztak. Ő a sajátjába, amely még nyitva állt, betette az egykor
anyjától kapott menórát, hátha egész hanukáig ott maradnak.
Szájában érezte még az egész elmúlt éj mellékízét, és a fejébe hirtelen
fájdalom hasított. Az elhúzott függönyök miatt a szobába áramló fény belenyilallt
a szemébe.
Amikor újból felnyitotta a szemét, az óra kijelzője újabb két eltelt
percről adott hírt.
Negyvennégy.
Elegendő volt csupán egy kissé elfordítania a fejét, hogy a két számjegyből
az SS hegyes nyilai váljanak, szorosan kifeszítve, majd szétpattannak,
csak lőni kell velük. És lőnek is, de ebben a pillanatban már félelemből,
rémületből, fejüket vesztve csaponganak, mert az idők változnak, és érezni
lehet már a háború végét. Azok tarkójára, akik kiszolgálták ezt a gépezetet,
ezt a masinát, most izzadságcseppek ülnek ki, a múló idő fogaskerekei egyre
nyaktörőbb tempóban kapaszkodnak egymásba. A gép recseg-ropog.
Tik-tak.
A szobán idegesen halad át egy másik fiatal nő, magas, szőke. Augusztus
óta már hatszor futott át az utca túloldalán lévő óvóhelyre. A legutóbb,
amikor véletlenül éppen az orvosnál volt a gyerekkel a városközpontban
a Hermann-Göring-Strassén, beomlott az óvóhely betonmennyezete, rá az összes
ott gubbasztó szomszédra, egyikük sem maradt életben. Pedig állítólag ez
volt egész Brünnben a legbiztonságosabb óvóhely, nemrégiben Herr Wolff
építtette újjá, akire ő még mint Vlk úrra emlékezett a sarki vegyesboltból.
A kijelző utolsó számjegyét mintegy ujjcsettintésre két vízszintes
vonal egészíti ki, így együtt egy szögletes ötöst formáznak. Negyvenöt.
Tik-tak.
– Raus! Raus! – alighanem ez hallatszott akkor a dörömböléssel egyidejűleg,
majd a házmester két gárdista kíséretében kivágta az ajtót, pedig ő már
éppen ki akarta nekik nyitni, barátságosan, udvariasan, mitől is kellett
volna félnie? Hiszen nem ártott senkinek sem, éppen úgy volt cseh, mint
ahogyan német, ráadásul a férfi korábban meg nyugtatta. Elegendő volt egyszer-egyszer,
alkalomadtán szerelmeskedni vele. Hiszen a férfi tudta, hogy megy ez őnáluk,
kislány korától fogva ismerte őt. Ismerte a cseh anyukáját, aki a háború
elején halt meg, ismerte az apját és a bátyját is, akiktől a lány, abbéli
igyekezetében, hogy ne őrüljön bele azok politizálásába, két emelettel
lejjebb költözött, egy két kis helyiségből álló zugba, amely üresen maradt,
miután Rosenbaumék elmentek. Ez volt apja egyetlen kedves gesztusa, amelyet
az utóbbi időben érte tett, hogy kijárta neki ezt a lakást. Persze úgyis
csak azért csinálta, mert éjjelente zavarta Barbora sírása, azé a gyereké,
akit nem akart befogadni a fajtiszta családjába. Elsa Weber, ez volt a
neve, boldog volt. Végre nyugta van tőlük, és a saját kis zugában várhatja
ki, míg Jiří hazatér, megígérte, hogy aztán elveszi.
Csakhogy nem tért vissza, teltek a napok, és ő, a hátára kötött Barborával
május elejétől kezdve romokat cűgölt a Cejl és a Koliątě utcákról a gyűjtőhelyre,
ahol napról napra kevesebb szomszédasszonnyal találkozott. Főleg nők dolgoztak
ott, mert az összes német férfit, aki még a háború után ott maradt, közvetlenül
a felszabadulás után munkatáborba vitték. Látta az öreg Frau Kollert és
Frau Grünt a falnál állni, a többiek azt mondták neki, hogy ne nézzen oda.
Mégis látta őket. A bátyja egykori osztálytársa, Petr Kadlec, aki után
még az apjuk is kiköpött, amikor becsukták mögötte otthon az ajtót, úgy
csapta őket fejbe a puskatussal, hogy homlokuk a téglafalnak csapódva betört,
és egészen véres arccal zuhantak a földre, ki tudja, hogy éltek-e még.
Látta azt is, hogy a fiatalokat meg a brünni rendezőpályaudvarra vitték,
állítólag, hogy főzzenek az oroszokra. Hát persze, főzzenek. Őt is elvitték
főzni. A véraláfutások a torka alatt, ahol lefogták, meg a combjain, amelyeket
kifordítottak, még el sem múltak, de már vitték is hozzájuk, hogy mosson.
Még jó, hogy Barborát valamivel odébb letették, az ő rémült sírása volt
az egyedüli, amire koncentrált, miközben azt tették vele.
Abban a pillanatban, amikor a pályaudvarról tartott hazafelé a Sterngassén,
akkor vonta először kétségbe, hogy ezt tudni fogják azok is, akik eljönnek
érte, amikor feltűnik majd az utcasarkokon a várható hirdetmény: minden
németnek el kell hagynia Brünnt. Németek kifelé! Raus!
És valóban, az utolsó reménysugár is szertefoszlott, amikor belenézett
a házmester arcába. A korábbi vonzalmának ebben a pillanatban nyoma sem
volt, mintha sosem látta volna azelőtt ezt a nőt.
Ennek a lakásnak a konyhaablakából aztán a házmester odaláthatott az
utca sarkára, ahová őt levitték, sebtében magára kapott ruhában, babakocsival,
amelybe a síró gyereket fektette, és bedobálta a kapkodva összeszedett
legszükségesebb tárgyakat. Vajon sajnálta ezt az éppen húszéves testet,
amelyet az elmúlt éjszakákon még a karjaiba zárt? A karjaiba, amelyeken
a sötét szőr egészen az ujjpercekig ért, és ahol egyre több, az olajtól
vagy a gépzsírtól örökösen összetapadt ezüstös szőrcsomó nőtt, azokba a
karokba, amelyeknek vaskos ujjai közt egy nappal később a nagy vidámságban
szinte eltűnt az apró pálinkáspohár, amelynek a tartalmát az utcán járőröző
oroszok közt szó szerint szétlocsolt. A németek már sosem térnek vissza
Brünnbe, szőnyegek, néhány ezüst evőeszköz, pár kép, mennyit érhetnek vajon,
két bunda, egy kristálycsillár és egy csomó kacat, amit az éjjel a felesége
hanyatt-homlok összekapart, most már biztonságban vannak a lakásukban,
és ki bizonyíthatná be, hogy nem az övék?
Tik-tak, egy perccel múlt háromnegyed.
A lakás, bár kicsi volt, kapóra jött. Egy afféle kedves cseh ifjú párnak,
akik az első júniusi napok eufóriájában egybekeltek, és már korábban is
érdeklődtek. Mindjárt eszébe is jutott, hogy jó üzletet lehet velük kötni.
Épphogy csak elcsípte, néhány napot még ott is aludt, nehogy befészkeljék
magukat valamiféle szemtelen kalandorok. Ám a nagyobb lakások hamar odalettek,
ki tudja, honnan érkezett családok vették be magukat, és kirakni már senki
nem tudta őket. Mindazt, amit bent találtak, azt is eltulajdonították.
Már amit addig neki nem sikerült elhordania.
Tik-tak, a betétkönyve gyarapodott néhány szép, kövér százassal.
Fáradtan forgolódott a paplan alatt, és az arcát eltakarták hosszú,
barna hajának kocsmaszagú fürtjei. Rosszul lett. Gyorsan félresöpörte őket,
és a polcra készített vizespohár után nyúlt.
Tik-tak, ötvenhárom.
A szobáján megint idegesen halad át egy fiatal nő, ezúttal széles csípőjű,
a fején kendő. A kisebbik gyerek már készen áll, ágyneműbe bugyolálva a
kocsiban, a nagyobbik a dobozaiban matat, amelyeket az asszony néhány nappal
azelőtt gondosan összekészített, egyiket a másik után, jól kigondolt sorrendben.
Hogy ma, amikor jön a furgon, könnyedén bedughassák őket az új lakásba
szánt bútorok közt maradt résekbe. Itt csak a kredencet hagyja, amely ódivatú,
giccses német virágdíszek vannak rajta, már kezdettől fogva dühítették.
Nem érti, hogy férje, meggyőződéses pártember, az eltelt négy év alatt
hogy nem talált egy percet arra, hogy lecsiszolja és lemázolja, még ha
meg is maradna a nyomuk, átfesthetné mondjuk vörös csillagokkal, amikkel
mostanában tele van az egész ország. Például az asztal lapja alatt vagy
az ajtó körül neki borzasztóan tetszenének. Csakhogy a férfi gondolatban
mindig egészen máshol járt, nem pedig a konyhában, és ilyen apróságokra
nem volt ideje. Másfelől viszont, éppen emiatt tudnak jobb helyre költözni,
egy tágas, erkélyes lakásba, a város peremén a közelmúltban emelt emeletes,
központi fűtéses házak egyikébe. Elköltöznek, és végre maguk mögött hagyják
ezt az átkozott, nemrégiben még német negyedet az összes semmirekellő lakosával
együtt. Hát ki akarhat ezekben az öreg házakban lakni a városközpontban,
ahol most keresztülhaladt az a sok autó az új körúton. Hol az ördögben
van már az a teherautó, már több, mint egy órája itt kellene lenniük!
Tik-tak, ötvennégy.
A lakás két helyiségében nyolctagú család szorong, a kilencedik is
útban van már. Szlovákiából keveredtek ide, szétszóródtak az országban
Aątól Kassáig, muszáj, hogy mindenkinek legyen állandó lakcíme. Csakhogy
nekik ez nem tetszik, ki akarnak törni ebből a kalickából, nem bírják elviselni
a négy átkozott falat, nem akarnak közöttük maradni, úgy akarnak élni,
ahogy megszokták, ahogy minden rendes cigány, kint és az övéi közelében,
akiket nem is számolnak, de akikről azt sem tudják, hogy merre vannak.
Így hát minden áldott reggel előjönnek a lakásból a ház előtti kis placcra,
kitettek oda egy díványt, ami már nem fért be a lakásba, a szomszéd házban
lakó Selmecbányáról való testvéreik pedig pár széket hoznak, aztán egész
nap ott ücsörögnek, és vitáznak, amíg az öreg székeknek ki nem törik a
lába, a díványból pedig ki nem ugranak a rugók. De még így is ott álltak
a törött darabok egész ősszel, egész télen, és így tovább, amíg meg nem
érkeztek a rokonok, akikkel végre megtalálták egymást, így aztán tavasszal
sokkal jobb ülő alkalmatosságokat kellett beszerezni, mert, ha jól számoljuk,
a lakásban már tizennégyen tömörültek. Sorban aludtak a padlón, és ha egyikük
megfordult, hát mindenkinek fordulnia kellett. De így már nem mehetett
tovább, ez a proletárparadicsom szégyene lett volna, amelyben minden családnak
megfelelő lakhatással kell rendelkeznie – egy-két hónap elteltével egy
újabb lakást utaltak ki nekik egy utcával odébb. Oda aztán végül tizenegyen
fészkelték be magukat, mert a régi lakás kezdett huzatossá válni, mivel
senki nem üvegezte be a betört ablakokat.
Nulla nulla.
Őutánuk vette meg a lakást. Azok után, akik ott maradtak, és akik a
két, gyorsan egymást követő nemzedék alatt, az elmúlt harminc év során
megfordultak ott. A forradalom után szociális lakásokba vonultak két városrésszel
odébb, vagy megint szétszóródtak a rokonokhoz, senki nem tudja pontosan.
Kevés pénzért kapta meg a üres lakást, fel volt szedve benne a parketta,
néhány dupla ablakkeret kiszedve, a konyha fala csupa korom. A lakásban
mindenütt cigarettabűz és sajátos édeskés illat. A magafajta nőnek a rendelkezésére
álló szerény eszközökkel egy évig eltartott, mire rendbe tette.
És további három kellett ahhoz, hogy találkozzon azzal a nővel, akit
mindenki ismert, de senki nem tudta, mi a neve. Már korábban is rendszeresen
látta a városközpontban, a Joątová és a Česká utca sarka volt az övé, pontosan
az óra alatt ácsorgott, amelyre a villamos és az óváros között sietősen
elhaladó járókelők felpillantottak. És hányszor látta még később, esténként
is, amikor egy-egy pohárkára ott maradt a bárban, amelyben az előadások
után keveredtek a színházlátogatók és a színészek, az újságírók és az írók,
a festők és múzsáik. Ott maradhatott, annak ellenére, hogy a többi lecsúszott
hajléktalant, akik a bárokban rövidet iszogatnak, a tulaj mindig hajlongva
kikísérte az üvegajtó elé, és még egy ideig ott is maradt, hogy világos
legyen, a bebocsátás a számukra már soha többé nem adatik meg.
De ennek a nőnek a tulaj töltött egy pohár keserű Fernetet, és hagyta,
hogy elücsörögjön valamelyik asztalnál, ahová az eladásra szánt apró virágcsokrait
is letehette. Éppen ezért jutott most az eszébe, azok miatt az aprócska
kis csodák miatt, amiket tavasszal nárciszokból és nyírfavesszőből font,
nyáron pipacsból és bogáncsból, ősszel fűzből és berkenyéből. Megakadt
a szeme ezeken a feltűnő csokrokon, és néha szívesen haza is vitt belőlük,
ha valamelyik betintázott fráter éjjel vett neki egyet-egyet néhány fillérért.
Június végén a Sterne kocsmában a Hvězdová utca sarkán találkozott
vele. Gondosan kifésült ősz kontyában ugyanolyan virág, mint amilyen csokrot
aznap árult, leült a szomszédos asztalhoz, míg ő a barátnőjére várt, aki
csak nem akart megérkezni. Az asztallap peremére lassan, gondosan rakta
ki színes kis bokrétákat. A pohárka Fernetet szinte rögtön kihozta neki
a csapos.
– Én nem is tudtam, hogy maga idevalósi – kezdte egyszer csak, miután
már vagy húsz perce ültek ott egymás mellett. – Én is innen vagyok, de
magát még sose láttam itt!
Hangja csöndes és kimért volt. Felemelte a stampedlit és bájos csettintéssel
benedvesítette az itallal az ajkait.
– Na és hol lakik?
A négyesben, az első házban ott a platános tér mellett, abban a gyönyörű
szecessziós házban, amelyről azonban a tégláig lepotyogott a vakolat, és
amelyikről az ablakok fölül csak helyenként pillantanak le a repedezett
maszkok, a szecessziós díszítések utolsó tanúi.
– Tudja, lefagyott az arcukról a mosoly, amikor látták, amit láttak.
Én közvetlenül szemben lakom. Évek óta. Ott maradtam a szüleimmel, aztán
meg nélkülük. Hányadik emeleten?
A harmadikon, középen.
-- Ott azok a kis lakások vannak, ugye? Voltam ott egyszer, akkor még
a Rosenbaumék laktak ott, kedves család volt, anyám küldött át tejjel ők
nem bírták akkoriban megvenni, a gyereküknek, tudja, annak olyan sötét
szeme volt, amilyet még sosem láttam. Mint egy kisborjúnak. Elvitték őket,
és nem tértek vissza soha, amúgy sem lett volna hova, utánuk már a Weberová
lakott ott, akit a többi némettel együtt zavartak el Brünnből, és aki állítólag
a gyerekével együtt halt meg egy táborban az osztrák határ előtt. Egyébként
akkor annak a húszezernek a jó negyede pusztult ott el, tudja, a tífusz
és a vérhas rettentő gyorsan terjed. Annak idején ezt Herma Knechtel írta
nekem, ő is ott volt abban a menetben, amit aztán halálmenetnek neveztek
el, de szerencsés volt, mert egészséges és gyors volt, és átjutott még
a határon, mielőtt lezárták volna, így aztán nem került be a táborba. Ő
írta ezt nekem, de világos volt, hogy bár ugrálhatott volna örömében, amiért
a kitelepítés szörnyűségét megúszta, nem volt boldog. Az osztrákok sosem
fogadták be, tudja, a számukra csak Rucksackdeutsche volt a cseh Szudéta-vidékről,
aki izgágaságában behívta Hitlert, ő főzte ki az egész háborút, most aztán
még az ő nyakukon akar élősködni. Na de, még mindig jobban járt, mint a
Weberová, a szegény lány, az egész háború alatt szembeszegült a náci apjával,
hogy aztán kicsapják és halálba hajszolják, mint egy kutyát.
A második Fernetet már ő rendelte neki, meg magának is.
– A mi házunkban mintha maga a sors szedné az adót, vagy mi, még ha
egy kissé akadozva is. Egymást váltották a családok, akiket elűzött a történelem.
Még a ©estákék is megjárták. Azok nagy kommunisták voltak, a férfi folyton
értekezleteken ült, a nő meg plakátokat függesztett ki mindenhová, ő volt
az utcabizalmi, és feljelentette azokat, akik nem ragasztották ki az ablakukra
a békegalambot vagy a szovjet zászlót, amikor kellett. Na hát, ezt a családot
szintén kitették innen. Éppen egy új lakótelepi lakásba költöztek volna,
de a férfi nem jött haza – a párton belüli tisztogatás lett a veszte, lecsukták,
a nőt meg kizsuppolták a szüleihez falura.
A cigarettafüst a halántéka körül forgott, az asztalon pedig újabb
két Fernet koppant.
– Látja? Ezért néz itt ki minden úgy, ahogyan kinéz. Azok, akiknek
ez a városrész fontos volt, akik itt boldogok lehettek volna, már régen
a sírban foszladoznak. Maga is jobban tenné, ha lelépne, amíg még nem késő.
Öt perc múlva tizenkettő, a legfőbb ideje felkelni. Kint tüzesen süt
a nap, és a szoba padlójára vetülő perzselő sugarak nem hagyják nyugodtan
heverészni, fülledt meleg van, és a fülledt időben a macskajaj még egyszer
átszámolja a megivott Ferneteket. Lassan felült az ágy peremén. Amikor
megdörzsölte a szemét, és alaposan körülnézett, meg mert volna esküdni,
hogy minden éppen úgy van, ahogyan tegnap volt. Minden a helyén van. Minden
bútordarab ott, ahová évekkel ezelőtt állította, ott állnak, érintetlenül,
helyenként belepte őket a por, másutt szétdobált ruhák hevernek rajtuk.
Semmi nem mozdult egy hajszálnyit sem. Mégis, egyszerre minden egészen
másmilyen, a lakása megváltozott, vagy inkább, ő változott meg benne.
BEKE MÁRTON FORDÍTÁSA
Lettre, 83. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|