stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Demény Péter
Gorlica
(az élet rendje)

19.. augusztus harmincadikán délután két átlőtt fejű holttest, egy elegáns öregúr és izgatott tömeg várt Szántai főhadnagyra a Géplakat utca 80. szám alatt. A főhadnagy kibújt a szolgálati kocsiból, és annak rendje és módja szerint letartóztatta Selymesi Károlyt, a 78. számú ház tulajdonosát, aki délután öt órakor felhívta a rendőrséget, bejelentette és bevallotta a kettős gyilkosságot.
Az eset általános megdöbbenést keltett, a szomszédok sopánkodtak és sugdolóztak. Mindannyian tudjuk azonban, milyen keveset, pontosabban szólva semmit nem mond ez a megdöbbenés a valódi okokról, amelyeket csak történetekben lelhetünk föl, még akkor is, ha a történetek igazsága nem az egyedül üdvözítő igazság. 
Mégis a történetet kell elmesélnünk mindig és feltétlenül, ha közelebb szeretnénk kerülni ahhoz az egyedüli igazsághoz, amelynek meglétében titokban mindenki bízik. S a történet a következőképpen szól:
Selymesi Károly öt évvel a kettős gyilkosság előtt költözött a Géplakat utcába. Hatvanhét éves volt akkor, és két éve vesztette el a feleségét, harminchét évi boldog házasság után. Ez a boldogság nem abból a locsogó forrásból táplálkozott, amely Selymesi úr szerint tönkretette a mai fiatalok életét, akik mindennapos meglepetésre vágytak, mintha a házasság nem lenne egyéb, mint valami kétgarasos cirkuszi mutatvány, amelynek a végén felzúg a megkönnyebbült nevetés és a taps. Az ő boldogságuk inkább olyan forráshoz hasonlított, amely csöndesen bugyog, és lassan, de biztosan jut el egy patakba, onnan egy folyóba, aztán egy folyamba, s végül a tengerbe. Nem azért, mert olyan nagyszerű forrás, csak azért, mert ez az élet rendje.
Az élet rendjéhez hozzátartozott az is, hogy Márta, a felesége, olyan asszony legyen, akinek gyönyörű mosolya úgy futja be az életet, akár a folyondár a régi udvarházak verandáját, akinek barna szeme mindig bizakodón tekint a világba, s csak Selymesi úr tudja, micsoda sebezhetőség és mennyi bölcsesség rejtőzik ebben a mackóbarna tekintetben. Ez a tekintet kísérte minden lépését, minden gesztusát, minden örömét és bánatát negyvenkét éven keresztül. Selymesi úr akkor jött rá, hogy mindennek vége, amikor a felesége tekintete darabokra tört, mint egykor, nagyon régen, házasságuk legelején az ő ostoba és felelőtlen botlása miatt.
Ez volt Selymesi úr első és utolsó botlása s ekkoriban értette meg, van, amit minden kalandvágy ellenére sem lehet büntetlenül megtenni, és hogy nincs olyan erkölcs, amely azoknak a barna szemeknek a cserepeit megbocsáthatná neki. De azt is akkoriban értette meg, hogy nincs olyan hűség, amely kitartóbb és masszívabb lehetne, mint az, amely elnézte neki azokat a cserepeket.
Különös, de házasságuk akkortól lett igazán boldog, akkor jött rá Márta, hogy férjében több és más van, mint a fess vőlegény, akit minden barátnője irigykedve néz, vagy a sportos vadász, aki szarvasokról áradozik a szenvedélyes ölelések után, Selymesi úr pedig azt, hogy a cserepekből is lehet építkezni.
Mert Selymesi úr mindig úr volt; a közhangulat éppúgy nem változott körülötte, mint majdnem semmi. Úrnak szólították már az osztálytársai is, amikor megtudták, hogy ez a csendes, értelmes tekintetű, bizonyos értelemben koravén fiú szarvasra megy, ha teheti, és nem visz magával senki mást, csak a kutyáját, Zsinórt meg a Merkelt, ami legalább annyira hozzánőtt, mint a kutyája. Selymesi úr egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a puskájának lelke van. Eleinte megkérdezték, miért éppen Zsinór, de mert soha nem válaszolt, finoman mosolygott csupán, mintha legyintene, egy idő után felhagytak az érdeklődéssel s azt már nem is kérdezték meg, ugyan miért egyedül és miért szarvasra, mikor ők azt sem tudták, hogyan szabaduljanak el azokba a házakba, ahol kemény combok között a világ tárult fel a számukra.
De Selymesi urat nem érdekelték a combok s az általuk megnyíló világ. Egyáltalán, őt semmi nem „érdekelte”, ha ezt a szót úgy értjük, mint egy folyamat kezdetét, amelyből majd lelkileg, erkölcsileg, szellemileg vagy bármilyen más módon meggyarapodottan kerülünk ki. Következésképpen hinni sem hitt semmiben, abban sem, hogy bizonygatnunk kellene, nem hiszünk. Vadászott, mert ott csönd volt és mégsem volt csönd, valami furcsa suhogás inkább; mert mindig tudta, mikor van itt a most, és soha nem tévedett; mert az erdő olyan volt, mint Márta: békés és gyönyörű ,s még gyönyörűbb és rettenetesebb, ha megharagították. Amikor már megtehette, pipára gyújtott, hogy azontúl ki ne essen a szájából a pipa. A pipázása a boldogságához hasonlított: nem harapott rá a szopókára, mint oly sokan, hogy attól lehessen félni, minden pillanatban szétrepedhet – csöndesen, lágyan szívta, úgy eregetve a füstöt, mint egy békés mozdony, amely már semmin sem lepődik meg. Egyetlen egyszer tört el a pipaszár: amikor Bánhegyessy doktor megállapította, hogy Mártának nem lehet gyermeke. De Selymesi úr már vette is elő a másikat.
Márta halála óta vadászni sem járt. Merkelt magával hozta ugyan a Géplakat utcába, de csak úgy, ahogy a régi fotográfiáit viszi magával az ember: valahogy szégyelli eldobni őket. Régóta tudta, hogy van halál, s valamikor el kell jönnie: a hegyek, a szelek és a menekülő szarvasok régen elmagyarázták ezt neki. Mégis remélte, ő megy el hamarabb, s úgy távozik, hogy nem kell néznie a puskát, amint a falat támasztja, s már reménykedni sem mer benne, hogy egyszer még arra használják, amire való. 
Zsinór évtizedek óta elpusztult. Annak idején sajnálta, ma már inkább irigyelte. Márta meghalt, és ő nem tudott vadászni. Érdekes és érthetetlen: a lába bírta volna, a keze nem remegett, a szeme, akár a sólyomé. A temetés óta mégsem tudott kimenni többé a kis menedékházba, amelyben még az apjával pipáztak annak idején, s amelyben Márta soha nem járt.
De lakni sem tudott már abban a Rózsafa utcai házban. Minden odakötötte, s már nem kötötte oda semmi. Ha kint ült a verandán, nem értette, miért ül éppen ott, és hogy’ tud ott ülni. Ha bement a szobába, arra nem talált magyarázatot. Nem hitte volna, hogy a halál mindenre képes. De képes volt, ő meg elköltözött. Harminchét évig lakott abban a házban, harminchét évig szeretett egy nőt, akinek barna volt a szeme, mint a mesék mackói, és olyan a mosolya, mint a méz. Egy nőt, akiről tudta, hogy egyszer meghal ő is, mégsem hitte, hogy meg fog halni. S aki mégis meghalt.
Egyik ismerőse, Márta távoli rokona ajánlotta a Géplakat utcát. Csendes kisutca, mondta, semmi köze a mai világhoz. Selymesi úr értette. A mai világban az emberek inkább cigarettáznak, mint pipáznak, és rögtön mindent meg szeretnének érteni. Ha meg nem értenek meg azonnal mindent, akkor meg vannak sértődve, mintha valaki, akivel szerződést írtak alá, megszegte volna bizonyos pontjait. Selymesi úr mindig úgy érezte, ezek a maiak folyton fellebeznének, ha volna kihez, és haragszanak, mert nincsen.
A bérház, amelybe költözött, beváltotta az utca ígéretét. Csöndes kis szobája volt a kapu mellett, előtte kis előszoba. Nem zavarta a szomszédokat, azok sem őt. Nyáron egész nap ült az ajtó előtt és pipázott, télen nyitott ablakkal tette ugyanezt, a kályhában lobogott a tűz. Ami kellett, azt megvásárolta a házvezetőnő, aki kétnaponta jött. A szomszédok köszöntek, ő is nekik. Úgy gondolta, ennyi mindenkit megillet.
Mosdója ablaka egy tűzfalra nézett. A falban keletkezett egyik lyukban gerlecsalád lakott. Selymesi úr gyakran elnézte a szülőket, ahogy táplálják a kicsinyeiket, hallgatta békés burukkolásukat. Egyszer kenyeret tört nekik, azóta minden délután odaszálltak az ablakpárkányra. Selymesi úr behozta a kisszékét az ajtó elől, ezentúl ott pipázott, valósággal a mosdóba költözött. 
Évek óta nem járt ki a házból, most azonban rávette magát, hogy könyvtárba menjen. A lexikonnak csak a stílusa elégítette ki, az információitól nem lett sokkal okosabb. Megtudta, hogy a ’gerle’ szó a szlovák ’gorlicából’ származik; hogy a madár kinézete: „kis fej, nyúlánk csőr, hosszú és hegyes szárny, többnyire rozsdaszínű tollazat”; hogy „magvakkal táplálkozik, amiért az erdészetre nézve kártékony is lehet”. Elégedetlenül nézte a jegyzeteit. Ezért kár volt idejönni.
Hazafelé menet az egyik utcában deszkákat vett észre: éppen lomtalanítást tartottak. Odament a mellettük álldogáló emberhez, s délutánra már meg is ácsolta az etetőt. A gerlék előbb óvatosan, aztán egyre bátrabban szálltak oda. Gorlica, suttogta Selymesi úr boldogan.
Télen megkérte a házvezetőnőt, vásároljon diót, azt adta nekik. A gerlék hálásan kopogtak az etetőn.
Négy évvel azután, hogy a Géplakat utca lakosa lett, új lakók érkeztek a házba. A házaspár Muzsnai néni lakását vásárolta meg, akit nemrég búcsúztattak. Sennyeiék érkezésével Selymesi úr élete pokollá változott.
A házat úgy tervezték annak idején, hogy minden lakás mosdója a tűzfalra nézzen. Selymesi úr nem tudta elképzelni, hogy valaki úgy képes a lakás másik végén levő konyhában ordítani, hogy az üvöltözés a mosdóig és a tűzfalig elhallatsszon.
Pedig pontosan ez történt. Sennyeiék, akik látszatra teljesen normális emberek voltak, ugyanúgy jöttek és mentek, ugyanúgy köszöntek, mint más, lakásukba érve valósággal megőrültek. Az ordításnak nem voltak fokozatai: már az elején maximális hangerővel dübörgött, ajtócsapkodás, edénycsörömpölés kísérte. A hangzavar órákig eltartott, aztán éppolyan hirtelen szakadt meg, ahogy elkezdődött. Másnap megint, harmadnap megint, negyednap megint, fárasztó alapossággal.
A gerlék elköltöztek. Selymesi úr egyik nap hiába várta őket. A kenyér olyan szárazzá változott, akár az avar kánikula idején, aztán megpenészedett. Zöld volt már, Selymesi úr mégsem dobta el. Még reménykedett. Nézte a lyukat, hátha csak valami tévedés történt, s nemsokára megjelenik az egyik felnőtt kávébarna farktolla. Már káprázott a szeme, de még mindig a lyukat nézte. Hiába. A gerlék elköltöztek.
Selymesi úr megértette. Bezárta a mosdó ablakát, a székét újra kivitte az ajtó elé. Pipázás közben arra a szarvasra gondolt, amelyik visszanézett rá a Tarbunyán. Vállához emelte a puskát, de a szarvas még mindig nézett. Ő meg hosszan célzott, aztán mellé lőtt. Az volt az egyetlen eset, amikor Merkel tévedett.
Kiverte a pipáját, aztán a kamrához sétált. Merkel reménykedve csillogott. Selymesi úr felvette, egyszer-kétszer a vállához emelte. Abban a pillanatban érkezett haza Sennyei, már süvítettek a lábosok. Selymesi úr kilépett az ajtón, elindult a lépcsőn. A szomszédok visszafojtották a lélegzetüket. Csak akkor tódultak ki a folyosóra, amikor elhangzott a két lövés, egyik a másik után, s amikor Selymesi úr leeresztette a puskát.
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret