stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Borbély András
MI A REALITÁS?
(avagy: lehetséges-e a humántudományok provokációja)

Friedrich Nietzsche írja a Túl jón és rosszon című könyvének 34.-ik töredékében: „Bármilyen filozófiai álláspontra helyezkedjék is ma valaki: minden pontról körültekintve annak a világnak, melyben hitünk szerint élünk, a tévessége az a legbiztosabb és legszilárdabb valami, amire szemünk még a sajátjaként tekinthet.” Kiindulópontunk ma tehát ez, vagyis hogy mit jelenthet téves világban élni, eltéveszteni, félreismerni a világot, amit – ha már benne élünk  – mégis csak hasznunkra válna, ha eltalálnánk. Nietzsche azonban megfoszt az illúzióktól. Hite szerint már az téves kiindulópont, amely ilyen módon valódira és tévesre vagy látszólagosra osztja föl a világot. Ugyanitt folytatja, nem minden irónia nélkül: „…van a gondolkodók ártatlanságában valami megható és tiszteletet ébresztő, ami megengedi nekik, hogy még ma is odalépjenek a Tudat elé azzal a kéréssel, hogy az adjon nekik becsületes válaszokat: mondja meg például, hogy ’reális-e’…” Ha pedig a tudat nem reális, pontosabban, ha hamis ez a kérdés, mivel már a realitás előföltevéséből indulva van feltéve – kérdezhetjük –, akkor miként várható el tőle, hogy a valóságot ne csak úgy, akárhogyan, hanem a maga valóságos valóságában ismerje meg? Mindez ősrégi kérdéseket, az igazság kérdését, a világ megismerhetőségének kérdését, a „magánvaló” kérdését érinti, ám Nietzsche iróniája éppen ezeknek az ősrégi kérdéseknek a jogosultságát vonja kétségbe: „Miért ne lehetne a világ, amelyhez van valami közünk, miért ne lehetne fikció? S ha valaki megkérdezi: ’de hát a fikcióhoz egy szerző is tartozik?’ – nem lehetne kereken azt válaszolni: miért? Talán bizony nem tartozik-e ez a ’tartozik’ is a fikcióhoz?”

* (a valóság mint fikció)
Aligha nevezhető manapság túlságosan provokatívnak az állítás, mely szerint a valóság pusztán egy fikció, filozófusok és elméletalkotók tömege ismételte el Nietzsche ezen egyszerűnek tűnő tételét. És persze nem hiányoznak azok sem, akik nem hajlandók asszisztálni ahhoz a szerintük igen bomlasztó és érthetetlen elgondoláshoz, mely szerint a jelenkori világkorszak valóságfogalma – éppen a valóság tehát, amit mindig adottnak gondolnánk, olyannak, mint a föld, amelyen állunk – képlékeny, sőt történetileg változó lehet, hogy a valóság mindig másképpen adódik. Azt talán még hajlandóak vagyunk – naivan és álszerényen – beismerni, hogy mi magunk nem ismerjük a valóságot, mert nem néztünk utána, nem érdekel, vagy mert valakik, akiket ezért politikai és morális ellenfeleinknek tekintünk, becsaptak minket, és elkendőzték előlünk a valódi valóságot, s ehelyett látszatokkal kábítottak, de azt már nehezünkre esik elgondolni, hogy nincs meg ez a valóság, nincs meg az a szupertudat, ahová a valóság összegyűjthető lenne. S hogy ennek a fikciónak, amit valóságnak nevezünk, nincsen szerzője, sőt a szerző mint auktor, mint alkotó vagy mint a világ teremtője, egyáltalán fikció és szerző viszonyának fikciója hozzátartozik ehhez a fikcióhoz. 

* (ha akarnánk, megtudhatnánk az igazat)
Ne essünk ugyanakkor abba a hibába, hogy azt gondoljuk, amiért a valóság puszta fikció, már nem is létezik. A helyzet így áll: valóság nincs, hanem fikció van. A fikció valami olyasmi, ami márpedig létezik, noha nem úgy, ahogyan – azt hittük – a valóság létezik. A különbség lényegi, hiszen a valóság létmódjához hozzátartozik, hogy bármennyire megtévedünk és téves világban élünk – s bármi legyen is ennek az oka –, ha akarnánk, egyszer végére járhatnánk a csalásnak, és megtudhatnánk az igazat. Csak valamiképpen sohasem akarjuk eléggé – s megint csak magunkra vállalva a felelősséget, saját magunkat marasztaljuk el, amiért a valóságot, amely létezik, nem akartuk megismerni. A valóság létmódja önnön lehetőségfeltételében nyugszik: létezik, mert lehetőnek gondolom el, noha még nem ismertem meg soha, s talán senki más sem. A valóság fogalmában az is benne rejlik, hogy akkor is létezőnek gondoljuk, ha még senki sem találta fel. A valóság feltáratlanul is létezőnek van elgondolva. Ellenben a fikció létmódja elutasítja ezt az egész rejtőzködést, és komédiának állítja be. A fikció felől a kendőzetlen valóság csak egy fikció. 

*(csak fikció van, elképzelve lenni – ez a lét)
Ugyanakkor a fikció létmódja, az tehát, hogy minden csak szöveg, kép vagy képzet, éppen abban mutatkozik meg, hogy magát nem valami lényeginek mutatja, nem mondja azt, hogy ő igaz, vagy valóságos, vagy hogy fontos, noha létezik, és csak ő létezik. Ám a fikció azt mondja magáról, hogy az alany, aki a képet képzi avagy gondolja, szintén csak egy képzet. A képzelet saját magát képzeli: ez a fikció. Amikor tehát megragadjuk a kilincset, föllapozunk egy könyvet, pszichológushoz járunk, fájdalmat érzünk vagy szerelmesek leszünk, nézzük a tévét, autót vezetünk vagy a tengert bámuljuk – mindeközben nem történik semmi valóságos, ami a háttérben marad, miközben az előtérben mindezek látszatként megtörténnek, hanem képzetként vagyunk. Képzett voltunk aligha fejezhető ki a nyelvben kielégítően. A nyelv képtelen kiküszöbölni az alanyt, az állítmányt, a tárgyat. Márpedig az, hogy csak fikció van, vagyis hogy az alany, az állítmány, a tárgy nem valóság, hanem fikció, nem mondható ki egy olyan jelrendszerben, amely saját feltételezettségét is csak saját feltételezettsége segítségével árulja el. A fikció létmód. Ezért nem pusztán nyelv, hiszen a fikció épp a nyelvnek is a létmódja. E szerint nem lehetséges a lét úgy, hogy ne lenne elképzelés, pontosabban: elképzelve lenni – ez a lét. A gondolkodás és az érzékelés pusztán a képzelet játéka. Nem a fikció rejti el a valóságot mint puszta látszat, hanem a valóság képzete rejti el a fikciót mint magát egyedülinek állító valóság.

* (Meddig játszható látszat és valóság eme látszólagos küzdelme az igazi igazságért?)
Pedzegetik manapság, hogy Magyarországon igény támadt a realitásra, amiképpen az igazságra is. Vagy csak a mindig jobb híján forgalomba hozott és táplált igény lenne ez is? Valami valami más helyett, megint egy látszat tehát, amit okunk van a valódi valóság nevében aztán újra kétségbe vonni? Végtére is meddig játszható látszat és valóság eme látszólagos küzdelme az igazi igazságért, ami végül mindig – és szükségszerűen – valami más? Nem vagyunk-e a legnagyobb csapdában újra, amikor ilyen módon óhajtjuk megkaparintani az igazságot? Állítólag azt is szeretnénk végre tudni, milyen területre és miként sodródott a magyar nemzet az elmúlt tíz, húsz, vagy akár száz esztendőben. Vajon kellőképpen felháborodott-e ez az igény ahhoz, hogy valóra váltsa, amit kitűzött, vagy csak koholt, s így megelégszik majd valamivel valami más helyett? Vajon tényleg akar-e gondolkodni a hazugság és az igazság kérdésein, vagy megelégszik azzal, hogy vannak szavai, amiket tanult, hallott, de nem gondolt meg; amit elmondhat, sőt világgá kiabálhat, noha nem hallgatja senki? Nem lehet, hogy ez az igény az igazságra és a valóságra egy újabb hazugság – egy szükségszerű hazugság és hamis igény fátyla? Bármennyire is nem hajlamos, vagy valami oknál fogva nem képes a közélet, a publicisztika, de még a tudomány sem nálunk a filozófiára és a gondolkodásra, bármennyire is hajlamos inkább valami másnak az utána mondására és a bezáródásra saját végtelenül igénytelen, ugyanakkor hatékony, mert gépies nyelvhasználatába – ha igaz, hogy fölébredőben vannak az említett metafizikai igények, föl kell vetnünk az általuk használt fogalmak filozófiai érvényességének kérdését, legalábbis a mi szempontunk szerinti érvényességét. Még akkor is szükséges ez, ha azok, akik tudományként művelik a gondolkodás, a tudás és a „bölcsesség” szeretetét, berzenkedni fognak a tudományok ilyen nyílt és jogosulatlan társadalmi kisajátításával szemben. Meglehet, gondolkodásuk és tudományuk állítólagos függetlenségére és érdeknélküliségére, vagy inkább érdektelenségére hivatkoznak majd, és unatkozó fölénnyel még csak végig sem olvassák, ami rájuk is tartozik, hiszen hozzászoktak már, hogy az ő könyveiket is ugyanolyan unottan dobják félre saját kollégáik. Természetes ez, hiszen tudományuk nélkülözi a szellemiséget, tudományuk ma üzem, nem műhely; szakma, nem küldetés; és tömény unalom inkább, mint feladat. Úgy kell nekik. Végül is tudomány és gondolkodás nem egymás szinonimái. Vajon úgy lenne, hogy éppen a tudós az, aki szükségszerűen nem gondolkodik, ameddig tudósságának előfeltevéseit nem képes fölülvizsgálni a gondolkodás tágabb horizontja felől? Vajon élete is ugyanolyan sivár, mint kutatószobája, irodája, egyetemi tanszéke, és az előadótermek, ahol a humántudományoknak ez a kiszáradófélben lévő naiv növénye igazság szerint kénytelen lenne végre bevallani tökéletes eredménytelenségét és szellemi eunuchságát? Vajon mit jelent a tudós élete felől nézve saját tudománya? Mit jelent saját hite, reménységei, vágyai felől (vannak egyáltalán?) az ő tudománya? Ugyanolyan hétköznapi ez is, az is, ugyanúgy a hiúság és kicsinyesség uralkodik benne? Ne firtassuk. A tudósnak nem az a feladata, hogy gondolkodjon, sem az, hogy beszéljen. Aki pedig gondolkodni akar, először is kerülje ki a használhatatlan, noha igen bonyolult elméleteikbe és a kiúttalanságba belefáradt, fuldokló humántudóst, akinek tudománya lassan arra korlátozódik, hogy szellemeskedő szóviccekkel szórakoztatja hallgatóit, akik már nem hisznek neki sem a valóság, sem a fikció, sem a tudomány, sem az élet, sem az igazság, sem a valóság ügyei tekintetében, mert megfertőzte őket előbb a politika, majd gyávaság, végül a hazugság.

* (a nyelv által megsokszorozódik, eltűnik a realitás)
A humántudós, miközben megtanult kételkedni a szubjektumban, a szubsztanciában, a valóságban, az igazságban, a létben, a lélekben, a testben, hiszen mindezekről és még sok minden másról kiderült (többek között a reáltudományok egy tetemes hányadáról), hogy az egész csak fikció és narratíva, amely a nyelv (és persze a számok is a nyelvhez tartoznak) azon tulajdonságából fakad, hogy sohasem azt mondja, ami van, tehát valamifajta valódi valóságot, hanem csak azt mondja, amit a grammatikai viszonyok egyáltalán lehetővé tesznek, egyszóval a humántudós, amikor idáig eljutott, némileg talán joggal bátortalanodott el. Rájött arra, hogy a nyelv által megsokszorozódik, eltűnik a realitás, sőt korábbi léte is tévedésnek tűnik föl. Rájött arra, hogy noha nem biztos, hogy csak az van, amiről a nyelv szól, de ha valamiről a nyelv szól, az akkor is létrejön, ha azelőtt sohasem létezett. Mindez nem volt persze mindig így. Mindez nem a nyelv immanens tulajdonsága, már ha a nyelvet tekinthetnénk valami immanensnek, nem sajátja öröktől fogva, hanem egy történeti szituáció eredménye, azé a történeti szituációé, amikor a nyelvnek össze kell mérnie magát, és össze kell keverednie egy másik igencsak dinamikusan terjeszkedő médiummal, a képpel és főként a képernyővel. Ma még csak azzal foglalkozik a tudomány, hogy a képernyő hogyan módosítja a nyelv használóinak viselkedését, szokásait stb., de alig vetették föl, hogy miként hat vissza az elektronikusan előállított kép magára a nyelvre, vagy pontosabban a nyelv érzékelésére. A humántudós megelégszik annak kijelentésével, hogy az új médium nem veszélyezteti a régit, és hogy valószínűleg specializálódnak a funkcióik. De még nem gondolkodik azon, hogy a nyelv a maga belső szerkezetét illetően is történetileg különbözőképpen válik érzékelhetővé az ember számára. Nem gondolkodik azon, hogy talán nem is létezik olyan, hogy nyelvtörténet; pusztán a nyelv fenomenális szerkezetében, a nyelv érzékelésében bekövetkező történeti változásokról lehetne beszélni. Nem gondolkodik azon, hogy miképpen érzékelünk (érzékelés-e ez?) olyan valamit, mint nyelv, és hogy miképpen adódik olyasmi, mint egy szó. „A nyelv a lét háza”: nem azt jelenti-e ez, hogy valami olyasmi biztosít itt otthont a létnek, ami maga tökéletesen hazátlan és vad? Nem azt mondja-e, hogy a nyelv a legkiterjedtebb érzékszervünk, amellyel magát a létet is fülön tudjuk fogni? S mond-e ezzel valamit, vagy csak definiálja és domesztikálja azt, ami valahogyan mégsem válik soha senkinek és semminek az otthonává, s még az is lehet, hogy egyáltalán nem a javunkat szolgálja? Lehetséges, hogy a nyelv valójában mindig is annak elpusztítására tör, ami nem általa és benne akar megmutatkozni, hiszen a nyelvben csak önmaga fikciója mutatkozhat meg? Hogyan? A nyelv, ahol minden lét lakozik, valójában mindent a feje tetejére állít? Vajon a jelenlegi világkorszakban miért úgy érzékeljük a nyelvet, hogy általa semmi igaz és semmi valóságos nem mondható ki, miközben voltak olyan korok, amikor a nyelv képes volt kimondani a valóságot is, és az igazságot is, amikor a nyelv talán tényleg a lét háza volt? Hogyan lehettek volna lehetségesek például a szent könyvek, ha a nyelv akkor sem lett volna igaz? Miféle nyelvtörténet deríthet arra fényt, hogy a nyelv minek a hatására mutatkozik különféleképpen, ami a nyelv igazságát illeti, miközben maga termeli meg és maga ássa alá az igazság igazsága és a fikció fikciója jellegű mitológiákat? Min múlik a nyelvbe vetett bizalom, hogyan tesz hamissá és fikcióvá minket? Nem lehet, hogy a nyelv, amelyre életünk minden pillanatában rá vagyunk utalva, saját bukásunkat akarja, s valamiképpen meg kellene tanulnunk végre kiismerni ezt a valamennyi közül legfurmányosabb ellenséget?

* (tudományos és szépművészeti nyelvjátékok)
A humántudós jelenleg ráhanyatlik a nyelvre, megadja magát a grammatika gépiességének, a performativitás mitológiájának, a retorika mágiájának, az időbeliség és történetiség igézetének, noha még el sem gondolkodott például azon, hogy melyik érzékszervével érzékeli az időt és a történelmet, mert nem ismer a nyelvnél nagyobb hatalmat, kivéve magát, akiről azt hiszi, ő mégiscsak hatalmasabb valamivel, mint a nyelv. Nem pillant rá a nyelvre. És mindaz, amit a nyelv furcsa kis cseleinek kifürkészése terén végez, őt magát szórakoztatja a legkevésbé. A humántudós nem bízik a nyelvben, pusztán csak dagonyázik benne. Nem fogja vallatóra a nyelvet, nem úgy, hogy a nyelv mondjon valamit valami másról, például a létről, ami a nyelvben megmutatkozva már a feje tetejére van állítva, hanem saját létmódja felől kérdezve ki. A humántudósnak fogalma sincsen arról, hogy miként van a nyelv mint fikció, már eleve mint fikció, amely minden valóst és igazat megfertőz a maga fikcióival, és hogy miképpen lett ilyenné a nyelv. Mert egyelőre még azt hiszi, hogy a humántudományok haladnak valamerre csak, mert egyik fő témájukká avatták az időt, a történetiséget, illetve az olvasásnak egy elavult és fantáziátlan filozófiáját, illetve az írás és a kritika kultuszát, s nem gondol arra, hogy az ő és társai tudományos és szépművészeti nyelvjátékai, amelyeket valami gyanús és meg sem értett ideológia jegyében űznek, alighanem csak a jéghegy csúcsa, amennyiben a nyelv teljes hatóképességét vesszük figyelembe. Gondolkodni számukra pusztán csak egy technika, amellyel beszélőkéjüket ráhangolják néhány másoktól hallott vagy olvasott gondolat újrakeveréséhez, utána mondásához. De mindezek mellett a legveszélyesebb és legkárosabb tevékenységük a dagonyázás, amelynek külön kultúrája és történelme fejlődött ki.

* (magad szabd meg a határaidat, mert ez a szabadság)
Ha valakit, például egy tudóst, vagy egy hétköznapi vagy egy különleges embert bezárnak egy kamrába, mindehhez többféleképpen állhat hozzá. De mégis az a legjobb, ha már belépése pillanatában önként lemond a szabadságról. Ha valakit, például egy humántudóst, egy európait, egy magyart egy négyszer négy méteres szobába zárnak évekre vagy évtizedekre, úgy van a legnagyobb esélye a túlélésre, ha eldönti magában, hogy napi sétái közben nem lépi át a három méteres határt. Ha könyörögnie kell a cigarettáért, akkor képes leszokni róla. Ha a kevés ételből, amit adnak neki, képes tartalékolni néhány grammot. Egyszóval: berendezkedik. Ha van a diktatúráknak tanulsága, akkor ez az: kétszeresen szigorúbb légy magadhoz, mint amennyire szigorúak a cellád őrei, akkor talán túléled. De mindenképpen magad szabd meg a határaidat, mert ez a szabadság. De te, Magyarország, hiú voltál, amiképpen a legtöbb nő! Ha nem engedték, hogy hősként emlegesd és ünnepeld magad a szabadságharcodért, megsértődtél, és már a szabadság sem kellett. Inkább akartál hős lenni, mint szabad. Kiegyeztél az őreiddel, akik cigarettát dugdostak a celládba, meg rádiót is adtak neked, és könyveket. Ez lett a veszted, mert hiú voltál. Nem magad szabtad meg a határokat, és eldobtad a szabadság utolsó lehetőségét: az önkéntes börtönt. A börtönnel szemben csak börtönnel védekezhetsz, de te mindezt elfelejtetted, s ma már csak mártír lehetsz, rossz mártír, és minden elveszni látszik. Figyeld az oroszlánt: nem megy közel a ketrece rácsához, csak távolról figyel kifelé, mert úr a maga területén. Belakja a maga területét, de meghagyja a határterületek zavarosságát, a gyepű vadságát, ami megóvja attól, hogy ellenségei gonoszságát és gyávaságát észrevétlenül eltanulja. Vajon meg van-e még a lehetőség, képes lennél-e  rá, hogy megtanulj egy ilyen szabadságot? Vajon meg van-e a bátorságod, hogy önként határokat szabj magadnak, ami megmutatná, hogy úr vagy a saját területeden? Van-e még benned erő az önkorlátozásra, vagy őrült módjára rohansz bele a legolcsóbb csapdákba, csak mert nem tanultál meg tanulni, mert gyűlölöd a tudást, iszonyodsz a tehetségtől, félsz az önállóságtól, és elvakít az öngyűlölet? Egyetlen dolgot szeretsz: a dagonyázást a saját roncsaid között, és semmit nem tudsz a szellem és az érzelmek túláradó bőségéről. A felszínen ragyogsz csak, ha kisüt olykor a nap. Öregnek tűnsz, de bölcsesség nélkülinek. 

* (nem olvas, nem hisz, nem gondolkodik)
Az új rabszolgatársadalom: a rózsadombi villák megfélemlített takarítónői, a kínai hajómunkások, akik a hajón állítják elő a kínai konzumárut, és soha nem szállnak partra, otthonuk a tengeri hajógyár-gyomor, a nyugati kis- és nagyvárosok magyar, román, ukrán, lengyel stb. prostituált- és sztriptíz-rabszolga lakótelepei (az új emigráció, amelynek nincsen irodalma?), a szexrabszolgaság és a hagyományos rabszolgaság különféle válfajai, olykor szolidabb nevén az otthontalanná vált (vendégbarátság nélküli) vendégmunkások társadalma, a megtérésre és az imádkozás megtanulására megannyi alkalmas létszituáció – egyszóval vajon az emberkereskedelem eme legújabb formái, a szegénység és a megvetés kultúrája vajon nem azon a szkepszisen alapszanak, amelyet az óeurópai szellemi arisztokratizmus  mintájára a gazdasági-mediális-technokrata elitizmus táplál mindenfajta testi szenvedéssel szemben? A szenvedő isten golgotája nekünk, akiket egész egyszerűen nem hat már meg a testi szenvedés, csak egy nevetséges délutáni performansz. Miközben az újkatolikusok, az újreformátusok, illetve a többi hagyományos, sikertelenül megújulni igyekvő felekezet, plusz az újetikusok, az újezoterikusok, az újmetafizikusok, akik a sarkokon szórólapokat osztogatnak, s az új metafizika hirdetőoszlopai a tévében, amelyek nagyon is óeurópai, sőt óázsiai vallások talapzatára lettek fölállítva, azt követelik tőlünk, hogy olyasmiben higgyünk, amiről ők maguk sem tudják már, hogy micsoda, mert elfelejtettek olvasni. Mindegyik vallásra, a régiekre és újakra egyaránt jellemző a tökéletes talajtalanság, a realitás-érzék hiánya. A vallásnak, ha annak óeurópai formáit nézzük, a különféle korok misztikus kiágazásai ellenére, nem sok köze van a misztikához, de annál több a realitáshoz. A mai vallások világismerete, nem beszélve a papok és más korifeusok szellemi horizontjától, dióhéjnyira szűkült. De nem pusztán a világismeretük hiányos, hanem a teológiai, filozófiai, dogmatikai, vallástudományi horizontjuk is. Aligha ha van olyan teológus, aki átlátja az egyházon belül és kívül évszázadokon át tartó teológiai képvitákat Bizánctól Lutherig és tovább, miközben éppen arra lenne a legnagyobb szükségünk az új médiumok teremtette feltételek között, hogy megismerjük: mi a kép teológiai-fenomenológiai értelemben. Igazán elvárható lenne a katolikusoktól annak kifejtése, hogy mit jelent egy „kép szentsége”, a szent kép kultusza, és hogy mi ezeknek a kérdéseknek az összefüggése a tévével.  Mintha a teológiai fakultások a hallgatók teljes szellemi kiherélése irányába tartanának: minimális és igaztalan történeti ismeretek, egynéhány félhülye teológus doktrínái, nulla filozófia, s aki egyszer közéjük keveredik, az lesz az érzése, hogy nem csak hogy nem szeretnek, de nem is tudnak olvasni, és amit a legjobban kedvelnek, a locsogás, mivel saját hangjukat hallani a legnagyobb boldogság számukra. Ezen kívül mintha valami perverz lelki közösségben élnének egymással, az idegent már feltűnése előtt néhány másodperccel megérzik, és teljesen megváltozik az arcuk, kifelé puszta maszkká és homlokzattá válnak, és rögtön személyes sértésnek veszik, ha kiderül rólad, hogy már gondolkodtál azokon a kérdéseken, amiken nekik kellene, de még sohasem tették meg. A gondolkodást legfeljebb házi feladatként űzik, két tea között, mondjuk így, és amikor este lefekszenek, ezt mondják magukban: „Ma is gondolkodtam az eucharisztiáról. Bizony hát, hogy nem fogok elkárhozni.” Amit gondolkodásnak neveznek, az persze nem több,  mint zavaros fogalmak puszta felidézése, amelyeket csak azért jegyzett meg, a tekintély elve szerint, mert olyan valaki mondta neki, akiről hírlik, hogy érti. A teológus ma három dologról ismerszik meg: nem olvas, nem hisz, nem gondolkodik. 

* (újmetafizikusok, újezoterikusok, újszinkretisták)
Eközben az újmetafizika hívei, az újezoterikusok, akikben bizonyos értelemben még több fogékonyság van a keresztény realitásfogalom és bűnfogalom iránt, mint a hagyományos egyházak korhadó padok között halódó gyóntatóinak, az új szinkretisták a testtel való bánásmód és manipuláció új iskoláivá válnak a wellnesz- és fitnesz-klubbok, a testépítés, a természetgyógyászat, egyáltalán: mindannak képében, amit „egészséges életmódnak” neveznek. A közösségek új formái, merőben vallásos formái épülnek ki a különféle MLM-rendszereket alkalmazó, a hagyományos családi, baráti, munkahelyi, osztálytársi, közösségi formákat üzleti elveken alapuló közösséggé formálva. „Ha a barátom vagy, veszel ebből a termékből.” „Aki nem használja a terméket, azzal nem állok szóba.” Az egészség, mint az elittudat alapja. Így persze, hogy nem vesszük észre, sőt kifejezetten irritál minket, akik elfelejtettünk hinni a saját szemünknek, elfelejtettünk élni, gondolkodni és olvasni, persze, hogy irritál minket a szegénység, a koldulás, a nyomor. Az „ismerd meg önmagad és képességeid” pszichózisának papjait, miközben a test egészségét hirdetik, a test érdekli a legkevésbé. Pontosabban: mindannyian a test átváltoztatásán spekulálnak, valamifajta átlényegítésen, amely megóv a testi szenvedéstől, sőt megóv a testi szenvedéstől való félelemtől is. Mindeközben persze hihetetlenül meggyötri a szellemet. Az „egészséges életmódban” az a félelmetes, hogy az ember mintegy csodaszerűen tényleg átváltozik, ám ez az átváltozás szellemi-lelki átváltozás. A testen kezdik tehát, és a lélek átalakításán fejezik be. Ha megtanuljuk máshogyan, tehát „egészségesen” érzékelni a testünket, akkor már nem szégyellnivalók a meztelenség, a magunkból való kivetkőzés némely formái, sőt nem fáj az ütés, és a mások matatása a nadrágodban. Az ipari prostitúció intézményrendszere nem használja el a testet, hanem gondozza azt, hiszen haszna van belőle. Meditációs tanfolyamot és természetes alapanyagokból készített ampullákat biztosít, hogy a prostituált jól, jónak, sőt boldognak érezze magát. Ha a test átlényegült, ha végre „egészségessé” vált, már bármilyen szenvedést el bír viselni. Üresítsd ki magad, miként az Isten, győzd le a szenvedést. Ha kiüresítetted magad, már bármilyen szellem fészket rakhat benned, a genitáliáidon át végre szabadon közlekedhet a lélek, bármifajta lélek. De hát végtére is nem vagy egy isten, aki elbírja a test ilyen kiüresítését, s akinek létmódja metafizikus, mert túl van a fizikain! A rabszolgatársadalom: keresztény érdekeltségű társadalom. Krisztus evangéliumi történeteiben hemzsegnek körülötte a paralitikusok, ördöngösök, elmebetegek, bénák, kurvák és persze a közönséges tökkelütöttek, akiket a csőcselék szentként fog majd tisztelni. Hogyan? Krisztus uralmának éppen szerencsétlenekre, rabszolgákra, őrültekre, paralitikusokra, kurvákra van szüksége, hogy fönntartható legyen? A kereszténység az uralom és a szolgaság legrafináltabb struktúráját találta föl (erről szól János evangéliuma és a páli levelek a metaforizáltság különféle fokozatain?), amelynek alapja, hogy valójában mindig azok uralkodnak (vagy azok nevében uralkodik itt valaki), akik méltatlanok bármiféle uralkodásra. Isten tudja, hogy ez így jól van-e. Mindenesetre: fönn kell tartani az elmeháborodottak és a paralitikusok társadalmát, hogy uralkodhasson „a Krisztus”. Ma azonban mégiscsak veszély fenyegeti ezt a struktúrát: a szegénység és a betegség ma már nem olyan botrányos dolog, mint Jézus idejében, valamiképpen kalkulálhatóvá vált, és már nem kelt részvétet. A nagyvárosokban legalábbis. Úgy lépjük át az utcán véresen fekvő embert, mintha csak egy kabát volna.

* (És a keleties ezoterikus misztika?)
Lehetséges lenne, hogy csak az ostobák hiszik, hogy a kereszténység szelleme levitézlett, miközben mindenhol ott van, ahol a test és a szellem átváltoztatásán fáradoznak, hiába bújik az ezoterika, a keleti misztika, az asztrológia, a természetgyógyászat vagy pszichológia köntösébe? De persze itt vannak az igaz- és óhitűek is még, akik kézbe veszik és értelmezik a Bibliát? Vajon sejtik egyáltalán, hogy miről olvasnak? Szerencsésebb lenne az egyház levitézléséről beszélni, amelynek mára egyetlen elviselhetőnek tűnő politikai funkciója maradt: a szegénygondozás, a betegápolás és a prostitúció elleni küzdelem, ami ugyanakkor létének egyetlen biztosítéka is? Az egyház megszűnt az üzenet közvetítője lenni, néma. Némán áll a pap a szétdrogozott ifjú titán mellett, feloldozza és föladja az utolsó kenetet, nem sejti, hogy ő már régen eloldozódott, s már régen megbocsátott neki a kereszténység istene, sőt megköszönte neki, hogy megbocsáthatott. És a keleties ezoterikus misztika: Európa ma megint csak egy előretolt (vagy hátramaradt) farkincája az ázsiai kontinensnek. A keleti popzene és film, a keleti thriller hátborzongató kegyetlensége, amelyhez képest az amerikai agresszió maga a keresztényi jámborság, az animé, amely a háborúnak egy nem kevésbé kegyetlen, ámde érzelmesre hangolt és esztétikusra festett filozófiáján alapszik, a keleti testkultúra sokkal népszerűbbnek tűnik bármifajta európaiságnál. Léteznek József Attila verseinek animé feldolgozásai a fájlmegosztó portálokon, amelyeknek kétségtelenül van valami hátborzongató mélységük, s erről a mélységről József Attilának persze fogalma sem lehetett. A kelet: horror gyönyörű képeken tálalva; Amerika: az elszegényedő és kétségbeesett keresztény gyarmatbirodalom hőzöngése. A kettő közti Európa csak egyetlen romkönyvtár, s hermeneutika ide vagy oda, lapjai végzetesen megsárgultak és olvashatatlanná váltak, noha lapjai meg vannak számlálva. Ebben a könyvtárban – minden lehetetlensége és értelmetlensége ellenére – egy valamit tehet az európai, és az is, aki ma magyarnak mondja magát: el kezdi végre az olvasást.

* (képtelenség a realitással való szembenézésre)
A különféle korok filozófiái azért válhatnak történelemformáló erőkké, mert függetlenül attól, hogy hogyan vélekednek közvetlenül vagy pozitív értelemben a realitásról, viszonyba lépnek vele. A legegyszerűbben a filozófusok szövegpéldáit vizsgálva válhat ez világossá. A filozófia sohasem öncélú, és sohasem az örök problémákról szól, mint ahogyan a filozófiatörténész vagy ahogyan a filozófia nélküli nemzet, a magyar gondolja. A filozófiát egyes egyedül az aktuális valóság érdekli úgy, ahogyan az ő korában az adódik. Kant filozófiája a felvilágosult monarchia filozófiája, amely igényelte és meg tudta valósítani a Kant által feltalált, aligha meghaladható, és számunkra már jelentőségében aligha megérthető etikát. Nietzsche filozófiája segítségével rápillanthatunk a nyugati gondolkodás történetének züllöttségére. Heidegger filozófiája egyszerre lép viszonyba a korabeli nácizmussal, a technikai társadalom első erőteljes előtörésével és megpróbál számolni és szembeállítani vele valamit úgy, hogy elismeri annak erejét. Semmilyen filozófia nem független a történelemtől, sőt éppen ebben rejlik az újkori filozófiák történelemellenessége. Mert a realitás történetét, vagy Heideggerrel szólva: a léttörténetet, semmilyen történettudomány nem tudja elbeszélni, legfeljebb csak a filozófia. A filozófia minden korban az éppen adódó realitásról szóló elbeszélés. A magyar nemzetnek talán van szelleme, de filozófiája nincs. A magyar nemzet történeti realitásában ezért mindig van valami megragadhatatlanul lebegő valószerűtlenség. Szinte minden történeti korszakunkra jellemző a képtelenség a realitással való szembenézésre és a hiányos világismeret. A nemzeti vergődés évszázadai a realitás hiányos ismeretével és a filozófiára való képtelenséggel állnak kapcsolatban. Semmilyen történetírás és semmilyen történetfilozófia nem képes elbeszélni a történések és a történelem reális összefüggéseit, csak a gondolkodó, aki gondolkodásával megcélozza a számára akkor lehetséges valóság megismerését, és gondolkodása hírt ad az akkor lehetséges elgondolhatókról a maga sajátos nyelvén, jellemezze ezt akár a realitás megismerhetetlensége. A filozófus nem történelmet ír. A filozófus akkor az, ami, ha mindig elölről kezdi a filozofálást, azaz a megismerés lehetőségeinek elbeszélését, és nem hagyatkozik a többi filozófusra. Szükségszerű, hogy találkozni fog olyan problémákkal, amelyekkel más filozófusok már foglalkoztak, de a problémát nem tőlük veszi át, hanem maga is önállóan ütközik azokba bele. Szükségszerű, hogy máshogyan fog vélekedni ezekről a problémákról, mint a többi filozófus, hiszen ő a számára adódó lehetőségeket veszi figyelembe, nem pedig egy problématörténeti lánchoz csatlakozik szándékosan – mint ahogyan az egyetemeken szellemtelenkedő problématörténészek gondolják –, hogy kispekulálja az addig mondottak valamilyen cáfolatát. A filozófiára való képtelenség a magyar szellem esetén idegenségéből, pontosabban otthontalanságából fakad. Mindaddig nem lehetséges filozófia, ameddig a magyar szellem egy hősies kor szellemeként gondolja el magát, ahol csak győzelem és vereség létezik. A világ, így vagy úgy, megragadható módon, vagy megragadhatatlanként megragadva, mindig adódik. A realitás – elvileg – a mindig történetileg változó módon adódó otthon-lét. A hősi szellem azonban nem értékeli az otthonosságot és a letelepedett életformát, mivel ez elsősorban a körültekintés, nem pedig a harc bátorságát igényli. A hősi szellem nincsen otthon a realitásban, ezért képtelen megismerni azt. A hősi kor nem veszi szemügyre a realitást, mivel rabja önnön sorsszerű történelemfelfogásának és hősi szimbolikájának. A hősi szellemet azonban mégiscsak egy nem hősi realitás veszi körül, ezért otthontalan és sikertelen. Ezért a magyar szellem, ha filozofálni fog, sohasem követheti azokat a filozófiákat, amelyek a létet otthonukként gondolják el. Csak a filozófia képes föltárni, hogy miben rejlik a magyar nemzet hősi szelleme, amelyről már rengeteg hamis, megalapozatlan, mondhatni hősies fikció hangzott el. Csak a filozófia segítségével lehetséges az önismeret olyan formája, amely elvezethet a valódi világismerethez. De ez a szellem nem lesz pozitívan kimondható és definiálható, hanem mintegy a gondolkodás stílusában mutatkozik meg, miközben a körül mozog, ami Keleten és Nyugaton a filozófia számára elgondolandóként adódik. 

* (Hogyan lehetséges a szó mint kép?)
Az európainak meg kell tanulnia végre olvasni. Mindent elölről, mert valójában még semmit sem olvasott, és még semmit sem tud az olvasásról. Mindent a görögöktől a Bibliáig, amely talán éppen azért a „könyvek könyve” ma is, mert még senki nem olvasta el, mert azt mondták, hogy nem is lehet elolvasni. Nem tehet mást, mert a háború keleti művészetére jellemtelensége okán az európai már régen nem alkalmas, az amerikai igazhitűséghez pedig túlságosan szkeptikus és ateista. Nem tehet mást, mint hogy föllapozza újra, azaz: végre először a Kezdet lapjait, s mindazt, amit az írásbeliség nyugati kultúrájáról mondtak, elfelejti, mert belátta, hogy olvasnunk kell végre, nem pedig írni. Nem valami sziszifuszi újraolvasásról, sorról sorra, betűről betűre való olvasásról van itt szó, hanem a szó új, első, látványszerű megragadásáról. El kell felejtenie minden allegorikus és hermeneutikus kódot, interpretációt, módszert, amely jégre vitte, s amely a betűk képei helyett hol a betűk mögött, hol a sorok között, hol a könyv helyett saját lelkében olvasva olvasta félre a Könyvet. Mi egy szó valójában, ha a betű materialitása és fenomenalitása ugyanolyan fikció? Mi egy szó, ha a papír, a tinta, a nyomtató is csak fikció? Meg kell kérdeznie végre, hogy honnan érkeznek a szavak, vagy miképpen érkezünk mi a szavakhoz ebben a fikcióban? A szó szenvedélye, a szó, amit látunk, de nem hallunk többé, szemben a keletiek háborús szenvedélyével és a test látható képével, vagy Amerika látható álmával saját magáról. Ahhoz, hogy végre olvasni tanuljon, el kell felejtenie azt, hogy mi a könyv és mi az írás abban a formában, ahogyan az iskolában megtanulta, és hozzászokott a nyelv jelenlétéhez. A nyelv nincsen jelen, a nyelv nem prezencia, de nem is távollét, bár mindenképpen valami hiány. Túlságosan hozzászokott az olvasáshoz ez az európai, aki akkor is olvas, amikor nincs könyv a kezében, de valójában akkor sem olvas, amikor a kezében van a könyv. Megtanulni olvasni: ez az egyetlen lehetőség ebben a világkorszakban, a most rátámadó hatalmak közti harcban. Felnyitni a könyvet, és elfelejteni az olyan óeurópai metaforákat, melyek szerint a világ egy könyv, s hogy ez a könyv maga a világ, meg hogy a szavak valójában metaforák, értéküket vesztett pénzérmék stb. A metafora csak egy másik metafora. Belátni, hogy minden, amit eddig írtak, rögtön, mihelyt leírták, önnön némaságába zárult, és örökre meg akarta vonni magát. Ma már csak olvasni lehet, ami szintén egy némaság, de látás. Folyton ezt kérdezni: hogyan lehetséges a szó mint kép? S mindeközben el kell felejteni az írás és a jelek szétszóratásának obskúrus bibliai tanítását, amely csak arra volt jó, hogy tudatosítsa bennünk, akik mégiscsak olvasni akarunk, hogy az európai ember sohasem olvasott még egyetlen könyvet sem, hogy mindig valami mást csinált, miközben azt hitte, olvas. És észben kell tartani, hogy a nyelv talán az utolsó istenség, amely az ember életére tör. Ma még kevéssé látható, hogy mit jelent ez a szó: olvas. A lélek, a test, a szellem, a papír, a monitor és a fikció le-olvasása és le-fokozása, a nyelv játékos, megjelenő és elrejtőző létmódjának komolyra fordítása a nyelv titáni erejével vívott küzdelem kedvéért. Mert hiszen a nyelv nem a mi játszó-, és alkotótársunk, nyelvjátékai talán csak arra készítenek föl, hogy egyszer elkezdődjön komolyan is a küzdelem a nyelv és aközött, amit a nyelv eddig sohasem mutatott meg, hanem elfojtott, szétroncsolt, darabokra tört, hamissá tett és elmozdított. A nyelvvel élni, lássuk be végre, dzsungelharc és nem otthonosság. A nyelv: vadon és nem könyvtár. A nyelv: halálos ellenfél, nem pedig társ.

* (A nyelv: dzsungel)
A realitás: fikció. A fikció: nyelv. A nyelv: dzsungel, és maga az erőszak. Rossz úton járunk, ha pusztán csak önreflexivitásra, vagyis saját előföltevéseink tisztázására törekszünk, s gyengék, ha pusztán ennyire vagyunk képesek. Az önreflexivitás csapdája: aligha tudunk gondolkodni azon, hogy éppen gondolkodunk, amikor éppen gondolkodunk. Aki önreflexív, nem kerülheti el, hogy maga is a nyelv feltételrendszerének képviseletében beszéljen, és sohasem a maga nevében, a nyelv ellen. Ilyenkor a nyelv elrejtőzik az önreflexivitás dzsungelében, amiből nem engedi kijutni a gondolkodást, és úgy tünteti föl magát, mintha az én a nyelv volna, és mintha a gondolkodás és a lét, s minden egyéb, ami egyáltalán adódik, az ő maga lenne, vagy általa létezne. A nyelv akkor is gyarmatosítja és megrongálja, ha éppen engedi lenni azt, ami jön. Ami jön, mondja a nyelv, csak általam jöhet. Ami általam jön, az a feje tetejére van már állítva és fikcióvá vált. Szét kell szakítani tehát ezt a fátylat, a nyelv általi megértés és létezés fénylő sávjába vetett hitet és bizalmat, hogy megmutatkozzék a valóság. Ma már nem elégszünk meg a nyelvvel és a fikcióval mint ajándékkal. Vajon valóban megszületett az igény, hogy megküzdjünk a nyelvvel, s az igény a valódi, bátor, életre és halálra menő küzdelemre?

* (a nyelvet megkerülve és a nyelv ellen)
Ha a létezés fikció, s vele a realitás is, amelynek nincsen szerzője, értelme és talán vége sem, mégiscsak adódik a kérdés, hogy miképpen van egyáltalán valami olyasmi, mint fikció. Ha itt önreflexívek maradunk, akkor ki fog derülni, hogy persze a kérdés is hozzátartozik a fikcióhoz, tehát voltaképpen nem lehetséges a valamire való rá-kérdezés, mert az már a kérdezett fikciójának a rabja. Be kell tehát látnunk, hogy eltévedtünk a fikció erdejében. Ami pedig a valóságot illeti, úgy tűnik, hogy bármilyen valóságos is az igény a valódi valóság és az igazi igazság megismerésére, eltévedtünk. Eltévedtünk abban az erdőben, amelyből a gondolkodás története során talán sohasem jutott ki még senki. S gondoljunk bele, mi történne, ha egyszer valaki kijutna ebből a rejtekutakkal átszőtt birodalomból? Mi várna ránk ott, ahol véget ért a valóság vagy a valóság fikciója? A dzsungel után a sivatag? A nyelv békéje után a névtelen szörnyekkel vívott háború? Történetileg tekintve: most tehát tudjuk, hogy a valóság nem az, aminek hittük, hanem fikció. Talán azt is sejtjük, hogy a fikció már valami olyasmit mutat meg, amiből talán mégiscsak van kiút, feltéve, ha legyőzzük a nyelvet, amely minden fikció oka. De ahol most vagyunk, azt úgy nevezik: apória, azaz úttalanság. Vajon tudjuk-e fogadni azt, ami a nyelvet megkerülve és a nyelv ellen, a mi korunk radikálisan megváltozott valóságtapasztalatában, a képi/nem-valóságos látszatfenoménekben és a tudat képi betegségeinek ragályában homályosan és zavarosan, de már bejelentette magát?
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret