Nikola Tietze
Zinedine Zidane
(a hovatartozás játszmái)
„Mi jut eszébe, ha ezt a nevet hallja: Zinedine Zidan?” Ezt kérdeztem
német és francia muszlimoktól, kabiloktól és palesztinoktól. A futballsztárról
tett kijelentések világossá teszik, hogy ha – amint feltételezem – hat
különböző alapon lehet az összetartozást kifejező közösségeket képezni,
ebben egyúttal a fennálló társadalmi viszonyok hallgatólagos bírálatának
hat különböző formája is megjelenik.
Zidane, a futballzseni
„Nem tudom, beszél-e kabilul” – mondja egy diák egy kabil egyesületből.
– „De ő egyszerűen egy nemzetközi figura. Minden etnikai címkézés felett
kell állnia. Univerzális ügyekért áll ki, gyerekekért, meg ilyesmi... De
én büszke vagyok rá, hogy az én nemzetségemhez tartozik. Mindenesetre azt
is meg tudom érteni, ha egy algériai arab büszke rá.”
Zseniként Zidane mindenki fölött áll. Páratlan futballjátéka
egyetem érvényű személyiséggé teszi, aki fölébe emelkedik az etnikai különbségeknek
és nemzeti konfliktusoknak. Kabil származása – a fent idézett diák által
említett törzshöz való tartozása – teljesen háttérbe szorul a csatár kiválósága
mögött. Ezért lehet a politikai ellenfél, az algériai arab is büszke a
kabil Zidane-ra. A tökéletesség narratívája példaszerű egyéneket állít
előtérbe, rendkívüli személyiségeket, akikben tükröződik a közösség különlegessége,
partikularitása. Egyes egyének zsenialitása és természet feletti teljesítménye
az egész emberiség számára olyan eszméket jelenít meg a maga konkrétságában,
amelyek alapot adnak az összetartozás meggyőződésének, és lehetővé teszik
a közösség különlegességének belátását. Egy hamburgi muszlim Zidane-nak
köszönhetően érzi azt át, hogy „kik is vagyunk mi [muszlimok] a világban”.
A közösségre vonatkozó elképzelések, amelyeknek egyes egyének
zsenije hordozója, nemcsak a megtapasztalt lenézést vagy a hiányolt elismerést
ellensúlyozzák. Elsősorban a fennálló viszonyokkal ellenkező elképzelések
a társadalomról, a társadalmi rendről. A közösség zsenijéről szóló
narratíva a muszlimokat, a kabilokat vagy a palesztinokat rendkívüli világpolgárokká
engedi válni, akiknek Németország, Franciaország, de még egész Európa is
túl kicsi. Mindegy, hogy interjúalanyaim muszlimoknak, kabiloknak vagy
palesztinoknak mondják-e magukat, Zidane kivételes teljesítményeit szem
előtt tartva a társadalmi realitásokkal egy utópikus tökéletességet szegeznek
szembe: vagy teljes igazságosságot és egyenlőséget, vagy egy minden társadalmi-gazdasági
és politikai nehézséggel szemben immúnis társadalmi felemelkedést.
Zidane, a családos ember
A muszlimok, kabilok és palesztinok közösségéről formált kép másképp
alakul, ha a futballista gyökerei és Zidane mint családos ember, azaz a
Zidane-nal érzett közösség másik alapmintája kerül a közösségi elbeszélés
középpontjába. „Nagyvonalú és szerény” – magyarázza nekem egy kabil nyelvszakos
diák Párizsban. „(A kabilok már csak ilyenek). Nem tudom... bár egy kicsit
visszafogott, na jó ... egyszerűen a büszkeség forrása a kabilok számára.”
A közösség, amelyre itt hivatkoznak, nem mutat túl önmagán, mint a zsenik
közössége. A Zidane alakjával azonosított tulajdonságok itt inkább csak
a partikuláris közösségre utalnak. Ilyenként alkalmazhatók a többiektől
való önmegkülönböztetés eszközéül. Ennek megfelelően nyilatkozza egy hamburgi
muszlim: „Különösen most a fiatalok körében, akiket persze a foci is nagyon
érdekel, számít igazi hősnek, ez így volt részben Myke Thysonnal is, ami
rossz példa, de Zinedine Zidane biztosan áll a lábán, családja van, nagy
tiszteletben áll a teljesítményével meg a származásával és a vallásával,
ez segít ... hozzásegít bizonyos értékek közvetítéséhez.”
A gyökerek közössége nem ismer kozmopolita individualistákat.
Olyan egyénekből áll, akik tekintélyelvű struktúrákat igazolnak, és a kialakult
rendet a leszármazás narratíváiból és a tradíciókból vezetik le. A közösség
projektjének, amely speciális gyökereire vonatkozó diskurzussal legitimálja
magát, az a célja, hogy fenntartsa a megszilárdult rendet. Szembehelyezkedik
például az olyan eszmékkel, amelyek megkérdőjelezik a nemzetállam tekintélyét,
az olyan tendenciákkal, amelyek a nemi szerepek szétválasztása ellen hatnak,
vagy megváltoztatják a család intézményét.
Zinedine Zidane, az egy muszlim név
A származásról és a tradícióról szóló narratívák eltérnek azoktól,
amelyek egy vallásra, egy nyelvre vagy egy nemzeti territóriumra való hivatkozással
indokolnak meg egy szolidáris közösséget. „Zinedine” arab szó, és azt jelenti,
hogy „a hit szépsége”, ami sok muszlim számára egyértelműen az iszlámra
utal: „Szóval ez egy muszlim név. De ha olyan valaki akar lenni, aki adni
akar valamit az ummának, akkor nem elég annyi, hogy Zinedine Zidane-nak
hívják; kell az is, hogy a cselekedeteivel és a viselkedésével ki tudjon
fejezni valamit. Ha például a nagy vallási ünnepeken ott volna a nagymecsetben,
és azt az érzést nyújtaná az embereknek, hogy »ez a mi testvérünk egy világhírű
futballista, mégis eljön közénk«, ez akkor már egy másfajta üzenet.”
A most idézett hamburgi muszlim szemében Zidane a muszlimok közösségébe
tartozik, ha és amennyiben a testvérüknek mutatkozik. Azaz, ha leveti individuális
partikularitását, és elvegyül a mecsetben egy ünnepi imádkozásban résztvevő
hívők tömegében. Más szóval az összetartozásba vetett hit harmadik fajtája
– a szolidaritás – eltünteti az individualitást. Itt a közösségi cselekvés
áll előtérben, egy kollektív szubjektum praxisa, nem pedig az egyedi cselekvő,
aki saját elképzelései és nézetei szerint cselekszik. Egy muszlim joghallgató,
szintén Hamburgból, ugyanezt hangsúlyozza: „Arról van szó, hogy muszlimként
nem tesz semmit az iszlám közösség javára..., úgy értem, hogy Beckham és
Zidane egyre megy, nincs köztük semmi különbség, csak a nevükben. Mehmet
Schollt is úgy hívják, hogy Mehmet, és semmivel sem jobb.”
Egész másként vélekedik ezzel szemben egy palesztin fiú Berlinből,
aki mereven és határozottan leszögezi, hogy Zidane szülei Algériából Palesztinába
költöztek, és csak Izrael állam megalakítása után vándoroltak ki Marseille-be.
Azt állítja, hogy Zidane (nota bene anélkül hogy ezt nyilvánosságra hozta
volna) világelső futballistaként kapott első díját a palesztinoknak tulajdonította,
mert lojális és szolidáris velük. „Hát igen, rájuk költötte a Pokal-bajnokságon
nyert díját, a palesztinoknak adta a pénzt és a bajnoki címet.”.
A szolidáris közösségről szóló narratívák, amelyek háttérbe szorítják
az egyéniséget, bírálják az individualizmust és a magányos harcos koncepcióját.
Ez a kritika – legalább is egy ilyen közösségi projekt védelmének élharcosai
esetében – rendszerint a kapitalizmus és a vele összefonódó állami és nemzetközi
intézményeket legitimáló hatalmi struktúrák ellen irányul.
Zidane, a sikeres ember
A szolidáris közösséggel szemben az a közösség-elképzelés, amely (mint
az összetartozási konstrukciók negyedik alapmintája) a sikerhez igazodik,
individuális teljesítményeket kell hogy kiemeljen – akár a képzelet segítségéhez
folyamodva, ahogy ez egy palesztin kulturális egyesület elnökének a következő
szavaiból kiderül: „A palesztinoknak különösen sokat számít a győzelem.
Ha egy arab valahol győz vagy erős, akkor ő egy palesztin. Ezért aztán
Zidane is palesztin. Sokan mondták, amikor Khadafi megcsinálta a forradalmát
Líbiában: »Ó, az anyja palesztin!« Vagy Mohammed Aliról, meg arról a mi
is a neve, Michel Jacksonról is sokan mondják, hogy palesztin.”
Attól a közösségtől eltérően, amely a zseniben önmaga megtestesülését
látja, a siker-közösség képviselői nem rendkívüli egyének. A siker-közösség
képviselői inkább olyan személyek, akik a munkájukkal, a szorgalmukkal
és a tudásukkal érvényesültek a társadalmi versenyben. Ezért alkalmas Zidane
egy hamburgi muszlim diák szemében arra, hogy a mecsetben végzett ifjúsági
munkában példaképül állítsák. „... éppen ezt próbáljuk a fiataloknak tanítani,
hogy minden lehetséges. Csak akarni kell és igyekezni.”
A muszlimok, kabilok vagy palesztinok egy siker-közösségben nem
világpolgárok, hanem állampolgárok, akik egy társadalmi felemelkedés megvalósítói
a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Zidane ebben a kontextusban egy bevándorló
fia, akiből francia állampolgár lett, és saját megszerzett tudása alapján
jutott egyre feljebb a társadalmi ranglétrán. Arra a kérdésre, hogy „Mi
jut eszébe, ha a Zinedine Zidane nevet hallja?” egy kabil nyelvszakos diáklány
ezt feleli: „Integrálódás és siker, ez jut eszembe. Igen, Zidane integrálódott.
Nem beszél kabilul. Ő francia, és vitte valamire... Azt mutatja, hogy önerőből
is viheti valamire az ember, ha törekvő.”
A futballista sikeres karrierje, akit az ember saját közösségi
projektje képviselőjének nyilvánít, lehetővé teszi, hogy az ember önmagát
és saját közössége más tagjait a többi társadalmi csoport legitim versenytársának
tekinthesse. Ugyanakkor a Zidane által becsüéetesen és fáradságosan elért
felemelkedés alkalmat ad a társadalmi javak olyan elosztásának kritikájára,
amely privilégiumokon és hagyományokon alapul, nem pedig a nyújtott teljesítményen.
Erre hívja fel a figyelmet egy kabil nyelvű családból való diáklány Párizsban:
„Nekem az a fontos, hogy megmutatja, hogy nemcsak tőzsgyökeres franciák
élnek Franciaországban. Igen, szükség volna több olyan emberre, mint Zidane.
Ilyeneket kéne mutatni, például több olyan embert, mint ő, felelős posztokon,
nemcsak a sportban. Ebből egyszerűen kiderülne, hogy mi is részei vagyunk
a társadalomnak.”
Zidane, a lázadó
Míg a siker-közösség számára Zidane a Marseille stigmatizált külvárosaiból
feltört bevándorló-gyerekként áll a fókuszban, az individuális szabadságot
tiszteletben tartók közössége – ami az összetartozásba vetett hit ötödik
alapformája – Zidane-nak az adott nemzeti és társadalmi normáktól való
elrugaszkodását ünnepli. „Zidane a franciaországi muszlim közösséghez tartozik,
mert nálunk (egy francia nyelvű muszlim internetes fórum újságírói számára)
ez nem ennek a kinyilatkoztatásán múlik” – bizonygatja egy muszlim diák
Párizsban, és hozzáfűzi: „Tiszta sor, naná hogy büszke vagyok rá. Büszke
vagyok rá, mert megleckézteti a franciákat: Itt van valaki, akit tíz éve
egekig magasztalnak, és ő muszlim, azok közül való, akiket látni sem akartok.”
Beszélgetőtársam arra céloz, hogy a francia kormány betiltotta a vallási
szimbólumokat az iskolában, különösen azért, hogy a diáklányok ne viseljenek
iszlám fejkendőt az iskola nyilvános terében. Ez a fiatalember láthatólag
biztosra veszi, hogy Zinedine Zidane alakja rákényszeríti a franciákat,
hogy tiszteletben tartsák és elfogadják muszlim polgártársaikat vallásos
meggyőződéseikkel és a valláshoz való jogaikkal együtt.
Egy másik muszlim diáklány fel van háborodva azon, hogy a futballsztárt
a francia médiában „Zizou”-ként emlegetik: „Ezzel csak megpróbálnak megfeledkezni
arról, hogy muszlim neve van, hogy még valami más is, nemcsak francia nemzeti
hős. Pedig nyugodtan lehet gólokat lőni Franciaország dicsőségére, miközben
valakit Zidane-nak, vagy tudom is én, Yazidnak hívnak. De nem, ezeknek
mindig muszáj eltüntetni azt, ami maghrebi.”
A közösségnek, amely Zidane személyében a partikularitás tiszteletét
várja el (legyen ez akár a muszlim, a kabil vagy a palesztin közösség partikularitása),
a nyilvánosság terére van szüksége – egy nemzeti vagy nemzetközi közegre,
ahol a különbözés választásának szabadságjoga érvényesíthető és védelmezhető.
Csak az ilyen nyilvánosságok képesek továbbadni azt a tiszteletet, amire
a közösségnek saját létezése és szabadsága megalapozásához szüksége van.
Ez a tiszteletre és szabadságra igényt tartó közösség a jog nyelvét használja.
Az a fontos, hogy joguk legyen, jogokat adjon vagy szerezzen, nem pedig,
mint a siker-közösség esetében, a győzelem, hogy jobbnak bizonyuljon, vagy
a javak elosztásának igazságtalan volta.
A haj és a bőrszín számít
Egész másként áll a helyzet a hatodik és utolsó közösségképző minta,
a fizikumon alapuló közösség esetében. „Ha azt hallom, Zidane, a himnusz
jut eszembe, és hogy ő arab. És ettől aztán a francia válogatott is egész
rokonszenves nekem, akár jól játszanak, akár rosszul, de ott van Zidane,
ő jön...” Az idézett palesztin fiú, akik arab fiataloknak tanít nyelvet egy
berlini kerületi egyesületben, úgy érzi, mintha valamiféle vérrokonság
fűzné a futballsztárhoz. Úgy képzeli, hogy arab voltuk az, ami összeköti
őket, őt meg a futballistát, amihez nem kell sem az arab nyelv közös ismerete,
sem azonos állampolgárság. A természet lép elő az összetartozást hordozó
módusszá. Mentesít attól, hogy indokolni kelljen a közösség érzetét. Így
magyarázza nekem egy megkérdezett palesztin fiú a helyi kávézóban: „Igaz,
hogy az útlevelem libanoni, de a szülők számítanak, hogy ők milyen vérből
valók. Ezért vagyok én palesztin.” A vérségi kötelékhez nincs szükség képekre,
vagy diskurzusokra jogról, kultúráról, történelemről vagy a versenyben
nyújtott teljesítményre. A palesztinok akkor egyszerűen azok, „akik a bőrüket
viszik a vásárra”.
A fizikum, amihez nem kell Zinedine Zidane-nak sem a zsenije,
sem a származása, sem a szolidaritása, sem a sikere vagy a különbözőségére
való büszkeség – elválasztva a társadalmi viszonyok minden reflexív kritikájától.
„Nem..., palesztin vagy, libanoni vagy bármi, de német nem vagy, bár ugyanannyi
ideje élsz itt, mint a németek, akiknek szőke a hajuk. Ugyanúgy élsz, mint
azok, éppúgy alkalmazkodol, mint ők, de a haj- és a bőrszíned nem stimmel.”
A diszkriminálás és az igazságtalanság ebben az olvasatban a természet
kifejezése – a haj- és a bőrszíné. A fizikai adottságok közössége tehát
csak a társadalmi viszonyok áldozataként tudja magát leírni, és ebben végső
soron azoknak a tehetetlensége tükröződik, akik erről mesélve esküsznek
erre a testi jegyeken alapuló közösségre.
Ezzel a végére értem a hat különböző szempontra és a fennálló társadalmi
viszonyok ezeknek megfelelő implicit bírálatára vonatkozó fejtegetésemnek.
Mielőtt rátérnék a nemzetekhez és Európához fűződő hovatartozási játszmák
taglalására, szeretném ezt a hatféle orientációt még egyszer összefoglalni.
Ha a zsenialitás a lényeg, amin a közösségbe vetett hit alapul,
akkor a páratlanság és a tökély a köznapitól eltérő voltában azok a kategóriák,
amelyek a társadalomkritika hordozói. A zseni-közösségek a társadalommal,
annak tökéletlen politikai és gazdasági rendjével és a benne uralkodó értékfelfogással
szembeszegezett utópista ellenkoncepciók. Ezekhez a közösségekhez tartozik
hozzá Zidane, a rendkívüli művész, akinek futballjátéka túlnőtt Franciaország
nemzeti keretein. Művészetét az egész világ közönsége előtt mutatja be,
és csapatát álomba illő gólokkal viszi diadalra – mindegy, hogy a francia
nemzeti válogatott mezében játszik-e, vagy a Real Madridéban.
Ha a gyökerek azok a központi momentumok, amelyek a közösséget
megalapozzák, akkor a változatlan tradíciók válnak a társadalombírálat
hordozóivá. A tekintély és a vele igazolt hierarchiák alkotják a centrális
elemet ezekben az értékkonzerváló közösségi projektekben, amelyek a családi
rendből vezetik le minden társadalmi viszony alapmintáját. Zidane itt kabilként
vagy családszerető emberként szerepel: mint hűséges férj, aki gondoskodik
a gyerekei neveléséről, és saját atyját tekinti az igazság letéteményesének.
Mindezenközben aláveti magát egy olyan francia nemzet tekintélyének, amely
– amely az itt érvényes értelemben – a családi rend elveiből meríti a legitimitását.
Ha a közösségbe vetett hit a szolidaritást és a lojalitást veszi
alapul, akkor a közösség projektje vagy az individualizmussal és a pluralizmussal
van kontrasztba állítva, vagy a piacgazdaság által közvetített, az egyénre
kihegyezett teljesítményeszménnyel. Zidane a góljait csakis a közösség
érdekében lövi, és a pénzét is a közösség javára fordítja, a palesztinok
javára, a kabilok javára vagy a muszlimok javára. A nemzeti érdekek
vagy a futballista szakma szempontjai másodrendűek a szolidaritás és a
hűség közösségének szempontjaihoz képest.
Ha a siker áll egy közösség megalapozásának középpontjában, akkor
a közösséghez tartozók teljesítményének statisztikáival hozakodnak elő.
A teljesítmények statisztikái és a társadalmi felemelkedésről szóló narratívák
a társadalmi javak kialakult elosztási módjának kritikáját juttatják kifejezésre.
Zidane itt olyan francia állampolgárként szerepel, aki komoly munkával
és saját teljesítményével elérte a társadalmi felemelkedést, és maga mögött
hagyhatta a szociális problémákkal sújtott lakótelepeket.
Ha a szabadsággal együttjáró tisztelet elve áll a középpontban,
akkor a kisebbségi közösség partikularitásából adódik a többség politikai
és kulturális hegemóniájának bírálat. Ez a közösségi projektum olyan
személyek révén létezik, akik a nyilvánosság előtt szabadságot és egyenlő
jogokat követelnek. Itt elsősorban az a Zidane szerepel, aki nem énekli
a nemzeti himnuszt, aki kifejezésre juttatja a különbözését és a távolságtartását.
Ez Zidane (vagy Yazid) játszmája Zizou ellenében.
Ha a fizikai jegyek válnak a közösségek központi alapjává, akkor
a közösség úgy konstituálódik, mint stigmatizált közösség, mint a társadalmi
viszonyok áldozata. Az egyének biológiai jegyei határozzák meg a csoporthoz
tartozást. Itt a „sötétbőrű atléta”,a „beur”, a „feketelábú” szerzi a gólokat
a franciáknak.
Zidane a francia nemzeti válogatottban
A közösségi projektek és elképzelések kritikai potenciáljukat mindenekelőtt
a nemzet, a nemzetállami szerveződés és a nemzeti társadalmi-gazdasági
struktúrák vonatkozásában fejlesztik ki. Zidane nem játszhatna muszlimként,
kabilként vagy palesztinként, ha nem lett volna benne a francia nemzeti
tizenegyben. Az a futballista se lehetne, aki kivívja a szabadság, a társadalmi
felemelkedés, a gyökerek és a szolidaritás iránti tiszteletet, ha nem szerezte
volna meg a világ- ill. Európa-bajnoki címet Franciaországnak. Még a zsenialitáson-
és a fizikai jegyeken alapuló közösségeknek is szükségük van Zidane nemzeti
kiállására: az előbbinek azért, hogy túlmutasson a nemzeti kereteken és
azok szűkösségén, az utóbbinak azért, hogy kompenzálhassa a kirekesztettség
és marginalizáltság érzését. A nemzetállam tehát szintén játszik a hovatartozások
mérkőzésén – mégpedig nemcsak passzívan és akarata ellenére, hanem nagyon
is aktívan, azzal a szándékkal, hogy bejusson a következő fordulóba. Aktív,
mert intézményes előírásokat vet be a játszmába, és nem utolsó sorban annak
önálló definiálását, hogy mi számítson nemzeti közösségnek. Hogy miről
is van itt szó, azt jól illusztrálja Daniel Cohn-Bendit lelkesedése a francia
nemzeti válogatottért. 2004-ben ezt hangsúlyozta ez az európai politikus:
„A [német] futballklubokban a játékosok háromnegyede bevándorlók gyereke.
De hosszú ideig nem adták meg nekik a német állampolgárságot. Így nem játszhattak
a német nemzeti válogatottban... Ezért nincs egy Zinedine Zidane a mi nemzeti
tizenegyünkben. Márpedig szükségünk volna tehetséges fiatalok ezreire,
akik arról ábrándozhatnak, hogy Németország színeiben játszhassanak, ahhoz,
hogy nekünk is legyen egy Zidane-unk.” Lehet valakinek erről más a véleménye,
lényegében mégiscsak arra a tényre irányítja a figyelmet, hogy Zinedine
Zidane nemzeti játékos. A szubnacionális és transznacionális közösségi
elképzelésekben játszott csatárszerepe mellett a nemzeti hovatartozás legitim
voltával kapcsolatos esetleges nézeteltéréseket is megtestesíti. Benne
kristályosodnak ki a kirekesztés és a befogadás, az exklúzió és az inklúzió
problémái, a pluralista társadalmi struktúrák kihívásai, amelyeket a nemzeti
identitás rögzítése nem küszöböl ki, de legalább láthatatlanná tesz.
Következésképpen az sem meglepő, Hogy Jean-Marie Le Pen 1996-ban
a francia nemzeti válogatott „szívességből állampolgárságot kapott” tagjait
denunciálta, és Zidane-t Franciaországban született algériaiként aposztrofálta,
vagy hogy Roberto Calderoli, a Berlusconi-kormány volt minisztere azt állította,
hogy a francia nemzet feladta identitását azzal, hogy „feketéket, oszlamistákat
és kommunistákat” vett be a nemzeti tizenegybe. A spanyol kormány éppen
fordítva, az EU alkotmányszerződést olvasó Zidane képével kampányolt az
EU-alkotmány mellett. Lehet, hogy a spanyolokat a Real Madrid 5. számú
játékosa részéről ez a lecke vette rá az EU-alkotmány elfogadására, nem
úgy, mint a franciáknál, akiknek nem kínáltak ilyen képet? Ezt nem tudhatjuk,
de a nemzeti és az európai politikai példák azt igazolják, hogy a futballsztár
Zidane alakjában az összetartozás-érzések egymással versengő dinamikái
érnek össze – olyan összetartozás-érzések, amelyek ellentmondásos kereszteződésükkel
definiálják és erősítik egymást.
Mert „a fiúnak” (mármint Zidanenak), ahogy az osztrák újságíró,
Samo Kobenter írja, nem állóképessége és nem is játszólába van, hanem mindkét
lábában végtelenül finoman kialakított egyensúlya, ami minden fordulást,
minden horgot, minden piruettet, minden testcselet megenged neki minden
előkészület nélkül akár álló helyzetből, akár futás közben.” Ez jellemzi
az összetartozási konstrukciókat is a német és a francia bevándorló társadalomban
a nagy riválissal, a mindenkori nemzetállammal szemben. (...) A szubnacionális
és transznacionális közösségképzetek a bevándorló közösségekben ugyanis
a fizikai jegyek közösségét kivéve egy döntő kiváltsággal bírnak – egy
olyan előnnyel, amelyet a diszkriminálással és a stigmatizálással való
kritikus konfrontálódás során dolgoztak ki: irányultságukon és hangsúlyaikon
bármikor tudnak változtatni, ami semmit nem vesz el az alkalmazott összetartozási
kategóriák komolyságából. ... Ebből egy olyan szabadság adódik, amit a tradíciók,
normák, intézmények és történelmek nemzetállami védelmezői nem engedhetnek
meg maguknak. A közösségek a labdáikat nehezen kiszámítható röppályákon
játsszák meg, egészen azokra a helyzetfüggő alkalmakra koncentrálnak, hogy
áttörjenek az ellenfél védelmén. Ezek a stratégiák elősegítik a közösségi
elképzelések kreativitását...
Zidane ballépése: a 14. piros lap
Zidane-nak minden várakozást megzavaró faltja az olasz védőkkel szemben
és az abból adódó konzekvenciák, a kiállítás, a 10-es szám eltűnése a berlini
stadion katakombáiban, a pályán maradó törzscsapat támogatásának hiánya
a befejező tizenegyesnél, az egyértelmű cezúra a további játék menetében
– gyenge láncszem a szubnacionális és transznacionális közösség-víziók
sorában. Ami Zidane agresszív túlkapását villamcsapásszerűen tudatosította,
az az a tény, hogy minden boszorkányos trükközés, minden szeszélyes stílusbravúr
és testcsel, aminek segítségével a nemzetállamok rend- és legitimációs
mintáit olyan eredményesen meg lehet rendíteni, mindig egyes személyek
és a hovatartozásukkal való egyéniesített játékuk kifejezési formája. A
közösségbe vetett hit változó irányultságai és hangsúlyai mindig a társadalommal
kapcsolatban szerzett egyéni tapasztalatok függvényében alakulnak.
A társadalmi együttélés számára nyújtott különböző legitimációs ajánlatok
közül való állandó válogatásból jönnek létre.
Ez az individualizált társadalmi tapasztalat azok számára, akik
a közösségbe vetett hitet a társadalmi cselekvésükhöz mozgósítják, először
többféle hovatartozási opciókat tár a szeme elé. Ezzel láthatóvá válik,
hogy a szub- és transznacionális közösség-elképzelések a bevándorló társadalomban
egyáltalán nem a társadalomnak egy koherens megélésén alapulnak, amely
be volna írva egy kollektív szubjektum szokásos önképébe. Sokkal inkább
kerülnek ki a társadalmi struktúrák és a rend normáival kapcsolatos individualizált
tapasztalatokból. És ebből a perspektívából az eligazodást ígérő tradíciók,
értékhierarchiák és tekintélyi struktúrák tartalmi meghatározásuk síkján
és megalapozási módjaik síkján egyaránt választani érdemes opcióknak, kínálkozó
lehetőségeknek mutatkoznak a társadalmi cselekvésben. Ezért lehet a társadalmi
cselekvés a rendelkezésre álló közösség-elképzelések szubjektív választása
és egyéni magyarázata szerint annyira változékony, és vezethet egészen
váratlan fordulatokhoz a hovatartozások játszmájában.
Éppen ilyen játéktereket mutatott be Zinedine Zidane a 2006-os
futball világbajnokság döntőjében a faltjával. A mérkőzés 110. percében,
10 perccel hivatásos pályájának befejezése előtt kilépett a bemutatott
közösségek kollektív narratíváiból, hogy az ellenfél egyik játékosának
őt személyében sértő provokációjára reagáljon. Ennek a mostani gondolatmenetünknek
a szempontjából nem szükséges válaszolni arra a kérdésre, hogy ezzel a
lefejeléssel más kollektív szubjektumok (a családja becsülete vagy a terroristának
stigmatizált muszlimok) védelmére kelt-e. Ebben az adott összefüggésben
ennek a húzásnak Zinedine Zidane személyétől elválaszthatatlan vonatkozása,
az ellenfél játékosától elszenvedett sértés egyéni és szituációhoz kötött
átélése. Hogy a francia válogatott, a francia nemzet érdekei, a muszlimok,
kabilok vagy palesztinok közössége vagy ezek különböző megalapozási módjai
szempontjából mi forog ezzel feltehetőleg kockán, az nem tartozik bele
ebbe az átélésbe
A szubnacionális és transznacionális közösség-elképzelések mozgékonysága
és individuális játékosainak ingadozása nincsen adva a történelmi és hatalmi
politikai stabilizálásra fixált nemzetállamok számára.. A nemzetállamok
nagyon is inkluzív, befogadó módon válaszolhatnak a társadalmi kapcsolatoknak
arra a pluralizálódására, ahogyan azt a szubnacionális és transznacionális
közösségképzetek beviszik a nemzeti, demokratikus és jogállami keretben
megszervezett térbe, még akkor is, ha ezt a folyamatot kirekesztő jellegű
nemzeti önértelmezési diskurzusok, vagy arra irányuló törekvések kísérik,
hogy elfedjék, észrevétlenné tegyék a különbségeket. Hogyan működnek
ezek a befogadások, azt jól példázza a francia államelnök azonnali reagálása
a piros lapra, amit Zidane-nak felmutattak: még mielőtt az olasz nemzeti
válogatott játékosa, Marco Materazzi lefejelésére vonatkozó részletek ismertté
váltak volna, Jacques Chirac a Berlinből hazatérő nemzeti válogatott fogadásakor
2006. július 10-én tartott köszöntőbeszédében kijelentette: „Kedves Zinedine
Zidane, szeretném Önnek pályája legintenzívebb és talán legsúlyosabb pillanatában
kinyilvánítani az egész francia nemzet csodálatát és rokonszenvét, a tiszteletét,
de mindenekelőtt a rokonszenvét és a csodálatát. Ön virtuóz, a világ
labdarúgásának zsenije. Olyan ember, akinek szíve van, akiben van odaadás
és meggyőződés. Ezért csodálja és szereti Önt Franciaország!”
A szubnacionális éa transznacionális hovatartozások játszmájában betöltött
funkciójára való tekintet nélkül Zinedine Zidane-t a nemzeti egység védelmében
is fontos szerep illeti meg, mégpedig a republikánus integrációs modell
szimbólumaként. A francia nemzet játszmájában a nemzeti válogatott 10.
száma nem egy középcsatár változékony stílussal és képlékeny fordulatokkal,
hanem a Francia Köztársaság értékeinek egyértelműen pozicionált és kitartó
védelmezője. Jacques Chirac ezt világosan kiemelte: „Teljesítményükön túl
Önök [ezt a francia nemzeti válogatott valamennyi játékosának mondta] megmutatták
Franciaországnak, hogy erős, ha sokféleségében egységes, és bízik önmagában.”
A francia államelnök védekező stratégiája láthatólag egészen más, mint
az, amelyet Berlusconi kormányának volt minisztere, Roberto Calderoni vett
célba, vagy amit Jean-Marie Le Pen kívánt volna Franciaországnak és nemzeti
válogatottjának.
Zinedine Zidane akaratlanul is éppen a legutolsó nemzetközi szereplésekor
helyezte hatályon kívül a Francia Köztársaság befogadó gesztusát. A republikánus
mítosz, amelynek a francia államelnök szavai ismét érvényt akartak volna
szerezni (mégpedig sikerrel a franciák körében végzett felmérések és a
francia sajtóreagálások tanúsága szerint), egy pillanatra válságba került.
Ugyanakkor úgy tűnt, mintha a támadó játékos kimozdította volna a hovatartozások
játszmáját a mindkét lábon végtelenül finommá fejlesztett egyensúlyából.
A többszörös mi-konstrukciók kivetülésének síkján a kontúrok elmosódtak.
2006. július 12-én, három nappal a döntő után Zinedine Zidane egy tévéinterjúban
elnézést kért a viselkedése miatt, különösen a gyerekekre való tekintettel,
akik látták a faltját. „Reagáltam és ez természetesen nem megengedett gesztus.
Ezt hangosan és világosan meg akarom mondani. Tévénézők milliárdja, és
főleg gyerekek ezrei látták ezt. Tőlük kérek bocsánatot és a nevelőiktől.”
A futballsztár individualizált gesztusait megint beillesztette a társadalmi
együttélés szabályai közé. Újra el lehet kezdeni a játékot. De mégis: Zidane
komoly, felelősségteljes szavaira ezek a mondatok következtek: „Vannak
gyerekeim, tudom, mit jelent ez. Mindig azt fogom nekik mondani, hogy soha
ne hagyják, hogy a lábukra lépjenek.” Zidane nevelési alapelve az egyént
figyelmeztetőleg állítja szembe a társadalmi szövetséggel – mégpedig olyan
lényként, aki önmagában szent és sérthetetlen. Hogy ez az individuum sérthetetlen,
az az alapmeggyőződés, ami hozzátartozik a közösségbe vetett hitnek itt
leírt formáihoz. Részt vállal jellegük alakításában, következésképpen befolyásolja
a társadalmi cselekvést. Aki ennek kötelezi el magát, nem zárja ki, hogy
fejeseket fog osztogatni, ha úgy érzi, hogy a lábára léptek.
(Mittelweg 36 – eurozine)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|