Lángh Júlia
IDEGENEK PÁRIZSBAN
Az 1980-as évek elején járunk.
Ahogy a Stalingrad és Crimée környéki tereken bóklászom és bekukkantok
a kávéházakba, hogy mintegy véletlenül belebotoljak a munkanélküli szülők
várhatóan majd ugyancsak munkanélküli, egyelőre kissé lopkodós gyerekeibe,
akikre munkaköri kötelességből vigyáznom kell, egyre nyomottabbá válok.
Sem a személyes tapasztalat a gyerekek mellett, sem az újságok hírei nem
biztatnak sok jóval.
A tartós nyári hőség megüli az agyakat, estére sem hűl le a fülledt
levegő. A lakótelepi gyerekek hétvégeken petárdákat durrogtatnak, a fiatalok
motorjukat, járdára kitett magnójukat bőgetik. Egy tízéves kisfiú magányosan
szórakozik petárdáival egy fal tövében. Közelében gyerekcsoport labdázik
lustán a lépcsőfeljáró alatt. Körben tizenöt emeletes, hosszú házak, egyformák,
szürkék, vigasztalanok. A több száz nyitott ablak egyikéből egyszercsak
lövés dördül, szíven találja a kisfiút. A gyerek elvonszolja magát a lépcsőig,
társai segítségért szaladnak, már késő, a piszkos, szürke betonlépcsőn
a gyerek lelke visszatér teremtőjéhez, megkérdezni, hogy te ezt tényleg
komolyan gondoltad?
Az újságokban indulatos férfiak sorolják panaszaikat a fiatalok okozta
elviselhetetlen zajok miatt, ezekbe nyilván bele is süketültek, mert nem
tudják meghallani, hogy a szerencsétlen fiúknak nincs hova menniük, nincs
mit csinálniuk, még egy ócska kis focipálya sem áll rendelkezésükre a sivár
lakótelepeken. Politikusok és szociális munkások nyilatkoznak állás és
pártállás szerint eltérően a megoldások elképzelhető módjairól. De egyelőre
még mérges férfiak, akiknek a zajártalmon kívül is ezer bajuk van otthon
és a világban, a sokadik emeletről vadászpuskával, légpuskával, karabéllyal
hadonásznak az üres óráikat sok ricsajjal elütő gyerekekre.
A fegyverboltokban megnövekedett a kereslet. Hosszúcsövű huszonkettes,
hatlövetű Winchester, a vevő alkalmasint azt sem tudja, hogyan kell használni,
az árust kéri, töltse meg. A férfiak megbűvölve keringenek a fegyverek
között, megérintik, simogatják őket, mintha mágikus tárgyak lennének. Fontoskodó
képpel szakértelmüket fitogtatják, különösen hölgytársaságban. Kirakatban
védelmi fegyvernek nevezett pisztolyfélét látni, mellette felhívás: Utazzon
nyugodtan! Nem értem. Vigyen magával fegyvert, vagy otthonát őriztesse
fegyverrel?
A lakótelepeken az emberek lakásukba bezárkózva élnek, sokan nagy kutyát,
mások fegyvert tartanak. Engedéllyel vagy anélkül. És minden olyan magyarázatra
fogékonyak, amely a különféle színű bevándorlókban találja meg a felelőst
bűnözésért, munkanélküliségért és minden más bajért.
A lyoni lángoló rodeónak is bevándorlók gyerekei, külvárosi kamaszok,
munkanélküli fiatalok a főszereplői. Az augusztusi unalomban, amikor leáll
az élet egész Franciaországban, és a nagyvárosok kiürülnek, a lyoni fiúk
sorozatban lopják el a legdrágább kocsikat, vad nyargalásban rodeóznak
végig az egyik külvárosi sugárúton, ahol már egyetlen autó sem mer parkolni.
Az út szélén nézők ácsorognak, öttől huszonöt évesig, az ablakokban könyököl
a lakótelepi, jobbára szintén munkanélküli nép. Ebben a negyedben senkinek
sincs pénze nyaralásra, mozira, szórakozásra; élvezik a látványosságot,
jobb, mint a tévé. Ünneplik, hogy a fiúk csak a gazdagok kocsijait lopják.
Jön egy fényes Mercedes, kétszázzal repeszt, kanyarodik, két keréken megy
tovább, fékezés, piruett, fordulás, taps, aztán eltűnik az éjszakában.
Felbukkan egy rendőrautó, az utcán füttykoncert, a Mercedes visszatér,
elhúz a zsaruk előtt, menekülést játszik, de a mellékutcákból visszakanyarodik
a sugárútra, hogy szórakoztassa közönségét. Váratlanul beleszalad a rendőrautóba,
épp csak annyira, hogy behorpassza az oldalát, az ajtók kivágódnak, a fiúk
szerteszét futnak, eltűnnek; a hatósági közegeket, amikor kikászálódnak
a kocsijukból, kavicszápor fogadja. Jobbnak látják méltósággal visszavonulni.
A látványosság ezzel nem ért véget: a helyszínen maradt Mercedesből szétkapkodják,
ami kivehető, aki kapja, marja, aztán jön a tűzijáték: a kocsit a saját
benzinjével lelocsolva lángra gyújtják és körültáncolják. Ez így megy heteken
át.
Lyon város polgári lakosságában a kezdeti megrökönyödés és felháborodás
pánikká növekszik, a rendőrség szigorítja a megtorló intézkedéseket, olyannyira,
hogy két arab fiú rendőrgolyóktól veszti életét. Az övéik gyászolják őket;
a többséget az érdekli, hogy végre rend legyen.
Két nyáron át tartott ez az őrület, átterjedt Marseille külvárosaira
is, csak akkor állt le, amikor beköszöntött a hűvös idő. A harmadik év
tavaszán a szocialista kormány belügyminisztere észbekapott, ha jön a meleg,
baj lesz a külvárosokban, összefogást sürgetett, a Szolidaritás Minisztériuma
(pár rövid évig volt egy ilyen) kipréselt magából néhány millió frankot.
Szakemberek gondolkoztak, mivel lehetne elterelni a külvárosi ifjúság figyelmét
arról, hogy autógyújtogatással múlassa az üres időt, miközben mások nyaralnak.
A belügyminiszter először zártkapus nyaralócentrum-hálózatot javasolt,
de ezt a társminisztériumok egységesen leszavazták. A nagy igyekezetnek
az lett a vége, hogy Gilbert Triganóhoz, a Club Med ötletgazdag alapító
atyjához fordultak, tervezné meg a szegénynegyedek fiataljai számára a
nyaraltatást. Trigano laza sátorponyvák alatt több ezer fős, rögtönzött
nyaralóközpontok sorát javasolta, legyen sok sportolási lehetőség, izgalmas
szabadfoglalkozás, cirkusziskola, bevezetés az informatikába, adott esetben
gyümölcsszedés, kukoricatörés is a környéken, amivel a fiatalok még pénzt
is kereshetnek. A jobboldal azon mérgelődött, hogy luxusnyaralást nyújtanak
a bűnözőknek, ahelyett, hogy lecsuknák őket, a baloldal meg azon, hogy
esetleg dolgoztatni akarják őket.
A nagyszabású tervekből végül egy tucatnyi, párszáz fős tábor valósult
meg, példás összefogással; az efféle pozitív híreket mindig szívesen meséltem
el a magyar hallgatóknak. Különben is hajlamom van a jó dolgokat inkább
észrevenni, mint a rosszakat, ami a személyes életben korántsem mindig
előnyös, de olyankor jól jön, ha szórakoztató műsornak dolgozik az ember.
Az ország több pontján, hegyek között, a nyaralótábor szervezői béreltek
egy-egy többhektáros területet, amit a közügyre való tekintettel jutányos
vagy jelképes áron megkaptak, az elektromos művek ingyen odavezette nekik
az áramot, a telefontársaság a telefonhuzalokat, a rendőrség és a katonaság
sátrakat kölcsönzött, amelyeket egy csapat kiskatona gyorsan és csinosan
szerteszórva felállított a terepen a gyerekek számára.
Akkor még kötelező volt Franciaországban a katonai szolgálat, és a
behívott újoncoknak ott sem volt kevésbé gyötrelmes a durva férfierőszak
világába bekerülni, mint a néphadseregekben. Már csak néhány év hiányzott,
hogy fiús anyaként én is szembesüljek a katonai behívó fenyegetésével.
Következésképpen érdekelt, hogy a szolgálatmegtagadásnak miféle formái
léteznek, és tudósítottam is róluk. Miközben Magyarországon többéves börtönbüntetést
kaptak, akik elvi vagy vallási okokból nem voltak hajlandók fegyvert venni
a kezükbe, a franciáknál lehetett fegyveres szolgálat helyett polgárit
választani, ami a legtöbb esetben adminisztratív vagy tanítói munkát jelentett
a volt gyarmatokon. Igaz, hogy hosszabb ideig tartott (nyilván büntetésből),
mint a fegyveres katonai szolgálat, de az én szememben nem látszott nagyon
rossz cserének: sárban csúszkálós lőgyakorlatok helyett megismerni egy
kicsit az életet egy idegen, szegény országban. Ez nyilván hasznosabb élettapasztalatot
ad, mint ellenségképet gyártani, és a vélt ellenség szitává lövését gyakorolni.
Aki pedig a – kétségtelenül nem könnyű – polgári szolgálatot sem akarta,
elmehetett pszichiáterhez: a francia ideggyógyászok általában azon a véleményen
voltak, hogy ha valakinek nem fűlik a foga az ölésre tanító, tökös férfiközösség
vasfegyelemmel rendszabályozott világához, akkor abból a hazának úgysem
lesz semmi haszna, mindenkinek jobb, ha fölmentik.
De térjünk vissza a táboroztatáshoz, mert ott most éppen egy francia
katonaember csehszlovák filmbe illő fellépésének lehetünk tanúi. Valahol
Franciaország mélyén vagyunk, egy falusi polgármester fogadásán, a helyi
potentátok gratulálnak a kapitánynak a nemes segítséghez, a katonák ügyességéhez
a sátrak felállításában, és jó kis helyi borral koccintanak a hadsereg
egészségére. A kapitány poharát emelve ünnepélyesen így szól: „A hadseregnek
olyannak kell lennie a nemzet kebelében, mint halnak a vízben, ahogy Mao
mondotta. Bizony, egyre jobban közeledünk ehhez az állapothoz.” Taps.
A sátortábori élet egyébként nagyon jól sikerült, és én nem átallottam
részletesen felsorolni tudósításaimban a szegény Keletnek, hogy mit tud
nyújtani a gazdag Nyugat (időnként) az ő szegényeinek. A fiatalokkal olyan
sokan foglalkoztak, hogy két gyerekre jutott egy felnőtt: vállalkozó kedvű
helybéli munkanélküliektől hivatásos pedagógusokig és arabul beszélő szociális
munkásokig, továbbá tornatanárok, terapeuták, orvos, fogorvos, pap. Még
Marcel Marceau is a helyszínre ment pantomim előadást tartani. Volt minden,
úszás, dzsúdó, számítógépek, elektromos gitárok, videotechnika tanfolyam,
játékok, kerékpárok.
Valamelyik tudósító a helyszínről a tizenkét éves Ahmed szavait idézte:
„A majmokat sem lehet banánajándékokkal megakadályozni abban, hogy fintorogjanak.”
Ez talán egy arab közmondás, de lehet, hogy Ahmed találta ki, mindenesetre
nagyon igaz. Az azóta eltelt több mint negyed században rendszeres időközönként
újra és újra beüt egy lángoló, autógyújtogató nyár a francia külvárosokban.
Mindenki tudja, hogy banánajándékok nem hoznak megoldást.
Még ugyanabban az évben volt ebben a témában egy másfajta, ezúttal
teljesen civil kezdeményezés. Egy tizenhat éves marseille-i arab fiú, akit
a rendőrgolyók csak könnyebben sebesítettek meg, kórházi ágyán kigondolta,
hogy barátaival végiggyalogol az országon, Marseille-től Párizsig, teljes
békességben, mindössze ezzel az üzenettel: Fogadjátok el, hogy élünk, és
itt vagyunk.
Harmincan indultak el október közepén, abban a hitben, hogy többé-kevésbé
minden francia fajgyűlölő. A hosszú gyaloglás egyik legfontosabb tanulsága
volt, hogy ez nem igaz, ahogy az sem, hogy minden arab fiatal kocsigyújtogató.
Az országot átszelő menetelés közben viszonylag kevesen csatlakoztak hozzájuk,
ám a bejelentett végállomásnál, a párizsi Bastille téren hetven-nyolcvanezres
tömeg várt rájuk, hogy puszta jelenlétével kifejezze szolidaritását. Ebben
annak a megrendültségnek is szerepe lehetett, amit egy néhány nappal korábbi
bűnügy keltett: egy Bordeaux-ba tartó éjszakai vonaton négy fiatalember,
akik éppen az idegenlégióba készültek jelentkezni, borgőzös állapotban
agyonvert és kidobott a vonatból egy arab fiút a vagonban szundikáló utasok
teljes közönye közepette.
Megjegyzendő, hogy az eset a szélsőjobboldali, idegengyűlölő, antiszemita
Le Pen feljövetele idején történt. Két évvel a szocialista elnök megválasztása
után a helyhatósági választásokon kiugró eredményeket ért el Le Pen addig
jelentéktelennek mondható, szélsőnacionalista pártja, ami megrendítette
a francia társadalmat, a médiamunkásokat pedig arra késztette, hogy állandóan
szerepeltessék. Szenzációnak számítottak eszement nézetei, tele volt velük
a sajtó. Sok évnek kellett eltelnie, mire az újságírók egy része magába
szállt, és belátta, hogy a túlzott hírveréssel sajnálatos módon hozzájárult
e nézetek eredményes terjesztéséhez. Mindezt csak azért tettem hozzá, hogy
soha, egyetlen pillanatra se felejtsük el: a szóbeli erőszak, a gyűlölködő
beszéd a végén mindig emberöléshez vezet. Nem lehet elégszer mondani, hogy
behatoljon a kemény fejekbe. És ha mégsem hatol, ha könnyedén és kéjesen
folytatják más embercsoportok szutykos szidalmazását, akkor azt kell gondolnunk,
hogy tudatosan a gyilkoláshoz vezető utat választották.
Gyűlöletbeszéd persze volt Le Pen előtt is. Mindig volt. És ölés is.
1980 októberében egy péntek este, amikor tele volt a Copernic utcai zsinagóga
hívekkel, egy motor táskájában bomba robbant a templom bejáratánál. Négy
halott, húsz sebesült. A második világháború óta ez volt az első eset Európában,
hogy zsidókat meg akartak ölni azért, mert zsidók. Hatalmas volt a felzúdulás.
Már másnap tüntetők ezrei gyűltek össze a zsinagóga előtt és vonultak föl
a Champs-Élysées-n, vidéki városokból is tiltakozó tüntetések hírei jöttek.
Néhány nap múlva pedig kétszázezres tömeg vonult végig a Nation és a République
között, a nép, az istenadta nép, nekem bizony könnybe lábadt a szemem,
mentünk végig a boulevard-okon, teljes szélességben elfoglalva az utat
és a járdákat, az ablakokból egyetértő integetések, sokan voltunk, nagyon
pontosan tudtuk, mit nem szabad megengedni, ismeretlenek mint régi ismerősök
beszélgettek egymással, sőt, bár csak néhány éve éltem Párizsban, a kétszázezer
ember között többször is ismerősökre leltem, ott voltak a gyerekeim remek
Decroly iskolájának a tanárai is, szívfájdítóan jó volt érezni, hogy olyan
országban élek, ahol ilyen sok ember tartja természetesnek, hogy a tűrhetetlen
ellen személyesen tiltakozzék.
Egyszer a Bagnolet utcai pékné kifakadt a tüntetések ellen. Éppen tömegmoraj
hallatszott a Boulevard Charonne felől, valakik megint tüntettek a Bastille
felé vonulva. Nem szeretem ezeket, mondta a pékné, még az is megeshet,
hogy betörik a kirakatot, micsoda borzalom, tudom, hogy nem szép ezt mondani
(tudta, pedig akkoriban még senki sem beszélt politikai korrektségről),
de én nem szeretem a tüntetéseket meg a hasonló dolgokat, hadarta el annyi
idő alatt, amíg megvettem a baguette-et. Illendőségből nem nyilatkoztam,
én nagyon elégedett voltam akkor a tüntetésekkel, nyilván, mert olyan országból
jöttem, ahol ilyesmi nem létezhetett.
Akkor is nagyon meg voltam hatva a franciáktól, amikor egy többnapos,
teljes közlekedési sztrájk idején minden autós, akinek még volt hely a
kocsijában, megállt a buszmegállókban, és fölvette a pontosan erre váró
ismeretleneket, senki sem szidta a sztrájkolókat, sőt, helyeselték a követeléseiket,
és inkább arra összpontosítottak, hogy amennyire csak lehet, önellátóan
megoldják a munkába eljutás gondját. Stoppal, gyalog, motoron, biciklin,
gördeszkán a millió autó között. Jó volt a hangulat, kis cinkosság a levegőben;
a párizsiak tüntetően türelmesek és szolidárisak voltak egymással. Ahogy
rendkívüli helyzetek a legjobbat szokták kihozni az emberekből – legalábbis
kezdetben, mert aztán mindig elromlik a dolog. Feltételezem, hogy nem mindenütt
volt ilyen pozitív a kép (és ma már, ezt magam is tapasztaltam, egyáltalán
nem ilyen), de amerre én azokban a napokban jártam, ilyen volt. Lehet,
hogy ez is csak varázslat volt, egy a sok közül, hogy megbűvöljön, és tovább
mélyítse azt a szerelemhez hasonlatos édes-fájó érzést, amitől mindig felnyögök:
istenem, micsoda város. Nem tudom, hogy volt-e reménytelen szerelem az
életemben, bár az is lehet, hogy tán mindegyik az volt; Párizs mindenesetre
az. De kokettül csinálja. Néha még át is ölel kicsit, csak odaadni nem
hajlandó magát. Nem is kell. Ilyennek szeretem.
Még ’81 tavaszán, az elnökválasztási kampány idején, azt is meglebegtették
a szocialista ígéretek között, hogy a bevándorlók akár szavazati jogot
is kaphatnának. Ez akkor több mint négy és fél millió embert, az összlakosság
8 százalékát jelentette. De erről később már senki nem beszélt, csak néhány
civil szervezet emlegette szívósan és reménytelenül az ígéret emlékét.
A szocialisták két év uralom után már azt is el merték dönteni, sokak örömére,
mások felháborodására, hogy az illegális helyzetben lévő külföldieket kirakják
az országból. Ezzel szemben, többek között a felháborodók megnyugtatására,
azt is megígérték, hogy a legális papírokkal rendelkező bevándorlóknak
megkönnyítik az integrálódását.
A beilleszkedés végtelen nehézségeiről egy-egy családi dráma kapcsán
szerzett tudomást a közvélemény. Leila története néhány napra közüggyé
vált az országban. A húszéves Leila elsőgenerációs, tízgyerekes bevándorlók
lánya volt. Hét közben egy kisváros titkárnőképző iskolájának bentlakó
tanulója, hétvégén a közeli másik kisvárosban lakó muzulmán család rabja
volt. Ez szó szerint értendő: egyik fivére érte ment péntek délután a kollégiumba,
hazavitte, majd vasárnap este visszakísérte. Addig Leilának otthon kellett
ülnie. A lányok egyedül nem mehetnek el hazulról, még a függönyt sem szabad
elhúzniuk, hogy az ablakon át kinézzenek az utcára. Leilát felpofozta az
apja vagy a bátyja, ha mozijegyet fedezett föl a zsebében, és a szülők
minden konfliktusnál azzal fenyegetőztek, hogy hazaküldik Algériába, vagy
férjhez adják egy hithű muszlimhoz. De Leila hét közben európai normák
szerint élt, másodgenerációsan, két világ között; nehezen tűrte a családi
elnyomást. A család pedig nehezen tűrte az ő szabadságvágyát. Fivérei egy
nap elrabolták az erkölcseire oly ártalmasnak ítélt titkárnőképzőből, és
amikor az igazgató és egy tanár a hangosan tiltakozó lány segítségére sietett
a folyosón, Leila egyik bátyja előhúzta a bicskáját. Az európai pedagógusok
meghátráltak.
A fiatal lányt hosszabb ideig bezárva tartották otthon, de aztán sikerült
megszöknie, feljött Párizsba, ahol illegalitásban élt. Egy női egyenjogúságért
küzdő liga felkarolta az ügyét, lakást, munkát szerzett neki, publikálta
megrendítő naplóját, és azt várta tőle, hogy perelje be az apját. A lány
habozott, az apámnak még sok gyereket kell fölnevelnie, a liga erősködött:
példát kell statuálni. Ebben a vitában már nem annyira két kultúra különbsége
látszott, sokkal inkább az empatikus ember és a célratörő mozgalmár eltérő
erkölcse. A lányban a konfliktusok ellenére is maradt megértés és szolidaritás,
a szerencsétlen családapát és várható sorsát nézte, a ligát viszont, az
eltökélt és eredményeket akaró mozgalmat nem érdekelte az egyén sorsa,
csak az ügy, az a nagybetűs.
A történet végét nem tudom, de idézhetek Leila házifogságban írt naplójából:
„Senkinek a világon nincs joga azt mondani, hogy soha, érted, soha nem
leszel szabad – mert ha az ember ezt hallja, akkor nincs többé értelme
az életének, pláne, amikor olyan emberek mondják ezt, akiket szeretünk.
Nyerni akartatok, nyertetek. Az első generáció győzött, és meg akarja fojtani
a másodikat. Az ember akkor kezd meghalni, amikor bezárják a csöndbe, amikor
megtiltják, hogy önmaga legyen. Amikor már semmi nincs körülöttem, csak
falak, és senki, aki beszélné a nyelvemet, akkor tudhatom, hogy eljött
az órám. Olyan ez, mint a madár, amelyik mindent kipróbált, hogy kinyissa
a kalitkáját, aztán kétségbeesve lerogy. Ha az ember kétségbeesik, nem
marad más, mint irgalomért könyörögni a börtönőröktől... De az öregeink nem
ismerik az irgalmat, és inkább halva látnának bennünket.”
Leila az öregek szigorú hagyományai ellen már gyerekkorában lázadt,
otthon nem is volt hajlandó arabul beszélni, csak franciául, de amióta
a jogvédő liga szárnyai alatt szabadon kezdett élni, arab leckéket vett
egy marokkói fiútól, hogy ne veszítse el az anyanyelvét, és francia barátnői
előtt elsírta magát, mert nem vállalta a hastáncot a nővére esküvőjén.
Alakítgatta kettős identitását. Kötéltánc.
Az újonnan érkezett, többségükben illegális bevándorlók, arabok, afrikaiak
és távol-keletiek, a kezdet nehézségeivel küzdenek. Nem szórakozásból jöttek
ide, hanem mert otthon éheztek vagy üldözték őket. Például éppen irtották
az etnikumot, amelyhez tartoztak. Van ilyen. És ha „csak” éheztek? Akkor
már gazdasági menekültek, akiket lenézünk? Akiktől féltjük a kényelmünket?
Egyszer jártam tamilok között, illegálisak voltak és házfoglalók. Valahol
csak lakni kell, és akkoriban sok ház állt üresen, lebontásra ítélve, de
még éveken át lábon. Következésképpen szaporodtak a foglalt házak, és mindegyiknek
megvolt a maga stílusa. A Ceylonról menekült tamilok akkor már harmadik
éve laktak a Montparnasse mögött egy keskeny, magas, ha jól emlékszem,
négyemeletes házban. Százharminchatan voltak: egy nő és százharmincöt férfi!
Csak egyetlen nőnek sikerült az urával együtt szöknie, a többi asszony
otthon várta, hogy majd a férje után jöhessen a gyerekekkel. Ehhez azonban
a férfinak előbb meg kellett alapoznia itt valami egzisztenciát, lehetőleg
legálisat. Reménytelennek látszó helyzet, de mert időnként valakinek sikerül,
a remény mégis megmarad.
A tamil férfiak túlzsúfolt szobáiban illatos teák, keleti füstölők
szaga nyomja el a sokan-kis-helyen emberszagát. Egy lábfejnyi a szabad
tér a földön a matracok között, de mindenkinek jut alvóhely. Meleg víz
és fűtés nincs. A szűkösségben a rendet és tisztaságot példás önfegyelemmel
és szentképekkel próbálják fenntartani. A tamilok azt mondják, nem találtak
Párizsban hinduista istentiszteletre alkalmas nyilvános helyet, ezért a
keresztény templomokba járnak. A szobáik falára rajzszögezett tarka képekről
hindu istenségek néznek le rájuk, mellettük nyers deszkapolcon a lourdes-i
Szűz Mária és szenteltvíztartó, fehér műanyagból. Siva és a kis Jézus jól
megfér egymással. A ceyloni menekültek közül kevésnek van rendszeres munkája,
többnyire feketén, órabérre vagy napidíjra adják bérbe a karjuk erejét.
Nagyon összetartanak.
Házfoglaló történetek éveken át rendszeresen szerepeltek a nyilvánosság
előtt. Eleinte a lebontásra ítélt, megüresedett házakba inkább fiatal művészek,
főleg zenészek költöztek be, próbálták rendben tartani a házat, jóban voltak
a szomszédokkal, tárgyaltak a hatóságokkal, hogy hagyják békén egymást
mindaddig, amíg az épületet ténylegesen le nem bontják.
Egy időben el-eljártam egy kis brazil bandába, utcai zenélésből éltek,
és az egyik, alternatív körökben híres foglalt ház második emeletén laktak;
fölöttük még két-három emeleten chileiek és többféle afrikai országból
jött feketék. A lépcsőház egy részét az utcáról begyűjtött futószőnyeggel
fedték, eléggé rendesen összeszedték a szemetet, valaki locsolgatta lenn
az udvaron a két-három csenevész fát és bokrot, és még a telefont is bevezettették.
Több mint fél év eltelt, mire a telefontársaságnál leesett a tantusz, hogy
a számlát soha nem fizették ki és nem is fogják; akkor kikapcsolták a vonalat.
De addig is a világ minden tájára lehetett telefonálni, én is onnan hívtam
többször Budapestet. Az első emeleten franciák laktak, jogvégzettek vagy
szakszervezeti harcosok, nem tudom, mindenesetre ingyenes jogi tanácsadást
nyújtottak a környékbeliek ügyes-bajos dolgaiban, ezzel biztosítva a szomszédos
házak lakbérfizető lakóinak jóindulatát, ami nélkülözhetetlen egy foglalt
ház fennmaradásához.
Az egyik földszinti helyiségben egy öreg francia lakott, akinek hosszú
börtönélet után már nem volt kedve újra lopásra fanyalodni. Nemcsak lakásra,
elfoglaltságra is szüksége volt; felcsapott önkéntes házmesternek. Beszerzett
egy pazar söprűt, és mint egy megjuhászodott tébolyult, egyenletes mozdulatokkal,
megállás nélkül söpörte az udvart és a járdát. Posztját komolyan vette,
mindenkiről mindent tudott a házban, és csak abban különbözött az igazi
házmesterektől, hogy nem szeretett együttműködni a rendőrséggel. Valamilyen
féllegális diszkóbár is működött a házban, váltakozva punkok, raszták,
környékbeli diákok látogatták.
Az évek során aztán fokozatosan kicserélődtek a lakók. A régiek közül
többen megborotválkoztak, levágták a hajukat, zakót öltöttek, és beletörődtek,
hogy a közszolgáltatásokért fizetni kell. A bevándorlók egy része legalizálta
a helyzetét, vagy ki tudja, hová tűnt, a brazilok is szétszéledtek. Hallottam,
hogy már csak a söprögető öregember maradt, és a házban keménydrog-dílerek
lettek a hangadók. Csúnyán eldurvult a légkör. Egyszer egy tömegverekedés
lövöldözéssé fajult, másszor híre ment, hogy Bob, a kannibál – ezen a néven
ismerte mindenki – leszúrt valakit néhány frankért. A következő haláleset
után a rendőrség bezáratta a házat, befalaztak minden ki- és bejáratot.
Szálimáta kifőzdéje Belleville-ben, egy rendes bérházban volt, de a
lépcsőház olyan elhanyagoltnak látszott, mintha foglalt ház lenne. Egy
sovány, kétméteres szenegáli fiú vitt oda, aki hat négyzetméteres albérleti
szobájában naponta ötször imádkozott kis imaszőnyegén, és feleségül vett
volna, ha elfogadom, hogy egész nap abban a bezárt szobában várom engedelmesen,
amíg ő hazatér munkájából, egy belleville-i textilkereskedés raktárából.
Nagy ívben kerülve a házasság témáját, mértéktartó érdeklődést tanúsítottam
életmódja és az övéi iránt, így jutottunk el Szálimátához.
A kapualjban semmi nem jelezte, hogy a lakóházban valaki híresen jó,
olcsó és bőséges afrikai ebédet kínál. A lépcsőkön a falat tapogatva haladtunk
fölfelé, időnként hiányzott egy-egy lépcsőfok. Sötét volt, az elektromos
művek kikapcsolta az áramot, mert a ház már hosszú ideje nem fizette a
számlákat. Egy fordulónál szembejött valaki, kezében égő gyertya, szélesen
elvigyorodott: Nem rossz hely ez, mi? Tiszta Afrika! És tovább botorkált
lefelé.
Sűrű, egzotikus fűszerillat: megérkezünk Szálimáta konyhájába. Szálimáta
ajka körül a rituális tetoválás mintája, és örökké szívélyes mosoly. Mindenki
Mamának szólítja, pedig nem öreg. De nagyon megnyugtatóan bőséges a teste.
Három afrikai nyelvet beszél, és franciául is jól elboldogul, mindent tud
arról, hol lehet beszerezni a legjobb és legolcsóbb hazai fűszereket, maniókát,
jamgyökeret, gombót, szárított halat. És szinte mindent tud a törzsvendégeiről
is. Figyel arra, mit beszélnek, és továbbítja a híreket. Itt hallottam
először a bozóttelefon kifejezést a szájról szájra villámgyorsan terjedő,
közügyeket érintő hírtovábbítás megjelölésére. Szálimátához már délelőtt
tizenegytől lehet jönni ebédelni, három frankért egy púpozott tányér laktató
ételt ad, több vendége számára ez a napi egyetlen koszt. Többnyire feketék
járnak ide, de mások is a környékről: Belleville tarkaságában afrikaiak,
arabok, zsidók és távol-keletiek élnek egymás mellett, nem keverednek,
de kereskednek egymással, és szemmel láthatóan normális viszonyban vannak.
Az utcámban jó időben mindig földszinti lakásának nyitott ablakában
könyököl egy szívélyes mosolyú, idős hölgy. Mindenkit ismer, mindenkivel
szóba elegyedik, milyen kedves, finom francia nénike, gondoltam. Egyik
nap két öregasszony álldogált az ablaka mellett a járdán, beszélgettek
a szép napsütésben. Lassan mentem el mellettük, mert éppen egy babakocsit
kellett kikerülni, így akaratlanul is végighallgattam a diskurzust. Honnan
van ezeknek ilyen jó ruhájuk? – kérdezte a finom francia nénike, és a túlsó
járdára mutatott, ahol két fiatal, jóképű, sportosan öltözött fekete fiú
ment el. A banyák hosszan néztek utánuk. Na, mit gondol, mondta nyomatékosan
egyikük. Kis csönd. Csakugyan? Gondolja? – kérdezte a másik. Egy pillanatra
megtorpantam. Rájuk kellene mordulnom, hogy ugyan már mire célozgatnak,
de aztán csak keserűen továbbmentem.
A baloldali sajtónak, amely sokat és empatikusan foglalkozik a bevándorlók
sorsával, néha eszébe jut, hogy a rendőrség nem feltétlenül és minden körülmények
között csak ellenség; ilyenkor emberarcú portrékat közöl. Egy rendőr vallomása:
„Az illegális bevándorlás olyan, mint az árvíz. Gátat emelsz az egyik oldalon,
a víz betör a másikon. Be akarnak jönni, és sikerül nekik. Tízből kettőt
elkapunk, nyolc átcsusszan. És akit elkapunk és visszaküldünk, addig próbálja
újra, háromszor, négyszer, ötször, amíg sikerül neki. Hiába rohadt hekus
az ember, ha egy ötvenéves férfit sírni látok, mert visszaküldöm a határról,
én sem érzem jól magam a bőrömben.”
Nehéz elképzelni, ki érezheti jól magát a bőrében ilyen helyzetben.
Évekkel később, a rádió müncheni szerkesztőségében volt egy idősödő,
erősen konzervatív jobboldali úr, igen szenvedélyes ember, aki nem tudni,
miért, talán önkínzásból, mindig kereste velem a beszélgetést. Rendszeresen
elém tárta azt a vízióját, hogy hajótörés után, mentőcsónakban ülünk, és
már zsúfolásig tele a csónak, de kapaszkodnak még az oldalába, be akarnának
mászni, ezzel a többiek életét veszélyeztetve. Maga bezzeg, mondta nekem
szemrehányóan, hagyná őket bemászni, és el is süllyedne az egész csónak,
mindenki meghalna! Ahá, csaptam le rá, szóval maga meg ráverne az evezőlapáttal
a kapaszkodó kezekre, és elnézné a fuldoklókat a vízben! Igen, torkollt
le, és ezzel megmenteném a csónakban ülő többséget! Sehogy sem tudtunk
jóra jönni, javasoltam, hogy legyen több mentőcsónak, annyi, hogy mindenki
elférjen, de ezt ő gazdasági érvekkel lesöpörte, kidagadtak a nyakán az
erek, lila volt az arca, kicsit megroggyant térdekkel állt, hadonászott
és kiabált, mondtam neki, hogy ne, ne, egyszer még meg fogja ütni a guta,
bocsánat, de maga sem fiatal már, nem érdemes ezen ennyire felizgulnia.
Komolyan gondoltam, hogy le kell nyugtatnom, mert ott, ahelyt, a rádió
folyosóján fog fölrobbanni, és én leszek a hibás az idegesítő balliberális
nézeteimmel. De ő mindig újra elővette egyet nem értésünk valamelyik visszatérő
témáját, legtöbbször a mentőcsónakost, ha a telexgépek újabb bevándorlóhullámról
tudósítottak valahonnan. Izgatottan benyitott a szobámba – az övé éppen
szemközt volt –, megállt, kicsit előredőlt, egyik karjával az ajtót, másikkal
az ajtófélfát támasztotta, mint aki kapaszkodik, és dörgő hangon közölte
velem, mondatról mondatra jobban belelovalva magát, hogy ezek a színesek
végül a fürdőkádunkba fognak beköltözni! Őszintén sajnáltam, amikor néhány
évvel a rádió bezárása után hallottam, hogy valóban szélütés érte, félig
bénán, vagy tán kómában fekszik egy kórházi ágyon már hónapok óta.
(Részlet az ősszel megjelenő „Párizs fű alatt” című könyvből)
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|