Alain Lance
A francia költészet újabb alakváltozásai
AZ IRODALOM LÁTHATATLAN SZÍVE
Hangolódásképpen kezdjük talán néhány számadattal.
Franciaországban évente átlag 500 verseskötet jelenik meg. Ennek a
mennyiségnek persze csupán a fele első kiadás, a többi vagy újranyomás
vagy korábbi művek újabb kiadása. További pontosításként ide kívánkozik,
hogy ez mindössze a kiadói költségen megjelent művek összessége, nem vetettünk
számot a több száz, vagy tán több ezer magánkiadású verseskönyvvel, egyszóval
azokkal az esetekkel, mikor a lelkes szerzők részben vagy egészben maguk
finanszírozzák zöngeményeik megjelentetését. Néhány igazán ritka kivételtől
eltekintve ebben a „szürkezónában” többnyire jelentéktelen költők tanyáznak.
Ötszáz cím meglehetősen kevésnek tűnhet az évi 300.000 tételt produkáló
francia könyvkiadás egészéhez viszonyítva. Főként ha még azt is figyelembe
vesszük, hogy egy-egy verseskötet első kiadása a legritkábban jelenik meg
kétezernél nagyobb példányszámban, az átlag pedig valahol 300 és 700 példány
között mozog. A legnagyobb kiadók közül mindössze a Gallimard és a Flammarion
költészeti sorozata maradt fenn mind a mai napig, előbbit André Velter,
utóbbit Yves Di Manno szerkeszti. Leginkább a közepes (P. O. L.) vagy egészen
kicsi, és többségükben a párizsi centrumtól távolabb elhelyezkedő kiadók
(Arfuyen, Al Dante, Cheyne, Obsidiane, Virgile, Le Temps qu’il fait, Fata
Morgana, Farrago, André Dimanche, stb.) publikálnak elszántan költészetet.
E kötetek nagy többsége 500 és 1000 közötti példányszámban jelenik meg,
ám többnyire igen szép kiállításúak, nagy könyvészeti műgonddal készülnek.
A francia kiadói iparban marginális pozícióba szorult költészet azonban
számos folyóirat formájában üti fel a fejét. Franciaország-szerte több
száz kizárólag költészettel foglalkozó, avagy annak jelentős teret biztosító
folyóirat létezik. Ezek némelyike természetesen kérészéltűnek bizonyul,
és terjesztésük is meglehetősen szűk körben zajlik, ám jócskán akadnak
olyanok is, amelyeknek költészetformáló szerepe vitathatatlan. Csak néhányat
sorolnék fel ezek közül: Poésie 2009, Java, Le Mâche-laurier, Ralentir
travaux, if, L’Animal, La Sape, Le Nouveau Recueil, Quaderno, de mindenek
előtt a Michel Deguy szerkesztette Po&sie és a Henri Deluy nevével
fémjelzett action poétique. Utóbbi negyedévente jelenik meg, több mint
negyven esztendős múlt áll mögötte, és a Flammarion kiadó nagyszabású antológiában
mutatta be működését 1998-ban. Az utóbbi időben az internetes honlapok
és folyóiratok is gomba módra szaporodnak.
Jóval nyomorúságosabban áll a líra szénája a napi sajtóban. A Le Monde
és a Le Croix időről időre megpróbálják figyelemmel követni a kortárs költészet
eseményeit, a Le Figaro elvétve, de mégis valamelyes rendszerességgel egy-egy
verset is közöl időnként – ez más országok napilapjainál bevett gyakorlat,
ám minálunk hajmeresztő különcségnek számít...
Ami a közszolgálati rádiókat illeti, a France Inter rövid, napi jegyzetrovata
egy év után befulladt, a France Culture viszont, melyet átlagban háromszázezren
hallgatnak, több költészeti műsort is tálal. A piac diktátumát nyögő nagy
tévécsatornák szinte teljesen figyelmen kívül hagynak mindent, ami líra.
Meglehetősen zord mérleget vonhatnánk tehát a költészet sajtóban betöltött
szerepéről, ha az utóbbi időkben paradox módon nem irányulna mégis egészen
komoly közfigyelem éppen az irodalomnak erre a területére. Körülbelül tizenöt
éve indult az az elképesztő folyamat, melynek eredményeképpen hazánkban,
ahol a felolvasásoknak vajmi kevés hagyománya van, valósággal egymást érik
a költészeti estek, és az ezeket befogadó intézmények száma Párizson belül
(Maison de la Poésie, Maison des écrivains, Pompidou Központ, Halle Saint
Pierre, stb.) és az ország más szegleteiben is örvendetesen gyarapszik.
André Velter, aki Jean-Baptiste Parával (egy 2000-ben megjelent nagyszabású
versantológia szerkesztőjével) a Poésie sur parole (Költészet becsszóra)
című rádióműsor vezetője a France-Culture-ön, százon felülire becsüli azon
művelődési házak, kávézók, szalonok számát, ahol rendszeresen nyilvános
versfelolvasások zajlanak. Csaknem tíz éve indult el André Parinaud kezdeményezésére
az Aujourd’hui po?me (Versma) című, pazar nyomdai minőségben napvilágot
látó havi lap, mely kapható minden újságárusnál, és rendszeresen tudósít
a francia költészet mindennapjairól. Ne feledkezzünk meg a párizsi metró
akcióiról sem: az állomásokon és a szerelvényeken immár évek óta olvashatók
egyes versrészletek.
Se vége, se hossza nem lenne, ha fel kívánnánk sorolni az összes költészeti
fesztivált, melyek közül kiemelkedik talán a Henri Deluy által szervezett
Val de Marne-i nemzetközi költészeti biennále, mely idestova tizedik éve
kerül megrendezésre. Mindezen kezdeményezések létrejöttéhez természetesen
elengedhetetlen a helyi hatóságok, a regionális, megyei vagy városi közgyűlések
támogatása. A Centre National du Livre közalapítvány, melynek bevétele
a reprográfiai díjak 3 %-ából és a kiadók által termelt bevétel 0,2 %-ából
adódik össze, évi százhúsz-százharminc verseskötet, illetve antológia megjelenését
segíti elő. A CNL különböző szakkuratóriumai, melyekben könyvesboltosok,
kiadók, írók, műfordítók, egyetemi oktatók ülnek, támogatással ösztönzik
az arra méltó, igényes kiadói terveket, az idegen nyelvű irodalmak fordítását,
továbbá írói és műfordítói ösztöndíjakat osztanak. 1999 óta pedig a Kulturális
és a Közoktatási minisztérium minden év márciusában vállvetve szervezi
a Franciaország egészére kiterjedő, évente csaknem tízezer különféle rendezvényt
számláló eseménysorozatot, a Printemps des Po?tes-et (Költők tavasza).
*
Talán a kelleténél hosszasabban is taglaltuk a mai francia költészet
anyagi-társadalmi helyzetét, ideje hát dióhéjban összefoglalást adnunk
közelmúltbeli fejlődésének irányairól. A 20. század eleje termékenyen zsibongott
a legkülönfélébb alkatú költői személyiségektől, elég, ha Apollinaire-re,
Blaise Cendrars-ra, Max Jacobra, Pierre Reverdyre vagy Paul Claudelre gondolunk.
A nagy hatású szürrealista mozgalom kísérletező alkotói aztán, elsőként
is Aragon és Éluard, nagy szerepet játszottak később a náci megszállás
alatt működő Ellenállás közvetlen, nagyhatású lírájának kialakításában.
Röplapokon kinyomtatott verseikkel szövetséges gépek terítették be egész
Franciaországot.
Az ötvenes évekre tehető egy újfajta hangütésű költészet kialakulása:
a húszas években született Yves Bonnefoy, Jacques Dupin, Philippe Jaccottet
vagy André du Bouchet mind az Ellenállás költészetére jellemző retorikával
szakítva alakítják ki saját dikciójukat. Visszafogott, igényes lírájuk
a térben elfoglalt helyünkre, a világban való jelenétünkre, a létezés alapelveihez,
a tájhoz vagy a kimondandó szóhoz fűződő viszonyunkra kérdez rá. Számos
társukkal, köztük a franciaországi emigrációban élő német Paul Celannal
vagy éppen a nemrégiben elhunyt Lous-René des For?ts költő-prózaíróval
együtt tekintélyes folyóiratot működtettek 1966 és 1972 között, Éphém?re
címmel. 1973-tól 1981-ig a Claude Esteban szerkesztette Argile viszi tovább
a maga módján ezt a feladatot, közvetlen kapcsolatot ápolva a külföldi
irodalommal és a festészettel is.
A hatvanas évek közepén, a hetvenes évek eleje táján a következő nemzedék
költői gyökeresen újraértelmezik maguk számára a költői nyelv kérdését.
Ebben az erősen átpolitizált, eszmeileg forrongó korszakban (gondoljunk
csak a természettudomány, a nyelvészet és a pszichoanalízis terén bekövetkezett
változásokra) számos költő teszi közzé a lírai kifejezésmódra vonatkozó
fejtegetéseit. Az általános útkeresés két legjelentősebb alakja Michel
Deguy és Jacques Roubaud. Michel Deguy költőként és kritikusként, mi több,
elméletíróként is jelentős szerepet visz, ez utóbbi törekvéséről La Raison
poétique (A költői értelem) című összefoglaló tanulmánykötete is tanúskodik.
Jacques Roubaud, egy 1978-ban megjelent kitűnő esszéje, a La vieillesse
d’Alexandre (Alexandrosz aggkora – célzás a francia költészet legfontosabb
sorformájára, az alexandrinusra) rámutat a hatvanas évek közepének poétikai
válságára, mely párhuzamba állítható a tizenkilencedik század végén Mallarmé
által elemzett hasonló krízissel. Míg a szimbolizmus teoretikusa egy századdal
korábban azt írja, hogy „meghalt Victor Hugo, és a kötött vers kihullott
a kezéből”, Roubaud egy századdal később éppen a szabad vers vesztét jósolja,
és a francia nép természetes ritmus-érzékenységének tanúbizonyságául efféle
tökéletes tizenkettest gyűjt a nagyvárosi nyüzsgésben: „kérjük, vigyázzanak,
az ajtók záródnak”, illetve a diáktüntetéseken: „folytatjuk a csatát, ez
még csak a kezdet”.
A válságra a költők különféleképpen feleltek, alább két fontos reakciót
szeretnék kiemelni. Denis Roche, a Philippe Sollers-féle Tel quel (Úgy,
ahogy) egyik szerkesztőbizottsági tagja 1968-ban jelentette meg Éros énergum?ne
(Érosz őrjöngése) című kötetét. Halálos csapást kívánt mérni az úgynevezett
„líraiságra”, és azt kifigurázva alaposan feldúlta a líra csatamezejét:
amerre járt, ott fű többé nem terem... Egyik elhíresült költeménye e szavakkal
indul: „A költészet elfogadhatatlan. Persze nem / is létezik.”. Denis Roche
hatvanas évek vége felé megjelent versei mindegyike valóságos „poetus interruptus”,
a szerző radikalitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy Le Mécrit (Íratlan)
című 1972-es kötete után maga is felhagy a versírással.
A másik példaértékű pálya Robert Lorhoé. Ez a költő két komoly, megkomponált
verseskötetet jelentetett meg az ötvenes évek végén, nagyjából Supervielle
modorában, egy-egy díjat is bezsebelve értük. Ezután hosszan tartó költői
válságba kerül, majd’ tíz évig semmit sem publikál, mígnem aztán 1971-ben
egyszerre két, teljesen új hangnemű, barokkosan lendületes, merész kötettel
jelentkezik, melyeknek borítóján új szerzői név is díszeleg: Lionel Ray.
Az egyik verseskönyv megjelenését Aragon üdvözli, már a címe is árulkodó:
Les métamorphoses du biographe (Az életrajzíró átváltozásai). Vagyis a
költőnek identitást kellett váltania ahhoz, hogy merőben új nyelvezetet
dolgozhasson ki magának. A hetvenes-nyolcvanas években induló költők egy
része, például Claude Royet-Journoud, Jean Daive és Anne-Marie Albiach,
egyfajta kopár, száraz írásmódra törekszik, egyként elutasítva zeneiség
és metaforikusság hagyományát. Nagy műgonddal igyekeznek minél töredezettebbé
tenni szövegeiket, minél hangsúlyosabban játszani a margók és spáciumok
kínálta üres térrel. Törekvéseiket rokonszenvvel figyeli a korábbi generációnak
csupán a hetvenes években elismert nagy öregje, Edmond Jab?s. Az ő habitusa
alighanem nagy hatással volt az akkori fiatalokra, egyebek közt így írt
ugyanis: „valamely megszólalás (...) értékét korántsem az öntörvényű kimondás
adja meg, hanem sokkal inkább az a hiány, az az örvény, az a bizonytalanság,
amellyel felveszi a küzdelmet.”
Az irodalom történetét gyakorta egyfajta ingajáték jellemzi, nem meglepő
hát, hogy néhány év elteltével a francia költészet is újra elmozdult a
közérthetőség, a hagyományosabb prozódia felé. Sokan a líraiság reneszánszáról
kezdtek beszélni. 1984-ben az Oracl folyóirat egy teljes számot szentelt
a felvetésnek: „Mi a líraiság?”. Négy évvel később, Philippe Delaveau szerkesztésében
jelenik meg a londoni Francia Intézetben rendezett kortárs líraelméleti
konferencia anyaga, s itt a következő tanulságot olvashatjuk: „A töredékes,
hiányból építkező lírai beszédmód után (...) napjainkban mintha szerényebb
hang, újfajta dallamosság szólalna meg (...) ez a dal egyfajta belső remegés,
visszafogott, de határozott szólam (...), mely a legmélyebb emberi valóságról,
annak soha véget nem érő kereséséről kíván beszélni”. Ez az irány Delaveau-n
kívül a katolikus Jean-Pierre Lemaire és bizonyos mértékben Jean-Michel
Maulpoix nevével fémjelezhető. Az 1930-ban született, Deguy és Roubaud
nemzedéktársaként feltűnt Jude Stéfan viszont nem szűnik meg élcelődni
ezeken a poétákon, „érzelmeken kérődző megrögzött szentimentálisoknak”
titulálva őket. Ha így, ha úgy, a Jean-Michel Maulpoix szerkesztette Nouveau
Recueil (Új kötet) folyóirat 1999-es számában megjelent jó néhány összegző
írás egyetért abban, hogy a líraiságot lehetetlen csak úgy kiönteni a fürdővízzel,
Alain Duault pedig egyenesen azt írja: „ez az irány ma a világlíra legszélesebb
áramlata”.
Ne felejtsünk el persze megemlíteni néhány olyan nagy nevet, akik mindezen
viták közepette, a hetvenes-nyolcvanas években is saját útjukat járva alkottak:
gondolok itt Henri Michaux-ra, René Charra, Raymond Queneau-ra, Francis
Ponge-ra, André Frénaud-ra vagy Guillevicre.
*
Miután az elméleti alapozással végeztünk, kíséreljünk meg formai
elvek alapján rendet vágni az elmúlt évtizedek lírai termésében.
Mint láttuk, a hatvanas-hetvenes évek pezsgést hoznak a francia
költészet életébe. Michel Deguy 1977-ben leltárba szedi a francia költészetben
bekövetkezett szemléletváltás főbb aspektusait: középpontba került 1. a
nyelvhez, 2. a testhez való viszony, 3. az írás kérdése, 4. a kultúra fogalma
(„kész rejtély manapság, ugyan mit nevezünk „kulturálisnak”. E tárgyban
teljes bizonytalanság uralkodik.”). Formai tekintetben a huszadik század
számos líratechnológiai újdonságot hozott, ám ugyanakkor korábbi korok
vagy más irodalmak újra felfedezett alkotói módszerei is megjelentek a
színen. A teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhányat.
1. A költészet szóbeliséghez közelítő alakzatai sokáig irodalomszélre
szorulva tengtek, manapság azonban néhány olyan figyelemreméltó alkotóval
találkozhatunk itt is, mint Val?re Novarina vagy Bernard Heidsieck. Utóbbi
hangmontázsok révén a színpad hangzóterében, illetve a performansz idejében
sokszorozza meg a költészeti hangzást. A performansz területére egyébként
időnként olyan költők is átóvakodnak, akiknek amúgy nem ez az elsődleges
„termelési ágazata”. Ilyenkor a test és a hang válnak a költői tevékenység
hordozóivá, s a formalizmustól a játékosságig sokféle alakváltozat kibomlását
szemlélhetjük. A vers nem csupán nyomtatott formában jelenhet meg, hanem
CD-re, DVD-re, internetre kerül, elektronikus, informatikai vagy egyenesen
cyberlírává lényegül át.
2. A költészet bizonyos szerzőknél a prózához közelít, Michel
Deguy például a modern élet képeit filologizáló hajlamról árulkodó, tudós
megállapításokkal ötvözi rövid, tömör villanásokban. A metrumnak olykor
még írmagja sem lelhető fel a fiatalabb generáció versprózáiban. Pierre
Alféri például merész snitteket alkalmaz, mintákat metsz ki mindennapi
életünk prózájából, és ezek aztán mondhatni elfertőznek, avagy felfalnak
minden költőiséget. A klasszikus formákat felelevenítő líra művelőinek
mintapéldája Jacques Réda 1977-es, Les ruines de Paris (Párizs romjai)
című kötetében maga is a lírai próza avagy a prózai líra művelője.
3. Réda, aki 1968-as, Amen című kötete óta a francia líra egyik
vezéregyénisége, sikerrel támasztotta fel a alexandrinust, és kötött szonettekkel
rukkolt elő, melyek a játékos-ironikus szemlélet és a mesteri köznapiság
elegyével egészen friss hatást keltenek. Réda időnként olyan trükköket
is bevet, mint a szonett szövegkockájának „oldalra fordítása”, ilyenkor
tizennégy darab tizenkettes szótagszámú sor helyett tizenkétszer tizennégy
szótag sorjáz egymás után. Pierre Lartigue még ennél is szélsőségesebb
hagyomány-felelevenítő szerepet vállal, mikor 2000-ben megjelentetett La
Forge subtile (kb. Díszműkovács) című kötetében az egykori trubadúr, Arnaut
Daniel nyomán ugyanannak a hat sorvégi szónak a váltakozására épülő sestinákat
kínál az olvasónak.
Egy-egy kötet egészen újfajta „megkötések”, azaz szigorú feltételrendszerek
érvényesülése mellett is megszülethet. Jacques Roubaud Trente-et-un au
cube (Harmincegy a köbön) című könyve harmincegy versből áll, melyek mindegyike
harmincegy soros, és a sorok mindegyike harmincegy szótagos. A költő-matematikus
egyike a François Le Lionnais és Raymond Queneau által 1960-ban alapított,
Georges Perec-et és Italo Calvinot is tagjai közé számláló, a nyelvi játékosságot
mindenek elé helyező OULIPO, azaz Ouvroir de littérature potentielle (Lehetséges
költészeti műhely) fő szervezőinek. Hasonlóan elmés trükkökkel él a csoport
egyik legifjabb tagja, Michelle Grangaud, mikor az 1987-es Memento fragments
(Mementó töredékek) lapjain intertextuális anagrammákat gyárt sorozatban.
Nagyjából hasonlókat, mint az ismert Apollinaire-sor („A Mirabeau-híd alatt
fut a Szajna”) alábbi változatai:
A hídrabló maja fiú szaladna.
Fúj a szamara, hódítani halat.
Szahara bódít, fújnia ím alant.
Arab fiaid szantál-hamuja tó.
Ó, szar, inam buta hadi falatja!
4. A hallgatás alakzatait és a tipográfia fehérlő örvényeit kedvelő,
filozofikus-töredékes iskola cseppet sem zavartatja magát, alkotói az Emmanuel
Hocquard vezette Orange Export LTD kiadó köré csoportosulva rendületlenül
publikálják műveiket.
5. Franciaország hagyományos magába zárkózása mostanában jelentősen
oldódni látszik, így aztán egy ideje már irodalmunk sem csupán önmagára,
saját belső folyamataira kíváncsi. Korábban a műfordítás ingoványos terepére
merészkedő Baudelaire vagy Mallarmé kirívó kivételnek számítottak, és ha
egy-egy huszadik századi francia költő nekivágott a kalandnak, a „szép
hűtlenség” elvét követve inspiráló forrásnak tekintette az eredetit, és
elsősorban „jól hangzó” saját szöveget kívánt létrehozni. A birodalmi szemlélet
szerencsére lassanként elenyészik, új szelek fújdogálnak, a költők mind
szenvedélyesebben kérdeznek rá a nyelvhez való viszonyukra. Rájöttek, hogy
a nyelv nem monolitikus egység, hanem más nyelvekkel kölcsönhatásban álló,
térben-időben változó eleven entitás. Aki megteszi az egyik nyelvtől a
másikig vezető utat, Antoine Berman szép megfogalmazásával élve „az idegenség
próbájának” veti alá magát, és ezáltal saját kifejezőeszközeinek behatóbb
ismeretére is eljut. Henri Meschonnic költő, esszéista, és nem utolsósorban
Biblia-fordító egy helyütt így fogalmaz: „a műfordítás a költészet egyik
alakzata, mondhatni nyelvi-kulturális sajátságainkhoz fűződő viszonyunk
leképezése. A műfordítás a költészet és az elmélet legnagyobb hasznára
kísérleti poétikát hoz létre.” Hadd említsük meg itt röviden, hogy a mai
és tegnapi költők közül Guillevic Heine és Trakl, Bonnefoy Shakespeare,
Jaccottet Rilke és Hölderlin, André du Bouchet Celan, Denis Roche Ezra
Pound, Claude Esteban Quevedo és Borges, Henri Deluy pedig Pessoa és Cvetajeva
fordítója. Ezt a munkát persze nagyban segíti a Párizs mellett. Royaumont-ban
működő műfordítóközpont, ahol a világ számos országából meghívott költők
francia kollégáik közreműködésével segítik át a lírát a nyelvi határokon.
Munkájuk eredményéből nemrég vaskos antológia jelent meg.
A külföldi irodalommal való kölcsönhatások így hát szerencsére meglehetősen
szerteágazóak, formai tekintetben elsősorban a keleti líra hatása jól kimutatható.
Roppant népszerűségnek örvend a haiku, ám még érdekesebb talán a szintén
japán „renga” begyűrűzése. Ezt a kollektív költészeti formát megint csak
Jacques Roubaud indította el franciaországi útján, mikor 1971-ben Octavio
Pazzal, Eduardo Sanguinettivel és Charles Tomlinsonnal karöltve határokon
átívelő renga-kötetet rendezett sajtó alá.
*
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a francia költészet paradox helyzetben
van manapság: gyakorta megkapja a vádat, hogy formalista, túlontúl kísérleti
és homályos („contemporary french poetry is difficult”, jelenti ki Stephen
Romer angol költő), aránylag kevesen is olvassák, ám társadalmi státusza
ennek ellenére igen jelentős. Mi több, ahogy azt fentebb érzékeltetni próbáltam,
hazánk lírája az utóbbi időben igencsak életképesnek, sokfélének és innovatívnak
bizonyult. Jacques Roubaud egy 1997-es nyilatkozatában elhárította a vádat,
miszerint a francia költészet olvasótábora azért lenne oly kevéssé népes,
mert a szövegek nem kifejezetten „felhasználóbarátok”. „Nem a kortárs költészet
nehezen érhető, inkább a kortárs valóság állapota indukál nehezen értelmezhető
költészetet. Rengetegféle költői hang szólal meg manapság, egyes versek
nehezen (vagy csak nem első olvasatra) adják meg magukat, mások szinte
rögtön élvezhetőek. Mindenesetre a közérthetőbb költemények olvasóközönsége
sem szélesebb, mint a kevésbé érthetőké. Szabadjon megjegyeznem, hogy minél
kevesebb verset olvas vagy hallgat valaki, annál nehezebben érti meg őket.
Feküdjenek csak ágyba három hónapra, majd meglátják, milyen megerőltetőnek
tűnik utána a járás! A versértés terén is gyakorlat teszi a mestert!”
A Le Débat folyóirat körkérdésére, mely annak okát firtatta, hogy a
francia költészet vajon miért örvend ma jóval csekélyebb népszerűségnek,
mint a náci megszállás idején, mikor jelentős lírikusok alkottak az Ellenállás
soraiban, megint csak Roubaud a következőket felelte: „nem az a kérdés,
miért nincs jelen a költészet mindennapjainkban. Az erről szóló vita sokkal
több teret kap manapság, mint a költészetről szóló beszéd. A kérdés inkább
ez: hol is van az a tér? A költészet hiányát főként a közéletben, az úgynevezett
médiában, a politikai vagy „társadalmi” kérdésekről szóló vitákban, a nagy
kiadók berkeiben, az eladási statisztikákban, egy-egy ország olvasási szokásaiban,
stb. észlelhetjük. Ebben a világban a líra hallgat. Amely helyzet nem feltétlenül
sajnálatos: jobb is, hogy a költőket nem faggatják, mi a véleményük az
ország gazdasági vagy politikai helyzetéről, nem hívogatják őket a tévébe
vagy máshová... annyi baj legyen! (...) Való igaz, bizonyos körülmények között,
a múltban, a költészet roppant népszerűségre tett szert, ám ez a népszerűség
akkor sem elsősorban a költészetnek szólt. Sokkal inkább arról volt szó,
hogy olyan helyzetekben, amikor a szabad önkifejezés egyéb módjai ellehetetlenültek,
a költészet felvállalta a feladatot, hogy kimondja azt, amit másképpen
nem lehetett. Vagyis a költészet mindig csak az emberi nyomorúság általánossá
válása következtében juthat népszerűséghez. Bár soha többé ne kerülne ilyen
helyzetbe!”
Yves Bonnefoy hasonló kérdésre így válaszolt: „Meglehet, egy esetlegesen
bekövetkező világméretű katasztrófa után a költészetre többé semmiféle
jövő nem vár (...). Mindenfelé rozsdásodó géproncsok, kihunyt képernyők,
a kiirthatatlan fű felüti fejét a reklámszövegek roncsai közt, és ekkor
valahol a messzeségben, ahol még talán akad néhány túlélő, megszólal végre
a reménység törékeny furulyahangja. (...) A költészet életének a Földön előfeltétele,
hogy legyen élet a Földön.” Jacques Dupin a következőket nyilatkozza: „Manapság
rengeteg költő ír és publikál. Kevés könyvesbolt árusítja viszont műveiket.
A költészet nem árucikk, mindegy is, hányan olvassák. Az irodalom titkos
hatalom, örök ellenvélemény, felforgató energia, amely lényegénél fogva
ellene szegül minden intézményesülésnek.” Zárszóként pedig szívleljük meg
talán Jean-Michel Maulpoix meghatározását: „A költészet az irodalom láthatatlan
szíve, rejtetten dobog, ám a szervezet egésze neki köszönheti létezését”.
LACKFI
JÁNOS fordítása
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|