stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Alain Lance
A francia költészet újabb alakváltozásai 
AZ IRODALOM LÁTHATATLAN SZÍVE

Hangolódásképpen kezdjük talán néhány számadattal. 
Franciaországban évente átlag 500 verseskötet jelenik meg. Ennek a mennyiségnek persze csupán a fele első kiadás, a többi vagy újranyomás vagy korábbi művek újabb kiadása. További pontosításként ide kívánkozik, hogy ez mindössze a kiadói költségen megjelent művek összessége, nem vetettünk számot a több száz, vagy tán több ezer magánkiadású verseskönyvvel, egyszóval azokkal az esetekkel, mikor a lelkes szerzők részben vagy egészben maguk finanszírozzák zöngeményeik megjelentetését. Néhány igazán ritka kivételtől eltekintve ebben a „szürkezónában” többnyire jelentéktelen költők tanyáznak.
Ötszáz cím meglehetősen kevésnek tűnhet az évi 300.000 tételt produkáló francia könyvkiadás egészéhez viszonyítva. Főként ha még azt is figyelembe vesszük, hogy egy-egy verseskötet első kiadása a legritkábban jelenik meg kétezernél nagyobb példányszámban, az átlag pedig valahol 300 és 700 példány között mozog. A legnagyobb kiadók közül mindössze a Gallimard és a Flammarion költészeti sorozata maradt fenn mind a mai napig, előbbit André Velter, utóbbit Yves Di Manno szerkeszti. Leginkább a közepes (P. O. L.) vagy egészen kicsi, és többségükben a párizsi centrumtól távolabb elhelyezkedő kiadók (Arfuyen, Al Dante, Cheyne, Obsidiane, Virgile, Le Temps qu’il fait, Fata Morgana, Farrago, André Dimanche, stb.) publikálnak elszántan költészetet. E kötetek nagy többsége 500 és 1000 közötti példányszámban jelenik meg, ám többnyire igen szép kiállításúak, nagy könyvészeti műgonddal készülnek.
A francia kiadói iparban marginális pozícióba szorult költészet azonban számos folyóirat formájában üti fel a fejét. Franciaország-szerte több száz kizárólag költészettel foglalkozó, avagy annak jelentős teret biztosító folyóirat létezik. Ezek némelyike természetesen kérészéltűnek bizonyul, és terjesztésük is meglehetősen szűk körben zajlik, ám jócskán akadnak olyanok is, amelyeknek költészetformáló szerepe vitathatatlan. Csak néhányat sorolnék fel ezek közül: Poésie 2009, Java, Le Mâche-laurier, Ralentir travaux, if, L’Animal, La Sape, Le Nouveau Recueil, Quaderno, de mindenek előtt a Michel Deguy szerkesztette Po&sie és a Henri Deluy nevével fémjelzett action poétique. Utóbbi negyedévente jelenik meg, több mint negyven esztendős múlt áll mögötte, és a Flammarion kiadó nagyszabású antológiában mutatta be működését 1998-ban. Az utóbbi időben az internetes honlapok és folyóiratok is gomba módra szaporodnak.
Jóval nyomorúságosabban áll a líra szénája a napi sajtóban. A Le Monde és a Le Croix időről időre megpróbálják figyelemmel követni a kortárs költészet eseményeit, a Le Figaro elvétve, de mégis valamelyes rendszerességgel egy-egy verset is közöl időnként – ez más országok napilapjainál bevett gyakorlat, ám minálunk hajmeresztő különcségnek számít... 
Ami a közszolgálati rádiókat illeti, a France Inter rövid, napi jegyzetrovata egy év után befulladt, a France Culture viszont, melyet átlagban háromszázezren hallgatnak, több költészeti műsort is tálal. A piac diktátumát nyögő nagy tévécsatornák szinte teljesen figyelmen kívül hagynak mindent, ami líra. Meglehetősen zord mérleget vonhatnánk tehát a költészet sajtóban betöltött szerepéről, ha az utóbbi időkben paradox módon nem irányulna mégis egészen komoly közfigyelem éppen az irodalomnak erre a területére. Körülbelül tizenöt éve indult az az elképesztő folyamat, melynek eredményeképpen hazánkban, ahol a felolvasásoknak vajmi kevés hagyománya van, valósággal egymást érik a költészeti estek, és az ezeket befogadó intézmények száma Párizson belül (Maison de la Poésie, Maison des écrivains, Pompidou Központ, Halle Saint Pierre, stb.) és az ország más szegleteiben is örvendetesen gyarapszik. André Velter, aki Jean-Baptiste Parával (egy 2000-ben megjelent nagyszabású versantológia szerkesztőjével) a Poésie sur parole (Költészet becsszóra) című rádióműsor vezetője a France-Culture-ön, százon felülire becsüli azon művelődési házak, kávézók, szalonok számát, ahol rendszeresen nyilvános versfelolvasások zajlanak. Csaknem tíz éve indult el André Parinaud kezdeményezésére az Aujourd’hui po?me (Versma) című, pazar nyomdai minőségben napvilágot látó havi lap, mely kapható minden újságárusnál, és rendszeresen tudósít a francia költészet mindennapjairól. Ne feledkezzünk meg a párizsi metró akcióiról sem: az állomásokon és a szerelvényeken immár évek óta olvashatók egyes versrészletek. 
Se vége, se hossza nem lenne, ha fel kívánnánk sorolni az összes költészeti fesztivált, melyek közül kiemelkedik talán a Henri Deluy által szervezett Val de Marne-i nemzetközi költészeti biennále, mely idestova tizedik éve kerül megrendezésre. Mindezen kezdeményezések létrejöttéhez természetesen elengedhetetlen a helyi hatóságok, a regionális, megyei vagy városi közgyűlések támogatása. A Centre National du Livre közalapítvány, melynek bevétele a reprográfiai díjak 3 %-ából és a kiadók által termelt bevétel 0,2 %-ából adódik össze, évi százhúsz-százharminc verseskötet, illetve antológia megjelenését segíti elő. A CNL különböző szakkuratóriumai, melyekben könyvesboltosok, kiadók, írók, műfordítók, egyetemi oktatók ülnek, támogatással ösztönzik az arra méltó, igényes kiadói terveket, az idegen nyelvű irodalmak fordítását, továbbá írói és műfordítói ösztöndíjakat osztanak. 1999 óta pedig a Kulturális és a Közoktatási minisztérium minden év márciusában vállvetve szervezi a Franciaország egészére kiterjedő, évente csaknem tízezer különféle rendezvényt számláló eseménysorozatot, a Printemps des Po?tes-et (Költők tavasza).

*

Talán a kelleténél hosszasabban is taglaltuk a mai francia költészet anyagi-társadalmi helyzetét, ideje hát dióhéjban összefoglalást adnunk közelmúltbeli fejlődésének irányairól. A 20. század eleje termékenyen zsibongott a legkülönfélébb alkatú költői személyiségektől, elég, ha Apollinaire-re, Blaise Cendrars-ra, Max Jacobra, Pierre Reverdyre vagy Paul Claudelre gondolunk. A nagy hatású szürrealista mozgalom kísérletező alkotói aztán, elsőként is Aragon és Éluard, nagy szerepet játszottak később a náci megszállás alatt működő Ellenállás közvetlen, nagyhatású lírájának kialakításában. Röplapokon kinyomtatott verseikkel szövetséges gépek terítették be egész Franciaországot.
Az ötvenes évekre tehető egy újfajta hangütésű költészet kialakulása: a húszas években született Yves Bonnefoy, Jacques Dupin, Philippe Jaccottet vagy André du Bouchet mind az Ellenállás költészetére jellemző retorikával szakítva alakítják ki saját dikciójukat. Visszafogott, igényes lírájuk a térben elfoglalt helyünkre, a világban való jelenétünkre, a létezés alapelveihez, a tájhoz vagy a kimondandó szóhoz fűződő viszonyunkra kérdez rá. Számos társukkal, köztük a franciaországi emigrációban élő német Paul Celannal vagy éppen a nemrégiben elhunyt Lous-René des For?ts költő-prózaíróval együtt tekintélyes folyóiratot működtettek 1966 és 1972 között, Éphém?re címmel. 1973-tól 1981-ig a Claude Esteban szerkesztette Argile viszi tovább a maga módján ezt a feladatot, közvetlen kapcsolatot ápolva a külföldi irodalommal és a festészettel is.
A hatvanas évek közepén, a hetvenes évek eleje táján a következő nemzedék költői gyökeresen újraértelmezik maguk számára a költői nyelv kérdését. Ebben az erősen átpolitizált, eszmeileg forrongó korszakban (gondoljunk csak a természettudomány, a nyelvészet és a pszichoanalízis terén bekövetkezett változásokra) számos költő teszi közzé a lírai kifejezésmódra vonatkozó fejtegetéseit. Az általános útkeresés két legjelentősebb alakja Michel Deguy és Jacques Roubaud. Michel Deguy költőként és kritikusként, mi több, elméletíróként is jelentős szerepet visz, ez utóbbi törekvéséről La Raison poétique (A költői értelem) című összefoglaló tanulmánykötete is tanúskodik. Jacques Roubaud, egy 1978-ban megjelent kitűnő esszéje, a La vieillesse d’Alexandre (Alexandrosz aggkora – célzás a francia költészet legfontosabb sorformájára, az alexandrinusra) rámutat a hatvanas évek közepének poétikai válságára, mely párhuzamba állítható a tizenkilencedik század végén Mallarmé által elemzett hasonló krízissel. Míg a szimbolizmus teoretikusa egy századdal korábban azt írja, hogy „meghalt Victor Hugo, és a kötött vers kihullott a kezéből”, Roubaud egy századdal később éppen a szabad vers vesztét jósolja, és a francia nép természetes ritmus-érzékenységének tanúbizonyságául efféle tökéletes tizenkettest gyűjt a nagyvárosi nyüzsgésben: „kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak”, illetve a diáktüntetéseken: „folytatjuk a csatát, ez még csak a kezdet”.
A válságra a költők különféleképpen feleltek, alább két fontos reakciót szeretnék kiemelni. Denis Roche, a Philippe Sollers-féle Tel quel (Úgy, ahogy) egyik szerkesztőbizottsági tagja 1968-ban jelentette meg Éros énergum?ne (Érosz őrjöngése) című kötetét. Halálos csapást kívánt mérni az úgynevezett „líraiságra”, és azt kifigurázva alaposan feldúlta a líra csatamezejét: amerre járt, ott fű többé nem terem... Egyik elhíresült költeménye e szavakkal indul: „A költészet elfogadhatatlan. Persze nem / is létezik.”. Denis Roche hatvanas évek vége felé megjelent versei mindegyike valóságos „poetus interruptus”, a szerző radikalitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy Le Mécrit (Íratlan) című 1972-es kötete után maga is felhagy a versírással.
A másik példaértékű pálya Robert Lorhoé. Ez a költő két komoly, megkomponált verseskötetet jelentetett meg az ötvenes évek végén, nagyjából Supervielle modorában, egy-egy díjat is bezsebelve értük. Ezután hosszan tartó költői válságba kerül, majd’ tíz évig semmit sem publikál, mígnem aztán 1971-ben egyszerre két, teljesen új hangnemű, barokkosan lendületes, merész kötettel jelentkezik, melyeknek borítóján új szerzői név is díszeleg: Lionel Ray. Az egyik verseskönyv megjelenését Aragon üdvözli, már a címe is árulkodó: Les métamorphoses du biographe (Az életrajzíró átváltozásai). Vagyis a költőnek identitást kellett váltania ahhoz, hogy merőben új nyelvezetet dolgozhasson ki magának. A hetvenes-nyolcvanas években induló költők egy része, például Claude Royet-Journoud, Jean Daive és Anne-Marie Albiach, egyfajta kopár, száraz írásmódra törekszik, egyként elutasítva zeneiség és metaforikusság hagyományát. Nagy műgonddal igyekeznek minél töredezettebbé tenni szövegeiket, minél hangsúlyosabban játszani a margók és spáciumok kínálta üres térrel. Törekvéseiket rokonszenvvel figyeli a korábbi generációnak csupán a hetvenes években elismert nagy öregje, Edmond Jab?s. Az ő habitusa alighanem nagy hatással volt az akkori fiatalokra, egyebek közt így írt ugyanis: „valamely megszólalás (...) értékét korántsem az öntörvényű kimondás adja meg, hanem sokkal inkább az a hiány, az az örvény, az a bizonytalanság, amellyel felveszi a küzdelmet.”
Az irodalom történetét gyakorta egyfajta ingajáték jellemzi, nem meglepő hát, hogy néhány év elteltével a francia költészet is újra elmozdult a közérthetőség, a hagyományosabb prozódia felé. Sokan a líraiság reneszánszáról kezdtek beszélni. 1984-ben az Oracl folyóirat egy teljes számot szentelt a felvetésnek: „Mi a líraiság?”. Négy évvel később, Philippe Delaveau szerkesztésében jelenik meg a londoni Francia Intézetben rendezett kortárs líraelméleti konferencia anyaga, s itt a következő tanulságot olvashatjuk: „A töredékes, hiányból építkező lírai beszédmód után (...) napjainkban mintha szerényebb hang, újfajta dallamosság szólalna meg (...) ez a dal egyfajta belső remegés, visszafogott, de határozott szólam (...), mely a legmélyebb emberi valóságról, annak soha véget nem érő kereséséről kíván beszélni”. Ez az irány Delaveau-n kívül a katolikus Jean-Pierre Lemaire és bizonyos mértékben Jean-Michel Maulpoix nevével fémjelezhető. Az 1930-ban született, Deguy és Roubaud nemzedéktársaként feltűnt Jude Stéfan viszont nem szűnik meg élcelődni ezeken a poétákon, „érzelmeken kérődző megrögzött szentimentálisoknak” titulálva őket. Ha így, ha úgy, a Jean-Michel Maulpoix szerkesztette Nouveau Recueil (Új kötet) folyóirat 1999-es számában megjelent jó néhány összegző írás egyetért abban, hogy a líraiságot lehetetlen csak úgy kiönteni a fürdővízzel, Alain Duault pedig egyenesen azt írja: „ez az irány ma a világlíra legszélesebb áramlata”. 
Ne felejtsünk el persze megemlíteni néhány olyan nagy nevet, akik mindezen viták közepette, a hetvenes-nyolcvanas években is saját útjukat járva alkottak: gondolok itt Henri Michaux-ra, René Charra, Raymond Queneau-ra, Francis Ponge-ra, André Frénaud-ra vagy Guillevicre. 
  
 *
 Miután az elméleti alapozással végeztünk, kíséreljünk meg formai elvek alapján rendet vágni az elmúlt évtizedek lírai termésében. 
 Mint láttuk, a hatvanas-hetvenes évek pezsgést hoznak a francia költészet életébe. Michel Deguy 1977-ben leltárba szedi a francia költészetben bekövetkezett szemléletváltás főbb aspektusait: középpontba került 1. a nyelvhez, 2. a testhez való viszony, 3. az írás kérdése, 4. a kultúra fogalma („kész rejtély manapság, ugyan mit nevezünk „kulturálisnak”. E tárgyban teljes bizonytalanság uralkodik.”). Formai tekintetben a huszadik század számos líratechnológiai újdonságot hozott, ám ugyanakkor korábbi korok vagy más irodalmak újra felfedezett alkotói módszerei is megjelentek a színen. A teljesség igénye nélkül idézzünk fel néhányat. 

 1. A költészet szóbeliséghez közelítő alakzatai sokáig irodalomszélre szorulva tengtek, manapság azonban néhány olyan figyelemreméltó alkotóval találkozhatunk itt is, mint Val?re Novarina vagy Bernard Heidsieck. Utóbbi hangmontázsok révén a színpad hangzóterében, illetve a performansz idejében sokszorozza meg a költészeti hangzást. A performansz területére egyébként időnként olyan költők is átóvakodnak, akiknek amúgy nem ez az elsődleges „termelési ágazata”. Ilyenkor a test és a hang válnak a költői tevékenység hordozóivá, s a formalizmustól a játékosságig sokféle alakváltozat kibomlását szemlélhetjük. A vers nem csupán nyomtatott formában jelenhet meg, hanem CD-re, DVD-re, internetre kerül, elektronikus, informatikai vagy egyenesen cyberlírává lényegül át. 
 2. A költészet bizonyos szerzőknél a prózához közelít, Michel Deguy például a modern élet képeit filologizáló hajlamról árulkodó, tudós megállapításokkal ötvözi rövid, tömör villanásokban. A metrumnak olykor még írmagja sem lelhető fel a fiatalabb generáció versprózáiban. Pierre Alféri például merész snitteket alkalmaz, mintákat metsz ki mindennapi életünk prózájából, és ezek aztán mondhatni elfertőznek, avagy felfalnak minden költőiséget. A klasszikus formákat felelevenítő líra művelőinek mintapéldája Jacques Réda 1977-es, Les ruines de Paris (Párizs romjai) című kötetében maga is a lírai próza avagy a prózai líra művelője.
 3. Réda, aki 1968-as, Amen című kötete óta a francia líra egyik vezéregyénisége, sikerrel támasztotta fel a alexandrinust, és kötött szonettekkel rukkolt elő, melyek a játékos-ironikus szemlélet és a mesteri köznapiság elegyével egészen friss hatást keltenek. Réda időnként olyan trükköket is bevet, mint a szonett szövegkockájának „oldalra fordítása”, ilyenkor tizennégy darab tizenkettes szótagszámú sor helyett tizenkétszer tizennégy szótag sorjáz egymás után. Pierre Lartigue még ennél is szélsőségesebb hagyomány-felelevenítő szerepet vállal, mikor 2000-ben megjelentetett La Forge subtile (kb. Díszműkovács) című kötetében az egykori trubadúr, Arnaut Daniel nyomán ugyanannak a hat sorvégi szónak a váltakozására épülő sestinákat kínál az olvasónak. 
 Egy-egy kötet egészen újfajta „megkötések”, azaz szigorú feltételrendszerek érvényesülése mellett is megszülethet. Jacques Roubaud Trente-et-un au cube (Harmincegy a köbön) című könyve harmincegy versből áll, melyek mindegyike harmincegy soros, és a sorok mindegyike harmincegy szótagos. A költő-matematikus egyike a François Le Lionnais és Raymond Queneau által 1960-ban alapított, Georges Perec-et és Italo Calvinot is tagjai közé számláló, a nyelvi játékosságot mindenek elé helyező OULIPO, azaz Ouvroir de littérature potentielle (Lehetséges költészeti műhely) fő szervezőinek. Hasonlóan elmés trükkökkel él a csoport egyik legifjabb tagja, Michelle Grangaud, mikor az 1987-es Memento fragments (Mementó töredékek) lapjain intertextuális anagrammákat gyárt sorozatban. Nagyjából hasonlókat, mint az ismert Apollinaire-sor („A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna”) alábbi változatai:

A hídrabló maja fiú szaladna. 
Fúj a szamara, hódítani halat.
Szahara bódít, fújnia ím alant.
Arab fiaid szantál-hamuja tó.
Ó, szar, inam buta hadi falatja!

 4. A hallgatás alakzatait és a tipográfia fehérlő örvényeit kedvelő, filozofikus-töredékes iskola cseppet sem zavartatja magát, alkotói az Emmanuel Hocquard vezette Orange Export LTD kiadó köré csoportosulva rendületlenül publikálják műveiket.
 5. Franciaország hagyományos magába zárkózása mostanában jelentősen oldódni látszik, így aztán egy ideje már irodalmunk sem csupán önmagára, saját belső folyamataira kíváncsi. Korábban a műfordítás ingoványos terepére merészkedő Baudelaire vagy Mallarmé kirívó kivételnek számítottak, és ha egy-egy huszadik századi francia költő nekivágott a kalandnak, a „szép hűtlenség” elvét követve inspiráló forrásnak tekintette az eredetit, és elsősorban „jól hangzó” saját szöveget kívánt létrehozni. A birodalmi szemlélet szerencsére lassanként elenyészik, új szelek fújdogálnak, a költők mind szenvedélyesebben kérdeznek rá a nyelvhez való viszonyukra. Rájöttek, hogy a nyelv nem monolitikus egység, hanem más nyelvekkel kölcsönhatásban álló, térben-időben változó eleven entitás. Aki megteszi az egyik nyelvtől a másikig vezető utat, Antoine Berman szép megfogalmazásával élve „az idegenség próbájának” veti alá magát, és ezáltal saját kifejezőeszközeinek behatóbb ismeretére is eljut. Henri Meschonnic költő, esszéista, és nem utolsósorban Biblia-fordító egy helyütt így fogalmaz: „a műfordítás a költészet egyik alakzata, mondhatni nyelvi-kulturális sajátságainkhoz fűződő viszonyunk leképezése. A műfordítás a költészet és az elmélet legnagyobb hasznára kísérleti poétikát hoz létre.” Hadd említsük meg itt röviden, hogy a mai és tegnapi költők közül Guillevic Heine és Trakl, Bonnefoy Shakespeare, Jaccottet Rilke és Hölderlin, André du Bouchet Celan, Denis Roche Ezra Pound, Claude Esteban Quevedo és Borges, Henri Deluy pedig Pessoa és Cvetajeva fordítója. Ezt a munkát persze nagyban segíti a Párizs mellett. Royaumont-ban működő műfordítóközpont, ahol a világ számos országából meghívott költők francia kollégáik közreműködésével segítik át a lírát a nyelvi határokon. Munkájuk eredményéből nemrég vaskos antológia jelent meg.
A külföldi irodalommal való kölcsönhatások így hát szerencsére meglehetősen szerteágazóak, formai tekintetben elsősorban a keleti líra hatása jól kimutatható. Roppant népszerűségnek örvend a haiku, ám még érdekesebb talán a szintén japán „renga” begyűrűzése. Ezt a kollektív költészeti formát megint csak Jacques Roubaud indította el franciaországi útján, mikor 1971-ben Octavio Pazzal, Eduardo Sanguinettivel és Charles Tomlinsonnal karöltve határokon átívelő renga-kötetet rendezett sajtó alá.

*

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a francia költészet paradox helyzetben van manapság: gyakorta megkapja a vádat, hogy formalista, túlontúl kísérleti és homályos („contemporary french poetry is difficult”, jelenti ki Stephen Romer angol költő), aránylag kevesen is olvassák, ám társadalmi státusza ennek ellenére igen jelentős. Mi több, ahogy azt fentebb érzékeltetni próbáltam, hazánk lírája az utóbbi időben igencsak életképesnek, sokfélének és innovatívnak bizonyult. Jacques Roubaud egy 1997-es nyilatkozatában elhárította a vádat, miszerint a francia költészet olvasótábora azért lenne oly kevéssé népes, mert a szövegek nem kifejezetten „felhasználóbarátok”. „Nem a kortárs költészet nehezen érhető, inkább a kortárs valóság állapota indukál nehezen értelmezhető költészetet. Rengetegféle költői hang szólal meg manapság, egyes versek nehezen (vagy csak nem első olvasatra) adják meg magukat, mások szinte rögtön élvezhetőek. Mindenesetre a közérthetőbb költemények olvasóközönsége sem szélesebb, mint a kevésbé érthetőké. Szabadjon megjegyeznem, hogy minél kevesebb verset olvas vagy hallgat valaki, annál nehezebben érti meg őket. Feküdjenek csak ágyba három hónapra, majd meglátják, milyen megerőltetőnek tűnik utána a járás! A versértés terén is gyakorlat teszi a mestert!”
A Le Débat folyóirat körkérdésére, mely annak okát firtatta, hogy a francia költészet vajon miért örvend ma jóval csekélyebb népszerűségnek, mint a náci megszállás idején, mikor jelentős lírikusok alkottak az Ellenállás soraiban, megint csak Roubaud a következőket felelte: „nem az a kérdés, miért nincs jelen a költészet mindennapjainkban. Az erről szóló vita sokkal több teret kap manapság, mint a költészetről szóló beszéd. A kérdés inkább ez: hol is van az a tér? A költészet hiányát főként a közéletben, az úgynevezett médiában, a politikai vagy „társadalmi” kérdésekről szóló vitákban, a nagy kiadók berkeiben, az eladási statisztikákban, egy-egy ország olvasási szokásaiban, stb. észlelhetjük. Ebben a világban a líra hallgat. Amely helyzet nem feltétlenül sajnálatos: jobb is, hogy a költőket nem faggatják, mi a véleményük az ország gazdasági vagy politikai helyzetéről, nem hívogatják őket a tévébe vagy máshová... annyi baj legyen! (...) Való igaz, bizonyos körülmények között, a múltban, a költészet roppant népszerűségre tett szert, ám ez a népszerűség akkor sem elsősorban a költészetnek szólt. Sokkal inkább arról volt szó, hogy olyan helyzetekben, amikor a szabad önkifejezés egyéb módjai ellehetetlenültek, a költészet felvállalta a feladatot, hogy kimondja azt, amit másképpen nem lehetett. Vagyis a költészet mindig csak az emberi nyomorúság általánossá válása következtében juthat népszerűséghez. Bár soha többé ne kerülne ilyen helyzetbe!”
Yves Bonnefoy hasonló kérdésre így válaszolt: „Meglehet, egy esetlegesen bekövetkező világméretű katasztrófa után a költészetre többé semmiféle jövő nem vár (...). Mindenfelé rozsdásodó géproncsok, kihunyt képernyők, a kiirthatatlan fű felüti fejét a reklámszövegek roncsai közt, és ekkor valahol a messzeségben, ahol még talán akad néhány túlélő, megszólal végre a reménység törékeny furulyahangja. (...) A költészet életének a Földön előfeltétele, hogy legyen élet a Földön.” Jacques Dupin a következőket nyilatkozza: „Manapság rengeteg költő ír és publikál. Kevés könyvesbolt árusítja viszont műveiket. A költészet nem árucikk, mindegy is, hányan olvassák. Az irodalom titkos hatalom, örök ellenvélemény, felforgató energia, amely lényegénél fogva ellene szegül minden intézményesülésnek.” Zárszóként pedig szívleljük meg talán Jean-Michel Maulpoix meghatározását: „A költészet az irodalom láthatatlan szíve, rejtetten dobog, ám a szervezet egésze neki köszönheti létezését”.

            LACKFI JÁNOS fordítása



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret