stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Forgách András
A FELVÉTELI

Sokan vagyunk. Tündöklően meleg nyár ígérkezik, és a város legnépszerűbb egyetemére épp egy ilyen tündöklően fényes napon hirdették meg a felvételit. Olyan sokan vagyunk, hogy öt hatalmas előadótermet megtöltünk. Ennyien akarnak idejárni. Ami meglepő, mert ez az egyetem végül nem ad semmilyen papírt a kezedbe, legalábbis nem ad igazán használható papírt a kezedbe. Teljesen üres kézzel sem enged el, de köztudott, hogy az oklevéllel, amit itt kapunk, olyan nagyon sok mindent nem lehet kezdeni. Mégis rettentő divatos hely, nagyon sokan felvételiznek ide a „majd később eldöntöm” típusból, a „most még nem tudom” fajtájú emberek. Mindenféle korú felvételizőt megtalálsz köztük, habár dominálnak a fiatalok. Ezen a későtavaszi, szellős napfényes délelőttön zsong az egyetem környéke, mint a méhkas. 
Mint mondtam, ez az intézmény nem ad képesítést. Egyszerűen kapunk egy tanúsítványt a végén, hogy elvégeztük. Még nem hallottam olyan esetről, hogy pusztán ennek a szép piros viaszpecsétes okmánynak a birtokában, amit zöld bársonytokban nyújtanak át, valaki bármilyen álláshoz, státushoz vagy kedvezményhez jutott volna. 
Ám maga a felvételi nagyon szigorú. Kint tombolva süt a nap, bent komor a hangulat, feszülten hajolnak a diákok papírjaik fölé. Sokan csak azért jönnek el, hogy „kipróbálják magukat”, hogy egyáltalán végig tudják-e csinálni. Amikor pontban reggeli kilenckor behozták a tesztlapokat – és aki nyolc ötvenkor nem jutott be a kapun, azt már be sem engedték, egy teljes évet kellett várnia, itt a késést egyáltalán nem honorálták (azt látni kellett, hogyan tapossák egymást a befelé igyekvők, hogy bejussanak a hűvös aulába – én, aki egy évvel ezelőtt, pedig már félkilenckor az épület előtt álltam, nem jutottam be, ezúttal reggel hatkor itt voltam, és beálltam az irdatlanul hosszú sor végére –, egészen nyolc óra tizenöt percig fegyelmezett csendben várakoztak a felvételizők, de abban a pillanatban, hogy a kapu kitárult, mintha pánik hatalmasodott volna el a tömegen, az emberek fejetlenül megrohamozták a kapukat, összesen két kapun át lehetett bejutni, verekedések törtek ki, amit az intézmény elé direkt a felvételi miatt kirendelt lomha biztonságiak tétlenül néztek, sőt, mintha kifejezetten örültek volna a kirobbant verekedéseknek, élvezték a pofonokat és rúgásokat, mutogatták egymásnak a puszta körömmel hadakozó diákok összegubancolódott csoportjait, örültek, talán mert ezáltal is csökkent a felvételizők száma, ugyanis sebesülteket nem engedtek be az épületbe, mert ezek a felvételik hatalmas terhet jelentettek a patinás intézmény számára, amelyik korántsem volt felkészülve ilyen rohamra – nem vitás, olyan vélemény is volt, hogy meg kellene szüntetni a felvételit – vagy magát az egyetemet – akkora költséget jelentett ennek a minden évben kitörő felvételi-őrületnek a lebonyolítása!) –, odabent hatalmas papírtornyokkal közlekedő biztonságiak hordozták és ontották szét a padsorokat zsúfolásig megtöltő, a kapuk megrohanása után némileg felajzott és tépett állapotban levő diákság között a tesztlapokat. Minden tesztlap legalább ötven oldalas volt, a kitöltésükre nem volt időhatár szabva ezen az első fordulón, voltak – igaz, nem sokan –, akik még másnap hajnalban is ott ültek a tesztlapjaik fölött a ceruzájukat rágcsálva, ki-kiradíroztak egy-egy esetlegesnek tűnő x-et. A tesztlapok a legkülönbözőbb fajta kérdéseket tartalmazták, mint egy tévés kvíz show-ban, például, hogy a Jupiter gyűrűje hány megaherzes hangot ad ki, és hogy milyen színű a páva szivárványhártyája, és ehhez hasonlókat – az apró betűs oldalakon számlálatlanul sorakoztak a legkülönbözőbb típusú kérdések. 
Igen, ez az első forduló lényegében arra volt kitalálva, hogy kiszűrje azokat, akik egyáltalán nem valók ebbe az intézménybe, esetleg írni sem tudnak (mert ilyenek is eljöttek – nem kevesen padszomszédaik segítségére apellálva, amit persze vagy megkaptak vagy sem), szigorú, de néhol játékos teszt volt ez, az egyik pontja például három különböző nehézségi fokozatú tesztkérdés kitalálását kérte a felvételizőtől, „Ügyes”, mondták olyanok, akik átjutottak a második fordulóba, és ott adott esetben a saját maguk által kitalált tesztkérdésekkel szembesültek.
A második, nyárközépi forduló előtt, bár még mindig sokan vagyunk, már sokkal kisebb a tülekedés, az izgalom, hiszen most már csak az jött el, akit külön értesítettek, hogy átjutott az első fordulón, amelyiken kiestek a legizgágább és leginkább alkalmatlan elemek, bár izgalom és tumultus most is előfordul bőven, részben, mert olyanok is eljönnek, akik nem kaptak értesítőt, bár állítják, hogy kaptak, csak otthon felejtették (a biztonságiak dolga, hogy kiszűrjék egy sokezer nevet tartalmazó lista alapján ezeket a szánalmas csalókat), részben olyanok is itt vannak, akik hamis értesítőket hoztak magukkal (az értesítő-hamisítás külön üzletág lett az egyetem közelében), őket már nehezebb kizárni, mert a papírlap egyszerű felmutatásával, hogy a hatalmas tömeg idejében bejusson a termekbe, a második fordulósokat már mind beengedik, de a sasszemű biztonságiak szúrópróbaszerű ellenőrzéssel ki tudják választani – gyakran meglepően jó arányban – a hamis értesítőket lobogtatókat (akik különben nem tudni, hogy miben reménykednek, hiszen a második tesztlap kitöltésekor kénytelenek a saját nevüket felírni, más nevében nem felvételizhetnek, minek is tennék?, aki más helyett jön be, mert nyilván ilyen is van, az külön eset, s akkor a név viselőjéről meg lehetett állapítani, hogy átjutott-e az első fordulóból a másodikba, vagy sem, de az emberek leleményessége kifogyhatatlan, volt már arra is példa, hogy egy az első fordulón valójában kiesett felvételiző átjutott a harmadik fordulóba, ha mondjuk a kézírása – annak ellenére, hogy nem volt joga résztvenni a második fordulóban – váratlanul megtetszett az egyik tesztlapot ellenőrző tanárnak –, mégis gyakran előfordult, hogy az első fordulón sikeresen átjutottak nem jutottak be az épületbe, és ezáltal elvesztették az első fordulóban nyert előnyüket. Az ilyen malőrökért az egyetem semmilyen felelősséget nem vállalt, bár sok esetet kivizsgáltak, és utólag behívtak néhány önhibáján kívül a kapun kívül rekedt felvételizőt a harmadik fordulóra, ahol, ha nem is egészen ugyanazzal az eséllyel, mint a második fordulón, sikeresen átjutottak, de kaptak még egy esélyt.
A második fordulóban lényegében egy fogalmazást vagy dolgozatot kellett írni, megadott vagy szabadon választott témában, nem volt terjedelmi korlát, minek következtében voltak, akik azt hitték, hogy minél hosszabb dolgozatot, esszét, tanulmányt írnak, annál biztosabb a továbbjutásuk, ami egyáltalán nem volt igaz, sőt, erre egy apróbetűs nyomtatványban külön felhívták a felvételizők figyelmét, de volt rá példa, hogy egy alig értékelhető dolgozat szerzőjét szorgalma és szép kézírása, igyekezete miatt engedték tovább, persze azzal a hallgatólagos megjegyzéssel, hogy a harmadik fordulóban majd úgyis kiesik. Az írástudatlanoknak, akik, meglepő módon, legalábbis néhányan közülük, szintén átjutottak a második fordulóra, itt már nehezebb dolguk voltak, de akadt olyan, aki az ősi módszerrel, az inge alatt becsempészett, valaki mással korábban megíratott esszével próbálkozott, olykor sikerrel, és volt, aki nem csekély pénzösszegért megnyert olyan felvételizőket, akik lényegében azért jöttek el a felvételire, és szurkolták le a nem olcsó illetékbélyeg árát, hogy a sokszorosát keressék meg az ilyenfajta bedolgozással. Az ilyenek, mármint az írástudatlanok és felvételi-iparosok már a pillantásaikkal megismerték egymást, voltak, akik már korábban megalkudtak, voltak, akik az épület előtt járkálva, finom, a legtöbb közönséges halandó számára észrevehetetlen jeleket leadva jelezték, hogy „megrendelők”, avagy „szállítók”, ezek aztán szemmel tartották egymást, mert a tülekedésben könnyen előfordulhatott, hogy másik terembe keveredtek, mint a partnerük, és akkor füstbe ment a jól kieszelt összeesküvés, bár némelyek – helyismeretükre vagy szimatukra bízva magukat, vagy mert már nem először, sőt sokadszorra vettek részt a felvételin –, valamilyen ürügyre hivatkozva kijutottak a folyosóra, és – bár éppen az ilyen esetek elszaporodása miatt a felvételi termeket nem ritkán különálló épületekben helyezték el, és az épületek között a felvételizőknek tilos volt közlekedni, bár természetesen volt, aki még ezt az akadályt is venni tudta, és valahogy átjutott az egyik épületből a másikba, és mivel itt sem volt időlimit, még másnap hajnalban is bőven lehetett a termekben dolgozatírókat látni, akik nem zavartatták magukat a hortyogó őröktől, sőt, némely felvételiző is mélyen aludt. Amikor a biztonságiak jöttek összeszedni a dolgozatokat, volt, hogy óvatosan húzták ki a dolgozatot a delikvens hóna vagy feje alól, föl ne ébresszék, ha már amúgy is átdolgozta szegény az egész éjszakát. Ebben az egyetem roppant toleránsnak bizonyult, és talán ez is hozzájárult vonzerejéhez, mert mint mondtam, az itt szerzett diploma nem sokat ért, szóval voltak, akik három-négy napig nem is mentek haza, hogy kipihenjék a dolgozatírás fáradalmait. 
A harmadik, későnyári (nem ritkán koraőszi) forduló volt a legkacifántosabb, ugyanis ide, a személyes meghallgatásra – miután a rengeteg dolgozatot kiértékelték, ami nem volt csekély feladat, s ezért a második és harmadik forduló között hosszabb idő telt el, néha, a dolgozatok mennyiségétől függően akár két hónap is, ami teljesen érthető volt, ekkor a többi hasonló intézményben már elkezdődött a tanítás, de ez az egyetem ebből a szempontból is kivétel volt (külön minisztériumi engedélye volt, lévén lényegében önfenntartó, a hatalmas felvételi díjak okán, hogy a felvételi rendet maga alakítsa ki) – és még relatíve mindig sokan voltunk, ezért a szóbeli meghallgatások megszervezése külön logisztikai hadműveletet igényelt. 
Erre, mármint a szóbeli felvételi fordulók lebonyolítására az egyetem külön adminisztrációt állított fel, mert, mint mondtam, viszonylag sok pályázó maradt talpon, viszonylag könnyű volt venni a fordulókat, azért ez nem kis sikerélményt jelentett, és ezért az egyetem az egyik fordulóról a másikra olyanokat is átengedett, akik nem feltétlenül ütötték meg a színvonalat, de valószínűségszámítási alapon bizonyos számú, éppen csak megfelelni látszó felvételizőt is továbbengedtek, így tehát a szóbeli vizsgák akár több héten át is eltarthattak, mivel naponta csak 50-100 ember került sorra – ebben az egyetem rektora roppant szigorú volt, és a felvételi bizottság minden egyes tagjának jelen kellett lennie a vizsgán, nem volt elég ott ülniük, utána pedig részletes és tüzetes értékelést várt el mindenkitől, mindezt írásban rögzítették, jegyzőkönyvek készültek, mindezt az esetleges reklamációk kivédésére. Az elutasítottak közül nagyon sokan éltek a föllebbezés lehetőségével, és ez is nagyon sok erőt és energiát vont el az egyetem munkatársaitól.
Az első szóbeli vizsga többféle lehetett – a felvételizőknek nem csupán szakmai vagy tudományos kérdésekre kellett válaszolniuk, de ha az egyik felvételiztető professzor külön feladatot adott ki, akkor azt – s ehhez az egyetem minden segítséget megadott – határidőre el kellett végeznie. A második szóbeli vizsga előtt volt még egy rövid teszt. Nem ötven, csak három oldalas, de különösen kacifántos kérdésekkel.
A felvételizők száma ekkorra már ugyancsak megcsappant, az első forduló becslések szerint több ezres létszáma pár százra apadt, ami nem jelentett az egyetem részéről alacsonyabb intenzitású figyelmet, mert a második szóbeli vizsga, amelyre egy otthon elkészített munkát kellett behozni és megvédeni, igen alapos volt, egy nap csak 5-10 felvételiző jutott a vizsgabizottság elé – s eközben nem beszéltem azokról, akik reklamáltak, vagy kapcsolataik révén elérték, hogy bár az első szóbeli fordulóban rossz benyomást tettek a bizottságra, vagy lelepleződött az is, hogy bérdolgozatírókkal íratták meg a tesztet és az esszét is, a második szóbeli fordulón – s ekkor már, épp a bonyodalmas és alapos procedúrák miatt, alaposan bennejártunk az időben, itt volt október, sőt, olykor december is, és kezdtek a titkárságra a következő évi felvételizők papírjai beérkezni, holott még rendesen el sem kezdődhetett a tanítás, hiszen a felvételik még nem értek véget, tehát az egyetemen csak előkészítő kurzusokat tartottak, azt is hébe-korba néhány a statisztikai hibahatáron túl biztos bejutónak egy-egy szűk szemináriumi szobában, mert az előadótermekben már a következő felvételik tesztpapírjait rakták össze szorgalmasan az erre – mint különben gyümölcsszedésre – szerződtetett idénymunkásnők, az egyetem a felvételik elhúzódása miatt nem tudta elkezdeni a rendes oktatást, és az is előfordult, hogy az előző évi és az idei felvételizők, akik már kezdtek sorbanállni, szüleikkel vagy barátaikkal odakint, hogy bejussanak az első fordulóra, összekeveredtek, és ez elég komoly és nehezen feloldható bonyodalmakhoz vezetett, mert a tülekedésben egy idei felvételiző vérző orral ült be a tavalyiak közé, akik éppen a – technikai okokból elhúzódó – szóbeli forduló második részét abszolválták, és a sorukra vártak egy szemináriumi szobában –, és nem lehetett a tanárokat hibáztatni, mert ők hősiesen megpróbáltak mindkét helyszínen, mindkét feladatkörben egyszerre helytállni, a tavalyi felvételizők és az ideiek között ingáztak. Volt olyan hallgató, vagyis leendő hallgató, aki, bár átjutott az ötödik fordulón is, és lényegében biztos lehetett abban, hogy fölvették, és ezt már nem-hivatalosan közölték is vele, most, mivel a tömeg besodorta az egyik előadóterembe, és a biztonságiak, éppen a tavalyi visszaélések és atrocitások miatt, most sokkal szigorúbban vették a szabályokat, és nem hallgatták meg az érvelését, amikor már majdnem sírva megpróbálta elmondani nekik, hogy ő tulajdonképpen már az intézmény hallgatója, „azt bárki mondhatja!” torkollták le, és nem volt mit tenni, ki kellett töltenie a kezdőtesztet, mivel a teremből, ez volt az utasítás, leadott dolgozat nélkül nem engedhetnek ki senkit, és abba a terembe egy különösen korlátolt hajdani idegenlégiós került, tehát kényszerítették rá, hogy kitöltse a tesztlapot, miáltal automatikusan idei felvételizőnek minősítették – ezt is, érthető okokból, a még nagyobb zűrzavar elkerülése érdekében –, és kezdhette elölről a felvételi procedúrát. 
És ez így ment már évek óta, nyár nyár után, a felvételizők hatalmas folyamai, mint két-három hangyaboly vagy a tengerbe ömlő folyam ágai, állandóan összekeveredtek, és már senki sem ismerte ki magát, de mivel ennek beismerése katasztrófához vezetett volna, a dolog ment tovább, az egyetemen, a folyamatos felvételiztetés miatt gyakorlatilag nem folyt oktatás, legalábbis a normális értelemben vett oktatás, hanem a professzorok a legjobb diákoknak, vagy ha a szülők anyagilag megengedhették maguknak, hogy föl-nem-vett gyermekük után horribilis összegeket fizessenek, a lakásukon vagy bérelt termekben, különelőadásokat tartottak a város legkülönbözőbb pontjain, és ezeknek a szemináriumoknak igen jó híre volt, igaz, hogy lényegében bárki bejuthatott oda, aki megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett, a különbség az volt, hogy az egyetemre fölvettek diplomát kaptak, a nem-fölvettek viszont csak egy – a diplomához hajszálra hasonló okmányt, amelyen (persze csak ha letették a vizsgát – ám ezt is ki lehetett alkalomadtán védeni) apró betűkkel fel volt tüntetve, hogy ez az okmány nem számít diplomának, de maga az okmány még így is nagyon hasznos volt a továbbjutás, vagy pályakezdés céljából, pusztán azért, mert az ország egyik legsikeresebb felsőoktatási intézményének nevét viselte magán. 
Amikor, kezemben a sikeres felvételit igazoló papírral végre kiléptem az egyetem épületéből – de ez sem volt ilyen egyszerű, mert a tömeg miatt kénytelen voltam a vécéablakon kimászni, ebben többen követték is a példámat, ezért nem sokkal később, mint hallom, beszögezték a vécéablakokat –, kint hatalmas tömeg tolongott, mindenféle jelszavakat és rigmusokat skandáltak –, a szemem valósággal káprázott a benti homály után a vakítóan erős tavaszi napsütésben. 
 



Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret