Alexandru Vakulovski
Pizdec
Exit
Ahogy a tavaszra tél következik, ahogy a fagy letördeli a fűszálakat,
ahogy a verebek túlérett almákként potyognak le a fákról, úgy lett elegem
ebből az egészből, s elhatároztam, hogy lelépek innen, addig fogok rohanni,
míg az izzadság bűntelenre nem pácol, míg a férgek rá nem unnak a hullámra.
Csináld csak, fiú, próbálkozz csak, ki tudja, hátha mégis sikerül.
1. válts jegyet a Kolozsvár–Bukarest gyorsra. Főzz 1 liter kávét vagy
feketeteát.
Mikor senki nincs otthon, pakold be a legszükségesebb holmit, semmi
ne legyen pluszban.
2. lépj ki a folyosóra, hívd a liftet, a földszinten szállj ki, menj
el a Mărăşti mozi előtt, ülj fel a 4-es trolira.
3. szállj le a vasútállomásnál, ülj fel a vonatra.
4. pá és puszi, te gyönyörű, tetves város.
Így kell lelépni valahonnan, így léptem le én is a városból, pedig
nem hittem, hogy valaha megszabadulhatok tőle. Hé, te szeméthalmokkal borított,
fülledt levegőjű város, beteg emlékeim városa. Utolsó kívánságként, mielőtt
végleg elhagynálak, szeretnék atombombát dobni, csak úgy, lazán, kurváid
szoknyája alá, akik matruska babákként újabb és újabb kurvákat szülnek
erre a világra
Szóval ennyi. Kinn éjszaka van, látok holmi árnyakat, de fingom sincs,
hegyek-e vagy felhők. Reggel a nap kialvatlan szemmel, undorodva fog rád
nézni. Ez lesz a nap legszebb pillanata. Ezután már nyugodtan alhatsz,
mindenképp izgalmasabb lesz, mint a valóság, ha semmit nem álmodsz, akkor
is.
Leülök, holott nincs helyjegyem, iszom egy korty teát, és kiver a hideg
verejték. Túl erős. A folyosón valakik La Familia-, Metadon- és Mafia-számokat
énekelnek. Hallga csak, ezek az igazi versek!, mondja egyikük, csak ezek
fejezik ki a valóságot.
Behunyom a szemem. Tudom, hogy nem tudok elaludni. Nehéz egyazon időben
menekülni, henyélni és aludni. A fáradtság álmokat szabadít rám. Vörös
pöttyöket, amelyek folyton ott köröznek előttem, majd elhalványulnak, fehér
hátterük lassan kiélesedik, míg be nem tölti az egész teret. Aranyszínnel
van behintve, eszeveszettül gyors. Szédülök, de nem nyitom ki a szemem.
Érzem, hogy belevakulnék ebbe a fehérségbe. Hirtelen beleütközik valamibe,
és megáll. Ezernyi nyű kúszik mindenfele. Megpróbálok az egyikre koncentrálni.
Mindent értek már. Hogy ki kit követ, hogy milyen rendszer szerint mozognak,
hogy melyik betű melyik betűhöz kapcsolódik, amíg meg nem születik egy
szó, aztán újabb szavak keletkeznek, s már az élő, vérbő szöveget is olvasni
tudom. Rábízom magam a szövegre. Félálomban olvasom. Úristen, csak el ne
felejtsem, csak ki ne menjen a fejemből, míg fölébredek.
Trip
Bizonyára lelkiismeret-furdalásuk volt, azért próbáltak jó nevelésben
részesíteni, hogy Isten megbocsássa életük minden mocskát. Apám néha karjára
vett, és elmagyarázta, hogyan törjem be pajtásaim fejét, ha rosszul viselkednek,
közölte velem, hogy anyám egy kurva, ördög fattya, hülye liba stb. Anyám
megsimogatta a fejem, és megkért, hogy ne bántsam a kislányokat, csináljam
meg szépen a házi feladatomat, s ne igyak soha, mint az az iszákos, kretén,
pidor,1 idióta, nagy-hólyag stb.
apám. Gyermekkorom szépségei. A nap mindig szüleim veszekedésével ért véget.
Pofonok, betört ablakok, széttört tányérok, szétdobált fazekak, végül szabadfogású
birkózás. Teljesen ingyen szórakoztató programban részesülhettem. A maguk
módján szimpatikusak voltak az őseim, tették a dolgukat, kaptam némi fejtágítót
is, amelyet később persze megbántak, s az ügy mindig valami gyönyörű, szabálytalan
csetepatéval végződött. Mielőtt az utca nevelésére bíztak volna, a családi
légkör melege vezetett be az életbe.
Valahányszor gyermekkoromra emlékezem, mindig elérzékenyülök. Mintha
újranéznék egy régi filmet, amelyik annak idején lenyűgözött. Az emlékezet
meghamisítja a dolgokat, de azért meg vagyok győződve, hogy ez a családi
légkör mindörökre bevésődött az agyamba, míg meg nem bolondulok, vagy esetleg
még azután is, ha tudsz követni. Távol áll tőlem, hogy ítélkezzem fölöttük,
nem, a szüleimről van szó, s nem mintha szeretném őket, hiszen efféle szeretetből
jócskán kijutott nekem, csak egyszerűen nem érdekel, nem tud érdekelni,
hogy mi volt vagy mi van.
Még csak azt se mondhatom, hogy nem éreztem jól magam, én voltam a
király abban a buzi-menhelyszerű házban, a Dicescu-völgyben, a Komszomolista-tó
mellett. Szabadon kószálhattam a füstös, alkoholtól bűzlő szobákban, a
sok fátyolos tekintetű vendég között. Ha tehettem volna, biztosan kiirtom
az egész kibaszott bandát, szerencsére nem állt módomban, így viszont legalább
láthattam, s valamennyire meg is érthettem ezt a nekem rendelt, szaros
életet, szóval... csak a nyavalyám mentett meg attól, hogy kicsináljam
őket, a kimerült idegrendszerem, amely minden alkalommal felmondta a szolgálatot,
hogy már úgy néztem ki, mintha megvesztem volna, nem, nem, ki nem állhatom
az embereket, undorom még megérinteni is őket, mintha tárgyak lennének,
de a tárgyak iránt legalább érzel valamit a megváltó rombolás előtt, neked
jobban kellene tudnod ezt, egy csomó rohadt könyvet elolvastál már ezügyben.
Szétdobált, porosodó könyvek, újságok, pókhálók, bugyik, melltartók,
a legkülönfélébb dolgok kerülhettek volna lábad alá gyerekkorom tündérpalotájában.
És persze apám és anyám. És én – a történet legjózanabb szereplője. A többiek
– csupa italtól és más fejtágítótól zsibbadt alak. Megölök mindenkit, ismételgettem
elalvás előtt. Csudaszép gyilkolászós álmaim voltak, hogy hogyan lövöm
le, mérgezem meg, darabolom föl az áldozataimat. Akkor élek igazán, ha
alszom. Mert mindig mindent gyűlöltem, álmaim tele vannak vérrel és gyilkolással.
Íme egy gyerekkori álmom, amelyben, sajnos, én csak néző voltam: hazamegyek
az iskolából, belépek az egyik szobába, és ott lógnak fölakasztva valamennyien.
Volt eset, hogy aktív szereplővé léptem elő: fölébredek éjszaka, lelocsolok
mindent benzinnel, és gyufát gyújtok. Hiába mesélem el most neked, nem
hiszem, hogy megértenéd, mit éreztem és érzek még mindig. Látnod kellene
azokat a bolondosan táncoló lángokat, a benzintől lucskos ruhákat, hallanod
kellene a lángoló, pokolbéli lények sikolyát, ahogy kirohannak a házból,
ahogy vergődnek a földön, míg szét nem robban a testük. És én csak bámulom
őket, s alig várom, hogy mind ott heverjenek darabokban. Ó, a tűz harmóniája.
Megváltó, tisztító tűz. Minél pusztítóbb volt a tűz, annál nagyobb késztetést
éreztem az egész földgolyó fölperzselésére. Gyűlöltem mindent. Ezen a prizmán
át láttam mindent, s meg kell mondanom, elég tisztán láttam akkoriban.
Kisinyov
A valódi nevelést az utcától kaptam. Ahogy a barátaim is, sőt: az egész
generációnk. Amire vágytunk, azt nem kaphattuk meg. És akkor megkerestük
máshol. Pipi, Şobo, F – íme néhány haverom. Tényleg nem untatlak? Rendben.
Hogy pénzünk legyen kólára, sörre, vodkára, kénytelenek voltunk minden
szarságot megcsinálni. Rakodómunka, lopás, bunyó, zsaruk. Ez volt számunkra
a barátságos élet, amely kitárt karral fogadott minket, miközben sárga,
csorba fogai közt kibökte az üdvözlést: Isten hozott, faszikáim. A beavatás
elég könnyen ment. Megúsztuk néhány csonttöréssel, lassan gyűlöletünk is
undorrá változott. Akarsz egy példát, hogy hogyan? Mi sem egyszerűbb. Veszel
olcsón, valahol falun, néhány automata kalasnyikovot, aztán eladod azoknak,
akik átviszik Romániába vagy máshová. Nesze neked példa! Szarság.
Ami kurva jó volt mégis, az a barátság volt. A sokszor furcsa barátság,
de az igazi haverok elfeledtetik, hogy néha a barátság is egyenes úton
visz a falnak. Érdekes, hogy barátaim nagy részét az egyetemen szedtem
föl. A Bölcsészkar unalmas előadásai, félkegyelmű tanárai a Dékánátusba
száműztek – ez a kis söröző egy köpésre volt az egyetem főépületétől, a
Puskin utcában, épp a 10-es és a 3-as megállójánál. Olcsó sör és vodka.
Egy idő után áttettük székhelyünket a Sajtóház hátsó bejáratához, ahol
nyugodtan kiüthetted magad, nyugodtan hányhattál és alhattál, ha már meg
se tudtál moccanni. Itt kezdtem travkát 2
szívni. Mindig olyan részeg voltam, hogy egy év múlva már úgy éreztem,
hiába füveztem rendszeresen, semmi hatása nem volt rám.
Hogy akkori nőim hogy viseltek el? Szinte mindegyik kurva volt. Imádtam
a kurvákat. Minden szuper, semmi komplikáció. Általában. Semmi rosszallás,
ha tökrészeg vagy, mintha minden így lenne rendjén. Ennek a nemzedéknek,
a 0 generációnak sok minden rendjén lévőnek tűnik. Másképp megszakadnál,
és elmerülnél a szarban. Az éhség, a fájdalom, a megaláztatás, az erőszak
definiál minket. Csak az erőszak képes eltüntetni azt a szemetet, amit
az URSS 3 nevű utópia hagyott
ránk örökül. Tudod, mi ez az URSS? A medve az Ursus sör címkéjéről, csak
épp szép piros, mint az utópia. Csak ki kell hagynod a második u-t a sör
nevéből.
Undor és gyűlölet. Belénk van oltva az undor és a gyűlölet. Mi már
nem szeretnénk vesztesek maradni, mint a szüleink, nem akarunk nyájasan
mosolyogni, miközben valaki basztat. Ki kell dobni egyszer s mindenkorra
a penészes szemetet. Mennyi vándorló, ide-oda mozgó szar! Mindenütt ott
van. A köztársasági elnöki székben, az előadótermekben, a trolikon. ÓÓÓÓÓÓHOHÓ,
szaszi huj, vagy ahogy ti mondjátok: szopjatok le – ezt kellene mondani
a Krisztus előtti 15. századból ittragadt kedves ősöknek, akik elfelejtettek
meghalni. Dögöljetek már meg, mert hullaszag van! Fuck off!
Íme, már éjjeli 2 óra van. Senki nem álmos. Te sem? Jó, ha akarod!
Á, nagy szarság volt. Mikor először éreztem a hatását, épp a Sajtóház lépcsőin
üldögéltünk, és hozzám készültünk Şobóval és Kivel. Végig röhécseltünk
az úton, aztán egyszerre kiment a lábamból minden erő, a fejem ólomnehéz
lett a semmitől, mire hazaértünk, már beszélni és mozogni se tudtam, úgyhogy
Şobo és Ki vetkőztetett le és dugott ágyba. Közben az agyacskám távoli
galaxisok közt keringett. Nem voltam még soha jobban, tücsök sírt a kobakomban.
Másnap megpróbáltam eldönteni, hogy a vodka hatása volt-e az egész, vagy
inkább a züllöttségé.
Egy spangli ára 5 lej volt, a vodkáé szintén. Legkevesebb öt ember
szállt el egyetlen spanglitól. Volt idő, hogy Pipi, Şobo és én csak egyetlen
napra tisztultunk ki. Seggfej, lófasz a szádba – hülyült Şobo röhögve.
A Sepultura Rootsáról parafrazeált egy számot. Minden nap úgy öt óra táján
üvegekkel a dzsekink zsebében léptünk ki a cég ajtaján, ahol mindannyian
dolgoztunk, s ha még fű is volt nálunk, biztosan kiütöttük magunkat a szemközti
tömbházban. Ez volt a nap legkellemesebb periódusa. Fiatalok, szépek és
vidámak voltunk. Elküldtük a valóságot a picsába. Aztán visszamentünk a
céghez. Az az igazság, hogy Pipi jobban tudott figyelni a számítógépre,
ha muccs volt. Mintha keze a klaviatúra meghosszabbítása lett volna. Feje
persze rongylabdaként himbálózott a vállain. Şobo minden reggel előhúzott
egy pisztolyt az irodaasztal fiókjából, és a halántékához szorította. Hiába
vigyorgott, csöppet sem volt szívderítő látvány. Egy szép napon majd így
baszom ki a fejemből a kefírt, mondta. S azt hiszem, meg is tette volna,
ha a főnök el nem rejti a fegyvert. A legröhejesebbek a geci, hullarészeg
rendőrök voltak, akik ott lófráltak, és lófrálnak még ma is, Kisinyov utcáin,
és jobbra-balra vagdalkoznak a gumibotjaikkal. Kisnyó legelvetemültebb
gazfickói épp ezek a gáborok 4.
Szarság. A kurva anyját neki. Hogyhogy egyszerre robbant szét ez az
egész történelmi szar? Vagy még több szar lesz, ha a sok, fejünk fölött
keringő szemét végre lepotyog? Ezek persze csak retorikai kérdések. Egy-egy
hangya a hátgerincemen, s én csak a viszketés hatását próbálom csillapítani.
Hová tűnt a gyűlölet? Hová tűnt a megváltó gyűlölet? Miért fáradtam bele
a gyűlöletbe és a kíméletlenségbe? Undorodom, szörnyen undorodom mindentől.
S épp ez az undor köti meg a kezemet, hogy képtelen vagyok bármit is tenni.
Semmire se vagyok jó. Time-out. Egy zsibbadt agyú kretén lettem. Tudom,
hogy tennem kellene valamit. Tudom, hogy az is jó lenne, ha semmit sem
csinálnék, de ez sem rajtam múlik. Igazándiból nem is tudok semmit. Nem
tudom, hogy öngyilkos legyek-e, vagy se. Kamasz koromban megpróbáltam néhányszor,
de megundorodtam az öngyilkosoktól és az öngyilkosságtól is. Ha mégis az
leszek, következő alkalommal már biztosra megyek. Nem fogok többé bekötözött
kézzel, zsibbadtan ébredni. De mondom, már az öngyilkosságtól is undorodom.
Vagy ahogy Fane Babanu mondta volt: unatkozom, halálosan zajbit 5
vagyok. Ő legalább menedéket talált az internetben és az alkoholban. Én
mindentől undorodom. Az élettől, az álmaimtól, a haláltól is. Seggbe rúghatnék
valakit, csak úgy, de ezt is minek? Magamat kellene seggbe rúgnom. Vagy
fejbe. Ki kellene irtani mindenkit. Ha nem lenne időpocsékolás. Nincs értelme.
De hát minek van értelme, Úristen? Várom a választ.
El se tudom mondani, mit éreztem, mikor fejbekólintottak egy üveggel,
s én, mint a filmeken, kecses mozdulattal padlót fogtam, a vér pedig védőburokként
ölelt körül, mert az eszem, az emlékezetem, az ösztönöm épp valahol a picsában
csavargott. Meleg hússá változtam át, vérmeleg hiánnyá. Az orromból, számból,
halántékomból szivárgó vér volt a tudatom, ez próbált megvédeni, mikor
teljesen magam alatt voltam, vagy még annál is lennebb, mikor egyszerre
voltam mindenütt és sehol. Nirvána. Ez az a nemlétező hely, amely mindent
magába ölel, amelyik annyiszor csábított, ez adta a lehetséges legjobb
dolgokat, mindent, ami gondolattal, szóval, cselekedettel és érzéssel nem
fejezhető ki, ha értesz engem. Mindig nehezen tértem magamhoz ebből a drogoktól,
fájdalomtól, haldoklástól, betegségtől, agyrázkódástól előidézett állapotból,
s ilyen állapotban voltam akkor is, amikor lassan kezdtem magamhoz térni,
letörültem az arcomat, észrevettem kezemen az alvadt vért, csak bámultam
magam elé, és nem értettem semmit, F ott állt mellettem, motyogott valamit,
de nem értettem belőle semmit, csak a vérmeleget éreztem, ami kötélként
visszarántott az életbe, semmi nem jutott eszembe, csodálkoztam egy kicsit,
bambán bámultam a vért, szétnéztem, de nem értettem semmit, abszolút semmit,
nem tudtam semmit, nem tudtam, hogy ki vagyok, olyan volt minden, mint
holmi zselatin-tenger, képek úszkáltam előttem, egymásba mosódtak, s én
ott ringatóztam közöttük, vagy nem is ringatóztam, fene tudja, hogy mi
volt, ha volt egyáltalán, mert semmit nem éreztem, s akkor meghallottam
F hangját, mondott valamit, rám nézett, én kezdtem magamhoz térni, szörnyen
összevissza volt minden, próbáltam valamit mondani neki, de elfelejtettem,
mit akarok mondani, mindent elfelejtettem, láttam, hogy ott áll mellettem
F, de nem tudtam, ki ő, megpróbált fölébreszteni, beszélni hozzám, de én
mindent elfelejtettem, Yo 6 , mondta,
mi van veled, mondj már valamit, de én még valahol messze voltam, elfelejtettem
mindent, és nem értettem semmit, hogy ki ez az F, éreztem a meleg leheletét,
de nem tudtam, ki ő, nem tudtam, hol vagyok, ki vagyok, aztán megint a
vért kezdtem nézni a kezemen, ez ismét visszarántott, Yoooooooo, ordította
F, de én csak bámultam rá egy mukk nélkül, aztán fölálltam, belenéztem
a tükörbe, csurom vér valaki dülöngélt a tükörben, s fogalmam se volt,
hogy került oda, mert hogy nem én voltam, az biztos, én valahol középen
álltam önmagam és a tükörképem között, a levegőben, aztán mégis megértettem,
hogy én vagyok az, tátott szájjal bámultam rá, minden kiment a fejemből,
valahogy mégis rájöttem, hogy csakis én lehetek az, de nem értettem, hogy
a francba lehetek én, én vagyok az?, én lennék az?, jól vagy?, kérdezte
F, s én értetlenül bámultam rá, fingom se volt, hogy ki az az F, ki az
ott a tükörben. Hol van az az ott? Gyerünk hozzám, mondta F, segített talpra
állni, kitántorogtunk a folyosóra, elvette a kulcsaimat, bezárta az ajtót,
és elindultunk valahová.
Kisinyov. Gyönyörű, összevissza napok. Színpompás nappalok, kávétól
éber éjszakák, amikor a város sötét, kacskaringós utcáin mászkáltunk. Hajnalhasadásig
olvasott könyvek. Várni, amíg az égen kigyúl az a vörös pont, aztán nézni,
hogy milyen gyorsan jön egyre följebb, és változik meg a színe.
Jó éjt, paplan, milyen jó itt alattad, kényeztesd hát egy kicsit a
hullámat, amíg még itt vagyok. Ördög tudja, mi lesz holnap. Ha lesz...
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Jegyzetek
1 buzi (orosz)
2 fű (orosz)
3 A Szovjetunió román rövidítése.
4 A moldvai szlengben a zsaruk csúfneve.
5 unott (orosz)
6 A román nyelv bizonyos nyelvjárásaiban az
eu-t (=én) jo-ként használják.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 72. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|