Richard Wagner
Cókmók
(Habseligkeiten)
Kabátot venni
A kelet-európai azért utazik, hogy megnézze magának a Nyugatot, meg
hogy vegyen magának egy rendes kabátot. Ez mindig így volt, még a legkeményebb
időkben is. Amint sikerült valahogy kijutnia Nyugatra, az volt az első
dolga, hogy kinézzen magának egy jobb kabátot.
A Nyugat tele volt megértéssel a látogatók iránt, kabátvásárolhatnékját
is beleértve. Végül is a hiánygazdaságból jött a szerencsétlen. Még segítségére
is voltak ez irányú törekvéseiben, így alakult ki aztán az a nagy félreértés
Kelet és Nyugat között, amely mindmáig fennáll. A kelet-európai nem csak
az utazás szabadságát tekinti emberi jognak, hanem az ezzel együtt a kabátvásárlást
is.
Ezt a félreértést a határok megnyitása után a Nyugat csak tetézte
segítőkészségével. Egész falvak és tájegységek váltak segélyakciók célpontjaivá.
A Nyugatnak módja nyílt a jótékonykodásra, és ezzel csillapíthatta igényét
a magasztos érzésekre.
Az úgynevezett segélyszállítmányokat keleti vendégszeretettel
viszonozták a nyugati polgárnak, és ez is jó vásár volt. A kabát alatt
rejtőző szív megvétele. Így aztán a nyugati szállítók évről évre eljuttatták
keletre a kabátot, míg egyszer aztán úgy gondolták, mint teljesen normális
emberek, ha gondolkodnak és számolnak, hogy most már elég.
A kelet-európai viszont, aki mindmáig hajlamos minden ellenőrzést
a határon kommunista csalárdságnak tekinteni, nem értette, hogy bár fennáll
az igény az utazás szabadságára, ez egyáltalán nem jelent beutazási kötelezettséget,
különösen nem a Nyugat részéről vele szemben. Ő sem szokta meg, hogy jelentős
különbség legyen a kiutazási jog és a beutazási lehetőségek között, hiszen
az egyik egy emberi jog, a másik viszont egy kabátvásárlási lehetőség.
Időközben a Nyugat határai és ezzel a határellenőrzések is eltolódtak
kelet felé, most az EU külső határainak hívják őket. Ezeken a határokon
belül a kabátvásárlók kedvükre szétnézhetnek, amennyire a pénztárcájuk
engedi. Azok azonban, akik kívül maradtak, vehemensen követelik a beutazás
szabadságát, a kabátvásárlás jogát. Még az a tény, hogy a kabátot a saját
nagyvárosaik üzleteiben is árusítják, sem tántoríthatja el őket azirányú
szándékuktól, hogy kabátot venni Nyugatra utazzanak. Mintha csak az volna
a megfelelő kabát, amit az ember maga hoz magának Nyugatról.
Egész népek élnek ebben a hitben. És amikor az EU-ba való belépésért
folyamodnak, a szabadság minden bizonygatása mellett alapjában mégiscsak
a kabátvásárlásra gondolnak. Csak ez teszi a kelet-európait szabaddá. Olyan
ez neki, mintha a történelem kabátját szerezné meg. A Nyugat szemében viszont
ez hamis köntösnek tűnik.
Hogyan került a Beatles a Bánátba
Hogy a svábok hogyan kerültek a Bánátba, azt lehet tudni. Ha máshonnan
nem, hát Adam-Müller-Guttenbrunn „Der große Schwabenzug“ (A nagy svábmenet)
című regényéből és a hatzfeldi festő, Stefan Jäger triptychonjából. Hírét
se hallották? A könyv és a kép reprodukciója antiváriumból beszerezhető.
A nemzeti költő és a nemzeti festő megörökítette a laikusok számára az
eseményt, amely a 18. századi Habsburg telepítéspolitikára megy vissza.
A Bánátról ma keveset tudnak. Románia, Szerbia, Magyarország háromszögében
fekszik
De hogyan került a Beatles a Bánátba, anélkül hogy tudták volna, hogy
az hol van? Ez valamivel bonyolultabb történet. A 60-as évekből való.
Egy olyan korból, amikor a határ szó lezárt határt jelentett. Valószínűleg
ez volt az első eset Európa történetében, hogy a határokat nem a beutazás,
hanem a kiutazás megakadályozására tették átjárhatatlanná. Ez a kommunizmus
egyik nagy történelmi teljesítménye a sok közül. Nem utolsósorban ezektől
olyan egyedülálló.
Mégis fennállt a határok kívülről befelé való átjárhatóságának
veszélye, mégpedig nem is annyira az emberek, azaz a külföldiek miatt,
hanem a külföldnek a belföldiekre, különösen az ifjúságra gyakorolt befolyása
miatt. Nem csak arra kellett vigyázni, nehogy a Beatles beutazzon, ez nem
is állt szándékukban, de azt is meg kellett tudni akadályozni, hogy a zenéjük
bejusson az országba. Ehhez a lemezeket el kellett kobozni a határon, ami
viszonylag egyszerű dolog, de nem Romániában, ahol a vámosok ugyan a vegzálás
mesterei, de mindenekelőtt korruptak voltak. A határellenőrzés minden szigorítása
egyébként csak a vesztegetési összeg emelkedését érte el, ennek következtében
tovább nőtt a Beatles-lemezek értéke a nemhivatalos temesvári cserepiaci
tőzsdén.
Ezt az árat azonban egyáltalán nem tudta mindenki megengedni
magának, így aztán a Beatles-lemezeknek a Bánátban való elterjedése elé
komoly akadály tornyosult. De ezzel a dolog még egyáltalán nem volt elintézve.
Mert a zene ismert még egy utat arra, hogy átlépjen a kommunista határon.
Mégpedig a rádiót. Már a legvalószínűtlenebb készülékkel is lehetett legalább
az újvidéki rádióadót fogni. És mit adtak ott? A Beatles. Jugoszlávia mégiscsak
más volt. Nem egészen más, mint később kiderült, de eléggé más. Mert
ott a Beatlest adták a rádióban, hagyták, hogy a fiatalság hallgassa a
zenéjüket, és ezzel a kommunistáknak nyugtuk volt, s a titkos szolgálatuknak
is kevesebb dolga akadt. Hogy most fogni lehetett a Radio Novi Sadot,
és a Beatles hallgatni rajta egyébként olyan volt, mint egy kései jóvátétel
a Bánát első világháború utáni felszabdalásáért. Ez a felosztás bennünket,
a román részhez került svábokat 1945-ben megmentett a pusztulástól, a svábokat
a jugoszláviai részen a megöletés és elűzetés sorsára juttatta. Azt,
hogy a románok frontot váltottak és regulárisan átálltak, kissé még a tisztek
is kínosnak találták, így aztán ha nem is sértetlenül, de viszonylag simán
megúsztuk. Annál inkább tomboltak Tito partizánjai a határ túloldalán.
Nyilván szükségük volt a vérfürdőre, hogy biztosak lehessenek jól megérdemelt
győzelmükben. Ezért aztán Újvidéken a 60-as években már nem voltak svábok,
volt viszont a Beatles. Amilyen igazságtalan tud lenni a történelem, olyan
nagyvonalú is időnként.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|