Schein Gábor
(jöjj el, sötétség)
semmi sem távolibb, mint ami
itt van. szépek az utolsó órák.
áttetsző szárnya nő minden foltnak,
mintha kalitka, két tenyér nyílna.
fény rebben függönyön, kiült kárpiton,
hullámzani kezd a szürke fal.
de hullámai megtörnek. belülről
sötétebb rajok parttalanabbul
dobolnak a halántékon. közeleg, közeleg
valami, nyílik már ezen az utolsó órán.
sötét hullámzás, mely mint a kígyó,
saját magja felé lassan árad.
(a fruska górán)
három nap után oszlottak a felhők
a fruska górán. korán jött ősz rabolt
a duna fölött. a körte meg sem érett,
szőlő feketéllt a hegyoldalon,
de reggel már ónos volt az út, vizes
levelektől csúszott a kishíd. odaát
zölden ködlött a sík, és amerre a part
a szűk látóhatár mögé visszahajlott,
néhány tető vörösen derengett. nemrég
háború volt itt. testekbe szakított
a gránát, emberhúst evett a föld,
újra forgott hatalmas kentaurgyomra,
zúgott, zökkent, nem tudta, szülni vagy
ölni akar, és a csontokat végül
emésztetlenül kiköpte. most a fák
mögött szusszanva alszik, némán ömlik
tovább a duna. de holnap háború lesz
megint. ha fölébred, szél tépi ki a föld
haját, és még többet kér a bestia.
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|