Hannes Böhringer
Gondtalanul
(BRAUNSCHWEIG) Sietek, késésben vagyok. Nem tudok odafigyelni, és nem
tudok elgondolkodni. Nyomás alatt állok. Ez nyomasztó. Terminusok szorítanak.
Utána végre lesz időm és elintézhetem azt, ami elmaradt, az összevisszaságban,
amit hajszoltságom váltott ki, rendet tudok rakni. Ám határidők következnek
határidőkre. A nyomás nem csökken. Volna elég időm, de szükségem van szorosságukra,
hogy előbbre jussak, hogy elintézzem, ami elintézendő. Csak sietősen sikerül,
különben megingok. A nyomás tart össze. Máskülönben szétesek és ide-oda
gondolok. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Sietségben nem kell minden
tanácsot meghallanom. Lendületben kell maradnom. Mert az idő szorít. Sietségben
félreszorítom az embereket. Különben nem jutok előbbre. Ha állva maradok,
visszaszorítanak. Kételyek válnak megint hangosabbá, rég hozott döntések
válnak kétségessé, miközben mások szorítanak félre.
Sietek, nincs időm, tehát azt hiszem, vagyok. Az elintézések légáramában
érzem azt, hogy vagyok. A sietségben vagyok, mert sok a tennivalóm. Keresett
vagyok. Nincs időm, tehát azt hiszem, fontos vagyok. Az idő nyomaszt, mert
mások nyomulnak és a helyembe állnak, ha már nem jutok előbbre. Nincs időm.
Mert öreg leszek. Nem sok időm marad már. A halál közelebb jön. És az elért
még nem elég. Mindig közbejött valami és megakadályozta, hogy minden olyan
jó legyen, ahogy kívántam. A jövő reménye felélénkített. De most már nincs
hátra sok idő. Most már nem szabad semminek közbejönnie, feltartóztatnia
vagy eltérítenie.
Régebben azt gondoltam, öregszem: felnőttség, érettség, megfontoltság.
Most felnőtt vagyok és éretlen. Ugyanis nem tudok várni. Nem hagyok magamnak
elég időt a megfelelő pillanat kivárására, ahonnan minden könnyebben tud
megesni. Ám elkerülhetetlenül távol kerülök. Már nem tudok lépést tartani.
Nem akarok vagy nem tudok már igazodni? Szinte már szórakozottan nézem
magam, miként fáradozom azon, hogy le ne késsem a csatlakozást. De már
nem igazán tudok előbbre jutni.
A távolság szabadságot, játékteret ad. Mindig is megvolt, de szinte
sosem éltem vele. Rászorítva éreztem magam arra, hogy előbbre jussak, a
többiekkel tartsak. Most már nem érek a nyomukba. Növekszik a távolság
és vele a szabadság. Már nem aggaszt, hogy szinte minden félresikerül.
Régebben rendbe akartam hozni a dolgokat. Az élet megesik, előáll; úgy,
hogy valami előre nem látható közbe jön és a szándékokat eltéríti, vagy
megsemmisíti. Régebben gyakrabban avatkoztam közbe. Most hagynom kell a
dolgokat. Gond nélkül hagyom elmenni magam mellett a divatok, a diskurzusok,
a kulturkonzum önkényuralmát; elmúlnak, elhasználódnak. Minden elhasználódik.
Számomra azonban a játéktér mértékletes használatra adott. Minden félresiklik.
De alkalmasint a félresiklás kedvező fordulatot tudom kiváltani.
Régebben nevettünk azon, hogy Tocquille szerint az önkényuralmak arra
törekszenek, hogy elegyedítsék az embereket és így szolgáltassák ki őket
szenvedélyeiknek. Mert velük foglalkoznak. Ha az ember egy másik földrészről
érkezik vissza Németországba, érezni a jólét szomorúságát és az egyes emberek
érzelmi gyengeségét. Az egyetlen gyermeket terepjáróval viszik zeneiskolába.
Az egyes ember értéke rendkívüli mértékben megnőtt, és ezzel a nyomás,
hogy teljesítsen valamit. Az állam óvakodik attól, hogy gyermekeit háborúba
küldje. Ezért aztán a levegőből kezdi a háborúkat, és ritkán fejezi be
a földön, mert itt minden irányból véressé válik. De a bűnbakok utáni hajszák
változatlanul folynak. A modern állam már rég nem Leviathan, hanem egy
Behemoth, egy szeszélyes vadállat. Képekkel etetve, beképzelésekkel izgatva,
hullámzó kedélyállapotok között egyensúlyozva szakadatlan locsogásban marad
fenn: the long parliament. Semmit sem csinál és mégis egyre mohóbbá válik.
A Leviathan csak kivételesen jelenik meg, a legnagyobb ínségben.
A tudományos-bürokratikus komplexum szélén dolgozom. A szélen szabadabbnak
érzem magam. Mert a komplexum gátlásossá tesz. Valahol a bensőjében bizonyára
termékeny kutatás folyik. Ott szabad szellemek működnek. Ám a felismeréseiket
gépezetek leegyszerűsítik, dogmatizálják, ideologizálják és instrumentalizálják.
Igazgatják és használják őket. A használattal és igazgatással foglalkoztatnak
bennünket. A fogyasztás kielégíti és felkelti vágyainkat, az igazgatás
ellenőrzi és fegyelmezi. Minden könnyebbé válik, ha részt veszünk, elintézzük,
ami elintézendő, és elfogyasztjuk, ami elfogyasztandó. Ezért van önkiszolgálás
és önigazgatás. Ám az én idegen-meghatározottságú.
Foglalkoztatva kell legyünk. Egy fenyegető tömeget képezünk. Mindenütt
tömegek: mosószerek, autók, műtárgyak, filozófiák, fogyasztók tömegei.
A tömegkommunikáció képeket és szólásokat ringat elő, viselkedésünk és
beszédelésünk előképeit. Szállítja életünk előírásos étrendjét. Így válunk
magunk is a Behemoth részévé, uralva és uralom nélkül, a világ borzalmairól
szóló hírekkel, magánvágyakkal és -gondokkal, szinguláris egzisztenciánk
jelentőségétől élénkítve. Ugyanis a falánk állat elképesztő teljesítménye
ez: egyöntetűvé tesz, miközben mégis egyedi mivoltunk érzését kelti. Azt
a hitet ébreszti bennünk, hogy már nem Isten, hanem mások és magunk előtt
vagyunk egyenlők és egyúttal mások: szingulárisak. Mert magunk is részt
veszünk abban, hogy bebeszéljük ezt magunknak. Az önkényuralom az elegyedített
emberek kollaborációja révén működik.
Eddig még minden nemzedék elpanaszolta az erkölcsök, a művészetek és
a közügyek hanyatlását. A szellem a véggel szembeni küzdelem öntudatától
erősödik. Már nem azért küzdök, hogy győzzek, hanem hogy legyen a meg feszültségem.
Csak arra kell ügyelnem, ne legyek túl óvatos. Az óvatosság az öregedés
bűne. Egyre korábban támad bennünket. Mi tömegemberek ugyanis pánikba esünk.
Szeretjük a félelmet, és a szabadságból szívesen menekülünk biztonságba.
A biztonság azonban unalmas. Ezért aztán szerencsejátékba kezdünk. Ám ha
tömegesen vesztünk, megint pánik keletkezik. Így rohanunk körbe. Szeretjük
a hangulatváltást, a katasztrófát biztos távolságból.
Vigyázat a biztonsággal! A szabadság kárára megy. A szabadsághoz bátorság
kell. Ez azonban gondtalansággal jár együtt. Igazuk volt a régi filozófusoknak,
akik azt mondták: a rosszkedv és a vágyak zsarnokoskodnak az emberek fölött.
Aki bátor, szereti az életet, de nem ragaszkodik hozzá mindenáron. Valamit
mer, kockáztatja a kudarcot. Mindig az egyedi ember a bátor. De ő az, aki
újra meglelte szívét (Herz). A bátor szívében elszánt (beherzt).
Mennél öregebb leszek, annál kevesebb holmit akarok hurcolni: gondtalanság!
Nem akarom már ezt meg azt magammal vinni, hanem mindent összecsavarva
és egybehajtogatva és könnyűvé téve: univerzum, vortex. Ha szívvel bírok,
minden megvan, amire szükségem van. A szív több mint bátorság: akarat,
érzés, értelem. Akinek szíve van, megszűnik egyedi embernek lenni. Mert
a szív gondtalanul jut túl önmagán és vállalja azt, amit egykor a szeretet
jelentett. De egyszersmind szakadék is, melynek mélyeiben szeretet és önélvezet,
megismerés és önáltatás és nemakarás és nemtudás megkülönböztethetetlenné
válik, és amelynek mélyeibe csak az pillanthat bele, aki eltökélten ugrik
át a szakadékon. A szívében elszánt ugyanis cselekszik, nem marad meg a
kétkedésben és az érzésben. Ám a szakadék rezonanciája adja meg a tónus
teljességét, az erőteljes hangzást, ami a szívében elszánt érzelmét kitünteti.
Tehát csak egy szívet kell magamnak leljek. Többet – sebtében – nincs mit
tenni.
Késedelemben vagyok, de már nem sietek. Különben sem tudok már a többiekkel
menni, és egyre gyakrabban tartok szünetet. Ekkor szabadabb futást engedek
a gondolataimnak. Szem elől veszítem őket. De maguktól visszatérnek, többnyire
jobb szavakkal. Késésben vagyok, tehát még több időt hagyok magamnak. Ez
nem nyomaszt. Ami most eluralkodik, az éppúgy elmúlik, mint minden más,
és elmúltként kell érvényesülnie. A nyelvvel állok szövetségben. Ám a nyelv
is elhasználódik és igazgatásnak alávetett. De egy szóval már újra itt
van, elpusztíthatatlanul és szívet vidítóan.
TILLMANN J. A. FORDÍTÁSA
Bibliográfia
PASCAL, Blaise
Gondolatok
Gondolat, 1978
TOCQUEVILLE, Alexis de
A régi rend és a forradalom
Atlantisz, 1994
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|