Petr Pithart
’68 illúziói és ’89 valósága?
Az 1968-as év valóban többdimenziós évnek nevezhető. Ahhoz, hogy kellőképpen
megértsük, egy másik fordulat évével (az 1989-es évvel) való összehasonlítása
lehet a segítségünkre – mert kereshetjük mind az összefüggéseket és hasonlóságokat,
mind a különbségeket. Úgy érzem, ahogy múlik az idő, ahogy egyre jobban
távolodunk mindkét év eseményeitől, mindinkább tisztábban látjuk a különbségeket,
de kevésbé a hasonlóságokat. Azt kérdezzük, vajon mennyire játszott közre
az akkori – valamint a mai – történésekben az illúziók mámora, és mennyit
nyomott a latban – akkor, ahogyan ma is – a könyörtelen valóság.
A hatvanas évek végét – legalábbis Csehszlovákiában – a valamiféle
más, jobb fajta szocializmushoz fűzött remények jellemezték, az emberek
millióit elragadó eufória, valamint kezdetben a vezetőkbe vetett irreális
bizalom. Ezzel szemben a nyugati diákok nem csak egy jobb, hanem egy egészen
más világ eljövetelét óhajtva emelték a barikádokat. Minden addig bevezetett
dolog iránt, azaz, ahogy mondani szokás, az establishment iránt leküzdhetetlen
bizalmatlanságot tápláltak, csakis a saját soraikban keresték és lelték
meg a vezéreiket. A „nagy elutasításról“ beszéltek. Az ennyire látványos
tagadó gesztushoz képest mi a prágai tavasz idején meglehetősen földhöz
ragadt reformerek voltunk. De elképzelhető, hogy ez csak a látszat volt,
és ma is az.
1968 után, a hatvanas évek – vagy a művészettörténészek kedvenc
kifejezésével élve: az utolsó igazán stílusalkotó korszak – kicsúcsosodását
követően gyors lefolyású kijózanodás következett be, bár helyesebb, ha
inkább macskajajnak nevezzük. A viszonyok minden téren meglepően rövid
idő alatt visszazökkentek a megszokott kerékvágásokba. Így aztán azok az
ominózus, ’68-ban tetőző hatvanas évek valamiféle váratlanul bekövetkezett,
egyetemes őrültségnek tűnnek, különösen a ’89-es fordulat után meghatározónak
bizonyult pragmatizmushoz képest.
De éppen az én hazám az a hely, ahol ’68 semmiképpen nem nevezhető
„derült égből jött villámcsapásnak“. Ugyanis a hatvanas évek csaknem egésze
mintha fel akarta volna készíteni az újjáéledő civil társadalmat – kiváltképp
annak kulturális dimenzióját – arra, ami ezután következik.
Ezzel szemben a ’89-es fordulat teljesen váratlanul jött, senki nem
számított rá, sem az amerikai elnök és a titkosszolgálatok, sem a BBC elemzői,
sem több száz, sőt több ezer szovjetológus a nyugati akadémiai kutatóközpontokban.
Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy eleinte senki nem is sejtette,
mennyire korhadtak a földi pályafutásunk végéig – legalábbis így gondoltuk
akkoriban – még biztosan rendületlenül fennállni képes rendszerek alapjai,
milyen könnyen mond le a hatalom mindarról, amit addig kézben tartott.
És mégis: mind erre, mind az utána következő összes többi évre a szkepszis
határát súroló, olykor túl is lépő józanság a jellemző, azaz nem pusztán
a legcsekélyebb vízió hiánya, hanem kifejezett bizalmatlanság bármi iránt,
ami esetleg túlmutathat a pragmatizmus kitöltötte kereteken.
Így aztán újabb húsz évvel később normális, avagy, ahogy újabban mondani
szokás, sztenderd időket élünk. Egyesekben azonban már fel-felmerül a kérdés:
vajon nem inkább valamiféle új keletű normalizációról van-e szó? Emlékeztetőül
megjegyezem, hogy a normalizáció volt az országunk megszállását követően
nyomban elindított agymosó folyamat hivatalos elnevezése. A normalizáció
mifelénk meglehetősen rosszhírű kifejezés, és nem csupán azért, mert semmi
köze nincs bárminek a normális voltához, hanem elsősorban azért, mert a
tömeges képmutatás és egyfajta puha, ám sajnos hatásos, egzisztenciákat
fenyegető terror kombinációját jelentette.
Ma ismét tele vagyunk szkepszissel, amely azonban sehogy sem mozgósítja
az utcát. Kérdezzünk mindenfélét, vonjunk párhuzamokat, ugyanakkor legyünk
tisztában azzal, milyen könnyű – és ezért csábító is – manapság túlozni
és összehasonlíthatatlant összehasonlítani. Hiszen mi tényleg a szó elviselhetetlen
könnyűségének korát éljük, ha nem bánják, hogy ezzel a Milan Kundera-parafrázissal
élek. Azok az idők már elmúltak, amikor börtön járt egy-egy szóért! Mondani
bármit lehet, de senkit sem érdekel.
Hasonlítsuk hát össze a szóban forgó éveket, keressük közöttük az összefüggéseket,
hasonlóságokat, különbségeket. De lehetőleg a konkrétumokból kiindulva.
Az összehasonlításra, az összefüggések felkutatására irányuló kísérletem
éppen ezért Csehszlovákiára szorítkozik. A dolog úgy állt, vagy legalábbis
úgy tűnhetett, hogy az országban sok ember igenis hivatottnak érezte magát
arra, hogy megvalósítsa a szocializmus és a demokrácia szintézisét.
Hazánk akkoriban egészen más útra lépett, mint a nyugati egyetemek radikális
fiataljai. Ők csalódtak a demokráciában, és torkig voltak vele. Mi pedig
követeltük. Ezek után viszont hogyan történhetett, hogy a 80-as évek végén
Csehszlovákia (az egy személyi diktatúrán alapuló abszurd Ceauşescu-rezsimet
leszámítva) csak utolsóként zavarta el kommunista vezéreit, akik tulajdonképpen
már maguk is a pokolba kívánták vezető szerepüket? Mi e kettő közötti összefüggés?
- - -
Csehszlovákiában 1968-ban nem kerülhetett sor a magyarok 1956-os felkelésére,
míg Magyarországon elképzelhetetlen lett volna az 1968-as prágai tavasz.
A prágai tavaszról szólva korántsem csak a részleges reformjaira gondolok,
hiszen azokra, a kommunizmus saját, nemzeti változatának pragmatikus megvalósítására
a magyarok is törekedtek, hanem arra a reményre is, hogy a szocializmus
akár jó is lehet, azaz egyszerre hatékony és igazságos. És hogy ezért kell
a fennállót megreformálni. És hogy ez sikerülhet is. Bizonyára nálunk sem
mindenki gondolkodott így, de egyben egészen biztosak lehetünk: az így
gondolkodók nálunk nagyobb számban fordultak elő, mint másutt.
Ugyanis az 1946-ban lezajlott, viszonylag szabad választásokon – a
magyaroktól eltérően – a cseh és morva választók csaknem 40 százaléka a
kommunizmusra voksolt. A szlovákokra ez már nem vonatkozik, mert Szlovákiában
a kommunisták látványos vereséget szenvedtek, ugyanakkor elsöprő győzelmet
aratott a nemzeti kérdésnek a továbbra is unitárius államon belüli igazságosabb
megoldásához fűződő érdek.
Majd elérkeztek az 50-es évek, amikor is Csehszlovákiában összesen
239 – mind kommunistákat, mind nem-kommunistákat sújtó – halálos ítéletet
hajtottak végre, paradox módon tehát többet, mint bármely más közép-kelet-európai
országban. Ez azt jelenti, hogy állampolgáraink közül jó néhányan többféle
oknál fogva is az általuk önként (persze, a sztálini változatának megvalósításával
járó következményekről akkor még mit sem sejtve) választott szocializmus
kiigazítására törekedtek. A szlovákokat a hatvanas évek végén a szocializmus
holmi kiigazításánál nyomósabb, úgymond gyakorlatiasabb indok vezérelte:
elsősorban nem a szocializmus demokratizálását, sokkal inkább a csehszlovák
állam szövetségi szerkezetűvé való átalakítását tartották szem előtt. A
magyarok tizenkét évvel korábban megint egészen másra törekedtek: ők teljesen
le akarták rázni magukról a kommunisták építette szocializmust, amelyre
a Cseh- és Morvaország lakosságától eltérően nem is szavaztak. Úgy vélem,
hogy a magyarok szemében a prágai tavasz a maga idejében ostobácska, következményeit
tekintve pedig rájuk nézve is végzetes mozgolódásnak tűnhetett.
Már az 1968-as csehszlovák „tavaszelő“ is jellemző módon alakult: határozottan
leszögezhetjük, hogy a tulajdonképpeni prágai tavasz nem a kommunista párt
berkeiben zajló eseményekkel kezdődött, bármennyire is tény, hogy maga
a központi bizottság is ülésezett miattuk. Az országban fennálló viszonyok
ugyanis már a hatvanas évek elejétől kezdve – igaz, bizonyos peripetiákon
keresztül – szemmel láthatóan elmozdultak az elviselhetőség felé. Mindenekelőtt
a szónak a lehető legtágabb értelmében vett kultúra területén – de valójában
nem csak ott – uralkodó állapotokra gondolok. Az említett elmozdulás jól
látható és hallható főszereplői eleinte zömmel a CSKP tagjai voltak, amit
azonban ne tekintsünk különösebb érdemnek: természetes, hogy a párttagoknak
módjukban állt a többieknél bátrabb magatartást tanúsítani, mi több, ez
volt a kötelességük. Ráadásul az ő pártjuk húzásait kellett helyrehozni.
Ám az átlagos párttagok és a nem-kommunisták közötti határ mindinkább elmosódott.
Az egyetemeken és főiskolákon, a színházi életben, a filmgyártásban, a
lapok szerkesztőségeinél, a könyvkiadóknál és számos egyéb helyen ezek
a határok utóbb csaknem teljesen eltűntek. Akkoriban még ismeretlen volt
ez a fogalom, de ma egészen bizonyosan kijelenthetnénk, hogy azokban az
időkben, a hatvanas években újra ébredezni kezdett, összekovácsolódott
és erősödésnek indult a civil társadalom – a civil society.
1967 végén sajátos konfliktus tört ki a CSKP-vezetésben, ez a konfliktus
azonban a legkisebb mértékben sem függött össze az elviselhetőbb viszonyok
fokozatos kialakítására irányuló törekvéssel. Inkább ellenkezőleg: azt
mondhatjuk, hogy kitörését éppen a párton kívül zajló ez irányú fejlődés
tette lehetővé.
Miben is rejlett a szóban forgó konfliktus lényege? Az amúgy központilag
irányított egynemű tömbnek mondható kommunista pártban mégis tartotta magát
a pluralizmusnak egy olyan csírája, amelyet nem lehetett teljes egészében
kiirtani. Ugyanazon közös államban ugyanis a csehek mellett a szlovákok
is éltek, és ezen a helyzeten egyszerűen nem lehetett változtatni. A két
nemzetet megjelenítő – ráadásul a demokráciától igencsak távol álló – képviseleti
szervek között fennálló aszimmetrikus hatalmi viszonyrendszer nem volt
tekinthető egyébnek, mint intézményesített képmutatásnak, és ez utólag
visszaütött a CSKP-ra. Persze, ebben az értelemben a megkerülhetetlen nemzeti
pluralitást inkább történelmi adottságnak kell tekinteni, mintsem olyasminek,
ami automatikusan a demokratikusabb viszonyok felé terelte volna a kommunista
pártot.
A csehek egyikét, egy rendkívül műveletlen és ügyefogyott férfiút Antonín
Novotnýnak hívták. Csehszlovák államfőként kiváló élő bizonyítékául szolgált
az alkotmány érvényességének, nevezetesen annak a passzusáénak, amely kimondja,
hogy köztársasági elnök akárki lehet. Novotný meggondolatlanul a nacionalizmus
vádjával illette néhány szlovák elvtársát, akik meglehetősen óvatosan védelmükbe
vették a szlovákság érdekeit – méghozzá nem is annyira a cseh érdekekkel
szemben, sokkal inkább a centralizmus megőrzése mellett felsorakozott érdekeket
támadva. A megbélyegzettek válaszul nem tehettek mást, kénytelenek voltak
szó szerint minden fellelhető eszközt bevetve védekezni, hiszen még mindenki
élénken emlékezett a közelmúltnak a valakire ráragasztott „nacionalista“
címkével járó meghurcolásaira, pereire, valamint szigorú ítéleteire, életfogytiglani
börtönbüntetéseire. Minden harci eszközt bevetni pedig azt jelentette:
harcba szállni a legmagasabb posztokért, hiszen kizárólag ezeknek a birtoklása
nyújthatott biztos védelmet. Egy szó, mint száz: Dubčeknek esze ágában
sem volt úgy végezni, ahogyan Husák végezte az ötvenes évek elején – végül
pedig éppen Husákkal váltották fel; ebben foglalható össze abszurd tömörséggel
az 1968-as csehszlovák tavasz logikája, legalábbis amilyennek a korabeli
CSKP, azaz egy nem demokratikusan felépített szervezet szemszögéből látszott.
Alexandr Dubček az önmaga megmentésére indított harc eredményeképpen
váltotta fel Antonín Novotnýt a CSKP élén, győzelme tehát közvetlenül semmiképp
sem függött össze a viszonyoknak az immár említett, az elviselhetőség felé
történő elmozdításával. Dubček sem a Kultúrny ľivot, sem a Literární noviny
című közéleti lapok olvasótáborát nem gyarapította. Dubček nem utolsó sorban
önmagáért küzdött, bár bizonyára meg tudta győzni saját magát arról, hogy
küzdelmével mindenekelőtt a szlovák érdekeket védi – ami részemről egyszerű
ténymegállapítás, nem elítélő minősítés. De ezzel egyszersmind akarva-akaratlanul
szabad utat nyitott (már nem csak a CSKP-ban, hanem a társadalom egészében)
a politikai pluralizmus fejlődni kész csíráinak, szabad utat nyitott a
szerveződő civil társadalomnak.
Ám éppen a csehszlovák nemzeti pluralizmus említett maradványai miatt
nem lehetett elkerülni, hogy ’68 sorsa csakis Dubček és Husák között dőljön
el: közülük az előbbi – szlovákként – fellazította, majd ez utóbbi – szintén
szlovákként – újra gúzsba kötötte a viszonyokat, amikor formáljogi érveléshez
folyamodva semmisnek nyilvánította a CSKP-nak a megszállás utáni harmadik
napon, Prága egyik külvárosi gyárában megtartott rendkívüli, XIV. kongresszusát,
arra hivatkozva, hogy a szlovák küldöttek az előírtnál kisebb számban jutottak
el a kongresszus színhelyére. Lehet, hogy Brezsnyev dolgozószobájának falán
– hasonlóan, mint Clintonnál, aki választási kampánya során ezzel a módszerrel
igyekezett emlékeztetni magát a gazdaság jelentőségére – az alábbi felirat
díszelgett: „Ott Szlovákia a tét, te mafla...“ Hiszen ’68 egyetlen megmaradt
vívmánya a szövetségi államszerkezet volt, amely azonban hamarosan üres
formasággá lett; ez a tény pedig drámai erővel beleszólt a viszonyok húsz
évvel későbbi alakulásába.
Dubček személyét tehát először felhasználták azok, akik tovább – esetenként
sokkal tovább – akartak jutni. Dubček megkérdőjelezhetetlen történelmi
érdeme pedig abban áll, hogy hagyta magát kihasználni, talán azért, mert
alapjában véve rendes, bár kissé túl vajszívű ember volt. Elképzelhető,
hogy később igazán és őszintén nem volt ínyére a köz akaratával szembeszállni.
Ugyanakkor az is leszögezhető, hogy napról napra egyre jobban is esett
neki a kihasznált ember szerepe, hiszen a közvélemény a korábbi kommunista
tisztségviselők által sosem élvezett, fölöttébb autentikus rokonszenv kinyilvánításaival
jutalmazta érte. Mind ő személy szerint, mind a társai kedvükre lubickolhattak
a közbizalom valamennyiükre hulló jeleinek kellemesen meleg áradatában.
Egy Dubček-féle ember számára, aki már beletörődött a ránehezedő népszerűtlenségbe
és kényszerű árnak tekinti, amelyet azért kell fizetnie, hogy töretlenül
védhesse a tudatlan nép úgynevezett objektív érdekeit, miközben a mindebből
mit sem értő nép csendesen, de folyamatosan elégedetlenkedik, szóval az
ilyen ember számára ez hatalmas, szinte már függőséget okozó élmény lehetett.
Dubček (nem mint konkrét személy, hanem mint a dubčeki hatalmi szerep)
eléggé emlékeztet arra az egyszeri Dzserzsinszkijre, akit Moszkvában az
utcán meglát egy külföldi. A külföldit kísérő moszkvai elképedve magyarázza
a társának, minek is volt az imént tanúja: „Látta ezt? Dzserzsinszkij megállt
egy kisfiú mellett, és megsimogatta a buksi fejét! Hiába, nagy humanista
ez a Dzserzsinszkij!” Kisvártatva, látva a külföldi értetlenkedését, a
moszkvai még hozzáteszi: „Megsimogatta, holott agyon is lőhette volna!”
Dubček sem lőtt agyon senkit, holott megtehette volna, és az emberek
ezt többnyire úgy fogadták, mint a viccbéli elképedt és meghatódott moszkvai
kísérő, nem mint a józanul gondolkodó külföldi. Dubček azonban a legkisebb
mértékben sem volt vezéralkat. Pláne nem reformer vezéralkat. Az események
során mindinkább – méghozzá egyre láthatóbban – a civil társadalom egyes
csírái jutottak döntő szerephez: a média, a szakszervezetek, a felsőoktatási
intézmények, az egyházak, különböző egyesületek, amelyek, akár újak voltak,
akár régiek, elsősorban azzal tűntek ki, hogy egyre nagyobb mértékben függetlenítették
magukat az államtól, de kiváltképp a CSKP-tól. A Dubček-féle vezetői garnitúra
csak arra tett kísérletet, másra nem, hogy felváltva alkalmazza velük szemben
a „húzd meg – ereszd meg“ politikáját. Igazából kizárólag utólagos reagálásra
volt képes, nem hozakodott elő semmiféle új kezdeményezéssel, semmiféle
ötlettel, semmiféle új gondolattal. A CSKP 1968 áprilisi akcióprogramja
is ezt bizonyította: már a maga korában is unalmas és szükségszerűen csalódást
okozó olvasmánynak bizonyult. Mára pedig teljesen érthetetlenné vált.
Persze, a kommunista ideológia prizmáján át nézve akkoriban szinte
minden újnak, sőt forradalmian újnak minősült, és éppen ebben kereshetjük
a csehszlovák tavasz korabeli (és egyesek számára talán máig érvényes)
kettős értékelésének a gyökereit. E kétféle nézőpont között feszült és
feszül mindmáig a feloldhatatlan ellentét, amelynek az egyik pólusán azok
állnak, akik a közvélemény nyomására hagyták magukat behúzni a több szabadságot
nyújtó térbe, melyet kolumbuszi rácsodálkozással nyomban demokratikus szocializmusnak
neveztek el, a másik pólusán pedig azok, akik voltaképpen csak megpróbáltak
visszajutni oda, ahonnan valamikor régen kiebrudalták őket. Ne tévesszen
meg minket az, hogy egy ideig ez utóbbiak is hajlandóak voltak elfogadni
a demokratikus szocializmus retorikáját, hiszen úgy tűnt, e szóhasználat
örve alatt viszonylag jó eséllyel becsaphatják Brezsnyevet.
A csehszlovák tavasz kettőssége ezért 1968 augusztusáig kissé rejtve
maradt, csak ezután lepleződött le teljesen. A megszállást követően világosan
kiderült, hogy az, amit 1968. augusztus 21-ig a „demokratikus szocializmus“
néven elhíresült, legfeljebb elnéző mosolyt fakasztó illúziónak, netán
gyermekien naiv, de mégiscsak makulátlan eszményképnek lehetett tartani,
valójában egyik sem volt, hanem még annál is kevesebb. Illúzióiért – és
még inkább az ideáljaiért – az ember általában több áldozatot hajlandó
hozni, mint amennyit Dubček és a CSKP vezetésében helyet foglaló eszmetársai
hoztak. Hozzá kell rögtön tenni, hogy közöttük is voltak kivételek, és
a mezei párttagok soraiban szintén szép számmal akadtak olyanok, akik lényegesen
szerényebb életkörülmények közé visszavonulva hajlandóak voltak a karrierjüket
a demokrácia oltárán feláldozni.
A civil társadalom, amely az 1968 augusztusát követő időszakban már
valamennyire szervezett képet mutatott, rendre felajánlotta Dubčeknek és
társainak a sztrájkok és tüntetések különféle formáiban kinyilvánítható
politikai támogatását, de a címzettek e felajánlások mindegyikét sablonos
válaszban elutasították. Attól tartottak, hogy Moszkvában újabb rossz pontokat
szereznének ezzel, és abban az időben ki-ki már csak a székét próbálta
menteni, természetesen nem „a tavasz vívmányait“ megőrzendő, hogy a korabeli
szófordulattal éljek.
Minden addigi reménynek véget vetett Dubček azon kézjegye, amellyel
ellátta a Szövetségi Országgyűlés által kiadott, közvetlenül az 1968. augusztus
21-én Szent Vencel szobrához menetelő, a csehszlovák felségjelű páncélozott
harckocsikkal farkasszemet néző – és Dubček nevét skandáló – emberek ellen
irányuló dekrétumot. Ez lehetővé tette a gyorsított bírósági eljárások,
a népi ítélőszékek, valamint szigorúbb büntetések – elsősorban a tüntetések
résztvevői számára kilátásba helyezett állásvesztés – beindítását.
A szépreményű demokratikus szocializmusról bebizonyosodott, hogy nem
volt más, mint csupán azoknak a társadalmi változásoknak az igazolása,
amelyeket a CSKP-vezetés nem tudott megakadályozni, valamint az ennek elfedésére
Moszkva felé hangoztatott, mentegető retorikai fogás. A reformkommunizmus
velejéig hiteltelennek bizonyult, mert azok, akik nem akartak vele azonosulni,
pontosabban akiket balga módon azonosítottak vele, elvesztették minden
hitelüket. Az igazság az, hogy 1968 augusztusáig hol jobban, hol kevésbé
vonakodva engedtek a civil társadalom nyomásának, viszont augusztus után
lépésről lépésre visszakozva feladtak minden értéket, amit tavasszal teremtettek.
A továbbra is áldozatra kész embereknek egyértelműen megüzenték: menjetek
haza, ne törekedjetek semmire, már mi is csak a székeinkhez ragaszkodunk.
Igazán nem tudom, miért kellene visszatérni ezekhez az ideálok képében
tetszelgő önigazolásokhoz. Ugyanakkor szükséges visszatérni a csehszlovák
közvélemény, a civil társadalom ébredését majd későbbi kijózanodását alakító
mechanizmusokhoz, nem a vezérek árulása mögött megbúvó mechanizmushoz.
Egyébként is: az „árulás“ szót én túlontúl erősnek, ide nem illőnek érzem.
Az ő esetükben aligha beszélhetünk árulásról, ugyanis nem volt semmijük,
amit elárulhattak volna. Először ilyen játszmát játszottak, azután meg
olyat. Dubček ki akarta védeni Novotný támadását, majd igyekezett engedékenynek
mutatkozni egyrészt a közvélemény, másrészt Brezsnyev előtt, végül pedig
szégyenteljesen szó szerint „leírta“ saját magát azzal, hogy Husáktól elfogadta
a nagyköveti kinevezést. A valahol Ankarában, a megbízólevél átadásakor
arannyal díszített egyenruhában zavartan mosolygó Dubčekről készült fénykép
nem csak bizarr, hanem egyenesen siralmas pontot tett a hatvanas évek végére.
Ilyen körülmények között érthető, hogy a közvéleményt kijózanító folyamat
nagyon is gyorsan, rohamosan zajlott le: a folyamat végén pedig nem a történtek
megértése, önmaga megismerése, az illúziók és a megalapozott remények közötti
különbség belátása várta, hanem rövid úton eljutott a cinizmusig, a bármilyen
értékalapú világrend tökéletes elutasításáig, az idők és az események másokkal
közös megéléseként felfogható történelem megtagadásáig. A két augusztus
között eltelt tizenkét hónapot az emberek nem is csalódásként élték meg,
inkább úgy érezték, hogy becsapták őket. Ez az élményük egyúttal természetesen
bizonyos szégyenérzettel párosult: ostobák voltunk, hagytuk magunkat becsapni,
nem kellett volna őket ennyire ajnároznunk.
Ez a tömegesen érzett csalódás ugyanis jellemző módon már-már meglepően
kis mértékben fordult a szovjetek, vagy az annak idején jóval gyakoribb
szóhasználattal élve, az oroszok ellen. Számos jel arra enged következtetni,
hogy a csalódottság sokakat önpusztító módon elsősorban önmaguk ellen fordított.
Az ilyen emberek magatartását legtöbb esetben tüntetően látványos cinizmus,
a bár teljesen hiábavaló, de legalább saját elhatározásukból fakadó, személyes
dac kétségbeesett gesztusa jellemezte.
Ez volt az oka annak, hogy a létező szocializmusról szóló Brezsnyev-doktrínát
voltaképpen mindenki egyöntetűen elfogadta, hiszen ez a doktrína is a minden
kertelés nélkül bevallott cinikus alaptételből indult ki: ne számítsatok
arra, galambocskáim, hogy az itt és most létező – értsd: pocsék – szocializmuson
kívül más szocializmus is létezhet. És még ha történetesen létezne is,
rajtatok az már nem segít. Hagyjatok fel szépen minden reménnyel, gondoljatok,
amit akartok, de alkalmazkodjatok, mert ameddig élünk – ti is, mi is –,
ez lesz itt. A végén pedig halkabban hozzátették, hogy ebben a nyomorúságos
helyzetben igazán kár egymást fölöslegesen piszkálni: mi békén hagyunk
benneteket, ha ti egyszer s mindenkorra elálltok az autentikus közélet
követelésétől...
Így aztán a közélet csakhamar tömegesen átvonult a magánszférába, az
életpályák és -célok, valamint a társadalmi magatartás formái is privatizálódtak.
Az épphogy fejlődésnek indult, épphogy összekovácsolódott civil társadalom
elkezdett gyors ütemben sorvadni. Míg Lengyelországban az államtól független
civil társadalom hatalmas bástyái alakultak ki – gondolok itt az egyházra,
a szakszervezetekre, bizonyos mértékig az egyetemekre is, no de mindenekelőtt
a vidéki Lengyelország egészére –, míg Magyarországon az államosított társadalmat
átszőtte az emberek millióira jellemző piaci magatartás hajszálereinek
sűrű szövevénye, nálunk az – akkoriban bevezetett kifejezéssel élve – pozitív
deviancia csupán néhány parányi és társadalmilag meglehetősen elszigetelt
foltocskában öltött formát. A nem a vereségből vagy a megszállás tényéből,
hanem a vereség módjából, éppúgy, mint a vezető személyiségeink leszerepléséből
és a beléjük vetett elhamarkodott bizalomból fakadó illúzióvesztés megdermesztette
az országot. Csak 1988-ban lehetett észrevenni a Charta 77 keretein kívül
kezdeményezett ellenzéki mozgolódás első számottevőbb jeleit.
Így történt az, hogy a mi „nyolcvankilencünket“ a lengyel, a magyar,
az „endékás“, sőt, a bolgár ’89 is megelőzte; az 1968-as katonai bevonulás,
majd a megszállásnak „a szovjet csapatok ideiglenes állomásozásáról szóló
szerződés“ általi szentesítése óta az ideiglenesség határozta meg a pályánkat,
amelynek a mértékegysége, legalábbis a korabeli humort tükröző népi regula
szerint „egy furtonfurt“ volt. Azért emlegetem ezt a keserű viccet, hogy
jelezzem: attól kezdve voltaképpen nem számítottunk arra, hogy a viszonyok
valaha is megváltoznak. Ezúttal mások cselekedtek helyettünk. Az 1989-es
változás az ölünkbe hullott, anélkül hogy akár a kisujjunkat is megmozdítottuk
volna érte. De ez akár figyelmeztetésnek is felfogható: ebül szerzett jószág
ebül vész el.
Ami megdöbbentő, az nem csak a változások váratlan volta, hanem az
azokat kísérő meglehetős programhiány is. A nyugati zöld mozgalmakkal gondolati
rokonságot mutató környezetvédelmi aktivitások talán egyes-egyedüli kivételével
nem lehetett érezni semmiféle nagyszerű vagy legalább a kisszerűeknél nagyobbszerű
eszmék szelét. Lehet, hogy meglepő lesz a kijelentésem, de én ezt nem tartom
hiányosságnak, inkább ellenkezőleg. A csaknem húsz éve elkezdődött második
átalakulásnak bizony nem volt előzménye.
- - -
Tény, ami tény: a csodák éveként is aposztrofált 1989 egyebek mellett
azzal az egyedi vonásával is feltűnt, hogy nem hordozott új gondolatokat.
Timothy Garton Ash egyik írása szerint ez volt az első „minden utópisztikus
elemet nélkülöző“ forradalom, amelyben nem lobogott az ideológia tüze...
Egyesek szemében az ideológiai elképzelések hiánya épp elegendő indoknak
bizonyult annak kijelentésére, hogy ezúttal nem is forradalomról, hanem
puszta hatalomváltásról volt szó. De ami személy szerint engem illet, számomra
az átalakulás jellegének megragadása szempontjából a legyőzöttek ellenállásának
elmaradása fontosabbnak tűnt, mint az ideológia hiánya. Például Karel Urbánek,
a CSKP főtitkári posztján feltűnt percemberke esetében az volt a benyomásom,
hogy az a minimális ellenállás, amit tanúsít, nem más, mint már csak a
„betyárbecsület“ diktálta tessék-lássék cselekvés.
Jürgen Habermas, a csalódott német filozófus nem rejti véka alá a nekünk
szóló szemrehányásait: véleménye szerint a Közép- és Délkelet-Európában
végbement forradalmi folyamatok jellegzetes vonása egyrészt „az innovatív,
perspektivikus eszmék szinte abszolút hiánya“, másrészt „a demokratikus
jogállamhoz való visszatérés és a fejlett tőkés gazdasággal rendelkező
Nyugathoz való csatlakozás“ preferálása. A filozófusnak az a benyomása,
mintha az események visszafelé haladnának, vagy mintha egyszerűen csak
megpróbálnák utolérni, beérni a fáradt, szerinte már kopott, szellemileg
kimerült és elhasználódott Nyugatot.
Ez a feltűnő elmozdulás a gyújtóhatású forradalmi eszméktől az óvatos
és szófukar józanság felé az én véleményem szerint azonban haladásnak tekinthető
– amennyiben van még ennek a szónak egyáltalán bármilyen jelentése. André
Glucksman francia filozófus húsz évvel később egészen másképp, Habermasnál
pozitívabban szemlélve, ugyanakkor a globális fenyegetések tudatában tekint
vissza a „csodák évének“ hozadékára, mindenekelőtt pedig az ezt az évet
megelőző, előkészítő függetlenségi mozgalmakra. Állítása szerint a keleti
ellenzéki csoportok feltűnéséig az egy nemzeten belül tanúsított vagy akár
több nemzetre is kiterjedő kölcsönös szolidaritás mindig a közös gyökerekre
vagy valamilyen közösen vallott eszmére hivatkozott, egy zászló alá gyűjtve
egy-egy nemzethez, vallási közösséghez, kultúrához vagy osztályhoz tartozó
egyedeket. Ezzel szemben az antikommunista emancipációs mozgalmak sohasem
tagadták belső sokszínűségüket. A prágai, varsói, bukaresti vagy moszkvai
ellenzéki köröket természetesen egyesítette a diktatórikus rezsimmel való
szembenállásuk, de mégsem érezték szükségét annak, hogy különösebben leplezzék
a köztük lévő véleménykülönbségeket. Ki jobbról jött, ki ilyen vagy olyan
baloldali erőt vagy irányzatot képviselt, voltak közöttük anarchisták csakúgy,
mint royalisták. A megrögzött agnosztikusok végtelen vitákat folytattak
a mélyen vallásos egyénekkel. Nem egy közülük szocialistának, míg más liberálisnak
tartotta magát. Késhegyre menő vitákat rendeztek... Az antikommunista ellenzék,
amely kimondottan élvezte, hogy a különbözőség megőrzése mellett is képes
összefogni, nem akarta egyik ideológiát felvonultatni a másik ideológia
ellen, hanem egyszerűen szembefordult a mindenkit egyformán veszélyeztető
fenyegetéssel.
Glucksman az említett írásában kifejezetten a cseh Jan Patočkára hivatkozik,
aki véleménye szerint nemcsak mindenkinél pontosabban megragadta a lényeget,
hanem ráadásul (főleg a Történelemfilozófiai eretnek esszék című könyvére
jellemző) retorikájával maga is hozzájárult az emancipációs mozgalmak formálódásához:
az egyesítő energia szerinte nem az érzelmek talaján létrejött közösségből,
és nem is az egyazon eszmerendszerben való osztozásból fakad, hanem a tudatosodott
„veszélyérzetből“. Ez a veszély a „késői kor“ idején – vagy egy másik,
ugyancsak az ő tollából származó kifejezéssel élve: „a történelem végén“
– a közösség egészét érintette. A magasabb rendű Jó eszméjét meggyőződéssel
vallók egységét az ellenzék, közelről meglátva a Rossz sötétségét és fenyegető
veszélyét, „a megrendültek szolidaritásával“ váltotta fel. Elsődlegesnek
kezdték tartani a látható és jelenlévő rossz elleni harcot, mondja mintegy
Patočka-parafrázis gyanánt Glucksman, majd az eltelt évek távlatából hozzáteszi:
a demokrácia és a rendszerváltás előtti ellenzék titka abban áll, hogy
nem egy jó gondolatért, hanem a veszély ellenében egyesülnek. A ma kérdése
tehát az, szögezi le Glucksman, mi ellen harcoljunk annak érdekében, hogy
biztonságossá tegyük a terrorizmus fenyegette világunkat. Meggyőződése
szerint „harcolni kell a nihilizmus ellen, azon nézet ellen, hogy semmi
nem rossz, és bárki bármit megtehet... Az európaiak nem tudják, mi a rossz,
egyszerűbb ismerni a jót... És ti, kelet-európaiak ma valójában már nem vagytok
jobbak, mint mi nyugatiak. Néhány éven belül épp olyanok lesztek, mint
mi“.
Jan Patočka néhány rövidebb, 1977 első heteiből származó írása – levele
vagy inkább kiáltványa, szélesebb nyilvánosságnak szóló felhívása – valóban
tekinthető a cseh ellenzéki tevékenység előfutárának. A szóban forgó szövegek
a történelmi beágyazottság dimenziójával gazdagították az ellenzék elsődlegesen
legalista, de csak látszólag felszínes, agyontaktizált és egzisztenciális
stratégiáját. Szuggesztív és elkötelező hangnemük, az olvasót egyenesen
megigézni akaró mondataik juttatták szóhoz azt a jellegzetes éthoszt, amely
ettől kezdve végigkísérte a Charta 77 létezését. Ezenkívül vigaszt is nyújtottak
a Charta 77 aláíróinak, felkínálva számukra a „közönséges értelmiségi“
és a „szellemi ember“ kategóriája közötti választási lehetőséget. Könnyen
lehet, hogy Patočka civil pátosza nélkül a Charta rövid időn belül szétszakadt
volna, ahogy az már lenni szokott, a különböző nézeteket valló, politizáló
áramlatokra, amelyek kitermelték volna magukból a szokásos programadó dokumentumokat.
Több mint valószínű, hogy legalább egyik-másik közülük mindenáron valami
újjal szeretett volna jelentkezni, Jürgen Habermas nagyobb megelégedésére.
A valóságban azonban a Charta 77, amelyet Patočka kezdettől fogva elirányított
a világot mozgató erők részéről fenyegető veszély alapélményének legmélyére,
nem tört meg és nem tört össze... Épp itt szeretném jelezni, hogy az ilyen
típusú élmény első előfordulását Patočka az első világháború lövészárkaihoz
köti. Arra a jelenségre utal, amelyet akkoriban „frontélménynek“ neveztek
el, és amelyet a Patočka számára legmegragadóbb módon Ernst Jünger, az
egyébként fenntartásokkal fogadott német filozófus és író fejezett ki.
A Charta azért nem tört meg és nem tört össze, mert eltökélte, hogy a csodaszép
légvárak építése helyett inkább a tűz ellen fog harcolni, a kikezdhetetlen
egészség kilátásba helyezése helyett inkább felveszi a harcot a betegséggel.
Csakis ez a fajta szellemi beállítottság, csakis ez a fajta gondolatiság
szülhette a Havel-féle A hatalom nélküliek hatalma c. esszéhez hasonló
szövegeket. Václav Havel ebben az írásában – sokak számára máig sokkoló
és elfogadhatatlan módon – rávilágít a mind a „szocializmusra“, mind a
„kapitalizmusra“ – vagy Patočkával szólva: erre az összefonódott „felsőbbrendű
civilizációra“ – közösen jellemző kockázatokra (a fenyegetettség kockázataira,
amelyek képesek felrázni az embert és felébreszteni a szolidaritást).
A gyakorlat embere persze megkérdezi: de mire volt jó nem rendelkezni
a Jóra vezető világos és inspiráló programmal, politikai programmal, amikor
várható volt, hogy egy napon felmerülnek az elvégzendő gyakorlati feladatok?
A válaszom a következő: arra volt jó, hogy a Charta 77 alkotta közösség
tizenkét éven keresztül, egészen a végnapjaiig megőrizze a pluralizmusát
és a toleranciáját, és hogy ezt követően – számos újonnan befogadott emberrel
kibővítve – készen álljon arra, hogy a rögeszmés ideológusok, „a lélek
mérnökeinek“ közreműködése nélkül, a jakobinusokéra emlékeztető önbíráskodás
és a bosszú után kiáltó düh kizárásával megoldja a minden további hét és
hónap hozta újabbnál újabb helyzeteket.
Volt idő, amikor megszaporodtak „a forradalom következetes véghezvitelét“
követelő hangok, mondván, hogy az ún. novemberi forradalom valójában nem
is volt az, hiszen „elárulták“ és „ellopták“ a diákoktól. Akkoriban én
válaszként ezzel a szlogennel léptem fel: „Elég volt a forradalmakból“.
Az ebben az értelemben politikailag felkészületlen, sőt akár apolitikus
vagy urambocsá' – részben – programszerűen politikaellenes egykori ellenzék
(bizonyára sok-sok hiba árán) a novemberi fordulattal és mindazzal, ami
utána következett nem nyitott semmiféle újabb forradalmi fejezetet. Elsősorban
ez volt a tét, és ma is ez a tét. A Cseh Köztársaság egyelőre valóban viszonylag
biztonságos ívben kerüli a tekintélyuralmi rendszerekkel, nota bene forradalmakkal
kacérkodó fordulatokra csábító kísértéseket. Nem minden posztkommunista
országról mondható el ugyanez. Aránylag nagyvonalúan bánt a legyőzöttekkel,
amit jelenleg is – és már nem először – felhánytorgatnak neki. Én viszont
annak idején többször kijelentettem: ha ez mégis forradalom, legyen hát
az utolsó.
Jan Ruml már a berlini fal (1989. november 9-i) ledöntése után, de
még november 17. előtt ezt írta: „Csehszlovákiában ez idő szerint elcsigázott
emberek milliói mintegy céltalanul bolyonganak a drótokkal bekerített országban.
A drótokat tartó faoszlopok védőfesték híján korhadnak, és a tankcsapdák
a földbe süppednek. Egy idő múlva ott fogunk tartani, hogy már nem is fog
bennünket őrizni senki, és akkor majd rémülettel a szemünkben rádöbbenünk:
lám, mi is, anélkül hogy bármit tettünk volna érte, szabadok vagyunk.“
Annus mirabilis – valahogy mindenki ezt várta, ugyanakkor senki sem
várta igazán. Pontosabban: senki nem várta, hogy saját hazai erőnkből kiérdemeljük.
Stanislav Komárek filozófus ennek kapcsán a „megigézettséget“ emlegeti:
„Ez a rendszer mind a kommunistákat, mind a velük szemben állókat megigézte,
a kimúlását pedig, már ha egyáltalán számítottak rá, legfeljebb soká, több
évszázad múlva tudták elképzelni. Senki nem volt erre felkészülve, sem
Nyugaton, még kevésbé Oroszországban. Marxot csuda mód megörvendeztette
volna ez az esemény, mert a történelem aligha szolgálhatna ennél jobb illusztrációval
a termelő erők és az elavult termelési viszonyok között keletkező ellentétből
fakadó forradalmakról szóló marxi tézishez.“ A marxista képlet megbízhatóan
működik: szigorúan objektív ellentétről volt szó, amellyel az emberek szubjektíve
nem voltak tisztában, de csak az érvényesülhet, ami objektív, nem az, amit
az emberek éreznek vagy tudnak.
Számos tanúbizonyság közül elégedjünk meg a fenti kettővel. A két idézett
vallomás bizonyítja, hogy tulajdonképpen még ma sem tudjuk, miféle rendszer
volt az, valójában mire támaszkodott, mivel nyerte meg magának az embereket.
Hogy sikerült ennyi ideig megtévesztenie az egész világot? Amitől tartottunk,
már jó ideje csak azért nem dőlt össze, mert tévképzeteket alkottunk róla.
Ivo Moľný, az öntörvényű gondolkodásáról ismert brünni szociológus
már 1990-ben feltette a lényegre törő kérdést: „Miért olyan könnyen...?“
Válasza minden bizonnyal nagy adag igazságot tartalmaz, de mivel ehelyütt
nem szeretném leegyszerűsíteni, hadd utaljak a közvetlenül a szerző által
kifejtett gondolatokra. Moľný később (a november utáni első évtized elteltével,
a tanulmánya újabb kiadásához írt előszóban) összesen ötmondatosra bővítette
ki a saját kérdésére adott egykori válaszát. Az első, azaz a legrégebbi
mondat a következő: „Azért csúszhattunk ki olyan könnyen a szocializmusból,
mert benne már készen állt számunkra a kapitalizmus.“ A másodiktól az ötödik
mondatig terjedő új rész így hangzik:
„Mivel benne számunkra már készen állt, most csak nagy nehezen tudunk
áttérni a kapitalizmusra.
Érezni rajta a bogrács szagát, amelyben főzték. Nem a régi rendszer
megtestesítői. Mi valamennyien.“
Ha segítettünk volna a régi rendszernek, hogy hamarabb leléphessen
a színről, teszem azt nagyobb számban vettünk volna részt az utcai tüntetéseken,
elképzelhető, hogy a lelépését akár egy kis forradalommal is kellett volna
siettetni: kétséges kimenetelű, minden bizonnyal áldozatokkal is járó kockázatvállalással.
1989 novemberében viszont semmi ilyesmire nem volt szükség. Hadd idézzem
újra Ivo Moľný szavait: „...tipikus cseh óvatossággal bevártuk az átszállás
idejét, azt a pillanatot, amikor a történelem, végigjárva a szocializmus
elakadt, mind több utastól elhagyott vonatát, fennhangon egyre csak ismételgette:
»Szíveskedjenek leszállni, a szerelvény nem megy tovább!«“
Végül tehát csak a „hatalomváltás“ maradt – egyébként ahhoz hasonlóan,
mint 1918. október 28. után.
- - -
Befejezésül elértem egy (jóllehet banálisnak látszó) konklúzióhoz:
az 1968-as és az 1989-es év közötti különbség elsősorban a számba veendő
kockázatok mennyiségében, és csak másodsorban az idealizmus mértékében
áll. Egyszerűen arról van szó, hogy míg 1968-ban még jutott hely az ideáloknak,
és ezzel együtt az illúzióknak is, addig 1989 és a következő évek elárasztották
az elménket a rohamosan növekvő kockázatok szülte aggodalmakkal. Küszködünk
az akár az atomfegyverek megszerzésére is képes nemzetközi terrorizmussal,
az energia- és vízhiánnyal, az utóbbi időben az élelmiszerhiánnyal is,
az egyre gyakrabban emberi katasztrófákhoz is vezető klímaváltozásokkal,
növekszik az összeomlott államok száma. Napról napra szűkül és már alig
jut hely az ideáloknak és ezzel együtt az illúzióknak. Pedig a negyven
évvel ezelőtti önmagunkhoz képest nem lettünk sem rosszabbak, sem földhözragadtabbak.
Csak éppen jobban félünk, és sokkal óvatosabbak vagyunk. A rengeteg kockázatból
fakadó félelmeket néhányan természetesen kihasználják a tisztán anyagi
céljaik elérésére, ahhoz nem fér kétség. A szegénység és a gazdagság közötti
olló szinte mindenütt egyre jobban nyílik. Bőven van okunk a szkepszisre.
Viszont éppen ezért nincs okunk arra, hogy nosztalgiát érezzünk a hatvanas
évek iránt, netán szemrehányást tegyünk magunknak, amiért mára elvesztettük
egykori idealizmusunkat. Más, sokkal veszélyesebb, sokkal veszélyeztetettebb
világban élünk, mint negyven évvel ezelőtt. Manapság nem zárhatjuk ki,
hogy minden illúziónkért sokszorosan magasabb árat kell majd fizetnünk,
mint például az annak idején a Sorbonne diákjait vezérlő gyermeteg illúziókért,
amelyeknek a hívei 1968 májusában szilárdan hitték, hogy ha reálisan akarnak
cselekedni, kötelességük barikádokat emelni és „teljesíthetetlen követelésekkel“
előállni.
Ma már csak azon vitatkozunk, hogy még egyáltalán milyen lehetőségeink
vannak, hogy képesek vagyunk-e legalább reálisan, azaz a jelen körülmények
között visszavonulót fújva harcolni a globalizáció negatív kísérőjelenségei
ellen. Azokat már nem lehet semmiféle barikád túlsó oldalára helyezni,
nem terpeszkednek sem Moszkvában, sem Teheránban, sem Washingtonban. Összecsaptak
a fejünk fölött, mint a hullámok, és mi ezt meglehetősen élesen érzékeljük,
például akkor is, amikor összevetjük egymással az 1968 és az 1989 jellegzetes
vonásait, mert e két év mindegyikében még a történések alanyai voltunk,
akár a pillanatnyi vesztesek, akár az ideiglenesen győzelemre jutottak
oldalán.
SVOBODA RÓBERT FORDÍTÁSA
Bibliográfia
PITHART, Petr
Hatvannyolc
Kalligram, 1993
Nyolcvankilenc után – Kik vagyunk?
Kalligram, 2002
„A szomszédság problémája.
A csehek heterosztereotípiái“
Magyar Lettre Internationale, 44
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|