Neil Ascherson
A lengyel március
(diákok és munkások 1968-ban)
A történelmi tévéműsorok és hétvégi újságmellékletek számára minden
Párizsban és Berkeley-ben történt, valamint (a brit média számára) a Grosvenor
Square-en, néhány vietnami háború elleni tüntetéssel. Pedig Varsóban,
akkor márciusban egyetemisták ezreit verték és tartóztatták le a rohamrendőrök,
a tanáraikat tisztogatásoknak vetették alá és száműzték a szellemi szabadságért
folytatott reménytelen csatában.
Mint sok nagy európai történet, ez is egy színházi előadással
kezdődött. 40 évvel ezelőtt, 1968. január 30-án a Teatr Narodowy, a lengyel
Nemzeti Színház megkezdte Adam Mickiewicz lengyel nemzeti költő klasszikus
verses drámájának, az Ősöknek az utolsó előadását. A színigazgatóval, Kazimierz
Dejmekkel közölték a kommunista párt kultúrboncai, hogy az előadást le
kell venni a műsorról, bármennyire tolong is a közönség a jegyekért. Ezek
mögött a kultúrboncok mögött majdnem biztosan a szovjet nagykövet állt.
A lázadás
A történet még 1967 őszén indult. A Nemzeti Színházat felszólították,
hogy valami nagy attrakcióval készüljön a Nagy Októberi Forradalom 50.
évfordulójára. Dejmek érzékeny zseni volt, aki nem kedvelte sem az orosz,
sem a lengyel bolsevikokat. Az egyik színész úgy emlékszik, hogy az évforduló
közeledtével Dejmek felhajtott egy kupica töményet, és azt mondta: „Kaptam
egy pártutasítást (az orosz prikáz szót használta), hogy valami nagy számmal
rukkoljak ki az októberi évfordulóra. Rendben van, majd jól odakúrjuk nekik
az Ősöket!”
Az a helyzet, hogy az Ősök egy erőteljes, romantikus dráma a
spirituális átalakulásról, az emberi szabadságról, a függetlenségi harcról
és az orosz megszállás alatt sínylődő nemzet mártíromságáról. 1830-ban
született, lengyelek egész nemzedékei rajongtak érte, a saját háborúik
alatti, idegen hatalom és hazai zsarnokságok miatti szenvedéseikről és
megaláztatásaikról szóló pontos beszámolót hallottak ki belőle. Megsemmisítő,
amit mondanak benne az oroszokról, a rendőrállamokról és a cenzúráról.
Hogyan gondolhatta Dejmek, hogy ezt keresztülviheti, rejtély. De megtette,
és a lengyel közönség lelkesen tapsolt az oroszellenes részeknél, amíg
csak a felsőbbség – és a szovjet nagykövet – észbe nem kapott.
Először az előadások számát nyirbálták meg. Aztán bejelentették,
hogy január 30-án az előadást leveszik a műsorról. Hatalmas tömegek özönlöttek
az utolsó előadásra, köztük sok diák is, jegy nélkül, amíg a színház zsúfolásig
megtelt. Gustaw Holubek, a nagy színész élete legjobb alakítását nyújtotta.
Így emlékezett rá: „Úgy robbant, mint egy bomba!” Miután leeresztették
a függönyt, a közönség kiáradt a színházból, végigvonultak az utcákon Adam
Mickiewicz szobrához, ahol transzparenseket emeltek a magasba azt követelve,
hogy játsszák tovább a darabot és szüntessék meg a cenzúrát. Kiszállt a
rendőrség, és gumibotokkal támadt rájuk.
Így kezdődött. Varsó-szerte az Ősök betiltását sérelmező és a
rendőri brutalitás ellen tiltakozó petíciókat írtak alá és adtak tovább.
A varsói egyetemen nagygyűléseket szerveztek a szobornál letartóztatott
diákok mellett, a campuson tartott gyűlések ellen a titkosrendőrség lépett
fel. További letartóztatásokra került sor. Ahogy a tüntetések egyre nagyobbra
nőttek, és kezdtek átterjedni más egyetemekre Lengyelország-szerte, a hatalom
munkásosztagokat vetett be a paramilitáris „gyárőrségből” (munkásőrségből),
akiket teherautókkal szállítottak a helyszínre, botokkal felfegyverkezve,
hogy megverjék és szétoszlassák a tüntetőket.
Hiába kérték őket a diákok, hogy álljanak át hozzájuk, hiszen
ők csak a munkások érdekeit védik azzal, hogy kiállnak a lengyel alkotmány
szólás- és gyülekezési szabadságot garantáló 83. cikkelye mellett. A munkásokra
ez nem hatott, mert nekik azt mondták, hogy a diákok nyugatnémet titkos
ügynökök által pénzelt, elkényeztetett úri gyerekek.
Márciusra a helyzet kontrollálhatatlanná vált. A diáktüntetések
tovább terjedtek, és fokozódott a velük szemben alkalmazott rendőri erőszak
is. Diákok százait tartóztatták le, közülük sokat kizártak az egyetemről
vagy megfosztottak az ösztöndíjától. Voltak köztük olyan, később ismertté
vált nevek, mint Adam Michnik, a földalatti ellenállás későbbi hőse, Szolidaritás-vezér,
ma Lengyelország legismertebb politikai kommentátora; Janek Lityński, Karol
Modzelewski, és a sokak által nagyon szeretett és sokat üldözött lázadó,
Jacek Kuron. Az egyetemi tanári karból Varsóban és másutt is sokan a támogatásukról
biztosították a diákjaikat – legtöbbjüket kizárták a kommunista pártból,
kirúgták az állásukból. Köztük volt a filozófus Leszek Kołakowski, (aki
végül Oxfordban talált menedéket) és Zygmunt Bauman.
Egy évvel később, a nyugati emigrációból visszatekintve mindarra,
ami 1968-ban történt, Bauman (aki Leedsben fejezte be tudományos pályáját)
azt írta, hogy a felkelés „jelentős mértékben diákok mozgalma volt, de
nem volt igazán diákmozgalom abban az értelemben, hogy egyáltalán nem a
diákság mint társadalmi csoport érdekei vezették”.
A nyugat-berlini, nyugat-németországi és párizsi megmozdulások
mind az egyetemek tekintélyelvű és „reakciós” struktúrái és módszerei elleni
radikális tiltakozásból nőttek ki. Ezeknek a „forradalmaknak” a szellemi
vezérei úgy értelmezték az egyetemi lázadást, mint egy intézményeken át
vezető, hosszú menetelés kezdetét, amely végül megdönti magát a burzsoá
államot is.
A lengyel diákoknak ezzel szemben nem voltak ilyen terveik. Ők
demokráciát akartak az egész nemzetnek, méghozzá szocialista demokráciát,
de olyat, amelyik megszűnteti a cenzúrát, és a szólásszabadság, a jogállamiság,
a gyülekezési szabadság lényegében alkotmányos jogaira épül. A hegyeken
túl, Csehszlovákiában Alexander Dubček januárban indította el az „emberarcú
szocializmus” reformjait. A varsói diákok azt skandálták. „Lengyelország
is egy Dubčekre vár!”
A bukás
A lengyel „márciusi események” hátterében egy groteszk, olykor hisztérikussá
váló hatalmi harc húzódott meg a vezető párton belül, ami majdnem egy évig
eltartott. Władysław Gomułkának, aki 1956-ban szembeszállt Nyikita Hruscsovval,
és elérte nála, hogy a szovjetek kevésbé avatkozzanak bele a lengyel belügyekbe,
a pozícióját a párton belül kikezdte az „ultrapatrióta” Mieczysław Moczar
belügyminiszter. Moczar undorítóan durva játszmába kezdett. Kijelentette,
hogy kétfajta kommunista van. Vannak a „partizánok”, az igaz lengyelek,
mint ő, akik itthon maradtak, hogy a földalatti mozgalomban harcoljanak
a náci megszállás ellen. És vannak a „moszkoviták” – nagy részben zsidók
–, akik a Szovjetunióba menekültek, és onnan Sztálin lakájaiként
tértek vissza, hogy aláássák Lengyelország függetlenségét – ők adták az
UB-nek, az 50-es évek gyűlölt államvédelmi hatóságának az állományát. Moczar
attól sem riadt vissza, hogy megvádolja Gomułkát – akinek zsidó felesége
volt, de Lengyelországban vészelte át a háborús éveket – a „moszkoviták”
támogatásával.
Amikor elkezdődtek a diákmegmozdulások, ezeket mindkét fél megpróbálta
kihasználni a vendettában. Gomułka leszerepelt azzal a beszédével, amelyben
„cionista ügynököknek” bélyegezte a diákmozgalom aktivistáit. Moczar és
pribékjei pedig egy olyan antiszemita kampányt indítottak el, amely megfertőzte
az egész lengyel államgépezetet, beleértve az iskolákat, egyetemeket, a
filmes, a színházi világot és a médiát is. Az év végéig a holokauszt után
megmaradt lengyel zsidóság kétharmadát kényszerítették emigrációba. Mindez
olyan botrányos volt, hogy máig hatóan megtépázta Lengyelország nemzetközi
reputációját.
Lengyelország káoszba zuhant. Néhány hónapig olyan volt, mintha
senki sem volna hatalmon, és senki sem kontrollálná az eseményeket. A Szovjetuniónak
ez nem tetszett, és végül beavatkozott Gomułka mellett. A lengyel csapatok
részt vettek Csehszlovákia szégyenletes megszállásában 1968 augusztusában,
egy novemberi pártkongresszus pedig megerősítette Gomułkát pártvezéri posztján.
A márciusi diákvezérek börtönben maradtak vagy külföldre szöktek.
Milyen jelentőséggel bírtak ezek a „márciusi események” a fiatalok
ugyanebben az évben, máshol zajló forrongásaira nézve? Azokban a napokban
(mennyire régnek tűnik!) a forradalmárok nagy hévvel beszéltek arról, milyen
fontos is volna egy harci szövetség az ipari munkásság és a diákok között
– ez a szövetség verhetetlen volna. Ezt a kommunisták is biztosan így gondolták,
ezért is igyekeztek olyan fondorlatosan távol tartani egymástól a munkásokat
és az intellektueleket.
Varsóban, 1968-ban működött ez az elidegenítés: a lojális proletárok
agyba-főbe verték a tiltakozó értelmiségieket. Nyugat-Németországban a
jól fizetett („integrálódott”) munkásság semmi hajlandóságot nem mutatott
arra, hogy csatlakozzon az utcákon a szocializmust éltető diákokhoz. Franciaországban
viszont egy rövid időre teljes súlyával bedobta magát a szervezett munkásság
a „párizsi május” barikádvédő diákjai mögé, és ebben a pillanatban – mielőtt
még a francia kommunista pártnak (az FKP-nak) inába szállt volna a bátorsága,
és béralkuba nem fordította volna az egészet – lehetségesnek látszott egy
klasszikus társadalmi forradalom győzelme.
Az utóhatás bámulatra méltó volt Lengyelországban. Két évre rá
munkásfelkelés tört ki a balti kikötővárosok: Elbl±g, Gdańsk, Gdynia és
Szczecin környékén. Elfojtották, és ez több száz ember életébe került.
A munkások könyörögtek a diákoknak, hogy jöjjenek a segítségükre, de a
diákok otthon maradtak. Most a munkásokra járt rá a rúd, és több évnek
kellett eltelnie, mire 1976-ban értelmiségiek egy maroknyi csoportja –
köztük a márciusi események veteránjai – segítségére siettek egy másik
munkásfelkelésnek Radomban, és felállították a KOR-t, azaz a Munkásvédelmi
Bizottságot. Ez lett aztán az ipari munkások és a lázadó értelmiségiek
összefogásának a magva, amely 1980-ban tört a felszínre a Szolidaritás,
a „független, önigazgató szakszervezet” formájában. A régi forradalmároknak
igazuk volt. Ez az osztályszövetség mindent elsöpört.
Fellángolás
A legnehezebb kérdés az, hogy miért éppen 1968? Első ránézésre a lengyelországi
márciusi események eléggé különbözni látszanak a párizsi május, az amerikai
háborúellenes mozgalmak, a nyugatnémet, brit és olasz campus-foglalások
hátterétől. Ugyanez a kérdés merül fel a „prágai tavasszal” kapcsolatban,
amely jelentős részben szintén a diákmegmozdulásokból merítette az energiáit
– különösen, amikor a reform ellenállásba fordult a szovjetek vezette augusztus
21-i invázió után. Volt-e ezek között bármi összefüggés, vagy egyszerűen
csak „volt valami a levegőben”?
Annak idején, és még utána évekig a jobboldali kommentátorok
nyugaton azt hangoztatták, hogy nem volt semmi összefüggés. Azt állították,
hogy éppen ellenkezőleg, Párizs és Berlin „vörös” diákjai pontosan ugyanazt
a marxista zsarnokságot akarták bevezetni, amelynek megdöntéséért a cseh,
szlovák és lengyel fiatalok harcoltak.
De ez reménytelenül primitív szemlélet. Elsősorban is, az olyan
forradalmároknak, mint Rudi Dutschke Berlinben vagy Daniel Cohn-Bendit
Párizsban, eszük ágában sem volt Kelet-Közép-Európa kommunista rendszereit
másolni, ezeket megvetően elutasították, mint a marxizmus sztálinista eltorzításán
alapuló brutális diktatúrákat. Másodsorban: igenis volt a hidegháborús
vonalakon átnyúló érintkezés a diákmozgalmak között.
Tanúja voltam sok ilyennek. 1968 kora tavaszán a Dutschke által
vezetett nyugat-berlini mozgalomból egy küldöttség érkezett Prágába, és
egy keretmegállapodást dolgoztak ki a Károly Egyetem radikális diákjaival.
Mindkét fél felismerte, hogy a politikai kontextus, amelyben működnek,
nagyon különböző, de kölcsönösen megegyeztek abban, hogy végső céljuk egy
egalitárius szocialista köztársaság, amely a termelés közvetlen munkásirányítására
épül.
A diákmozgalom, mint a „Szocialista Diákliga” vezette koherens
akcióprogram Nyugat-Berlinben több mint egy évvel korábban, 1967 elején
kezdődött. És a lengyel diákok illegális mozgalma a Varsói Egyetemen –
az ún. „kommandósoké” – szintén legalább egy évvel az Ősök betiltása előtt
létrejött. Amikor 1967 végén kapcsolatba kerültem velük, egy csapat bátor
eretnek marxistát találtam, hathatós rendőri zaklatásoknak kitéve. Kampányaik
tiltakozások voltak a cenzúra és a törvénytelen elnyomás, valamint a rezsim
által már akkor megkezdett antiszemita propaganda ellen. Ismerték a Nyugat-Berlinben
aktuális újabb eszméket, és nagyon is érdeklődtek irántuk. S bár az ő saját
harcuk nem éppen a „represszív tolerancia” ellen irányult, ismétlem, a
munkás-önigazgatásra épülő szabad társadalom eszméjét nagyon rokonszenvesnek
tartották. Vajon kirobbant volna a konfliktus akkor is, ha nem tiltanak
be semmiféle színielőadást? Majdnem biztosan. Csak éppen élelemért, bérért
és igazságosságért folytatott munkászendülés formájában, mint amilyenek
a Balti-tenger menti városokban törtek ki két évvel később.
Úgyhogy volt konvergencia Kelet és Nyugat között. És ezt úgy
lehetne összefoglalni, mint a tehetetlenség közös érzését, amelyet értelmiségiek
vetítettek ki a „hamis tudat” rabságában fogva tartott munkás tömegekre.
Jövőik utópiája egy olyan forradalom volt, amelyben megdöntik a külső autoritást,
és az emberek közvetlenül az irányításuk alá vonják saját munkás életüket.
A fiatalok közös, bátor türelmetlensége az Ősök egyik szereplőjének szavaiban
így ismerhetett magára:
"...A mi népünk: vulkán.
Kívülről rideg, rücskös, rút kő, száradt, ocsmány,
De belül izzó máglya, s nem hűl ki száz évig;
Pökjünk e külső héjra. S mérjük meg a mélyit."
(Adam Mickiewicz: Ősök. Bella István
fordítása, Beza Bt. Budapest, 2000. 197. o.)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|