stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Tarun Mitrával Östör Ákos és Lina Fruzetti beszélget
Kalkuttai beszélgetések
(Adda)
 

LINA FRUZETTI: Az emberek azt mondják, hogy kihalt a kultúra Kalkuttában. Mit gondolnak erről? Mi van ebben a városban, amitől bengáli a kultúrája vagy másmilyen?

TARUN MITRA: A 80-as  évek közepétől nehéz megmondani, mi az, ami Kalkuttában kizárólag bengáli. De a város irányultságában és kötődéseiben kimondottan bengáli. Bengáliak építették ezt a várost angolok segítségével. Az angolok kereskedni jöttek ide, és végül innen uralkodtak, de a bengáliak hozták létre ezt a várost. Ha van még valami, amit a "Fehérek városán" kívül kalkuttainak lehet nevezni, az a bengáliak kulturális ténykedésének köszönhető. Ezek az emberek nem voltak sem "középosztálybeliek", sem gazdagok; középosztálybelin azokat értem, akik kívülről jöttek Kalkuttába, hogy pénzt keressenek, de kapcsolatba kerültek a nyugati oktatással és az olyan nyugati fogalmakkal, mint a racionalitás és hasonlókkal: mindazzal, amit akkoriban jónak tartottak az európai kultúrából az indiai kultúra kontextusában. Amit ma bengáli kultúrának nevezünk, azt azok az emberek teremtették meg, úgyhogy Kalkutta még mindig bengáli város, még ha ma a lakosságának jelentős része nem-bengáli származású is. A nem-bengáli befolyás csak a gazdaságra terjed ki. Nagyon kevesen járulnak közülük hozzá a kalkuttai kultúrához mint olyanhoz. Talán az olyan különböző csoportoknak, mint a gudzsaratik, maharshtriaia, megvannak a saját kulturális intézményeik. A pandzsábiaknak vannak gurdvaráik, a saját imahelyeik. Aztán vannak a keralai, andrai és egyéb egyesületek, de ezek nem adnak hozzá semmit a kalkuttai kultúrához. Ne felejtsük el, hogy majdnem százezer ember ingázik Kalkuttába naponta, így vagy úgy ők is hozzátartoznak. A vasút villamosításával és a modern kommunikációs rendszernek köszönhetően a külvárosok nincsenek kulturálisan elszakadva a várostól. 

LF: Azt mondja, hogy az osztályszempont lényeges a város számára?

TM: Az osztályok meghatározhatók a pénz szerint és a gazdagság szerint. De a pénzes felsőbb osztály nem sokkal járul hozzá a kultúrához.  Az alsóbb osztályokat gazdasági szempontból annyira szorongatják a megélhetés gondjai, hogy ők sem tesznek hozzá sokat a kultúrához. De nekik is megvannak a saját kulturális szórakozásaik. A középosztály állítja elő igazából a kulturális javakat.

ÖSTÖR ÁKOS: Akkor mit értsünk a kalkuttai kultúrán?

TM: Nehéz ezt megmondani, ha nem utalunk vissza a 19. századra. Nehéz bengáli kultúráról beszélni a 20. század végétől is. A 19. században az angol képzettség, a nyugati eszmék, a művelt és szakértelmiségi osztályok, a Brahma Szamadzs és más hasonló mozgalmak új szellemiséget alakítottak ki, nagyon szoros kapcsolatot erősítettek meg a nyugati eszmékkel és intézményekkel. A legutóbbi időkig például a külföldi kiadók könyvesboltjában (Foreign Publishers’ Bookshop) mindjárt a Grand Hotel tövében megvehettem bármely Londonban megjelent könyvet. Ha láttam egy ismertetést a Times Literary Supplementben, egy hónapon belül megkaphattam a könyvet. Vagy vegyünk egy olyan 19. századi alakot, mint Vidyasagar, valahányszor beérkezett egy új hajó a kikötőbe, átnézte az új könyveket, megvett egy párat, letépte a borítót, és így szólt: "Ezek az én könyveim. Küldjék el ehhez és ehhez a könyvkötőhöz, ő majd beköti nekem". Némelyik még ma is megtekinthető ezekből a Sahitya Parishadban. Még diákéveimben is meg lehetett venni könyveket a Pelican-könyvsorozatból, mint a Menedzser-forradalom, néhány annáért, később egy shillingért. Nagyjából lépést tudtunk tartani a korral. A mi irodalmi mozgalmaink, iskoláink nagyon szorosan kapcsolódtak a Nyugathoz. Ez így volt az elmúlt kétszáz évben, leszámítva a 20. század elejének időszakát, amikor a nacionalizmus, a patriotizmus igyekezett megtalálni a régi, hagyományos India gyökereit, és tükröződött Abanindranath Tagore, Nandalal Bose és tanítványaik neo-orientalista festményein.  Az irodalomban is, Bankim Csandráig egész bengáli prózánkból hiányzott a regény vagy elbeszélés hagyománya; még a szanszkritban sincsenek regények.
 Irodalmunk virágzott, íróink nemzetközi hírnévre tettek szert, sok nyelvre lefordították őket.  Kalkutta mindig másfajta város volt, mégis nagyon Bengáliához tartozott. Egész idő alatt kölcsönös volt a hatás,  a falusi ízlés és a városi ízlés között mindkét irányban. Hadd hozzak erre néhány fura példát. Egyik barátom egyszer azt mondta nekem, hogy úgy lehet a legjobban megérteni, milyen közeli kapcsolat van egy falu és a város között, ha meghallgatjuk, milyen dalokat játszanak a lányok esténként, amikor a harmóniumon gyakorolnak. Így volt ez! Kalkutta így hatott a vidékre. Másfelől nézzük a 20. századi bengáli regény olyan óriásait, mint Taraszankar Banerdzsi, Bibutibusan Banerdzsi és Manik Banerdzsi, és valamivel később Szatinath Bhaduri; valamennyiüknek a bengáli falu volt az ihletője. Alig írtak a városról, kivéve Taraszankart a kései korszakában.  De mostanában a legtöbb bengáli szerző a városról ír és a városi emberekről.

LF: Egy új és másféle Kalkutta alakult ki a 60-as évek óta. Ezekre a változásokra gondol?

TM: Kalkutta megváltozott fizikailag, de ha a kultúráról beszélünk, jó, rossz vagy közömbös kultúráról, ez nem olyasmi, amit számokban lehetne kifejezni, nem lehet egyértelműen rámutatni, beszélgetni kell róla. Jó esetben a közvetlen kapcsolatokban érzékelni lehet a személyes értékeket, hogy mit tartanak az emberek jónak vagy rossznak, tartósnak vagy átmenetinek. És van még a nyugati, főként amerikai hatás.

LF: Már nem az angol?

TM: Nem az angol: először is az angol egyetemek nem adnak olyan mértékben ösztöndíjakat, nem engedhetik meg maguknak, másodszor Anglia nem produkál sokat az irodalom és a festészet terén. Amerika sem, de mégis, a médián és egyéb kontaktusokon át közelebb kerülünk az amerikaiakhoz.  A Békehadtest, a John Hopkins Kolerakutatás, a Ford alapítvány révén tömegesen jönnek az amerikaiak, tudományos és azon kívüli körökből. A televízióról gyakorlatilag nem is hallottunk Kalkuttában a 60-as években. Később jelent meg, de megvolt a hatása. Az amerikai filmeknek nagy volt a szerepük. Brit és néhány másféle külföldi filmet is játszottak a Metro moziban, de főleg hollywoodi filmeket. A Metro mégis tönkrement.

A bengáliak kezdtek kívül-belül megváltozni
A bengáliak kezdtek külsőleg megváltozni. A fiatal bengáli lányok salvár kamízben azaz nadrágban és szoknyában járnak egyetemre. Nem divatozásból. Szükség is van rá, mert a kalkuttai villamosok és buszok annyira zsúfoltak, hogy nagyon nehéz volna szárit hordani, könnyen úgy járhat valaki, hogy úgy száll le a tömött buszról, hogy a szárija fönt marad!  Aztán az étkezési szokások is kezdtek megváltozni. Nem a nyugati, hanem a kínai és dél-indiai ételek terjedtek el. A mi diákkorunkban egy vagy két dél-indiai élelmiszerüzlet volt csak a dél-indiai negyedekben. Most idlit, doszét, szambert, madraszi ételeket majdnem mindenütt kapni Kalkuttában. A változások eleinte csak külsődlegesek voltak, de aztán belsővé is váltak a 70-es, 80-as években.

LF: Ezek a változások olyan gyorsak és drasztikusak, hogy megszakadt minden kapcsolat a múlttal?

TM: Talán gyorsak, de azért van folytonosság is. Egyetlen társadalom sem maradhat mozdulatlan. Minden társadalom változik. Most éppen a fogyasztói társadalom miatt. A mi időnkben ódzkodtak a konzumerizmustól. Gazdag emberek gyerekei tanultak velem együtt az egyetemen. Nem öltöztek másképp, mint a többiek. Én szegény voltam, dolgoztam, hogy tanulhassak. A gazdagok vagy felső középosztálybeliek sokkal többet megengedhettek volna maguknak, de az életstílusunk mégsem igen különbözött. Ha például beültek egy teaházba egy kis csevegésre, addára, ők is azt mondták, "csak ennyi pénzem van". Lehet, hogy az apjuknak, a fivéreiknek és a bácsikáiknak volt kocsijuk, de ők maguk nemigen jártak autóval.  A fogyasztásuk szintje nem különbözött a többiekétől, úgyhogy a szakadék egyáltalán nem volt nagy. 

LF: A konzumerizmus valóban észrevehető: hirtelen az lett a téma, hogy melyik üzletben vásárol valaki, és milyen márkát vesz. Kik azok, akik ezt élvezik, és erre költik a pénzüket?

TM: Az 50-es évektől a 60-as évek közepéig mit lehetett itt venni? Mit gyártottunk? Természetesen a külkereskedelmi nehézségeink miatt korlátoznunk kellett sok mindennek a behozatalát, úgyhogy mit vásároltunk? Egy tranzisztoros rádió (ami forradalmasította a vidéket) és egy lemezjátszó 350 rúpiába került! El lehetett menni egy kínai étterembe vagy bármelyik Park Street-beli vendéglőbe. Diákként különleges alkalmakkor elmentünk, és egy komplett vacsorát el tudtunk fogyasztani öt vagy hat rúpiából. Nem sok dologra lehetett költeni, a ruházkodás is olcsó volt. De ma, aki itt él Kalkuttában, vehet akár egy repülőgépet is, annyira feloldották a Nehru idejében érvényes import-korlátozásokat. Egy csomó ember hajt a márkanevekre, de rengeteg márkás termék készül nálunk, franchise-rendszerben, és így hozzájuthatunk. A fiatalabb nemzedék sokszor eljár éttermekbe. A pénzromlás miatt a könyvek úgy megdrágultak, hogy nem is álmodhatunk arról, hogy megvegyünk egy keménytáblás könyvet. Várnunk kell hosszú ideig, mire egy regény megjelenik papírkötésben is, a szekunder, "szemét" irodalom viszont virágzik a könyvpiacon.
 Egy másik aspektus az angol középiskolák gomba módra való elterjedése a 60-as évektől kezdve. A mi időnkben a saját helyi körzeti iskolánk volt a legjobb, a szülőknek nem kellett aggódniuk: "Jöhetsz-mehetsz a barátaiddal". Most gazdasági okokból versengeni kell másokkal, és az angol nyelvben való jártasság a rátermettség egyik fokmérője. Ennek is megvan a maga jó oka: az üzleti élet nem-bengáli kezekben van, és ha az ember szót akar érteni a tulajdonosokkal, angolul kell beszélnie, és ha egyszer alkalmazásba vettek valakit, azt könnyen áthelyezhetik Delhibe, Madraszba vagy Bombay-ba.

LF: Ez Delhiben is így van?

TM: Ez mindenütt osztályfüggő jelenség, de nagy az igény az ilyen iskolákra. Az olyan iskolákban, mint a South Point, a St. Xavier’s, a San Lawrence és a Don Bosco, 100-150 helyre van 5-6 ezer jelentkező. Úgyhogy sorba kell állni estétől, hogy másnap délelőtt 11-kor meg lehessen kapni a jelentkezési lapot, aztán a szegény gyereknek (hatévesen) be kell ülnie egy írásbeli felvételire, ha itt jól teljesít, akkor mehet a szóbelire. A szülőket is vizsgáztatják, mert ha a gyereknek nincs megfelelő családi háttere, mindig elmaradott marad, legyen különben bármilyen értelmes.  Én egy falusi iskolában tanultam, egy bengáli középiskolában, hogy valamikor beszélni fogok angolul, eszembe se jutott. De ezt most egészen korán el kell kezdeni, úgyhogy ez a változásnak egy másik aspektusa.  Ezek végsősoron nem tudósok, vagy elmélyülten gondolkodó emberek, de látják, az emberek változnak, és akik bengáli középiskolákban tanulnak, lassacskán azok is kezdenek megváltozni.

Bengáliak az üzleti életben és a politikában
LF: Azt szokták mondani, hogy a bengáliak rossz üzletemberek, de jó politikusok.

TM: Először is a bengáliak számára az üzlet a kereskedést jelenti. A bengáliak először brit kereskedőkkel találkoztak, Banias, Mutsuddi ügynökökkel, olyan emberekkel, akik előleget, dadont, fizettek, amin ők jól kerestek, és megpróbálták üzletileg befektetni. Ez ellenkezett a brit kereskedők érdekeivel. Rengeteg megszorításnak, korlátozásnak lettek kitéve. Ehhez járult még a Bengal Bank csődje, ahol nagyon sok bengáli tartotta a pénzét. Ennek a banknak a bukása megrendítette a bengáliak bizalmát az üzleti életben, mert azt mondták, hogy ezeknek az embereknek mindenük megvolt hozzá, mégis rajta vesztettek. Úgyhogy inkább a földbe próbálták fektetni a pénzüket. Ezzel sem mentek többre.
 A bengáli üzleti életnek hosszú hagyománya van a 16. századtól kezdve. A Gangesz nyugati partjáról jöttek az összes Szubarnabonik és Gandhabonik, Dutta, Szadhu, akik most itt élnek Kalkutta északi részén. Arannyal, gyöngyökkel, fűszerekkel, textillel kereskedtek, a külkereskedelemben is tevékenykedtek. Még azelőtt az arabok és a portugálok voltak az urak a Bengáli-öböl felett. A brit időszakban ezek az üzletemberek kezdtek a földbe befektetni, ami nemcsak megfelelően jövedelmezett, de társadalmi presztízst is biztosított nekik.  Ők voltak a falufőnökök, elláttak némi önkéntes közhasznú feladatokat, jórészt a földeken keményen dolgozó parasztok, földművesek rovására.  Később, a dzsamidarik (földesurakat irányító testületek) visszatérésével a földből húzott jövedelem megcsappant. Többféle örökösödési jog létezik, az egyik a daibagh-rendszer.  Eszerint egy nagyobb dzsamidari több dsani-csavanira oszlik (azaz egy adott rúpia 10/16 és 6/16 részére). A dsani megintcsak fel van osztva és újra alrészekre osztva, és végül ezek az emberek kisbirtokosok lettek, a jövedelmükből nem futotta arra, hogy fenntartsák életmódjukat és státusukat. Belőlük lett a középosztály, amely értelmiségi pályákra özönlött a vidéki városokba és Kalkuttába. A középosztálybeliek Kalkuttából viszont el tudták tartani a családjukat, mert a földjük után közvetve vagy közvetlenül húzott bármilyen kis járadékból meg tudtak élni. Kiterjedt családjuk élhetett a faluban, a férfiak meg, akik bent dolgoztak Kalkuttában, haza tudtak küldeni némi készpénzt. Ezek nagyrészt azok az emberek, akik műalkotásokat hoztak létre, és kulturális intézményeket támogattak. Ők tették ki az értelmiségi középosztály legjavát, az elitet.

LF: Mit gondol arról, hogy a bengáliak jó politikusok? Tudnak valamit, amit mások nem?

TM: A válasz igen is, meg nem is. Hányan vannak az össz-indiai politikában Netádzsi Szubhasz Csandra Boszét kivéve?  Szarat Bosze közreműködött valamelyest az állami gyűlésben, de sosem említik a nevét. Bengáliakból nem lesznek jó politikusok. Ami azt illeti, a bengáliaknak inkább a hivatalossággal való szembeszegüléshez van érzékük, végig a történelem során. A nagy moguloknak soha nem volt annyi bajuk más provinciákkal, mint Bengáliával.  A kis területi főnökökkel, mint a Baro Bhuia (azaz a 12 földesúr, akik fellázadtak a mogulok ellen, ez a szám csak képletes). De még ez előtt is, a régi időkben is fellázadtak a bengáliak mindenfajta centralizált állam, mindenfajta kényszer ellen. 

LF: Kalkuttában vagy Bengáliában?

TM: Bengáliában.

LF: És Kalkuttában?

TM: Kalkuttával kapcsolatban hadd legyek hiperbolikus: abban az időben, amikor India kivívta a függetlenséget, isteneket láttunk sétálni az utcákon. Ezek a hazafiak, akik elmondhatatlanul sokat szenvedtek a szabadságért, természetesen nagykutyák lettek a kongresszusi rendszerben, de a korrupció elburjánzott, amint hatalomhoz jutottak. A korrupció korábban is előfordult az olyan kormányzati intézményekben, mint a Calcutta Corporation, a kerületi testületben, a helyhatóságoknál, a városvezetésben és a szakszervezetekben.   Úgyhogy a hatalommal együtt járt a korrupció is. Ezek a vezetők értettek az agitációhoz, de nem értettek a közigazgatáshoz.  Nem volt mindegyikük korrupt, de a korrupció virágzott az irányításuk alatt.  A Kongresszus emberei sem szellemileg, sem gazdaságilag nem voltak felkészülve a gazdaság irányítására, sem a beözönlő menekültek roppant terheinek a kezelésére. A lakosság mindennapi ellátása volt a legfőbb gondjuk, nem volt semmiféle tervezés. A menekültek jöttek maguktól, kiirtották a dzsungeleket, feltöltötték a tavacskákat, barakkvárosokat és viskóvárosokat építettek. De az első, amit megépítettek, egy iskola volt. A menekültek között voltak iskolai tanítók, akik elkezdtek tanítani. Így aztán az összes külváros benépesült. 

Van tízmillió rúpia, sose derül ki, ki tett el belőle egymilliót
LF: Mit gondol a menekültkérdésről?

TM: Kénytelenek voltak elhagyni kelet-bengáli otthonukat, mert a muszlim uralom első hevületében súlyos atrocitások érték őket.  Jogfosztottak lettek, ezért ide jöttek.  De az állami adminisztráció nem tudott minimálisan sem gondoskodni róluk, úgyhogy nagy volt a frusztráltság, a düh, ezért itt termékeny talajra talált a marxista agitáció. Az értelmiségiek körében elég sokan voltak marxisták. Sokan akkor találkoztak a marxizmussal, amikor Angliában jártak, nagy földbirtokosok például (mint Dzsioti Bászu [Nyugat-Bengália volt miniszterelnöke])…  Amikor Angliából visszatértek, nagyon konzseniális okot találtak maguknak, mivel a Kommunista Párt akkoriban, ahelyett hogy a gyarmatosítással fordult volna szembe, a Szovjetunió elleni német támadás miatt hirtelen a népek háborújába fordította a háborút. A Kongresszus szabadságharcának hátat fordítva a britekhez csatlakoztak. Szamares Bosze írt erről egy regényt. Szakszervezeteket szerveztek a menekültövezetben. Nekik kapóra jött az a düh és frusztráltság, amivel a Kongresszus nem tudott mit kezdeni.
 Ha a marxisták hozzájárulásáról beszélünk Bengáliában vagy Kalkuttában, akkor ott van az Indiai Népek Színházi Egyesülete, az antifasiszta írószervezet és hasonlók. A drámát leszámítva egyetlen említésre méltó irodalmi művet sem produkáltak. Néhány költő, mint Szamasz Szen vagy Bisnu Dej valamennyire marxista volt, őket támogatta a párt. Azt hitték, hogy majd tesznek valamit a párt kedvéért, de nem. Ők elméleti marxisták voltak. A dráma terén, el kell ismerni az igazság kedvéért, ők kezdték el a színházat, ami végül olyan csoportokat befolyásolt, akik még balosok sem voltak, némelyek kimondott antimarxisták. A festészetben nincs említésre méltó teljesítményük. Olyan marxisták voltak, akik voltaképpen nem hittek a parlamenti politizálásban, beléptek a parlamenti politikába, és néhány választás után eluralták az állami törvényhozó gyűlést. Egy ideig, a rendkívüli állapot idején kidobták őket, aztán a rendkívüli állapot után újra beszálltak a választási küzdelembe. Elsöprő többséggel tértek vissza az állami törvényhozásba. Nagyon fegyelmezett pártszervezet volt a kalkuttai a Központi Bizottságtól egészen a területi bizottságokig és a falusi pártbizottságokig, így terjesztették ki a csápjaikat. Úgyhogy semmit sem lehetett elintézni akkoriban, ha nem volt az embernek egy pártfogója a pártban.

LF: Ezek szerint a politika nem segíti, inkább hátráltatja a várost.

TM: Igen, ha egyszer a szavazók többsége választott meg valakit, egy elsőrendű művelt embernek éppúgy csak egy szavazata van, mint ahogy egy elsőrendű bűnözőnek, aki háromszor be volt csukva. Nézzék csak a rozzant bódékat mindenfelé, senki sem tehet semmit, mert azoknak a rissz-rossz boltoknak a tulajdonosai is szavazók. A Kongresszus nem tesz ellenük semmit, mert szeretnék, ha ezek az emberek legközelebb is rájuk szavaznának. A CPI (M) (az Indiai Kommunista Párt /Marxisták) irányítja a szavazatokat. De tettek is ezt-azt a vidék javára.

LF: Kalkutta rovására.

TM: Nem Kalkutta rovására. A kihatás Kalkuttára, mint már kifejtettem, az volt, hogy a középosztály húzott némi járadékot a falusi birtokai után. A falusi népesség, bár csekély mértékben, de profitált más állami szolgáltatásokból. Amikor én falun éltem, kevés állami tisztségviselő volt: a thana (rendőrtiszt), a postamester és mások, mint a juta-szabályozó hivatalnok. Aztán ott volt még a járási tisztiorvos - az apám is az volt -, a falusi közegészségügyi megbízottak, a megelőzés, nem a gyógyítás céljából. Időnként a járási testületeknek volt gyógyszerészük, volt orvosuk és egy egészségházuk. Nagyon kevés pénzük volt, de osztottak orvosságot, például kinint. Az én apámnak az volt a dolga, hogy az oltásokat ellenőrizze, beoltsa az embereket himlő, kolera ellen, hogy megtisztítsa a víztárolót klórral, megszervezze a diákokat a tavirózsák kiirtására, amelyek a moszkitók fészkei voltak. Most minden állami minisztériumnak van egy tisztviselője a falvakban, és ezeket az egységes fejlesztési megbízott koordinálja. Képzeljék el, milyen rengeteg ember megy ki a falvakba! Még ha csak az egy tizedét végzik el annak, amit elvárnak tőlük, ez akkor is nagyon sok.

LF: És Kalkutta?

TM: Kalkutta egy olyan város, amelyet Kipling úgy jellemzett, hogy "chance directed, chance erected" (ha sikerül irányítani, sikerül felállítani). Sose tudták elképzelni, hogy Kalkuttának egyszer egymilliónál is több lakosa lehet. Most majdnem tízmillió ember él itt, és ezek már nem törődnek a falvakkal. Meg vannak fosztva a földbirtokaiktól, minden földtulajdontól, nincs falusi ipar, úgyhogy a falusiak is mind a városba özönlenek. Kalkutta problémája abból eredt, hogy ez volt az egyetlen nagyváros India keleti felében. Dhaka (Dacca) is nagyváros volt, de a kalkuttai kikötő hátországát adta egész Bengália, Assám, Bihar és a keleti Uttar Pradés. Az Orissza és Midnapur határán fekvő falvakból azért jöttek az emberek, hogy szakácsként helyezkedjenek el. Biharból, ahol a helyzet még most is szörnyű, az emberek gyári munkásnak jöttek, ha nem volt szerencséjük, akkor riksa-kulinak vagy portásnak; keleti Uttar Pradésből és Biharból, paan-árusnak vagy foltozó vargának, akiket az utcasarkon látni, cipőt javítani. Orisszából jön a legtöbb vízszerelőnk, de Kalkutta sajnos, Dr. B. C. Roynak Durgapur és Kaljani fejlesztésére irányuló minden nagy erőfeszítése ellenére, még mindig az egyetlen nagyváros. A szomszédos államok fejlődnek, de nem tudják kielégíteni az emberek igényeit, úgyhogy mindig van egy többlet, akik a városba jönnek. Az utcasarkokon nyilván láttak egy csomó koldust. A koldus tudja, hogy egy nap alatt mintegy tízezer ember halad el mellette. Ha az emberek csak öt paisát adnak, a nap végére keresett húsz rúpiát.  Ha semmit sem csinál valaki, csak kiáltozik és ül egyhelyben, azzal is kereshet húsz rúpiát naponta. Úgyhogy az emberek csak jönnek, de nem találnak jó életfeltételeket, nem találnak munkát, és mindennek a tetejébe a kormánynak nincs annyi pénze, amennyire szükség volna.

Ö. Á.: Mi történt a kalkuttai politikában a 80-as évek óta?

TM: Azt hiszem, hogy a 80-as évektől kezdve Kalkutta nem szavazott a többségi pártra. Nem szerelemből szavaztak a Kongresszus-pártra, hanem mert a Kongresszus az egyetlen ellenzéki párt ebben az államban. Még ha a kormányzat szeretne is tenni valamit a városért, nem sokat tud tenni. Egy észrevehető változáshoz egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő pénz vagy a szükséges mechanizmus.
 Ami kevés pénz befolyik a Tervező Bizottságtól, a Világbanktól vagy más pénzalapoktól és finanszírozó testületektől, azt hasznosítják, de egy része kézen-közön eltűnik, "felszippantják a szellemek". Mondjuk, van tízmillió rúpia, sose derül ki, ki tett el belőle egymilliót. Van egy láncolat-rendszerünk: ezek és ezek az emberek adják a sódert, ezek és ezek az aszfaltot, a közmunkatanács, a PWD (Public Works Department) pedig felügyel. De ha csak nem fizetünk neki valamennyit, a PWD-tisztviselő esetleg nem hagyja jóvá. Aztán a pénzügyes, aki a számlát kiállítja, esetleg ő is pénzt akar. Egyes finanszírozási testületek eszközölnek befektetéseket mostanában, úgyhogy némi javulás azért észlelhető.
 

Nem fogytunk ki a tehetségekből
ÖÁ: Mostanában sok barátunktól halljuk azt, hogy itt már nincs kultúra, annyi mindennek vége, nincs festészet, irodalom, zene… Mindenki csak a pénzt hajtja… Ami nekünk megvolt a 60-70-es években, annak mostanra mind vége lett.

TM: A válaszom erre egy nagyon feltételes igen is, nem is; mert hiszen tudják, minden kreatív művészi alkotáshoz szükség van fogyasztókra. Hogy mondhatja, hogy nem produkáltunk semmit a kreativitás terén, ez nem igaz! Vegyük az irodalmat. Még Tagore korában is volt egy sor nagyon jó költő és prózaíró, Szudhin Datta, Buddhabeb Bosze, Bisnu Dej, Dzsiibanananda Dasz, akik megpróbáltak kikerülni Tagore közvetlen hatása alól, és igyekeztek új jelenségeket bevezetni Nyugatról merítve ösztönzést. Ugyanezt látjuk Nyugaton is: Eliot, Hopkins, Spender… A 30-as években itt volt nekünk Taraszankar Bandopadhé, Manik Bandopadhé, később Szatinath Bhaduri is jó irodalmat írt. Minden ország, minden társadalom ínséges éveket él át, nem teremnek mindig írói nagyságok. A költők, akik a 40-es években következtek, Arun Sarkar, Nares Guha, nem voltak rossz költők, de az ő nemzedéküket követő Alok Szarkar, Alokrandzsan Daszgupta, Szunil Gangulj, Szakti Csattopadhé elég jó volt. De nemcsak ez. Mi voltunk az elsők, akik a Signet Press segítségével egy költőkonferenciát tartottunk. Mostanában már minden héten van egy költőtalálkozó, nemcsak Kalkuttában és az elővárosokban, de vidéken is. Az irodalomban a prózaíróknál egy új nemzedék jelentkezett, mint Szamares Bosze és Szunil Ganguli. Nézzék, nem lehet mindenki nagy író, de Szunil Ganguli igazán nem rossz. Van történelmi érzéke, tudja, mi van Kalkuttában, rivalizálás meg ilyesmi, úgyhogy elbeszéléseket ír és rengeteg regényt. Lehet, hogy kissé túl sokat ír a kvalitásaihoz képest, de a megélhetésre is gondolni kell. Az irodalomban nem fogytunk ki a tehetségekből, de talán ma tényleg nincsenek olyan nagy nevek. 
 A zenében például Kalkutta soha nem bővelkedett elsőrangú klasszikus muzsikusokban, Giridzsa Csakraborti volt ilyen. De jönnek ide észak-indiaiak a guru-shishya ágon.  A guruk a legjobbat a fiaiknak és a vejeiknek adják át, ez hagyomány.  A 20. században itt volt nekünk Karim Khan Saheb, Alladiya Khan Saheb, Radzsab Ali Khan, Allauddin Khan Saheb, Enayat Khan Saheb, Vilajat Hosszain Khan Saheb, Omkarnath Thakur.  Aligha lesz még ötven év vagy akár egy évszázad, amelyikben ennyi kiválóság teremne. Kalkuttaiak voltak, akik anyagi és erkölcsi megbecsülésben részesítették őket. Nem teremnek nálunk elsőrangú, kiemelkedő muzsikusok, de jók igen, mint Tarapada Csakraborti, és mindig volt nálunk elég zeneértő, sok ember van, aki vagy divatból, vagy kíváncsiságból, de eredendően is szereti ezt a zenét. A 70-es évek óta itt vannak olyanok, mint Ravi Shankar, Ali Akbar, Vilajat Khan a hangszeres zenében, Amir Khan, Bhimsen Joshi a vokálisban, de a zenei fesztiválokra manapság nemigen tudjuk meghívni őket, hacsak nem szponzorálja a rendezvényt az Indian Tobacco Company vagy más ipartestület. Mostanában nagyon ritka a zenei fesztivál. Bengália művészi kreativitása máshol talált utat magának. Satyajit Ray nyomában ott a sok kiváló filmrendező. Ray a modern film kiemelkedő oszlopa, de olyan kortársai vannak, mint Ritwik Ghatak és Mrinal Szen. És nem rosszak. Aztán Goutam Gosh, Utpalendu Csakraborti, Buddhadeb Daszgupta, Aparna Szen nagyon jó filmekkel állt elő. Előfordul, hogy van egy terméketlenebb időszak tíz-húsz-harminc évig, de aztán, tudják, a kultúra hullámokban jön. Van egy erős és virágzó színházi élet, ami olykor felér a legjobbakkal bárhol a világon.

LF: Ki az, aki számít ma a festészetben?

TM: Dzsamini Raj úgy indult, mint egy nyugati akadémikus festő, de végül a hazai festészet felé fordult, és ezt új jelentéssel töltötte meg. A neo-orientális iskolában ott volt Abanindranath, Nandalal, Aszitrandzsan Haldar. A háború éveiben alakult a Calcutta Group, és volt sok kiállításuk a függetlenség kikiáltása után. Az európai művészet modern irányzatai hatottak rá. Ez a festőcsoport nagyban befolyásolta Kalkuttában a festészetet. Sokan mások is húztak a modern festészethez, és aztán már senki nem festett a neo-orientális stílusban Ramanada Bandiiopadhé-t kivéve. Mindjárt ott Szantiniketanban ketten voltak, akik szembefordultak ezzel  - Rabindranath Tagore és Ramkinkar Beidzs, a szobrász. A fiatalabb nemzedék egy modern indiai identitást keresett, és Nyugat felé tekintve felfedezték a 19. századi francia és a 20. század német festőket. Ez nagyon furcsa. Őket hívták Kalkutta Csoportnak: ide tartozott Nirod Madzsumdar, Paritosz Szen, Gopal Gosh, Prankrisna Pal.

ÖÁ: És a 20. század vége felé?

TM: Az egyetlen festő, akit közvetlenül tudok ajánlani, Ganesh Pyne. Ha megnézzük valamelyik képét, az indiai és mégis modern: stilizáltan szólnak olyan történetekről, amelyek nem kimondottan indiaiak, de nagyon erősen emlékeztetnek valami indiaira. Egyes akvarellisták is többnyire indiai jeleneteket ábrázolnak. Az indiai téma még nem feltétlenül jelent indiai festményt, de legalább megpróbálja. Egy mérsékelten sikeres festő meg tud élni. Korábban a festmények tüdőbajban meghalt festőktől származtak. Manapság ez már nem így van. Van egy új művésztelep tőlem nem messze. Van köztük sok barátom, és minden második sofőrös kocsikkal jön az alapkőletételekre. Azelőtt még a híres művészeknek sem volt sofőrös autójuk.

LF: Kit ajánlana ma?

TM: Nézzék, nehéz dolog minden művészeti ágban megmondani, hogy ki az ember kedvence. A költészetben le tudnám szűkíteni háromra. Ha azt kérdezik, ki a kedvenc regényíróm, megint le tudom szűkíteni háromra. A festészetben objektíve - Bikas Bhattacsatja. Akadémikusságában annyira pontos, hogy az ember élvezi a festményeit. Most ez az a fajta festmény, amit jól el lehet adni, ezért felhagyott korábbi szürrealisztikus elképzeléseivel. Az akvarellek terén Shajamal Datta Raj-t említeném. Ha azt kérdezik, én melyik festőt szeretem, azt mondom, a legjelentősebb Ganesh Pyna, és Ganesh Haloi ugyanott van az élvonalban. Talán az én különös pszichés adottságaim miatt van az az érzésem, hogy ha öt képét láttam Ganesh Pyná-nak, mindet láttam! A grafikában Amitabha Benerdzsi, Paresh Maity, Krisnendu Porel, akit említenék, és van még sok másik, aki szintén elég jó. Az a jó, hogy kelendőek is.

ÖÁ: Ki vásárolja?

TM: Az más kérdés. Nem szerelemből veszik. Ez inkább egyfajta befektetés, státuszszimbólum. A galériatulajdonosoknak megvan a saját vevőkörük. Sokszor már a hivatalos bemutató előtt elkel a képek fele. Attól függően, hogy milyen befolyásos valaki, mennyire tud a művészeire hatni, milyen összeszedett valaki, hány üzletember van a vevőkörében. Shajamal Datta Raj például közeli barátom az 50-es évektől kezdve, de nincs tőle egy képem sem. Amikor 3 ezer rúpia volt egy képe, nem engedhettem meg magamnak; most 60 ezerért árulják, és ezt megintcsak nem engedhetem meg magamnak! Csak Dzsamini Raj-től van egy képem, amit 75 rúpiáért vettem, de ma 25 ezerbe kerülne. 

LF: Szeretnék kérdezni valamit az állampolgári attitűdről. Azt hiszem, sokan szeretik Kalkuttát, aggódnak érte, de nem ugyanaz, hogy mit tesz valaki a városáért, és hogy hogyan érez iránta.

TM: Tökéletesen értem a kérdését. Én próbáltam magamnak megmagyarázni az ilyesmit. Elmondok egy rövid anekdotát. Ismerik Shatul-dát [Radha Praszad Guptát], egyszer megállították a villamosát. Egy diákmenet vonult arra a Kongresszus-párt színeiben. Az adta rá az ürügyet, hogy a Baloldali Front kormánya által kiadott tankönyvekben volt néhány barátságtalan megjegyzés Lala Lajpar Rairól, a Kongresszus-párt vezetőjéről. Shatul-da csodálkozott: itt ez a sok szemét, nincs villany egy csomó helyen, nincsenek munkahelyek, annyi az emberi nyomorúság, olyan méltatlan körülmények között él rengeteg ember, ezek meg egy könyv miatt tüntetnek: Hogy lehetne intellektualizálni az éhezést? Hogy lehetne megnyerni egy ilyen ügynek az embereket? Ez nem válaszol teljesen a kérdésére, de a válasz errefelé keresendő. Van egy fordított folyamat is. Az urbanizáció és a sok hajléktalan ember. Nők, akik azelőtt egy félreeső medencében fürödtek, most kénytelenek a szabadban tisztálkodni. Fokozatosan eltűnik a tisztesség, a privát szféra, a mértékletesség iránti érzés: ha férfiak és nők százainak kell együtt használni egy közös latrinát, mi lesz akkor?
 Az utcán élő emberek azt mondják "Szundarbanszból valók vagyunk, a mi vidékünket elöntötte az árvíz.". Ez néha igaz, néha nem; de ha nem lesz csatornázás még két évig, akkor itt intézik el a dolgukat az utca közepén. Az AAIS irodájával szemben van egy paan-áruda. Mindjárt a bódé alatt van egy kis gödör, ott tartják az emberek a dolgaikat.  Monszun idején a garibaranda, a járda fölé nyúló erkélyek alá húzódnak, és ott keresnek menedéket, ahol tudnak. Próbálják tanítgatni a gyerekeiket, és ha egy kis extra bevételhez jutnak, vesznek egy tranzisztoros rádiót. Az AIIS-iroda verandájáról látom, hogy a szomszédos lakásbeli lány vett magának egy új karórát.  Nem feltétlenül szükséges, de ez a fajta fogyasztás megvan. Másfelől mi,  a város részéről tanulunk az ilyesmiből.  A kalkuttai városvezetés gondoskodik nyilvános vizeldékről, de mérföldeket kell odáig gyalogolni, és nincsenek rendesen karbantartva. Manapság az embereknek ez mindegy.  A női guggolda ott van mellette, úgyhogy megindul egy elközönségesedés. És a sok utcai árus a bódéjával hová menjen? A városvezetésnek kellene gondoskodnia a városlakók komfortjáról, de az adókból olyan kevés jön be, hogy alig tudunk fizetést adni a városi tisztviselőknek. Nagyon kevés forrás marad. Úgyhogy a szanszkritizálódás helyett inkább a vulgarizálódásnak és érzéketlenné válásnak lehetünk tanúi, mivel a hasonlóan gondolkodó emberek nem tudnak mit csinálni, ahhoz politikai erőre, izomerőre és a pénz erejére volna szükség.

         KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret