Tarun Mitrával Östör Ákos és Lina Fruzetti beszélget
Kalkuttai beszélgetések (Adda) LINA FRUZETTI: Az emberek azt mondják, hogy kihalt a kultúra Kalkuttában. Mit gondolnak erről? Mi van ebben a városban, amitől bengáli a kultúrája vagy másmilyen? TARUN MITRA: A 80-as évek közepétől nehéz megmondani, mi az, ami Kalkuttában kizárólag bengáli. De a város irányultságában és kötődéseiben kimondottan bengáli. Bengáliak építették ezt a várost angolok segítségével. Az angolok kereskedni jöttek ide, és végül innen uralkodtak, de a bengáliak hozták létre ezt a várost. Ha van még valami, amit a "Fehérek városán" kívül kalkuttainak lehet nevezni, az a bengáliak kulturális ténykedésének köszönhető. Ezek az emberek nem voltak sem "középosztálybeliek", sem gazdagok; középosztálybelin azokat értem, akik kívülről jöttek Kalkuttába, hogy pénzt keressenek, de kapcsolatba kerültek a nyugati oktatással és az olyan nyugati fogalmakkal, mint a racionalitás és hasonlókkal: mindazzal, amit akkoriban jónak tartottak az európai kultúrából az indiai kultúra kontextusában. Amit ma bengáli kultúrának nevezünk, azt azok az emberek teremtették meg, úgyhogy Kalkutta még mindig bengáli város, még ha ma a lakosságának jelentős része nem-bengáli származású is. A nem-bengáli befolyás csak a gazdaságra terjed ki. Nagyon kevesen járulnak közülük hozzá a kalkuttai kultúrához mint olyanhoz. Talán az olyan különböző csoportoknak, mint a gudzsaratik, maharshtriaia, megvannak a saját kulturális intézményeik. A pandzsábiaknak vannak gurdvaráik, a saját imahelyeik. Aztán vannak a keralai, andrai és egyéb egyesületek, de ezek nem adnak hozzá semmit a kalkuttai kultúrához. Ne felejtsük el, hogy majdnem százezer ember ingázik Kalkuttába naponta, így vagy úgy ők is hozzátartoznak. A vasút villamosításával és a modern kommunikációs rendszernek köszönhetően a külvárosok nincsenek kulturálisan elszakadva a várostól. LF: Azt mondja, hogy az osztályszempont lényeges a város számára? TM: Az osztályok meghatározhatók a pénz szerint és a gazdagság szerint. De a pénzes felsőbb osztály nem sokkal járul hozzá a kultúrához. Az alsóbb osztályokat gazdasági szempontból annyira szorongatják a megélhetés gondjai, hogy ők sem tesznek hozzá sokat a kultúrához. De nekik is megvannak a saját kulturális szórakozásaik. A középosztály állítja elő igazából a kulturális javakat. ÖSTÖR ÁKOS: Akkor mit értsünk a kalkuttai kultúrán? TM: Nehéz ezt megmondani, ha nem utalunk vissza a 19. századra. Nehéz
bengáli kultúráról beszélni a 20. század végétől is. A 19. században az
angol képzettség, a nyugati eszmék, a művelt és szakértelmiségi osztályok,
a Brahma Szamadzs és más hasonló mozgalmak új szellemiséget alakítottak
ki, nagyon szoros kapcsolatot erősítettek meg a nyugati eszmékkel és intézményekkel.
A legutóbbi időkig például a külföldi kiadók könyvesboltjában (Foreign
Publishers’ Bookshop) mindjárt a Grand Hotel tövében megvehettem bármely
Londonban megjelent könyvet. Ha láttam egy ismertetést a Times Literary
Supplementben, egy hónapon belül megkaphattam a könyvet. Vagy vegyünk egy
olyan 19. századi alakot, mint Vidyasagar, valahányszor beérkezett egy
új hajó a kikötőbe, átnézte az új könyveket, megvett egy párat, letépte
a borítót, és így szólt: "Ezek az én könyveim. Küldjék el ehhez és ehhez
a könyvkötőhöz, ő majd beköti nekem". Némelyik még ma is megtekinthető
ezekből a Sahitya Parishadban. Még diákéveimben is meg lehetett venni könyveket
a Pelican-könyvsorozatból, mint a Menedzser-forradalom, néhány annáért,
később egy shillingért. Nagyjából lépést tudtunk tartani a korral. A mi
irodalmi mozgalmaink, iskoláink nagyon szorosan kapcsolódtak a Nyugathoz.
Ez így volt az elmúlt kétszáz évben, leszámítva a 20. század elejének időszakát,
amikor a nacionalizmus, a patriotizmus igyekezett megtalálni a régi, hagyományos
India gyökereit, és tükröződött Abanindranath Tagore, Nandalal Bose és
tanítványaik neo-orientalista festményein. Az irodalomban is, Bankim
Csandráig egész bengáli prózánkból hiányzott a regény vagy elbeszélés hagyománya;
még a szanszkritban sincsenek regények.
LF: Egy új és másféle Kalkutta alakult ki a 60-as évek óta. Ezekre a változásokra gondol? TM: Kalkutta megváltozott fizikailag, de ha a kultúráról beszélünk, jó, rossz vagy közömbös kultúráról, ez nem olyasmi, amit számokban lehetne kifejezni, nem lehet egyértelműen rámutatni, beszélgetni kell róla. Jó esetben a közvetlen kapcsolatokban érzékelni lehet a személyes értékeket, hogy mit tartanak az emberek jónak vagy rossznak, tartósnak vagy átmenetinek. És van még a nyugati, főként amerikai hatás. LF: Már nem az angol? TM: Nem az angol: először is az angol egyetemek nem adnak olyan mértékben ösztöndíjakat, nem engedhetik meg maguknak, másodszor Anglia nem produkál sokat az irodalom és a festészet terén. Amerika sem, de mégis, a médián és egyéb kontaktusokon át közelebb kerülünk az amerikaiakhoz. A Békehadtest, a John Hopkins Kolerakutatás, a Ford alapítvány révén tömegesen jönnek az amerikaiak, tudományos és azon kívüli körökből. A televízióról gyakorlatilag nem is hallottunk Kalkuttában a 60-as években. Később jelent meg, de megvolt a hatása. Az amerikai filmeknek nagy volt a szerepük. Brit és néhány másféle külföldi filmet is játszottak a Metro moziban, de főleg hollywoodi filmeket. A Metro mégis tönkrement. A bengáliak kezdtek kívül-belül megváltozni
LF: Ezek a változások olyan gyorsak és drasztikusak, hogy megszakadt minden kapcsolat a múlttal? TM: Talán gyorsak, de azért van folytonosság is. Egyetlen társadalom sem maradhat mozdulatlan. Minden társadalom változik. Most éppen a fogyasztói társadalom miatt. A mi időnkben ódzkodtak a konzumerizmustól. Gazdag emberek gyerekei tanultak velem együtt az egyetemen. Nem öltöztek másképp, mint a többiek. Én szegény voltam, dolgoztam, hogy tanulhassak. A gazdagok vagy felső középosztálybeliek sokkal többet megengedhettek volna maguknak, de az életstílusunk mégsem igen különbözött. Ha például beültek egy teaházba egy kis csevegésre, addára, ők is azt mondták, "csak ennyi pénzem van". Lehet, hogy az apjuknak, a fivéreiknek és a bácsikáiknak volt kocsijuk, de ők maguk nemigen jártak autóval. A fogyasztásuk szintje nem különbözött a többiekétől, úgyhogy a szakadék egyáltalán nem volt nagy. LF: A konzumerizmus valóban észrevehető: hirtelen az lett a téma, hogy melyik üzletben vásárol valaki, és milyen márkát vesz. Kik azok, akik ezt élvezik, és erre költik a pénzüket? TM: Az 50-es évektől a 60-as évek közepéig mit lehetett itt venni? Mit
gyártottunk? Természetesen a külkereskedelmi nehézségeink miatt korlátoznunk
kellett sok mindennek a behozatalát, úgyhogy mit vásároltunk? Egy tranzisztoros
rádió (ami forradalmasította a vidéket) és egy lemezjátszó 350 rúpiába
került! El lehetett menni egy kínai étterembe vagy bármelyik Park Street-beli
vendéglőbe. Diákként különleges alkalmakkor elmentünk, és egy komplett
vacsorát el tudtunk fogyasztani öt vagy hat rúpiából. Nem sok dologra lehetett
költeni, a ruházkodás is olcsó volt. De ma, aki itt él Kalkuttában, vehet
akár egy repülőgépet is, annyira feloldották a Nehru idejében érvényes
import-korlátozásokat. Egy csomó ember hajt a márkanevekre, de rengeteg
márkás termék készül nálunk, franchise-rendszerben, és így hozzájuthatunk.
A fiatalabb nemzedék sokszor eljár éttermekbe. A pénzromlás miatt a könyvek
úgy megdrágultak, hogy nem is álmodhatunk arról, hogy megvegyünk egy keménytáblás
könyvet. Várnunk kell hosszú ideig, mire egy regény megjelenik papírkötésben
is, a szekunder, "szemét" irodalom viszont virágzik a könyvpiacon.
LF: Ez Delhiben is így van? TM: Ez mindenütt osztályfüggő jelenség, de nagy az igény az ilyen iskolákra. Az olyan iskolákban, mint a South Point, a St. Xavier’s, a San Lawrence és a Don Bosco, 100-150 helyre van 5-6 ezer jelentkező. Úgyhogy sorba kell állni estétől, hogy másnap délelőtt 11-kor meg lehessen kapni a jelentkezési lapot, aztán a szegény gyereknek (hatévesen) be kell ülnie egy írásbeli felvételire, ha itt jól teljesít, akkor mehet a szóbelire. A szülőket is vizsgáztatják, mert ha a gyereknek nincs megfelelő családi háttere, mindig elmaradott marad, legyen különben bármilyen értelmes. Én egy falusi iskolában tanultam, egy bengáli középiskolában, hogy valamikor beszélni fogok angolul, eszembe se jutott. De ezt most egészen korán el kell kezdeni, úgyhogy ez a változásnak egy másik aspektusa. Ezek végsősoron nem tudósok, vagy elmélyülten gondolkodó emberek, de látják, az emberek változnak, és akik bengáli középiskolákban tanulnak, lassacskán azok is kezdenek megváltozni. Bengáliak az üzleti életben és a politikában
TM: Először is a bengáliak számára az üzlet a kereskedést jelenti. A
bengáliak először brit kereskedőkkel találkoztak, Banias, Mutsuddi ügynökökkel,
olyan emberekkel, akik előleget, dadont, fizettek, amin ők jól kerestek,
és megpróbálták üzletileg befektetni. Ez ellenkezett a brit kereskedők
érdekeivel. Rengeteg megszorításnak, korlátozásnak lettek kitéve. Ehhez
járult még a Bengal Bank csődje, ahol nagyon sok bengáli tartotta a pénzét.
Ennek a banknak a bukása megrendítette a bengáliak bizalmát az üzleti életben,
mert azt mondták, hogy ezeknek az embereknek mindenük megvolt hozzá, mégis
rajta vesztettek. Úgyhogy inkább a földbe próbálták fektetni a pénzüket.
Ezzel sem mentek többre.
LF: Mit gondol arról, hogy a bengáliak jó politikusok? Tudnak valamit, amit mások nem? TM: A válasz igen is, meg nem is. Hányan vannak az össz-indiai politikában Netádzsi Szubhasz Csandra Boszét kivéve? Szarat Bosze közreműködött valamelyest az állami gyűlésben, de sosem említik a nevét. Bengáliakból nem lesznek jó politikusok. Ami azt illeti, a bengáliaknak inkább a hivatalossággal való szembeszegüléshez van érzékük, végig a történelem során. A nagy moguloknak soha nem volt annyi bajuk más provinciákkal, mint Bengáliával. A kis területi főnökökkel, mint a Baro Bhuia (azaz a 12 földesúr, akik fellázadtak a mogulok ellen, ez a szám csak képletes). De még ez előtt is, a régi időkben is fellázadtak a bengáliak mindenfajta centralizált állam, mindenfajta kényszer ellen. LF: Kalkuttában vagy Bengáliában? TM: Bengáliában. LF: És Kalkuttában? TM: Kalkuttával kapcsolatban hadd legyek hiperbolikus: abban az időben, amikor India kivívta a függetlenséget, isteneket láttunk sétálni az utcákon. Ezek a hazafiak, akik elmondhatatlanul sokat szenvedtek a szabadságért, természetesen nagykutyák lettek a kongresszusi rendszerben, de a korrupció elburjánzott, amint hatalomhoz jutottak. A korrupció korábban is előfordult az olyan kormányzati intézményekben, mint a Calcutta Corporation, a kerületi testületben, a helyhatóságoknál, a városvezetésben és a szakszervezetekben. Úgyhogy a hatalommal együtt járt a korrupció is. Ezek a vezetők értettek az agitációhoz, de nem értettek a közigazgatáshoz. Nem volt mindegyikük korrupt, de a korrupció virágzott az irányításuk alatt. A Kongresszus emberei sem szellemileg, sem gazdaságilag nem voltak felkészülve a gazdaság irányítására, sem a beözönlő menekültek roppant terheinek a kezelésére. A lakosság mindennapi ellátása volt a legfőbb gondjuk, nem volt semmiféle tervezés. A menekültek jöttek maguktól, kiirtották a dzsungeleket, feltöltötték a tavacskákat, barakkvárosokat és viskóvárosokat építettek. De az első, amit megépítettek, egy iskola volt. A menekültek között voltak iskolai tanítók, akik elkezdtek tanítani. Így aztán az összes külváros benépesült. Van tízmillió rúpia, sose derül ki, ki tett el belőle egymilliót
TM: Kénytelenek voltak elhagyni kelet-bengáli otthonukat, mert a muszlim
uralom első hevületében súlyos atrocitások érték őket. Jogfosztottak
lettek, ezért ide jöttek. De az állami adminisztráció nem tudott
minimálisan sem gondoskodni róluk, úgyhogy nagy volt a frusztráltság, a
düh, ezért itt termékeny talajra talált a marxista agitáció. Az értelmiségiek
körében elég sokan voltak marxisták. Sokan akkor találkoztak a marxizmussal,
amikor Angliában jártak, nagy földbirtokosok például (mint Dzsioti Bászu
[Nyugat-Bengália volt miniszterelnöke])… Amikor Angliából visszatértek,
nagyon konzseniális okot találtak maguknak, mivel a Kommunista Párt akkoriban,
ahelyett hogy a gyarmatosítással fordult volna szembe, a Szovjetunió elleni
német támadás miatt hirtelen a népek háborújába fordította a háborút. A
Kongresszus szabadságharcának hátat fordítva a britekhez csatlakoztak.
Szamares Bosze írt erről egy regényt. Szakszervezeteket szerveztek a menekültövezetben.
Nekik kapóra jött az a düh és frusztráltság, amivel a Kongresszus nem tudott
mit kezdeni.
LF: Ezek szerint a politika nem segíti, inkább hátráltatja a várost. TM: Igen, ha egyszer a szavazók többsége választott meg valakit, egy elsőrendű művelt embernek éppúgy csak egy szavazata van, mint ahogy egy elsőrendű bűnözőnek, aki háromszor be volt csukva. Nézzék csak a rozzant bódékat mindenfelé, senki sem tehet semmit, mert azoknak a rissz-rossz boltoknak a tulajdonosai is szavazók. A Kongresszus nem tesz ellenük semmit, mert szeretnék, ha ezek az emberek legközelebb is rájuk szavaznának. A CPI (M) (az Indiai Kommunista Párt /Marxisták) irányítja a szavazatokat. De tettek is ezt-azt a vidék javára. LF: Kalkutta rovására. TM: Nem Kalkutta rovására. A kihatás Kalkuttára, mint már kifejtettem, az volt, hogy a középosztály húzott némi járadékot a falusi birtokai után. A falusi népesség, bár csekély mértékben, de profitált más állami szolgáltatásokból. Amikor én falun éltem, kevés állami tisztségviselő volt: a thana (rendőrtiszt), a postamester és mások, mint a juta-szabályozó hivatalnok. Aztán ott volt még a járási tisztiorvos - az apám is az volt -, a falusi közegészségügyi megbízottak, a megelőzés, nem a gyógyítás céljából. Időnként a járási testületeknek volt gyógyszerészük, volt orvosuk és egy egészségházuk. Nagyon kevés pénzük volt, de osztottak orvosságot, például kinint. Az én apámnak az volt a dolga, hogy az oltásokat ellenőrizze, beoltsa az embereket himlő, kolera ellen, hogy megtisztítsa a víztárolót klórral, megszervezze a diákokat a tavirózsák kiirtására, amelyek a moszkitók fészkei voltak. Most minden állami minisztériumnak van egy tisztviselője a falvakban, és ezeket az egységes fejlesztési megbízott koordinálja. Képzeljék el, milyen rengeteg ember megy ki a falvakba! Még ha csak az egy tizedét végzik el annak, amit elvárnak tőlük, ez akkor is nagyon sok. LF: És Kalkutta? TM: Kalkutta egy olyan város, amelyet Kipling úgy jellemzett, hogy "chance directed, chance erected" (ha sikerül irányítani, sikerül felállítani). Sose tudták elképzelni, hogy Kalkuttának egyszer egymilliónál is több lakosa lehet. Most majdnem tízmillió ember él itt, és ezek már nem törődnek a falvakkal. Meg vannak fosztva a földbirtokaiktól, minden földtulajdontól, nincs falusi ipar, úgyhogy a falusiak is mind a városba özönlenek. Kalkutta problémája abból eredt, hogy ez volt az egyetlen nagyváros India keleti felében. Dhaka (Dacca) is nagyváros volt, de a kalkuttai kikötő hátországát adta egész Bengália, Assám, Bihar és a keleti Uttar Pradés. Az Orissza és Midnapur határán fekvő falvakból azért jöttek az emberek, hogy szakácsként helyezkedjenek el. Biharból, ahol a helyzet még most is szörnyű, az emberek gyári munkásnak jöttek, ha nem volt szerencséjük, akkor riksa-kulinak vagy portásnak; keleti Uttar Pradésből és Biharból, paan-árusnak vagy foltozó vargának, akiket az utcasarkon látni, cipőt javítani. Orisszából jön a legtöbb vízszerelőnk, de Kalkutta sajnos, Dr. B. C. Roynak Durgapur és Kaljani fejlesztésére irányuló minden nagy erőfeszítése ellenére, még mindig az egyetlen nagyváros. A szomszédos államok fejlődnek, de nem tudják kielégíteni az emberek igényeit, úgyhogy mindig van egy többlet, akik a városba jönnek. Az utcasarkokon nyilván láttak egy csomó koldust. A koldus tudja, hogy egy nap alatt mintegy tízezer ember halad el mellette. Ha az emberek csak öt paisát adnak, a nap végére keresett húsz rúpiát. Ha semmit sem csinál valaki, csak kiáltozik és ül egyhelyben, azzal is kereshet húsz rúpiát naponta. Úgyhogy az emberek csak jönnek, de nem találnak jó életfeltételeket, nem találnak munkát, és mindennek a tetejébe a kormánynak nincs annyi pénze, amennyire szükség volna. Ö. Á.: Mi történt a kalkuttai politikában a 80-as évek óta? TM: Azt hiszem, hogy a 80-as évektől kezdve Kalkutta nem szavazott a
többségi pártra. Nem szerelemből szavaztak a Kongresszus-pártra, hanem
mert a Kongresszus az egyetlen ellenzéki párt ebben az államban. Még ha
a kormányzat szeretne is tenni valamit a városért, nem sokat tud tenni.
Egy észrevehető változáshoz egyszerűen nem áll rendelkezésre elegendő pénz
vagy a szükséges mechanizmus.
Nem fogytunk ki a tehetségekből
TM: A válaszom erre egy nagyon feltételes igen is, nem is; mert hiszen
tudják, minden kreatív művészi alkotáshoz szükség van fogyasztókra. Hogy
mondhatja, hogy nem produkáltunk semmit a kreativitás terén, ez nem igaz!
Vegyük az irodalmat. Még Tagore korában is volt egy sor nagyon jó költő
és prózaíró, Szudhin Datta, Buddhabeb Bosze, Bisnu Dej, Dzsiibanananda
Dasz, akik megpróbáltak kikerülni Tagore közvetlen hatása alól, és igyekeztek
új jelenségeket bevezetni Nyugatról merítve ösztönzést. Ugyanezt látjuk
Nyugaton is: Eliot, Hopkins, Spender… A 30-as években itt volt nekünk Taraszankar
Bandopadhé, Manik Bandopadhé, később Szatinath Bhaduri is jó irodalmat
írt. Minden ország, minden társadalom ínséges éveket él át, nem teremnek
mindig írói nagyságok. A költők, akik a 40-es években következtek, Arun
Sarkar, Nares Guha, nem voltak rossz költők, de az ő nemzedéküket követő
Alok Szarkar, Alokrandzsan Daszgupta, Szunil Gangulj, Szakti Csattopadhé
elég jó volt. De nemcsak ez. Mi voltunk az elsők, akik a Signet Press segítségével
egy költőkonferenciát tartottunk. Mostanában már minden héten van egy költőtalálkozó,
nemcsak Kalkuttában és az elővárosokban, de vidéken is. Az irodalomban
a prózaíróknál egy új nemzedék jelentkezett, mint Szamares Bosze és Szunil
Ganguli. Nézzék, nem lehet mindenki nagy író, de Szunil Ganguli igazán
nem rossz. Van történelmi érzéke, tudja, mi van Kalkuttában, rivalizálás
meg ilyesmi, úgyhogy elbeszéléseket ír és rengeteg regényt. Lehet, hogy
kissé túl sokat ír a kvalitásaihoz képest, de a megélhetésre is gondolni
kell. Az irodalomban nem fogytunk ki a tehetségekből, de talán ma tényleg
nincsenek olyan nagy nevek.
LF: Ki az, aki számít ma a festészetben? TM: Dzsamini Raj úgy indult, mint egy nyugati akadémikus festő, de végül a hazai festészet felé fordult, és ezt új jelentéssel töltötte meg. A neo-orientális iskolában ott volt Abanindranath, Nandalal, Aszitrandzsan Haldar. A háború éveiben alakult a Calcutta Group, és volt sok kiállításuk a függetlenség kikiáltása után. Az európai művészet modern irányzatai hatottak rá. Ez a festőcsoport nagyban befolyásolta Kalkuttában a festészetet. Sokan mások is húztak a modern festészethez, és aztán már senki nem festett a neo-orientális stílusban Ramanada Bandiiopadhé-t kivéve. Mindjárt ott Szantiniketanban ketten voltak, akik szembefordultak ezzel - Rabindranath Tagore és Ramkinkar Beidzs, a szobrász. A fiatalabb nemzedék egy modern indiai identitást keresett, és Nyugat felé tekintve felfedezték a 19. századi francia és a 20. század német festőket. Ez nagyon furcsa. Őket hívták Kalkutta Csoportnak: ide tartozott Nirod Madzsumdar, Paritosz Szen, Gopal Gosh, Prankrisna Pal. ÖÁ: És a 20. század vége felé? TM: Az egyetlen festő, akit közvetlenül tudok ajánlani, Ganesh Pyne. Ha megnézzük valamelyik képét, az indiai és mégis modern: stilizáltan szólnak olyan történetekről, amelyek nem kimondottan indiaiak, de nagyon erősen emlékeztetnek valami indiaira. Egyes akvarellisták is többnyire indiai jeleneteket ábrázolnak. Az indiai téma még nem feltétlenül jelent indiai festményt, de legalább megpróbálja. Egy mérsékelten sikeres festő meg tud élni. Korábban a festmények tüdőbajban meghalt festőktől származtak. Manapság ez már nem így van. Van egy új művésztelep tőlem nem messze. Van köztük sok barátom, és minden második sofőrös kocsikkal jön az alapkőletételekre. Azelőtt még a híres művészeknek sem volt sofőrös autójuk. LF: Kit ajánlana ma? TM: Nézzék, nehéz dolog minden művészeti ágban megmondani, hogy ki az ember kedvence. A költészetben le tudnám szűkíteni háromra. Ha azt kérdezik, ki a kedvenc regényíróm, megint le tudom szűkíteni háromra. A festészetben objektíve - Bikas Bhattacsatja. Akadémikusságában annyira pontos, hogy az ember élvezi a festményeit. Most ez az a fajta festmény, amit jól el lehet adni, ezért felhagyott korábbi szürrealisztikus elképzeléseivel. Az akvarellek terén Shajamal Datta Raj-t említeném. Ha azt kérdezik, én melyik festőt szeretem, azt mondom, a legjelentősebb Ganesh Pyna, és Ganesh Haloi ugyanott van az élvonalban. Talán az én különös pszichés adottságaim miatt van az az érzésem, hogy ha öt képét láttam Ganesh Pyná-nak, mindet láttam! A grafikában Amitabha Benerdzsi, Paresh Maity, Krisnendu Porel, akit említenék, és van még sok másik, aki szintén elég jó. Az a jó, hogy kelendőek is. ÖÁ: Ki vásárolja? TM: Az más kérdés. Nem szerelemből veszik. Ez inkább egyfajta befektetés, státuszszimbólum. A galériatulajdonosoknak megvan a saját vevőkörük. Sokszor már a hivatalos bemutató előtt elkel a képek fele. Attól függően, hogy milyen befolyásos valaki, mennyire tud a művészeire hatni, milyen összeszedett valaki, hány üzletember van a vevőkörében. Shajamal Datta Raj például közeli barátom az 50-es évektől kezdve, de nincs tőle egy képem sem. Amikor 3 ezer rúpia volt egy képe, nem engedhettem meg magamnak; most 60 ezerért árulják, és ezt megintcsak nem engedhetem meg magamnak! Csak Dzsamini Raj-től van egy képem, amit 75 rúpiáért vettem, de ma 25 ezerbe kerülne. LF: Szeretnék kérdezni valamit az állampolgári attitűdről. Azt hiszem, sokan szeretik Kalkuttát, aggódnak érte, de nem ugyanaz, hogy mit tesz valaki a városáért, és hogy hogyan érez iránta. TM: Tökéletesen értem a kérdését. Én próbáltam magamnak megmagyarázni
az ilyesmit. Elmondok egy rövid anekdotát. Ismerik Shatul-dát [Radha Praszad
Guptát], egyszer megállították a villamosát. Egy diákmenet vonult arra
a Kongresszus-párt színeiben. Az adta rá az ürügyet, hogy a Baloldali Front
kormánya által kiadott tankönyvekben volt néhány barátságtalan megjegyzés
Lala Lajpar Rairól, a Kongresszus-párt vezetőjéről. Shatul-da csodálkozott:
itt ez a sok szemét, nincs villany egy csomó helyen, nincsenek munkahelyek,
annyi az emberi nyomorúság, olyan méltatlan körülmények között él rengeteg
ember, ezek meg egy könyv miatt tüntetnek: Hogy lehetne intellektualizálni
az éhezést? Hogy lehetne megnyerni egy ilyen ügynek az embereket? Ez nem
válaszol teljesen a kérdésére, de a válasz errefelé keresendő. Van egy
fordított folyamat is. Az urbanizáció és a sok hajléktalan ember. Nők,
akik azelőtt egy félreeső medencében fürödtek, most kénytelenek a szabadban
tisztálkodni. Fokozatosan eltűnik a tisztesség, a privát szféra, a mértékletesség
iránti érzés: ha férfiak és nők százainak kell együtt használni egy közös
latrinát, mi lesz akkor?
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 nyári, 69. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|