stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Esterházy Péterrel Majse Aymo-Boot beszélget
"Azt hiszem, inkább szó-író vagyok"
 (dán lettre-beszélgetés)
 

MAJSE AYMO-BOOT: Szeretnék írni egy esszét a dán Lettre számára az írás folyamatáról, az írás öröméről, az írás fizikai gyönyörűségéről. Tudom, hogy nagy témákról írt, de én most kis témákról szeretnék beszélgetni. Azt szeretném megtudni, hogy melyik a kedvenc szófaja.

ESTERHÁZY PÉTER: Olyan jó a kérdés, hogy a válasz a nyomába se érhet. Ezen gondolkodnom kell. Azt hiszem, nincs kedvencem. Legalábbis nincs különböző érzelmi viszonyom a különböző szófajokhoz. Ez az egyik dolog, a másikon még gondolkodnom kéne, vagyis hogy mit használok szívesebben. És ott sincs ilyen, most utánagondoltam. Gyakran csinálom azt, hogy sok szinonimát használok, egyiket a másik után. De ezt igékkel és főnevekkel is megteszem. Azt mondanám, hogy nem teszek különbséget.  És nem állítanám, hogy a mellékneveknek ne volna sajátos helyi értéke. Gyakran fogalmazok úgy, hogy közben folyamatosan javítom magam. Ezt csak megmutatni tudom. Így, látja? De ezek az új spirálok tartalmaznak főnevet, igét, melléknevet, ahogy jön. 

MAB: Azért kérdezem, mert úgy találom, hogy a szövegei nagyon gazdagok, egy lexikális tűzijáték, kifogyhatatlan és virtuóz. Azt hiszem, ön egy igés és jelzős író.

EP: Lehet. Azt hiszem, inkább szó-író vagyok. Ez tényleg így van. Hogy például szívesen olvasok, lapozgatok szótárakat. Például a szinonima-szótárak. Azok nélkül nem is lehet élni. 
A magyar nyelvben a 18. században volt egy nyelvújítás. És ez a nyelvújítás sok jót hozott magával és sok rosszat. Vannak ugyanis szavak, amelyek kivesztek, mert újak jöttek a helyükbe.
És ezeknek szép utánanézni, gyakorlatilag egy barokk nyelv ment így veszendőbe. Ettől aztán egy szó nagyon archaikus hangzású tud lenni.
A kérdés azért jó, mert ténylegesen nagyon érzéki a viszonyom a nyelvhez. Az olvasás is ilyen, és ezért - mint láthatja, elég folyékonyan beszélek németül, olvasok is, elég sokat olvasok németül - valami mégis hiányzik, a némethez ugyanis nem ilyen érzéki a viszonyom. Ha tehát egy barokk szöveget olvasok németül, hát annak nincs húsa, azt nem tudom megfogni. Ezért nem esem egyáltalán kísértésbe, hogy németül írjak. Mert éppen az a viszony hiányzik a nyelvhez, ami nálam úgyszólván fontosabb, mint a szavak értelme. A jelentés néha nem olyan fontos, mint egy szó hangzása. Úgyhogy sokszor inkább a fülemmel írok, mint a fejemmel. Néha például kimondottan úgy van, hogy most egy olyan szó kell, mindegy, hogy mit jelent, amelyik c-vel vagy cs-vel kezdődik, mert két szóval ezelőtt volt egy cs, és most megint egy cs-t akarok. Ezek ilyen komolyan komolytalanul zajlanak. 

MAB: Talán a zenéje miatt?

EP: A zene, az már sok. Vagy túl könnyű volna ezt mondani. Az már inkább költői eljárás volna. Ez nem az. De tényleg sok eljárásmódot veszek át a költészettől. Mint ez a zeneiség, vagy hogy én is motívumokkal dolgozom. Egyes szövegeknél ez fontos. Ha például a második oldalon használtam egy jelzőt valakinek a hajára, akkor ugyanennek kell szerepelnie a 700. oldalon is.
A könyveimben sok ilyen szál van. Hogy valami ismétlődik, és egyáltalán az ismétlődés. Egy szót megismételni, mint egy zenei motívumot, vagy egy félmondatot megismételni újra meg újra. 

MAB: Ez intuitív választás vagy inkább kompozíció?

EP: Igyekszem minél többet tudatosan megoldani. De persze van benne ösztönös is. Vagy csak úgy ösztönösen jön valami, észreveszem, és ebből csinálok szabályt. Van itt egy oda-vissza az ösztönösség és a tudatosság között.
 
MAB: De a könyveinek, mindegyiknek nagyon világos a kompozíciója. A formai megkomponáltsága. Ez előre meg van tervezve, vagy menet közben alakul ki?

EP: Pontos, de nem szigorú elképzeléseim vannak a formát illetően. Munka közben ezek változhatnak. Mindig meg kell néznem, hogy stimmel-e. Nem akarom megkötni magam. Egy időre rögzítem. Egy ilyen szabály lehet nagyon egyszerű. A szöveg ne legyen hosszabb 150 oldalnál, például. 

MAB: Ez egy konkrét szabály?

EP: Lehetne. Például abban, amit most csinálok. Ennek következményei vannak. Ez azt jelenti, hogy egy motívum csak ilyen hosszú lehet. 

MAB: Miért?

EP: Mert a munka megkezdése előtt van egy elképzelésem az egészről. A munkadarabról, mint egy tárgyról. Tehát ebben az esetben mondjuk úgy képzelem el a művet, mint egy vázát. Tehát nem úgy, mint a Harmonia caelestis esetében, egy hatalmas épületként, hanem mint egy kicsi, finom vázát. Tehát vigyázok menet közben, ami nem egészen felel meg a reflexeimnek. A reflexeim szerint itt is elkanyarodom egy kicsit, meg ott is elkanyarodom, úgyhogy ki kell találnom valamit ez ellen a reflex ellen. Előzetes óvintézkedéseket kell tennem. Mint a Harmonia caelestis-nél is. A második részt lineárisnak akartam megtartani, ha aztán valahol túl bonyolult lett, akkor azt a történetet kivettem a második részből, és átraktam az elsőbe. Ez például egy ilyen lehetőség. Hogy az ember egy olyan struktúrát talál ki, ami megfelel a képességeinek. Nem mondhatom, hogy úgy akarok írni, mint Beckett. Butaság volna tőlem, megpróbálhatom, és mindent megtehetek azért, hogy amit megtanultam, amit Beckettől tanulni lehet, az a munkámba is bekerüljön. De akkor más szabályokhoz kell magamat tartani. A Hrabal könyvében például így alakulnak az arányok: Van három fejezet, és a harmadik fejezetnek van három alfejezete. És a három fejezet éppen úgy aránylik egymáshoz, mint a harmadik három alfejezete. Hogy miért? Mert úgy gondoltam, hogy ettől kiegyensúlyozottabb lesz. De ezekben a dolgokban nem vagyok szigorú. Nem vagyok szigorú avantgardista. Nem úgy van, hogy megszámoltam a jeleket, és egészen pontosan ezek az arányok, csak nagyjából. Mert ez nekem nem annyira fontos. Lehetne fontos, mint például George Perecnél, aki E betű nélkül írt meg egy regényt. Vagy csupa E betűvel? Mindegy. Ennek vannak szép előnyei, mert akkor valamit ki kell erre találni, és így. De én nem így. 

MAB: Ezek az írók matematikusok. Ön is matematikus?
 
EP: Annak tanultam, de nem vagyok matematikus. Nagyon kedvelem Roubaud-t és Calvinót. Roubaud-t ismerem is egy kicsit. Nem idegen tőlem a gondolkodásuk, értékelem is, sokat tanulok belőle, de aztán nem tartom magam olyan szigorúan a szabályokhoz, mint egy igazi oulipo-ista.

MAB: Azt mondta, nem a jelentés, hanem a hangzás a fontos…

EP: Néha.

MAB: Lehet, hogy mindez Önnek, a könyvnek, amit ír, csak ahhoz kell, hogy mondjon valamit. Mindig tudja, hogy mit akar mondani? 

EP:  Nincs egyetlen mondatban vagy kettő vagy négy mondatban megfogalmazható üzenet, valami fontos, amit feltétlenül közölni szeretnék. Ha volna ilyesmi, akkor ezt a három mondatot írnám meg. Az egész mond valamit. Azt szoktam mondani, hogy nekem nincs mondanivalóm, a könyv mondjon valamit. Ha a könyv sem mond semmit, akkor ezeket a könyveket el kell dobni.
Ha így akarok mondani valamit, tényleg egy üzenetet, akkor menjek filozófusnak vagy papnak, álljak ki a szószékre, vagy néptribunként a nép elé, és ne üljek és dolgozzam egész nap a szobámban.
Ez a bizonyos "tartalom és forma"-probléma. Véleményem szerint ez triviális, nincs értelme külön tartalomról és formáról beszélni, mert a formában rejlik a tartalom. Mintegy.

MAB: Dániában vannak olyan irodalmárok, kritikusok, akik azt szeretik, ha a szöveg egyenes és realista. És eléggé bosszantja őket, ha egy szöveg nagyon elrugaszkodik a valóságtól vagy túl experimentális. Úgy gondolják, hogy a stílus morális kérdés. Szerintem tévedés azt hinni, hogy egy írás lehet teljesen őszinte. Dániában nem szeretik az őszintétlenséget.

EP: Szerintem ez érdekes kérdés. De mit is jelent az őszinteség? Mert őszintének lenni, az nem a személyes őszinteséget jelenti. Ha én magam őszinte vagyok, az még nem jelent semmit, az azt jelenti, hogy becsületes ember vagyok, de hogy írónak is becsületes vagyok-e, az a szöveg őszinteségén múlik. És az az őszinteség néha hazugságot kíván. Az őszinteség azt jelenti, hogy a szöveg nem hazudik. De egy szöveg néha azért hazudik, mert túlságosan avantgárd, vagy mert éppenséggel túl egyszerű. Ez az új egyszerűség most divatos, nem is volna ellenemre. Egy történetet egyszerűen őszintén elmesélni, az nagyon nagy dolog. Én is megpróbálom. Néha sikerül, néha meg nem.
Másfelől mostanában az a szó, hogy komplex, ijesztő. Azt a szót, hogy bonyolult, például nem szabad használni fülszövegben. Ha egy könyvről azt mondjuk, hogy bonyolult, nem veszi meg senki. Pedig szerintem a művészet per definitionem bonyolult, komplex. Mivel komplex módon beszél az életünkről, a szexről, az életről, a hajamról, a maga hajáról, a mamámról, a maga mamájáról, Istenről… Bonyolult módon. Lehet egyszerűen is beszélni. A nagy művészetben ez is megvan. Hogy nemcsak bonyolult, hanem egyszerű is. Erre képes a nagyon nagy művészet. Egy Mozart. Nem? Nagyon bonyolult, de nagyon egyszerű is. Ez a szép benne. Van az a laza jópofaság, hogy a Beatles volna a 20. század Mozartja. Én szeretem a Beatles-t, bizonyos értelemben zseniálisak. De ha veszek tíz másodpercnyi Mozart-zenét, az egy Beatles-dal. Minden tíz másodpercéből lehet egy Beatles-számot csinálni. Mert az egyik komplex, a másik meg nem. Ebben áll a különbség szerintem. És az irodalomban is megvan ez a lehetőség. Mint lehetőség.  Nem kötelező, de megvan benne a lehetőség, hogy hasonló komplexitással szóljon, hát Istenről és a világról, ahogy a németek mondják.
 De van még valami, amiről egy író nem feledkezhet meg, hogy az olvasás élvezet legyen.
Nem azért olvasunk, mert az valami kulturális hogyishívják, hanem azért olvasunk, mert jó. Mert szép, olyasmi, amit élvezni lehet. Nem azért olvasok, hogy pallérozottabb legyek, hanem mert jólesik. Mert olvasni jó. Ezt tudom olvasóként, és ezt íróként is tudnom kell.

MAB: Talán az van, hogy a kultúrafogyasztás eszménye a hollywoodi film. És ezért nem szabad semmi bonyolultat írni.

EP: Úgy érti, hogy ma? Hogy ez volna a korszellem?
Mindenesetre az elmúlt 15 vagy 20 évben már megfigyelhető egy irány vagy változás az irodalomban. Ami a komplexitás ellen irányul. Hogy sok mindent összekapcsolunk a sikerrel. Azelőtt nem volt ritka, hogy az irodalom jónak talált egy könyvet, a könyvnek mégsem volt sikere. Ma ez nagyon ritka. Ha egy könyv jó, tehát jónak is találjuk, akkor sikeres is. Fordítva még előfordul, hogy egy könyvnek sikere van, és azt mondjuk, hogy rossz. De az első eset egyre ritkább, hogy mi vagy a kritikusok azt mondjuk egy könyvre, hogy jó, és még sincs sikere. Bár régen ez gyakran előfordult. Az irodalom függetlenebb volt a könyveladástól. Most befolyásolja nemcsak a kiadói döntéseket, de még a kritikát is. És ez szerintem új jelenség.

MAB: A Friedenspreis átvételekor tartott beszédében, amelyik a dán Lettre-ben is megjelent, azt mondta: Nem vagyok kíváncsi egy olyan könyvre, amit röviden össze lehet foglalni. 

EP: Ez ugyanaz, mint hogy van-e valami mondanivalóm. Ha meg lehet mondani, hogy a könyv miről szól, az már rossz jel. Vagy egy jó vicc.

MAB: Azt is mondta, hogy a stílus Önnél erkölcsi döntés kérdése is egy nem igazán demokratikus társadalomban.

EP: Ilyet mondtam volna? Túl okosan hangzik

MAB: De valóban így gondolja? Hogy a stílusa morális választás, vagy inkább a temperamentumon múlik?

EP: Egy diktatúrában minden erkölcsi kérdés. Ott nincs az embernek túl sok választási lehetősége. Ott minden, függetlenül attól, hogy akarja-e az ember, politikai lesz, és függetlenül attól, hogy akarja-e az ember, inkább erkölcsi, mint esztétikai jellegű lesz. Ez nagyon figyelemreméltó, de azt hiszem, hogy ha az ember leír egy tisztességes mondatot, már az is erkölcsi kérdés. 

MAB: Az esztétika és etika lesz?
 
EP: Ebben a formában. Slampos mondatot írni, az a világ rendje ellen való. A pontatlan mondat, hacsak nem akar szándékosan pontatlan lenni, rossz mondat, és az már morális kérdés.
 
MAB: Mi köze van az iróniának a tűrhetetlen viszonyokhoz?   

EP: Hm. Azt hiszem, ez inkább temperamentum kérdése, tehát adottság, vagy éppen annak hiánya, de ez ugyanaz. Egy adottság hiánya néha fontosabb, mint az, ami van. A tehetség hiánya is egy adottság. Egyfelől. Másfelől, ami az iróniát illeti, az persze folyton változik. Azt szoktam mondani, hogy nem az ember, hanem a helyzet ironikus. Azt is mondhatjuk Sartre nyomán, hogy iróniára vagyunk ítéltetve. Ez nem választás kérdése. Alappélda: ha kijelentjük (nagy hangon), hogy Isten meghalt, mégis imádkozunk (rémülten) hozzá. Ez ironikus alaphelyzet. De persze, ha minden ironikussá válik, mindig rá kell kérdezni, hogy mit jelent az ember saját iróniája. A jó és a rossz komolyság mindig újra megjelenik a világban, így az iróniának mindig van tennivalója, mert az irónia felforgató. A művészetnek nemcsak építenie kell, hanem rombolni is. Mindig együtt jár ez a kettő. Ha valaki csak a szépet és a kellemeset akarja, akkor vegyen lábfürdőt. A meleg víz, az kellemes. De a művészet kellemetlen is tud lenni. Sőt, kell, azt hiszem.
 Ez a bonyolultsággal is összefügg. Ezt a kellemetlent nem kérjük a művészetből. Csak szórakoztasson. Az olvasó azt mondja, te könyv, szórakoztass engem!  És semmi több! És egy jó könyv azt válaszolja, rendben van, én elszórakoztatlak, de. És a de azt jelentheti: vigyázz, mert veszélyes is vagyok. Mert szembesítelek az életeddel. A szíveddel, a hazugságaiddal… Ha engem olvasol, arra a nőre kell gondolnod, aki elhagyott téged, pedig már nem akartál rá gondolni. És a saját gyávaságodra kell gondolnod, vagy a saját nagyságodra, amelyet már elfelejtettél. Vagy az országodra, a hazádra, a hazátlanságodra. És így tovább. Tehát egy jó könyvet olvasni, az mindig kaland. A kaland azt jelenti, hogy az embert néha felfalják a krokodilusok. Vagy ő a krokodilusokat. Az nem kaland, ha nézed a tévét, és látod, ahogy a krokodilus felfal valaki mást. Az csak bámészkodás…

MAB: A legutolsó könyve…
 
EP: A Javított kiadás? Az itt 2002-ben jelent meg, azóta kijött még két kisebb könyv.
 
MAB: Volna egy kérdésem azzal a könyvvel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy a fikció és a tények közötti egyensúly döntő fontosságú a Harmonia caelestis -ben. De nem tudom, hogy ez a hozzáírt könyv megváltoztatta-e, megváltoztatja-e radikálisan ezt az egyensúlyt? Nekem úgy tűnik, hogy ez nagyon más. Talán lerombolása, szabotálása a szabotázs módszerének.

EP: A Harmonia caelestis -ben valóban fontos, hogyan dolgozik a könyv a valósággal és a képzelettel. Mondjuk a könyv második része azt mondja: Én vagyok az igazság, és kiderül, hogy az éppolyan fiktív, mint az első rész.  Játszik és dolgozik... egy regénynél mindig felmerül a kérdés: Vajon tényleg élt-e Bovaryné? Vagy csak Flaubert kolléga találta ki? Vagy hogy van ez? Azt hisszük, én úgy gondolom, minden tisztességes olvasó úgy gondolja, hogy Bovaryné igenis élt. Minden könyv dolgozik ezzel, csak az én könyveimben, de más könyvekben is, ez az  ide-oda maga is tárgya a könyvnek. És a másik könyv ezt tényleg szabotálja. Mert ezek a könyvek, a korábbi könyvek, különösen a Harmonia caelestis, azt mondják kissé túl öntudatosan, hogy mi a valóság, azt én mondom meg. És ez a könyv azt mondja: nem, a valóság mégiscsak brutálisabb, mint hiszed. Itt nincs olyan sok lehetősége az embernek, vagy néha nincs olyan sok lehetősége. Ez a játék most nincs neked megengedve. Ezt megírom a könyvben is. Poétikai szempontból ez persze bonyolult dolog. Úgy is lehet mondani, hogy ami a poétikát illeti, éppen ez a helyes. Mert mindig maszkokkal dolgozom, sok maszkkal, az apa maszkjával, egyszer egy nő maszkjával stb. És ez meg maszk nélküli. És ez is logikus lezárása egy sornak.
Egyes kritikusok a szememre vetették, hogy ez éppolyan fiktív, mint a többi. 

MAB: Ön is így gondolja?

EP: Az persze ténykérdés, hogy valami fiktív-e vagy sem. Elméletileg persze igaz. Mert elméletileg nem lehet nem-fiktíven írni. Amikor az ember fogalmaz, akkor formát ad, és akkor az már per definitionem fiktív. De egyébként - hogy tényleg így történt-e, hogy igaz-e ez a dolog az apámmal, vagy csak egy vicc a részemről, annak nagyon könnyen a végére lehet járni.
És akkori érzékenységemben ez zavart is kissé: rendben van, ez elméletileg kérdés, de mire jó? Teljesen érdektelen. Idővel persze ez már csak egy könyv, érdekes folyamat, hogy mi lesz ezzel a könyvvel. Hogyan, meddig… Ha egy könyv ennyire személyes anyaggal dolgozik, mértéktelenül személyes, mit jelent ez majd az idő múlásával, az érdekes folyamat. De valóban így van, ez egy szabotázs volt. 

MAB: A könyv a szabotázst szabotálta.

EP: Az a könyv mindent szabotált. Nem engedett úgy mozogni, ahogy megszoktam. Folyton beleütköztem valamibe, magamba, az írásba, apámba, az ajtófélfába.

MAB: És mit tud most írni?
 
EP: Mit tudok most írni?
 
MAB: Akkor mit ír most? 

EP: Kellett egy kis idő, hogy meg tudjam válaszolni azt a kérdést, hogy mit jelent, nem annyira a Javított kiadás, mint inkább a Harmonia caelestis. Mert az tényleg, valóban valaminek a vége volt. Mit jelent tehát, hogy vége? És találtam erre magamnak egy választ, de ez egy belső válasz.
Eddig is lehetett látni, egy köztes megoldás volt persze színdarabokat írni. Ahhoz nem kell… az bizonyos értelemben egyszerűbb, mert nem kell annyit tudni a hangvételről, nem kell megválaszolni azt a kérdést, hogy "Ki beszél?“ például. Egy regénynek mindig van egy alaphangja, és hogy ki beszél, az  súlyos döntés. 
A színdarabnál át lehet ezt ruházni, a színdarabnál mindenki maga beszélhet, nincs szükség egy közös hangra. Ezt nagyon lehet élvezni, a színdarabírást. Gyorsabban is megy (már ha megy persze). Pár dolgot határozottan tudni kell, amit a regényírásnál ráér az ember írás közben kideríteni. És nem kell előre tudni. A színdarabírásnál előre kell tudni, de azután már könnyebb. A felelősség is kisebb. Mert megoszlik a rendezővel, a szép színésznőkkel, a szép színészekkel. Ez jó. Jönnek mindenféle emberek… Egy regénynél az ember ott ül egyedül. (Hát meg kell a szívnek szakadnia, ahogy ott ül egyedül… Legkésőbb most eszembe kell jusson, hogy sokadszor föltett kérdésekre sokadszor válaszolok, többé-kevésbé ugyanazt. De hát egy dán olvasónak minden újszülött új, akár egy vicc - vagy hogy is.)

MAB: Meg akartam kérdezni, hogy hogyan ír, mármint gyakorlatilag.

EP: Ó, ezt nagyon jól meg tudom válaszolni. Ezt könnyű elmondani. (És valóban, lendületesen elmondtam neki is, hogy úgy dolgozom, mint egy bürokrata, minden nap kilenctől kettőig, sőt háromig, és akkor kész hulla vagyok. Aztán jön a következő nap. Ezt mondtam, nem kukoricáztam.)

MAB: Kézzel ír?
 
EP: (Hát erre is válaszoltam, ezért jó, hogy vannak dánok, erre már magyar embernek nem tudnék mit mondani. Még a füzeteimről is ejtettem szót, hogy vannak és kékek  és amikor 50 éves lettem, Parti Nagy Lajostól kaptam 50 ilyen füzetet. Azokból van még 25.)
 
MAB: Nagyok? 

EP: A4-esek.  80 oldal van benne, vagyis 160, de én mindig csak az egyik, a jobb oldalra írok. És aztán megjegyzéseket fűzök hozzá a másik oldalon. Írok, aztán melléírom: ez rossz. Ez fontos, mert különben később, ha három hónap múlva megnézem, nem biztos, hogy látom a rosszat. Vagy azt írom oda: ez jó, de rossz. Ez azt jelenti például, hogy ez kell, de nem így. Vagy így, de jobban vagy más mondatszerkezettel.

MAB: Tehát írja a szöveget, és aztán mindjárt el is olvassa? 

EP:  Ezt a kommentálást azonnal csinálom. Vagy odaírom, ahol egy idézet van, hogy utánanézni. Vagy később például, hogy ez már volt az elején, ennek stimmelnie kell, ilyesmik. Vagy hogy kit kéne miről megkérdezni. Például a lányokat itt a könyvesboltban, hogy van-e valami könyv a - mi is volt ma? -, hogy milyen fából készítik a futballkaput.  Ma már semmilyenből, mert alumíniumból készül, azelőtt fából volt. Csakhogy tudja. Szóval mindenféle új szöveglehetőségek keletkeznek. Vagyis át kell írni. Mindig át kell írni. Mindig panaszkodom, de ezen nincs mit siránkozni, ez ilyen munka.

MAB: Végigírja a kéziratot mielőtt újra elolvassa? 

EP: Mindig tudnom kell, hogy mi az, amit már megcsináltam. Pontosan tudnom kell az arányokat, az egyes témákat, hogy mi milyen hosszú… Ez azt jelenti, hogy ha egyszer már végigírtam, akkor ebből készül egy feljegyzés. A motívumok feljegyzése: az első oldaltól a harmadik oldalig ez van, a harmadiktól a kilencedikig az van. Érzem is, nemcsak tudom, tehát érzékelem is az arányokat. Ha tehát valamit megváltoztatok, azzal az arányok is változnak. Ó, ez nagyon sok bíbelődés. (Kíváncsi volnék, hogy mondhattam a bíbelődést németül. Pláne a molyolást, ich motte, du mottest…Az ó! az ach! németül, az szépen hangozhatott. "Drámai szende valék Kolozsvárt." Várott. Váron.).
Most éppen ott tartok, hogy elkészültem a harmadik változattal, de hiányzik még, nem több, csak 15 oldal. És vajon mit csinál ez a 15 oldal a már meglévő egyensúllyal? Ezt most megcsinálom, és aztán megnézem, hogy nem kell-e valamit, a sorrendet például megváltoztatnom, valamit kivenni vagy éppen még betenni. Ez még egy kis munkával jár. És közben az utolsó pillanatig késznek kell lennem arra, hogy valami egészen mást csináljak. Ez nem könnyű, mert már annyi sok jó dolog kész van, annyi munka van benne. De szabadnak kell erre maradni. Ez azt jelenti, hogy egészen az utolsó oldalig el lehet valamit rontani, ami az egészet elrontja.  Szívesen megsértődnék ezen, ha volna kire. Ez nagyon rossz érzés volt a Harmonia caelestis -nél, amin már 8-9 éve dolgoztam, és közben mindig megvolt ez az érzésem, hogy ha most nem jól csinálom, akkor oda az egész.
Ugyanakkor ez jó érzés is, mert ha ez nincs, az azt jelenti, hogy az ember túlságosan is biztos magában, hogy biztosra megy. De szerintem ez mégsem fair - nem tudom, kinek a részéről - de nem fair, hogy az ember az utolsó pillanatig elszúrhat valamit. Ez nem fair. De éppen ebből látszik, hogy a tisztesség nem számít egy írónál. Tisztességesen dolgoztam… Én nagyon tisztességesen dolgozom, elkezdem minden nap reggel 9-kor stb. De tisztességtelenül is lehet nagyon jó könyveket írni. Valaki csak vedel, és két vedelés között zseniális oldalakat ír. Ez is rendben. Nekem ez így nem megy… És vannak aztán olyanok is, akik vedelnek, és aztán rosszat írnak. A vedelés nem segít, de nem segít a nem-vedelés sem.

MAB: Van kedvenc tolla?
 
EP: Igen, igen. Ez úgy van, hogy az egésznek van egy már bejáratott rituáléja. Hogy az elején golyóstollal írok, aztán amikor már jobb, akkor tintával. Úgyhogy ha kinyitok egy füzetet, akkor már az írásképből is látom, hogy ez hányadik változata a szövegnek. Látom az elsőn, mert azt nagyon gyorsan írtam, a második már nyugodtabb írás, a harmadik aztán már tintával van, egy töltőtollal.

MAB: Golyóstollal nehezebb, kicsit lassú, szerintem.

EP: Nem tudom, egy ideig volt egy töltőtollam, aminek volt valami baja, egyszer leejtettem és kicsit szétment a hegye - karcolta a papírt. Tudtam, hogy karcolja, de a kezem megszokta. Amikor aztán egy igazán jó tollat kaptam, az túl jó volt, túl gyors volt nekem.

MAB: Talán szüksége van a tárgyak ellenállására.

EP: Nem, nem, ez tisztán technikai kérdés. Annyi ellenállásban van részem, nincs szükségem még a tárgyak ellenállására is. 

MAB: Arra gondolok, hogy ha az ember közvetlenül a számítógépbe ír, akkor nagyon gyorsan lehet írni. 

EP: Ez így van: egyrészt én nem tudok nagyon gyorsan írni, már az írógéppel sem tudtam. 
De nem a gyorsaság a probléma, hanem hogy nem tudok gépben vagy géppel fogalmazni. Nekem a képernyő túl kevés. Nekem több hely kell, látnom kell, és kell ez a fizikai része a dolognak, hogy kihúzok egy szót, és föléírok egy másikat, aztán ezt a szót is kihúzom, és megint föléírok, és akkor van egy egész nagy rakás szó, és a végén ugyanaz a szó, ami az elején. 
Ez azt is jelenti, hogy a különböző variációkat is látom. A számítógépnél ez nincs egészen így.
Ez az egyik dolog. És a másik: Ismerek néhány embert, nem sokat, de néhányat, akinél ez nem veszélyes. Mert van még valami, amitől az ember kísértésbe eshet, mert a számítógéppel például nagyon egyszerűen át lehet helyezni egy szövegrészt az egyik helyről egy másikra. Ez így túl könnyű. Nekem, ha valamit meg kell változtatnom, akkor az egészet újra le kell írnom. Akkor nagyon meggondolja az ember, hogy ez tényleg olyan fontos-e. Ha ezt gyorsan csinálja valaki, akkor nem fogja fel, mit is jelent ez a változtatás. Ez egy kicsit túl gyors. Szerintem nem baj, ha az ember egy kicsit lassúbb. Az irodalom lassú. Az is jó, ha az ember lassabban ír. Tényleg úgy van, hogy lehetne gyorsabban is. És akkor mi van? Egy héttel vagyok gyorsabb? Vagy két héttel, vagy egy hónappal vagy egy évvel? Mit számít ez? Ez nem számít semmit.
De nagyon fontos megtalálni a megfelelő technikai eszközt. Most például el kell gondolkoznom azon, hogy hogyan csinálom meg a változtatást ezen a kéziraton. Hogy színeket használjak-e.
Hogy tehát bizonyos részeket színekkel [jelöljek]. Motívumokat, amelyek az egész könyvben előfordulnak, mondjuk az "anya“ motívumot zölddel, a futball motívumot [egy másik színnel]. Ezt át kell gondolnom, és eldöntenem. Szóval ez már fontos.
Némelyek számára egy laptop az nagyszerű dolog. Mint Kukorelly, egy költőkolléga számára, ahogy meséli, utazik mindenhová, és jegyzeteket készít. És akkor nagyon fontos lehet ez a gyorsaság. Hogy rögtön egy formát [adni]. Nálam is van mindig valami, amibe írhatok, de így csak szavakat lehet fölírni.

MAB: Azt mondta abban a beszédben, amelyik a dán Lettre-ben is megjelent, hogy magukkal ragadják a szavak. Lehet, hogy az csak a megfelelő tempó megtalálásán múlik, hogy ne nagyon térítsék el a szavak. Hogy ne legyen túl gyors a tempó. 

EP: Éppen mert megvan ez a lehetőség, hogy a szavak elterelnek. El akarok jutni valahová, és megvan a saját sebességem is. Éppen ez a probléma. Milyen gyors lehetek, hogy előre jussak, és mégis meghagyjam a szavaknak azt a lehetőséget, hogy közbeszóljanak. Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelvnek. Mi az, ami még teret enged a nyelvnek. Hogy nem az én akaratom a legfontosabb. Persze nem arról van szó, hogy ne volna fontos. El akarok jutni oda, mert ott van egy történet. Ezt el akarom mesélni. Tehát valahogy el kell jutnom odáig. Azt gondoltam, hogy úgy megyek majd, de a szavak azt mondják: nem, így kell menned. Na jól van, akkor így megyünk. Itt találok valamit. Így sose fogok oda eljutni. Itt valamit rosszul csináltam. Ha ez fontos. Lehet, hogy nem is olyan fontos, akkor egyszerűen elhagyom ezt a szigetet. Vagy azt mondom, jó, ez nagyon szép volt, ez a munka, mégis el kell dobni. Menjünk szépen vissza. Ez nagyon kellemetlen tud lenni. De a kellemetlenség csak egy szinonimája a munkának.

MAB: Azt hiszem, van egy nagy veszély a számítógépben, az, hogy túlságosan gyorsan tud dolgozni. 

EP: Szerintem is. A másik veszély a számítógépnél, hogy az ember nem dob el semmit. Minden megmarad. És két év múlva azt gondolja az ember, hogy ez nem is olyan rossz, és akkor jönnek ezek a fragmentumok, amelyeket a számítógépből szednek elő. 

MAB: Még egy talán nagyon alapvető kérdés: miért kezdett el írni?

EP: Erre több válaszom is van. Az egyik például: Már nem emlékszem. Egy másik: Azt hiszem, úgy van, hogy észrevettem, hogy ez megy nekem. Nem tudtam, mit jelent írónak lenni, de azt gondoltam 17-18 évesen, hogy én író vagyok. Arra nem gondoltam, hogy akkor írnom is kell. Úgyhogy nem is írtam. Ez tényleg így volt, de ez nem könnyen elmesélhető történet.
Egy dolog volna ebből fontos, az, hogy ettől megnyugodtam. Azt hiszem, ez az olvasás élményein keresztül történt. Jobban mondva elég későn kezdtem kortárs irodalmat olvasni. Azt hiszem, csak 17 évesen, nagyon későn. És ez nagyon felizgatott. Nagyon izgatott lettem, amikor először a kezembe került egy Mándy-könyv (Az ördög konyhája).  És ez az izgalom fontos volt nekem. Akartam ezt az izgalmat. Ez egészen más élmény volt, mint a klasszikusokat olvasni. Ez az egészen más lett nekem fontos. Azt gondoltam, én is ezt akarom. De sose tudtam, miért. Másoknak jó történeteik vannak erről. Nekem csak ez van. Ez is jó történet, de nehéz elmesélni.

MAB: Vannak más írók, akik inspirálták?

EP: Mindegyik, még a rosszak is. De nincs protokoll-listám. Történetileg nézve sokat tanultam Handkétól vagy Nádas Pétertől, és Rabelais-tól vagy Musiltól vagy Joyce-tól természetesen. Meg ezer magyartól. És megpróbáltam Thomas Manntól is tanulni, mérsékelt sikerrel. De igyekszem.
 
MAB: Olvasta Robert Walsert?

EP: Igen, később olvastam Walsert is.
Abba kéne hagynunk, könyvbemutató kezdődik itt a boltban. Kovács András Ferenc lesz, rendes, nagy költő. De a költőket nem szokták ismerni. Menjünk, legalább lássa. 
 

       (Írók Boltja, 2007. december 6-án)
 



Lettre, 2008 nyári, 69. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret