stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Tamás Dénes
Egy új határozatlansági reláció
(Sepsiszentgyörgy)
 

"A városok felismerhetők járásukról, akárcsak az emberek."
Musil

"-Tudja, uram, milyen gyorsan hajtott? -Nem, de azt pontosan tudom, hol vagyok."


A programozásban "heisenbugnak" nevezik azt a hibát, ami eltűnik, vagy átalakítja a tulajdonságait, ha kutatni kezdik. Mint szamár a ködben. Így éreztem magam én is, amikor berobogott velem a vonat a Gyergyói-medencébe, útban egy erdélyi kisváros felé. Megigéződve a táj látványától, a köd volt, ami hozzám engedte, közvetítette a tájba beleképzelhető értelmeket. Aztán láttam falvakat, amint a rozsdásodó síneken túl mintha párbeszédben állnának a nem túl magas hegyekkel és dombokkal, és láttam kisvárosokat központjukba kényszeríttet történelmükkel, amint egy betongyűrű szorításában próbálják legalább egyetlen utcában összesűríteni, konzerválni az élhetőség normalitásának feltételeit, de már az utcakövek illesztékeiben is ott árulkodik a sietősség és a legyőzendő terhekkel szemben megnyilvánuló tehetetlenség. Hazaérkeztem. Azóta eltelt egy kis idő, a nyitány hátratolódott az időben, anélkül azonban, hogy megszűnt volna meghatározni, ami kérdésként nekem feszül. 
Egy idő után az élet kérdései veszedelmesen a hely kérdéseivé alakulnak át. Ami nem is csoda, hiszen már ahhoz is, hogy kérdezni tudjunk, helyre van szükségünk. Az azonban már egy későbbi felismerés, hogy a hely kérdése a sebesség kérdésével jár kéz a kézben, legalábbis a lakozás vonatkozásában a sebesség az a tényező, ami dimenzionálja, alakítja a hely sajátosságait, de anélkül, hogy egyik a másikból levezethető lenne, ahogyan Heisenberg is beszélt erről, igaz, ő szubatomális vonatkozásban. Meg kellett érkeznem egyszer ahhoz, hogy ez a vonatkozás először absztrakt módon, majd később a maga konkrétumaiban életem centrumába emelődjön, el kellett telnie néhány évnek, hogy észrevegyem, a paradoxon, aminek helykeresésemben nekifeszülök, csupán egzisztenciális módosulása Heisenberg tételének, amit én a magam módján önkéntelen cselekedeteimmel csak lefordítottam, sután kibontottam, ahogyan most is, egy mondat formájában, miszerint: hogyha körülhatároljuk helyünket, elveszítjük sebességünket, vagy ha rátalálunk sebességünkre, helyünket veszítjük el.
Először kocogni kezdtem. Aztán hamarosan jött a biciklizés, a pingpong, ritkán  a foci, mozgás mozgás hátán, és amikről az elején azt hittem, hogy nem mások, mint az én üresjáratai, didergései (szaladok, és benne vacog az énem), lassacskán megmutatták sugaras természetüket, amint belülről kifelé egy hely térszerkezetével kerültek vonatkozásba, egyszerre válaszolva rá és pályákat teremtve, sőt nemcsak a tér testén okoztak finom módosulásokat, hanem különös módon az idő szétszakítottságán is munkálkodni kezdtek. Szaladtam és kerékpároztam, mintha ezen a helyen nem léteznének kávéházi szegletek, ahonnan maguktól ránk tudnának találni a hely eseményei, mintha csak a gyorsulással már a vonatkoztatási rendszer is megalkotódna, és megnyújtott lépéseim önmaguktól teremtenének talajt maguk alá. Ezekből a mozgásokból próbálok szemelgetni az alábbiakban, félve és akarva azt, ami ezen a módon fog kirajzolódni. Talán több lesz, mint a saját arcom.

(biciklizés)
Ha nincsenek nagy távolságok, vajon honnan érkezik a sebesség kényszere? A két keréken való gurulás különös módon szabadít meg a tájék követelményeitől, s közben mégis a biztonság és az otthonlét illúzióját adja. Ehhez képzeltem el egy kertvárost, mint ami leginkább tud engedelmeskedni a bicikli sebességének, ahol a kormány finom, íves elmozdulásai, hasonlóan egy mozgó kameraálláshoz, a tér síkosításához járulnak hozzá, ami pedig megtapad rajtad, az nem más, mint a formák szabadsága. A városban való kerékpározás nem mentes a cél képzetétől, azonban ez a cél nem tud eluralkodni magán a mozgáson, nincs semmi görcsösség, a kiszögellések maguktól közelednek, felülsz a biciklire, átgurulsz a helynek két pontja között, leszállsz, kitámasztod a biciklidet, időzöl valamennyit, és folytathatod is az utad.
  A kis helyek szabadsága.
Itt tévedtem. Elképzeltem egy kertvárost a többnyire tömbházakból álló negyedekben, amelyek aztán teljesen szokatlan módon küldték el üzenetüket. Először az elülső lámpát lopták le a bicikliről (majdnem azt mondtam, rólam), utána a csengőt, de sor került a hátsó lámpára, és durván letörték a kitámasztót is, ami ennyiben nem is tolvajlásnak minősült, hogy egy nap még a szelepsapkáktól is meg kelljen válnom. Aztán amikor a lépcsőházban rám mordult az alulsó szomszéd, hogy vigyem már odébb a viszonylag széles lépcsőházból a biciklimet, mert akadályozza a közlekedést, meg kellett értenem, hogy arra, amit én elsietetten a szabadság tereként azonosítottam be, rátevődik egy másik térforma, nevezzük a neurózis terének, az összeszorultak terének, és ahol a biciklim siklik, ugyanazokban a fordulókban, dimenziókban keresendő ennek a második térnek a genezise, mintegy a tér negyedik dimenziójában, ami nem az idő. Még nem.
 Először lázadni akartam. Joyce jutott eszembe, aki azért, hogy tiltakozzon a dohányzásra szerinte méltatlanul kivetett adó ellen, amíg vissza nem térült a megfelelő összeg, nem dohányzott. Ahányszor lelopják, letörik, szétzúzzák, annyiszor pótolom - mondtam frissen megszületett indulatomban, de aztán nem cselekedtem, hiszen a biciklim így is használhatónak bizonyult, csak valahogy a hozzá való viszonyom változott meg: mert azóta, hiába kötöm össze továbbra is a segítségével terem távlatait, úgy érzem, mintha csontvázon ülnék.

(szaladás)
Nem megfelelően szaladok, de ezen már nem tudok változtatni. Talpamat túlságosan erősen csapom a földhöz vagy a flaszterhoz, így az elrugaszkodás és a megérkezés nem pontok légies összekötéseként hat, hanem a nehézkedés legyőzhetetlenségéről tudósít. Magányos sportnak nevezik a szaladást, pedig az elsősorban a tudat hátrábbhelyezését idézi elő. Valahogy maga a tapasztalás centruma tágul ki a szaladás billegő mozgásával, mintha egy ősi ösvényt mélyítenél, tágítanál általa, mintha egyszerre döngölnéd bele a tájba magad, és mégis legjobb erőd szerint túlvinnéd, túllendítenéd a teret saját határain, el, egészen egy képzeletbeli szalagig.
 A Konsza Samu utca belső sarkától kezdek el szaladni, általában kora reggel, le a Váradi József utcán, majd röviden rátérek a Gábor Áronra, hogy a Vitéz Mihály tér lépcsőin felfele szaladhassak, és aztán betérülve a Gesztenyék utcáján, majd megint lefele a Váradin, a Konsza Samun fejezzem be futásom, egy viszonylagos, nem túl nagy kört leírva, jobb napjaimon akár kétszer is: a város szívében. 
Nem mindennap szaladok, de a heti két-három kocogáshoz viszonyítva mégis el kellett telnie legalább egy fél évnek, hogy ami először csak a mozgás modulációjának és a testek egymásratalálásának a tereként adódott, lassan neveket kapjon, és egy tágabb térösszefüggés belső szerveződéseként mutatkozzon meg. Fontos mozzanata ennek a távnak a Vitéz Mihály tér, már csak az emelkedő lépcsőzete miatt is. Ugyanakkor dőlésszöge rányitja a teret magára a városra, ezért van, hogy ami ott helyezkedik el, uralni is képes azt. Jelen esetben egy lovas szobor, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) havasalföldi román vajda szobra. Hogy mit keres ott, a választ erre nem a város belső fejlődésének menetében, hanem külső hatalmak ténykedésében kell keresni. Maga az ismerős idegenség köszön vissza erről a helyről, amit egy idő után a szem nem lát, sőt maga a nyelv sem nevez meg. Találkozunk a lónál - mondják a városiak, ezzel lökve ki a város testéből azt, akinek valóban semmi köze nincs a város történetéhez. Ettől persze a szobor még ott marad, és szemet vakítva üresíti ki a város szervező közepét.
 A szaladás először magába szívja a teret, majd lassan kiengedi. Ezért jó egy táv visszafele vezető szakaszának utolsó részét sétálva megtenni. Egy akkord lecsengésében olyan dolgok is visszahangzanak, amelyek a felajzottság állapotában csak a névtelenségben tudják összegyűjteni magukat. Ebben a sétában tudnak leginkább meglátszani a város törésvonalai. Egyrészt falusias jellege, másrészt polgárosodásra utaló szigetei, mindez a tömbháznegyedek tengerében, ezekben a lakógépekben, amivé Le Corbusier futurisztikus víziója torzult. Vár nélküli város ez, egy olyan eszmével összeragasztva, amit nem értek, vagy ha értek, nem tudom, hogyan lakjam. Egy szétnyitott történelem látszik innen, aminek menete mintha három különböző irányból érkező időből tevődött volna össze, maga elé tolva össze nem forrt végtagjait. A szaladásban ugyanis nincs semmi idealizmus. Csak te vagy és a tér, és ez kilúgoz minden hamisságot, ami felülről telepszik rá a térszerkezetre. Hogyan beszéljek otthonról, hazáról, nemzetről a kicsorbult idő peremén? A dombok még befogadnak.

(pingpong)
2007. május 17-én, este hét órakor, az ötödik perc harmadik másodpercében az általam elütött pingponglabda megállt a levegőben. Egy mellem felé tartó labdáról van szó, amely az adogatás gyorsítójában elérte már a megfelelő sebességet, és amikor nekicsapódott a szinte elérhetetlen helyre megérkezett ütőm belső falának, ettől a lehetetlen, az ütéseim eszköztárában nem létező húzástól az abszolút sebesség állapotába került. Ez a sebesség pedig kikapcsolta az időt. Az abszolút sebesség nem más, mint az abszolút helybenállás, ehhez pedig a világegyetemnek is alkalmazkodnia kell. Míg labdám állt, mintha egy óriási hullám söpört volna végig rajta, a világegyetem átrendeződött, és a befele osztódó idő már álló pillanatában a Latex márkájú pingponglabda körül kezdett forogni. 
 Ezt persze senki sem vette észre. Én is, az ütés lendületétől már a falnak dőlve, csak annyit érzékeltem, hogy a bennem levő kirobbanó öröm egyik szinte kialvó emlékfoszlánya nem vonatkozhat másra, mint az időn aratott győzelemre. Mintha lennék valahol.

Talán épp Közép-Kelet Európában, egy erdélyi kisvárosban. Vagy bárhol a világon, hiszen a lakozás mindenütt hasonló dolgot jelent: költést, ahogy Martin Heidegger német filozófus is megállapította. Ahogy vannak beszélő emberek, és költők, akik a beszélőkhöz viszonyítva szándékoltan keresik a nyelvben a költés lehetőségét, ugyanígy vannak, akik az adottságokhoz való alkalmazkodásban ki- és felélik a lakozás minden lehetőségét, és vannak, vagy mondom: legyenek olyanok, akik keresik és megtalálják a dolgok nehézkedéseiben azt a rést, ahonnan megszólaltathatóvá válnak ugyanezek az adottságok. Az értelem a metaforákban keletkezik. Ez a tudás vezérli költőinket, de az anyag és a tér napszámosait is. Nem elég egy helyen házakat építeni, azokat utcákba, terek köré rendezni, a terekre szobrokat állítani, nem elég az élet mozgékonyságát épületekbe, eseményekbe csatornázni, ha a hely, a tájék nem válhat azzá a nyitott középpé, ahonnan a képzelet felfakaszthatja a világot magát. Nem tetszenek azok a helyek, amelyek csak azért léteznek, hogy más helyekhez vezethessenek el. Egy hely tartson meg magának olyan titkokat, amelyek csak a lakozás folyamatosságában tudnak feltárulni. A tájék különben múzeummá válik, mi meg turisták leszünk saját otthonunkban.
Mindenütt hasonlóak a lakozás feltételei, a sebesség és a hely paradoxona mégis mindig másképpen töltődik fel tartalommal. Azzal, hogy három éve szaladva, biciklizve lakozni tanulok; azzal, hogy viszonylag mesterségesen egy helyre rávetítettem a sebesség élményét, megmutatkozott a sebesség tere és egy másik tér közötti elmozdulás, meg nem felelés, nyílások keletkeztek, amelyek más, az idő tudatalattijában elszabadultan keringő helyekre mutattak rá. A széttört tér és idő cserepeiben egy hely esetleges bája tudott megmutatkozni, ami egyszerre mögöttem húzódó válasz, és a szüntelenül megújuló kérdés lehetősége. Ahol nincs szervező közép, ott elsősorban a tettrekészség, a valósághoz való viszony szenved csorbát. Az összezsúfoltságban egyszerre lakozik jóindulat és agresszió. Miféle hely az, ami csak a nagyotmondás és a banalitás szélsőségeit biztosítja számomra?
Lehet, hogy nem jó helyen vagyok?
Életprogramom mindenesetre hibát mutatott ki. Azzal, hogy rákeresek erre, azt kockáztatom, hogy eltűnik, átalakul. Hogy mivé, nem tudom.
Sepsiszentgyörgy. Legyél az én aranyhibám!
 



Lettre, 2008 tavaszi, 68. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret